Az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc napjai

Az 1956-os
Magyar Forradalom és
Szabadságharc napjai

Nagy Imre

Nagy Imre személye elválaszthatatlan az 1956-os forradalomtól. Két tény is igazolja állításunkat. Az egyik, hogy 1956. október 23-án este, a forradalom kirobbanásának perceiben a tüntetők Nagy Imre nevét kiáltották, és kérték, hogy álljon az ország élére, mint vezető, de ugyanezt a követelést fogalmazták meg a különféle egyetemek, a tizenhat pontos követelés harmadik pontja nevén nevezi őt. A másik tény, hogy Nagy Imre magyar miniszterelnök ugyanolyan ártatlanul állt a kommunisták bitófája alatt, mint a többi ártatlanul kivégzett magyar.
Nagy Imre egyetlen, a magyar forradalmunkat gyalázó mondattal megmenthette volna az életét. De ezt a hóhérai által nagyon várt és kért mondatot Nagy Imre soha nem fogalmazta meg, mert tudta, hogy egy forradalomban csak a forradalmat vállaló és végrehajtó népnek van igaza. Lehet Nagy Imréről bármit állítani – például hogy lesöpörte a magyar parasztok padlásait –, attól még a tény tény marad, hogy a forradalom az ő nevét kiáltotta. A forradalomnak, mint a társadalom legmagasabb szerveződésének joga van megbocsátania valakinek a legsúlyosabb bűnét is, és joga van valakit megbüntetni valami csekélységért. De senkinek nincs joga a forradalom döntéseit felülbírálni, vagy akár csak megkérdőjelezni, mert a forradalmat végrehajtó nép nem a jogtudományi egyetemről indult forradalmát végrehajtani, hanem abból a rettenetes nyomorból, ahol megszűnik az élet értelme. 1956. október 23-án a tüntetők nem azzal a szándékkal indultak tüntetni, hogy forradalmat csináljanak. Hogy mégis az lett belőle, annak okát máshol kell keresni, de a magyar forradalom bölcsességét dicséri, hogy a szükséges időben Nagy Imre után nyúlt. A magyar társadalomban még elevenen élt 1953., mindaz, amit Nagy Imre első miniszterelnöksége idején tett: feloszlatta az internáló táborokat – közel 30 000 főt érintett –, kiengedte a börtönökből a politikai foglyokat – másik 30 000 fő –, és megszűntette a kötelező beszolgáltatást, a magyar parasztság megnyúzására kiagyalt gaztettet. Erre a Nagy Imrére emlékezett a forradalmi Budapest, és erre gondolt Nagy Imre is, amikor 1956. október 23-án a Parlament teraszáról beszélni kezdett a közel 500 000 főnyi tömeghez.
Hogyan került Nagy Imre a Parlamentbe? A tüntetők hangulatától megrettent kommunisták egy csoportja a parlamentbe menekült, és itt összetalálkoztak azzal a kommunista csoporttal, akiket revizionistáknak szoktak emlegetni. Ebben a csoportban volt Vásárhelyi Miklós is, akit arra kértek, hogy menjen ki Nagy Imre lakására, és hozza be őt. Húsz óra körül érkezett meg Nagy a Parlamentbe, és amikor a szobába lépett meglepődve látta, hogy odabent a tegnapi ellenségei vannak túlsúlyban. Ezek a jelenlévők arra kérték, hogy menjen ki a teraszra, és mondjon egy beszédet a tüntetőknek. Nagy nem akart kimenni. Arra hivatkozott, hogy ő nem tudja, kik vannak a téren, semmilyen információja nincs, ezért ő nem tud beszédet mondani. Ekkor a két karját megfogták, és erőszakkal kilökdösték a teraszra. Nagy Imre „elvtársak”-nak szólította a jelenlévőket, akik visszautasították a megszólítást, és azt kiáltották, „nincs többé elvtárs”. Nagy meglepődött a szokatlan a kijelentéstől, és visszament a szobába: „Mondtam nektek elvtársak, hogy én nem tudok a tüntetőkkel beszélni.” – „De, Nagy elvtárs, csak te tudsz ezekkel beszélni!” És újra megfogták a két karját, és újra erőszakkal kilökdösték a teraszra. Ekkor Nagy „barátaim”-nak szólította a tüntetőket, és elkezdett hozzájuk beszélni. Ebben a beszédben Nagy valóban az 1953-as magatartását idézte. Ez sem tetszett igazán a tüntetőknek, mert ők túllépték már 1953-as politikát, nekik már ’56-ot jelzett a naptár.

Ahhoz, hogy Nagy Imre későbbi sorsát megérthessük, a világpolitika összefüggéseit kell vizsgáljuk. Létezik egy több száz éves magyargyűlölettel telített politika, mely a mai életünket is meghatározza, és létezik az a nemzetközi politikai szándék, amely meg akarja fosztani a magyarokat hazájuktól. Az első világháború végkifejletét „megjövendölő”, 1917-es párizsi Szabadkőműves Kongresszus már nem is említette önálló nemzetként a magyarokat, ezzel is azt sugallva, hogy már nincs önálló politikai magyar nemzet, az csak a szabadkőművesek által irányított monarchia jelentéktelen része.
Ez a szemlélet uralkodik akkor is, amikor a második világháború után Rákosiékat erőszakolják a magyar nép nyakára. Pedig a háború után még éltek magyarok, akik sokkal alkalmasabbak lettek volna Magyarország vezetésére, például Nagy Imre. Nagy Imre 1945. előtt Rákosiéktól elkülönülten élt Moszkvában. Az elkülönülést nem Nagy akarta, hanem a nemzetközinek hazudott politikai klikk. Nagy Imrét 1945. után csak azért vették be a politikai vezetésbe, mert túl sok volt a zsidó, és ezt még Sztálin sem szerette. De olyan feladatokat adtak neki, amelyekkel igyekeztek őt lejáratni.
Nagy Imre sorsát vizsgálva vissza kell tekintenünk a XX. század magyar politikájára, és megdöbbenve látjuk, hogy 1918. október 31. után tíz magyar miniszterelnököt gyilkoltak meg csak azért, mert nemzeti politikát akartak folytatni Magyarországon. A tíz között találjuk gróf Tisza Istvánt, aki szabadkőműves volt, vagy gróf Bethlen Istvánt, aki szintén szabadkőműves volt, vagy Nagy Imrét, aki kommunista volt, vagy a zsidó származású Imrédi Bélát, vagy a szélsőségesnek kikiáltott Szálasi Ferencet, vagy a mélységesen vallásos Teleki Pált, vagy a nagyműveltségű, talpig úriember, ártatlan Bárdossy Lászlót. Ha a legyilkolt miniszterelnököket megvizsgáljuk politikailag, akkor könnyen rájövünk arra, hogy ez egy nemzetközi magyarellenes folyamat, mely folyamatba legkevésbé a magyarok szólhatnak bele.

Az ötven év múltán nyilvánosságra hozott felvételekről megismerhettük Nagy Imre magatartását a halálos ítélettel végződő bírósági tárgyaláson. Nagy egy percig sem kételkedett abban, hogy az elvtársai ki fogják végezni, mert belülről ismerte a gépezetet, miképpen működik, ha a bolsevik érdek sérelmére valaki bármit is tesz. Nagy a bíróság előtt is magyar emberhez méltó magatartást tanúsított, és amikor a nem magyar bíró a halálos ítéletet kimondta, és megkérdezték, hogy megértette-e az ítéletet, Nagy azt válaszolta: „Megértettem, kegyelmet nem kérek.” Naplójába így ír: „Csak az borzaszt el, hogy ugyanazok fognak majd rehabilitálni, akik most felakasztanak.”. Azt minden politikával foglalkozó ember tudja, hogy 1958-ban semmilyen indok nem volt, amiért ki kellett volna őt végezni, de a nemzetközi felügyelet ezt kívánta.
Teltek az évek, és igaza lett Nagy Imrének. 1989-ben valóban hóhérai rendelték el újratemetését, és mi magyarok hittük, hogy új kor kezdődik a világpolitikában. Ma már tudjuk, hogy csak egy újabb világméretű becsapás történt. A magyarországi kommunisták vonakodtak Nagy Imrét újratemetni, de amikor 1988-ban a párizsi Père Lachaise temetőben Nagy Imre szimbolikus dísz-sírt kapott – amelyet a kivégzett Rajk László fia tervezett és Nagy Ernő, ’56-os emigráns finanszírozott – a magyarországi kommunisták is lázasan keresni kezdték az ő valódi sírját, és a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában meg is találták azon a helyen, ahová korábban éveken keresztül a szemetet hordták...
Három kivégzett társát, a hozzátartozók kérésére nem temették vissza a 301-es parcellába, „a fasiszták közé”, de Nagy Imre – lányának akarata szerint – maradt. Holtában is hű maradt a forradalomhoz, annak elesett hőseihez, kivégzett mártírjaihoz, a magyar néphez: a névtelen áldozatok sokaságát jelképező üres koporsó, és Nagy Imre koporsója ott maradt a 301-esben.
Emelt fővel fogadott kivégzésével, a forradalom meg­gyalázása helyett vállalt vértanúságával Nagy Imre felmagasztosult, és a történelem színe előtt bocsánatot nyert kommunistaként elkövetett minden tévedéséért, bűnéért. Mennyire más magatartás ez, mint azoké, akik szabadlábon, már másfél évvel korábban, 1957. szeptemberében, az ENSZ-hez írott Szörnyű levéllel megtagadták és meggyalázták 1956-ot.

Nagy Imrét méltán emlegetjük a magyar hazafiak sorában, hisz életét a magyar szabadságért áldozta.
Rácz Sándor

Mindszenty József bíboros hercegprímás, esztergomi érsek felsőpetényi őrizetéből történt kiszabadulása után adott rádiónyilatkozata
1956. november 1.

Mindszenty József bíboros-hercegprímás kiszabadulása után, 1956. november elsején, mindenszentek napján, a következő rádiószózattal fordult az ország népéhez:
„Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatraméltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért! Honvédségünk, munkásságunk, földműves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre. Az ország helyzete rendkívül súlyos. Napok óta hiányzik az élet folytatásának minden közös föltétele. A legsürgősebben meg kell találnunk a kibontakozást. Most tájékozódom, két napon belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez.”

Élő ’56-osok visszaemlékezése

„Az általam átélt forradalom”

Élő ’56-osok visszaemlékezése

Az 1956-os Forradalmunk és Szabadságharcunk 55. évfordulójára Vanek Béla

A forradalom virradata: „ Mi szegediek megtettük az első lépést”

Kéri Edit és 1956

Megélt ötvenhatom

Megélt tapasztalataim is nagyban hozzájárultak, hogy a későbbiekben, de még szabadulásom után is, mindig kiálltam vívmányaink és értékeink mellett. Így a nyolcvanas évek március 15-ei és október 23-ai tüntetésein is csatlakoztam a már egy generációval fiatalabbak felvonulásaihoz. De elhurcolásom és bebörtönzésem előtt, alatt és után is iparkodtam cselekedeteimmel és írásaimmal előmozdítani ’56-os sza

badságharcunk érdemeinek elismertetését és követelméseinek megvalósulását. Ezért fordultam az ENSZ-hez Genfben, majd az Európai Parlamenthez Strasbourgban, igazságszolgáltatásért és jóvátételért Moszkvával szemben. Hivatkoztam a hatályos nemzetközi egyezményekre, különösen az 1949. évi

III. és IV. Genfi Egyezményre, valamint a hozzácsatolt Jegyzőkönyvek 91. szakaszára, amelyek el nem évülő jóvátételi igényeket szavatolnak az ilyen jellegű beavatkozások okozta károkért. A válaszok elismerték követeléseim jogosságát, de Moszkva nem írta alá az 1966. évi Nemzetközi Egyezmény a Polgári és Politikai Jogokért című megállapodáshoz fűzött fakultatív jegyzőkönyvet. Ezért magánszemélyek Moszkva ellen nem érvényesíthettek ilyen kereseteket. A helyzet már megváltozott. Már van jogi lehetőség számunkra is, ha a hazai jogorvoslati fórumok nem adtak elégtételt.

Október 25-én megsebesültem az Országház előtti vérengzéskor, a „véres csütörtökön”. A megélt történelem mindig hi

telesebb a történészek utólag készült tanulmányainál. Ott úgy lőttek bennünket minden irányból, mint az apróvadakat a körvadászatban! Először az egyik átállt orosz tank tövében kerestem menedéket. Amikor tűzszünet volt, bemenekültünk az Országház déli árkádja alá. Bezörgettem, hogy engedjenek be, mert oldalról nem voltunk fedezve. Nem engedtek be. Az akkori, úgynevezett METRO-felvonulás épülethez szaladtam, ekkor ért a lövés az Akadémia utca felőli gépfegyverből. Cáfolnom kell, mint ahogy már számos esetben cáfoltam a történészeket, akik többnyire 100 körüli áldozatról írnak. Legalább 600-800 halott volt. (Kéri Edit Kik lőttek a Kossuth téren? című, a Magyarok Világszövetsége gondozásában 2011-ben negyedik kiadást megért kötetében – 120-127. oldal - 238, név szerint ismert halott nevét közli, majd kiegészíti azzal, hogy csak a Kerepesi temetőben 820 halottat számolt meg másnap Mikes Tamás – köztük egy három hónapos csecsemőt -, akik sorozatlövésben haltak meg a Kossuth téren. A Kerepesi temetőben, a 18-as parcellában nyugszik Tájti Margit 16 éves, 25-i áldozat is. A Fiumei temetőben is kapartak el az 1956. október 25-i sortűz áldozatai közül. A Kossuth téren elhunyt halottak számát – írja Kéri Edit – azért is nehéz megállapítani, mert sokan a kórházban hetek, hónapok múlva haltak bele a sérüléseikbe. Kéri Edit az említett kötet előszavában körülbelül 1000 halottról tesz említést – Kiemelés: T. Z.) Érthető, ha a kutatók a nyilvántartásokban kevesebb bejegyzést találnak. A mészárlás után 3 órával Nagy Imre rádióbeszédet mondott: „…Kisszámú ellenforradalmi felbujtók népköztársaságunk rendje ellen fegyveres támadást indítottak… Azoknak a szovjet csapatoknak a visszarendelése, amelyeknek a harcokba való beavatkozását szocialista rendünk létérdeke tette szükségessé… A törvény szigorát fogjuk alkalmazni azok ellen, akik…” (Egy népfelkelés dokumentumai, 1956, 1989. p. 61-62). A „véres csütörtök” egyértelmű tisztázásra váró egyetemes igényt bizonyítja, hogy ugyancsak Nagy Imre miniszterelnök október 25-én délután három órakor a Kossuth Rádióban elhangzott beszédében kiemelte: „Mélységes fájdalommal tölt el e tragikus napok során áldozatul esett ártatlan dolgozó emberek minden csepp kiömlött vére.” Ez a körülmény egyébként befolyásolta a szabadságharc többi hősi halottainak és mártírjainak a számával kapcsolatos találgatásokat is.

Először a hazai, majd a nyugatnémet Vöröskereszt által a San Marco utcában berendezett kórházban kezeltek. November 11-12-én a németeket kiutasították. Hazamentem, ahol feleségem ápolt. Így az október 25-ét követő idők eseményeiről már csak közvetett ismereteket szerezhettem a kórházakba szállított sebesültektől és a nyugati rádióadásokból. Szerintem a moszkvai vezetők október 30-ai nyilatkozata, amelyben csapataik kivonását és az okozott károk jóvátételét (a számunkra kedvezőtlen szerződések stb.) ígérték, majd semlegességünk kinyilvánítása, boldog emlékű Mindszenty hercegprímásunk kiszabadítása és beszéde, a Nagy Imrekormány megalakulása történelmi győzelmünk.

Munkahelyemről akkor távolítottak el, amikor megtagadtam annak a jegyzéknek az aláírását, amelyben azt követelték, hogy a magyar ügyet vegyék le az ENSZ napirendjéről. A hazai titkosrendőrség, amelyhez később a KGB is csatlakozott, sok ügynökét vetettebe, hogy egy „Összetartás” csoportdossziéban kiagyalt, deklasszált elemek összeesküvésének élére állítsanak. Besúgóik közreműködésével általam nem ismert deklasszált személyeket szerettek volnabelekeverni. Mindenesetre szegény Édesapámra és Svédországban menedékre talált bátyámra is kiterjesztették bűnös, de esetenként szinte a nevetségességig túlzó „nyomozati tevékenységüket”. De a hónapok múltak, és a deklasszált összeesküvés összehozása nem sikerült. Következett az írásaimra alapozott „Turisták” csoportdosszié. Sok száz informátori jelentés, lehallgatási és külső megfigyelési beszámoló, ami azt jelentette, hogy kora reggeltől késő estig nyomon követtek. Végül már a vezetőik is megelégelték a sok-sok anyagi és munkaráfordítást, és 1960-ban elhurcoltak. Hűtlenség, 15 év. A börtön, az ottani operatív osztály és a politikai pszichiátria (elektrosokk, inzulin coma stb.) bűnös visszaélései a Moszkva befolyása a hazai igazságszolgáltatásra című magyar és angol nyelvű írásaimban olvashatók.

Tanulság: A békesség kedvéért sem szabad kompromiszszumot kötni a hazugsággal. Ha engedményt teszünk, saját igazságunk is a hazugság szintjére aljasodik.

Sorsunk, jelenünk és jövőnk alakítása a kalapács és üllő hasonlatával fejezhető ki. A középkorban még kalapácsként alakítottuk sorsunkat. De az új- és legújabb korban már üllőként védtük értékrendszerünket. Kemény és szívós üllő voltunk, amit meggyőzően bizonyít 1956-os szabadságharcunk! Adjaaz Úristen, hogy ne gyengüljön ez a szívósság és keménység!

Dr. Pákh Tibor, gyémántdiplomás jogász

„1971 novemberében engedtek szabadon. Bár Dénes fiúnk már lefogásom után született, és csak 8 napot élt, feleségem a sok-sok megpróbáltatás ellenére várt rám.

Moszkvával szemben fennálló, el nem évülő jóvátételi igényeink érvényesítésére irányuló törekvéseim ez ideig sajnos sikertelenek maradtak.”

Emlékezés a magyar nemzet dicsőséges forradalmára Trencsényi László

 

1933-ban születtem Túrkevén, egy alföldi kisvárosban. Iskoláim elvégzése után Budapestre jöttem műszerész tanoncnak. 1952-ben segéd lettem, sikeresen befejeztem műszerész tanulmányaimat. Mindig politikus alkat voltam, mint első osztályos tanuló hallgattam, miről beszélnek a felnőttek, illetve a szüleim. Beszélték, hogy a németek és az oroszok megtámadták Lengyelországot, és Horthy Miklós befogadja a menekülő lengyeleket. Megünnepeltük az iskolában a két bécsi döntést, és Magyarország területi gyarapodását. Az iskolában hazafiakat, becsületes magyarokat neveltek belőlünk. Ez később jelentkezett is 1956 októberében. A háborús vereség után 1945-ben a Független Kisgazdapárt győzelmével megindult az újjáépítés, és a magyarság akkor is csodát tett. Fölépítette a romokban heverő országot „bablevesen. 1948ban a kommunista hatalomátvétel után az addig elért életszínvonal rohamosan csökkent, miközben azt harsogták: milyen jól élünk... A jól működő magyar mezőgazdaságot a kolhozrendszer erőszakos bevezetésével sikerült teljesen tönkretenniük. Szé-gyenszemre Európa egyik éléskamrája külföldről szerezte be a búza egy részét. A munkásokat a végletekig kizsákmányolták a normarendszer bevezetésével. Hiába dolgoztunk többet, kevesebb fizetést kaptunk, mint korábban. Bevezették a békekölcsönt, ami tovább fokozta az emberek elégedetlenségét. 1945-től kezdve sorban hurcoltak el családokat, jeles személyiségeket Hortobágyra, Recskre. Mindenki félt „a fekete autóktól”, a lakásokban megszólaló csengőszótól. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálakor, a moszkvai belső harcok után Nagy Imrét nevezték ki Magyarország miniszterelnökének, de Rákosi Mátyás – képletesen szólva – őt is „megfúrta” és visszaállt „a proletárdiktatúra”. Nagyon sok becsületes magyart börtönbe zártak, kivégeztek. Mi, ’56-osok elődeinknek tekintjük őket, hiszen az ő ellenállásuk is megjelent a forradalomban. A moszkvai kommunisták folyamatos belharcaiból ekkor már Hruscsov került ki győztesen. Az SZKP XX. kongresszusán a sztálini személyi kultuszt elítélő titkos beszédét sugározta a Szabad Európa Rádió – miniatűr újságok formájában a SZER a léggömb-akció révén Kelet-Európába is eljuttatta. (Összehasonlításként: ötven évvel később Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök hírhedt őszödi beszédét csak kiszivárogtatás révén ismerhettük meg!). Ennek eredménye az volt, hogy Rákosi távozott, és az NKVD-s tiszt, Gerő Ernő került a helyére. Természetesen, Moszkva jóváhagyásával. Gerő Ernő akkori legnagyobb cselekedete az volt, hogy a féldeci rum árát 3 Ft 50 fillérről felemelte 4 Ft-ra. Közben itthon is folytatódott a belső harc a hatalomért. Az egyetemi ifjúság és az értelmiségi elit a Petőfi Körben tárgyalt és változást akartak. Az elégedetlenség miatt forradalmi hangulat alakult ki az egész országban. Magamról: 1953-55-ig sorkatona voltam. Leszerelésem után hazahívott édesapám Túrkevére, így könnyebb lett az életem, de elég nehéz volt az ő sorsuk is. Traktorosként a gépállomáson dolgoztam. A mai fiataloknak sejtelmük sincs arról, hogy mennyit kellett dolgoznunk. Láttam a parasztság embertelen kizsákmányolását és elégedetlenségét. 1956. október 23-án este nyolc órakor meghallgattuk Gerő Ernő rádióbeszédét, ami vérlázító és ocsmány volt. Reggel ismét bekapcsoltam a rádiót, a gépfegyverropogásra kaptam fel a fejemet. Közben bemondták: „bizonyos ellenforradalmi banditák lázadtak fel és folyik a rendcsinálás”. Egy tanyaközpontban volt a munkahelyem, és ott már a rádió körül volt mindenki. A hallottak alapján forradalmat mondtak az emberek, nagyon lelkesek voltak. Gyermekkori barátom, későbbi katonabajtársam mondta, hogy 27-én népgyűlés lesz a piactéren. 1956. október 24-én Nagy Imre lett a miniszterelnök Gerő Ernő helyett, és statáriumot hirdettek ki. Közben a harcok tovább folytak, Nagy Imre többször beszélt, de még mindig ellenforradalmárokat mondott. Az események hatására Túrkevén is megalakult a Forradalmi Munkástanács, amelynek vezetőségébe Varga Misi barátom és én is bekerültünk. Esti gyűlésén a Munkástanács elhatározta, hogy a harcoló Budapestnek élelmiszert küld. Ragaszkodtunk ahhoz, hogy csak fegyveresen megyünk. Én egy PPS géppisztoly, Misi egy karabély „kíséretében” 28-án hajnalban indultunk. A Csepel teherautóra, nagy lepedőkre ki volt írva: „Élelmiszer”, és a nemzeti színű zászlót kitűztük. Az egész út, a „4-es” tele volt páncélgépkocsikkal, orosz tankokkal, katonai teherautókkal. Nagyobb baj nélkül felértünk Budapestre. Itt már Kispesttől látszottak a harcok nyomai, a széjjellőtt házak, járművek. A Nagyvárad tér utánaz Üllői úton az orosz halottak gúlába rakva, mésszel leöntve. Lelassultunk, mert kerülgetni kellett a sérült járműveket, halottakat. A Nagykörúthoz közeledve, a Vajdahunyad utca környékén, a Kilián laktanyából ránk lőttek és mi befordultunk a legközelebbi mellékutcába, valószínűleg a Futó utcába. Ott átirányítottak a srácok a Práter utcai konyhába, ahol leadtuk az élelmiszert, amit a fiúk behordtak. Csodálatos volt a hangulat. Mi nem gondoltuk, hogy ilyen komoly harcok dúlnak. Mindenki segítette a másikat. Bennünket is szinte kézről- kézre adtak, de kaptunk egy támadást is. Két vagy három nyitott páncélgépkocsi jött, ruszki gyalogsággal. A gyerekeknek akkor már nagy tapasztalatuk volt a benzines üveg használatában. Az égő gépkocsikból kiugráló ruszkikat és a gyalogságukat a felkelőkkel együtt támadtuk meg. Aki megadta magát, vagy megsebesült, arra nem lőttünk, hanem elkísérték a srácok a Corvin moziba, a segélyhelyre, és ott azt nézték az orvosok, hogy kinek súlyosabb a sebesülése és úgy látták el. A hadifoglyokat a Práter utcai iskola egyik termében helyezték el, egyforma ellátást kaptak a mieinkkel. Az egész környék szomorú látvány volt, egy életre szóló. Mi Budapesten voltunk, hazánk fővárosában, csak védekeztünk. Az orosz kiskatonát is hiába várták haza, mint ahogyan azokat a 15 -20 éves gyerekeket is, akik ott feküdtek a fal mellett, virágcsokorral a mellükön, a hazájukat védték a „vörös rém” ellen. Dél körül elterjedt a hír, hogy tűzszünet lesz és megszűnik a statárium. Nagy volt az öröm, mi is elindultunk haza Túrkevére, a 4-es főúton. Szemben velünk orosz tankok sokasága vonult, mögöttük teherautók leponyvázva, valószínű, a gyalogságiak voltak rajta. Többször félre kellett állni, mert majdnem nekünk jöttek. (Misi barátom és bajtársam sajnos tavaly elhunyt.) Ő mondta: „nincs még ez lejátszva, hová megy, mit akar ez a sok ruszki”. Sötétben érkeztünk haza, már nagyon vártak bennünket, de megbeszéltük, hogy a harcokban való részvételünkről nem beszélünk, hallgattunk. Túrkevén megalakítottuk a Nemzetőrséget és szervezetten, fegyveresen őriztük a középületeket. Amikor meghallottuk a Vörös Hadsereg támadását – november 4-én –, sírtunk elkeseredésünkben, hogy ez ellen már nem lehet mit tenni. Nem jöttek a nyugatiak segíteni, magára maradt újra a magyar. Leverték szabadságharcunkat, megkezdődött a soha nem látott megtorlás, amiben sok száz bajtársamat végeztek ki és 30.000 körülit sok évre elzártak. 1957 februárjában kegyetlenül megkínoztak engem is, és bíróság elé állítottak. Mivel a harcokban való részvételemről nem tudtak, csak izgatásban találtak bűnösnek, egy év szabadságvesztésre ítéltek. Túrkevei munkahelyemről elbocsátottak, így visszakerültem Budapestre, ahol tanultam a szakmát. A vezetői jogosítványomat elvették, hiába kértem, nem kaptam vissza. „Közrendészetileg és közbiztonságilag alkalmatlan”. Sokszor éreztem, hogy csak egy bizonyos pontig mehetek el. A munkámra szükségük volt, de a satupadhoz, esztergagéphez nem tolongtak az elvtársak. Szerintem rendszerváltás olyan formában nem volt, ahogyan mi azt megálmodtuk. A kommunistákból lelkes kapitalisták lettek. Most ők, az egykori elnyomók oktatnak bennünket demokráciára. Ez enyhén szólva vicces. 1995-ben Pongrátz Gergely hívására álltam a Corvin köz parancsnoka mögé. 2005-ben bekövetkezett halála után helyét nekem kellett átvenni, engem választottak az ’56-os Magyarok Világszövetsége ügyvezető elnökének és a Corvin Közi Bajtársi Közösség elnökének. Munkámat addig végzem, amíg a bajtársaim megbíznak bennem. Hálát adok Istennek, hogy abban a korban születtem, amikor részese lehettem a magyar nemzet dicsőséges ’56-os forradalmának. Trencsényi László az 1956-os Magyarok Világszövetségének elnöke

Emlékezés 1956-ról vitéz dr. Balogh Sándor

Az ’56-os élményeim dióhéjban vitéz Csap Lajos

Egy „somogyországi” résztvevő helyzetértékelése 1956-ról Dr. Endrédi Szabó Lajos

Mivel a „trianoni békediktátum” utáni évtizedben, 1933-ban, Koppány népének ivadékaiból, Balatonendréden születtem, így szemtanúként éltem meg nemcsak a II. világháború előtti-alatti időket, hanem – aktív résztvevőként – az 1956-os szabadságharcunkat, forradalmunkat is.
Az akkori korszellemnek megfelelően hazafias és szigorú nevelést kaptam, nemcsak a családban, hanem az elemi iskolában és a gimnáziumban is. A szemtelenséget, a szófogadatlanságot nem szadista veréssel, hanem egyetlen „nyaklevessel” volt szokás gyógyítani a legtöbb családban. És ezért lelki sérültek sem lettünk!
A tanítás, úgy az elemi iskolában, mint a gimnáziumban, minden nap vigyázállásban, a „Hiszek egy Istenben…” elmondásával kezdődött. A gimnáziumban azonban már a „Credo in unum Deum”-ot latinul kellett minden nap elmondani.
A kurucok és labancok közti különbséget pontosan ismertük. Sőt, azt is tudtuk, hogy a mindenütt olvasható és hallható, „NEM-NEM-SOHA!” azt jelentette, hogy a csonka Magyarország etnikai országhatára – a trianoni békediktátum óta – az akkorival-maival nem azonos. Nemzeti ünnepeinket érdemben megünnepeltük, és minden szomorú évfordulóról megemlékeztünk. Sőt, az I. és II. világháború hősi halottainak sírjait is mi gondoztuk.
A közösségi és hazafias szellem legfontosabb közvetítője a cserkészet volt. Gyakran toltuk a hátizsákjainkkal, sátrainkkal és konyhai felszerelésünkkel telepakolt kétkerekű targoncánkat 15-20 kilométerre is. Közben szüntelenül énekeltük a „Fiúk fel a fejjel, a harsona zeng....” cserkészindulót. A fáradtság és nyafogás fogalmát nem ismertük!
A II. világháború után azonban ezt a hazafias szellemet-nevelést a magyarság nemzetidegen belső ellenségei, a megszálló Vörös Hadsereg ideológusainak segítéségével egyre jobban korlátozták.
Az ez ellen protestálni merészelő pedagógusokat vagy diákokat könnyebb esetekben elbocsátották, kirúgták vagy internálták. Ennek eredményeként aztán a segédmunkások, utcaseprők, portások és kőműves culágerek stb. társadalmi csoport nagyobbik hányada az 1945 előtti, illetve a XX. századi egyetlen valódi „rendszer- és korszakváltás” előtti értelmiségből tevődött össze.
Az internacionalista ideológiában gyökerező, úgynevezett „osztályharc” nevű maszlag azonban egyre jobban terjedt. Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és társaik nemzetidegen bandája ugyanis a munkásságot az értelmiség és a parasztság ellen hangolták-uszították.
Az akkori világ egyetlen független társadalmi osztálya, a birtokos parasztság és a kulákság felszámolása azonban évekig eltartott. Őket ugyanis csak évek múlva tudták, különböző bolsevista terrorral és internálótáborokkal a téeszekbe bekényszeríteni.
Mivel ez a nemzetidegen, pökhendi uralkodó osztály elleni hangulat az országban egyre erősebb lett, a hatalmukat féltő Gerő (Singer) Ernő és hasonszőrű társai Moszkvába mentek azért, hogy a szovjet elvtársak figyelmét ne csak felhívják a magyarországi „náci, fasiszta és antiszemita” veszélyre, hanem egyidejűleg azok hathatós segítségét is kérjék.
A különleges hadtest parancsnoka, Malasenko ezredes ugyanis a könyvében leírja, hogy már 1956 júniusában megbízást kapott egy Magyarországon várható megmozdulás leverése terveinek kidolgozására. (Vojeno Isztoricseszkij Zsurnal, 1993. 10. szám)
Ezeknek a hangulatkeltő uszításoknak az eredményeképpen a forradalmunk és szabadságharcunk szikrája 1956. október 23-án Budapesten kipattanva, az ország lakosságának kb. 85-90 %-át soha nem látott, mindenre elszánt egységbe tömörítette.
Malasenkó ezredes szerint azonban: „a (nem várt!) budapesti események meghaladták az elképzeléseiket!”
De a magyar vidék lakossága sem maradt tétlen! 1956. október 23-a után néhány napra az ország szinte minden városában és falvában eltávolították a hatalomból az évek óta gyűlölt nemzetidegen bolsevista csürhét.
Így aztán mi is, a főleg 20-30 év közti balatonendrédi fiatalság is, a falu egyetlen kocsmájában gyülekezve, és ott mindent megbeszélve, az erdészet teherautóján, a hirtelen előkerült, és általam lobogtatott angyalos levente zászlóval igen hangosan hazafias dalokat énekelve, a „tanácsházához” vonultunk.
Ahonnét a jöttünket észrevevő fő-fő kommunisták, a falu félhülye suszterével, Ágyik Viktorral és feleségével az élen, nem az ajtón keresztül, hanem a hátsó ablakokon kimászva, mindannyian elmenekültek. Csupán a kis kanászbojtárból, kisbíróvá-küldönccé avanzsált tizenéves gyerek maradt vissza. Vele a falu „bádogemberét” (hangosbemondót) azonnal bekapcsoltattam, és közöltem a falu lakosságával, hogy a forradalmi ifjúság a hatalmat átvette és a kommunistákat elzavartuk.
Közben hazafias dalokat énekelve és szavalva, valamint általam bátorító beszédeket tartva, a tanácsház körül már 400-500 ember is gyülekezett. Javaslatomra a tanácsház tetejéről a vörös csillagot azonnal levertük, és a szekrényekben tárolt beszolgáltatásokkal és végrehajtásokkal kapcsolatos iratokat az udvarra hordattam és felgyújtattam.
A falu ideiglenes vezetőit is megválasztottuk. A forradalmi tanács vezetője, egy „b” listázott rendőr altiszt, E. Lajos lett. Én, a 23 éves „kulákgyerek” annak helyettese, a Balatonendrédi Nemzetőrség parancsnoka lettem!
A falu apraja-nagyja a tüzet körbeállva, örömkönnyeket hullatva a forradalmat éltette és e sorok íróját ölelgették. A „szüret utáni hangulat” azonban egyre emelkedettebb lett és ezért 23 óra körül már többen kommunistákat akartak akasztani.
Mivel ez a valóban akasztásra készülődő tömeg többé már reám nem hallgatott, így az éppen testvérénél tartózkodó, 1945 utáni főispánt, Vidovics Ferencet kértem meg, hogy a tömeget csöndesítse le. Mindez 2 óra leforgása alatt sikerült is neki.
Másnap biciklivel, a nemzetőrség felfegyverzése végett Siófokra mentünk. A következő napok az éhező budapesti forradalmárok számára önként adományozott, illetve összegyűjtött három teherautónyi élelmiszer elszállításának a megszervezésével, a kommunista párt pecsétjeinek, a pártagok fegyvereinek begyűjtésével együtt járó házkutatásokkal teltek.
Sajnos, ennek az új reményt adó eufórikus hangulatnak a november 4-e hajnalán elindított szovjet-orosz agresszió vetett véget.
Mi azonban, továbbra is a Szabad Európa, BBC, Amerika Hangja rádióadók biztatásában reménykedve, naivan azt hittük, hogy a „kommunistaellenesnek mutatkozó Nyugat” rajtunk majd tényleg segíteni fog.
Ezért aztán, november 7-én egy kb. 200 főből álló, Siófokról két teherautóval vontatott két páncéltörő ágyúval és egyéb gyalogsági fegyverrel, kézigránátokkal és nyugati csokoládéval megrakott teherautóval – mivel a környékbeli erdőket jól ismertem –vezetésemmel ideiglenesen visszavonultunk a „barkói” vadász-erdészházba.
Itt a nem katonaviselt fiatalok napi fegyveres kiképzésről mások gondoskodtak. De az élelmiszerellátásról már nekem kellett gondoskodnom! Kenyeret a siófoki pékségtől kaptunk. Húst viszont – mint a Balatonendrédi Nemzetőrség parancsnoka – a megszálló orosz hadsereg „számára” a „bagóhegyi” disznóhizlaldából rekviráltunk. November 17-ig!
Ezen a napon ugyanis 11 óra körül a lullai vagy sérsekszőlősi párttitkár kérésére az ugaji orosz kaszárnya katonái lőni kezdek bennünket. Mivel aknavetőjük nem volt, így a mélyedésben fekvő vadászházat ágyúkkal belőni nem tudták, így csak óvatosan, tankokkal és egyéb páncélos járművekkel igyekeztek bennünket megközelíteni.
A lövöldözés sötétedésig tartott. Az ágyúk lövedékei viszont a balatonendrédi „borgyúmezői” földeken robbantak. Az Édesanyám ezen a napon őszült meg!
Nekünk veszteségünk nem volt. De két orosz páncélozott járművet – a benne ülőkkel együtt– golyószóróval sikerült megsemmisítenünk! Este azonban csalódva állapítottam meg, hogy a lelkes fiatalokból összetevődő csapatunk ugyancsak megfogyatkozott.
A maradék, kb. 30-40 főből álló csapattal ellentámadásba lendülni öngyilkosság lett volna. Ezért Farkas János okleveles építészmérnök és F. Imre kék-rendőr főhadnagy tanácsára úgy döntöttünk, hogy vezetésemmel az éjszaka leple alatt, a vadászházat és környékét a félkörbefogó gyűrűből, az erdőn keresztül elhagyjuk.
Mi, akik naponta, a velünk cipelt pedállal meghajtott generátorral üzemeltetett katonai rádióvevőt hallgattuk, töretlenül elhittük a nyugati rádiók ígéreteit. És szabotáltunk, ahol tudtunk: a Lispe-Inota-i olajvezeték újpusztai felrobbantása, az oroszok bagóhegyi disznó-hizlaldája „lakóinak” az erdőbe eresztése, szétzavarása, mind e stratégia szerves részét képezték. Az oroszokkal karöltve a reánk vadászó ÁVH-s pribékek azonban mozgásterünket egyre jobban korlátozták. Végül ketten maradtunk, Karácsony előtt két héttel a Bakonyba mentünk.
Éjjel-nappal a szabad ég alatt tartózkodva, a tüzek mellett beszélgetve, legtöbben a disszidálás mellett kardoskodtak. És végül, december 24-én, dél körül, a Magyarpolány és Farkasgyepű környéki erdőket vakon ágyúzó orosz ágyúk tűzszünetében, a Nyugatban csalódva, könnyezve egymástól elbúcsúztunk.
B. Lajossal, hóban és gyalog, a 8-as út felé tartva, mi is hazafelé indultunk, hogy szüleinktől elbúcsúzzunk. Itt – már teljes sötétben – egy nagy fa takarásában állva és fázva megvártuk, amíg a páncélosokból és az ágyúkat vontató, leponyvázott teherautókból álló, Veszprém irányába haladó, napközben minket, a bakonyi erdőkben tanyázó szabadságharcosokat vakon ágyúzó orosz konvoj előttünk elhaladt.
Mivel nagyon fáztunk, a konvoj végén jövő orosz rádiós kocsinak ösztönösen integetni kezdtem. A kocsi megállt, és felvettek bennünket. A kocsiban levő három, kb. velünk egyidős katona azonban mindenáron azt tudakolta tőlünk: hogy hol voltunk, és hova akarunk menni? A szakadozott, mocskos pufajkáinkat látva azt, hogy rokonainkat látogattuk meg, nem hitték el. Sőt, ezen röhögni kezdtek, és a szemünkbe mondták: mi biztos partizánok vagyunk.
Mi ezt tagadtuk és szabadkoztunk. Lajos barátommal egymásra nézve, melegem lett. Pufajkám alsó gombját óvatosan kigomboltam, hogy a nadrágszíjam mellé dugott, „csőre töltött Walter pisztolyomat” könnyebben elérhessem. Arra gondoltam, hogy ha arra kerülne a sor – az Őseim hitének megfelelően – néhány szolgát is fogok velem vinni a másvilágra!!!
Közben nevetgéltek, cigarettával is megkínáltak bennünket. Sőt, a légkör enyhülésével azt is megtudtuk tőlük, hogy ők nem Veszprémbe, hanem Székesfehérvárra mennek. Székesfehérvárig azonban többször is célozgattak rá, hogy ők biztosan látják rajtunk, hogy mi valóban partizánok vagyunk.
Időközben azonban mi is közöltük velük, hogy mi a Balaton irányába akarunk továbbutazni. Így aztán ők, a konvojtól lemaradva, a székesfehérvári vasútállomásra vittek bennünket. Itt a kocsiból kiszálltak, a cigaretta- és tea-maradékaikat velünk megosztva, azzal a megjegyzéssel adták át, hogy ezt fogadjuk el, mert a bakonyi erdőkben nagyon hidegek vannak. Bármilyen hihetetlenül hangzik: összeölelkeztünk és egymástól elbúcsúztunk.
Ők a budai úti laktanyába mentek, mi pedig a Zamárdi irányába induló vonatra ültünk.
Karácsonyeste lévén, a szüleim és testvéröcsém már nagyon vártak rám. A házunkba belépve azonban csak arra volt időm, hogy a pufajkámat levessem. Sőt, még a Walter pisztolyom is a nadrágszíj mellett volt! A kutyánk ugatására ugyanis Édesanyám kiment, és azonnal bekiabált, hogy „Lajos menekülj, mert keresnek”!!!
Pufajkámat kezembe kapva, a folyóson kiugorva, a szérűskert irányába futottam. Mivel hó volt, így az utcai kapunkon közben bejövő valódi pufajkások engem is azonnal megláttak, és az udvarunkról géppisztolyaikból azonnal tüzelni kezdtek rám!!!
Én az életemért futottam! Hála az Istennek, nem találtak el, de a kezemben lóbált pufajkámat két helyen is átlőtték. Azonnal a téesz szalmakazlába eldugott géppisztolyomért, és néhány kézigránátért rohantam. A kutyaugatások elcsendesedése után azonban a szérűskert felől ismét hazasettenkedtem. Az udvarunk tele volt az Édesanyámat vigasztaló szomszédasszonyokkal. Ugyanis Édesapámat és testvéröcsémet a pufajkások – helyettem – magukkal vitték a tanácsházhoz.
Ösztönösen, a faluvégen a Zamárdi felé vezető út melletti bokorban álltam és vártam. Avval a szándékkal, hogy az összecsavart kézigránátokkal Édesapámat és testvéröcsémet szállító pufajkások teherautóját meg fogom állítani. Amikor az autó közeledett, az agyamba villant, mi van akkor, ha a gránátokkal Apámat vagy az öcsémet fogom megölni. A szám szélét véresre haraptam, a szándékomtól végül elálltam, hangosan sírni kezdtem. A következő éjszakákat a téesz szalmakazlában és a „R”-féle présházban töltöttem. Csak Karácsony másnapján este mentem haza.
Édesapámat és testvéröcsémet siralmas állapotban találtam. Őket ugyanis – mivel a hollétemet nem tudták megmondani – először félholtra verték, és utána mindkettőjüket egész éjszakára, egy Balaton parti fához kötve, időnként körbelövöldözték!!!
Mindannyian sírtunk. Végül Édesapám szólalt meg; „Édes fiam, neked itt jövőd soha nem lesz, menekülj el az országból!”
Másnap lázas lettem, lebetegedtem. Így a következő napokat ismét az „R”-féle pincének a fűtetlen présházában levő ágyban voltam kénytelen eltölteni. Ennivalót és aszpirint csak minden másnap éjszaka, az ablakon keresztül kaptam. Az ablak előtt ugyanis nem volt hó, és így a nyomokat nem lehetett meglátni. A pufajkások azonban valahonnét mégis „szagot vettek”, mert január 10-én, hangosan beszélgetve, körbefogták a présházat.
Az ágyból azonnal kiugrottam, és géppisztolyommal, gránátjaimmal, a belső borospince végébe mentem. Az volt a szándékom, ha a rozoga ajtót betörik és a présházba mindannyian bejönnek, először egy kézigránátot dobok közéjük a sötétből, utána a dobtáras géppisztolyom 72 golyójával a maradékot intézem el. A pufajkások azonban, miután meg­győződtek róla, hogy a hóban sehol árulkodó nyomok nincsenek, és a falon keresztül kilógó kályhacső is hideg – a saját maguk, és az én szerencsémre is –, elmentek.
Mielőtt az ágyba visszafeküdtem volna, egy egész korsó bort megittam. Másnap délig aludtam, és meggyógyultam. Valószínű, ekkor és ezzel győzte le a fiatal szervezetem öngyógyító ereje a betegségemet.
Közben kapcsolatot teremtettem az egyik falubeli fiúval, B.M.-el, és elhatároztuk, hogy 1957. január 14-én este az erdőn keresztül a Szántód-köröshegyi vasútállomásra megyünk. Itt jegyet váltottunk Barcsig. (A jegyet ma is ereklyeként őrzőm!) Ellenőrzés, csak a marcali – barcsi vonalon volt. Néhányszor leszállva, a következő állomásig gyalogolva, 15-én este megérkeztünk a Barcs melletti Csokonyavisontára, egy volt sorköteles katona barátom apjához. Ő aztán másnap, trágyahordó szánkón Bolhóra, ahhoz a falu végén lakó suszterhez vitt bennünket, akinek a kertje végében volt a magyar-jugoszláv országhatár.
Az ő tanácsára nem ettünk semmit: ha haslövést kapnánk, könnyebb a kigyógyulás. Az útbaigazítás, és a néhány liter vörösbor nyolcszáz forintunkba került. Este 9 óra körül, holdvilágnál, térdig érő hóban át is léptük a néhány szál rozoga rozsdásdróttal jelölt magyar-jugoszláv száraz-országhatárt. Itt azonban – segítsetek, bajtársak! – kiáltást hallva, gyorsan felemelkedtünk, és egy, az ÁVH határőrök által néhány perccel azelőtt hasba lőtt, velem egyidős kaposvári postást a legközebbi házba vittük. A vele együtt menekülő kis menyasszonya és ugyancsak postás apósjelöltje sírva várták. Egész éjjel a meglőtt bajtársunk mellett virrasztva, élete megmentése érdekében, a társai úgy döntöttek, hogy őt, az azonnali kórházba szállítása érdekében, a magyar hatóságoknak visszaadják. Később tudtam meg, hogy mielőtt Pécsre érkeztek volna, sajnos 23 évesen meg kellett halnia.
Másnap, amikor a jugoszláv határőrök a Dráván átvittek bennünket, hűséges kísérőmet, a „Walter pisztolyomat”, a vízbe csúsztattam.
Az eszéki és csáktornyai táborlakók kiválogatása után 350 magyar forradalmárral együtt, a 4-5 méter magas, többszörös szöges drótsövénnyel körbezárt, és 15 fényszórós-gépfegyveres őrtoronnyal ellátott, Gerovo-i internálótáborba kerültem, ahol velünk legelőször a volt USZTASA laktanya udvaráról három akasztófát ásattak ki, és vitettek fel a padlásra. Itt, éhezve és fázva, csak igen vékony ciberelevesen élve, közülünk többet is a jugoszláv őrség a magyar ÁVH pribékek autójába ültetett. Ezért aztán mindannyian fellázadtunk, és a gépfegyveres őrséggel farkasszemet nézve, ígéretet csikartunk ki, hogy az ÁVH közülünk többé senkit nem fog visszavinni.
1957. május végén végre rólunk is tudomást szerzett a Vöröskereszt! Drótsövénybontás után én oda regisztráltam, ahova lehetett: Franciaország, gyári munkásság, és a Grenoble-i egyetemen nyelvtanfolyam. A hiányzó érettségi bizonyítványunk megszerzése érdekében azonban Varjú László barátommal együtt – autóstoppal – az Ausztriában levő Kammer am Attersee-i, Magyar-Osztrák Reálgimnáziumba jöttünk. Két nap alatt! Pénz, útlevél és engedély nélkül. Én érettségi után – mivel tovább akartam tanulni – Bécsbe jöttem.
Mindez megtalálható az általam kiadott, az MVSZ-nél kapható „NEMZETTUDAT - ÉBRESZTŐ IGAZSÁGOK ÉS SZÁNDÉKOS TÖRTÉNELMI HAZUGSÁGOK” című, 493 oldalas kötetemben.
Bécs, 2011 márciusában

Dr. Endrédi Szabó Lajos
a Bécsi Egyetem ny. vizsgabiztosa és előadó lektora,
a Creditanstalt Bankverein ny. pénzügyi szaktanácsosa

„1933. február 27-én születtem a „somogyországi” Balatonendréden, ősrégi „hétszilvafás” paraszti család első gyermekeként. Gimnáziumi tanulmányaimat Bonyhádon, majd Székesfehérvárott folytattam, de befejezni a forradalomban való részvételem miatti menekülésem után csak 1958-ban, az ausztriai Kammer am Attersse-ben működő Magyar és Osztrák Reálgimnáziumban tudtam. Ezután a Bécsi Egyetem Jogi- és Államtudományi Karán szereztem diplomát, 1968-ban.
Diákéveim alatt a Bécsi Menekült Magyar Diákszövetség elnökségi tagjaként, majd később az Ausztriai Magyarok Gazdasági Érdekközösségének elnökeként sok időt áldoztam közösségépítésre, arra, hogy magyarnak megmaradhassunk.
Két és fél évtizeden keresztül az akkor legnagyobb osztrák bank, a Creditanstalt Bankverein alkalmazottja, illetve pénzügyi szaktanácsadója voltam.
Eközben a Bécsi Egyetem Filozófiai Karához tartozó Közgazdasági Intézet vizsgabiztosa, valamint a Tolmácsképző Intézet előadója és vizsgáztató lektora voltam.”

AZ ÉN ’56-OM AZ VOLT, AMI UTÁNA KÖVETKEZETT Dávid Gyula

„Mikor találkoztál Nagy Imrével és milyen utasításokkal jöttél haza Magyarországról?” – szegezte nekem a kérdést kihallgató tisztem a kolozsvári Szekuritátén, 1957. március 13-án, letartóztatásom másnapján, miután felevette személyi adataimat. Olyan képtelenségnek éreztem a feltételezést, hogy a szorult helyzet ellenére akaratlanul elmosolyodtam. Én és Nagy Imre? A három héten át tartó kihallgatások során persze nem született válasz erre a kérdésre – nem is születhetett -, a kolozsvári Házsongárdi Temetőben 1956. november 1-én lezajlott „ellenforradalmi tüntetés” kezdeményezésének vádjával bíróság elé állítva mégis megkaptam a magam hét évét.
Egyetemi irodalomtörténész-aspiránsként 1956. szeptemberében kerek egy hónapot töltöttem Magyarországon: félig kész disszertációmhoz gyűjtöttem anyagot budapesti könyvtárakban és levéltárakban. Hárman utaztunk ki – élve az akkor megnyíló útlevél-lehetőségekkel - , hárman, aspiránsok, s természetes, hogy nem csak a könyvtárakat bújtuk, hanem korábban megismert pesti fiatal irodalmár-barátainkkal is találkozni igyekeztünk.
Akkor már meglehetősen forró volt a hangulat: a legkülönbözőbb körökben nyíltan szóvá tették az emberek a Rákosi-rendszerben elkövetetteket, a törvénytelen letartóztatásokat és pereket, az ÁVÓ hatalmaskodásait, a szovjet hatalomnak politikailag és gazdaságilag kiszolgáltatott Magyarország országos és mindennapi problémáit. Tények, számok rajai röpködtek egy-egy éjszakába nyúló beszélgetés során, s mi – főképp Varró János barátommal, akinek a megelőző egy-két év alatt kiterjedt ismeretségi köre alakult ki – a hallottakat „begybe szedve”, a hazai viszonyokról beszéltünk, amelyek alapjában véve ugyanazok voltak, csak épp a kisebbségi magyarság saját problémáival is súlyosbítva.
Megfordultunk az 1956-os szeptember néhány nevezetes eseményének színhelyén is: végig ültük a Magyar Írók Szövetsége tisztújító közgyűlését, ott voltunk egy disszertáció-védésen, ahol a pártapparátus egyik funkcionáriusának Karácsony Sándorról írt – tanításait a marxista módszer szerint kiforgató - dolgozata vérzett el csúfosan, részt vettünk egy, a pesti művészettörténész-hallgatók számára szervezett dunántúli kiránduláson, amelynek napjai alatt természetesen új ismeretségeket, barátságokat kötöttünk, s ezek nyomán új tapasztalatokra tettünk szert.
Beszélgetéseink és a Magyarországon látottak-hallottak során nem csak az ottani helyzet rajzolódott ki számunkra egyre pontosabban, hanem érzékelhettük azt az elégedetlenséget és változatási szándékot, amely akkoriban már átfogta a magyar társadalom egészét.
A Rajk-temetés előtti napon, október 5-én indultam haza, így annak élményét már csak Varró János barátom későbbi tolmácsolásából érzékelhettem.
Hazatérve megkezdődtek az egyetemi mindennapok: megtudtam, hogy szeptembertől kineveztek tanársegédnek, s irodalomelméletből és a felvilágosodás magyar irodalmából kell szemináriumokat vezetnem, sőt épp akkor szintén Magyarországon lévő professzorom helyett az előadásokat is tartanom. Így aztán diákjaim előtt járva, óráról órára kellett készülnöm. Részben ez a helyzet adta az ötletet, hogy az első októberi órák helyett a másodéveseket – ennek a csoportnak különben „tanárfelelősévé” is megtett a tanszékvezető – elvigyem Kolozsvár néhány, a magyar múlt szempontjából fontos helyszínére. Így jutottunk el a Házsongárdi temetőbe is, ahol a 18-19. század számos jeles magyar írója is nyugszik. Néhány elhagyatott sír láttán önként adódott a feladat: vegyük mi gondozásba ezeket a sírokat, tekintsük magunkat Kriza János, Szentiváni Mihály, Jósika Miklós „hozzátartozóinak”. Az volt a gondolatom, hogy hagyományt teremtek ebből a gondoskodásból, amely élővé teszi a kapcsolatot a jelen és a múlt, a tananyag és a tudás között.
A diákok kaphatók voltak rá, s néhány délutánt a temetőben töltöttünk: drótkefével tisztítva a mohát, seprűvel, gereblyével a szemetet, s mindennek a végén ott volt már látható közelségben Halottak Napja, amikor Kolozsvár élő lakói hagyományosan meglátogatják elhunyt szeretteiket: virággal, egy szál gyertyával emlékezve őreájuk.
Közbejött azonban Október 23-a.
Hogy mi történt Budapesten azon a napon, azt másnap reggeltől fogva fokozatosan tudtuk meg. A magyar tanszékre, a tanársegédi szobába valaki behozott egy rádiót, amely körül nem csak mi töltöttük minden szabad időnket, hanem más tanszékekről, karokról való kollégák is. Szinte óráról órára követtük az eseményeket, minden hullámhosszon, minden adón, amely a magyarországi eseményekről tudósított. Mert a romániai sajtó az első pillanattól kezdve „ellenforradalom”-ról beszélt, ami – magyarországi tapasztalataink nyomán mi biztosan tudtuk – nem volt igaz. Erről természetesen beszélgettünk is, megosztva a magunk nem is olyan régi magyarországi élményeit a többiekkel.
Aztán híre futott (a román és a magyar egyetemek bentlakásai akkor már közösek voltak), hogy a román egyetemisták között olyan híresztelések indultak el, miszerint „a magyarok megint Erdélyt akarják elvenni”. Akkor összeálltunk néhányan, leírtuk az egyik rádióadás nyomán a magyar egyetemi ifjúság 16 pontját, s azt románra fordítottuk, cáfolatul a Babes Egyetem vezetősége által terjesztett állítással szemben. Szó volt egy közös rokonszenv-tüntetésről is a román egyetem diákjaival, erre azonban végül nem került sor – igaz, volt némi provokáció-íze is a dolognak. (Hogy mi történt a szöveggel, azt nem tudom. Miután az 1989-es változást követően módomban állt az 56-os kolozsvári események több részletének utána járni, tudtam meg, hogy a Babes Egyetemen röpcézés is volt, s azért valakiket el is ítéltek. És a Szekuritatén, majd a börtönben együtt voltam az egyik román egyetemi tanársegéd, a nemrég elhunyt Raoul Volcinschi nevével fémjelzett szervezkedés több tagjával – dehát abban az időben az igazságot a hamisságtól nem mindig lehetett szétválasztani, különösen nálunk.)
A Bolyain a diákság hangulata minden esetre forró volt. Jellemző reá, hogy amikor a pártbizottság megpróbált az „ellenforradalmat elítélő nyilatkozatokat” kiszorítani a lakosságból (főképp az intézmények és vállalatok munkahelyi gyűlései keretében), ez a Bolyain csak harmadszori nekifutásra sikerült – november 4-én, amikor már szovjet tankokkal megkezdték a Forradalom eltiprását, s szovjet ágyúkkal Budapest szétlövését.
Közben azonban ott volt a Halottak Napja, november 1-je.
Az előzmények után természetes volt, hogy aznap kora délután diákjaimmal kimentem a Házsongárdi Temetőbe, végigjártuk az író-sírokat, s elhelyeztük a virágot-gyertyát, amit magunkkal hoztunk. Szólt ez a megemlékezés a „mi” íróinknak is, de szólt azoknak a fiataloknak-idősebbeknek, akik a forradalom napjaiban életüket adták a szabadságért, s akik között – akkor még nem tudtuk, de gondolhattuk – ott voltak többen, nem is olyan régi ismerőseink, barátaink közül.
Diákcsoportomban kiváló fiatalok voltak: Boros Zoltán nevét később a román televízió magyar szerkesztőjeként ismerte meg a közönség, Jászberényi Emese a maarosvásárhelyi, Koczka György a temesvári rádió, illetve a televízió későbbi riportere, Lászlóffy Csaba ma Kossuth-díjas költő, próza- és drámaíró, Szilágyi Júlia kritikus, esszéíró, Nagy Kálmán a Kalevala halálba üldözött fordítója, s a szintén halálba menekült Szilágyi Domokos – hogy csak néhányat említsek közülük.
(Az megint csak utólag derült ki, hogy a diákság között híre futott a november 1-jei kivonulásnak, s a mienken kívül még jó néhány kisebb-nagyobb csoport járt azon a délutánon a Házsongárdi temetőben. És utólag derült ki az is – bár jeleit akkor, a temetőt járva is észleltük -, hogy körülöttünk ott nyüzsögnek a Szekuritaté emberei is. Amikor néhány éve kézbe kaptam a bírósági dossziémat, olvashattam azokat a jelentéseket, amelyek, november 1-jei, 2-ikai dátummal a temetőben látottakról-hallottakról készültek.)
Két nap múlva a Szabad Európa rádió egy rövid hírben szólt a november 1-jei Házsongárdi tüntetésről is.
November 17-én, illetve 24-én letartóztatták a – különben „legálisan” szerveződő – Bolyai Egyetemi Ideiglenes Diákszövetség Bölcsész kari vezetőségének négy tagját – közülük ketten: Koczka György és Kelemen Kálmán az én diákjaim voltak. 1957. február végén került sor a tárgyalásukra, s onnan visszajőve a hivatalból kirendelt dékán, Bodor András professzor elmondta nekem, hogy a törvényszéki tárgyalás során a „temetői tüntetés” is szóba került, s az én nevem is elhangzott. „Érdekes – mondtam -, ha tudni akarják, mi történt a Házsongárdi Temetőben, engem kellett volna megkérdezzenek.”
Nos, ez következett el az 1957. március 12-ére virradó hajnalon.
A kihallgatások során a „Nagy Imrétől kapott feladat”-tól licitáltunk lefelé. Hogy miképp indult el és miképp zajlott le a Házsongárdi temetőlátogatás, az viszonylag hamar tisztázódott. A Szekuritatét azonban érdekelte a tanársegédi szobában folyt rádióhallgatás, az ott elhangzott kommentárok is. Én soha sem tudtam hazudni. Amellett úgy éreztem, hogy amikor a forradalom igaza mellett az egész nemzet kiállt, s ezren és ezren adták érte az életüket, nem tehetem meg, hogy letagadjam a vele való szolidaritásomat. A kihallgatások során csak arra vigyáztam, hogy a rádiónál beszélgető társaim neve ne kerüljön jegyzőkönyvbe.
Amikor pedig 1957. május 22-én megkezdődött a bírósági tárgyalásunk (Páskándi Géza és Bartis Ferenc ültek mellettem a rácsok mögötti kispadon) szintén egyértelműen vállaltam, hogy együtt éreztem, egyképpen gondolkodtam a Forradalommal.
Ennyivel tartoztam a hősöknek és a hősi halottaknak.
Ma már tudom, hogy egy évvel később a temetői „tüntetésért” legalább húszan ültünk volna a vádlottak padján, s az ítéletek az életfogytiglanitól (esetleg a halálbüntetéstől) jöttek volna lefelé.
Kolozsvár, 2011. március 12.
Dávid Gyula
irodalomtörténész, Kolozsvár

Dávid Gyula – (1928. 08. 13) irodalomtörténész. Mint a Bolyai Tudományegyetem tanársegédje, az ő nevéhez fűződik az 1956. november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőben a Magyar Forradalommal való szolidaritást kifejező tüntetés. 7 év börtönre ítélték, 1964-ben szabadult. Utána másfél évig vízvezetékszerelő segédmunkás, 1965-1969 között cikkdíjas szabadfoglalkozású. 1970-től a Kriterion, 1992-től a kolozsvári Polis Könyvkiadó szerkesztője. 2006-ban társaival együtt összeállította és kiadta az 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára (1956-1965) c. kötetet. Azóta több tanulmánykötetben és folyóiratban jelentek meg a Forradalomhoz kötődő témájú tanulmányai.

Kossuth tér, 1956. október 25. Dr. Somodi István Elhangzott az 50. évforduló megemlékezési körében 2006. november 3-án Budapesten, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában

Amikor a Százak Tanácsa elhatározta, hogy a forradalom 50. évfordulóját nem formális ünnepléssel, hanem felfogásunknak megfelelően, a társadalom hiteles tájékoztatását személyesen megélt tények közreadásával segíti elő, magam a véres október 25-ei napot emeltem ki korabeli emlékeim közül. Mint az akkori Földművelésügyi Minisztérium Forradalom Bizottságának elnöke, tanúja, és intézkedő résztvevője voltam az eseményeknek, és a tanú történelmi felelőssége, hogy mindazt az információt megmentse, amelynek az utókor hasznát veheti.
Tizenöt éves korom táján, 1940 körül, diákfejjel kerültem a magyar XX. század számunkra legrokonszenvesebb eszmeáramlata, a népi mozgalom vonzáskörébe. A korabeli magyar élet mindent befolyásoló sorsproblémája akkor a „hárommillió koldus” léte, „az ezeréves per”, a földreform ügye volt. Generációnk számára ennek tevőleges szolgálatához tárgyi, elsősorban jogi és agrárszakismeretekre volt szükség. Ezen az úton kerültem később a Földművelődésügyi Minisztériumba (a volt Kúria épülete, később Párttörténeti Intézet, ma Néprajzi Múzeum – T. Z.), és talált ott 1956-ban a Forradalom. Mondanivalóm nem a történettudomány módszereivel tárgyalja az eseményeket, hanem annak a néhány mozzanatnak a rögzítésére törekszik, amit akkor munkatársaimmal láttam és tettem. Tehát nem az egész nap történéseiről ad számot, hanem annak néhány megélt kritikus részletéről, amelyet a történeti kutatás is felhasználhat a mozaik összeállításához - mindezt a lehető legkonkrétabban.
A minisztérium, amely azon a csütörtöki napon az események középpontjába került, már szerdán működésképtelenné vált. Ijedt, tehetetlen vezetők, tanácstalan alkalmazotti tömeg várta a fejleményeket, és minthogy a vezetés csődöt mondott (és éppen a legfontosabb őszi munkák idején), a gondolkodó elmék egyre határozottabban követelték, hogy valaki, valamilyen szerv vegye kézbe az irányítást. Magam, mint a Petőfi Kör tagja és vitáinak résztvevője, néhány egyetértő fiatal munkatársammal már a nyár folyamán létrehoztunk egy vitakört – a Petőfi Kör mintájára ezek akkoriban voltak alakulóban az országban –, és erről a minisztérium munkatársi köre is tudhatott. Pillanatok alatt ránk ruházták az ideiglenes Forradalmi Bizottság felelősségét, engem pedig megválasztottak a bizottság elnökének.
A hivatali szobákban nem tartózkodott jóformán senki; a tanakodó személyzet az épület belsejében, egy nagyobb teremben gyűlt össze. Ekkor dördültek el odakint az első lövések. Bent is kitört a pánik. Egy rémült ember jelentette, hogy az első emeleten, a miniszteri traktusban egy gépírónő maradt, sokkos állapotban van, közben szemből lövik az épületet. Gondolkozni nem volt idő, ki kellett menteni. Jól ismertem a homlokzati front helyiségeit, odarohantam, és kúszva-mászva elkezdtem keresni. A lövedékek a mennyezet alatt néhány arasznyira fúródtak a falba, de a padlószint védve volt. Valahogy megtaláltam a magatehetetlen lányt vagy asszonyt, és kivonszoltam. Közben a pergőtűz folytatódott.
Hosszúnak tűnő percekig bénult zavar uralkodott, amikor jelentették, hogy már sebesültek is vannak odalent az udvaron. Azonnal lementünk, és feltárult a szégyenletes gaztett, amelynek gyalázatát azóta is emlegetik a minisztériummal kapcsolatban. Kétségbeesett kiáltások, sikolyok, dörömbölés hallatszott kintről, mert az egyébként állandóan nyitva tartott nehéz tölgyfa kapuk most zárva voltak. A rémült portások elmondták, hogy a központi részleg (korábban Elnöki főosztály, akkor Titkárság) vezetője a lövöldözés kezdetén lement, és rájuk parancsolt, zárják be a kapukat. Ezek nem értették, miért, ők beengedték volna a szerencsétleneket; erre kirántotta pisztolyát, és kényszerítette őket. A korábban bejutott néhány ember szitkozódva tanúsította, amit a portások elmondtak.
Közben csendesedett a tűz. Egyes lövések, rövid sorozatok hallatszottak még, de a kapukat azonnal kinyitottuk, és beözönlött a menekülők tömege, köztük jajgató sebesültek. Gyorsan kiderült, mi történt velük. Akik a dunai oldal felől kapták a tüzet, az épület felé futottak, de az életet jelentő kapuk, amelyeket egy régi típusú fegyver golyója se nagyon vert volna át, hirtelen becsuklódtak előttük. Aki elérte, levetette magát a nyitott pinceablakon, be a lomok, a tűzrevaló tetejére, mások pedig megpróbáltak meghúzódni az árkádok vastag oszlopai mögött. Az udvar drámai képet mutatott: átkozódó, vérző emberek és a rettegő félelem, hogy folytatódik a lövöldözés.
Előbb nyilván a sebesülteket kellett elsősegélyben részesíteni, már akit egyszerűbb eszközökkel lehetett. A gépkocsivezetők mentőládáiból szedtük ki a kötszereket; ez persze nem volt elég. „Az imperializmus elleni harc” őrült koncepciója folytán bizonyosan volt az épületben mindenféle készlet a nagy „M” betűvel titkosított parancs esetére, de senki sem tudta, hol vannak. Voltak súlyos sérültek is, akiket a többiek úgy hoztak be az udvarra. Míg élek, látom azt a szerencsétlen idős asszonyt, aki a gépkocsibejáró mellett félig ülve, félig fekve hever a földön a falnak támaszkodva, és cafatokra kaszált bal lábikrájából ömlik a vér. Szegényesen, de tisztán öltözött, fekete kabátos, fekete kendős néni volt, olyan takarítónő-féle vagy hasonló; ha nem látják el, nem éri meg a reggelt. Mentő kellett, azonnal, de hogyan jön ide mentő, ha újra tüzet nyitnak odakint?
Ekkor eszembe jutott az első sortűz és a belövések a fejem felett a Kossuth téri oldalon. Nyilvánvaló, hogy az ötletet a feszült idegállapot és a logikus következtetés valamilyen valószerűtlen együttese szülte: arra gondoltam, hogy akik szemből tüzelnek, akár a szovjetek, akár az ÁVH, azoknak valamilyen parancsnoksága bizonyosan van a Parlament épületében; náluk kell kieszközölni a „Tüzet szüntess!” parancsot. Bementem a miniszter szobájába, leültem a helyére, és a „K” vonalon tárcsáztam a Miniszterelnökséget, Hegedűs András titkárságát. (Ő és a többiek akkor még az Akadémia utcai pártközpontban voltak, tárgyaltak vég nélkül.) Azonnal felvették a telefont. Bemutatkoztam és kértem, küldjék a telefonhoz az alakulat parancsnokát vagy bárkit, aki intézkedni jogosult a lövöldözés megszüntetése tekintetében. Néhány nappal ezelőtt ez még hallatlan dolog lett volna. De most, némi várakozás után előkerítettek valakit. Neki is bemutatkoztam; ő nem mondta meg, kicsoda – máig sem tudom, ki volt -, de ennek akkor nem volt jelentősége. Előadtam a helyzetet: sebesültek vannak, elvéreznek, mentő kell, aki pedig járni tud, az menekülne innen. Kérem, ne lőjenek az épületet elhagyókra. A válasz meglepő volt, és sokat elárult: Rendben van! Rakják le a fegyvereket, és akkor nem fognak tüzelni rájuk. Elhűltem. Rakják le a fegyvereket? A vérző öregasszony és társai? Kérem, ezeknek nincsenek fegyvereik! – próbáltam magyarázni. Mindenféle korú, állapotú polgári személyek, még egyenruhás elem sincs köztük. Beszélgetőpartnerem nem bocsátkozott vitába. Szárazon megismételte a mondottakat: tegyék le a fegyvereket, akkor nem lőnek rájuk, és befejezte a tárgyalást. Érezhető volt, hogy már felfogott valamit a tragédia felelősségéből, de az önigazoló ürügyet továbbra is fenn kell tartania.
Ma már át tudjuk tekinteni, ami történt. Hegedűs András többször, legutóbb röviddel halála előtt, Ausztráliában élő unokája kérdéseire elmondta, de a történészek korábban is tudták, hogy a fegyveres védelmet a pártvezetőség azonnal a Katonai Bizottságra bízta. Ennek név szerint ismerjük a tagjait; a mozgósított elemek pedig a volt Partizánszövetség tagjai, pártfunkcionáriusok, a fegyveres alakulatok erre vállalkozó tisztjei, a még meglevő ÁVH tagjai; az egész nagyjából a későbbi Munkásőrség alapállománya. A „véres csütörtökig” bezárólag ezek hajtották végre az akciók első szakaszát.
Itt kell kitérni arra, hogy a vérengzés kapcsán általában „a Földművelésügyi Minisztérium és a környező épületek tetejéről” leadott lövésekről beszélnek. Az ismeretlen intézkedővel folytatott beszélgetés engem abban erősített meg, hogy a tér nyugati oldaláról nemcsak a megzavarodott orosz páncélosok lőttek, hanem a Parlament épületében elhelyezkedett valamilyen alakulatok is. Egyik néhai barátom, Köte Sándor pedagógus-professzor, aki akkor Nagy Imre körül ténykedett, a „90-es években egy tévényilatkozatban utalt arra, hogy ezekben a napokban furcsa öltözetű, ismeretlen fegyveresek jelentek meg az Országház folyosóin. (Ezeket az első egy-két napon a városban is lehetett látni vattakabátban, rendfokozat és fegyvernemi jelzések nélkül; nyilván a felbomló ÁVH és az úgynevezett „partizán élvtársak” voltak. Később eltűntek az utcáról.)
Még konkrétabb adatokat szolgáltatott egy külföldi tanú, a fiatal jugoszláviai író, Dobrica Čosič jelentése, aki az első néhány napot itt töltötte. Irodalmi konferenciára érkezett éppen október 23-án, ami persze elmaradt. Szocialista indíttatású szemlélőként, de elég hiteles képet ad a történtekről. Október 30-án hazarendelték. Eduard Kardelj és Koča Popovič hallgatta meg; azonnal leíratták vele a látottakat, Tito még az éjszaka folyamán elolvasta a visszaemlékezést. Két mondata a Miniszterelnökségen október 29-én tett látogatásáról:
„Töltényhüvelyeken és kitört ablakok üvegcserepein gázoltunk át […] és a szovjet katonákat néztük, akik géppisztollyal állnak a folyosó hajlataiban, a liftek és az ajtók előtt.”
Beszélt Marosán Györggyel és Vas Zoltánnal is. Utána ezt írja: „Magamhoz vettem Marosán paklijának maradékát, aztán szívélyesen elbúcsúztunk, a zsebünkbe meg géppuskatöltény-hüvelyeket tettünk, melyeket a folyosón szedtünk fel.”
A látogatás négy nappal a vérengzés után történt. A tettesek még arra sem fordítottak gondot, hogy a bűnjeleket összetakarítsák. A mozaik összeállításakor tehát nem hagyható figyelmen kívül, hogy egy irányító központ – vagy talán az irányító központ – a Parlament épületében volt. Az emlékbe elrakott töltényhüvelyek magja innen is kaszálta a tüntetőket.
(Jellemző, hogy Hruscsov még a szocialista meggyőződésű író tájékoztatóját sem tudta elviselni. Azt mondta Titónak: „Az Ön írója, Dobrica Čosič a fékevesztett fasiszta bandával Budapesten a szovjet hősök sírján járja a kólót.” Az író később, kiábrándultan, 1968-ban kilépett a pártból. Megnyilvánulásai alapján ma rokonszenvező barátunknak tekinthetjük.)
Amikor visszamentem az udvarra, elmondtam a hallottakat. Éktelen felzúdulás volt a válasz. Átkozódás, káromkodás: Eddig nem volt fegyverünk, de ezután lesz! Megpróbáltam megnyugtatni őket. Tudom jól, látom, hogy még egy botjuk sincs, de most próbáljunk meg gondolkozni. Ha el is hisszük a túloldali ígéreteket, azért a térre ne menjen ki senki. Az épület hátsó frontján egy csendes utca húzódik; a fiatalabbak kiugorhatnak a földszint ablakain, létra is van, ha kell; az idősebbeknek, a nem súlyos sebesülteknek pedig ugyanott van egy kevésbé ismert, szűk kijárat. Ami a súlyos sebesülteket illeti: a minisztérium forgalma a három reprezentatív Kossuth téri kapun bonyolódik, a mentő csak ott tud beállni. Ebben az esetben csak bízni lehet Istenben, és vállalni a kockázatot.
Mindenki menni akart, tehát rövidesen lebonyolítottuk a kiürítést. A Forradalmi Bizottságra pedig rászakadt a felelősség, a minisztérium tetején elhelyezkedett orvlövészek kilétének a megállapítása. Némelyek látták őket vagy a torkolattüzeket; utána kellett járni. Ennek is volt kockázata: ha még a padláson vannak, lelőhetik a kutatásukra indulókat. Felszólítottuk a jelenlevőket: van-e valakinek fegyvere, és vállalja-e, hogy felmegy az épület felső szintjére. Három-négy főosztályvezető és miniszterhelyettes vállalkozott rá, mind vezető párttag, köztük az is, aki miatt a kapuk előtt vérzett el egy csomó ember. Ez azt jelentette, hogy az akció eleve kudarcra van ítélve. Felmentek, és rögtön vissza is jöttek azzal, hogy nem találtak senkit. Mindenki gyanakodott, hogy ennyi idő alatt végig se járták a padlást, vagy ha találkoztak idegenekkel, cinkosan szemet hunytak a jelenlétük felett, amíg azok az októberi este sötétjében ki nem mennek az épületből. Az adott pillanatban és körülmények között mást nemigen tehettünk; a tényfeltárást a következő napokra hagytuk. A valóság egy részét később egy azóta elhalt, idős kolléga mondta el szűk baráti körben. Agyonterrorizált, kiszolgáltatott agrárszakember volt, jó munkaerő, tehát szakadásig dolgoztatták tudatlan felettesei helyett. Azon a napon is ott loholt szegény valami határidős aktával a hátsó folyosón – tudni kell, hogy a minisztérium méltóságteljes épülete legbelül poros bagolyvár -, amikor beleütközött egy csoport fegyveresbe, akik a kevésbé használt hátsó lépcsőn igyekeztek lefelé. A szokásos modorban ráförmedtek (Maga kicsoda, mit keres itt?), ő pedig ijedten válaszolt (Kérem, én itt dolgozom a főosztályon, mennem kell, mert a miniszterhelyettes elvtárs várja ezt az ügyiratot). Sürgetőbb volt a gyors, észrevétlen távozásuk, futni hagyták. Szerencséjük volt, a hivatal egész személyzete, mint az összeszaladt juhok reszketett egy rakáson, az épület közepén a tanácsteremben, másokkal nem találkoztak.
A Forradalmi Bizottság a későbbiekben megkísérelte tovább vizsgálni az ügyet, bár mérsékelt eredménnyel. Tény, hogy az 1948. évi hírhedt „FM-per” idején, amikor a minisztérium régi szakembergárdáját a vádlottak padjára ültették, hogy ne legyenek útban a téesz-, kulák- és más programok elindításakor, egyszerűen pártkádereket raktak a vezető pozíciókba, köztük négy-öt átirányított ÁVH-s és rendőrtisztet. Nem értettek a mezőgazdasághoz, mindenki tartott tőlük, feladatuk közismerten nem szakmai volt. Ezek egyike volt a kaput bezárató főosztályvezető is. Feltehető, hogy az előkészített mészárlás hajnalán az orvlövészek az említettek közreműködésével foglalták el lőállásaikat, majd „a munka” végeztével nyugodtan távoztak azon az alig használt hátsó kijáraton, ahol mi később a sebesülteket kiengedtük. A minden helyszínre-tevékenységre kiterjedő rendőri felderítés és a beépített megbízottak helyismerete, kooperációja nélkül egy ilyen akció lehetetlen lett volna. A vizsgálatokra vonatkozó jegyzőkönyvek november 4-e után a rendőrség kezébe kerültek; a házkutatás alkalmával az én példányaimat is elvitték. Az egykor közreműködő miniszterhelyettes-apák dicső tetteit ma már csak fiaik ismerik, akik ugyancsak miniszteri, államtitkári rangban irányítják az általuk „demokratizált” Magyarországot.
Az orvlövészek kilétéről a későbbiekben valószínűsítették, hogy ugyancsak a Katonai Bizottság által irányított személyek, csoportok lehettek. Maléter Pál egyik összekötőtisztje szerint „a partizán elvtársakat” október 25-ére virradóra a Honvédelmi Minisztériumban fegyverezték fel. „Már ott emlegették, siessünk, siessünk, mert megyünk az FM tetejére”, idézi a lázas készülődést az egykori katonatiszt. Ez elég korán történhetett, hogy még a hivatali idő előtt feltűnés nélkül elhelyezkedhessenek. A bűnsegédi feladatkört ellátó minisztériumi ötödik hadoszlop azután gondoskodott a bűnjelek eltávolításáról.
A vérengzés a déli órákban véget ért. A sarki erkélyről áttekinthettem még a tér déli részét: a földalatti aknatornyának rézsűjéről és a járdáról akkor kezdték teherautóra rakni a holttesteket, húsz-harmincat arról az egy helyről. Nem olt mit csinálni tovább; amit tudtunk, megtettünk. A személyzet szétszéledt, a Forradalmi Bizottság pedig megkezdte a teendők megállapítását, a tulajdonképpeni munkát. Az őszi vetés ideje volt, és az ország jövő évi kenyere volt a tét.
A bűnsegédek közül csupán egy került - az is csak néhány percre és nem a törvényes felelősségre vonás rendjén - csak a spontán felháborodás keze ügyébe. A kapukat bezárató főosztályvezetőt néhány nap múlva az Alkotmány utcában felismerték. Emelkedtek az öklök, de valaki beszaladt a minisztériumba, és jelentette a Forradalmi Bizottságnak. Akkor már volt fegyveres őrség, intézkedtünk, hogy hozzák be az épületbe; lesz majd igazolási eljárás, igazságszolgáltatás, amely perrendszerűen ítél. Egy-két ütés érhette az arcát, eleredt az orra vére, de más baja nem lett. Történelmi naivitásunk elnyerte jutalmát: a megtorlás során az elsők között volt, aki denunciált bennünket. Egy fontos mezőgazdasági szakintézmény igazgatójaként ment nyugállományba, mindvégig káderi jólétben élt, és háborítatlanul halt meg.
A beszámolóhoz, ugyancsak személyes tanúságtételként, még egy rövid fejezet tartozik, mert a véres nap története továbbra sincs lezárva, mondhatni: máig temetetlen.
Az iszonyú emlék mellett, amely engem is elkísér, amíg élek, azzal is megvert bennünket a sors, hogy immár ötven éve hiányoljuk a tragédia történelmi ellentételezését. Amióta az emberiség a vallások tanításai és a jog normái között él, a morális alapot akárcsak formálisan is magukénak valló társadalmakban a bűnt elvi és gyakorlati értelemben felelősségre vonás, büntetés, bűnhődés követi, amit a jogállamiság viszonyai között erre a feladatra létrehozott intézmények hivatalból, kötelezően foganatosítanak.
Köztudomású, hogy a magyar igazságszolgáltatás mind ez idáig adós az október 25-ei tragédia felelőseinek puszta megnevezésével is, és különféle tények hosszú sora enged következtetni arra, hogy ez nem egyszerű mulasztás műve. Hihető, hogy tudatosan akadályozó erők torlaszolják el a tisztázás útját. Meggyőződésem, hogy ennek megállapítása hozzátartozik az emlékezéshez. Illusztrációként idézek két személyesen megtapasztalt példát.
1988-ban a szerveződő ifjúsági ellenzék alkalmasnak találta a pillanatot, az 1943-as Szárszói Konferencia 45. évfordulóját, hogy a történelmi modell alapján megvitassa az akkor még „kibontakozásnak” nevezett folyamat teendőit. Mint az egykori Szárszó invalidus résztvevőjét, meghívtak engem is, én pedig elmondtam nekik mindazt, amit az akkor még meglehetősen hamvas politikusjelölteknek ajánlani tudtam a leendő átalakulás várható buktatóival kapcsolatban. Az írás az akkor induló Hitelben is megjelent, és minthogy nem takarékoskodtam a világos beszéddel, olyan hatást váltott ki, hogy azonnal meghívtak a televízióba. Egy egész órán át vallatott a különben igen korrekt szerkesztő – fő műsoridőben ez óriási tétel -, de a véres csütörtökkel kapcsolatos tanulságokat a cenzúra szó nélkül kihúzta az adásból. Ez akkor történt, amikor a régi garnitúra reszketve várta a fordulatot, és megrekedve ötvenhatos állapotában, esengve kérte oltalmazó vezérét: „Karcsikám! Csináljon már valamit! Lőjünk, mert a hatalomról van szó!” (Az idézet hiteles, magától Grósz Károlytól származik.) Tehát nemhogy a felelősségre vonásról, de magáról az elkövetett bűnről sem eshetett szó, süllyedjen el örökre a feledés mocsarában; másfelől, az országot újra felrázó lelkesedésnek ne legyenek fogalmai a ki nem zárható veszedelmekről, amelybe a visszahúzó erők újra sodorhatják az országot.
A helyzet tíz év múlva sem változott. Az egykori tragédia valamilyen módon az igazságszolgáltatás látókörébe kényszerült, de továbbra is a feltárás eredménye nélkül. Folytak vizsgálatok, azután lassan elakadtak; formaliter az egymásnak ellentmondó jogszabály-értelmezések miatt, valójában a társadalom által ugyan gyanított, de a tovább élő bolsevik konspiráció viszonyai között azonosíthatatlan erő akadályozó magatartása folytán.
Egy nap idézést kaptam a Budapesti Katonai Ügyészségre, a nyomtatvány szövege szerint „tanúként történő kihallgatása céljából”. A szobában a kihallgatást végző törzstiszti rangú ügyészen kívül egy idősebb aktatáskás úr üldögélt. Látható volt, hogy nem az ügyészség munkatársa, tehát az udvariasság követelményeinek megfelelően hangosan, érthetően bemutatkoztam neki is. Halk, némileg zavart, nem nagyon érthető választ kaptam. Kiderült, hogy az ügyészség tanulmányozta – kutatást végzett? – a Budapesti Oral History Archívumban elhelyezett személyi anyagokat, és megtalálták az enyémet, amelyben október 25-e általam ismert részletei is szerepelnek. Az ügyészség érdeklődése erre az anyagrészre vonatkozott. Nem emeltem kifogást, hiszen annak idején, amikor megkérdeztek, hogy az elmondottakat hogyan minősítem – „nyilvános”, „kutatható, „zárt” -, számomra magától értetődően a „nyilvános” besorolást választottam: személyes takargatnivalóm nincs, az olvasó állampolgárnak pedig joga van megismerni közérdekű információkat.
Feltűnő volt, hogy az idézésben sem az ügy megnevezése, sem az eljárás alá vont személy neve nem szerepel, annál inkább a meg nem jelenés és egyebek esetére vonatkozó szankciók az elővezettetéstől az ötvenezer forintig terjedhető rendbírságig. Ha nem tanultam volna valamikor perrendtartást, akkortájt laikusként is szerezhettem volna idevágó eljárásjogi ismereteket: roskadozó szülőházamat sorozatosan rabolták ki (egyébként viszonyainkra jellemzően ún. „megélhetési bűnözők”, konzekvensen súlytalan büntetésekkel); egyre-másra kaptam szabályosan kiállított idézéseket, mindig megnevezve az ügyeket, személyeket. Minthogy az ügyész a kihallgatás elején mellőzte a konkrét ügyre vonatkozó tájékoztatást, indokoltnak láttam a kérdést: milyen ügyben, kinek az ügyében hallgatnak ki? Az egyáltalán nem várt és számomra teljesen érthetetlen válasz meglepő volt, summája pedig az, hogy ezt nem tudhatom meg. Ez természetesen újabb problémákat vetett fel: az információ megtagadásának jogszerű vagy jogellenes volta mellett eljárásjogi bizonytalanságokat. A vizsgált cselekmény, valamint a vizsgálat alá vont személy ismeretének hiányában szándékosság nélkül követhetek el inkriminálható magatartásokat: morális problémák, elfogultság, adatok akaratlan elhallgatása – vagy én esek el olyan jogaim gyakorlásától, amelyek ebben a helyzetben engem illetnek meg.
Zavart a szobában ülő ismeretlen jelenléte is. Milyen alapon van jelen? Mindent végighallgat, de én még azt sem tudom, kicsoda. Végül kiderült, hogy ügyvéd az illető, a meg nem nevezett gyanúsított?, terhelt?, vádlott? (ez sem derült ki) védelmét látja el. Amiből az is következik, hogy ügyfele – hipotetikusan akár az egyik Kossuth téri gyilkos – a kihallgatás tényeiről, nem utolsósorban a kihallgatott tanúról: rólam, még ma mindent jogszerűen megtudhat, a hallottakat belátása, tetszése, indulatai szerint felhasználhatja, míg saját személye továbbra is homályban marad.
Látható volt, hogy falakba ütközöm. Az eljáró ügyész jogszabályt nem sértő módon – hogy úgy mondjam, társasági stílusban megfogalmazott, az ügy érdemét fel nem táró közlés formájában – adhatott volna általános jellegű információt. Ezt sem tette meg. Nem maradt más hátra, mint udvariasan deklarálni értetlenségemet, tudomásul venni az elutasítást, és örülni, hogy legalább távozhatok.
Ezek után magam állapítottam meg a tényállást. Valamilyen – talán nyomozati, talán bírósági – szakaszban eljárás folyik valaki vagy valakik ellen. Ehhez a többi között szükség volt hivatalos formában, tanúként történt kihallgatásomra. A körülmények alapján arra lehet következtetni, hogy a fantom a Kossuth téri elkövetők, felbujtók, bűnsegédek egyike. Nem zárható ki az sem, hogy egy csoportról van szó. Törvényes védelmük az ügyvédi jelenlétből következtetve nyilvánvalóan garantálva van, így személyük nem ismeretlen. Az ügy titkosítása, amely tiltaná információk kiadását, nem történt meg, mert erről az eljáró ügyésznek kötelessége lett volna tájékoztatni. Általam nem ismert eljárásjogi, személyiségi jogi rendelkezés sem tilthatja, hogy informáljanak, mert ha ilyen van, arra az elutasítás indoklásaként ugyancsak hivatkozni kellett volna. Következtetés: az elkövetők – nevezzük így – kiléte törvényes rendelkezés, intézkedés nélkül, de facto diszkrét kezelést, oltalmat, védelmet élvez az ötven éve ismert jogos társadalmi igény ellenére is.
Befejezésül:
A visszatekintés nem zárható le néhány gondolat nélkül. El nem évülő, emberiség elleni bűncselekményekről van szó. Ötven évvel a történtek után a tragédia teljes büntetőjogi feltárására törekvő eredményes kezdeményezés máig sem történt meg. Kétségtelen, hogy az egy húron pendülők szolidaritásán kívül ennek lehetnek itt most nem részletezett tágabb – mondjuk ki: korábbi nagyhatalmi megállapodásokba foglalt – összefüggései is. De köztudomású, hogy mióta világ a világ, az ilyenek sem maradnak örökké szentek és sérthetetlenek. Remélni kell, hogy ez a körülmény nem kerüli el sokáig a változó kor figyelmét és akaratát. Az egykori tragédiák megnyomorított tanújának nincs hatalma, hogy ezt előmozdítsa, de keserűen idézi meg kortársainak Shakespeare III. Richárdja szegény írnokának a próféciáját:
Mocskos világ ez. Azért pusztul el,
Mert ilyen bűnökről hallgatni kell.

Dr. Somodi István, jogász, agrármérnök

A forradalom leverése után betonelemgyári segédmunkás. Később a mezőgazdasági kutatásban talál helyet, míg meg nem fosztják kutatói munkakörétől is. Ezekben az időkben a nemzeti ellenzék fórumain fejt ki tevékenységet. A látszat-rendszerváltásban való közreműködést elutasítja; mai feladatának a magyar föld megmentésére irányuló munkát tekinti.

Emlékezés 1956-ra Csorba István

Nem könnyű ötvenöt év távlatából visszaemlékezni, de az 1956-os események és történések sok olyan élményt hordoznak, melyeket egy életen át magával tud vinni az, aki részt vett a forradalmi eseményekben.
Én ezeket mégis egy korábbi eseménnyel kezdem, nevezetesen azzal, hogy édesapám – aki foglalkozása szerint Hódmezővásárhelyen nyomdászként dolgozott – szovjet hadifogságba került, ahonnan 1947-ben szabadult. Utoljára 14 éves koromban találkoztunk, 1944-ben. Hazaérkezésekor megöleltük egymást, és édesapám első mondata az volt: „Fiam, mindent, csak azt ne, ami ott van.” Ez az intelem, ez a kijelentés végigkísérte az egész életemet, ami később abban is megnyilvánult, hogy soha egyetlen pártnak sem voltam tagja, és ilyen értelemben nem köteleztem el magamat.
Az egyetemi tanulmányaimat 1954-ben fejeztem be a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem Kohómérnöki Karán. Első munkahelyem egy miskolci vasöntöde volt, majd 1956 áprilisában a Lenin Kohászati Művekhez kerültem, és a MEO vas- és acélöntödéjének lettem műszaki vezetője. Ebben az időben a politikai hangulat már éreztette, hogy az, ami az országban történik, és hirdetve van, nem minden esetben felel meg a valóságnak. Úgy éreztem, hogy a regnáló rendszer azt hirdette meg valóságnak, amit szeretett volna elérni. Ilyen volt például annak állítása, hogy a Szovjetunió a világ legfejlettebb iparával és mezőgazdaságával rendelkező ország, de ilyenek voltak a szabadsággal, demokratikus jogokkal kapcsolatban hirdetett és állított blöffök is, nem beszélve az 1956-ot megelőző idők szörnyűségeiről, a kivégzésekről, börtönökről, internálótáborokról, az emberek megalázásáról.
Ilyen előzmények után érkeztünk el 1956 októberéhez, amikor munkahelyemen – az előző időszakban kifejtett nézeteim ismeretében – engem választottak meg a munkástanács elnökének, és egyben mint fiatal mérnököt delegáltak a nagyüzemi munkástanácsba. Ettől az időszaktól kezdve számomra is megkezdődtek a forradalom miskolci eseményei.
Ezek az események és történések bizonyos értelemben eltértek az ország többi városában történt eseményektől. Miskolcon jelen voltak a forradalom kezdetén és végén is a nagyüzemek (Lenin Kohászati Művek, DIMÁVAG, stb.), a nehézipar, a bányászat, a Nehézipari Műszaki Egyetem, az értelmiség azon része, akik elkötelezett hívei voltak a változtatásnak, és ami egyik megyében vagy városban nem fordult elő, részt vett a forradalmi eseményekben a megyei pártbizottság akkori első titkára is. Október 25-én a város nagyüzemei és lakossága, mintegy 40.000 fő tüntető felvonuláson vonult végig a városon, és az egyetemen tartott gyűlésen tett hitet a forradalom által meghirdetett követelések mellett. Ezekben szerepeltek a Diákparlament és a DIM
ÁVAG munkástanácsa által megfogalmazott követelések, melyeknek fő tételei tartalmazták a többpártrendszer, a szovjet csapatok kivonulásának, a szocialista rendszer megreformálásának, a független Magyarország megteremtésének követelését, mindent, ami a nemzet érdekeit szolgálta. A Diákparlament és a nagyüzemek munkástanácsai között rendkívül jó kapcsolat alakult ki, ami végigkísérte az egész forradalmat. Miskolcon is eldördült a sortűz október 26-án, amelynek 16 halálos és több mint 50 sebesült áldozata volt. A Diákparlament és a nagyüzemek munkástanácsainak küldötteiből, valamint a pártbizottság első titkárának részvételével delegáció indult Nagy Imréhez, aki a delegáció által vitt követelésekkel teljes egészében egyetértett. Október 28-án megalakult a végleges megyei munkástanács, melynek én is mint fiatal mérnök tagja lettem, és az ipari osztály vezetésére kaptam megbízást. Ez bizony akkor egy fiatal, 26 éves mérnöknek nagy és megtisztelő feladat volt. Az én hatásköröm a szén- és energiaellátás biztosítása volt, valamint részt vettem azokon a tárgyalásokon, amelyek a sztrájk utáni helyzet előkészítését célozták. Alapelve volt a megyei munkástanácsnak, hogy kerülni kell minden atrocitást, nem szabad engedni az önkényeskedésnek, és az esteleges felelősségre vonást a helyzet normalizálása után a törvényes szerveknek kell elvégeznie. Bátran állíthatom, hogy az az egységes akarat, összetartás, ami népünket akkor jellemezte, példanélküli volt. Jellemző erre az is, hogy a forradalom 13 napja alatt városunkban és a megyében egyetlen köztörvényes bűneset nem fordult elő. Már kezdtünk hinni abban, hogy a forradalom elérte célját, elkezdhető lesz egy új, egy szebb, egy boldogabb Magyarország építése. Nem ez történt. November 4-én bekövetkezett a tragédia, és szertefoszlottak azok a remények, melyek megfogalmazódtak a forradalom napjaiban. A megyei munkástanács vezetőit – köztük engem is – a bevonuló szovjet csapatok letartóztattak azzal az indoklással, hogy mi Borsodban kormányt alakítottunk. Ezzel az indokkal az ungvári börtönbe szállítottak, ahol teljes szőrtelenítés után rabként kezelve egy börtöncellába helyeztek. Ekkor ott már sok száz magyar volt deportálva. Engem 1956. november 13-án bevagoníroztak és továbbszállítottak több száz magyar deportálttal együtt. Sztrijbe vittek, az ottani börtönbe. Így fejeződött be számunkra és számomra az 1956-os év, a forradalom. További sorsunk már az új hatalom kezében volt. A megtorlás 1957-ben folytatódott, aminek a vége életfogytiglani vagy sok évi börtön, másoknak őrizetbe vétel és az ember egzisztenciális tönkretétele volt.
1956 decemberében a szovjet deportálásból való hazaszállításunk után az új hatalom fel akarta használni népszerűségünket, és látszatengedményeket tett, de mint rövid időn belül kiderült, ezt csak a hatalmuk biztosítása érdekében tették.
Mi az, amit a forradalom és szabadságharc 55. évfordulóján visszaemlékezve az eseményekre, tiszta lelkiismerettel meg kell említeni. Mindenekelőtt azt a nemzeti egységet, ami akkor a magyar nép minden tisztességes polgárára jellemző volt. Az akkor megválasztott munkástanácsok tagjai elkötelezettségből, a forradalom követeléseinek elismeréséből, önzetlenül végezték munkájukat, és nem a vagyonszerzés, a politikai előnyök megszerzése jellemezte tevékenységüket. Azóta tudjuk, hogy sajnos sokat változott a világ.
Most az 50. évfordulón mi, akik vezetői irányítói voltunk a forradalomnak, egy jobb és szebb élet reményében büszkén vállaljuk akkori tevékenységünket. Jó lenne, ha bizonyos pártpolitikai elkötelezettségek ’56 megítélésében nem játszanának szerepet. Jó lenne, ha az ország érdekében, boldogulásunk érdekében egységes álláspontot lehetne kialakítani.
Ezt várná a jelenlegi vezetéstől, az ellenzéktől és minden országát szerető polgárától nemzetünk, a jövőnk érdekében.
Ez a munka nagyrészt a mai fiatalokra vár, akiknek azt üzenjük, hogy az erkölcs legyen a munkájuk talpköve, mert csak így tudnak, tudunk méltóak lenni a nagy elődökhöz, és így válhatunk a későbbi nemzedékek érdemes őseivé.
Miskolc, 2011. március 24.
Bajtársi tisztelettel:
Csorba István
okleveles kohómérnök

„Az 1957-es előzetes letartóztatásom után Miskolcot családommal együtt elhagytam, és Hódmezővásárhelyre költöztünk szüleim egy szoba-konyhás lakásába. Közel egy évig munka nélkül voltam, majd 1958 elején Herczeg Ferenc kohó-és gépipari miniszterhelyettes segítségével Budapesten kaptam munkát. Innen 1960-ban visszakerültem Miskolcra, és 1961-ben az Orosházi Öblösüveggyár beruházásához kerültem, 1970-ig ott dolgoztam. A gyár beruházásában, üzembe helyezésében és üzemeltetésében döntő szerepem volt. Itt, 1970-ben politikailag kikezdtek, és a Békés Megyei III/III-as utasítására el kellett hagynom az üveggyárat. Budapestre kerültem a Szilikátipari Központi Kutató és Tervező Intézethez, és bekapcsolódtam a Beremendi Cementgyár beruházásába és üzembe helyezésébe. Innen 1974-ben a Hejőcsabai, majd 1977-ben a Bélapátfalvai Cementgyár beruházását és üzembe helyezését irányítottam. Ezt követően, 1981-ben Recskre kerültem, ahol az akkori elképzelések szerint egy rézércmű építése volt tervezve. Innen 1988-ban nyugdíjba mentem.
1990 elején Miskolcon összehívtam a volt Megyei Munkástanács tagjait, és megalakítottuk a volt Megyei Munkástanács Baráti Társaságát, amelynek vezetőjévé engem választottak. 1990 őszén csatlakoztunk a TIB-hez. Én a TIB országos vezetőségének lettem tagja, valamint a TIB észak-magyarországi terület szervezetének elnöke és ezeket a pozíciókat a mai napig betöltöm.
Működésem alatt 1994-ben, az akkori kormánynál eljártam az 1956-osok nyugdíjának rendezésében és sikerült kiharcolnom, hogy 1996. január 1-jével a kormány ezt rendezte.
2006-ban az ungvári börtön falán egy emléktábla avatására került sor, ott, ahol ’56-ban én is raboskodtam.
2009-ben egy könyvet írtam, Egy mérnök: Csorba István a forradalomban címmel.”

Az én ’56-om Fehérváry Zoltán

Nevem: Fehérváry Zoltán született Győrött, 1931. május 11-én. Munkás családból származom. Apám gépész volt, anyám a háztartást vezette. 1945-ig iskolába jártam, 1945-től 1948-ig ipari tanuló voltam. A Gépipari technikum esti tagozatán elektronikusi képesítést szereztem. 1949-ben a MVG-ba kerültem a villamos részleg műszaki ellenőrének. 1946-tól a Győri ETO sportkör tagja lettem. 1950-ben bevonultam katonának, az alakulatnál a sport és katonai testneveléssel bíztak meg, három hónap múlva a sporttiszti iskolába kerültem, és mint sporttiszt visszakerültem az alakulathoz. 1953-ban Sztálin halála után leszereltem, visszakerültem a MVG-ba a régi munkahelyemre, és újra az ETO játékosa lettem. 1955 márciusában a Dunántúli Sertéstenyésztő Vállalathoz kerültem, az elektromos részleg vezetőjének neveztek ki. 1956. október 24-én reggel Édesanyám ébresztett, hogy a vállalattól keresnek, hogy be kell mennem. A vállalat nagytermébe már nem fértek be, annyian voltak a teremben, pattanásig feszült volt a hangulat, éppen egy női alkalmazott kijelentette, hogy a vezérigazgató, Farkas Nándor, „aki zsidó volt” csak úgy vette fel dolgozni, hogy viszonyt kellett vele kezdenie! Felszólalt még két nő, hogy ők is kénytelenek voltak az igazgatóval viszonyt kezdeni. Szinte lincs-hangulat alakult ki. Én másodmagammal bementem az igazgató irodájába és kértem az igazgatót, hogy jöjjön ki és adjon választ a három nő kijelentésére. Farkas igazgató kijött és elismerte a három nő kijelentését, alig tudtuk az irodába visszanyomni az igazgatót a lincselés elől. Ezután megválasztottak a Munkás Tanács Elnökének, majd megbíztak, hogy vegyem fel a kapcsolatot az alakuló Győri Nemzeti Tanáccsal, aminek a vezetője Szigethy Attila lett. Október 26-án Mosonmagyaróváron a tömegbe lőttek. Két egyetemista érkezett, és közölte Attila bácsival, mi történt Mosonmagyaróváron, és segítséget kértek az ÁVH leverésére. Ekkor kaptam a megbízást Attila bácsitól, hogy kísérjem át a két küldöttet a laktanyába Krecz Géza laktanya parancsnokhoz. Krecz Géza parancsnok fegyveres segítséget nem adott, de ellenben 6 teherautót, kocsinként két katonával rendelkezésre bocsátott. A gépkocsioszloppal a Városháza előtt megálltunk, én felmentem és közöltem Attila bácsival: a gépkocsik indulásra készen állnak. Tihanyi Árpád ragaszkodott, hogy ő vezethesse a kocsisort. Földes Gábor már egy személygépkocsival elindult. Őt a gépkocsioszlop Öttevényen utolérte és együtt mentek Óvárra, az ÁVH laktanyához. Én bementem a gépkocsikkal, így nem tudom, mi történt a laktanyában. Második megbízásom a Dunántúli Nemzeti Tanács megalakulásakor történt. A gyűlés közben belépett a terembe két ember, akik a Budapesti forradalmi ifjúság küldöttének adták ki magukat, fehér köpeny, vöröskeresztes karszalag volt rajtuk, és engedélyt kértek, hogy beszélhessenek. Olyan lázító beszédet tartottak, hogy Éliás rendőr őrnagy kitépte a falból a mikrofonvezetéket, és kiüríttette a termet. Somogyvári néven mutatkoztak be, lementek az IBUSZ pavilonhoz és ott a hangosbeszélőn keresztül folytatták a lázító beszédüket. A Városháza ablakából Éliás őrnagy látta, hogy a tömeg mind nagyobb lesz. Kiszólt telefonon a vagongyárban tárgyaló Attila bácsinak, hogy azonnal jöjjön be, mert baj lehet. Attila bácsi az ablakból látta, hogy ennek nem jó vége lesz, felhívatta őket, és közölte velük, hogy a rádióban elmondhatják beszédüket. Így kaptam a második megbízást, hogy kísérjem át a rádióba Somogyváriékat. Én is kaptam fehér köpenyt, vörös karszalaggal, és gépkocsival átmentünk a rádióhoz. A rádió őrsége azt gondolta, hogy orvosi küldöttség vagyunk, így beengedtek bennünket. Közben Attila bácsi telefonon értesítette Pális Ferencet, hogy a beszédet nem adhatja le, találjon ki valamit, mondassa el magnószalagra. A beszéd elhangzása után visszamentünk a Városházára. Ahogy beléptünk az ajtón, Somogyvárihoz egy személy lépett. Én továbbmentem és közöltem Attila bácsival, hogy a beszéd elhangzott, de adásba nem került. Somogyvárit le akarta tartóztatni Éliás rendőr őrnagy, de valaki elárulta Somogyvárinak, aki a Városháza alagsorán keresztül meg tudott szökni. Hogy ki volt a magát Somogyvárinak kiadó személy, a mai napig nem tudni. 1957. június 11-én letartóztattak. Gyorsított Népbíróság elé állítottak Bhö 1/2-es vád alapján. Az ügyészt, mert nem tudta a vádat bizonyítani, leváltották. A másik ügyész fenntartotta a vádat azzal, hogy ha marad a Nagy Imre kormány, követtem volna el nép- és államellenes bűncselekményt. Ezért 7 év börtönbüntetésre ítéltek, 1958. január 3-án a Fő utcába szállítottak, majd három hét múlva Márianosztrára kerültem. Márianosztrán a kötélfonóba kerültem dolgozni. 1960-ban Vácra vitek a „Lordokházába”, majd a „Lordokházából” átkerültem a dolgozó részleghez, a gombüzem kazánházának fűtője lettem. Az 1960. évi váci sztrájk egyik állítólagos szervezőjeként többedmagammal Sátoraljaújhelyre szállítottak. Onnan egy hét után a Fő utcába, és rám akarták bizonyítani, hogy tudtam a váci sztrájkról. Természetesen, minden erőlködésük hiábavaló volt. Két hónap után a Gyűjtőfogházba kerültem a Kisfogház bontórészlegébe dolgozni. Lehetőségem volt elektromos alkatrészekből detektoros rádiókat készíteni, több darabot, amiből néhányat megtaláltak. 1962. július 26-án feltételesen szabadultam a gyűjtőfogházból, visszakerültem az MVG-ba villanyszerelőnek, majd a MEO-ba kerültem ellenőrnek. 1989. december 11-én a Győri Megyei Bíróság az 1989. évi XXXVI. Törvény. 1.§-a alapján az ítéletemet semmisnek nyilvánította.
1990-ben a TIB tagja lettem. 1994-től 1996-ig a TIB országos megbízott elnöke voltam. Az elnöki teendőket 1996-ban átadtam Regéczy-Nagy Lászlónak, azóta mint országos alelnök veszek részt a TIB munkájában.
1991-ben megalakítottam Győrben a TIB szervezetét, azóta a szervezet elnöke vagyok. 1992-től több éven keresztül meghívott előadókkal Fórumot szerveztem. Az előadóként között több ismert személy vett részt:
Dr. Zétényi Zsolt, Boros Péter, Rácz Sándor, Fekete Gyula író, Csurka István, Dr. Torgyán József, Kéri Edit, Tőkéczki László és természetesen még többen mások.
1991. október 23-án – 1956-os Emlékérmet kaptam
1992. július 16-án – megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét
1994. szeptember 10-én – Szegeden Vitézzé avattak
1994. október 23-án – Hazáért Érdemkereszt kitüntetést kaptam
1965-ben a Testnevelési Főiskola 3 éves Oktatói tagozatát elvégeztem, és több egyesületben, mint sportedző tevékenykedtem.
A kiszabott büntetésemből több mint 5 évet töltöttem börtönben.
Bajtársi üdvözlettel:
Fehérváry Zoltán
TIB országos alelnök
Győr megyei elnök

Az én ’56-om vitéz Hajdú Szabolcs

Az 1955-évi érettségi után nem vettek föl egyetemre, majd kirúgtak a Zalka Máté Híradóstiszti iskolából is a politikai szűrés folyamán. Sem Párt, sem DISZ ajánlásom nem volt, sőt, katolikus, egyházi iskolából jelentkeztem. Ezután lettem esztergályos tanuló. Szeptemberben már a Ganz Villamossági gyárban dolgoztam, és sorozáson is átestem. Barátom júniusban szabadult holmi amnesztia okán, egy sikertelen „disszidálást” követően, amelynek eredményeként én is több mint egy éves ÁVH-ás felügyelet alatt voltam. Gondolom, ez a későbbi REF őse volt.
1956. október 23-án éppen délutános lettem volna, amikor is a beöltözés alatt jött az egyik sorstárs mondván, hogy tüntetés lesz a Bem szobor előtt. Visszavedlettem a civil ruhámba – és azóta sem láttam a munkahelyemet. Egy kis (saját történettel rendelkező) zászlót gyűrtem a zsebembe, és a Bem térre rohantam, ahol már szép számmal álltak az emberek. És nem történt semmi. Hosszabb várakozás után érkeztek meg a Műegyetem diákjai, és nyomultak előre, egészen a szoborig. A szoborra állva beszélt Veres Péter, Sinkovics Imre elszavalta a Nemzeti Dalt. Kihangosítás nem volt, így nem sokat hallott az ember, ha nem volt éppen a szobor közelében. A Külügytől kiköveteltük a magyar zászló kitűzését. Majd a „Rákosi-címer” kivágását. Így született meg az ’56-os Forradalom jelképe: a lyukas zászló. Innen vonultunk át a Kossuth térre. A Margit hídon kérte el valaki tőlem a kis zászlómat, mondván, hogy ő jóval magasabb nálam, majd ő tartja a rúd nélküli zászlócskát. Azóta sem láttam. Láttam viszont órákkal később Nagy Imrét a balkonon. A tér leoltott közvilágítását, az újságokból csavart fáklyák láng tengerét, a „Nem vagyunk elvtársak!” dörgő válaszát Nagy Imre első szavaira, a kikapcsolt vörös csillagot az Országház kupolájának tetején. Győzelmi élmények voltak ezek. Forradalmat csináltunk, mint a márciusi ifjak 1848-ban.
Innen mentem a Rádióhoz, ahol már szórták az ávósok a könnygáz bombákat, mi meg hajigáltuk vissza a betört ablakokon át. Akkor kezdtek élessel lőni. A környező házakból vödörszámra kaptuk a vizet, hogy nedves zsebkendővel védekezhessünk a könnygáz ellen. Nem segített sokat. A házak ablakaiba kitették a rádiókat, hogy halljuk: beolvassák-e a követeléseket, vagy nem. Helyettük Gerő mondta el azt a beszédet, amely csak olaj volt a tűzre. Mert nem voltunk sem huligánok, sem fasiszták!
Az első sebesültet a Puskin utca egyik kapualjába vittük, majd onnan valakik a Rókus kórházba – ha jól emlékszem. Az Astoria felől egy fehér, Fiat mentőautó igyekezett a Bródy Sándor utcába. Megállítottuk még a körúton. A fehér köpeny ÁVH-ás egyenruhát takart. A kocsiban ülőket elzavartuk, majd az autót fölborítottuk. A betegszállító hátsó része tele volt lőszerrel. Ekkor gyulladtak föl az utcában parkolt ÁVH-ás teherautók, menekült ki a Rádió kapuja előtt strázsáló rendőrosztag nem bírván a sűrű könnygázt. Ők adták az első fegyvereket a kezünkbe, amint libasorban osontak ki a Múzeumkert kerítése mellett. A „néphadsereg” első alakulata, amely megérkezett, a Zalka Máté Híradóstiszti iskola három teherautója volt, rajta az általam elhagyott évfolyam ismert növendékeivel. Ők szolgáltatták a következő fegyver-szállítmányt, mert egytől-egyik eltűntek a színről, miután lefegyvereztük őket. Persze ellenállás nélkül. Ezekkel az elhagyott teherautókkal mentek ki néhányan a Soroksári útra, a Fegyvergyárhoz fegyverekért. A dobálózás a könnygáz gránátokkal és a környéken folyó építkezés tégláival folytatódott tovább. Majd jött három T-34-es tank. Az első bevonult a Rádió kapuja elé, és nem mozdult. A második a Pollák Mihály tér végén, a Múzeum utca kereszteződésében állt meg, csövével a Rádió felé. A harmadik, a Bródy Sándor és Puskin utca kereszteződésében állt meg. A toronyból kiszállt a parancsnok, és a torony tetején állva adott parancsot a Rádióban tartózkodó ÁVH-ásoknak a tűzszünetre. Egy lövés dördült el, és a parancsnok, (ha jól emlékszem, őrnagy) lebukott a tankról. Innen indult el az igazi tűzharc, a Rádió ostroma.
Ekkor már lehetett vagy este tíz óra vagy még később. Aki fegyverhez jutott, a Múzeum kerítése és a bokrok mögül tüzelt vissza az épületben lévő ávósokra. Mi meg egy építkezési gerendával igyekeztünk betörni a Rádió kovácsoltvas kapuját a Pollák Mihály tér felől, ahol egy géppuska fészekből szórták ránk a tüzet. Nem sikerült, de néhány sebesültünk lett.
A Soroksári útra fegyverért menők nem jöttek vissza, így lassan már éjfél felé járt az idő, és engem az éhség hazafelé indított. Útban a Kossuth híd felé valakinél volt egy 14 pontos követelés. Ezzel mentünk a Földművelésügyi Minisztérium mögötti nyomdához, hogy nyomtassuk ki. Bevonultunk a nyomdába a portást félre állítva, és a szedőteremben – éktelen zajban – kértük a röplap kinyomtatását. Az egyik szedő maga elé kapta, és már írta is a gépén, mondván, hogy a nyomtatáshoz szükséges klisét majd erről önti ki a gép. De ez egy-két órába telik. Kimentünk az Alkotmány utca sarkára, várakozni. Teljes volt a csönd, a Kossuth tér teljesen üres volt és sötét. Hirtelen egy autó száguldott át az Akadémia utca felől. A kocsiból pisztollyal lőttek ránk, amint a kocsi áthaladt a téren. Majd nagy csörtetéssel két T-34-es tank vonult föl az Akadémia utca torkolatához, amelyet így lezártak. Valaki közülünk állította, hogy ezek szovjet tankok. Leadtak egy-egy rövid sorozatot – a semmibe, hisz nem volt a környékünkön a sötétségen kívül senki és semmi.
Ezt követően mégis csak hazaindultam – az előbb említett éhség okán, meg a hosszú várakozásnak sem volt értelme. Lassan, óvatosan közeledtem a forgalom elől már lezárt Kossuth hídhoz, amelyen még a gyalogos forgalom lehető volt. Akkor kezdtek el lőni a tankok, mivel a sötétben meglátták az alakomat. Hasoncsúszva kúsztam át Budára. Majd a budai oldalon már békében érkeztem haza, a Lövőház utcába. Úgy éjjel kettő-három körül lehetett. A kapu zárva volt, becsöngettem. Beengedtek. De nem volt még húsz fillérem sem, amivel kifizethettem volna a kapunyitásért járó kapupénzt. – Így végződött a forradalmam első napja. (…)
November 3-ról 4-re virradó éjjel őrségben voltam egy rendőrrel együtt a Rózsadombon, az egyik vad-kommunista család Andics Erzsébet és férje. (Az utóbbi a hírhedt moszkovita történész volt, akadémikus, aki mérhetetlen károkat okozott a magyar történetírásnak – szerk.megj.) villájában, nehogy kirabolják, vagy elfoglalják a napokkal korábban, a városban kibombázott, otthonukat vesztett emberek. Azon a szombat estén kaptam meg a Nemzetőr igazolványomat, amelynek dátumát, 1956. november 4.-ét csak később vettem észre. Azóta is legféltettebb ereklyeként őrzöm ezt az igazolványt.
Reggel 8 órára ígértek váltást, de az soha nem érkezett meg. Hideg éjjel volt a fűtetlen, nagy villában. Őrködtünk, és a konyhában Planta-teát főztünk a didergés ellen. Sötét volt a város felett, és csend a Rózsadombon. Úgy félöt óra tájban hatalmas dörrenéssel szakadt ránk a világ. Az első, ijesztő robbanást folyamatos ágyútűz követte. Nyilvánvaló, hogy a ruszkik (ahogy neveztük a szovjeteket) megtámadták a békésen pihenő fővárost. Zengett az ég, és reszketett a föld a robbanásoktól, pedig nem is a Rózsadombot lőtték. A sötét égboltot vagy a kilövések torkolattüze vagy a becsapódó robbanások fénye világította meg időről-időre, mint amikor vihar van, de a villámok nem cikáznak, hanem csak fel-felvillannak. Szerintem – aki nem volt igazán katona, csak népfelkelő - teljesen vaktában ágyúzták a várost az első órákban.
Össze-vissza csavargattuk a rádiót, hogy hírt kapjunk, de nem volt fogható adás sehol. Végre, talán úgy 6 óra tájban magához tért a Szabad Kossuth Rádió, és megszólalt Nagy Imre miniszterelnök. Elmondta megdöbbentő beszédét, amit angol, német, francia nyelven beolvasott szöveg követett. Magyarország segítségért kiáltott! „…csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van… Segítsetek! Segítsetek!”
A hirtelen félbeszakított csend után leírhatatlan volt a döbbenet, a minden odaveszett-érzése. Az ágyúzás csak folyt tovább. A fejünk fölött süvítettek el a gránátok, vijjogtak az ilyen vagy olyan, ismeretlen lövedékek. A rádió Maléter Pált, a honvédelmi minisztert hívogatta: jelentkezzen. Ő szombat este Tökölre ment a szovjet hadsereg főhadiszállására tárgyalni az oroszok kivonulásáról. 1958. június 16-án Nagy Imrével együtt akasztották föl. Két napig volt honvédelmi miniszter.
Úgy hét, félnyolc felé kivilágosodott, a rádió pedig elhallgatott. Megszakadt az adás. És ott, fönt a Rózsadombon a harcnak, az ellenállásnak semmi de semmi jelét nem lehetett látni vagy hallani. Csak a szovjet ágyúzást, majd harci repülőgépek zúgását. Vibrált a levegő az idegfeszültségtől, s mi ketten ott, felkelő és rendőr nem tudtuk mitévők legyünk. – Jobb híján vártuk a váltást. Vagy talán a megváltást? – Nem jött egyik sem.
Szép lassan már a sápadt, novemberi nap is kisütött, lehetett talán úgy kilenc–féltíz amikor a rendőr (aki nálam egy-két évvel idősebb volt, meg egyenruhája is volt, s így ő volt a parancsnok) kiadta az utasítást, hogy visszamegyünk a kapitányságra. Ez akkor a Bimbó út 9-ben volt. Óvatosan, támadástól vagy orvlövészektől tartva araszoltunk le a dombról, gyakran hasra vágva magunkat egy-egy túl hangosan süvítő lövedék reptét hallva a fejünk fölött. A kapitányság zárva volt. Nem nyitott ajtót senki. Így ott elbúcsúztunk egymástól, ment ki-ki a maga útján… Hazamentem, úgy hátulról, a Marczibányi tér felöl közelítve meg Lövőház utcai otthonunkat. Enni kaptam valamit, majd öcsémmel és a korábban szerzett géppisztolyokkal felszerelve mentünk ki a Széna-térre. Nem is tudom, miért? Hiszen a tér védhetetlen volt. A barikádként használt, felborogatott vasúti kocsikat szombaton, 3-án délelőtt elvitték. A villamos síneket és a felső vezetéket megjavították – hiszen hétfőn, 5-én megindult volna a munka. Nehézfegyver semmi sem volt. Csak az utca sarkán álló, a földalatti (későbbi nevén Metró) fúrótornyában volt egy géppuska elhelyezve. Légycsípés a lencsefejű, T-54-es, modern, szovjet tankok ellen.
Sokan, nagyon sokan voltunk ott, a néhai Margit-körúti Fogház és a Metró építés épületeiben. Gúlákba raktuk a négy-öt egymásba-csavart, Vécsey kézigránátokat, amelyeket a tank lánctalpa alá vetve reméltük megsemmisíteni a támadó tankot. Nem történt semmi. Órákon át néztük, amint a pesti oldalról nyomjelző, gyújtó lövedékekkel lőtték az Országos Levéltár épületét, valahonnan a Pesti Dunapartról, a Margit-hídtól északra. A várbeli felkelőket akarták így kiirtani? A Levéltárat sikerült, napokig égett.
Nyugodtan teltek-múltak a délelőtt órái, nem jött semmi. Talán délután 2 óra lehetett, amikor a Vérmező felől, a Vérhalom utcán felbukkant három ruszki tank és egy oldalkocsis motorkerékpár. Amint elérték az Ostrom utca vonalát éktelen lövöldözés kezdődött a tér minden házából – puskákkal és géppisztolyokkal. Ordítottunk, hogy ne tegyék ezt, hiszen ezzel csak magunkra vonjuk a figyelmet. A három oldalkocsis orosznak ott pillanatok alatt vége lett. Fölborult a motor a tér közepén. A legelső tank elrobogott a Margit híd irányába, a második megállt, visszafordított csövével lőtt egyet. A mellettünk lévő irodába csapódott, ott robbant. Csak talán egy centivel fordított volna a ruszki a csövön kissé odébb, akkor nálunk robbant volna a gránát és az ott felhalmozott kézigránát gúla is. S akkor most nem tudnám mindezt leírni.
A harmadik tank megállt az út közepén, és elkezdte ágyúzni a Kisrókus utca sarkán álló házat. De csak a földszintet lőtte, amíg az egész épület össze nem omlott.
A tankok „látogatása” után nem sokkal olyan aknavető tüzet kaptunk, mint egy szőnyegbombázás. Két-három méter volt egy-egy becsapódás között. Láncot alkotva adogattuk le a lőszert, a fegyvereket és a kézigránáthalmokat a pincébe, nehogy elszálljon az egész épület. Az aknatűz több órán át tartott. Több halottunk és sebesültünk volt. Egyik legmegrázóbb eset volt az előző nap valahonnan élelmet hozó apa és talán 15-16 éves fia, akik az aknatűz következtében ott ragadtak nálunk. Egyik pillanatnyi csendben léptek ki az épület kapuján, hogy a Lövőház utcában hagyott kocsijukhoz menjenek. Akkor vágott pont eléjük egy akna – és ott, egy szempillantás alatt váltak egyszerűen – levegővé! És senki nem tudta, kik voltak, honnan jöttek. – Bizony sokan vannak, akikre senki sem emlékezik vissza, hisz’ azt sem tudják, hová lettek?
Szürkülni kezdett, amikor jött a hír: hagyjuk el a terepet, mert várható egy koncentrált tanktámadás, majd azt követően gyalogsági támadás. Fegyverek és a barikád hiányában védekezni sem tudunk. A folyamatos aknatűzben vonultunk vissza a Ganz Villamossági gyár területén át a Marczibányi tér felé. Az elképzelés szerint még visszamentünk volna, ha elül az aknatűz. De mire a Ganz gyár iroda épületéig eljutottunk, majd kiugrottunk a félemeleti ablakon, már tele volt a Széna tér szovjet tankokkal. És lőttek az összes térre torkolló utcában mindenre, ami mozgott. Így, hasoncsúszva, kapualjtól kapualjig menekültünk haza. Az igazi, Széna téri ellenállásnak így lett vége. A legendás parancsnok, Szabó (János) Bácsi még napokkal később is föl-föl bukkant, és egy-egy géppisztolysorozatot adott le a Széna-téri tankokra. Ezek meg ágyúval válaszoltak vissza. A sötétedés beálltával a szovjet tankok sündisznóállásban, lövésre készen álltak, s így maradtak még két napig. Közben „kiürítették” a Széna-téri Közértet. Minden ehető és főleg iható portékát „elmentettek” onnan. Nyilvánvalóan a tankok aljába beépített kijáraton közlekedtek. Ugyanis hiába kémleltük őket, mozgást nem lehetett észlelni – legalábbis világos nappal nem. Viszont az elhagyott állásainkat a fúrótoronyban és a börtön épületekben nem tudtuk meg sem közelíteni. November hetedikére elültek a harcok a budai oldalon. Mindenki igyekezett elbújni, amennyire lehetett. Bár még az utcára kimerészkedni is eléggé kockázatos volt, mert a megszálló gyalogság összeszedett mindenkit, aki éppen arra járt, amerre ők jöttek járműveikkel. Főleg a fiatalokat „gyűjtötték” és zárták vagonokba a Nyugati pályaudvaron. Innen többször is sikerült kiszabadítani az éjszaka leple alatt az összefogdosott foglyokat.
Leírhatatlan volt a csalódás és az elkeseredés. Mindenki a környéken menekülésről, az ország mielőbbi elhagyásáról beszélt. Én nem akartam elmenni. Viszont a család és az ismerősök véleménye volt, hogy hamarosan engem is kézre fognak keríteni. Túl sokan láttak a környék-, és a házbeliek fegyveresen is, így biztosan nem úszom meg, hiába ígértek amnesztiát, büntetlenséget, miegymást Kádárék. Így, amikor november 12-én gyerekkori barátom is mondta, hogy ő megy (pedig ő nem vett részt semmiféle felkelésben) én is jobbnak láttam hallgatni a bölcsebbekre.
Barátom, akivel már óvódás korunk óta együtt nőttünk föl, jelezte, hogy valamikor, déltájban indul egy vonat Szombathelyre. Ő megvette a jegyeket, míg én fölmentem a menyasszony-jelöltemtől elbúcsúzni. Lekísért a kapuig, mint mondta a szüleinek. Zsebre dugta a személyi igazolványát, és jött egészen a Déli pályaudvarig. Onnan meg „egy kis hányattatással” Angliáig. Amit szülei sohasem bocsátottak meg – nekem. A vonat dugig volt nyilvánvalóan „bokorugrókkal”, ahogyan az országból menekülőket nevezték. Volt a vonaton mindenféle ember, családos, gyerekekkel, nők, férfiak vegyesen. De legszámosabban az egyedülálló, többé-kevésbé velem egykorú fiatalember töltötte meg a szerelvényt. Mindenki gyanakodva figyelte a másikat, nem egy besúgó vagy beépített „ávós” figyel-e bennünket? A vonat mit sem törődve az utasok gondjaival, lassan elindult a Déli pályaudvarról az ismeretlenbe. Szépen, óvatosan. A kalauz vidám képpel lyukasztotta ki a jegyeket, majd csendesen megjegyezte, hogy „ez nem a bécsi gyors, csak egy Szombathelyre tartó személyvonat. Így, aki esetleg tovább utazna, annak majd valahol át kell szállnia.”
Egyszer csak befurakodott a Szombathely előtt megálló vonat utasai körébe három, állig fölfegyverzett szovjet katona. Nem derült ki pontosan mit is akartak, hiszen az orosz tudásukkal nem mentek sokra a magyar igazolványok nézegetésekor. A kincstári világítás pislákoló félhomályát nem is említve. Pedig ezt érdemes megemlíteni, mert részben ez mentett meg az elhurcolástól. Jelesre érettségizett, gimnáziumi orosz tudásomat latbavetve magyaráztam nekik, hogy nem vagyunk sem fasiszták, sem ellenforradalmárok - csak Magyarország szabadságáért harcoló magyarok. És nem mi mentünk hozzájuk, hanem ők jöttek hozzánk, ellenünk. Egyre forróbbá vált a vita a téma és a szegényes szókincs miatt. Persze az orosz kiejtéshez nem szokott fülem miatt is gyakran ismételgettem: nye ponyemáju: nem értem – szavakat. Erre megdühödtek, mondván, hogy nem akarom megérteni az ő mondanivalójukat, mert piszkos fasiszta vagyok. El akartak vinni. A szorosan köröttük állók közül valaki lenyomott a padlóra, és az emberek lába között kúsztam ki az épület wc-jébe, ahol kilöktek a magas ablakon. Az épület mögötti mezőn hasaltam le, amíg a ruszkik meg nem unták a hiábavaló keresést, és elmentek. Akkor hívtak vissza az épületbe a megsegítésemért bármit megtevő többiek. (Mert akkor még ilyen volt az összetartás!)
Amikor kivilágosodott, négyen gyalog indultunk tovább, amerre valaki a határ irányát jelezte. „Toronyiránt” át a mezőkön. Így ment ez egész nap. Olykor-olykor egy-egy emberrel találkoztunk a földeken, akik készségesen elmagyarázták, hogy innét csak néhány kilométerre van a határ – abban az irányban. És mutatták. Akárhányszor találkoztunk egy ilyen „segítővel”, mindig más irányban volt a határ, és mindig csak két-három kilométernyire. Így bolyongtunk egész nap étlen-szomjan. Az országutakat nagy óvatossággal, azokon egyenként átrohanva kereszteztük. S amikor a menekülőkre vadászó helikopterek motorzúgását hallottuk, gyorsan bokrok alá bújva hasaltunk, míg csak el nem zúgtak a fejünk fölött. Lassan eltelt a nap. Besötétedett. Csak a határ nem volt sehol. Illetve meg volt valahol, csak mi nem találtuk. Így egy szalmakazalba bújva átdideregtük az éjszakát. És ránk virradt a harmadik nap. Csendesen tanácskoztunk, hogy mitévők legyünk, amikor megrettenve láttunk a szalmát szétnyitó lyukon keresztül egy fürkésző emberfejet. Kiderült, hogy egy, másik, kilenc főből álló, menekülő csapat a kazal másik oldalán meghúzódva töltötte az éjszakát – a miénkhez hasonló céllal... A reggel összeszedett, kilenc „társutas” úgy döntött, nem kuksolnak tovább a dűlő menti árokban. Lehúzódnak jó messze a géppuska-fészektől, és ott próbálják meg az átkelést az úton. Majdnem leértek az út széléhez, amikor motorzúgás hallatszott. Egy páncélautó vezette karaván jött az úton. Ezek berohantak a répaföldre, és úgy tettek, mintha ők is ottaniak lennének. Nem sikerült nekik. A karaván megállt, és mindannyiukat az egyik, már igencsak emberekkel megrakott teherautóra hajtották föl. Egy-két percig tartott csak az akció. Érdekességként említem, hogy mintegy másfél hónappal később, egy angliai menekült-táborban rámköszönt egy srác, egyikük ezeknek, a lefogottaknak. Elmondta, hogy a ruszkik bevitték őket Szombathelyre valami laktanyába, majd három nap múlva, amikor a laktanya már az eresztékeiben recsegett a sok fogolytól, kemény fenyegetésekkel fűszerezve az esetleges, következő elfogásuk esetére – hazazavarták őket. Ő ismét megpróbált átjutni a határon, és akkor sikerült neki is és a sebesült bajtársának is.
Mi szépen megvártuk a sötétséget, majd halkan bevonultunk a majorságba. Ott már minden talpalattnyi hely foglalt volt – annyi volt a napközben odaérkezett menekülő. Családok rengeteg gyerekkel. Több mint nyolcvanan voltunk. Volt köztük egy kis, egyetemista csoport, akik megfelelő térképpel, iránytűvel és zseblámpával is fel voltak „fegyverkezve”. Úgy döntöttek, hogy este tíz óra tájban indulunk, és az időközben eleredt esőben fogunk egyenként átosonni az országúton, remélve, hogy a géppuskások nem vesznek észre. Sikerült! Innen tovább már egy erdőben mentünk tovább. Az „előőrsök” kifürkészték a fák közé, különböző magasságban kifeszített, jelzőrakétát kioldó huzalokat, és azokon segítették át az odaérkezőket. Suttogni sem volt szabad. Halálos csendben értünk el a határt védő puha sár nyomvonalhoz, amelybe bokáig süppedtünk. Azt követte a cirka egy méter-mély árok, a határ. Itt dugtam zsebre az átlépés előtt egy nedves göröngyöt, egy darab magyar földet, ami velem menekült. S jött haza negyvenkét évvel később...
Pázmánd, 2011. május 4.
vitéz Hajdú Szabolcs

„November 12-én indultam útnak közönséges felkelőként. Két nappal később már kerestek…
November 26-án kerültem Nagy-Britanniába, magyar menekültként. December első hetében már dolgoztam villanyszerelők mellett, segédmunkásként.
1957 szeptemberében kezdtem gépészmérnöki tanulmányaimat, amelyet 1963-ban fejeztem be. 1957 őszén tagja lettem a Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének (a 4. vagy 5. vagyok az angliai névsorban.)
1962-ben aláírásokat gyűjtöttünk, hogy az ENSZ ne vegye le a Magyar ügyet a közgyűlés napirendjéről. – Sikerült még egy évre fenn tartani.
1965-ben átkerültem Dániába, ahol 1966 elejétől 1998-ig egy dán cég mérnöke voltam. Munkám nagyberendezések tervezése, felépítése, beindítása stb. volt. Így bejártam a világot. Egész Európát, több esetben, néhány hónapra Afrikát (Kenya, Nigéria) Észak-, és Dél-Amerikát (USA, Kanada, Venezuela.) Dániában is folytatódott a tevékeny, emigrációs tevékenységem. Tagja voltam a koppenhágai Magyar Körnek, és az ú.n. ÖST-EKSIL szervezetnek, amely a kelet-európai menekülteket fogta össze. 1971-ben megkaptam a dán állampolgárságot.
Két felnőtt lányunk és egy fiúnk, és három unokánk van, Dániában és Németországban élnek.
1983-84-ben az USA-ba helyezett ki a cég, majd 1986-ban Németországba, ahonnan 1998-ban, 62 évesen mentem nyugdíjba.
1989. június 16-án résztvevője voltam a Hősök terén a temetési Díszőrségnek, majd a 300-as parcellában a mártírok temetésének.
1989. november 25-én avattuk fel közreműködésemmel a dán diplomata, Povl Bang-Jensen jelképes kopjafáját a 301-es parcellában. Később az akkori elnök, Göncz Árpád kérésére kerestem és találtam meg a mártír Bang-Jensen családját az USA-ban, akik 1992. március 13-án vették át apjuk posztumusz ’56-os Emlékérmét az elnöktől, az Országházban. Az ’56-os, felkelő karszalagomat még 1959 végén küldtem el az özvegynek, Amerikába, a magyarok ragaszkodásának jeleként.
1992. március 15-e alkalmából a Műegyetemen vettem át az ’56-os Emlékérmet; április 22-én, Koppenhágában a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, 1997-ben a Köztársasági elnök arany érdemérmét, 2001-ben a Honvédelemért kitüntetést.
1998 elején hazaköltöztem, hogy részt vehessek a választásokon.
1998. szeptemberében vitézzé avattak Kenderesen saját (’56-os) jogon, a Történelmi Vitézi Rendben.”

„Népek Krisztusa, Magyarország”

SZABADSÁG –TISZTESSÉG – MÉLTÓSÁG

A Kanadai Parlament határozata, az Orosz Felsőház nyilatkozata 1956 ötvenedik évfordulóján

José Manuel Barroso felszólalása az 50. évfordulón – 2006.10.23.

Az Európai Parlament állásfoglalása az 50. évfordulóról – 2006.10.06.