XXII. HONNAN LETT A MAGYAR NÉV?

XXII. HONNAN LETT
A MAGYAR NÉV?

A vogul „manszi” szóból, - felelt rá Hóman Bálint, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, magyar közoktatásügyi miniszter, egyetemi tanár, stb. Ez a kérdés el van döntve, tehát vitathatatlan annál is inkább, mert egy nyelvészprofesszorunk, – természetesen Németh Gyula – segített is neki, mondván, hogy a „manszi” és a „magyar” szavak hangtanilag megfelelnek egymásnak. Hóman szóegyeztetése és származtatása így szól: „A vogulok magukat saját nyelvükön manszinak nevezik. Ha ehhez hozzáragasztjuk a török „er” szót, amelynek a jelentése ember, lesz belőle manszeri, ebből lett a mogyeri, ebből pedig a magyar név”. Ugye, milyen egyszerű? De nézzünk mögéje e nyelvészeti találmánynak. Helyes-e ez a szófejtés? A „ma” szótag tényleg benne van a „magyar” és a „manszi” szavakban. Eddig tehát hangtanilag megegyeznek egymással. De a könnyű kiejtésű „nsz” hangokból sohasem lesz a minden nyelv két legnehezebben kiejthető hangja a „gy” és az „r”. A „gy” hangtanilag nem rokona az „n” betűnek, mert a „dj” hangokból származik. Például: mondja, módja, védje, szidja, áldja, hazudja. Tehát a hangértékük sem egyenlő. Az „r” hang pedig a nyelv pergő mozgásából, vagyis a legnehezebb működéséből, munkájából származik. Hogy kiejtése milyen nehéz, mutatja az, hogy egy sereg nyelv a szó végén, nem is ejti ki, a szó elején és közepén is csak gyengén rezegteti nyelvét. Minden nyelvnek egy törvénye van és ez nem a hangokból álló, a beszélt nyelvnek, hanem a beszélő szerkezetnek a törvénye, amelynek legfontosabb része az a mozgó, vagy pergő húsdarab, amely a nyelvszerkezetben a hangokat kialakítja. Ennek a törvénye pedig az, hogy minél kevesebb munkával, könnyebb szájmozdulattal alakítsa ki ez a beszélő szerkezet a gondolatot közvetítő hangokat és szavakat. Például: a görög nyelv négy szájmozdulattal alakítja ki ezt a szót „Ókeánosz”. A többi európai nyelv, a magyar is három mozdulattal mondja „óceán”, az amerikai angol, egy szájmozdulattal: „Osn”. Nem mondja ez négy szájmozdulattal, hogy „vakáció”, hanem kettővel: „vikesn”. Az amerikai nagyon szereti a televíziót, de nem öt szájmozdulattal ejti ki, hanem gyenge hárommal: „televisn”. A „manszi” olyan szó, amelyet az emberi nyelv az ősidőktől kezdve könnyű kiejtésűvé csiszolt és kisimított. Ebből tehát nehezebb kiejtésű szó az emberi nyelv megváltozhatatlan ősi törvénye szerint nem lehet! Már pedig a „magyar” szó kiejtése sokkal nehezebb, mint a manszié, tehát akkor a magyar név nem származhatott a mansziból. Ugye milyen egyszerű a nyelvészeti tudomány is? Csak az emberi konok célzatosság teszi zavarttá és nehézzé, de csak azért, hogy a maga céljára csűrje és csavarhassa.

XXI. MIT ÍRT A BIBORBAN SZÜLETETT CSÁSZÁR A HONFOGLALÓ MAGYAROKRÓL?

XXI. MIT ÍRT A BIBORBAN
SZÜLETETT CSÁSZÁR
A HONFOGLALÓ MAGYAROKRÓL?

Említett könyvének egész 38-ik fejezetében teljesen a turkok történetével foglalkozik. E fejezet címe: „A turkok népéről és az honnan vezeti le eredetet.” Tehát először is meghatározza, hogy a honfoglaló magyarság turk, vagyis török volt. Azután azt írja, hogy a turkok a kazárok szomszédságában laktak azon a helyen, amelyet első vajdájukról Lebediának (Levédiának) neveztek. Hét népből, vagy néptörzsből állottak. Uralkodó fejedelmük sem saját, sem idegen sohasem volt. De voltak hadi vezetőik, vagyis vajdáik, ezek között az első Lebed volt, akihez a kazár kagán egy igen előkelő kazár nőt adott feleségül. Tehát ugye nem holmi mocsárból szalasztott szegénylegényekből és rablókból állott az ősök népe? A már említett besenyőtámadás után a kagán nemsokára magához hívatta Lebedit, aki megérkezve megkérdezte a kagántól, hogy mely okból hívatta. „Erre a kagán azt felelte, hogy őt, mint a turkok vezetői közt az elsőt, azon kívül tapasztalt és okos férfiút, azért hívatta, hogy népének uralkodójává tegye azzal a feltétellel, hogy neki aláveti magát.” Lebedi megköszönve a jóindulatot, elhárította magától a felkínált uralkodói méltóságot, mert erre ő nem alkalmas, hanem maga helyett egy másik vajdát, Álmost, vagy ennek fiát, Árpádot ajánlotta, mint rátermettebbeket.
Tetszett a kagánnak ez a beszéd, azért azonnal követeket küldött a turkok vezető embereihez, hogy ezekkel e fontos ügyet megtárgyalják. A helyszíni megbeszélések eredményeképpen a döntés Árpád megválasztása mellett történt, mert „… ő okosságra, bölcsességre és vitézségre nézve kiváló, és ilyen uralkodói tisztség betöltésére alkalmas”. „Árpádot tehát kazár szokás szerint pajzsra emelték és fejedelmükké tették. És Árpád előtt a turkoknak más fejedelmük nem volt, akinek utódai közül választják manapság is a fejedelmeket.” Ez utóbbi bekezdést azért vettem ide, mert pár évvel ezelőtt a magyar újságok mind az öt világrészben tele voltak azzal a hírrel, hogy Álmos fejedelem csontvázát megtalálták Zemplén község mellett, egy fakoporsóban. Mivel a csontváz feje nem a helyén volt, hanem a válla mellett, azt állapították meg, hogy a törzsfők Árpád tudtával megölték, lefejezték, mert erősen központosított rendszert akart a törzsek szabadságának megnyirbálásával bevezetni. Megírtam azután, amit Konstantin császár, a kortárs, a könyvében megállapít, hogy Álmos sohasem volt a magyarok fejedelme, mert az első fejedelem a fia, Árpád volt. Nem kellett tehát azért Álmost megölni, hogy Árpád lépjen örökébe, amikor Konstantin császár hitelt érdemlő állítása szerint Árpád volt az első fejedelme a hódító magyarságnak.
Azután megkérdeztem azt is, hogy a csontváz megvizsgálói találtak-e egy kettévágott nyakcsigolyát, mert ez bizonyítaná kétségtelenül a lefejezést. De nem kaptam választ. Végül sok egyéb becses közlés mellett Árpád családjának az összes tagjait, az unokákig bezárólag, név szerint említi a császár. A többek között Árpád unokájáról, Tevel fia Termacsról azt írja, hogy az most tért vissza Bulcsú karchával, Turkia harmadik fejedelmével, kegyben elbocsájtva. Ez az év pedig a 943. év volt. Újabban dr. Györffy György kezdeményezésére több fiatal historikusunk állítja, hogy nem Árpád volt a magyarok fejedelme, hanem Kurszán, Árpád csak a gyula volt, vagy is az ügyek intézője, a kormányzó. Györffy, Ibn Ruszta arab és Gardizi perzsa írókra hivatkozik, akik azt írták meg, hogy az etelközi magyaroknak két vezetője volt, az egyik a főkirály, a kende, a másik pedig a gyula, aki az ügyeket intézte. Ez a megállapítása tökéletesen egyezik a két idézett író közlésével. De, hogy ebből hogyan következik az a tény, hogy nem Árpád, hanem Kurszán volt a főfejedelem, azt logikusan kikövetkeztetni nem lehet. Az az érve sem helytálló Györffynek, hogy az egykorú német krónikások Árpád nevét nem is említik, hanem csak Kurszánét. De ezzel szemben a magyarokkal barátságos viszonyban élő kelet-római császár, Konstantin, Árpád minden leszármazóját név szerint megemlíti könyvében, de Kurszánról egy betűt sem írt.
Megállapításom szerint Kurszán a nyugati határvédő csapatoknak volt a parancsnoka, ezért ismerik a németek. A halálát is az okozta, hogy a bajorok 904-ben meghívták egy barátságos lakomára magukhoz és ott kíséretével együtt felkoncolták. Ez a tény maga világosan bizonyítja, hogy Kurszán nem lehetett a föfejedelem, mert az nem mehetett volna el holmi határszéli lakomákra. Géza fejedelem még Nagy Ottó császár quedlinburgi ünnepeltetésére sem ment el személyesen, hanem követeit küldte oda. Pedig személyesen ott volt a kelet-római császár, a francia király, az összes germán fejedelmek és hercegek és a szláv királyok is ott voltak. Konstantin császár említett könyvében megírta a honfoglaló törzsek neveit is. Ezek: a kabarok 3 törzse, a Nyék, a Megyer, a Kürtgyarmat, a Tarján, a Jenő, a Kara és a Kaza. Ezek közül a magyarság névadó törzse a Megyer, vagy Magyar törzs lett, melynek vajdája a fejedelemmé választott Árpád volt. Így lett a magyar törzs a többi között rangban az első és a vezető törzs, később pedig az egész népnek névadója.

XX. EGY ÉRDEKES TÖRTÉNET A VOGULISTA TÖRTÉNETIRÓK JELLEMZŐ TORZÍTÁSÁBAN

XX. EGY ÉRDEKES TÖRTÉNET
A VOGULISTA TÖRTÉNETIRÓK
JELLEMZŐ TORZÍTÁSÁBAN

Ezt azért írom meg, mert valóságos iskolapéldája a tudatos és szándékos történelemhamisításnak.
Jusztiniánusz kelet-római császár (Kr. u. 527-565) udvarában volt alkalmazásban, mint jegyző egy Malalas János nevű pap azért, hogy a birodalomban és a vele érintkező országokban történt fontosabb eseményeket a császári irodában vezetett évkönyvbe a történelmi hűségnek megfelelően lejegyezze. Ő, mint felelős évkönyvíró jegyezte fel a következő történetet. A kimmériai Boszporusz mellett lakó hunok királya, Gród a császár uralkodásának első évében Konstantinápolyba ment, s ott a keresztény hitre térve megkeresztelkedett. A császár volt a keresztapja, aki őt gazdagon megajándékozta és rábízta Boszporusz városának a védelmét. Az itt szereplő Boszporusz melletti tengerszoros az Azovi tengert kötötte össze a Fekete tengerrel. Gród otthon természetesen eldicsekedett a környezetének sikereiről. Azonban a testvére, Mougel, a papság és a katonaság ezt rosszallással vette tudomásul. Mikor azután még a hunok isteneinek arany és ezüst bálványszobrait is összetörette és Boszporuszban bizánci aranyakra cserélte be, kitört a palotaforradalom, őt a papoktól felbőszített nép megölte, és testvérét, Mougelt tette királlyá.
Ugyanezt a történetet megírta 300 év múlva egy Theophanes nevű görög történetíró is, ez adatait Malalas művéből írta ki. Azonban ő már a hun királynak, Gródnak a nevét meggörögösítette, s lett belőle Gordas, Mougel neve pedig görögösen Muagerisre változott.
Újabb 200 év múlva ugyanezt a történetet megírta egy Kedrenos nevű görög történetíró is, aki Theophanes könyvéből vette az adatait. Ö mindent szóról szóra vett át Theophanestől, csak a Muagerist nem találta elég görög hangzásúnak, tehát Muagerasra változtatta.
E három író közül melyik a hitelt érdemlő koronatanú? Kétség kívül Malalas, a kortárs, aki a hun királynak és testvérének a nevét úgy írta le, ahogyan hun nyelven azt kiejtették. A másik kettő már önkényesen görög írásmód szerint jegyezte fel a hun neveket, tehát azokat eltorzította.
De éppen így torzítva, vagyis hamisan írva nagyon kapóra jött a két hun királynak a neve a vogulista történetíróknak, akik ahelyett, hogy lenyomozták volna ez utóbbi források hitelt érdemlő voltát – mint e sorok írója – neki estek a Muageris névnek és elkezdték elemezni és magyarázni. Szabó Károly és Thúry József az ő nevében találták meg a magyarság névadó ősét. Hóman Bálint szintén Muagerist tette meg az egész magyarság névadó ősének, Gordas nevéből pedig Ogorda-t és Onogorda-t csinált, mert ő az onoguroktól származtatta a honfoglaló magyarokat. Németh Gyula „A honfoglaló magyarság kialakulása” című könyvének a 176. oldalán pedig ezt írja: „A két szóban forgó király közül tehát az egyiket Mougerisnek, a másikat Gordasznak hívták. Az első Magyerinek hangzott, Gordas nevét Ogurdának olvasom, amely névhez a ,da’ beceképző járult.” Nem tudom elhinni, hogy ezek közül a neves vogulista írók közül egyiknek se jutott volna eszébe utánanézni az eredeti forrásnak Malalas könyvében. Vagy is itt a történeti igazságot szándékosan mellőzték, hogy a magyar népnek az erdőbújó és az oláhcigányok életszintjén élő voguloktól való származását bizonyíthassák. Minden nyelvészünk és történetírónk, Németh Gyula után, a szavak végéhez ragasztott „d” betűt becézőképzőnek minősíti. Pedig ez sohasem volt. Becézni annyit jelent, mint kicsinyíteni, az alapszó a latin „bos” – ennek a jelentése magyarul ökör, vagy tehén. Ha e szó tövéhez „ce” magyar kicsinyítő képzőt hozzá ragasztjuk, akkor lesz belőle „bece”, kis ökör, vagyis borjú. Dunántúlon még ma is bocinak, becének, vagy beccének nevezik a kisborjút.
A „d” képző azonban a szó alapjelentését nem kicsinyíti, hanem ellenkezőleg, felfokozza. Pld. Mogyoród nem egy árva mogyoróbokortól kaphatta a nevét, hanem egy erdőnyítől. Diód, Almád hasonlóképpen csak sok dió- és almafától kaphatta a nevét. Ugyanezt bizonyítják Nyüved, Tinód, Ebed, Tyukod, Kölesd, Kányád, Szunyogd, Bogárd stb. „d” képzős helyneveink. Névadásnál mindig a feltűnő, a sok lehetett és volt az érdekes, a megörökítendő!
Erre vonatkozólag van két félre nem magyarázható okleveles adatunk is. Az egyiket IV. Béla királyunk adta ki 1269-ben egy Benedek nevű hű emberének, amelyben Mogyoród (Munerod) nevű falut adományozott neki, amelyet az oklevél szerint Mogyorósnak (Muneros) 16;:) is hívtak. (Fej. IV. 3. 522.) A másikat III. Endre királyunk 1298-ban, Baas fiai részére adta ki. (W. V. 185.) Ebben Szárazd, Tolna megyei községet adományozta el ezeknek. Az oklevél ezt a községet szó szerint „Egenzáraz”- nak írja. Ez pedig mai nyelvünkön igen szárazat jelent.
Letagadhatatlan tény tehát, hogy a „d” képző az alapszó jelentését nem kicsinyítette, hanem nagyította, vagyis fokozta. De Németh Gyula kitalálta a kicsinyítést és azóta valamennyi historikusunk és nyelvészünk kivétel nélkül utána mondta ezt a valótlan elnevezést. T. i. . egyetlen egy sem olvasta el az Árpád-kori Okmánytárunkat, mert különben ők is rájöttek volna arra az igazságra, amire e sorok írója. Foglalkoznom kell még okvetlenül Padányi Viktor egy idevágó megállapításával is, amely Dentumagyaria című könyvének 258. oldalán található, ahol is az Ogurda és Muager nevekről azt mondja, hogy tények. Pedig ahogyan kimutattam, egyáltalában nem tények, hanem vaskos tévedések, sőt talán tudatos hamisítások. Kár, hogy nem olvasta el ő sem Malalas Chronographiáját. Azt is írja itt, hogy népünk zöme a Tigris és az Eufrátesz forrásvidékéről, Evilat földjéről érkezett Meotiszba és onnan 170 évi erőgyűjtés után a Kárpátok ölébe. Tulajdonképpen ugyanazt állítja, amit e sorok írója, csak az időben és a szereplő nép nevében van köztünk nagy eltérés, mert ő Árpád hódító népét származtatja innen és ezt nevezi népünk zömének. Pedig ez a zöm az volt, amely már ősidők óta, mint telepes nép szállta meg, foglalta el a Kárpát-medence területét, amelyikből nem Árpád hódító népe származott, hanem az őslakosság, a későbbi magyar nép alsó rétege, amelyet a Kárpát-medencében talált, hódított meg és tett szolgájává éppen Árpád hódító népe is.
Hogy e két népelem közül melyik volt a zöm, azt pontosan megmondja az 1848. évben megállapított népszámlálás idevonatkozó pontos adata. Eszerint a nemesek, vagyis a hódító magyarság utódainak létszáma 539.350 lélek volt, a nem nemeseké, vagy is az őslakosság utódaié pedig 10.960.650 lélek volt. Melyik volt hát a zöm? Azután könyve 273. és 274. oldalán ezeket írja: „Sok-sok meghajszolt szabír szegénylegényt nyelt el kimerült gebéjével együtt a csalóka semlyékek mélye, amíg a Meotis mocsár birodalmának kacskaringós utait, menekülő vadakat követve kitapasztalták ezek a bujdosók. ... Csupa férfitársadalom a mocsarak mélyén. Előbb csak kisebb rablóbandákban, félig betyár, félig katona kötelékekben küzdenek a fennmaradásért. Lovat, marhát a Don vidéki kazárcsordákból, ménesekből csaptak ki egy-egy hirtelen támadással maguknak, egyéb szükségleteiket a Krímbe eszközölt rabló kirándulásokon görög, örmény, gót meg zsidó kereskedők portékáiból raboltak össze, asszonyokat meg a kiterjedt mocsárvilág környékén visszamaradt kisebb-nagyobb alán maradványok telepeiről, stb.”
Mindez így történhetett volna, ha annak a vidéknek a népe a nyulak társadalmához, nem pedig az emberfarkasokéhoz tartozott volna, ha az elrabolt leányoknak, asszonyoknak nem lettek volna szeretőik, vőlegényeik, férjeik, apáik testvéreik. Ezt a mesét a rómaiakról már régen megírták. Bizony ott is csak mesének bizonyult. A „Magyar nembeli Opos tépett kis csapatával megérkezett és személyében megjelent az egyetlen dolog, ami a bujdosók világából még hiányzott, a széles látókörű, előkelő, tekintélyes vezér, a sok kisebb-nagyobb kötelékeket egy kézbe összemarkoló szervező. Ezzel a bujdosók tömege társadalommá, az általuk megszállott mocsárbirodalom egy ideig talán kazár keretben, támogatással, szövetségben, vagy fennhatóság alatt országgá vált. Dentumagyaria megszületett.”
Erre az írásra az a tárgyilagos megjegyzésem, hogy őt elfogulttá tette saját elmélete, amely szerint a honfoglaló magyarság zöme szabir volt, s ezek pedig Szubartuból lettek kiűzve a gyilkos mohamedánok által s ezek az elárvult szegénylegények csak rablóbandákká alakulhattak át a Meotis mocsarai között. Pedig a rablás nem társadalmi alépítmény, fundamentum, mert minden társadalom létfeltétele, összefogó ereje a kölcsönösen és a társadalom minden tagjától végzett és megbecsült, azon kívül egyedül értékelt termelőmunka, s az így termelt javak érték szerinti békés kicserélése a szilárd jogbiztonság védelme alatt. A rablás lehet alapja egy rablóbandának, de nem egy dolgozó társadalmi együttesnek, mert a rabló csak rabolni tud mindenkitől. Azáltal pedig, hogy új főnök kerül az élre, még nem lesz a rablóbandából békés dolgozó társadalom, mert egy társadalmi rend megváltoztatásához, annak minden sejtjének, egész belső szerkezetének a megváltozása szükséges. De teljesen indokolatlan is ezeket a Kaukázus déli részéről az északi oldalra, a mocsárvilágba elbújtatni, ott ugyanis már kívül estek a mohamedánizmus kegyetlen üldözési körén, mert a Kaukázus gerincén túl, vagyis attól északra, a mohamedanizmus még átmeneti időre sem tudta a lábát megvetni. Ott egyetlen nép sem lett mohamedán vallású abban az időben. Az érdekes éppen az, hogy az egyetlen átjárót, amely a Kaukázuson átvezetett, éppen azok a szabir-hunok tartották kezükben és őrizték már a VI. században, akikből Padányi a menekülteket származtatta.
Malalas Chronographiájában megírta, hogy Jusztinián császár Boa szabir királynő szövetségét fejedelmi ajándékok mellett évi pénzjáradékkal is biztosította a maga részére, mert a perzsák is meg akarták a maguk részére nyerni. Hogy a honfoglaló magyarok között voltak-e szabir eredetű nemzetségek, ki tudná azt felelősséggel és bizonyíthatóan állítani? A lehetőség kizárva nincs, nem is volt, mert azok az egymáshoz önként csatlakozó törzsek sokszor igen könnyen változtatták barátaikat és társaikat. Csak egy nagy érdek kötötte őket össze szorosabbra, ez az élet- és vagyonbiztonság volt. Ha ezt egy másik csoportosulásban előnyösebbnek ítélték, odahúzódtak. De igazán nem is látom indokolt értelmét a különböző találgatásoknak a honfoglaló magyarság népi összetételére, hadi szervezetére, foglalkozására és műveltségére nézve, mert kevés olyan nép van, amelynek múltjáról olyan régi, megbízható és bő értesítés maradt volna fenn, mint a Bíborbanszületett Konstantin kelet-római császár könyvében a honfoglaló ősökről. Ennek a műnek a szerzője maga a császár volt, aki tehát nevének tekintélyével is jótállt a könyvében megírt adatok hitelt érdemlő volta mellett. De magát a könyv anyagát azok a bizánci tudósok hozták össze és értékelték ki, akik mint jegyzők, a császári udvarban állandó alkalmazásban voltak, akik tehát hitelt érdemlő felelősséggel tartoztak a császárnak. Értesüléseiket ezek az udvari emberek sokféle forrásból meríthették. Ezek között álltak a diplomáciai jelentések és a birodalom környékét járó papok, akik a keresztény hitet terjesztették el, s mint ilyenek, minden népnek széles rétegével érintkeztek.
Azonkívül a Fekete-tenger felső vidékén lakó nomád népek és a birodalom közt állandósított követjárások is sok értékes értesülést adhattak. Volt egy igen elsőrendű közös érdeke úgy a bizánci császárságnak, mint ezeknek a népeknek, még pedig az, hogy a mohamedanizmus terjedését a Kaukázus hegységnél megállítsák. Mert ellenkező esetben nemcsak Konstantinápoly jutott volna veszélybe, hanem ezeknek a nomád népeknek a biztos felvevő piacai is, a Fekete tenger feletti városok is. Ezeknek a száma pedig már Kr. után a VI. században 30 és 40 között volt. Ezek a kölcsönös gazdasági kötelékek pedig erősebb kapcsolatot jelentettek, mint a szimpátia szálai. A császároknak sok pénzébe került ez a barátság, de megérte, mert a birodalom léte, fennállása forgott veszélyben a perzsák és az arabok gyilkos támadásai következtében.

XIX. A HONFOGLALÓ MAGYARSÁG NÉPI ÖSSZETÉTELE

XIX. A HONFOGLALÓ
MAGYARSÁG NÉPI ÖSSZETÉTELE

Azt a kemény katonanépet, amely a Kárpát-medencét az Úrnak 896. esztendejében Árpád fejedelem vezérlete alatt megszállta, az utolsó szálláshelyén turknak, töröknek nevezték. A helyet pedig, ahonnan erre a katonai vállalkozásra elindult, Etelköznek – Vízköznek hívták, amelyet a következő folyók hálóztak be: Dnyeper, Búg, Dnyeszter, Prut és Szeret. Termékeny és kellemes éghajlatú volt ez a terület, és alkalmas népének bő táplálására. Nem is ennek a hiánya kényszerítette őseinket új haza keresésére, hanem az a veszélyes szomszédság, amely őket körülvette. Ez pedig nem volt más, mint a besenyők és bolgárok két kemény katonanépének közvetlen szomszédsága. Hogy őseinknek a Kárpátok sáncai mögé vonulása milyen okszerű lépés volt, mi sem bizonyítja kézzelfoghatóbban, mint az a tény, hogy a magyarok elhagyott helyére települő, s náluk népességre nézve erősebb besenyők azon a terepen morzsolódtak fel a történelem későbbi folyamán. A hódító magyarság nevére, származására, katonai értékére nézve koronatanúnak és legmegbízhatóbb írónak a Bíborbanszületett Konstantin keletrómai császárt tartom, aki „A birodalom kormányzása” című könyvében elég bőségesen foglalkozik a hódító magyar katonanéppel, amelyet ő is turknak, töröknek nevez. Elmondja róluk, hogy valamikor Kazárország mellett laktak Lebedi (Levédia) nevű területen, amely első vajdájuknak a nevét viselte. Akkor nem turkoknak, hanem valamely okból szabartojaszfaloi néven nevezték őket. Ennél a névnél meg kell állnunk és kielemzésével bővebben kell foglalkoznunk, mert ezt a szót eddig már nagyon sokan elemezték, de nem helyesen és nem tárgyilagosan. Konstantin császár említett művének egész 38. fejezetében a honfoglaló őseinkkel foglalkozik. Ez a császár Kr. u. 912-től 956-ig uralkodott. A magyar honfoglalás pedig 896-ban fejeződött be, az akkori kelet-római császár, Bölcs Leó, Konstantin édesapja szövetségében.
A megindult harc első menete a bolgárok ellen a saját országukban, a magyarok teljes győzelmével végződött. Az anyaországi bolgár hadsereg így nem tudott segítségére menni a Kárpát-medencei bolgár csapatoknak, ennek következtében a magyar hadsereg ott is teljes diadalt aratott. Konstantin ez események után 16 év múlva lett császár, tehát kortársnak minősül. Azért, amit a honfoglaló magyarságról könyvében írt, abban a saját tapasztalatai is benne voltak. Éppen ezért, értesítéseit ilyen szempontból mérlegelve, hitelt érdemlőnek kell minősíteni.
A honfoglaló ősökről azt írja a császár kitűnő könyvében, hogy azok turkok, vagyis törökök voltak. Kezdetben Kazáriához közel laktak azon a helyen, amelynek Lebedia (Levédia) volt a neve, és akkor nem turkoknak, hanem valamely okból szabartojaszfaloi nevű népnek hívták őket. Alább azt is elmondja, hogy háború támadván a turkok és a kangárnak nevezett besenyők(*) között, ezek a turkok seregét legyőzték, mire az kettészakadt. Egyik részük keletre, Perzsia felé telepedett le s ezt a részt a turkok régi nevén hívták „szabartojaszfaloi”-nak. A másik rész vajdájával, Lebedivel nyugat felé, Etelközben telepedett le.
A császár azt írja, hogy a kettészakadt magyarságnak a kelet felé vonuló részét „valamely okból”, vagyis általa nem ismert okból nevezték szabartojaszfaloi népnek. Ő tehát ez összetett szóból álló névben görög jelentésű szót nem ismert fel. De nem így Németh Gyula, aki kettévágta ezt a hosszú összetett szót, leválasztva belőle az „aszfaloit” s erről azt állapította meg, hogy görög szó, magyarul „rendíthetetlent” jelent. A szabartoi részt pedig „szabard” névnek értelmezte. Az egészet így „rendíthetetlen szabardoknak” állapította meg.
De ebből a tényből a legszigorúbb logikával mi következik? Az, hogy a görög császár nem tudott görögül, vagy legalábbis olyan jól nem, mint Németh Gyula, mert az „aszfaloi”-ban nem ismerte fel a görög szót, Németh Gyula pedig felismerte. Ugyebár e következtetésem logikailag minden bírálattal szemben megállja a helyét? Igen ám, de lehet-e még csak feltételezni is, hogy a görög császár nem tudott görögül? Nem! Mert nemcsak az anyanyelve volt görög és ezen a nyelven végezte el tanulmányait kiváló görög tudósok vezetésével, s nemcsak a társalgási és hivatalos nyelv volt görög a görög császárságban, hanem Ő, maga a császár írt egy görög nyelvű nagyszerű könyvet „A birodalom kormányzásáról” – amely ma is megvan, s e sorok írójának a kezében is volt belőle egy példány, és az egészet nemcsak átolvasta, hanem fel is dolgozta. Németh Gyula a szabartojaszfaloi szót miért vágta ketté pont az aszfaloinál? Azért, mert mint görög nyelvszakos tudta, hogy a görög nyelvben, ha egy a-val kezdődő szó van és az „a” nem tartozik a szó gyökéhez. Akkor a fosztóképző, vagyis magyarul „talan-telen”-t jelent. Pld. ez a görög szó, tanatosz, magyarul annyit jelent, hogy halál. Ha elébe teszünk egy „a” betűt, lesz belőle atanatosz, ennek a jelentése haláltalan, vagyis halhatatlan. Ha azonban a szó gyökéhez tartozik a kezdő „a” betű, mint az archia görög szónál, aminek jelentése magyarul uralom, igei alakja - archomai annyi, mint uralkodni - akkor egy külön „a” betűt kell eléje ragasztani. hogy fosztóképző legyen. Pld. anarchia annyi, mint uralomtalanság, anarchista az, aki mindenféle uralom ellen van.
Természetes, hogy az összes historikusaink és nyelvészeink is bírálat nélkül követték Németh Gyulát. Még Padányi Viktor sem jött rá erre a hamisításra, sőt ennek alapján származtatja a honfoglaló ősöket, elsősorban a megyeri törzset, Szubartuból, szabir néven. Szerinte „a magyar múlt helyes rekonstruálása azon fordul meg, hogy szabir volt-e Álmos, vagy onogur?”
Szerintem ezen semmi sem fordult meg, mert Álmos éppen a névadó megyeri törzsnek volt a feje és nem a szabiroké. Ez a megyeri törzs volt a nyolc lazán összefüggő törzs között a legerősebb, létszámra is a legnagyobb és vagyonilag is a leggazdagabb. Ez a két előny volt a legfőbb szempont a csatlakozott törzsek előtt, amikor Árpádot fejedelmükké választották. Abban a harcos időben a gyengébb nép mindig az erősebbhez húzódott védelemért. Ezért és természetesen egyéni rátermettsége miatt is – lévén Árpád vitéz és a hadi tudományokban is jártas, – választotta meg a többi törzs Álmos fia Árpádot fejedelmi urává. Hogy ősei szabirok voltak-e, vagy onogurok, az igazán nem lehetett előttük fontos. Nem is volt! Kutatásaim szerint a szubareusok neve az eddig felfedezett és kiértékelt leletek tanúbizonysága szerint egyszer sem fordul elő szabir néven. Ellenben arról számos történeti adat szól, hogy a szabirok Ázsia füves pusztáin és nem Szubartu hegyein kitenyésztett, hunfajta lovas nép volt. Az első hiteles feljegyzést róluk Priszkosz görög diplomata írta, 460 körül Kr. u, aki Attilánál is járt követségben. Ez azt jegyezte fel róluk, hogy a szaragurok, urogok és onogurok a bizánci császárhoz fordultak letelepedési helyért és egy kis pénzmagért, mert őket a szabirok kiszorították előbbi lakóhelyeikről. A szabirokat pedig az avarok nyomták nyugat felé, ezeket pedig az óceáni népek. Ez az Óceán a Kaspi tenger volt. Tehát akkor a szabirok a Kaspi és Fekete tengerek kőzött laktak a nagy füves térségen. 527. után a szabirokat már Justinianus kelet-római császár szövetségesei között említi Malalas, a császári udvar kronográfusa, vagyis jegyzője. Azonban nem kicsit túloz, amikor az okos Boarik szabir királynőről azt írja, hogy az 100.000 vitézzel állott készen a csatára. A császár pedig nagy summa pénzt és fejedelmi ajándékokat küldött neki.
A Kaspi tenger nyugati végén az egyetlen átjáró út délről észak felé a Kaukázuson át a szabirok őrizete alatt állott. Ez volt a későbbi Derbendi kapu. A perzsák pedig a bizanci császárokkal egymásra licitáltak, hogy a szabir-hunok segítségét a maguk részére biztosítsák. A VII. és VIII. században a szabirokról már nem hallunk, összevegyülhettek más népekkel. Hogy a honfoglaló magyarok közt voltak-e egyes csoportjaik, ki tudja azt bizonyítani? Vagy azt a zűrzavaros kort kellően ismerő melyik historikus merné tagadni? Fantáziálni, képzelődni pedig a historikusoknak nem szabad! Ez a történetírás alapszabályainak első paragrafusa.
Már most tehát a szabartojaszfaloi nevet hogyan lehet és kell kiértékelni? Aki a görög nyelvet ismeri, az az első rátekintésre megállapítja, hogy nem görög szó, hanem görög betűkkel és ragokkal írt idegen szó. Hogy milyen nyelvű, azt csak úgy találhatjuk meg, ha eltávolítjuk belőle a görög ragokat, mint nem odavalókat s akkor megkapjuk az eredeti szóalakot. Ezt kellet volna tennie Németh Gyulának is meg a többieknek is, akik eddig ezt a szót elemezték.
Két görög rag van benne letagadhatatlanul, az „asz” egyes számú, és az „oi” többes számú alanyeset ragjai. Ha ezeket eltávolítjuk, marad a szó eredeti alakja a: „szabartoifal”. Ez pedig nagyon érdekes és meglepő összetételű szó, mert teljesen a sumir nyelvből elemezhető ki és magyarázható meg. A „szabar” szót Szabáriánál már kielemeztem, magyarul sárosat jelent, a „to” a sumirban és a mai magyar nyelvben is tavat jelent. A „fa” a sumir nyelvben családot jelentett. Ilyen értelemben ment át az árja nyelvekbe a famil szó, a magyarba pedig a falu, a falka, a fajta és „fa” végű szavakba. Ősi nyelvünkben a fa és falu szó nagycsaládot, egy közös ős leszármazóit jelentette, akik a régi időben egy telephelyen is maradtak és laktak. A falu szavunk nem a házak összességét, hanem a lakósok összességét jelentette a régi időben. „A falvak ellenben ne menjenek messze a templomtól”, tiltotta már Szent László királyunk. Ennek értelme csak úgy van, ha a falvak embereket és nem házakat jelentettek, mert a házak nem sétálnak.
Szabartoifal tehát „szabartói népet” jelent a mi nyelvünkön, de ugyanazt jelentette az ősi sumir rokon nyelven is. Ha lehet sárközi nép ma, akkor lehetett „sártói nép” is egykor. De melyik volt e nép? Az, amelyiket a Fekete tenger északi részén még az ősidőben ott talált és meghódított az a lovas nomád turk vagy török nép, amely oda telepedett. Mikor a besenyők lökésére ennek a turk népnek társadalmi szerkezete és eresztékei felbomlottak, akkor a turkok által meghódított szabartói rész levált és visszament arrafelé, ahonnan a hódító turk katona nép magával sodorta annak idején. A hódító réteg pedig nyugat felé húzódott Etelközbe a reá váró szolgaság elől. Ez ugye természetes és logikus feltevés, mert egyedül csak így érthető meg a császár író közlése, hogy azelőtt nem turkoknak, hanem valamely okból szabartói, vagy is sártói népnek nevezték őket. Hogy miért vonultak Perzsia felé, szintén egyszerű a válasz, mert odavalók voltak, s a hódító turk nép onnan sodorta magával őket. Ebből a népcsoportból lett, alakult ki valószínűleg a Kuma folyó melletti Magyarország, a másik részből pedig, amelyik nyugat felé vonult el és Etelközben telepedett le, származott az a magyar hódítóelem, amely a Kárpát-medencét elfoglalta Árpád fejedelmének vezérlete alatt, a Kr. utáni 896. esztendőben

XVIII. A HÓDITÓ MAGYARSÁG

XVIII. A HÓDITÓ MAGYARSÁG

Azt a népet nevezem így, amelyik az Úrnak 896. esztendejében Árpád fejedelmének vezérlete alatt meghódította és népileg is megszállta a Kárpát-medencének nevezett földet, amelyből később Magyarország lett. Az egykori külföldi írók nem magyarnak, hanem szkíthának, hunnak vagy turknak hívják őket. A magyar hagyomány emleget szittya ősöket, bizonyára nem alap nélkül, mert e néven említi őket II. Szilveszter római pápa is, aki Szent Istvánnak a koronát küldte. III. Ottó német császárt dicsőítő iratában ezt mondta: „Mienk, mienk a római birodalom. Erőt ad gyümölcshozó Itália, katonát adó Gallia és Germánia s nem hiányzik nálunk a szkíthák hatalmas királya sem.” A szkíthák alatt pedig azt a népet értette, amelyik nép első királyának, Szent Istvánnak a koronát ő adta. Ki volt ez a II. Szilveszter? Dél- Franciaországban, Aurillacban született egy szegény családban, Gerbert néven, és a világ legnagyobb urának, a nyugat-római császárnak lett a legbensőbb tanácsadója és barátja. Ezt a karriert csak belső értékével tudta tehát elérni. Az van róla feljegyezve, hogy korának legműveltebb és legeszesebb embere volt. Nemcsak a teológiai tudományban, a szónoklás művészetében tűnt ki, hanem a matematikai és a csillagászati tudományokban is.
Ezért tette császári barátja először ravennai érsekké, majd római pápává. Ha tehát ő a hódító magyar népet, vagyis Árpád katona népét szkíthának, szittyának nevezte, akkor az is volt, mert nemcsak az ő nagy tudása állapította meg ezt, hanem ott voltak a pápai udvar annálistái, történetírói, akik annak a népnek egész múltját kikutatták, mielőtt a pápa uralkodójuknak koronát küldött volna. Ez úgy-e egészen természetes és ésszerű feltevés? Igen ám, de az a korona, amelyet II, Szilveszter küldött Szent Istvánnak, később össze lett forrasztva, ötvözve azzal a koronával, amelyet 1075-ben I Géza királyunk Dukász Mihály kelet-római császártól kapott. Ezen pedig Géza szép szakállas alakja mellett görög betűkkel ez a felírás olvasható: „Geobitz despota pistos králes turkis”. Ennek magyar fordítása az, hogy „Géza úr hívő királya a turkoknak.”
Íme, a hódító magyaroknak a másik neve a turk, vagyis török, még pedig a szent koronának tanúbizonysága szerint. Mennyire megbízható ez a tanúságtétel? Legalább annyira, mint a római pápáé, II. Szilveszteré, mert a konstantinápolyi császári udvarban legalábbis olyan jól ismerték a magyarok hovatartozását, mint Rómában, sőt talán még jobban. Az ismeretség legalábbis ott régibb keletű volt. Majd alább bővebben foglalkozom Bíborbanszületett Konstantin kelet-római császárnak „A birodalom kormányzása” című könyvével, amelyben Árpád népét ő is turknak, töröknek nevezi. Itt ellenérvül felvethető, hogy a császár a koronát nem Géza magyar királynak, hanem egy Geobitz nevű török királynak küldte.
Tényleg, Géza nevével valami szándékosság történt, mégpedig az, hogy nevét görög nyelvre fordították le. Ezt a görögök és a rómaiak meg szokták tenni, ha lehetett. Géza nevében tudniillik két olyan szótag van, amelyeknek külön-külön a görög nyelvben jelentésük van. Az első szótag a „gé” görögül is „gé”, magyarul földet jelent. Pld. geológia magyarul annyi, mint földtan, geometria magyarul földméréstan. A második szótag „za” a görög nyelvben életet jelent, pld. a görögök főistenének a neve, Zaos vagy Zeus, magyarul élőt jelent. De mégsem az isten nevét ragasztották Géza nevének első szótagjához, hanem egy másik görög szót, amelynek a jelentése ugyancsak „élő”, ez pedig a „bios” szó. Így lett Géza neve Gebios, vagyis röviden Geobitz, a császártól adott koronára ráötvözve. Lehet, hogy ez a név a görögöknél használatban is volt. Mindenesetre nem tévedés a koronán a szóban forgó felirat, mert, ha Géza tényleg nem a turkok királya lett volna, akkor a neki küldött koronát feliratának helyesbítése végett visszaküldötte volna és nem ötvöztette volna össze Szent István koronájával. (Az „össze-ötvözés” elméletét azóta már több kutató is cáfolta. A Szerk.) De itt arra is kell gondolnunk, hogy a korona felírását maga a bizánci császár is ellenőrizte, mert hisz úgy az ő, mint a fia, a trónörökös képe is rajta volt a koronán. De van egy harmadik, szintén teljesen hitelt érdemlő forrás, amelyik a honfoglaló magyar népet hunnak nevezi. Ez pedig nem más, mint akinek komoly képzettségéről már írtam, név szerint Kézai Simon, Kun László királyunk kedvelt udvari papja, aki az első egyetemes magyar történetet írta meg és hagyta reánk.
Van egy negyedik megbízható tanú is, aki a honfoglaló magyarokat hunoknak nevezte, Viterbrói Gottfried, aki „A századok emlékezete” című művében 1185-ben ezeket írta a hódító magyarokról: „Olvassuk, hogy két Hungaria van, az egyik Ázsia és Európa határán, a meotiszi mocsaraknál és egy egészen új Pannóniában, amelyet némelyek Újmagyarországnak neveznek. A magyarokat hunoknak is nevezik (Ungari etiam huni sunt apellati)”
Magyarország Hungária neve és a magyar nép hungarus neve tehát a hunok nevéből ered, nem pedig az onogurokéból, amint azt Hóman Bálint egyetemi tanár úr kitalálta, de csak azért, hogy összeboronálhassa őket az erdőbújó vogulokkal. Végül egy újabb történetírót idézek, aki még a kínai forrásokat is feldolgozta, hogy a hunokról igaz képet alkothasson. Deguignes francia történész ez, aki a „A húnok általános története” (Histoire generale de Huns.) címen igen értékes munkát írt az ázsiai füves pusztákon feltűnt más lovasnépekről is. Pld. az egyik fejezetében a turkokról írva ezt mondja: „Ezek a turkok a húnok, akik hosszú időn át összeköttetésben voltak a perzsákkal és a Sassanidák (perzsa uralkodó család) alatt meghódították Perzsiát és Indiát is.”
Ezek a hunok, vagy turkok a pártusok voltak, akik a Kaspi tenger keleti sarka körül laktak s annakidején, többször tönkreverték a római légiókat, úgyszintén ők semmisítették meg II. Círus perzsa király hatalmas hadseregét is. Ezek testvérnépe volt a méd nép, amelytől én a megyeri, vagy magyari törzset származtatom, amely a honfoglalók nyolc törzsének vezető törzse volt. Időrendben először szkítháknak nevezték azokat a lovas nomád népeket, amelyek az erdélyi hegyektől keletre a Volgáig a Fekete tenger feletti nagy és termékeny síkságon laktak.
Herodotos (Kr. e. 484-425) – a történetírás atyja bőven foglalkozik velük. Túllépném az okosság határát, ha részletesen ismertetném róluk Herodotos értesítéseit. Elég ennyi: ők voltak az óvilág repülő hadosztályai, mert az akkori idők leggyorsabb járművét, a lovat tették meg közlekedési eszközüké. Tehát az akkori gyalognépekkel szemben határozottan előnyben voltak. Ez magyarázza meg hirtelen keletkezett óriási birodalmaikat. A szkíthák idejében még ismeretlen volt a hun név. Mikor a hunok híressé váltak, a nevük is hamar elterjedt, de azért a szkítha név sem ment ki egészen a divatból. Mikor pedig a turkok, vagy törökök népe lett híressé, Kr. u. 552-ben, minden íjat feszítő és lovon nyargalászó ázsiai népet turknak neveztek. De minden néptörzs megtartotta belső használatra a maga igazi nevét. A szkítha, hun és török olyan összesítő, sok népcsoportot összefoglaló név lett, mint napjainkban a germán, a szláv, vagy a román név.
Az avarok, magyarok, besenyők, kunok, úzok, médek, pártusok, bolgárok mind ahhoz a nagy népcsaládhoz tartoztak, amelyet időrendben szkíthának, hunnak vagy turknak neveztek, de megvolt és megmaradt a külön nemzeti nevük is. Ezek egymás közt nyelvre éppúgy rokonok voltak, mint a germán, vagy szláv népek is. Némelyik turk nép nyelve csak tájszólásban különbözött a másikétól, de voltak közöttük lényeges eltérések is, mert néha a szkíthák közé még germán törzsek is csatlakoztak. Az avarok nyelvéről pld. fel van jegyezve Malalasnál, az egykorú bizánci történetírónál, hogy nyelvük teljesen egyezett a hunok nyelvével, mert a bizánci császári udvarban az avar követek szóbeli előterjesztéseit ugyanazok a tolmácsok fordították görögre, akik azelőtt Atilla hunjainak beszédét is tolmácsolták. E tekintetben a legfontosabb tény az, hogy a hunok, avarok és magyarok régi személynevei mind a török nyelv segítségével értelmezhetők ki.
Vagy pld. a hun és avar sírokból előkerült ruhadíszek, függők, szíjvégek, pitykék, csattok rajzai majdnem ugyanazok, csak az avar sírok leletei gazdagabbak a hunokénál. Ezt már saját tapasztalataimból állapítom meg, mert jó párszáz avar és hun sírt ástam fel annakidején.

XVII. SZÉKELYEK

XVII. SZÉKELYEK

Azért írok róluk előbb, mint a hódító magyarokról, mert ők az őstelepes néphez tartoztak, így a honfoglaló magyarok előtt már a Kárpát-medencében laktak. Jól tudom, hogy könyvem legfontosabb feladata annak elhitetése és bizonyítása, hogy a mai magyar nyelvünk nem ott született meg a vogul őserdőben, a voguloknak és egy török lovasnépnek az összekeveredéséből, valamikor Kr. u az V. században, hanem ott alakult ki a Kárpátok koszorúzta hazában, hosszú évezredek alatt, az odavetődő őstelepes és hódító népek nyelvi egymásra hatásának eredményeképpen. Nevet pedig a Kárpát-medence legutolsó meghódítója, a magyar nép adott az ott talált népnek és nyelvének is, amelybe a hódító elem saját nyelve is beleolvadt idővel.
Ha például a hunok meg tudták volna tartani uralmukat a Kárpát-medencében, akkor az ott lakó népet és annak nyelvét ma is hunnak neveznék. Ugyanez az eset állott volna fenn, ha az avarok hatalmát sem törte volna össze Nagy Károly frank király, illetve német-római császár, mert a meghódított, az alsó néposztály már ezek idejében is ugyanaz volt, mint amelyiket Árpád hadai is ott találtak a Duna-Tisza táján. Már eddig is bizonyítottam, hogy milyen volt az ősnép nyelve, amikor az elkeseredésében marhának nevezte és meg is verte az akkori világ legnagyobb urát a tényleges római császárt, II. Konstanciust. De ez csak egy szó a sok közül, amelyek a magyar nyelv szókincsét képezik. De ez még nem döntő bizonyíték, márpedig nekem nem csak értelemmel felmérhető, hanem kézzelfogható igazságokat kell harcba állítanom, mert a hitetleneket is meg kell győznöm.
Azért hívom segítségül most a székelyek hadát, mert róluk bizonyítani tudom, hogy már Árpád honfoglalása előtt régen a Kárpát-medence lakói voltak. Az őstelepes népből valók, a mai nyelvük is az őstelepes népéből származik s ott alakult ki a Kárpát-medencében jóval előbb Árpád honfoglalásánál. Ugyanazt a nyelvet beszélték már akkor, amelyikkel ma is élnek, sőt ugyanazzal a szójárással és kiejtéssel, amelyet ma is használnak.
Történetíróink eddigi megállapításai róluk elég gyengék és zavarosak. A székely nép nevét és származását illetőleg még ma is teljes a homálya hivatalos felfogásban. Még ifjú egyetemi hallgató koromban olvastam dr. Karácsonyi János egyetemi tanár egy cikkét a székelyekről. Ő nevüket a szláv szekul szóból származtatta, amely favágót jelent magyarul. Ez igen gyarló megállapítás, mert minden historikusnak tudni kell, hogy a székely katonanép volt, nem pedig hivatásos favágó, s a hadseregben mindig az élvonalban harcolt. Tehát hadi foglalkozású fegyveres nép volt. Németh Gyula történetírónk a székely nép származására vonatkozólag Thury József megállapítását tartotta helyesnek, aki a székely nevet a csagatáj-törökök szótárában levő „sikil” szóból származtatta, őmaga pedig, amint alább bővebben kifejtem, a székely nevet „eszkil”-nek magyarázta, illetve ferdítette el, még pedig tudatosan.
Ez a „sikil” annyit jelent magyarul, mint nemes, előkelő, uralkodó. De azután kisült, hogy a „sikil” sajtóhiba s oda lett az előkelő származás. Rázsonyi László magyar nyelvész szerint „a rendelkezésre álló történeti adatok tudományos értelmezése csak azt a feltevést engedi meg, hogy a székelyek török eredetűek.” Idézi Gyalay Domonkos erdélyi író egy nyilatkozatát, amely szerint „ma is élő közszólásokból megállapítható, hogy a székelyek hajdan a fehér kancalovat csodálatos lénynek tartották, ősüknek vallották.” Ez tisztára lovátevése nemcsak a székelyeknek, hanem azoknak is, akik ezt a nagy tudományt elhiszik. Ő sem látja akadályát annak, hogy a székely nevet a török sekül vagy sikül szóból származtassuk, amelynek jelentése fehérlábú ló, fehér folt a homlokán. De itt is hiba van a kréta körül, mert a török nyelvben a fehér lábú és a homlokán fehér csillagos lovat nem sekilnek, hanem kesilnek hívják. Ez pedig szó szerint egyezik a magyar kesely ló nevével. Egy ősi népdal mondja: „Fehér az én kesely lovam lába, azon visz a babám udvarába... „ De együgyű, mesébe való minden ilyen zagyvaság, és csak azon csodálkozom, hogy komoly emberek, akik még a tudós névre is számot tartanak, ilyen gyerekmesékkel ki mernek állni a nyilvánosság elé.
Sebestyén Gyula a kabarokat tartja a székelyek őseinek, mert azok is három törzsből állottak, mint a székelyek. De ennek a feltevésnek ellentmond először is az a tény, hogy a székelyek Árpád hódítása előtt, tehát a kabarok Kárpát-medencei megjelenése előtt már régen a későbbi Magyarország területén laktak, mint őstelepes nép, a honfoglalás előtt legalább pár ezer évvel már. Így nem jöhettek Árpád hadaival együtt, amelynek előcsapatát képezték volna. De különösen ellentmond az a tény, hogy akkor, mint a magyar honfoglaló népnek első és legvitézebb törzse - Konstantin császár írása szerint - a legtermékenyebb részét szállhatták volna meg az általuk is megszerzett ország földjének, nem pedig a gyergyói és csíki havasok terméketlen vidékét a bodzaí, ojtozi, gyimesi, békási és tölgyesi szorosok átjáróinak őrzési kötelezettségével.
Éppen ez a vitathatatlan észszerűség a bizonyítéka annak, hogy a székelyeket egy felsőbb katonai hatalom tervszerűen telepítette a mai helyükre határőröknek, mert a Kárpátok átjáróinak őrzése igen fontos hadászati érdek volt. De ebből következik az is, hogy a székelyeket indokolatlanul méretezik három törzsnyi népre, vagyis egyes íróink helytelenül magyarázzák ezt a latin kifejezést: „trium generum siculi”. Mert a latin genus szó magyarul nemzetséget, nemet, szóval vérségi kapcsolatban levő kisebb népcsoportot jelent, a latin nyelvben a „tribus” szó jelent törzset, szóval egy nagyobb létszámú népcsoportot, amely már politikai egység volt, mert idegen és nem vérrokon népelemeket is magához kötött. Ha három törzsnyi lett volna a székelység Erdélyben, akkor ennek egész területét megszállhatta volna, s ma e drága gyöngye hazánknak nem lenne az oláhoké. A Székely Krónika szerint nem három, hanem hat nemzetségből állt a székelység. Ezek a következők: Halon, Eulie, Jenő, Meggyes, Adorján és Ábrán. Halon ősi szó. Az „n” képző a sumirban is megvolt a mai magyarban is megvan és a mai os-es-ős ragoknak felel meg. Pld. a magyarban vadon annyi, mint vadas, me-zőny-mezős, szurony-szúrós stb. Így, a Halon annyit jelent, mint halós, halálra szánt, vagy halni kész. Ősi és hősi tulajdonsága volt ez a katonának. Orbán Balázs székely író ezt a Halon szót „halom” szóra változtatta teljesen ésszerűtlenül és önkényesen.
Eulie középkori oklevélírási módon írt szó. Aki jártas ilyen oklevelek olvasásában, az csak ölőnek magyarázhatja. A katonának ölés is volt a mestersége. Orbán Balázs „Őrlecz”-nek írja. A szó eleje az „Őr” még megfelelne a székelyek foglalkozásának, mert őrök, határőrök voltak, de a „lecz” értelmetlen. III. Károly király 1724-ben adott ki egy okmányt a székelyek alkotmányáról. Ebben „Eölöcz” szó van, ez is ölősnek felel meg a mai nyelvünkön.
A Jenő név egyezik a magyar ötödik törzs nevével. Ez török szó, jelentése megfelel a magyar „új” szónak. Újonnan csatlakozott törzset jelent. A török nyelvben ebből a szóból származik a janicsár-jenicseri, annyi, mint új fiúk nevű fogalom s a török gyalogság neve.
Meggyes középkori magyar szó, őskori formája Megygyed vagy Meggyen lenne.
Adorján magyar személynév. Előfordul családnévként ma is úgy az erdélyi székelyeknél, mint Dunántúl az őrségben visszamaradottaknál is. Felsőőrön több családnak van tisztán székely neve, ilyen az Adorján, Pál, Imre, Benedek, Bálint, Fülöp, Gábor, Miklós, Pongrácz, Simon, stb.
A székelyeknél azért van annyi családnév keresztnévből, mert valamikor nálunk, mint harcoló népnél a családok nem széledtek el, hanem együtt maradtak, mert hadi egységet is képeztek az egy őstől leszármazók. Éppen azért a katonai beosztásuk kívánta, hogy az egy őstől származó családok együtt maradjanak. Neve csak az őscsaládnak volt, amelynek keretén belül a kiscsaládok fejeinek a keresztény korban csak keresztneve volt, mint ma is a családtagoknak. Ezekben a nevekben a ló-atyafiságnak nyoma sincs, pedig a régi időben még nem oknyomozó módon írtak történelmet, mint ma illenék minden olyannak, aki a történetírói névre is számot tart.
A magyar középkori krónikaírók közül Kézai Simon mester írt a székelyekről. Az idevonatkozó részt szóról szóra idézem: „Maradtak még a hunokból háromezren, kiket a futás mentett ki a krimhildi csatából. Ezek a nyugati népektől való féltükben egészen Árpád idejéig a Csigle mezején maradtak és ott többé nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták magukat. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai, akik, mikor meghallották, hogy a magyarok másodszor is Pannoniába költöznek, a visszatérők elé mentek Ruténia határáig és miután Pannoniát együttesen hatalmukba vették, ebből részt kaptak, de nem a Pannóniai Alföldön, hanem a határszéli megyék közt.”
Kézai Simon IV. vagy Kun László királyunknak volt kedvelt udvari papja. Valamelyik olasz egyetemen végezte tanulmányait magiszteri, magyarul mesteri fokozattal. Ez annyit jelent, hogy azon az egyetemen megszerezte szigorú vizsgával először a „baccalaureatus-borostyán koszorút” fokozatot, azután a „licenciátusi” fokozatot; licet latin szó, magyarul annyit jelent, mint szabad, vagyis ezzel a vizsgával már az egyetemen szabad volt tanítania. A harmadik szigorú vizsga után kapta a legmagasabb tudományos fokozatot, amelyet az Egyetem adhatott, a magiszteri, magyarul mesteri, fokozatot. Ezzel az egyetemen előadott összes tudományok mestere lett. Doktori címet abban az időben csak az kapott, aki az egyetemi végbizonyítványa után komoly tudományos munkát fejtett ki és könyveket írt. Tehát Kézai Simon a maga korában a szellemi és tudományos felsőbb réteghez tartozott, s mint ilyennek írását komolyan kell venni. Ha tehát ő a hun és a magyar honfoglaló népet testvérnek mondja, akkor ez annyit jelent, hogy az ő korában az még hitelt érdemlő hagyomány vagy köztudat volt. Ennek a valóságában a mai történetírónak sincs oka kételkedni.
Ő az első történetírónk, aki egyetemes magyar történelmet írt. Nemcsak a hódító katonanépnek, a felsőbb osztálynak, vagyis a nemességnek a történetét írta meg, hanem a jövevényekről és a meghódított ősi népről is igen értékes tudósításokat közölt az utókorra! „Mivel azon felül némelyeket érdekel, hogy kik az udvarnokok, várnépek és egyéb béresek, szabadosok és rabszolgák, kikkel egész Magyarország tele van, továbbá honnan veszik eredetüket, ezt is méltónak tartottam, hogy jelen munkácskámhoz függesszem”.
Amit ezekről írt, azt az Árpád-kori okleveleink teljesen igazolják. A székelység eredetének helyes és igaz ismerete mennyiben szolgálja a magyar nép kialakulásának igaz történetét?
Annyiban, hogy a székely nép az őstelepes sumir rokon népből származik és annak nagy átlagától csak hivatására, illetve munkabeosztására nézve különbőzött, mert a székely katonanép volt és fegyveres szolgálatot teljesített az ország határán.
E sorok írójának a megállapítása az, hogy a székely név ugyanolyan eredetű és képzésű magyar szó, mint Erdély, amely az erdő-el, vagy is erdőn túli földet jelent. Az „el” ma igekötő, például: elmegyek, vagyis az alaphelytől tovább, azon túl megyek. De az ősi nyelvben az „el” még határozó szó volt. Mi a szék? Mint bútordarab az, amelyre leülünk, mint földterület olyan hely, amelyre sokan telepedtek le, amelyet sokan ültek vagy szálltak meg. A szállás helye volt a székbeli terület, az ott lakó nép volt a székbeli nép. Mi a szék-eli föld? Az, amelyik túl volt az emberektől megült, vagy megszállt telephelyen vagy területen. Melyik a szék-eli nép? Az, amelyik a megszállt, megült földön túl tartózkodott és vigyázott székbelieknek nemcsak életére, hanem a vagyonára is, mert abban a törvény nélküli időben a nyers erő szabott törvényt. Ezt pedig erőszaknak nevezték akkor is és nevezik ma is. Az erőszakot pedig csak egy nagyobb erőhatalom tudta féken tartani akkor is és tudja ma is. A szék-eli, később a nyelvalakulás törvénye szerint székely nevű nép határőri szolgálatot teljesített az egyes telephelyeken. Később pedig az ország határának őrzőit is székelinek, székelynek nevezték.
De nyelvünkben nemcsak Erdély és székely szavak vannak, hanem ilyenek is: estély, annyi, mint esteli idő, vagyis az, amelyik a napnak az égről való leeste után következik. A régiek t. i. azt hitték, hogy a nap megfutván pályáját az égen, leesik onnan, innen van a napeste, vagyis az este szavunk, ami a nap leestét jelenti az égbolt alá. Ma már úgy mondjuk finomabban, hogy a nap lenyugszik, de azért az este szó megmaradt nyelvünkben még az ősidőből, azért este-eli összejöveteleket, estélyeket is tartunk s néha a késő éjj-elig is együtt maradunk. De mikor a nap felrúgtat az égre, vagyis felrekken, felébred, regg-el is lesz, s mi a reggeli étkezés után újra kezdjük a napi munkát. De a dé-eli, déli evés utáni pihenést már nem magunkra, hanem állatainkra vonatkoztatva mondjuk, hogy delelnek. A „dé” jelentése „nap”, a gall nyelvből átvett szó.
A „szék” szó ősi használatára pedig megemlítem Sziszek városát, amely a Pannonok végvára volt. Nevében a sumir „szo” van, ami magyarul vizet jelent. Jelentése tehát vízszék, vagyis vizes szék, vagy vizes telephely. Augusztus római császár Kr. e. 35-ben szállta meg, illetve foglalta el, mint Pannonia elővárát. A Dráva mellett van Eszék, ennek neve hajdanában Ó szék volt. A rómaiak Mursa néven említik. De e név nem latin, hanem sumir. „Mur” annyi, mint földes, iszapos a „szo” pedig vizet jelent, így értelme földes, iszapos víz. Ez érthető is, mert mellette folyik a sokszor iszapos Dráva. Nyelvünkben nemcsak a „szék”-nek volt székhelye, hanem a később kialakult vármegyének és a járásoknak is. Sőt az országnak is székesfővárosa volt. Az ősidőben a Kárpát-medencei nép minden telephelyét széknek nevezte és ezeknek a székeknek volt fegyveres őrzője mindenütt a szék-eli nép. Azt hiszem, hogy ezek után elhiszik olvasóim, hogy a székelyek mégsem a lótól származtak, hanem azoktól az őstelepesektől, akik a Kárpát-medencéjét benépesítették, akiknek nyelvén egy-egy nemzetség, vagy nagycsalád telephelyét szállásnak, vagy ülésnek, de leginkább széknek nevezték. Mikor azután a fejlődés törvénye s az élet kényszere a kis népegységeket az önvédelem miatt nagyobb egységekké fejlesztette, vagy a hódítók ereje nagyobb egységekbe szorította őket, akkor a határok védelmének igen fontos feladatára külön néptörzseket alkalmaztak, vagy osztottak be. Nem pénzen vett emberek voltak ezek, hanem a szabad emberekből kiválasztottak, akik a kapott földért fegyveres szolgálattal és vérrel adóztak. Ilyen országos határőri szolgálatot teljesítő katonanép lett a szék-eli nép a Kárpát-medencében, mert neve és népe csak ezen a területen maradt meg.
Olyan ország, amely az egész Kárpát-medencét magában foglalta a népvándorlás kezdetétől a magyarság honfoglalásáig kettő volt: a hunoké és az avaroké. Azok a Rajnától a Volgáig minden nép felett uralkodtak, ezek pedig az Ennstől a Dnyeperig terjesztették ki hatalmukat. Mindkét nép besorozta hadseregébe az ősi szék-eli katonanépet is. Így lett a székely hunná majd avarrá. Mikor Nagy Károly frank király a mai Német - Francia- és Olaszország együttes katonai erejével, 8 éves szörnyű harc után megtörte az avarok hatalmát, s elvette tőlük a mai Alsó-Alsó-Ausztriát, a Dunántúlt és Dráva, Száva közét, akkor az avarokkal együtt a székelyeket is kivonta a nyugati részekről az avar hadvezetőség, és odatelepítette, ahova a katonai szükségesség kívánta: az erdélyi átjárok védelmére, mert Krum bolgár kán már készülődött hátba támadni a meggyengült avarokat. Ez be is következett, de nem Erdély, hanem az Al-Duna felől. Ennek következtében a Duna bal parjától a Kárpátok gerincéig terjedő része Avarországnak a bolgároké lett, így lettek az Erdélybe telepített székelyek bolgár alattvalók. A nyelvjárásuk, szólásmódjuk, amelyet magukkal vittek, ma is a hamisítatlan dunántúli tájszóláshoz hasonlít. Ha Erdélyben tanulták volna meg a magyar nyelvet a honfoglalás után, akkor a szilágyi vagy a bihari nyelvjárással beszélnének magyarul, nem pedig a marcalvidéki, a rábamenti, vagy a göcseji szólásmóddal. Ez megcáfolhatatlan tény s annyira igaz, mint az az állításom is, hogyha a székelyek más nyelvvel mentek volna Erdély elzárt hegykatlanaiba, akkor még ma is azt a nyelvet beszélnék. Elzártságuk miatt más nyelvre megtanítani őket nem lett volna lehetőség, amint nem tanultak meg a szomszédos oláhok és szászok nyelvét sem.
Hogy a székely nyelv mennyire dunántúli, azt magam is tapasztaltam, amikor bejártam egész Erdélyországot, és a helyszínen állapítottam ezt meg. Ősi származásunknak a helyére vonatkozólag egy nagyon érdekes és elgondolkoztató megállapítást idézek Huszka József műtörténészünknek a „Századok” című régi folyóiratunkban még 1892-ben megjelent cikkéből: „Midőn ornamentális (díszítőművészeti) kutatásaim során a székelyek faházait. De kivált magas patkóíves, galambbúgos kapuit szemügyre vettem, elbámultam az érthetetlen fényűzésig vitt faragványok sokaságán, eredetiségén és a kapuk impozáns ívein, az egész udvart uraló nagy méretein.”
„A csíki kapuk faragványai között másodsorban egy kifeszített legyező alak ötlött a szemembe. Sokáig a barokk-kagyló utánzatának tartottam. A legyező alatt rózsa és tulipán virágcsokor díszeleg, amelynek vastag pikkelyes szára sokáig érthetetlen volt előttem. Ez a vastag szár egy nagy edényből látszik kinőni, mely edénynek mindkét oldalán levelek és virágok hajlanak le.”
„Az udvarhelyi kapukon a kapulábazat mellett kétoldalt egy-egy fél oszlopot találunk sajátos csigákkal és oszlopfejezetekkel. Nem érnek fel a gerendáig, hanem az alatt egy kisebb palmettában (pálmaág) végződnek. Az udvarhelyi kapuk nagy részén a palmetta megvan, bár a faoszlop nincs ott.”
„Az udvarhelyi palmetta rávezetett a csíki legyezőre is, amely szintén pálma, amelynek pikkelyes szára félreismerhetetlenül hű utánzata a pálma törzsének.” ,,Hogy és honnan került ide a pálma, a pálmalevél legyező? Hisz Konstantinápolyig nyoma sincs. Hol látott a székely pálmát, hogy oly híven, még pedig stilizálva utánozza? Megkérdeztem egy székely faragó embert, hogy miért faragja azt a kapulábra, mert, hogy az pálma volna? Arról nincs tudomásom – felelé. – Így szokták, így láttam őseimtől, régen is így csinálták.”
Mit mond ez az idézet? Azt, hogy a székely fafaragó ember, aki kapuját ősi székely mintákkal díszítette, történelmet írt. Megírta, hogy őselei onnan származnak, ahol a datolyapálma terem: a Tigris és Eufrates folyók közéből, Sumiriából, a sumir népből, mert a gabonán kívül a sumir földműves pálma és szőlőtermesztéssel is foglalkozott. A datolya volt a gyümölcse, a magjából ütött olajat, a szőlőből pedig bort szűrt az őse már Noé apánk előtt. Mert minden nép tőlük tanulta meg a földművelést és a gyümölcstermelést, így a judeabeli pásztornép is, amelynek Noé az egyik ősapja volt. Mikor azután az éhes pusztai népek hosszú és gyilkos harcok után elfoglalták fallal körülvett városaikat, megművelt szántóföldjeiket, szőlő- és pálmaligeteiket, ott kellett hagyni az Édenkertet, az édes hazai földet. De emlékét nem feledték el az új hazában, sem. Házuk bejáratát, kapujukat pálmafa törzsével és leveleivel díszítették és díszítik még ma is, amiként sok ezer évvel ezelőtt még őseik is ugyanezt tették a régi hazában. Ez pedig egy sok ezer éves, de még ma is élő szokásnak a meg nem szakított folytonossága! Ennek a szokásnak pedig a sumiroktél kezdve a jelen ideig megszakíthatatlan valóságnak kellett lennie, mint a nyelvüknek is, mert a hosszabb idejű megszakítás mindkettőt elfeledtette volna. A székely kapuk s rajtuk a díszítések, éppannyira különböznek a környező európai népek hasonló díszeitől, a görögökétől, a rómaiakétól, vagy a sokféle árjanépekétől, amint a nyelvük és a régi írásmódjuk is, amelyik a Kárpát-medencei ősnép írása volt. Éppen azért a székely rovásírás teljesen egyedülállónak minősül és csak ősi örökség lehet!
De, amit a férfi fejszével és vésővel faragott ki, ugyanazt a díszítő ábrát varrta ki a székely asszony a varrottasain. Tulajdonomban van egy nagyon régi mintájú székely, szálán varrottas falvédő. Az ábrázolt kép közepén valami áldozati oltárféle van, mellette két oldalról egy-egy pettyes szőrű állat, tehát leopárd, vagyis párduc van kivarrva, a két szélén pedig egy-egy kifejlett terebélyes pálmafa látható. A történelemben semmi sem véletlen vagy esetleges, mert minden, ami történik, valamely okra vezethető vissza. Kielemeztem egy sereg helynevet a sumir nyelv segítségével. Azok névadóinak tehát sumiroknak, vagy sumir rokonnépeknek kellett lenni. A székelyek még ma is sumir díszítő mintákat használnak. Mivel más szomszéd népektől ezt nem tanulhatták el, nem vehették át, csak örökölhették az őseiktől, akik azokat a mintákat az ősi földről hozhatták magukkal. Honnan? Ahol a pálma terem és ahol a szőlőnek az ősi földje van, s ahol a vadállatok között pettyes szőrűek is voltak. Mindezek után azt hiszem, hogy olvasóim tisztában vannak a székelyek származásával, nevük jelentésével, hivatásukkal, ősi nyelvükkel és kultúrájukkal, amelyek tökéletesen megegyeznek az ősi Kárpát-medencei nép műveltségével, szokásaival és nyelvével. Még csak Bonfini Antalnak, Mátyás király olasz származású udvari történetírójának a székelyekre vonatkozó megjegyzését idézem: „... a székely elég sokban különbözik a magyartól. Idegennel nem házasodik össze, fajbüszkesége fél a vérkeveredéstől, a korcsosulástól. Külön írása van, nem papírra, hanem fapálcára rója a betűit s néhány jellel sok tartalmat tud kifejezni. Földművelés, de főleg állattenyésztés a főfoglalkozása. A székely kitűnő katona, karddal, gerellyel, íjjal és tegezzel száll csatára, testét vászonvért fedi. Szabadságszeretete végtelen.”
A külön írásukban 34 betű van, de nemcsak betűjelük, hanem szójelűk, sőt mondat jelük is volt. Ezért tudtak néhány jellel sokat mondani és sok tartalmat kifejezni. Ez az írás azonban nem volt más, mint a Kárpát-medencei nép saját írása, de csak a székelyeknél maradt meg, mert az ország többi részén a nyugati egyháznak sikerült azt kiirtani. A székelyekkel kapcsolatban még rátérek egy fontos kérdés tisztázására és bizonyítására a magyar honfoglalással kapcsolatban. E kérdésben lesznek nekem koronatanúim a székelyek. Mikor a magyar hódító nép még a Kárpátokon kívüli, Etelközben lakott, a székely nép már a mai területén tartózkodott, mégpedig azzal a nyelvvel, amelyet azóta sem változtatott meg. Ennek bizonyítása nem könnyű, mert neves és képzett historikusaink a vogulizmus szolgálatában eléggé összekuszálták a történelem szálait. Két arab és egy perzsa író írt a honfoglaló magyarok etelközi szállásáról s annak határairól s mindegyik megemlíti, hogy a magyarok és a székelyek országa egymás mellett feküdt. Ezek Ibn Ruszta, aki a 900-as évek körül írt, a másik Gardizi, aki 1051 előtt, a harmadik Al Bakri, aki Kr. után, az 1080-ik év körül írt róluk. De egyik sem a saját tapasztalatát mondja el, hanem más, korábbi arab utazók írásaiból merítették. De az értesítéseiket jellemző egyformaság azt tételezteti fel, hogy a különböző forrásaik között volt egy olyan, amelyiket mindhárman hűen használtak. Ez az ismeretes főforrás eléggé pontos és megbízható adatokat tartalmaz. De nem szabad a közölt adatokat egyelőre megállapított nézőpont szerint csoportosítani, amint tették eddig az összes magyar hístorikusok a vogul származás elhitetése végett.
Ibn Ruszta értesítése szó szerint így szól: „A besenyők országa és a bolgárokhoz tartozó szkl-ek országa között van a magyarok első határa.”
Gardizi ugyanezt így fogalmazta meg: „a bolgárok területe és az szkl terület között, amely szintén Bolgárhoz tartozik, van a magyarok határa”.
Al Bakri a következőket írta: „A magyarok bessenyők országa és a bolgárokhoz tartozó szkl-ek országa között laknak.” A besenyők abban az időben a Don és Dnyeper között laktak, ez az utóbbi folyó választotta el őket a magyarok etelközi szállásától. Tehát a besenyők Etel, köztől keletre laktak. Így az ő országuk Etelköztől keletre volt. Ebből következik, hogy a szkl-ek országa a besenyők országával szemben, tehát tőlük és a szomszédos magyaroktól is csak nyugatra lehetett, mert a magyarok e két határpont, a besenyők és a székelyek között laktak.
Értesítésük 10. fejezetében mind a három Író megjelöli az etelközi magyarok déli határát. Ibn Ruszta ezt írja: „Országuk egyik határa a rumiak tengeréig terjed.”
Gardizinál ugyanez így hangzik: „Tartományuk a Rum tengerével határos.”
Al Bakrinál pedig ezt találjuk: „Országuk egyik határa a rumiak országával határos.”
Melyik volt a rumiak országa? Abban az időben a kelet-római birodalmat hívták röviden Rumnak. Ez a szó Róma nevének a görögöktől használt mása. A rumiak tehát a kelet-rómaiakat, vagy másképp a görögöket jelentették, a Rum tengere pedig nem más, mint a mai Fekete tenger, amelyik abban az időben, egész terjedelmében a kelet-római, vagyis más szóval a görög császársághoz tartozott. Tehát a magyarok etelközi szállásának a déli határa a kelet-római birodalom és a Fekete tenger volt. A magyarok északi határáról egyik arab író sem emlékezik meg. Igen valószínű, hogy észak felé nem is volt állandó és biztos határuk. De a közölt három égtáj pontos megjelölése így is meghatározza a magyarok etelközi szállását és azt nem lehet félreérteni, csak tudatosan lehet megmásítani és szándékosan lehet félremagyarázni. Azután tisztázni kell azt is, hogy a „szkl” betűkkel megjelölt nép melyik volt. Az arab, mint általában az összes sémi nyelv, az írásban csak a mássalhangzókat írja le. A magánhangzókat nem írja ki, mert aki a saját nyelvének szavaiban, vagy az általa tökéletesen ismert idegen nyelvben a mássalhangzókat leírva látja, az az így írt szöveget helyesen és tökéletesen tudja elolvasni. A szavakban a jellegzetes hang nem az, amit mi magánhangzónak nevezünk, hanem amit egészen helyesen mássalhangzónak mondunk, mert a mássalhangzót a beszélő szerkezetnek egy határozott mozdulata hozza létre, míg a magánhangzók a tüdőből kijövő levegőnek az ajkakkal történő alakításai. Éppen ezért könnyen változnak, míg a mássalhangzók megmaradnak. Ezért ezek a fontosabb hangzók.
Mind a három arab író egy népet említ és nevez meg, amelynek nevében ez a három gyökhangzó, az „szkl” van. Ilyen népnév pedig eddig a világtörténelem folyamán csak egy volt és van ma is, és ez a székely.
Tehát a három arab írótól „szkl”-nek jelölt nép nevét az összes magyar historikusoknak és nyelvészeknek, akik e szöveg magyarázatával foglalkoztak, egyedül és minden más nép nevének kizárásával csak „székely”-nek kellett és lehetett volna olvasniuk. De eddig egyetlen egy sem olvasta így! A vogulistáknak tehát módjukban állott a megnevezett arab írók szkl szóképét a maguk hamis elmélete szerint magyarázni. Mert hát hogyan engedhették volna napfényre kerülni azt az igazságot, hogy a székelyek a ma is változatlan ősi nyelvükkel már akkor Erdély bércei között laktak, amikor a szerintük vogul és török nyelvegyvelegből alakult magyar nyelv még csak útban volt a Kárpátok felé és csak Etelközig jutott el! Szó szerint idézem Németh Gyulának a „A honfoglaló magyarság kialakulása” című könyve 154-ik oldalán található következő sorait: „A levédiai hazára vonatkozik Ibn Ruszta egységes és világos leírása a magyarokról. Kiveendő az első mondat: „A besenyők országa és az eszkilbolgárok országa között van a magyarok határai közül az első határ”. Ez a mondat a baskíriai magyarokra vonatkozik.”
Az arab írók „szkl” szóképének egyedüli helyes olvasásából, a székely szóból tehát egy soha nem létezett bolgár nép lett az „eszkil”. Pauler Gyulánál pedig „ezegel”. Ez a népnév a történelem egész folyamán, a világon sehol elő nem fordult és ma sincs. Tehát tisztára költött név, vagyis szándékos hamisítás. Ilyen merész hamisítás Németh Gyulának az az állítása is, hogy az arab írók értesítése a baskíriai magyarokra vonatkozik. A baskírok a Volga felső folyása mellett az 55. szélességi fok körül laktak, amint laknak ma is. Ez a távolság a Fekete tenger északi partvidékétől légvonalban körülbelül 1300 km, tehát annak a kis népnek a déli határa nem nyúlhatott le ilyen távolságra akkor sem.
Miért követte el ezt a szándékos hamisítást Németh Gyula? Egyedül azért mert meg akarta hálálni, illetve meg is kellett hálálni, hogy a vogulisták az Akadémia pénzén hosszabb időre Törökországba küldték, és hogy egyetemi tanárrá tették. Ezért nemcsak a tudását, de a megbízhatóságát is eladta a vogulistáknak. Az ilyen adás-vételnek mindig van egy vesztese, még pedig az igazság. Ha azonban a vesztes igazság egy népet, nemzetet vagy hazát érint hátrányosan és igaztalanul, akkor az igazság ellen elkövetett bűn igen súlyos nemzetellenes bűnnek minősül. Természetes, hogy Németh Gyula tudományos tekintélye a saját lábukon gyengén álló tudósokat mind befolyásolta. Mind átvették megállapításait a vogulizmus nagy diadalára. Ezekről nincs mondanivalóm. Remélem azonban, hogy a fiatal, magyar tudós nemzedék az igazság keresése és kiderítése céljából legalább kiindulási pontnak elfogadja az én megállapításaimat. Lehet, hogy sokat fognak vitatkozni rajta, de nem kétséges, hogy a végén az én megállapításom győz. Ez pedig kiindulási pontja lehet egy nemzeti fellendülésnek.