Mivel az avarok leverésével a germán frankok is birtokba vették a Kárpát-medence egy részét, Pannóniát, róluk is meg kell emlékeznem. A mai Franciaországot a rómaiak idején, Gallia néven nevezték, az ott lakó gallnyelvű lakosokról. Ezeket hódította meg a frankok germán törzse mindjárt a római hatalom bukása után Klodwigh királyuk alatt.
Ezeknek a nevéről nevezték el azután Frankországnak, magyarosan Franciaországnak. A régi gall nyelv is francia nevet kapott a hódító germánoktól, bár sem az őslakósság, sem annak nyelve nem változott át germánná. Sőt éppen a meghódított gall nép nyelvébe olvadt bele a kisebb számú germán frank nép nyelve. Ez a történelem rendje. Klodvig családját az uralkodásban később felváltotta Martell Károlynak, az arabok legyőzőjének fia, Pipin, akit II. István pápa 754-ben királlyá koronázott. Ennek a fia és utóda lett a Nagynak nevezett Károly. Ez már nem elégedett meg a királyi címmel, hanem római császár akart lenni. Ezért a kelet-római császárhoz fordult, hogy tőle a császári címet és egy császári hercegnő kezét megkapja, de kikosarazták. Így a pápához fordult kérésével és III. Leó pápa 799-ik év karácsony éjjelén Rómában császárrá koronázta, mivel a bajorok, szászok, longobardok és avarok legyőzésével és megtérítésével arra érdemesnek találta. Közrejátszott még az is, hogy úgy ő, mint atyja a pápaságot többször megvédte az ellenséges támadásoktól, sőt még az egyházi állam ajándékozása és felállítása is az ő érdeme volt. Minket a frankok történetéből csak az a rész érdekel, amely hazánk földjének sorsával összefügg. Ez az avarok ellen indított háború, azok legyőzése és Pannóniának a frank birodalomhoz való csatolása.
Az avarok nem nézték ölbe tett kézzel Nagy Károlynak a határaikhoz mindinkább közeledő hódításait, mert sejtették, hogy reájuk is sor kerül. A longobardok régi szövetségeseik voltak, még Pannónia megszerzése idejéből. A barátság később sem romlott meg köztük, amit megerősít Bertarid longobard fejedelemtől fennmaradt feljegyzés is. Ez ifjú korában az avarokhoz menekült és tőlük kért védelmet. Az avar fejedelem szívesen fogadta és isteneire tett esküvel ígérte meg, hogy vendégének nála semmi bántódása sem lesz. De ellenségei mindenáron szerették volna kézre keríteni. Nagy summa aranyat is ígértek az avar fejedelemnek Bertarid kiadatásáért, de ő ezekkel a szavakkal utasította el az aljas ajánlatot: „Oltsák ki istenek az életemet, ha elkövetném azt a bűnt, hogy eskümet megszegjem”.
Ez a barbárnak nevezett avar fejedelem mennyire fölötte állt becsület és erkölcs tekintetében a nyugati „hasznossági politikát” követő államférfiaknak, akiknek az a hitvallása, hogy az ördöggel is szövetkezni lehet, ha az részükre haszonnal jár. Pedig az ördög mindenkinek, a barátainak is, egykor kínnal fizet. A haszonlesés primitív, ősi bűn. Az ősember is rájött erre, mikor ellen felét megette és a koponyájából ivópoharat csinált. De ez a felfogás és szellem lett előidézője a mai állapotoknak is, hogy minél jobban megváltoznak a dolgok, annál inkább ugyanazok maradnak. Mert minden változás csak külső, a lényeg marad a régi, amelynek a jelképe az ívókoponya. Az avar kán nem szegte meg esküjét. Nem lennék tárgyilagos, ha azt mondanám, hogy ez a magatartása zúdította rá Nagy Károly hadait. Neki más tervei voltak, ő szomszédságba akart kerülni a kelet-római kikosarazó császárral, hisz Avarországnak csak a római birodalommal szomszédos részét foglalta el nyolc évig tartó véres harcok árán.
Idézem Nagy Károly életírójának, Eginhardnak feljegyzéseit: „E háborút a legnagyobb erőfeszítéssel és ügyességgel folytatták és mégis nyolc évig tartott. A most elpusztult Pannónia tövig lerombolt királyi székhelyével világosan bizonyítja a csaták számát és az ott kiontott vér nagy mennyiségét. A hún nemesség mind egy szálig elesett, dicsősége elenyészett és kincsei prédára jutottak. Emberemlékezet óta nem volt háború, amelyben a frankok annyira meggazdagodtak, eddigelé ugyanis szegények voltak.”
A frank hadsereg mielőtt az avar határt átlépte volna, három napig böjtölt és imádkozott, de ez a vallásos kétszínűség nem gátolta meg őket abban, hogy az avarnépet teljesen kifosszák. Néhány év múlva a Dunától keletre eső országrészt a bolgárok szállták meg. Avarország szétesett. Krum bolgár kánnak 814-ben a kelet-római császár ellen vezetett seregében már a leigázott avarok is ott voltak. Azonban úgy a frankok, mint a bolgárok részéről csak katonai megszállás követte az avarok leverését, de népi megszállás, áttelepülés nem történt. Sem a bolgárok, sem a frankok nem voltak olyan nagy létszámmal, hogy ilyen telhetett volna belőlük. Sőt mind a kettő aránylag kisszámú, de kemény katona nép volt. Ezért vesztette el mind a kettő eredeti nyelvét.
Az őslakosság a Kárpát-medencében tehát tovább élt, csak adót azután az új urainak fizetett. Ez az alsó népréteg mindig megmaradt, a háborúk viharaiban ugyan ő is pusztult, fogyott, de a vihar után újra kezdte a munkát új urai alatt, vagy ott folytatta ahol abbahagyta. Szóval a hódító, fegyveres urak, a vezetők és az adószedők változtak, a föld dolgozó népe azonban állandóan megmaradt. Néha a legyőzött urak is közéje kerültek. Ez történt az avarokkal is. Történetíróink szerint a magyar honfoglaláskor a hódító ősök csak gyérszámú avar, frank és szláv népelemet találtak hazánk földjén. Arra pedig egyik sem jött rá, hogy volt ott egy névtelen dolgozó alsó népréteg már az ősidő óta, amely nem tartozott a hódító urakhoz, hanem névtelenül maradva már az ősidők óta földet művelt, és terménye felét adóban gazdáinak fizette. Gazdája és adója mindig volt. Változás csak gazdái személyében történt, az adó azonban mindig megmaradt, mert, ahogy az uralkodó rétegnek szüksége volt a mindennapi kenyérre, úgy szüksége volt arra is, aki azt megtermelte. Ez a dolgozó alsó népréteg mindig és mindenütt nagyobb számú volt, mint az eltartott felső osztály, a fegyveres katonanép. Mikor a kardvasa valamilyen oknál fogva forgatójának kezéből kiesett, neki is az ekevasa jutott osztályrészül. Az avaroknak is ez lett a sorsa a győző frankok kegyelméből.
Európának abban a nyugtalan korszakában, amelyet népvándorlásnak nevezünk, nagyon sokszínű képet mutatott minden ország arculata, úgy a lakosság fajtáját, mint nyelvét illetőleg is. Mikor ezek a hullámok lassan elültek, akkor alakultak ki az egységesebb nyelvű országok hosszú évezredek alatt.
Magyarország területén azonban ennek a természetes fejlődésnek nagy akadálya lett a magyar népnek nyugatot védő véres és áldozatos hivatása, mert sokszor lett puszta az előbb még otthonos vidék, és sokszor kellett idegen nyelvű népelemekkel feltölteni, pótolni a megritkult magyar lakosságot. Ezeknek hazát, megélhetést s a magyar népével egyenlő jogokat adtunk, s azok végül az ország földjének azt a darabját is elvitték, amely nekik menedéket adott. Ez történt szóról-szóra Trianonban!
Azok közül a népek közül, amelyek a későbbi Magyarország földjén, mint hódítók hatalmas birodalmat szerveztek meg, a hunok után az avarok voltak a legtekintélyesebbek. Először Kr. u. 557-ben jelentek meg az avarok Európa nagy színpadán, hogy eljátsszák a Gondviseléstől részükre kiosztott szerepet. Ebben az évben kereste fel egy avar küldöttség Justinianus kelet-római császárt. Ekkor az avarok. a Volga és a Don körül laktak, mert az alánok fejedelmét, Sárost kérték meg a közvetítésre. Az alánok pedig a Kaspi tenger északnyugati sarkán laktak akkor. Az avar követség fegyveres szövetséget, segítséget ajánlott fel a császárnak. Ennek ellenében évi adót, ajándékokat és alkalmas letelepedési helyet kértek részükre az Ister, vagyis a Duna mellett. A császár is elküldte azután követeit az avar kánhoz a részletek megbeszélése végett. Ennek eredményeképpen az avarok többször nyújtottak hathatós segítséget a birodalmat támadó ellenségek ellen. De mikor a veszély elmúlt, a császár elfeledte megfizetni az adót. Erre az avarok bevonultak az Al-Duna vidékére, a birodalom északi határa mellé. Ez akkor volt, mikor a keleti gótok Pannóniából Itáliába költöztek s az elhagyott föld birtokán a másik két germán nép, a gepida és a longobard összeveszett.
Albion longobárd király az avarokkal kötött szövetséget vetélytársa ellen s közös erővel azután a gepidákat megsemmisítették s helyükre a Duna és a Kárpátok által kerített részre az; avarok költöztek. Mikor azután 568-ban a longobardok is Itáliába vonultak, a későbbi Magyarország egész területe az avaroké lett. Sőt Baján kán alatt nemsokára az Enns folyótól egészen a Dnyeszterig ért a birodalmuk s a keletrómai császár csak évi adóval tudta megóvni tőlük birodalmát. Miféle volt ez a nép nyelvre, származásra és a műveltség milyen fokán állott?
Nyelvükre, fajtájukra nézve koronatanú Malalasz bizánci író, aki őket hunoknak nevezve azt mondja róluk, hogy mikor követeik először megjelentek a császári udvarnál Konstantinápolyban, azok a tolmácsok fordították le beszédeiket, akik azelőtt az Atilla-féle hun nép nyelvén előadott követi beszédeket is tolmácsolták. De az avarok maguk is hunnak nevezték magukat. A nyugati és a bizánci írók névadásai csak innen magyarázhatók meg. Eginhard frank író például így ír róluk, amikor Nagy Károly meghódította őket: „Szerencsét kívánok neked királyom, hogy hatalmas királyi pálcád alá meghódítottad ama szilaj hun fajt, amelynek őskori vadsága oly félelmetes volt”.
A hun nyelvből később, mikor a turk vagy török néptörzs neve már kezdte elhomályosítani a régi szkítha és hun nevet, török nyelv lett és ez a név máig is fennmaradt változatlanul, míg a szkítha és hun nevet csak a történelem lapjai őrzik. De az is tény, hogy a hunoktól, avaroktól és a hódító magyaroktól megmaradt személyi és dologi neveket csak valamelyik török nyelvjárással lehet megérteni és megmagyarázni.
E nevek mindegyike a maga idejében volt divatban. A szkíthák idejében még ismeretlen volt a hun név. Mikor a hunok híressé váltak, a nevük is hamar elterjedt, de azért a szkítha név sem ment ki a használatból. Mikor pedig a turkok – törökök – népe lett híressé Kr. u. 552-ben, minden íjat feszítő és lovon nyargalászó ázsiai népet turknak neveztek el. De minden néptörzs megtartotta belső használatra a maga igazi nevét is. Mit mondanak a sírleletek az avarokról? E tekintetben saját kutatásaimra is hivatkozhatom, mert annak idején Börzsönyi Arnold tanárommal, Győrött, egy sereg avar sírt kiástunk, de vidéki múzeumaink avaranyagát is jól ismerem. A leletek majdnem megegyeznek a hun sírok anyagával, de az avaroké általában gazdagabbnak mondható, több bennük az ezüst és arany tárgy. Azon kívül az avar sírokban, Győrött, fémből öntött mellénygombokat is találtam. Érdekes itt megjegyezni azt is, hogy gyerekkoromban a Győr vidéki parasztság ünneplő ruhája még kék posztóból volt s a mellényen fémből öntött gombok díszlettek, a gazdagabbaké ezüstből. Ezeknek a fémgomboknak a formái egészen megegyeztek az avar sírokban talált gombokéval. Ez az azonosság csak avar örökségből származhatott. Igen valószínű, hogy az a nép maga is avar származású lehetett részben.
A kereszténységnek is sok nyomát találtam meg az avar sírokban. Különösen gazdag e tekintetben a veszprémi múzeum leletanyaga. Ott találtam egy előkelő avar asszony sírjából előkerült egyenlőszárú aranykeresztet, amely azt igazolja, hogy a tulajdonosa görög szertartású keresztény egyházhoz tartozott. Éppen azért nem tudom elfogadni azt a magyarázatot, amit több historikusunk is hirdet, hogy az avar női sírok keresztény emlékei görög asszonyoktól származnak. A keresztény vallást még Ázsiában megismerhették az avarok éppúgy, mint a hunok, mert a Kaukázus környékén a kereszténység előbb terjedt el, mint Európa azon részein, amelyek nem tartoztak a római birodalomhoz.
A Fekete tenger felett lakó szkítháknál már Kr. u. a IV. században elterjedt a kereszténység, vagy legalább is ismeretes volt. A kelet-római császárságnak nagy érdeke fűződött ahhoz, hogy a szkítha, hun és turk népek barátságát magának biztosítsa a perzsák, később pedig az arabok ellen. Erre nemcsak az arany volt célravezető, hanem a kereszt is. A keresztény hit terjesztése a hivatott jámbor barátok által mindenesetre olcsóbb volt, mint az évi adó. De a kettő együtt még hatásosabbnak bizonyult.
A rómaiaktól a hunok foglalták el a Duna-Tisza táját. Harcedzett, lovas katonanép volt a hun, Kr. születése körüli időben még Kína szomszédságában élt. A híressé vált kínai falat, amelynek széles peremén 10 vasszekér is elfért, a hunok ellen építették. De a kínaiak összeszedve minden katonai erejüket, kiszorították őket szomszédságukból. Ezért indultak Nyugat felé. Végig verekedve magukat Ázsia pusztáin, mire Kr. u. 375-ben a Volgához – Európa határához – értek, már olyan félelmetes hadsereggel rendelkeztek, amely ellen hiábavaló volt minden ellenállás. A népek vagy hozzájuk csatlakoztak, vagy szaladtak előlük, meglökve és mozgásba hozva a mögöttes népeket. Így indult meg a nagy népvándorlás.
Kr. u. a 400-ik év előtt már hazánk földjére érkeztek s a Nagyalföld lett birodalmuk központja. Atilla hun király idejében (434-453.) birodalmuk határa a Volgától a Rajnáig ért.
A római birodalom megdöntésére 451-ben vonult fel a hun sereg. A germán népek közül a herulok, markomannok, keleti gótok, gepidák és a száli frankok a hunokhoz csatlakoztak, míg a nyugati gótok, a ripuali frankok és burgundok a rómaiakkal tartottak. A Marne melletti nagy csata döntetlenül végződött. A hun lovasság nem tudta áttörni a római légiók pajzsfalát és lándzsaerdejét.
A következő évben magát Itáliát, a római birodalom központját, támadta meg Atilla, s miután a felső-itáliai erődvonalat áttörte, Róma városa ellen indult. De I. Leó pápa eléje ment, tárgyalásuk eredményeképpen Atilla hazavonult. Utána a burgundi király leányával, Brunhildával tartotta meg menyegzőjét és ennek éjjelén hirtelen meghalt. Itt csak azt jegyzem meg, hogy az előző évi harcban Brunhilda apja Atilla ellen harcolt, a halál pedig a valószínűség legnagyobb százaléka szerint nem lehetett természetes. Az egykori európai írók nagyon sok rosszat írnak a hunokról. Csak egyet idézek ezek közül Ammianus Marcellinust, aki tábornoka volt II. Konstancius (Constancius) és Julianus római császároknak. A hunokat csak hírből ismerte a következőket írta róluk: „A hunok népe, amelyről a régi forrásokból csak keveset tudunk, a Maeotis mocsáron túl lakik és elképzelhetetlenül vad. Mindnyájan tagbaszakadt, erős testalkatú emberek, vastagnyakúak és félelmesen borzalmasak úgy, hogy kétlábú állatoknak lehetne őket mondani”... „oly bárdolatlanok, hogy sem tűzre, sem ízletes ételekre nincs szűkségük, hanem vadnövények gyökereivel és mindenféle állat, félig nyers húsával táplálkoznak és azt a lovuk hátán a combjuk alatt kissé megmelegítik”.
„Házaik nincsenek, sőt kerülik a házakat mintha azok emberi forgalmon kívüli sírboltok volnának. Kis koruktól fogva megszokják elviselni a hideget, az éhséget és a szomjúságot” ...
„Ruháik vászonból és mezei egerek bőréből készülnek, és csak akkor váltják le, ha rongyokban szakad le róluk”. .. „Gyalogos harcra nem igen alkalmasak, ellenben kitartó, de csúf külsejű lovaikhoz mintha odanőttek volna, lovaikon adnak, vesznek, esznek-isznak, sőt alusznak.”
„Ha harcra kelnek, ék alakú rendben félelmetes harci kiáltással mennek a csatába. Minthogy könnyen és fürgén mozognak, szörnyű vérengzést okoznak. Rendkívüli gyorsaságuk miatt észre sem lehet venni, hogy már a sáncot ostromolják, vagy az ellenséges tábort fosztogatják” ...
„Bízvást az elképzelhető legkeményebb harcosoknak lehetne őket mondani már csak azért is, mert a távolból nyilakkal kezdik a csatát, ezeknek hegyére csodálatos ügyességgel fent csont van illesztve, azután rohamra indulnak s magukkal mit sem törődve karddal harcolnak, az ellenséget, ha akarja védeni a kardcsapásokat, a kiröpített pányvával úgy gúzsba kötik, hogy sem lovon, sem gyalog nem tud harcolni.”
„Náluk senki sem szánt, állandó lakhely nélkül barangolnak szekereiken, ezek lakásaik is, asszonyaik itt szövik nekik ronda ruháikat” ... „Nincs bennük semmiféle vallásos tisztelet, vagy babonás félelem, szertelenül vágyódnak az aranyra. Ezt a fékezhetetlen emberfajtát idegen országok fosztogatásának izzó vágya hevíti. ... Már eljutottak az alánokhoz, akik majdnem mindenben olyanok, mint a hunok.”
Ezzel szemben mit mondanak a hunok sírjaikban talált eszközök, amelyek már nem tudnak úgy hazudni, mint az élő emberek. A legtöbb emléket a szentesi múzeumban találtam meg róluk, ahol több mint 500 hun sír leletei vannak szép rendben felsorakoztatva. Itt mindenekelőtt egy csontlemezről kell megemlékeznem, mert ezen az ősi hun rovásírás látható. Ennek a nyugatiak által műveletlen, barbárnak nevezett népnek tehát saját írása is volt. Azután láttam néhány sarlót is. Abban az időben még a sarló volt az aratás eszköze és nem a kasza, az egész világon. Ahol pedig arattak, ott vetettek és szántottak is, de nemcsak gabonát, hanem lent, kendert is, mert ezek sem nőttek vadon a pusztán, s míg a kenderszárból gatya és űmög lett, sokféle munkát kellett elvégezni rajta. Ennek igazolására minden asszony sírjában ott található az anyagból készült orsógomb, amely a fonalak sodrását segítette elő.
A ruháikat díszítő bronzcsatokon, szíjvégeken, övkapcsokon, pitykéken pedig olyan művészi ízléssel kidolgozott inda és állati díszítéseket láttam, hogy ma is bármelyik iparművészeti műhely mintának vehetné őket. Egy-két ruhadísz bronzrozsdája megóvta az enyészettől a rátapadt ruha foszlányait. Ezekből megállapítottam, hogy nagyon finoman szőtt és finom minőségű felsőruháik is voltak. Azon kívül a női sírokban művészies fülönfüggőket, karpereceket, gyűrűket és üveggyöngyöket láttam. Hogy a nyugatiaktól barbárnak nevezett Atilla milyen egyéniség volt és milyen magas fokú ízlésének kellett lennie, arra élénken rávilágít Priskosz rétornak, az Atillához küldött római követség vezetőjének leírása.
Azon a fényes ebéden, amelyet Atilla a vendégek tiszteletére adott, csodálatosan nem nyereg alatt puhított húst szolgáltak fel, hanem kitűnően ízesített ételeket, mégpedig aranytányérokon és arany kupákból itták a finomabbnál finomabb borokat. A megjelent hunokon drága és díszes ruhák voltak, egyedül Attila jelent meg egyszerű, díszítés nélküli tiszta ruhában és fatányérból evett és fakupából ivott. Mily magasan kiemelkedett ő még a mai királyok és főemberek közül is a nemes ízlés tekintetében, amikor ezeken még ma is annyi dísz, kitüntetés medália csillog, hogy a mellük is szűk hozzá, még a hasukra is kerül belőlük.
Az után még egyet jegyezzünk meg nagyon jól Atilláról és a hunjairól: azt, hogy ezek nem rabolták ki Rómát, pedig az észak itáliai erődövezeten már áttörték magukat, nem volt hadsereg, amely feltartoztathatta volna őket. Csak egy törékeny öregember, a pápa ment eléjük követnek irgalomért könyörögve és a hunok visszafordultak. De a germán nyugati gótok, vandálok, burgundok, keleti gótok, alemannok és frankok mind kirabolták az Örök Várost.
Érdekes, hogy Atillának ezt a nemes, nagyúri gesztusát a Nyugat nem értette meg vagy nem akarta megérteni. Valami jámbor lélek az után kitalálta, hogy csak a csoda segített: Szent Péter és Pál apostolok villogó kardokkal megjelentek Atilla feje fölött és ettől a látványtól ijedt meg a barbár rabló, s lóhalálában futott haza. Persze ezt a látományt egyedül csak ő látta, még a környezete sem, a mese szerint. De itt önkénytelenül is az a kérdés tolakszik előre, hogy az a két szent apostolfejedelem miért nem rántott kardot Alarich, Genserich, Theodorich és a többi „ich” elijesztésére is? Így azután már beleillett a nyugati gondolkozásba az érthetetlen magatartása Atillának, akinek lelki nagysága miatt nem kellett szégyenkeznie Alarich, Genserich, Theodorich okozta borzalmakért s Rómának igazi germán alapossággal végzett kirablásáért és elpusztításáért.
Aki nem hisz nekem, olvassa el Sophronius Eusébius Hieronimus, magyarul Szent Jeromos egyházatyának a XXVII. és XXVIII. leveleit, amelyekből szó szerint idézek: „Elfoglalták a várost, amely az egész világot magában foglalta, sőt mielőtt bevették volna, éhen pusztult, csak nagyon kevesen maradtak, akiket foglyul lehetett ejteni. Istentelen ételekre vetemedtek dühödt éhségükben és az emberek egymás húsát marcangolták, még az anya sem irgalmazott csecsemő gyermekének és visszavette testébe azt, aki nem sokkal előbb szakadt ki testéből... Az ősi város, amely annyi időn át uralkodott, most romokban hever, az utcákon és házakban ott hever a rengeteg temetetlen holttest … és mindenütt csak halál és halál... nincs tartomány, amely ne volna tele római menekültekkel... hajdani szentegyházak elhamvadtak... ki tudná megsiratni ezt a sok fájdalmat?”
Pedig Szent Jeromos Rómának csak az első kirablását, az Alarich vezette nyugati gótokét érte meg Kr. u. 410-ben, a vandálokét és a többiekét már nem, mert 420-ban meghalt.
I. Leó pápának azután akadt egy utóda, aki megfestette azt a jelenetet, mikor Szent Péter és Szent Pál villogó kardjaikkal visszakergették Atillát és ez a kép még ma is látható a vatikáni képtárban. Így maradt meg Atilla mindörökre a nyugatiak tudatában barbár rablóként, míg Alarich, Genserich, Theodorich pedig germán hősök lettek.
A magyar nemzet sok nemes gesztusát sem értette meg a Nyugat, vagy nem akarta, pedig a magyar nemzet vérének bőséges ontásával védte meg egy évezreden át a keleti ellenségek ellen.
Atilla halála után birodalma szétesett, részben a germán törzsek egységes magatartása, részben a hunok belviszálya következtében. Dengizik, Attila egyik fia megpróbálta feltámasztását, de elbukott, 469-ben meghalt. A másik fiú, Irnik, visszahúzódott a hunok egy részével Szkíthiába, egy részük pedig visszamaradt a könnyebben védhető helyeken a Kárpát-medencében, és ott idővel nyelvileg összeolvadtak az őslakóssággal. 100 év múlva megjelentek az avarhunok s ezekkel együtt később részei lettek a kialakuló magyar nemzetnek.
Az előbbi szakaszban, azt hiszem sikerrel bizonyítottam azt a tényt, hogy egy hódító és meghódított nép nyelvkeveredése esetén mindig a kisebb számú hódító nyelve veszik el és a köznépé marad meg. Hogy ez az igazság még világosabban álljon olvasóim előtt, a középkori hódító népek nyelvalakulását is idevázolom. Kezdem Európa nyugati felén, a Pireneusi-félszigettel. Itt az őslakosság a latinnal rokon gall néptörzsekből tevődött össze. Ezeket három germán nép a vandál, a szvév, a nyugati gót és egy turáni nép: az alán igázták le. A vandálok a mai Dél-Spanyolországot szállták meg, nevüket őrzi Andalúzia (Vandalúzia), a szvévek és az alánok egy része a mai Portugáliát szervezték meg, a nyugati gótok a mai Spanyolország középső és északi részét, az alánok másik fele Katalániát (Katalóniát – Gótalániát) alapították. Ezek a hódítók lettek az urai a meghódított népnek, de a nyelvűket elvesztették s a népét, a mai spanyol nyelvet vették fel. A mai Franciaországot szintén három germán nép szállta meg, úgymint a burgund, a frank és a normann. A burgundok 407-ben még a rómaiak jóváhagyásával foglaltak maguknak szállást a Saone és a Rhone folyók mellékén. A frankok a Rajna torkolat vidékén laktak. Chlodvig nevű főnökük 486-ban elűzte Galliából Sigerius római helytartót és egész Galliát meghódította.
A normannok kemény hajós népe jóval később 923-ban telepedett le a már kialakult Franciaország északi részében, amelyet róluk ma is Normandiának neveznek. Együgyű Károly akkori király, erő híján kénytelen volt tűrni ezt a hódítást. Mind a három hódító nép elvesztette ősi germán nyelvét és felvette a meghódított nép nyelvét. Bár e nyelvet a germán frankokról nevezik az országgal együtt franciának, az a nyelv nem germán, hanem a régi gallnak a folytatása megtűzdelve jelentéktelen mennyiségű germán szóval. Hogy mennyi idő alatt vész el egy hódító népnek a nyelve, arra ezeknek a normannoknak a történelme világít rá. Rolló vagy Rolf nevű főnökűk vezérlete alatt Kr. u 923-ban kerültek észak Franciaországba. Már e század végén a Rouen környékén lakó normannok franciául beszéltek azért a trónörököst elküldték Bayeuxba, hogy ősei germán nyelvét ott megtanulja. Mikor pedig ezek közül származott hadsereggel Hódító Vilmos normann herceg, 1066-ban átment Angliába és azt meghódította, lovagjai már tisztán francia nyelvűek voltak. E korból van a bayeuxi dómban egy nagy fali szőnyeg Hódító Vilmos és Harald angol király csatájáról, s azon ez olvasható: „in praelio ceciderunt simul angli et franci” a csatában együtt estek el angolok és frankok. Ez a felírás tehát nem is normannoknak, hanem már franciáknak nevezi a hódítókat. Ezek vitték át a francia nyelvet a Brit szigetre és az angol nyelvben található francia szavak nagy része tőlük származik. Természetes, hogy Angliában rövid idő alatt angol nyelvűek lettek.
Anglia őslakói, a britek, piktek, írek és skótok voltak, a déli részen belga gallok is laktak. Kr. e. 54-ben Julius Cézár vezérlete alatt a római légiók hódították meg őket. Mikor azonban Kr. u. az V. században ezek elhagyták a Brit szigetet, az őslakók összevesztek. Ezt az alkalmat kihasználva a Jütland-félsziget körül lakó: jüt, angol és szász germán törzsek Britanniát elfoglalták. Később még dánok is telepedtek le a sziget keleti oldalán, legvégül pedig - mint említettem - Hódító Vilmos normannjai telepedtek ott meg. Az ősi brit lakosság egy része Walesbe, a hegyek közé húzódott, egyes rajok pedig Franciaország északnyugati sarkában, a róluk nevezett Bretagnéban találtak otthonra. A hódító német és francia nyelvű törzsek Angliában is elvesztették nyelvüket, beolvadtak az angolnak nevezett nyelvbe, amely az ősi brit alapnyelvre épült fel, elég erős germán hatással. A walesi és bretagnei britek nyelve azonban a félreeső erdős és hegyes vidéken ma is meg van, bár 1.500 év vihara zúdult el felettük, mert ők nem hódítók, hanem telepes népek voltak.
Németország germán törzseit másnyelvű nép nem hódította meg, erről tehát nincs mondanivalónk. Olaszországban azonban már más a helyzet. Észak-Olaszország őslakói gallok voltak. Ide telepedtek először a herulok, skyrek és turcilingok germán törzsei. Odoacer, a herulok főnöke szüntette meg 476-ban a nyugat római császárságot. Őt buktatta meg egy másik germán törzsfő, Theodorich, a keleti gótok királya. A gótok uralmát is egy germán nép, a longobard törte meg Kr. u. 555-ben. Ezek neve Lombardia tartományban ugyan fennmaradt, de nyelvük a többiekével együtt elveszett az ősi gall nyelvben, amelyből később az olasz nyelv alakult ki. A Dél-Itáliát meghódító normannok szintén a francia Normanndiából indultak útjukra francia nyelvvel, mint fajtestvéreik Angliába. Miután onnan kiűzték az arabokat és a bizánciakat, ők lettek a megszerzett föld urai, de nyelvüket ők is elvesztették s az olasszal cserélték fel. Oroszország állammá szervezése a normannok egy másik ágának a germán varégoknak a nevéhez fűződik. Őket maguk a szláv lakósok hívták hazájukba mondván: „A mi országunk nagy, minden bőségben van itt, de a rend és az igazság hiányoznak, foglaljátok el és kormányozzatok minket”. Ez történt Kr. u. 862-ben, Hódító Rurik harmadik utódának, Igornak és feleségének Olgának, még germán a neve, de gyermekük már a szláv Szavasztoszláv nevet kapta. Ennek az utóda Vladimir (972-1015) nemcsak nevében, hanem nyelvében is orosz lett varégjaival együtt, akik követve királyukat 988-ban felvették a kereszténységet.
Lengyelország megszervezésében is részük volt a skandináviai normannoknak. Miesko vagy Miciszláv lengyel király normann származású volt s vitézeivel együtt 966-ban felvette a kereszténységet és nyelvét is felcserélte a meghódított nép szláv nyelvével. A bolgárok törökfajú és nyelvű népe Kr. u. 660-ban foglalta el mai hazáját. Szláv nyelvű nép fölé telepedtek le s bár ők adtak az országnak és a nép nyelvének is nevet, de nem az ő török nyelvük maradt meg, hanem a meghódított nép szláv nyelve. A csehek, horvátok és szerbek nem hódító nép voltak. A csehek a kelta bojok helyére telepedtek az üresen hagyott földre, mert lakóik Olaszországba költöztek. Ezeknél nyelvkeveredés nem történt tehát az ö nyelvük maradt meg.
A horvátokat és szerbeket Herakliosz keletrómai császár telepítette le, a lakósaitól nagyon megritkított Balkánra Kr. u. 640-ben. Ezek, éppúgy, mint a csehek, saját nyelvűket megtartották, mert telepes népek voltak, területükön ők képviselték a lakósság többségét és nyelvkeveredés esetén mindig a többség nyelve marad meg. Íme, dióhéjban Európa összes olyan nemzetének a nyelvalakulási történetét ismertettem a történelmi hűségnek megfelelően, amelyeknél nyelvkeveredés történt, kivéve a magyarokét. Az összes historikusaink azt mondják és hirdetik, hogy a honfoglaló magyarság előtt a Kárpát-medencében már nagyszámú szláv nép élt, kisebb számú avar és frank lakóssággal. De ezek képezték a többséget a hódító magyarsággal szemben, mégis a kisebb számú magyarság ezeket a népeket nyelvileg mind felszívta és magába olvasztotta, s ennek a lehetetlenek a megvalósítását ők csodának nevezik. Hogy micsoda az előadottak alapján olvasóim ítéletére bízom.
Alább a magyar nép ősi nyelvének megállapításánál, még foglalkozom e kérdéssel, előbb azonban a magyar hódító nép két testvérnépével, a hunnal és az avarral foglalkozom.
Az eddig előadottak alapján olvasóim is meg tudják állapítani a különbséget a címben szereplő kétféle nép között. A telepes nép üres, emberektől lakatlan földet szállt meg, amelyet az után nehéz munkával feltört porhanyóvá tett, hogy az emberi életet tápláló gabona benne megteremhessen, hogy az embernek az élete fenntartásához meglegyen a kenyere.
A kőkapától a vaskapáig nagyon hosszú út vezetett, amelyet egész hosszában az ember véres verejtéke öntözött. A mai időszámításunk kezdetének elején még a „mindennapi kenyér” volt a legnagyobb ajándék, amit a küzdő földi ember az Istentől, mint legnagyobb jót kért. Ennek emléke van meg a keresztények imádságában, a „Miatyánk” e szavaiban: Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Erre pedig Jézus tanította a tanítványait. De ennek emléke van meg a mi „módos” szavunkban is, amely ma jómódú, gazdag embert jelent.
Mu-du sumir szó, a mai nyelvünkön mag csinálót, vagyis gabonamag termelőt jelent. Ezzel szemben a numu-du sumir szó mai nyelvünkön „nomád” nem magcsinálót, hanem állattenyésztőt jelent. A sumir muduból lett a mai nyelvben a mudus vagy módos ember neve.
A telep es népek tehát mindenütt az egész világon a termelőmunka megvalósítói voltak. Nemcsak földet műveltek, hanem ipart is űztek, sőt rezet, vasat is bányásztak s ezekből készítették a munkához alkalmasabb eszközöket.
Hazánk őstelepes népeiről már kimerítően megírtam, hogy honnan származnak s az ősidőktől fogva miként tették virágzóvá munkájukkal otthonaikat és országukat, s hogy a műveltségnek mily magas fokára emelkedtek a saját erejükből, mert saját és nem más néptől átvett ősi betűírásuk is volt. Ez letagadhatatlan! De voltak olyan népek is már az őskorban, amelyek nem a saját termelő munkából akarták magukat fenntartani, hanem a másokéból akartak megélni. Ezeket nevezem hódító népeknek, amelyek a fegyver erejével tették szolgáikká a békés és dolgozó népeket. Azután, mint fegyveres katonanép eltartatták magukat. A legnagyobb ilyen hódító nép Európában a római volt. Ősi területük Latium, csak 2350 négyzetkilométerre terjedt ki, körülbelül akkora volt, mint Pestvármegye, amikor Kr. e. 753-ban. Róma nevű városukat felépítették és Kr. u. 110 körül Trajánusz császársága alatt ebből a pöttömnyi országból 10 millió négyzetkilométeres óriási birodalom lett. Csodának lehetne e tényt minősíteni, ha nem lett volna neki a történelemben mása is. De Dsingiskán még nagyobb birodalmat vert össze. Timurlenk szintén, a mohamedán arabok hasonlóképpen. Csak meg kellett találni a módját annak hogyan lehetett egy sereg embert katonai fegyelem alá venni, felfegyverezni, kiképezni és háborúba elindítani úgy, hogy a katona a reá váró sebeket, sőt a halált is megkockáztathatónak ítélje a harcból származó előnyökért. Julius Cézár óta a római hadsereg tisztára idegen légiókból állott. Nem a franciák találták fel tehát e katonai alakulatokat. Az ilyen katonákat a vezér a saját hazája ellen is vezethette, amint éppen Julius Cézár meg is tette. Azért a római hódító hadjáratok tisztán haszonszerző, gazdasági vállalkozások voltak, mert a vezér épp úgy, mint az utolsó közkatona az elrabolható javakért, a sarcért, a zsákmányért ment a harcba. Ezért a római légiókban ott találjuk az akkori világ minden népének jól verekedő és rablóhajlamú embereit. A legjobb verekedőkből még császárok is lettek. Például: Maximianus Trax trák volt, Philippus Arabs pedig arab. Maximianus a karpi törzsből származott, amely sumir eredetű nép volt és a Kárpátok környékét lakta, az ő nevűktől kapta e hegység a nevét. Dioklecianus (Diocletianus) telepítette azután át őket Pannóniába, Pécs kőrnyékére. I. Konstancius (Constancius) germán zsoldos katona volt. A tiszta északi típus és a jellegzetes germán testi felépítés különösen unokaöccsén, Nagy Konstantin császáron látszik meg, amint az megállapítható a Palazzo dei Conservatori palotában, Rómában őrzött mellszobráról. Hogy milyen nagy haszonnal jártak ezek a hadi vállalkozások, azzal Julius Cézár mostohafia, Augusztus dicsekszik el önéletrajzában. Ebből már idéztem, hogy az 5-ik konzulsága idején a hadi zsákmányból mily nagy összeget ajándékozott el. De ugyanakkor még 120 millió szeszterciust adott katonáinak, 100 milliót pedig az Apolló, Vesta és a Bosszuló Mars templomainak. 600 milliót adott az államkincstárnak és 170 milliót a továbbszolgáló katonáknak. Az általa rendezett gladiátori játékokon 10 ezer ember küzdött egymással és 3.500 afrikai vadállat pusztult el.
Hogy tengeri csatát is bemutathasson egy 1.800 láb hosszúságú és 1200 láb szélességű területen kiásatta a földet oly mélyre, hogy 30 megvasalt orrú hadihajó és még sok kisebb hajó belefért és azokon 3.000 katona küzdött. Még legalább 4 oldalra jutna azoknak az építkezéseknek a felsorolása, amelyeket Augusztus a kizsarolt tartományok népének elrabolt javaiból emeltetett. Súlyosbította a rablásokat még az úgynevezett testadó, amit minden meghódított tartomány minden lakosának a csecsemőtől az aggastyánokig fizetni kellett, hogy magukat arabszolgaságtól megváltsák. Azután jött még a fejadó, amelyet minden felnőttnek fizetni kellett a tartományokban. Betetőzte ezeket a vagyonadó, amelynek határa az adózók fizetésképessége volt. Szóval annyit kellett az adóalanynak fizetni, amennyit rajta behajthattak. Aki nem fizetett, azt eladták rabszolgának a piacon.
Hogy az adókat hogyan hajtották be, arról Salvianus római író így írt: „Tűrhetetlen és szörnyű állapot, józan eszű ember még a hallatára is megborzad, hogy a földhöz ragadt szegény nyomorult ember vagyonkájából kifosztva, földecskéjéből kiforgatva, mikor már semmije sincs, mégis kénytelen adót fizetni elvesztett vagyona után. A birtok kicsúszott a lábuk alól, a fejadó nem tágít mellettük, vagyontárgyaik már nincsenek, de az adók csak úgy záporoznak rájuk”.
Hogy a rabszolgasorsot elviselni nem tudó szegény páriákkal hogyan bánt el, azzal is dicsekszik Augusztus: „Azoknak a rabszolgáknak a leverése után, akik megszöktek uraiktól és fegyvert ragadtak az állam ellen, körülbelül 30 ezret összefogattam és visszaadtam uraiknak, hogy kivégezhessék őket.” Nem csodálatos tehát, hogy „az illirikumi határtól egészen Galliáig valamennyi nép egyszerre kelt fel”. De az sem csodálatos, hogy ez az óriási birodalom olyan könnyen omlott össze. Miért? Mert a kizsarolt lakosság úgy a germán hódítókban, mint a hunokban szabadítókat látott. Szó szerint idézem Jordanes idevonatkozó írását. Ez gót püspök volt és Kr. u. 551-ben írta Getica című történelmi munkáját, tehát majdnem kortársnak számít. Ő így mondja el a római birodalom bukásának utolsó felvonását: „Orestes fővezér a hadsereg élére állt, kivonult Rómából, hogy az ellenség ellen induljon. Megérkezett Ravennába és ott fiát Augusztulust császárrá tette. Nepos, a tényleges császár, amint erről értesült, Dalmáciába menekült és ott trónfosztottan meghalt”. „Miután Orestes fiát Augusztulust Ravennában a császári trónra emelte, a rugius törzsből való Odoaker a turcilingusok királya scirus, herulus és egyéb germán törzsekből toborzott segédcsapataival elfoglalta Itáliát, megölette Orestest, fiát Augusztulust megfosztotta a tróntól és mindössze azzal büntette, hogy a campanai Lucullus kastélyba száműzte.” „így a nyugati római birodalom, amelynek első császára Octavianus Augustus volt, a város alapításának 709. esztendejében ezzel az Augustulusszal elpusztult az addigi császárok 520-ik éve után. Ezen túl a gótok királyai uralkodtak Rómán és Itálián.” (Jordanes Getica 241-243.)
Nyugati időszámítás szerint ez az esemény Kr. u. 476-ban történt. Persze azt már nem érte meg Jordanes, hogy egy másik germán törzs, a longobardoké kerekedett felül Észak-Itáliában 568-ban Kr. u. Ezeknek a neve a ma is meglevő Lombardia nevében maradt meg, de nyelvük ezeknek is meg a többi germán törzsnek is beleolvadt az észak-itáliai gall nyelvbe, a mai olasz nyelv ősébe. Dél-Itáliát Szicília szigetévei együtt azoknak a normannoknak egyik ága szállta meg és szervezte országgá, akiknek másik csoportja Hódító Vilmossal Angliába költözött.
Tehát Itáliát is egy csomó germán törzs szállta meg, mint hódító katonanép. Övék lett az ország, a hatalom, az uralom, az adó, a nép verejtéke. De a nyelv a népé maradt meg, mert a meghódított néptől el lehetett venni a vagyonát, a pénzét, a földjét, a ruháit, az ennivalóját, a kincseit, sőt magát az embert is rabszolgává lehetett tenni, de a nép nyelvét nem lehetett elvenni, mert a beszéd hangokból áll s azok kézzel meg nem foghatók. Nyelvet elvenni csak úgy lehet, hogy helyette egy másikat kell adni, mégpedig tanítással, nyelvtanfolyamok rendezésével, hozzáértő tanítani tudó szakemberekkel. Ilyet pedig a régi időben a hódító urak nem rendeztek. A szolganépnek pedig ahhoz, hogy a robotot elvégezze, nem kellett az úr nyelve, de az úrnak legalábbis annyiban szűksége volt a dolgozó nép nyelvére, hogy azoknak parancsolhasson, a munkát kioszthassa és a munka gyümölcsét behajthassa.
E néven azokról a népekről emlékezem meg, amelyek valamikor a Kárpát-medencében laktak, még a magyar honfoglalás előtt. Természetesen nem állítom, hogy más népek nem kerültek oda ezeken kívül, amikor az ősidőben hazánk földje az átjáróház szerepét töltötte be.
Az egyik legrégibb feljegyzés az aghatirz nevű népről maradt fenn, amelyik Erdélyben lakott. Herodotos görög történetíró (484-425 Kr. e.) azt Írta róluk, hogy a Maros (Maris) az aghatirzek országából jön és a szkíták közé sorolta őket megjegyezvén, hogy „nagyon fényűzők és nőközösségben élnek. Épp ezért mindnyájan testvérek lehetnek, mintha egy család tagjai volnának. Nem irigykedők és gyűlölködők egymásra. Ruházatuk majdnem olyan, mint a trákoké.” A trákokkal kapcsolatban eszembe jut Platónnak, a híres görög bölcselőnek (Kr. e. 427-347.) egy osztályozása az akkori népekről. Belső lelki tulajdonság szerint, háromféle embercsoportot különböztetett meg. Az elsőbe sorozta a bátrakat, amilyenek a trákok és a szkíták. A másodikba a pénzsóvárokat, amilyenek a feniciaiak (föníciaiak) és egyiptomiak, a harmadikba a tudományszeretőket, amilyenek a görögök. Trák volt az első lovasnép, amely Ázsia füves térségéről Európába költözött körülbelül Kr. e. 900 évvel. Ugyanaz a fajta volt, mint a későbbi szkíta, hun vagy turk néven nevezett népek. Nyomaik hazánk földjén is megtalálhatók.
Az aghatirzek nőközössége az emberiségnek egy nagyon ősi szokásából maradt meg, mint csökevény, abból az időből, amikor minden vagyontárgy közös tulajdont képezett s még a nő is ilyennek számított. Amikor’ az egyén még nem tudta állandóan megszerezni vagy biztosítani magának a mindennapi élelmet, mert az erejét felülmúlta, akkor szükség volt többeknek az összefogására, szóval a közös gazdálkodásra. Ez a szükségesség fennállott, amikor az ember vadászatból, halászatból és állattenyésztésből élt és kőből volt a fegyvere és a szerszáma. De amikor az ember földet kezdet művelni és ennek hozadékából megélni, a nagycsalád közös gazdálkodása kezdett felbomlani elemeire, a kis családokra, mert a szorgalmas és munkaszerető ember nem volt hajlandó a lusta és dologkerülő helyett dolgozni. Az aghatirzek nőközössége is idejét múlta. Néhány száz év múlva a történelem lapjai már nem is emlegetik őket, hanem országukban egy másik népről, a dákról vannak feljegyzések. Ez is szkíta lovasnép volt s valószínű, hogy ők hódították meg az aghatirzeket. Ezek nemcsak az erdélyi részt, hanem a Havasalföldet is megszállták egészen a Dunáig. Augusztus császár idején már veszélyeztették a római birodalom balkáni részét, de a császár személyesen vezetett ellenük hadjáratot, és mint önéletrajzában dicsekedve mondja, sikerült őket a Duna baloldalára űzni és velük a római birodalom tekintélyét elismertetni. Véglegesen Traján császár hódította meg őket Kr. u. 106-ban, s Dácia néven országukat megszállva a római birodalomhoz csatolta. De Gallineus császár már 261-ben kivonta a légiókat Erdélyből, Aurelianus pedig 275-ben az egész Dáciát feladta. A dákok is eltűntek az utánuk jövő germán és hun népekben. Minket, magyarokat a dákok annyiban is érdekelnek, hogy az oláh agitátorok előkelő ősöket keresvén, a dákokat is összeházasították a - szerintük – Erdélybe telepített római légionáriusokkal. Persze azt nem vették figyelembe, hogy a római légiók idegen légiók voltak s a legénység nyelve is idegen és nem latin volt, tehát nem lehettek már azért sem az oláhok latin ősei.
Az Alföldön a Duna-Tisza között is volt egy lovas nomád nép Kr. u. az 1. században, de valószínűleg előbb is, mert lovas nép részére ugyancsak megfelelő terep volt ez a nagy síkság már az ősi időben. Ez a nép a jazig vagy jász nép volt. A görög írók methanasta néven említik őket, ami magyarul vándorlót, kóborlót jelent, de a jazig török szó is ugyanezt a fogalmat tartalmazza. Sokat harcoltak a rómaiakkal, Nagy Konstantin császár azután végleg leverte őket. Akkor húzódtak a mostani szállásaikra. Ma igen értékes és derék népeleme hazánknak. A rómaiak 400 évig bírták hazánknak dunántúli részét, az akkori Pannoniát és 160 évig Erdély földjét. A történetírók általában sokat írnak a római kultúratermékenyítő hatásáról a meghódított országokban. Minden fejlődést, gyarapodást a rómaiaknak tulajdonítanak, aminek eredetét nem ismerik. Ebben magyar és külföldi írók közt vajmi kevés különbség van. Például: Magyar gazdasági szakkönyvekben olvasható, hogy a római katonák erdőt irtottak, mocsarakat csapoltak le, utakat, vízvezetékeket csináltak és ők honosították meg Pannóniában a szőlőtermelést is stb.
Még ma sem jöttek rá, hogy a rómaiak által meghódított Pannóniának egyik városát, amelyik később Felső-Pannónia székhelye is lett, Vindobonának hívták, amelynek a jelentése az akkor ott lakó kelta nép nyelvén Vin de bona volt, ami magyarul jó bort jelent. Az olaszok, franciák és spanyolok nyelvén még ma is ez a jelentése. Tehát a ma Wien-nek, magyarul Bécsnek nevezett város környékén a síkságot szegélyező hegyek trachit poladékú lejtőin már virágzó szőlőtermelés volt a rómaiak előtt. A szőlőtermelést a sumir rokon népek és a szíriai telepesek honosították meg már az ősidőben az árpa és búzatermeléssel együtt, mikor hazájukat ott kellett hagyni és Európa földjén az élet küzdelmét újra kellett kezdeni. A rómaiak nem azért hódítottak, hogy kultúrát terjesszenek, hanem, hogy a már megvolt és virágzó kultúra gyümölcseit maguknak szerezzék meg adó és harács alakjában. Hogy mily óriási zsákmányt vittek haza egy-egy tartomány meghódítása után, azt Augusztus császár önéletrajzában bámulva olvashatjuk. A többek közül csak azt az egyet említem itt meg, hogy 5-ik konzulsága évében a hadizsákmányból 120.000 embernek adott fejenként 1.000 szeszterciust. Valósággal kirabolták a tartományokat, mert minden hadizsákmány rablásból ered. De két felbecsülhetetlen értékkel Róma mégis megajándékozta az akkori Európát. Megszüntette az óriási birodalom határain belül élő népek között a háborúskodást. Az állandó béke így biztos alapja lett a gazdasági és szellemi fejlődésnek. Azon kívül olyan úthálózatot épített ki Európa nyugati felén, amely a közlekedés megkönnyítésével elősegítette a szellemi kincsek kicserélését is. Ezért hagyta el maga mögött Nyugat-Európa nemcsak Kelet-Európát, hanem az egykori tanítómesterét, az öreg Ázsiát is. Ez a magyarázata annak is, hogy miért lett Európa a többi földrész szellemi és gazdasági vezetőjévé.
Természetesen az utakat nem a római katonaság építette, ahogyan a naiv historikusok írják, hanem az őslakósság. Ez kubikolta a földet, törte a követ, a katona pedig hajtotta a népet. De a népnek is megérte a fáradtság, mert az ő kocsijai és állatjai is könnyen futottak a jó úton.
Miért épített Róma mindenütt utakat? Azért, mert a hadseregének a zöme - a légiók - gyalogságból állottak és ezek csak kocsival és jó úton voltak gyorsan bevethetők, ha hosszú határának valamelyik távoli pontján a barbárok betörtek. Az utak ugyan hadászati célt szolgáltak, de a polgári forgalmat is elősegítették. Azon kívül pedig időállóak lévén a római birodalom megszűnte után is megmaradtak. Sőt még ma is megvannak. Pannónia fejlődésén minden esetre sokat lendített a 400 éves római béke és a kitűnő úthálózat. Ennek nyomai még ma is megállapíthatóak.
A népesség létszámára mindig lehet következtetni a lakóhelyek, tehát a falvak és városok számából, mert az emberek már az ősidők óta falvakban, vagy városokban laktak. Erre kényszerítette őket az élelem megszerzésének és megvédésének nehéz feladata.
Rendesen a közös őstől leszármazottak maradtak együtt, egy helyen, hacsak a védelem nem tette szükségessé több nagycsalád együtt maradását. Pannoniának a római korban már meglevő telephelyeiről nem merném azt állítani, hogy több nem volt, mert a valószínűség az, hogy a telephelyek száma jóval több volt, mint amennyiről Írásos bizonyíték van.
Például, a ma is jelentéktelen Bakonyszentlászló Crispiana néven fel van jegyezve, de Veszprém ősi városa, amely a római útnak igen fontos őrállomása volt, nem szerepel a római uralom idején. De azért közlöm az alábbi helyneveket, mert ha csak ezek voltak a római hódítás idején meg, vagy is Kr. u. a 9. esztendőben, akkor a 900 évvel későbbi honfoglalás idején legalább is megnégyszereződtek volna. Tehát történetíróinknak az a megállapítása, hogy a honfoglalás idején csak gyérszámú szláv és avar maradványok lézengtek Magyarország területén, mennyire alaptalan még ezeknek a telephelyeknek megléte mellett is. A felkutatott telephelyek névjegyzéke a következő: Sabária (Savária-Szombathely), Aquincum (Buda), Brigetió (Ószőny), Arrabona (Győr), Intercisa (Dunapentele), Salva (Esztergom), Scarbantia (Sopron), Campona (Nagytétény), Lugio (Dunaszekcső), Sophianae (Pécs), Altinum (Oroszvár), Ad Flexum (Magyaróvár), Calamantia (Leányvár), Ad Mures (Ács), Azaum (Dunaalmás), Lepavista (Süttő), Crumerum (Nyergesújfalu), Cripi (Dunabogdány), Ulciscia Castra (Szentendre), Salina (Adony), Pax (Paks), Altaripa (Tolna), Alesca (Szekszárd), Antiane (Baranyabán), Limusa (Szigetvár), Silacaene (Belég), Valeum (Fenékpuszta), Mogentianae (Somlóvásárhely), Mansvetina (Ódombóvár), Herculia (Fehérvár ősi helye), Floriana (Bicske), Triciana (Ságvár), Caesariana (Jutas).
A sumir nyelvben nem járatós íróink természetesen mind azt mondják, hogy a latin Pax szóból származott a mai Paks községünknek neve. Pedig fordítva, Paks az ősi név, mert e sumir szóból származik „paksu”, annyi, mint víztartó. Ugyanaz a szó, mint Csopak községünk neve, csak a sumir nyelvben a „csa” kisebb vizet jelentett, mint a „su” vagy „so”. Valóban a csopaki víz csak csordogál, míg a paksi víz, a Duna folyik, vagy ömlik.
Az MVSZ erkölcsi alapja
A magyar kérdés rendezése
nem tűr halasztást
| Adakozók: | 590 | Fő |
| Országok: | 17 | |
| Települések: | 191 | |
| Alakítók: | 72 | Fő |
| Összesen: (2012.04.26) | 8669908 | Ft |
