Dr. Aradi Éva
Szentkatolnai Bálint Gábor
és a tamul (tamil) nyelv
A magyar kutatók egy része az utóbbi évtizedekben újra felismerte a székely Bálint Gábor munkásságának jelentőségét, kivételes nyelvtudását és kutatásainak eredményeit. A 2006 decemberében rendezett Szentkatolnai Bálint Gábor nemzetközi konferencia előadói értékes tanulmányaikkal felhívták a figyelmet erre, a hivatalos nyelvészek által alig említett, vagy inkább elhallgatott nagytehetségű tudósra. A konferencián szó esett Bálint Gábor igen sokrétű kutatásairól a mongol, török és finn nyelvekkel foglalkozó munkáiról és főművéről: a zseniális Kabard-Magyar-Latin szótárról.
Azonban egyik jelentős kutatási területéről kevés szó esett, ez a dél-indiai tamil (vagy ahogyan ő nevezi: „tamul”) nyelv és a turáni nyelvek összehasonlításáról szóló munkája. Jelen cikkemmel ezt a tanulmányát szeretném ismertetni, és megjegyzéseimmel kiegészíteni. Nem térek ki a teljes tamul-turáni szótárra; ebben a tanulmányban csak kb. kétszáz szó összehasonlítását végezte el Bálint Gábor. A szanszkrit nyelvet ismerem és Bálint Gábor is nagy figyelmet szentelt a szanszkrit nyelv és a tamul kapcsolatára. Mivel a dél-indiai dravida nyelvek (ezekhez tartozik a dravida ősnyelvet legjobban megőrző tamul is) sok elemet, elsősorban szavakat átvettek a szanszkritból, engedtessék meg, hogy néhány észrevételt tegyek Bálint Gábor: „A tamul nyelv a turáni nyelvek sanskritja” című tanulmányához és szószedetéhez. A tanulmány 1888-ban, Kolozsváron jelent meg az Erdélyi Múzeum Egylet Bölcselet-, Nyelv- és Történelemtudományi Szakosztályának kiadásában (V. kötet, 1. füzet).
Bálint Gábor következetesen turáni nyelveknek nevezi az általa már régebben kutatott szkíta nyelveket, de ez a XIX. század végén elterjedt megnevezés volt és ő természetesen ezek közé sorolta a magyart.
Mielőtt a tanulmányt ismertetném, szeretném röviden bemutatni az indiai történetírásnak a dél-indiai dravida népekkel kapcsolatos álláspontját. Mind a nyugati, mind az indiai történetírók a múlt században egységesen vallották – régészeti és történelmi kutatások alapján, – hogy az Indus-völgyi civilizációt a dravida népek hozták létre, kb. négyezer évvel ezelőtt.
A delhi Nemzeti Múzeum földszintjén több teremben láthatók a régészeti feltárások képei, makettjei, de például a nyugat-indiai Kács tartomány legészakibb részén: Dholavira település épen maradt házfalai, kikövezett, csatornázott utca részei tanúskodnak a fejlett civilizációról. Az Indus-völgy két legnagyobb, feltárt városa: Mohendzsodáro és Harappa a mai Pakisztán területén található, de India nyugati részén, elsősorban a tenger közelében sok ősi települést tártak föl a régészek az elmúlt ötven évben. A civilizáció fejlett kézművességgel rendelkezett, szobraik igazi remekművek. A Földanya ábrázolásán kívül a Proto-Síva szobrokat is megtalálhatjuk. Tehát a mindenséget létrehozó hindu istenség az Indus-völgyi civilizáció népeinek hitvilágából eredt. Ez is magyarázza, hogy a későbbi, Indiát hódító szkíta eredetű népek, - megtartva saját természet-vallásukat – átvették a hinduizmus sívaita ágát. Így tettek az indoszkíták, a kusánok és a heftaliták is.
Az Indus-völgyi civilizáció legérdekesebb tárgyi emlékei az agyag- és kő pecsételők. Ezeken ember- és állatábrázolások láthatók, máig ismeretlen képírással. Elsősorban dél-indiai tudósok számítógép segítségével már néhány éve elkezdték a képírások megfejtését. A kutatások fő színhelye a dél-indiai Tamil Nadu fővárosa Madrasz, azaz mostani – és eredeti – nevén: Chennai (Csennai).
Indiában a múlt század végén egy erősen nacionalista – elsősorban észak-indiai tudósok által képviselt - szemlélet alakult ki, mely elvitatja a dravida törzsektől az Indus-völgyi civilizáció létrehozását, azt állítva, hogy azt a mindig is ott élt árják teremtették meg. Holott még klasszikus nagy eposzuk, a Valmiki árja bráhman által szerzett Rámajana is arról szól, hogyan szorították ki az árják északról délre az abban az időben ott élt törzseket. A tudomány régen bebizonyította, hogy az árják Észak-Ázsiából jöttek, erre még a Rigvédában is történik hivatkozás. Mégis az utóbbi időkben az indiai történelemkönyvekben utalás történik arra, hogy Indiában kétféle történelem felfogás létezik: az egyik szerint a mai dél-indiai népek ősei hozták létre az Indus-völgyi civilizációt, a másik szerint ellenben az árják. Megjegyzik ez utóbbi nézetről, hogy ez egy nacionalista szemlélet. Indiában legalább bemutatják hivatalosan, egyetemeken is, mindkét elképzelést. Ennyivel előttünk járnak.
A dél-indiai népek ma is ellenséges érzéseket táplálnak az északiakkal szemben. Jellemző, hogy néhány éve egy indológiai konferencián egy tamil professzor a következőket mondta nekem: „az ország első gyarmatosítói az árják voltak.”
A dravida népek, akiket Bálint Gábor a turáni népek legdélibb ágának tartott, tehát a kontinens legdélebbi részére szorultak évezredekkel ezelőtt. Az igaz, hogy átvették a hinduizmust – beleépítve a Síva-kultuszt. Azonban a hinduizmus éppen délen őrizte meg legjobb hagyományait, a különböző filozófiai irányzatokat és érdekes módon a vallás szanszkrit szavait, az áldozati és liturgikus szövegeket. Még az északi bráhmanok is elismerik, hogy a déli nyelvekből ismerhetik meg legjobban a szanszkrit régi, klasszikus formáját. Abból a tényből, hogy ez a nagy kultúrát létrehozó nép délre űzetett, valamennyi előnyük is származott. Az északról érkező hódító népek a mai Bombaytól (Mumbaí) lejjebb alig-alig érték el a kontinens déli részét, így az iszlám is csak kisebb területeket foglalt el és a dravida népek megőrizhették viszonylagos önállóságukat.
A mai India területén négy tartományt alkotnak: délnyugaton Keralát, nyelvük a malajalam, ettől északra Karnatakát, nyelvük a kannada, majd a földrész belsejében és keleten Andhra Pradést, nyelvük a telugu, és végül délkeleten a tamulok lakta Tamil Nadut, nyelvük a tamil. A tamul irodalom rendkívül gazdag volt mind az ókorban, mind a középkorban; legnagyobb költőjük a XII. században élt Kamban.
Meg kell jegyezni a dél-indiai népekről, hogy intelligensebbek, szorgalmasabbak, mint északi társaik. Keralában például teljesen felszámolták az analfabetizmust; az indiai Nobel díjasok mind déliek voltak. Ott fejlesztették ki az atomerőműveket, a számítógépgyártást és a rakéta technológiát, de általában az indiai ipar délen a legszámottevőbb. A mezőgazdaság is virágzik. A falvakban a legszegényebb gyerekek is több kilométert gyalogolnak a legközelebbi iskoláig, igyekvőek, nagy bennük a tudásvágy. A vallási centrumok – sokkal inkább, mint északon – szociális támogatást nyújtanak a szegényeknek, orvosi ellátást és oktatást biztosítanak számukra.
Ebbe a környezetbe látogatott nagy székely tudósunk: Szentkatolnai Bálint Gábor, aki addigi teljesítményéhez méltó módon hamar elsajátította a tamul (tamil) nyelvet. Tanulmánya elején a fonetikai elemeket hasonlította össze, nemcsak a magyar hangzókkal, hanem az általa vizsgált több nyelvvel, sokszor még a szláv nyelvekkel is. Megállapította, hogy a kettős mássalhangzók hiányoznak a tamul nyelvből, de jellemző a „k” és „g” , valamint az „l” és „r” hangok felcserélhetősége, amely jelenség a turáni (szkíta) nyelvekben is létezik.
Tanulmánya elején azt is leszögezi, hogy a népek, ha más népekkel éltek együtt, igyekeztek átvenni azoknak esetlegesen könnyebb nyelvét, vagy szerkezetét. Ez alól a feltevés alól a magyar nyelv valószínűleg kivétel, mert megőrizte ősi, nehezen megtanulható jellegét. A nyelvcseréről a következőt írja: „A nyelvcserét a nemzetiségi és politikai kényszernél sokkal hathatósabban mozdítja elé a nyelv könnyűsége, azaz az egyik nyelvnek a másiknál egyszerűbb, praktikusabb volta.” [1] A jakut nyelvet szaka eredetűnek írja ugyanezen az oldalon, ez a legészakibb török nyelv. Majd az általa ismert sok nyelv egymásra gyakorolt hatásairól ír, például arról, hogy az etruszk nyelv nyomai miként maradtak meg a latinban. Vagy az „írott emlékek nélkül eltűnt avarok nyelvét azon népek nyelvében kellene keresni, amelyek az ő uralmuk alatt állottak, t. i. az uralmuk területén élő szláv és rumuny (ő így nevezte a románokat) nyelvekben.” [2] Ezután a következő megállapítása következik: „a hunokat nem említem, mert eltűnésük a székelyek hagyományában bizonyított. Kár volt a monumentális munkákban figyelembe nem venni, hogy a székely ősi jogát még a túlbuzgó rumunyok is elismerték. Ha persze az Akadémia megigazítja a rumunyok nézetét, kimondva, hogy a székelyek csakugyan Magyarországból küldettek oda határt őrizni, hát akkor ne csodálkozzanak, ha a rumunyok egész Erdélyt követelik székelyestől együtt.” [3]
Keserűen jegyzem meg, ez bekövetkezett Trianonban. A fenti képtelen, akadémiai elméletet pedig magam is hallgattam a múlt század hatvanas éveiben az ELTE magyar szakán az amúgy kiváló Benkő Lóránd professzortól.
Bálint Gábor ezek után bírálja a XIX. században divatos – és sajnos azóta sem revidiált – a németek és az angolok által gyakorolt nyelvi felosztásokat, mely elmélet által egy csoportba rakták a szláv, germán és latin nyelveket. Itt jelentette ki, hogy a magyar sem a finnugor, sem a török nyelvekkel nem rokon. Különösen bírálta Dr. G. N. Pope német hittérítőt, aki miután Dél Indiában az akkor még 45 és félmilliónyi turáni népesség legkisebb törzsével 12 évig érintkezett „ennyi idő alatt nem tudott még egy nyúlfarknyi mesét vagy elbeszélést is szerezni. Persze a népek jobban félnek és irtóznak a hittérítőktől, mint saját ördögeiktől.” [4]
A sumér és akkád nyelvekkel való rokonságot elképzelhetőnek tartotta. A japánokkal kapcsolatban ismét elítélte az Akadémiát: „A japánok kérdést intéztek volt a magyarokhoz, hogy egy fajhoz tartoznak-e ők velök, mert ők az etnographiából azt látták, hogy egy fajhoz tartoznak. A Magyar Akadémia részéről siettek tagadólag válaszolni. Persze mi szükség volna a távollakó s a mongol faj legműveltebbjének tartott nép és nyelv rokonságára, mikor van az Ural hegy két oldalán elég apró-cseprő nyelvrokon s így elég munkát adnak ezek arra, hogy a finnugor ősnyelvet reconstruálják?” [5]
Ellenben a kínait nem tartja a turáni nyelvekhez tartozónak, ez egy egyszótagos, prepozíciós nyelv, ellentétben a turáni posztpozíciós ragozó nyelvekkel. Szerinte a kínai egyszótagú szavak hosszabb szótagúakból koptak le, mint például a magyar tudom szó a népnyelvben „tom” lett. A szanszkrit szavak is hosszabbak voltak, mint a modern észak-indiai nyelvek szavai; a szóvégi „a” hang általában lekopott. Bálint Gábor hangsúlyozta a gyökszavak fontosságát (a gyökök kutatását már akkor ördögtől valónak tartotta a „nagyságos” Akadémia. A. É. megjegyzése).
A turáni nyelvek vizsgálata előtt azonban Bálint Gábor néhány megjegyzést tett a szanszkrit nyelvről. Maga a „turáni” szó is szanszkrit eredetű; „a tura = gyors, e szóból származtatják a nomád, lovas embert, aki nincs a röghöz kötve.” [6] „A sanskrít nyelv tanulásával kezdődött a tulajdonképpeni nyelvészet……A sanskrít szó, vagy név jelentése összetett: szama-krita, azaz ’remek nyelv’.” [7] (Más magyarázat szerint: szansz-krita, azaz „szent nyelv”, A. É. megjegyzése). Bálint Gábor szerint a szanszkrit az észak-indiai nyelveknek és még a cigány nyelvnek is az anyja, és ez igaz. Ismét bírálja a XIX. század szülte nyelvosztályozást, mert az úgynevezett indo-európai, vagy a még helytelenebbül használt indo-germán nyelvekben nem lehet egybemosni a szláv, germán és latin nyelveket, de „a tudori kalap miatt orruknál tovább nem látók előtt csak az indo-germán elnevezés a törvényes.” [8]
A rekonstruált, úgynevezett ősnyelvkészítést, – mely erőltetett, mesterséges - elveti, ezzel Budenzék kínnal-keservvel előállított finnugor ősnyelvére utal.
Ezek után Bálint Gábor felteszi a kérdést: „De mi a tamul nyelv?” A turáni nyelvekkel megegyező sajátságokkal bíró nyelv és bár megőrzött a szanszkritból szavakat, de alapvetően különbözik attól. „Kétségtelen, hogy a tamul nyelv egy sereg kifejezést kölcsönzött a szanszkrit nyelvtől, különösen a mythologia és tudomány terén, amint ezt szószármaztatásunk az első pillanatra föltünteti. De ezen kölcsönzött szók legnagyobb részt csak a tudósok előtt ismeretesek, a közönséges tamulra nézve idegenek. A nép nyelve általában csupa tamul eredetű szóból áll, amelyekkel a szanszkritnak semmi köze. A tamul írás is merőben különbözik a szanszkritétól, – állapítják meg a Tamul-Francia szótár jezsuita szerzői.” [9]
A tamul mondattanban a szavak sorrendje kötetlen, könnyen variálható. Az azonban főszabály, hogy az alany a mondat elejére, az állítmány pedig a mondat végére kerüljön (ez megtalálható a japán, mongol, török-tatár nyelvekben is). Ez a szabály minden turáni nyelvre érvényes.
Az igeragozás is hasonlít a turáni nyelvekére, egyszerű jelen-, múlt- és jövőidő van, a feltételes mód pedig nem összetett. A szanszkritban, utód nyelveiben és általában az úgynevezett indo-európai nyelvekben (Bálint Gábor ezeket következetesen árja nyelveknek nevezi, lehetőleg kerüli az indo-európai és még inkább az indo-germán elnevezést) van szenvedő ige és ennek ragozása, azaz a szenvedő szerkezet, a tamulban nincs. A főige tövéhez illesztik a szenved = padu, baduige megfelelő alakját.˙
„Hozzá tehetjük még, hogy egy turáni népnyelv sem szereti a szenvedő igét.” [10]
A tamul mondat szerkezetben elkerülik a „ki, mely, ami” névmásokat, helyette a melléknévi igenévvel rövidítik le a mondatot: „A ló, amelyet vettem helyett „A vettem ló” szerkezetet használja, mely Bálint Gábor szerint a régi magyarban is megvolt. „A tamulban, valamint az eredeti turánságban a ’hogy, mert, mivel, midőn, mikor, miután, mielőtt, stb.’ mondat kötők nincsenek. A ’Halotti beszéd’ legrégebbi nyelvemlékünkben a ’látjátok feleim szümtükkel mik vagymunk’ áll és nem a ’látjátok feleim szümtükkel, hogy mik vagymunk’.” [11] Bálint Gábor ezzel a fontos megállapítással jelzi, hogy a magyar nyelv, – mint ahogy a nép is – nem az alárendelést, hanem a mellérendelést kedveli.
A tamulban nincs kettős szám, a turánságban sincs. „Hogy több finn-ugor (?) féle nyelvek honnan kapták a kettős számot, nem tudni. A m. Akadémia nyelvészei bizonyosan azt mondják, hogy a magyar nyelvben is volt s talán ma is van, szerintők!” [12]
Azonban a tamulban három nem található: hím-, nő- és semleges nem, ez nagyban különbözik a turáni nyelvektől.
A melléknevet nem ragozzák, akárcsak a magyarok. „A turáni nyelvek közül csak a finn vetemedett arra, hogy névszó előtt a melléknevet és névmásokat ragozza egyes és többes számban éppen úgy, mint akár a szláv, görög, latin, német. Kár, hogy azok a buzgó finnnyelvészek nem nyomozzák ki e phenomen eredetét.” [13]
„A tamul nyelv és az azt beszélő nép a brahmanok béköltözése előtt is létezett és a tamul nyelv utalma egykor igen messze terjedt Indiában.”….”Minthogy a tamul még a brahmanok uralomra jutása után is megtartotta a maga különböző és nemzeti jellegét: azt kell következtetnünk, hogy a tamul már akkor is jól ki volt merülve (értsd: elterjedve, A.É.) és nemcsak az alnépnek, hanem a nemzet nagy többségének és tudósainak is nyelve volt; különben eltűnt volna, vagy mestereinek nyelvével vegyült volna össze, amint történt annyi országban.” [14] Rob. Caldwell angol püspök és hittérítő Dél-Indiában ismerte a turáni nyelveket és dolgozatában kimutatta, hogy Dél-India 45 és félmilliónyi népességének nyelve (a 21-ik században már több százmilliónyi ez a népesség, A. É.) a turáni nyelvek ugor rendjéhez tartozik. Ő használta először a dél-indiai népek őseinek megnevezésére a dravida szót.
Bálint Gábor a következőket írja a dél-indiai népekkel való találkozásáról: „Én gróf Széchenyi Béla úrral 1878-ban Elő-Indiát Bombaytól kezdve áthaladtunkban eme népek legtöbbjének nyelvtanát s kettőnek szótárát is átnézvén arra a meggyőződésre jöttem, hogy ezek a nyelvek nem csak a magyar nyelvre, hanem az összes turánságra nézve nagyon fontosak. Mert föltéve is, hogy a M. Akadémia által eddig folyvást sürgetett finn, mordva, cseremisz, csuvas, vogul, török-tatár, mongol, stb. nyelveknek a magyar nyelvvel való rokonsága még a bébizonyítottnál is jobban bébizonyíttatik, mit értünk el és mit ért el a tudomány? Azt tudja mindenki, hogy a magyarok a honfoglalás előtt Ázsia kapujánál, ahol már nincs Ural-hegy, azaz a Kaukázus éjszaki tövében folyó Terek vizétől kezdve a Káspitenger és Al-Volga két partján elterülő síkságon laktak, ahol Madzsari város romja még emlékezetes s ahol végre a ma ott tanyázó nyugati mongolok nem egy sóstót neveznek Madsarin dabuszo (a Magyarok sója) névvel. A németek persze tagadják ezt, nem tehetvén föl, hogy a minden míveltség nélküli nomád (?) magyar várost épített volna.” [15]
Bálint Gábor azt is kétségbe vonja, hogy a „M. Akadémia nyelvészei szerint, ami a magyar nyelvben nem rokon a lapp, finn, mordva, cseremisz, szürjen, vogul, vovják nyelvecskék szótári készletével, az kölcsönzés a mai hazában vagy a régiebben.” [16] Szerinte fordítva is történhetett.
Visszatérve a hasonlóságokra a tamul nyelvvel: a tamulban nincs birtokrag. Például „anyám” helyett úgy fejezik ki ezt a fogalmat, hogy „én anya”. Következetes a nyelv ebben az esetben is, mivel a birtokragozás a turánságnak azt a sarkalatos törvényét forgatta volna fel (ha az árja nyelvek logikáját követi), mely szerint a birtokos megelőzi a birtokot. A tamulban, akárcsak a magyarban hiányzik a „birtokige”. Erről az Indus völgyi civilizáció nyelvének megfejtésén dolgozó egyik indiai nyelvész: Dr. Kalyanaraman a következőket írja, vizsgálva a közös vonásokat a dél-ázsiai és a turáni nyelvek között:
„Ezen vonások közül sok közös a turáni nyelvekkel is, mivel ezekben is a gyökök alkotják a nyelv fő alapelemeit, amelyekhez posztpozíciók, vagyis névutók járulnak. Közös, hogy hiányzik belőlük a „birtokige” (have, haben), megvan a magánhangzó illeszkedés, a hangutánzó és ikerszavak sokasága. „A valóságban több szerkezeti és hangtani hasonlóság van a szanszkrit-tamil-magyar, stb. között, mint az indoeurópai nyelvek között. Sok összetett szó képi asszociáción alapul. Ezek kimutathatók sok indiai nyelvben, és a magyarban is.” [17] Érdekes, hogy tanulmányozzák a dél-indiai kutatók a magyar nyelvet, ezt 2011. januári indiai utam alkalmából is tapasztaltam, mikor Dr. Giti Thadani nyelvésznővel találkoztam.
Bálint Gábor a tárgyas igeragozás kérdését is megemlíti, „ez minden magyarul tanuló idegennek türelmét próbára teszi, bár megvan a dél-indiai nyelvekben, de olyan bonyolult módon, hogy a mordva, lap, vogul, melyeket Hunfalvy P. úr a tárgyragozás teljességéért dicsér, eltörpül mellette. Megvan viszont a sumérok nyelvében.” [18]
Ezek után kb. 200-300 tamul szó összehasonlítása következik a magyarral, néhol meggyőzően, néhol éppen olyan erőltetetten, mint a finnugor összehasonlító nyelvészetben.
Bálint Gábor ebben a tanulmányában nemcsak a tamul és a turáni nyelvek összehasonlításával foglalkozik, hanem néhány általános, korát jóval meghaladó megállapítást tett népünkkel és nyelvünkkel kapcsolatban, így ezért is érdemes cikkét megismernünk. A modern antropológia és genetika, valamint a tanulmány megírása óta eltelt hosszú időszak régészeti feltárásainak ismerete nélkül is, pusztán zseniális nyelvtudásával ugyanarra a következtetésre jutott, amelyet ma vall a (nem finnugor) tudomány.
Ezért a következő megállapítással fejezi be tanulmányát: „amennyire én ismerem a turáni, árja és sémi nyelveket és ezek viszonyát egymáshoz, határozottan állíthatom, hogy a magyarnak rokonai vannak, de testvére nincs. Mert a magyar nyelv egyik eddig ismert nyelvvel sem áll oly viszonyban, mint pl. a germán, vagy a számos szláv testvérnyelvek állnak egymáshoz.” [19]
Vagy például a finnugor nyelvekben a finn és az észt. (Egy vilniusi indológiai konferencián hallhattam, amint egy finn és egy észt kolléga kitűnően megértette egymást, pedig mindketten anyanyelvükön beszéltek. A. É.).
„Se nem finn a magyar, se nem török-tatár, hanem a nagy turánság családjában testvér nélkül van a magyar törzs. …És most önökhöz fordulok bérczes hazám törekvő fiai! (értsd: a székelyekhez. A. É.). …Ne rettentse önöket vissza önálló, őszinte törekvésemnek szomorú kimenetele, valamint az se, hogy a létező két nagy táborba nem sorakozás a m. tud.akadémia első osztályának ajtaját önök előtt végképp bezáratja. Karolja fel, az aki teheti, a turáni nyelvek tanulmányozását nemzeti nyelvünk és nemzeti régmúltunk kipuhatolásának érdekében.”
„Bátorítsa önöket tamul rokonaink régi szegény költőnőjének, Auveiyar asszonynak példája és mondása, hogy a világon csak két kaszt van: az igazságot föltárók a magas kasztbeliek, az azt elrejtők, elnyomók pedig az alacsony kasztbeliek.” [20]
Megjegyzés: A hitelesség kedvéért az idézeteket az eredeti helyesírással írtam és mivel Bálint Gábor „tamul” elnevezést használ tanulmányában a mai „tamil” helyett, én is ezt alkalmaztam az összekötő szövegben is. A. É.
Bibliográfia:
Romila Thapar: A History of India, Vo.1. Penguin Books Publication, 1966. United Kingdom
Szentkatolnai Bálint Gábor: A tamul nyelv a turáni nyelvek sanskritja, Erdélyi Múzeum Egylet, Bölcselet-, Nyelv- és Történelemtudományi Szakosztály kiadásában, 1888. Kolozsvár, V. kötet
Szentkatolnai Bálint Gábor: Válogatott írások, Zágoni Jenő szerkesztésében és kiadásában, 2005. Budapest
Szentkatolnai Bálint Gábor: A magyar nyelv dél-Indiában, Magyar Menedék Könyvesház, 2008, Budapest
[1] Szentkatolnai Bálint Gábor: „A tamul nyelv a turáni nyelvek sanskrítja”, 1888, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egylet Kiadványa, V. kötet, 1. füzet, 37. old.
[2] Idézett mű, 38. old.
[3] Idézett mű, 39. old.
[4] Idézett mű, 40. old.
[5] Idézett mű, 41.old.
[6] Idézett mű, 43.old.
[7] Idézett mű, 43.old.
[8] Idézett mű, 44.old.
[9] Idézett mű, 45-46 old.
[10] Idézett mű, 47. old.
[11] Idézett mű, 47. old.
[12] Idézett mű, 48. old.
[13] Idézett mű, 49. old.
[14] Idézett mű, 50. old.
[15] Idézett mű, 52-53 old.
[16] Idézett mű, 54. old.
[17] Dr. Kalyanaraman: „The Indus Script Cipher”, 2006, Chennai, Introduction
[18] Bálint Gábor: „A tamul nyelv a turáni nyelvek sanskrítja”, II. rész. 224 old.
[19] Idézett mű: 233. old.
[20] Idézett mű, 233-236 old.
Dr. Aradi Éva
Baktria
Baktria: Régi szkíta eredetű népek lakták egészen Nagy Sándor hódításáig, mégpedig a szakaraulok (királyi szkíták, az egyetlen nép a szkíták voltak, akik a királyi jelzőt kapták), a thokáriak (ezek azután a jüecsikkel, azaz a kusánokkal egyesültek, jó harcos nép volt), a pasziánok (ezek a pecsenyegek, azaz a besenyők elődei) és az asziók (ezek a jászok elődei, egyébként az ő nevükből származik Ázsia elnevezése). Nagy Sándor elfoglalta Baktriát, sőt az ottani egyik törzsi király lányát is feleségül vette (több felesége volt), de amint délfelé ment seregével, hogy Indiát meghódítsa, a baktriaiak fellázadtak. Azonban addigra kinevezte néhány tábornokát ottani kormányzóknak, ezek még a jüecsik (kusánok) megjelenéséig kisebb hercegségekben uralkodtak. De egész Baktriát nem sikerült elfoglalnia, mint ahogy később a kusánok és a heftaliták is csak ideiglenesen kebelezték be. Baktriát (Afganisztánt) végleg senki nem tudta legyőzni. Baktria a mai Tadzsikisztán déli és a mai Afganisztán északi és középső része volt. Mindig vonzotta a hódítókat, mert északon jó termőföld és legelő volt, délebbre pedig ásványokban, meg drágakövekben (pl. smaragd) volt gazdag. A kopár hegyek és a rengeteg barlang jó búvóhely a „terroristáknak”, azaz a hazafiaknak.
A fent említett szkíta népek miatt írtam, hogy rokonaink, és Bakti Valéria levélírónk is azért örült, hogy megtalálta az őseit, mert sejtette, hogy a neve keleti eredetű. Az biztos, hogy az afganisztáni pastuk is az ősi törzsek valamelyikének leszármazottai, Szentkatolnai Bálint Gábor szerint két nyelv őrzi legjobban az ősi szkíta nyelvet: keleten a pastu, a Kaukázusban pedig az osszét (a cserkeszek nyelve). Kb. 30 éve – mikor javában tartott az orosz-afgán háború – az MTV egyik Panorámás riporterétől kaptam egy kazettát, hogy mint hindi tanár (akkor az ELTÉ-n tanítottam hindit) hátha megértem a harcosok (bizonyára tálib harcosok) nyelvét. Rossz minőségű volt a kazetta, a harci zaj miatt, de bizony több mint 60 százalékát megértettem a többszöri lejátszás után. Mivel a pastu az urdunak egyik nyelvjárása lehet, s az urdu (perzsa eredetű nyelv) a hindosztániba is bekerült a moghul invázió után. A hindosztániból alakult ki a hindi. Az urdu a moghulok udvari nyelve volt. Hadseregüket hordá-nak hívták és a horda szóból alakult ki az urdu szó. Ezt Indiában tanultam… Tehát, ha a pastu ennyire érthető a hindin keresztül, akkor – ha Bálint Gábornak igaza van – a hindi és persze a hindi ősnyelve: a szanszkrit is őriz szkíta elemeket. Akkor miről beszélünk? Ugyanezt állította Kőrösi Csoma Sándor is. Nemrég fejtették meg tamil nyelvészek az Indus-völgyi kultúra nyelvét (képi nyelv, a pecsételők ábráit láttam a múzeumban, Delhiben), találtak szanszkrit elemeket is, mivel az Indus völgyi kultúra népe, a dravidák, a kultúra vége felé együtt éltek már az árja hódítókkal (legyengültek, feltehetően vagy egy nagy árvíz, vagy egy hatalmas cunami miatt (a romok falán két méter magasságban látszik a víz nyoma, s egyre feljebb építkeztek, menekültek a víztől), s nem nagyon álltak ellen az árjáknak. Ez is a legújabb kutatások eredménye. És most jön az érdekesség: egy másik tamil tudós tanulmányt írt a megfejtésről, s nem tudni honnan, de hallott a magyar nyelvről, és összehasonlította az Indus völgyi ősnyelvvel. Szerinte a magyar is éppen olyan képi nyelv, gyökök és képzők, jelek, ragok jellemzik és ezekből milliónyi új szó képezhető, akárcsak az ősi dravidában. Szóösszetételük is ugyanilyen, nem voltak nemek és magánhangzó illeszkedés volt. Egyetlen „szépséghibája” van az elemzésnek: ő is azt állítja, hogy a magyar „ugor-finn”, nem fordítva. Lehet. Szerinte a finn alig őrzött meg abból az ősnyelvből valamit a hosszú svéd elnyomás miatt, a kisebb ugor népek vagy kihaltak, vagy asszimilálódtak, így a magyar az egyetlen olyan ősi nyelv, amelyhez ezt a kb. ötezer éves kultúrát lehet hasonlítani. Varga Csabának igaza van. Visszatérve Baktriára: az ún. Toramána-érmékkel kapcsolatban az én forrásmunkáim, elsősorban Upendranáth Thakur (a benáreszi egyetem volt professzora) nem közölték a körfeliratot (azon is rajt van, hogy „Toramána Zabolovo” – azaz az ő nyelvükön: Zabolai Toramána –, az „ovo” birtokos eset), de az érméit sem, mivel ezek a peshavári múzeumban vannak, Pakisztánban. És ott soha nem volt biztonságos kutatni, sem az orosz-afgán háború alatt, sem utána. Én is szeretném látni azt a múzeumot, hallottam, hogy ott van a legtöbb fehér hun érme, dárda, nyíl és más fegyver, sőt még ékszerek, diadémok is. De Thakur megbízható forrás, nem elfogult a heftalitákkal, sőt. És ő „The Hunas in India” c. könyvének 98-ik oldalán (1967, Varanasi, Chowkhamba Series Office publication) írta: „On the Uruzgan (Baktria) inscription also is his his title ’Saho Zobola’ as ’Saho Jauvla’, as Bivar (egy másik indiai kutató) suggests was the official title of the dynasty. The whole of the great montainous district of the upper waters of Kandahar was known to the Arabs as Zabulisthan. Zabula is a province, an old kingdom.... Zabul, or Zabola symbolises of Toramana’s new home in Zabulisthan.” (mivel Baktriát előbb elfoglalta, mint Indiát és Thokaristhánból jövet, ez volt új otthona). Máshol: „He was the rightful successor of the Kusana monarchs, a king of Zabola.” A heftaliták valóban a kusánok (részbeni) utódai voltak és az avarokkal törzsszövetségben már Indiában is, de főképpen Kr. u. 567-től közvetve a mi őseink is. Nemcsak az északi hunok, de az avarok is őseink, ahogyan azt már László Gyula is tudta.
(HONLEVÉL, 2011. február 38-39. o.)
Dr. Aradi Éva
„Szkíta eleink nyomán
Nyugat-Indiában”
2011. január 3-án érkeztem Bombayba (Mumbai), ahol a Zajti Ferenc barátjaként ismert J. J. Modiindiai professzorról elnevezett könyvtárban (egy párszi – ezek perzsa származású indiaiak – tudományos intézetben: a Káma Oriental Institute-ban van a könyvtár) kutattam, mit írt Modi a hunokról. Szerencsére Zajti minden ez irányú cikkét magyarra fordította, én csak az eredeti cikkeket találtam meg, kijegyzeteltem. A könyvtárban mutattak fehér selyembe csomagolt két kb. félméteres bükkfa rudat, melynek mind a négy oldalára rovásírásos szöveg volt vésve. Sajnos nem lehetett lefényképezni, de a véset sem volt mély, fényképen nem jól látszott volna. Azonban egy másfél oldalas magyar nyelvű szöveg volt a csomagban, – Zajti nyomtatott írása – kérték, hogy fordítsam le angolra, amit megtettem. Ebben Zajti kifejtette, hogy az ősmagyarok vallására hatott a zoroaszteri hit, ezért volt számukra szent a tűz. Ez volt a szöveg lényege, szerintem a rovásírásos botokat Zajti készíttette akkor, mikor 1925-ben Horthy Miklós meghívta Modit és kitüntette, ekkor kaphatta a botokat és a magyar szöveget. A párszi indiaiak nagy becsben, vitrinben tartják. Sajnos én nem tudtam megfejteni a rovásírást, még mindig nem ismerem az összes betűt, különösen nem a ligatúrákat. Friedrich Klárának kellene odautaznia, javasoltam neki.
Mumbai után utaztam 9 napra India legnyugatibb tartományába, Kácsba (angolosan Kutch), annak fővárosába: Bhudzsba (Bhuj). Ott Vidák István kutató és nemezkészítő várt, szállást is foglalt. Együtt kerestük föl azokat a helyeket, melyek az időszámításunk kezdetétől Kr. u. 398-ig ott uralkodott indoszkítákat, ismertebb nevükön: a Nyugati Ksatrapákat idézték.
A bhudzsi múzeum tudós igazgatója fogadott minket, ő is ezeket a sírköveket kutatja, így tanácsot adott, hová utazzunk. Először Bhudzs környékén a régi temetőbe és 3 hindu templomba mentünk, mindenhol sok régi sírkövet találtunk, meglehetősen elhanyagolt környezetben, az utolsó óra, hogy valaki lefényképezze, és az utókornak megőrizze őket, különben benövi a gaz, elporladnak, stb. Szerencsére a múzeumigazgató is sok képet készített, én 150-et. A legrégebbi sírkő kb. 1500 éves, s kb. 200 éve hagyták abba a sírkövek készítését. Sok halottnak – akiknek az emlékére állították a sírköveket – azonban leszármazottja van, ezeket állagmegóvás céljából pirosra festik időnként, ez ront a kő élességén, de valóban megóvja őket. A múzeumban csak 5-6 kő van, szerintünk oda kellene legalább a fővárosukban található kb. 50-60 követ begyűjteni és ott kellene őrizni.
A baj az, hogy 10 éve Kácsot egy nyolcas erejű földrengés rázta meg (amikor Pakisztánt is) és a sírkert is romos, még a maharádzsák köveit őrző úgynevezett „csatrik” (kupolás kőből készült emlékhelyek) is megsérültek, fel vannak állványozva, de helyreállítás még nem történt. Egyébként a város is romos, éppen a múzeum egy része és a királyi vár sérült meg legjobban. A királlyal is megismerkedtünk, a földrengés óta szállodában él. Nagyon művelt, Oxfordban végzett, jó külsejű férfi, aki az ősi Dzsadedzsa-dinasztiából származik s kérdésemre elismerte, hogy szkíta származású. A neve: M.K.S. Raghurajsinh of Kutch(kiejtés: Ragurádzsszingh Kács uralkodója).
A kácsi múzeumban található a közel kétezer éves, úgynevezett „andaui kőoszlop” a Nyugati Ksatrapák egyik legrégebbi emléke. Kb. 60 éve találták meg az egészen idegen hangzású kácsi faluban: Andauban. Prákrit nyelven, bráhmí írással vésték, sok helyen elmosódott, de sok helyen el lehet olvasni és meg lehet fejteni. A leghíresebb Ksatrapa: Rudradáman Kr.u. 120-150 (a nagy kusán uralkodó: Kaniska kortársa és szövetségese volt) emeltette apja: Dzsajadáman halála után az ő emlékére. Ez volt az első ilyen – legalábbis idáig megtalált – halotti sírkő, vagy síroszlop. Ettől kezdve terjedt el, elsősorban ebben a nyugati tartományban, de részben a szomszédos Gudzsarátban és Rádzsasztánban a főképpen harcosok, nemesek és uralkodók emlékére emelt sírkő. A halottakat elégették, mint Indiában az mindig szokásos volt (elsősorban a klíma miatt), de az elásott hamu fölé, vagy általában a sírkertben, vagy templomok udvarán a harcosnak sírkövet állítottak. Jó kőfaragóik lehettek, mert még ilyen őrizetlen, gondozatlan állapotban is szépek ezek a régi szobrok. Ezeket a sírköveket kácsi nyelven „páliáknak” nevezik. A kácsi nyelv a gudzsaráti nyelvnek dialektusa, eltér a hinditől, de az írást el lehet olvasni.
A pália három részből áll: legfelül egy íves keretben mindig ott van a Nap és a Hold, a Napot éppen olyan elhajló sugarakkal ábrázolják, mint ahogy legtöbbször a székely kapukon [1] . Ez az íves rész sajnos néhány kövön már letöredezett, de a Nap és a Hold majdnem mindig látható. Az egész sírkövet palmettás díszítés veszi körül, nagyon hasonló a régi magyar palmettás ábrázoláshoz. A középső részen van a szobor maga: általában egy lovon ülő harcos, lándzsával, íjjal, nyilakkal (tegezben), karddal, vagy szablyával az oldalán, tarsoly is található szintén az oldalán. Lába kengyelben, kantár és általában sok dísz van a lovakon. A harcos vagy szkíta süveggel van ábrázolva, vagy laposabb kerek fejfedővel (királyok koronával). Egy olyan követ találtunk, ahol a harcos tevén ült. Egy olyat is találtunk, ahol a felső részen két madár volt, ez a múzeumigazgató szerint (ő magyarázta el a kövek összetételét és szimbólumait) a lélek szimbóluma, és általában szerencsés újjászületést feltételez.
A kő alsó, harmadik része írást tartalmaz (sajnos mára igen kevés olvasható, lekoptak), ezek a régieknél bráhmi írással vésődtek, a 800 évesnél fiatalabb köveken a ma is használatos „dévanágari” szanszkrit írással (a hindit is ezzel írják). Az írás első sora tartalmazta: mikor halt meg a harcos, a második sor: a harcos nevét, a harmadik: milyen eseménynél halt meg – általában háborúban, a negyedik sorban: ki uralkodott ekkor, és végül az utolsó sor tartalmazta a kőfaragó nevét. Ezeken a sírköveken természetesen nem a keresztény időszámítást használták (erről még nem is tudtak akkor), hanem vagy a szamvat nevűt (ez Kr. e. 58-ban kezdődött), vagy a sakábdot („szakák szerinti” a jelentése), ez Kr. u. 78-ban kezdődött, ez utóbbi ma is India hivatalos időszámítása. Mindkét időszámítás az indoszkítákhoz kötődik, s ez utóbbi fővárosuk, az India közepén lévő Uddzsain elfoglalását jelentette.
A harcosokon kívül egy kifejezetten indiai, elég borzalmas szokás megörökítésének szobrait láthattuk: ez a „szati”, amikor az özvegy elégettette magát a halotti máglyán, vagy a férje holttestével együtt (ilyenkor együtt ábrázolták őket a sírkövön), vagy kicsit később, ilyenkor külön sírkövön van, de a férj sírkövének közelében. Az elégetett nőt ritkán saját szobormásával ábrázolták (nőként), de legtöbbször egy feltartott, karkötőkkel ékes nagy női kéz és kar jelenti a szatit, nyitott tenyérrel (megadja magát a halálnak), tenyerében vagy virág van, vagy a napkorong, szakrális jelképek. Ha a férj és feleség együtt van ábrázolva, mindketten egy korsóban az „élet vizét” tartják egyik kezükben, másik kezükben kis virágkoszorút, a „hősiesség” szimbólumát.
Van olyan sírkő is, melyen a szvasztika látható, ez a Nap szimbóluma. És majdnem mindegyik sírkövön a halott ábrázolása fölött ott van egy mécses (tipikusan indiai, díszes, hajlított mécses), ez jelképezi azt az eszközt, mellyel meggyújtották a máglyát. 3-4 olyan sírkövet láttunk, melyen a szatit elkövető asszony magával vitte a máglyára a gyerekét, ilyenkor a gyerek (általában nagyon kicsi) a nő derekánál vízszintesen lett ábrázolva. Van olyan is, mikor kézen fogta a gyerekét a szobron, úgy vitte a halálba.
Meg kell jegyezni, hogy Indiában még kb. 50-60 éve is az özvegy nőnek olyan mostoha sorsa volt, aminél még a halál is kegyesebb. Azonnal kaszton aluli lett, érinthetetlen, nyomorgott, senki nem gondoskodott róla. Ez bár indiai szokás volt (az égetés), de az indo-szkíták és a későbbi szkíta-utód heftaliták (fehér hunok) is átvették, sőt éppen a fehér hunok fő helyén: Rádzsasztánban maradt meg legtovább ez a szokás. Igaz, hogy a muzulmán hódítás idején terjedt el, a hódítók úgy viselkedtek a nőkkel, mint nálunk az orosz katonák a világháború után, csak még meg is ölték őket. Így ez menekülés volt. Így tett Csittor (a fehér hunok fővárosa volt Rádzsasztánban) hősi szép királynője is, Pádmini, aki 1500 asszonnyal együtt egy hatalmas máglyán égettette el magát. A tömeges szatit dzsauhárnak nevezik.
A bhudzsi és a Bhudzs környéki kövek feltérképezése után Vidák Istvánnal a 200 km-re lévő Huna Kilába, azaz hun várba utaztunk. A 200 évvel ezelőtti szintén nagy földrengés miatt a vár összedőlt, csak a masszív kapu, lépcsők és falmaradványok őrzik a hatalmas, védelmi vár emlékét, a kapuőr szerint 1500 éves. Mivel ezen a területen 1500 éve a nagy fehér hun király: Toramána uralkodott, feltehetően ő építtette. Ez az Indus folyóhoz közeli terület, Kács, mindig a hódító belső-ázsiai népek első elfoglalt területe volt, s itt őrződött meg a legtöbb emlékük. A sírkövek is először a Nyugati Ksatrapák kövei voltak, de átvették a fehér hunok, sőt az ő utódaik: a rádzsputok is. Kácson is sok rádzsput él, ugyanis ez a három tartomány egészen a mongol hódításig egy országrész volt (Kács, Gudzsarát, Rádzsasztán). Itt azért maradt fenn ennyi sírkő, mert az egész félsziget inkább sivatagos, sőt, mivel mélyföld, a szélein só-sivatag van, monszunkor ugyanis még a folyókat is elönti a tenger, s utána megmarad a só, szép látvány, ezüstösen csillogó, de semmi nem terem meg itt.
Innen éppen ezért a muzulmán hódítók továbbmentek. A középső rész (a hun vár is ott van) kicsit magasabb és viszonylag termékenyebb. Itt élnek a fehér hunok pásztorainak utódai, a rabari törzsek. Ezek egy része letelepedett és elsősorban kelmefestéssel, hímzéssel és földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozik, de még mindig van egy nagyszámú, nomád életformát őrző rabari közösség, akik juhokat, kecskéket, néha bivalyokat, ökröket tartanak, tevéik vannak, s ha elfogy a legelő, tevéikre felrakják összecsukható sátraikat és az egész törzs, állatokkal együtt odébb vándorol. Így élhettek 1500 éve is.
Kács az indiai történelem kincsesháza, ugyanis közel a pakisztáni határhoz található Dolavíra, az 5000 éves Indus-völgyi civilizáció egyik jelentős városa, még ma is láthatók a rendezett utcák, házfalak, csatornázott részek, kőutak, kutak. Romokban, de nagyon jól rekonstruálható állapotban. Kácson a sok egyedi látnivaló miatt sok a külföldi turista. Ezzel együtt olcsó, nagyon emberi a félsziget, még nem tört be az erkölcsöket romboló nyugat. A hun várban Naptemplom volt, sajnos a földrengés miatt már csak néhány kő maradt. Azonban a másik főistenség a Földanya, vagy Nagyasszony, vagy Anyaasszony (minden fordítás igaz). Az üzletekben mindenhol felemeli kezét az árus és úgy köszön: „Dzsé Matadzsí”, ami azt jelenti: „Éljen a Nagyasszony (Istenanya)”. Hiába hinduk – az évszázadok során asszimilálódniuk kellett – megőrizték tudatukban az ősi istenek tiszteletét.
A kácsi nagyon jól sikerült tanulmányút után Delhibe utaztam, ahol a Levéltárban és a Nemzeti Múzeumban további forrásokat találtam készülő harmadik könyvemhez, melynek „Indoszkíták” lesz a címe.
(HONLEVÉL, 2011. február 40-43. o.)
[1] . Az indiaiak szerint ez a Nap ábrázolása, ezt jegyezte meg Kács fővárosának, Bhudzsnak központi múzeumi (Aina Mahal) igazgatója, dr. Dzsetti (Jetti), de ugyanakkor Magyar Adorján „Elméletem Lehető Legrövidebb Összefoglalása” című tanulmányában a (7) Székely alcím alatt ezt a sugaras ábrát az „ősköd, a Mindenség és a Kezdet” jelképének magyarázza, melynek neve: Kuza vagy Kusza. (Magyarságtudományi Füzetek, 13. szám, 22 oldal), Budapest, 2011. Indiában azonban ez minden esetben a Nap.
Zajti Ferenc
A hún-magyar őstörténelem
(részlet)
(Bp., 1928. Reprint: 2002.)
… A fonalat ott veszem majd föl ismét, amikor a turánok királya Aredjaspa, a baktriaiaké Vistaspa és a Kaukázus vidéki Kur és Araxes folyók partjain a fejedelmi származású Pourusaspa, Zarathustra atyja az úr.
Érdekes egybevetést tehetünk itt a három különböző terület vezető emberének személynevét illetőleg. - Azt látjuk ugyanis, hogy úgy Baktria, valamint Turán királyának - ugyanúgy a Kaukázus-vidéki Pourusaspának neve tiszta ó-avesztai szavak. Mind a háromban ugyanaz a lovat jelentő „aspá” szó szerepel. Pourusaspa például „sok-lovat”, ménest jelent ó-avesztai nyelven. Egyáltalán a turáni és baktriai földrajzi és tulajdonneveket illetőleg megállapíthatjuk, hogy nem az Aveszta testvérnyelvének, az árja szanszkritnek, – de a Zendaveszta nyelvének és pedig az ó-avesztainak a hatását tükröztetik elsősorban, - amely nyelv tulajdonképpen a Kaukázus vidéki scytha mágusok papi nyelve volt és a skythasággal, illetve a velük együtt tartó mágus papi-renddel jutott el a médekhez s a transkaspi területekre Turán és Baktria testvér népeihez.
A perzsa Firduszi, az indiai Mahmud (ghaznavida) turk fejedelem felkérésére az Aveszta alapján szerkesztett és a királyok történetét tárgyaló hatalmas munkájában, a „Sahnámé”-ban és ugyanúgy a Bocharából származott Dakiky költő is, a Sahnámé őstörténeti részének szerzője, Turt és Iredet, mint testvéreket, Turánt és Iránt, illetve ebben Baktria népét, mert ez játsza ebben az időben a szerepet, „iráni” név alatt mint testvér népet szerepeltetik, akiknek papi szertartási nyelve a kaukázus-vidéki mágus papi nyelv, - az ó-avesztai volt.
Abból a tényből, hogy ti. az ó-avesztai nyelv az árja szanszkritnak testvérnyelve, ebből folyólag egyes szakírók azt következtették, mintha a skythaság árja eredete volna bizonyítható, azonban ez a törekvés nélkülözi a helyes bizonyítási alapot.
A skytha nem iráni, nem árja nép, noha kétségtelen, hogy gazdagon volt szaturálva árja elemmel is. De ez a hatás viszont kölcsönös volt.
A sármatákról pl. akik közé Arménia és Syria vidékéről való skytha fajú népek telepedtek át, feljegyezte Herodot, hogy a skytha nyelvet régtől fogva hibásan beszélték, - ugyanis az árják régi települési helyére kerülve, az ott eltöltött idő alatt bőséges árja elemet szívtak fel magukba.
Ezen a réven kapcsolódhat pl. a skytha sarmataalánokhoz a germánság, – de általánosságban leszögezhetjük azt a tényt, amit a „skythákról” írt - akadémiai székfoglaló munkájában Nagy Géza is megállapított: „A legkülönbözőbb oldalról vizsgálva a skythák ethnikumának jelenségeit, tapasztaltuk, hogy a nyelvükből fennmaradt szók azzal a jelentéssel, amilyennel az ókori írók jegyezték föl, csakis az uralaltáji nyelvekből magyarázhatók meg, láttuk, hogy a testi sajátságaik a mongol faj vonásait tüntették föl, kimutattuk, hogy életmódjukban a közép-ázsiai pusztaság tősgyökeres nomádjainak természete nyilvánult, bebizonyítottuk, hogy világnézetük az uralaltáji népek kezdetleges természetimádásával egyezett, feltüntettük egész sorozatával az analógiáknak, hogy szokásaik a népvándorláskori s mai belső- és középázsiai turánok szokásaival egyeztek. - Mindezek különkülön és együttesen amellett tanúskodnak, hogy a skythák nem voltak iránok, sem másféle árják, hanem uralaltájiak.”
Azt mondja Modi professzor „A hunok története” c. munkájában, hogy: a skythaságban benfoglalt és Turán területén lakott hun nép Irán történetének legrégibb idejében és pedig a zarathustrai (Kr. e. 1000 körül) és az ezt megelőző időszakban Baktría népével szemben, mint testvérnép harcolt. Az Aveszta és pahlavi könyvek továbbá a régi iráni tradíciók egybehangzóan tanúskodnak amellett, hogy mindkét és pedig az iráni (baktriai) és turáni királyság alapítói testvérek voltak. Úgyhogy a Perzsia legrégibb őstörténetét képező Peshadad és Kayan dinasztia története tulajdonképpen nem más, mint Iránnak és Turánnak egymással való harca. A „Turán királyság” ősfészke és foglalatja volt a hunok legősibb törzs-fajának. És ezek a hunok minden valószínűség szerint a nagy turáni faj egyik törők ágához tartoztak, -amiképen a parszik szent könyvei – mondja dr. Módi – ezt kétséget kizáróan tanúsítják.
A helyes meghatározás szempontjából ki kell emelnünk, hogy a messze terjedő népterületet átfogó skytha elnevezés magába zárta ugyan Turán királyságát, „Turán” alá azonban mégsem foghatom össze az összes skythafaju népeket - annál kevésbé a finneket, a kínaiakat s mongol és más, apróbb népeket. Az tény, hogy a Turán királyság mintegy kikristályítva foglalta magában a skytha-hun faj értékes népelemeit és azok néprajzi sajátságait, - s ugyanúgy vallásos törekvéseit, - ebből a szempontból tekintve a dolgot: a turán-törekvések és elvek helytálló fogalmak.
Újabb időben kifogásolták a Turán név használatát, hogy ti. ilyen nép nem is volt – és általánosságban bizonyos földrajzi terület jelzésére igyekeztek e szót lefoglalni és a Turán szó bizonyos egycélú politikai törekvések összegező fogalmává alakult. Ezzel szemben Firduszi Sahnáméja, az Aveszta és a pahlavi források gazdag anyaga igenis „turán-királyságról”, „turán-fejedelmekről”, „turán vallás és papságról”, „turán-gondolatvilágról” és a portyázó betörések mellett rendszeres haderővel fellépő, „Zariaspa” azaz „aranysárga paripákon” harcoló „turán-lovasságról” és az általános „turán” jelzés keretében, mint „skytha” és „hun” népekről emlékeznek meg.
Az Aveszta szerint a kaukázusi mágus-papság és a kaukázusi Aderbeizsánban született, a turánföldi úgynevezett ősi hun törzsekhez tartozott Zarathustra és hívei (Fryana népe), - ugyanúgy Turán és Baktria királyai és népeik egyformán áldoztak a természetet éltető Ardevisura Anahytának, e nép „Boldogasszonyának”.
A jüe-tsi avagy jue-ti (skytha hun) törzsekkel rokon jazygok (jászok), géták, más néven dákok (dáhák), már a Kr. e. V-ik századtól kezdve uralkodtak a mai Magyarország, illetve Erdély területén. Területük lenyúlott egészen a Fekete tengerig. A dákok nagy királya, Decebal idején a rómaiak még adót is fizettek a dákok fejedelmének. Az ő fővárosukban Sarmisegetusában, a mai Erdély területén, Várhelyen állott az Anahytának, a turáni hunok ősi védő Isten-asszonyának szentelt híres Mithra templom. A reánk maradt értékes szoborcsoportozatok valóban e templom nagyszerű volta mellett tanúskodnak.
Szent Gregor a Kaukázus alján a Kr. u. VII. században még Anahyta hiten levőket térített át a keresztyén vallásra.
Modi professzor az Aveszta és Pahlavi irodalomban a régi hunok szerepére és vallásos életére vonatkozó bizonyító adatokat több munkája keretében összegyűjtötte és fel is dolgozta.
Azt írja többek között:
a.) „A régi hunok és pedig az Aveszta keletkezése idejében (tehát Kr. e. 1000 körül) szerepet játszó hunok, vallásukat illetőleg kifejezetten a legszorosabb kapcsolatban voltak a régi Iránok (Baktrok) vallásával, - sőt ugyanegy vallásnak tekinthető mindkettő. Ezt látjuk abból is, hogy az Aban Jasht (V. 53. 58.) adatai szerint a turánok és irániak (baktriaiak) könyörgéseinél szerepet játszó külsőséges formák ugyanazok voltak. Ugyane Yasht más soraiból az tűnik ki, hogy mindkettő és pedig az iráni Tusa és a hun Vaesaka ugyanazzal a ceremóniákkal áldoznak Ardvisura Anahytának. Mindkettő 100 paripát 1000 ökröt és 10.000 juhot áldozott.
b.) „Továbbá azt az adatot meríthetjük a pahlavi Aryadgari Zariranból, hogy Arjaspa, Turán királya háborút indított Vistaspa, Baktria királya ellen, mivelhogy utóbbi elfogadta Zarathustra vallásreformját. Miért cselekedte ezt, írja Modi, ha különböző valláson lettek volna? - Habár ellenséges indulattal voltak egymás irányában, és ha különbözött is az életkörülményük, mégis úgylátszik, hogy ugyanegy valláson voltak, - már ti. a vallás lényegét és főelveit illetőleg. Ha nem így állna a dolog, úgy nem lehetett volna Arjaspának, a hunok királyának hajthatatlan szándéka egy idegen vallás érdekében irtóháborút indítani Vistaspa baktriai király ellen.
„A pahlavi Aryadgarban azt olvassuk: Arjaspa, a hunok, turánok királya nagy csodálkozással vette tudomásul ami történt, hogy ti. Vistaspa király fiával, testvéreivel és egész családjával, elöljáróival és népével egyetemben elfogadta az Ahuramazdától kapott tiszta vallást a Mazda (a hatalmas mindenható Ur) tisztelet vallást.
„E dolog miatt módfelett felindult. Azt olvassuk továbbá: Arjaspa Turán királya azt izené Vistaspának: Hallottam, hogy Te fenség elfogadtad az Ahuramazdától kapott Mazda-tisztelet vallást. Amennyiben nincs egyáltalán szándékodban erről az elhatározásról lemondani, úgy gondolom, nagy veszteség és szerencsétlenség fog ebből az új vallásból háramolni reánk. De hogyha úgy gondolnád Te felség, hogy felhagysz ezzel az új vallással és velünk egy valláson maradsz, úgy királyi hódolatomat fogom biztosítani Neked. E sorokbó1 az látszik, hogy Arjaspa rossz néven vette Vistaspa elpártolását a közös, ősi örökölt vallástól és elfogadta a Mazdayasnant, a Zarathustra által reformált vallást.”
c.) „Egybehangzóan az iráni tradíciókkal, a Pahlaví Bundehes azt jegyzi fel, hogy az irániak, (baktriaiak) és turániak faji mivoltukat illetőleg ugyanahoz a népcsoporthoz tartoztak. Közös ősatyától származtak. Ez a tény is valószínűvé teszi a közös egyugyanazon vallás voltát.
d.) „Továbbá azt találjuk a Farvardin (100) és Zamyad (85) Yashtban, hogy Zarathustra Vistaspa segítségével elkülönítette a vallás rossz és jó elemeit és elvetve amazt, megerősítette emezt, - megtisztítatta a régi vallást. Ez volt az ő nagyértékű reform-munkája.
e.) „Firduszi a régi hunokat úgy szerepelteti, amikor azok a tűztemplomban baz és barsammal a Zarathustra vallás szent requisitumával könyörögnek.”
Állításom igazolására ezeket közlöm dr. Modi munkájából. Ő az Aveszta-tudomány terén elsőrangú szaktekintély Indiában, de Európában is. Amit írt, nagy körültekintés után írta le - birtokában az Aveszta irodalom teljes anyagának. Ő a skythaságban bennfoglalt hunokat az Aveszta legrégibb hiteles bizonysága alapján a Turán-királyság őslakóinak tekinti – akiknek kései leszármazottjai szerinte – a mai magyarok.
Nagy örömömre szolgált dr. Modi tudósítása, mert megerősített nézetemben, amennyiben állásfoglalásunk teljesen egyező volt bizonyos meggyökeresedett, főként németforrásból származó helytelen felfogásokkal szemben.
Most már valamennyire tisztázódik előttünk a dolog képe.
Az eddig előadottakból ugyanis kitűnik, hogy a Turán név igenis reális valami, hogy a skythaság általánosságban ugyan nem turáni, de a skythaságban benne volt Turán és speciálisan a Turán királyság területén lakó skythák között ott szerepeltek a turáni hunok, akiknek leszármazottjaiként kell tekintenünk egyrészt Atilla hunjait, másrészt a törzsnek ezekkel egyidőben Indiába települt másik ágát, - a fehér-hunok népét. Hátra volna még, hogy a Turán szó jelentését is ismerjük. Avesztai értelmezésben a Turán név, éppúgy, mint a Hunu szó, ellentállót, valami olyas dacos ellentétességet jelentett. Egy kései pahlavi kommentár, a Vend. XIII. 110.-hez adott megjegyzésben a „turán” szót olyas valami „betyárkodó” értelemmel magyarázza.
De reánk maradt a turánok egykori jelzője a betyár szavunkban is. Az Aveszta egyik legrégibb könyvének, a Vendidadnak mindjárt az I. fej. 7. versében ott találjuk a „paityar” szót az ellentétes törekvés jelzésére.
„És jött a betyár – mondja az idézett hely – és elrontott mindent.”
A dunántúli Göcsej vidéki nyelvjárásban az avesztai írással egyező „pityár” magyar szó bizonyos zabolátlan függetlenségben henyén élő kevélyparaszt legényt jelent.
A turán név, különösen a vallási harcok után, átment az Avesztával szemben álló, illetve nem az Aveszta tisztább vallási elveit követő testvérnép jelölésére - és később ez a jelzés átterjedt az Oxustól északon lakó népekre, - míg a nyelvtudomány terén, Max MüIler és mások-osztályozása után - már jelölte azokat a népeket is, amelyek nyelvtanuk szerkezeti törvénye alapján a tulajdonképpeni Turán-földi nyelvcsaládhoz voltak sorozhatók. - És mert az ó-testamentom az Avesztával tart szorosabb kapcsolatot, jelenleg valahogy úgy áll a dolog, hogy a Turán törekvés például vallási területen jelzi (persze helytelenül) a két kijelentett vallással és pedig az Avesztával és az Ó-testamentommal s így, az Új-testamentommal is szemben álló azt a zavaros fogalomkört, amelynek henotheizmusa, samanizmusa, természetimádata, esetleg fehér ló áldozása – minden vallásos törekvése.
Fejtegetésem éppen azt célozza, reá mutatni arra, hogy igenis az úgynevezett Turánok alap-népelemét képező skytha-hun fajú népek gondolatvilága volt az az értékes bázis, - amelyen keresztül a skytha-hun lelkületű Zarathustra átvehette onnan felülről az Aveszta tiszta, örökéletű próféciáját, amely kijelentés egyben üzenet volt az Úrtól a féktelenségbe hajló skytha-hun népeknek.
Egy görög író munkájában azt olvassuk, hogy a skythák gazdagság, jólét és dölyf miatt romlottak volt le.
A folytonos háborúskodás megemésztette nemesebb tulajdonságaikat. Értékes hadi erényeik a préda háborúkban szinte elkopnak, kívülről ellenségek, belülről egyenetlenségek szorongatják őket …
Amikor legnagyobb volt a szükség, küldötte a teremtő Ur a skytha-hun népekhez Zarathustrát - a földön élt próféták legnagyobbját - és pedig Xanthus legrégibb és leghitelesebbnek látszó adata szerint 600 évvel Xerxes hadjárata előtt, vagyis a Kr. e. l080-ik esztendő körül.
Zarathustra gyermekkorában mágus papoktól tanul.
De mihamar kevésnek bizonyul neki a mágusok tudománya. Nem elégíti ki később Káldea bölcselkedése sem. Nemesre törekvő lelke az értékes karakter mellé jobb sorsot és tisztább vallásos lelkületet kívánt népének.
Ugyanis a végtelen háborúskodás már-már elvadulttá tette a jellemet, - s a kóborlás a skytháknak rossz természetévé kezdett válni és a vallás hovatovább külsőséggé merevedett, - homályt takarva a tiszta elvekre.
Zarathustra egész életidejét a skythaság, illetve a bennük foglalt hun-faj megtérítésének szentelte.
A skytha vallást, melyet idegen népek a nyájasság, egyenesség és igazság vallásának tartottak, telitni akarta a kijelentés tiszta hangjaival.
Justinius írja: „a skythák az igazságot nem törvényben, de szívükben bírják.”
Az ókorban általánosan el volt terjedve a köztudatban, hogy a skytháknak vannak a legszebb törvényeik, ti. a szív törvényei.
Zarathustra méltó reformátora akart lenni ennek a vallásnak. De viszont a skytha makacsul ragaszkodott mindig ősiségéhez, fegyveréhez és egyszerű vallásához.
Tudjuk, mi lett a kultur reformokat sürgető Anacharsis sorsa, megölte saját népe. Azt olvassuk az Aveszta könyveiben, hogy Zarathustra és családja, régi hitük szerint, még a Kaukázusvidéki Aderbeizsanban mutatott be áldozatot Ardvisura Anahytának.
Amikor 10 esztendei elvonulás után az Avesztában foglalt kijelentéssel és vallás reformokkal szerencsét próbál a kaukázusi Araxes-vidéki mágus papságnál - nemhogy híveket szerezhetett volna reformjának, de ameddig a mágus papság keze csak elért - óva intették feljebbvalóikat, így különösen Turán királyát és a mágus rendhez tartozó udvari papságot, nehogy hitelt adjanak Zarathustra reform-törekvéseinek.
Mikor látja Zarathustra, hogy a papsággal nem boldogul, – szól közvetlen Turán hun népének törzsfőihez, akik azonban féltve őrzik régi hitük esetleges megcsorbítását.
Ekkor fordul azután az Irán, illetve Baktria területén lakó hun testvéreihez, - a turan fennhatóság alá nem tartozó baktriaiak jobb megértéséhez. Irán ezidőben évi adófizetője volt a Turán-királyságnak.
A baktriai mágus papság áskálódása folytán Zarathustra itt börtönbe kerül, - de miután nyilvános nagy vita keretében meggyőzte a papságot, - ez időtől Vistaspa baktriai király lesz legfőbb támasza.
Turán fejedelme viszont haddal támadja meg emiatt Vistaspát. És ezzel megindul egy új háború, - a régi testvérháború helyett egy igen-igen hosszú vallás-háború.
Váltakozó szerencse kíséri a hadakozókat. Közben Zarathustra tovább terjeszti tanait Mediában és születése helyén a kaukázusi Aderbeizsanban.
India bölcs papjaival is győzedelmes vitát áll ki.
India ezidőtájt tér át a Véda vallásról a bensőségesebb brahmanizmus felé.
Vistaspa pedig az Aveszta vallását államvallássá tette országában.
Úgy látszik, egyes turáni hun törzsfők megértéssel hajlanak Zarathustra felé, miképp azt az Avesztában Yast 46., 12-ben is olvassuk Fryanával kapcsolatban.
Harminchét esztendő múlt el immár azóta, hogy az új tan igéi először hangzottak volt el. A még mindig hadakozó Arjaspával, Turán királyával szemben Vistaspa király döntő mérkőzést provokált.
Elkeseredett küzdelemben egy időre a turánok győznek. A turánok lerombolják a tűz oltárait s a tűz lángjait a papok vérével oltják ki. A tűz oltárait őriző 80 papnőt leöldösik, Zarathustra is egy Turibaraturus nevű turáni hun harcos áldozata lesz, aki már kora gyermeksége óta ellenséges indulattal viseltetett Zarathustra reformja iránt. Ezt az ellenséges indulatot az a körülmény teszi igazán érthetővé, hogy Irán, illetve Baktria hunjainál Vistaspa rendelkezése folytán kötelezővé vált az Aveszta vallás elfogadása, míg Turán hun népe királyuk ugyanegy elvi álláspontja folytán szabadon állhatott annak ellent.
Az új harcokban a végső győzelem mégis csak Vistaspáé marad. Arjaspa elesik és Turán hadseregének egy jó része, mely Baktria területén tartózkodott, fogságba kerülvén, felveszi Zarathustra reformált vallását.
Turán bizonyos területe ezután egyidőre Irán fennhatósága alá kerül, – de Turán északi vidéke még hosszú ideig dacol.
A szerepet, melyre hívattatott, hogy a világosságnak erőskezű hordozója legyen, Turán kiadta teljesen kezéből és ehelyett kardot fogott a másik kezébe is.
Azt látjuk a további történet folyamán, hogy Baktria felszívja a turánság szellemi erejét, értékét, - s ezzel magát megerősítve, - az Irán árjaságába beékelődött kis Baktria hun népe egyúttal az árjaságnak vált hatalmas védbástyájává.
Az Aveszta Yescht. XIX. 86., 99. helyein azt olvassuk ugyanis, hogy Vistaspa, Baktria királya, erőszakkal magáévá tette a turáni hunok törvényét s fegyveres erővel igyekezett annak országában érvényt szerezni. Egyszóval Vistaspa baktriai király Turán bizonyos területével megbővült országában a skytha-hun törvényeket teszi kötelezővé.
És Irán növekedett, Turán pedig szétszóródott.
Mintha kiejtette volna egyidőre kezéből az Isten Turán dacos népét, mely azzal, hogy elhárította magától, hogy e világ világosságának hordozója legyen, magára vette a turáni nagy átkot, - mely kíséri folyton ma is hosszú vándor útján.
Történetünk itt kétfelé válik.
Egyik irányban látjuk haladni a hosszú harcokban meggyengült nyugtalanabb turáni elemet, míg másik irányban a baktriaiak, illetve Cyrus hódítása óta az Irán árjasága keretében látens szereplő hun nép (Vistaspa népe), kezében az Avesztával indul el hódító útjára.
Mert úgy áll a dolog, hogy ettől az időtől kezdve Baktria, illetve Irán története csak keret marad az Aveszta történetéhez.
Az Aveszta útjának megrajzolását mellőzve, most a turánságot fogjuk követni a maga további útján, kiemelve a kapcsolódásokat, ahol, és amikor Turán népe ismét szoros érintkezésbe jut Baktria hun-fajú népével és Zarathustra vallásával. Mert igen érdekes dolog annak megfigyelése, hogy az Isten keze által irányított sors miként rostálja ki a népeket – s a rátermettebb elemet hogyan viszi közelebb a neki szánt kijelentéshez, – ez esetben az Aveszta tiszta vallásához.
A Turánok megszervezett birodalma a Kr. e. IX. századtól kezdve a széthullás állapotát mutatja. De azért részeiben is hatalmas maradt.
A skythák kihasználva a médeknél keletkezett zavarokat, a Kr. e. hetedik században közel 3 évtizedig tartó uralmat gyakorolnak a médek fölött.
Az Indiába lejutott, Budha törzsét és népét alkotó skythák egyik csoportja nyugat felé elvonulva, Syrián át Palesztinába nyomult.
Herodotos adata szerint a Kr. e. VII. század elején Nekhó egyiptomi király ellen indul egy skytha csapat, azonban jó részük ott reked és megtelepszik Palesztina területén. Galilea vidékén, Scythopol nevű városukat alapítva a Táborhegy alján, Nazareth szomszédságában.
A skytha mégis csak saját területén marad igazi úr.
Cyrust, amikor Baktria meghódítása után skytha területre merészkedett, a skytha-hunokhoz tartozó massagéták, akik később Atilla népének egy részét alkották, – Dáriust pedig az Al-Duna mellékén lakó skythák (fajilag hozzájuk tartoztak az e vidéken lakó dákok, géták) verik meg.
A skythák semmisítik meg a görögök baktriai uralmát és a skythák segítségével jut hatalomhoz az általuk átitatott úgynevezett párthus birodalom.
A párthusokra vonatkozólag bizánczi és görög forrásokból igen értékes megállapítások jutottak birtokunkba. Ezek szerint a görögök által Sesostris néven ismert II. Ramses Fáraó (az Izraeliták sanyargatója), akinek felesége a khita, másképen hykszosz (skythacheta-chun) királynak a leánya volt, az Ázsiában és Európában vezetett diadalmas hadjárata idején skytha földön 15.000 vitéz ifjút választott ki, akiket azután Perzsiába telepített át. A perzsák „skytháktól elpártoltaknak” „párthusoknak” nevezték el őket. Ez a párthús nép. Ruházatuk, nyelvük, törvényeik némi módosulással a skythákéval volt egyező.
Az egykor egyesült hatalmas Turán királyság harciasabb népeleme messze észak-felé tolódott el, míg az ősi vallás mágus papi rendje köré csoportosult törzsek közvetlenül Kína északnyugati határa mentén helyezkedtek el, beékelődve itt-ott kínai területekre is. Az előbb említett északi hun törzsek területén az úgynevezett hiungnuhunok alkotnak erős birodalmat, viszont a délibb területeken lakó testvér hunfajú népek a skytha-hunok jue-tsi avagy jue-ti nevén válnak előttünk ismeretesekké, akiknek egyik ága volt a vusun, illetve ennek megint csak egy oldalága, a jetha, azaz a fehér-hunok népe.
A vusunokra vonatkozólag, főként a kínai krónikák alapján Wylie, Howorth, a japán Kurakichi Shiratori, az angol Kingsmill és Parker közölnek értékes adatokat.
Kingsmill az Avesztában és pedig Zarahustra idejében (Kr. e. 1000 körül) szereplő hunu-sunu néppel azonosítja a vusunokat.
Parker, a kínai nyelv és történelem egyik igen komoly búvára viszont a magyarokkal azonosítja a vusunokat (Chinese Recorder 1885. XVI. p. 84). (…)
(Zajti: A hún-magyar őstörténelem. 8-22. o.)
III. A skytha sors.
1. A skythák
Az egyes ókori görög és latin írók igen sokat tudnak a skytha népről s a skytha nép jelleméről igen értékes megállapításokat közölnek. – Így Justinus:
„Nem kevésbbé fényes volt a kiindulásuk, mint birodalmuk, s nem fényeskedtek jobban férfiaik, mint asszonyaik hadi erényekben.”
„A skythák nemzetét mindig igen réginek tartották.”
„Az egyptomiak mindig a skythákat tartották régebbieknek.”
„A skythák a rómaiak fegyvereiről csak hallottak, de nem érezték azokat. Úgy a fáradalmakhoz, mint a háborúhoz hozzáedzett nemzet volt a skytha; testi erejük mérhetetlen. Semmi olyat nem szerez, aminek elvesztésétől féljen. Ha győznek, semmit sem kívánnak a dicsőségen kívül.”
Curtius mondja: A skytha követ szavai Nagy Sándor előtt; „...Bármely szélesen terjed a sík föld, még sem fogod utólérni soha a skythákat...Viszont, amikor azt hiszed, hogy messze vagyunk, táborodban fogsz bennünket látni. Fontold meg, hogy minket, birodalmad szomszédait, ellenségnek, vagy barátnak óhajtasz-e?”
„A skythák észjárása nem faragatlan, vagy csiszolatlan, mint a többi barbároké.”
A skytha abiusokról mondja: „Annyi bizonyos, hogy nagyon igazságosak voltak, tartózkodtak a fegyveres cselekvéstől, kivéve, ha megtámadták őket.”
Alexandriai Kelemen szerint az érc keverését egy skytha találta fel.
Maximus Tyrius: „A folyóknak is meg van a tiszteletük, vagy a haszon kedvéért, mint az egyptomiaknál a Nilus iránt, vagy a szépség miatt, mint a thessaloknál a Peneus iránt, valamint a skytháknál a folyó Istene iránt.”
„A skytha nép vitéz.”
„A skytha nép szabad.”
„Jött a görögökhöz a skythák földjéről egy bölcs férfi az ottani barbárok közül, sem szószaporító, sem csevegő bölcsességgel, hanem elve volt: szabados életmód, józan ész, rövid és találó beszéd.”
Läertius Diogenes: „Midőn szabadon beszélt valaki, azt mondták, róla, hogy a skytha beszédmódot utánozza.”
„Amacharsis skytha bölcs arra a kérdésre, hogy micsoda a jó is, rossz is az emberben, így felelt: „A nyelv.” Ő állította azt is, hogy jobb egy sokat érő baráttal bírni, mint a sok semmirevalóval.”
Aeschylus elnevezése a skythákról: „a jótörvényű skythák.”
Scymnus írja a pásztor skythákról, hogy közülük senki sem bánt „semminemű állatot s igavonó barmot.”
„Tejjel táplálkoznak.”
„Úgy élnek, hogy mindnyájuk birtoka és összes vagyona közös.”
Strabo (Kr. e. 66-Kr. u. 24.) írja a skythákról, hogy igen egyszerű gondolkodásúak, azaz őszintén becsületesek és a legkevésbbé sem ármányos észjárásúak voltak, nálunk sokkal szerényebb igényűek is és kevesebbel megelégedők. De azért nagyhírű filozófusaik voltak, mint Abaris, Toxaris, Anacharsis.* [1] ) Abaris és Anarcharsis nagy becsületben éltek, mert honfitársaiknak barátságos, romlatlan és igazságos jellemet tanúsítottak.
„A skythák jeles és igazságos emberek...nem ismernek jövedelemtakarítást, sem szatócskodást, kivéve az árucserét.”
„Anarcharsis és Abaris skytha bölcsek a könnyedség, tökély és igazság nemzeti jellegét tüntették föl.”
Strabónál olvassuk Ephorus következő kijelentését:
„A bölcs Anacharsis a nagyon istenfélő pásztor skytháktól származott.”
Ugyancsak Ephorus szerint: „a skythák a legigazságosabb erkölcsökben élnek.”
„Vannak némelyek a pásztor skythák között, akik igazságuk által mindenekfölött kitűnnek.”
„Anacharsis, a skytha bölcs találta fel a fúvót, a kéthegyű horgonyt és a fazekas korongot.”
Xenephon írja az abius skythákról, hogy „Ázsiában laknak, saját törvényeik szerint élnek, leginkább szegénységük és igazságuk miatt tünnek ki.”
Homeros az abiusoknak nevezett skythákat a legigazságosabb embereknek mondja. Más helyen: „A tejevő skythák a legigazságosabb emberek.”
Dio Chrysostomus (Kr. u. I. sz. közepe) a pásztor skythákról írja: „A pásztor skythákat, ámbár nincsenek házaik és sem nem vetnek, sem nem ültetnek, semmi sem akadályozza abban, hogy igazságosan és törvények szerint ne éljenek.”
Hippocrates feljegyzése: „A skytha szekerek közül a legkisebbek négy kerekűek, mások pedig hat kerekűek.”
Choirilus (Kr. e. 472-399.) mondja: „A juhlegeltető sákok, származásra nézve skythák, lakták a búzatermő Ázsiát s a vándor pásztoroknak, eme igazságos embereknek voltak gyarmatosaik.”
Phylarchos (Kr. e. 210.) jegyzi fel a következőket. „A skythák, midőn aludni készülnek, tegezt vesznek elő és ha bú nélkül találták eltölteni azt a napot, fehér kövecskéket dobnak a tegezbe, ha pedig bajjal, feketét. A meghaltaknak tegezeit kihozzák és megszámlálják a kövecskéket és ha a fehérek nagyobb számban találtatnak, mint a feketék, boldognak magasztalják az elhúnytat. Innen keletkezett az a közmondás, hogy jó napunk a tegezből van.”
Luciánus (Kr e. 120.) fejtegetése a skythákról: „Toxirisnak, a skytha bölcsnek az atheneiek, mint vendégbarát orvosnak síremléke mellett, fehér lovat áldoztak. Az emlékoszlopon skytha férfi volt kivésve, aki balkezében kifeszített íjat s jobbjában, úgy látszik, könyvet tart. Földön fekszik az oszlop, de mégis mindig meg van koszorúzva.”
Toxaris szavai a skytha barátságról: „hogy a skytha barátok sokkal hívebbek, mint a görög barátok, s hogy amazok sokkal több tekintetbe veszik a barátságot, mint emezek, azt könnyű kimutatni. Ti, (görögök) képesek vagytok jobb beszédeket tartani a barátságról, mint mások, de tetteit nemcsak nem gyakoroljátok a szavak méltósága szerint, hanem megelégszetek azt dicsérni s kimutatni, mily nagy jó az; a szükségben pedig elárulván beszédeiteket, elszöktök a tettek közepéből. Mi ellenben, amennyire fogyatékosak vagyunk a beszédekben a barátságról, annyira felülmúlunk titeket annak tetteiben... Én azt gondolom, hogy párviadalban legyőzetvén, sokkal szívesebben hagynám levágni a jobb kezemet, ami a skytha nép büntetése, mint silányabbnak tartani másnál a barátságban. Nálunk folytonosak a háborúk. Ekkor leginkább szükségesek jó barátok s ezért mi minél szilárdabban kötünk barátságokat, ezt tartván egyedüli legyőzhetetlen s felülmúlhatatlan fegyvernek... Elmondom, miként szerzünk barátokat. Nem ivás közben, mint ti, sem úgy ha valaki ifjúkori társunk, vagy szomszédunk, hanem ha valaki jó férfiút látunk, aki képes nagy tetteket véghezvinni, ahhoz sietünk mindnyájan.”
„Sokat utánuk járva mindent elkövetünk, hogy el ne tévesszük a barátságot s ne tűnjünk fel megvetendőknek. Ha pedig barátul választottunk már valakit, következik a szövetség s a legnagyobb eskü, hogy bizonyára egymással fogunk élni s ha kell, egymásért meghalni. És így cselekszünk is, mert mihelyt bemetszvén ujjainkat, serlegbe csöpögtetjük a vért s kardjaink hegyét bemártván, egyszerre iszunk mindketten belőle, semmi nincs, ami ezután minket szétválaszthatna. De legfeljebb csak hárommal szabad ilyen szövetségbe lépni; mert akinek sok barátja van, azt hasonlónak tartjuk a közös parázna nőhöz, s azt gondoljuk, hogy barátsága nem lehet többé olyan szilárd, ha sok jóakaró között van elosztva... Elmondom Dandamis és Amizok történetét; de előbb esküdni fogom a mi eskünket: „Esküszöm a Szélre és Kardra, hogy semmi hazugságot nem mondok a skytha barátokról.”... Ha a Szélre és Kardra esküszünk, ezt annyiban tesszük, amennyiben a szél (levegő) az élet oka, a kard pedig halált eszközöl.”
„...Tehát negyedik napja volt Dandamis és Amizok barátságának. Ekkor ellenség tört a skythák vidékére s mivel ezeknek a támadásról sejtelmük sem volt, mindnyájukat megfutamította s elfogta az ellenség, kivéve, akik gyorsan a folyam túlpartjára úsztak. Akkor t. i. a skythák a Don folyó két partján táboroztak. Az ellenség kirabolta a skythák sátrait s feldúlták mindenüket. Ezért a skythák nagyan szomorkodtak.”
„Amizok mikor foglyul esett, kiáltozta barátja nevét, emlékeztette a serlegre és vérre. Mikor Dandamis ezt hallotta, tüstént visszaúszott az ellenséghez s visszakérte barátját. Az ellenség azonban nagy váltságot követelt. Dandamis ekkor így szólt: „Mindenemet, amim volt, elraboltátok; de ha képes vagyok szegénységemben valamit tenni, kész vagyok rá. Ha pedig akarjátok, tartsatok meg engem barátom helyett s úgy bánjatok velem, amint nektek kedves.” Az ellenség erre szemeit kérte váltságul. Dandamis azonnal odanyújtotta, hogy szúrják ki s mikor kiszúrták, átvette barátját s azzal együtt úszott vissza a folyón keresztül. Az ellenség azonban megrémült, mert meggondolta, hogy minő jellemű férfiak ellen kell majd a jövőben harcolnia.”
Nicolaus Damascenus feljegyzése szerint „a skytháknál évenként nyilvánosan bírálják meg az ifjakat és szüzeket és aki a legjobbnak ítéltetik, azt a szüzet veszi nőül, amelyiket akarja.”
Ammianus Marcellinus ezeket a magasztaló szavakat írja: „A skythák, ez az igen jámbor faj, hozzászokott minden halandó dolgot megvetni.”
Herodotosnál olvassuk: „A skythák az istenek közül csupán ezeket imádják: mindenekelőtt Vestát (a házitűzhely istennőjét), azután Jupitert (a legfőbb istent) és Tellust (a földet), akit Jupiter feleségének hisznek. Ezek után Apollót (a világosság istenét), Vénus Urániát (az égi tisztaságú szerelem istennőjét) és Marsot (a harc istenét), meg Herculest, a kűzdő férfit jelképező isten-hőst. Ezeket az (európai) skythák mindnyájan isteneknek tartják. De azok, akiket királyi skytháknak hívnak, Neptunusnak (a tenger istenének) is áldoznak.
Szoborképmások és oltárok, meg szentélyek készítését nem tartják szükségesnek, kivéve Marsot. Mars képmása a vaskard. Ennek hoznak évente mind barom, mind lóáldozatot és inkább eme kardnak, mint a többi isteneknek.”
Procopius szerint a fehér-hunokat mint „becsületességükről és egyenes lelkűségükről híres férfiakat emlegették magasztalva.”
Menander szerint: az európai skythák, vagy másként a Fekete tenger innenső partján lakó géták önmegtartóztatásukról voltak híresek, amiről a közülük származó Menander görög vígjátékíró világosan tanúskodik.
Cicero feltűnően magasztalja Anacharsisnak, a skytha filozófusnak „csodálatos bölcseségét”.
Plinius tanusága szerint Anacharsis képmására ezt az emlékmondást szokták írni: „Beszédben, evésben mértékletesek legyünk, szégyenletes dolgoktól tartózkodjunk.”
Cassiánus, az egyházatyák iratainak híres összegyűjtője. Aranyszájú Szent János jeles tanítványa, skytha volt.
A skythák semmisítik meg a görögök baktriai uralmát és a skythák segítségével jut újból hatalomhoz az általuk benépesedett úgynevezett párthus birodalom.
A párthusokra vonatkozó bizánci és görög források szerint a görögök által Sesostris néven ismert II. Ramses Fáraó (az Izraeliták sanyargatója), akinek a felesége khita, másképpen hykszosz királynak a leánya volt, az Ázsiában és Európában vezetett diadalmas hadjárata idején skytha földön 15.000 vitéz ifjút választott ki, akiket azután Perzsiába telepített át. A perzsák „skytháktól elpártoltaknak”, „párthusoknak” nevezték el őket. Ez a párthus nép. Ruházatuk, nyelvük, törvényeik némi módosulással a skythákéval volt egyező.
Justinus nyomán Mátyás király nagynevű történetírója, Bonfinius gyűjti csokorba a skytha erkölcs értékes voltát:
„A skythák nemzete harcedzett, megfékezhetetlen, nem ismeri a fösvénységet és nagyravágyást, a legyőzöttektől semmit sem követelt a dicsőségen kívül. Tejjel és mézzel éltek. Az igazság náluk nem törvényekkel volt elfogadtatva, hanem jellemükbe volt oltva. Nem volt nagyobb gonosztett náluk a lopásnál. Ezüst, arany után, - erkölcsüknél fogva – nem futottak. Egyébként igen mértékletesek és önmegtartóztatóak s természettől fogva becsületesek voltak.”
Desericius neves magyar történetíró pedig a következőket írja:
„Az első-skytháktól, azoktól a vallásos lelkületűektől és mocsoktalan jelleműektől az idegen vétkekkel való megfertőződés következtében távolodtak el időközben a skythák... addig a korig, amelyben a skythák a magyar név alatt váltak ismeretesekké. Akkor ugyanis, mikéntha a tűztől eltávolítjuk a vizet, magától visszatér eredeti hűvösségéhez, ép úgy tértek vissza ők is, a keresztényekkel való érintkezést kezdve gyakorolni, őseredeti erkölcsi romlatlanságukhoz.”
„Béla király (IV.) korában megtalálták a magyarokat a Volga torkolatán túl. A Kaspi tengeren túl keletszerte, tatárokkal keveredve tartózkodtak és a halál árnyékában ülnek.”
„Jegyezzünk fel valamit az utókor számára a skythák természetes tehetségéről is. Csak a nagyon idegen nem ismeri s tudja, hogy a mai magyarok, mint a skythák sarjadékai, igen tehetségesek.”
„A régi skythák természetes tehetségétől sem vonandó meg a legfényesebb dicséret. Haditaktikával győzték le Cyrust, Dariust, és Perosust. Szellemes képes példázatban, burkoltsággal játszották ki magát Dáriust, választékos és finom szavakban szóltak Nagy Sándorhoz.”
„Az eddig elmondottakból igenis azt látjuk, hogy a skytha jellem méltán hordozta az idők és korok során neki tulajdonított, igazságos’, becsületes’, ,hűséges’, ,igénytelenségig egyszerű’ jelzőt.”
Stephanus Károly XVII. századbeli neves történetíró Priscus Rhetor, Jornandes és más ókori írók alapján írta a skytha-hun Atilláról magasztalólag: „Bátor és eszes férfiú, kinek észjárása éles és körültekintő, lelki nagysága óriás, elgondolása mélységes.”
Baronius, egy sok századdal ezelőtt élt, korának igen neves írója, így nyilatkozik a keresztény vallásra tért skytha-magyarokról: „Krisztus igája alá kerülve, istenfélőkké, szelídekké, emberségesekké, jóindulatúakká, szerényekké és minden tekintetben szentéletűekké váltak és oly királyok emelkedtek ki közülük, kik a keresztény vallásnak ékességére és díszére váltak.”
Barclaius a saját korában igen neves történetíró mondja rólunk, magyarokról: „A magyar nemeseknek (amint ez természetes is) szelleme magasztosabb, tekintete fennköltebb s gondolkodása nemes lelkűségre termett, taglejtése s fellépése nyájas méltóságra valló, okos tanácsban igen gazdagok.”
Hatásosan szól a magyar nemzetről II. Pius pápa, a keresztény hit legfőbb papja: „Miután a termékeny Pannoniát, Európa minden, a művelt életre szükséges dolgokkal ellátott e részét virágzó birodalom megalkotásával magáévá tette, az, aki a hitet rettentő kegyetlenséggel üldözte volt, végezetre őseink emlékezete szerint a hitünk pajzsa, vallásunk kőbástyája nevet érdemelte ki.”
III./2. A magyar múlt kezdetei
Mielőtt a magyar magyar lett volna, már a hun népben foglaltatott s ez meg a skytha fajban rejlett. Ha lehet ezt a hasonlatot használnom – miként a tojás szilárd héjja befogja annak fehérét, ez meg a sárgáját és a sárgája a termő életet, azonképpen a „magyart” a „hun” és a hun-fajtát a „skytha”. Egymástól különválaszthatók, - mégis, a teremtő élet biztosítására oly csodálatos módon működnek össze.
A szellemekben hívő, velük jó barátságot fenntartó skythákat, hunokat Ázsia Keletéről „csodaszarvas” alakjában egy szellemi jelenés vezeti vissza-visszafelé, Kína határaitól az Ural erdős hegyein át a meotiszi mocsár-tenger gázlóin keresztül a Kárpátok koszorúzta régi otthonuk felé.
Az ős-hagyomány azt tartja, hogy a skythák összeházasodtak a Kaukázus-vidéki tündérlányokkal, és hogy ebből a házasságból származtak a Kur és Araxes folyók vidékén települt úgynevezett ’királyi skythák’. Őskori mitológiánk is arról regél, hogy a Kaukázus vidékén lett volna az a hely, ahová Dul bolgár király leányai tündérséget jártak tanulni, ahol is Nimród ősunokái, Hunor és Magor, őseink atyái, egykor reájuk találtak.
Itt, a magyar mesék üvegtengerei és pedig a Fekete tenger és Kaspi tó között, a Kaukázus felhőkbe vesző hegyláncolata alján, a csendes völgyek ölén siet a Kaspi tó felé a Kur és Araxes folyók tiszta vize. Az ókorban oly sokat emlegetett eme két folyó vidéke lehetne annak igazán a megmondhatója, hogy az emberiség történetében hol kezdődött a magyarság ezredévek előtti ős-története.
A mesés hírű Georgia még fényben állott itt a Kr. u. XIII. sz. elején. A Fekete tenger partjai felé a görög hajós-világ csodás Kolchis-a terült el egykor, viszont a Fekete tenger északi partja mentén, a Dontól kezdve a Magyarországon átfutó Duna irányáig a királyi, a földmívelő és a legeltető, úgynevezett nomád skythák laktak már ősidők óta.
Az Aveszta és ennek alapján a Biblia is e vidékre, a Kur és Araxes folyók tájára helyezi a már újabban-szétágazó skytha-népek őstelepülési helyét, a paradicsomkertet.
Itt volt a mágusoknak, a bibliai napkeleti bölcseknek, akik a gyermek Jézushoz zarándokoltak, – valamint a régi atlantiszi elsüllyedt világ ide került papságának, mielőtt Indiába kerül, – ősi remete hona és itt élt Pourusaspa, a skytha világ nagy reformátorának, Zarathustrának az atyja. [2]
Itt élt Huseng skytha fejedelem, aki a tüzet hozza az embereknek az égből, aki a gonosz indulatú lelkekkel, a devekkel is barátságot tartott. Itt lakott azután a gonosz lelkük, a devek fölött diadalmaskodó skytha Tahmuraf, Huseng ősunokája, aki Ármányt, az ördögöt, mint lovat fogta a maga szolgálatába. Utóda fiatalabbik testvére, Yima, a nagy király, a boldog aranykor fejedelme. Yima adja az emberiségnek az első igazságos törvényeket. Ő lobogtatja fel újból az áldozati tüzeket. Istápolja az állattenyésztést és földmívelést. Ezért is jut az égből szá III. 2. A magyar múlt kezdetei rmazott aranyekéhez. A skythák eredetéről szóló monda szerint ugyanis, egyezően a székely hagyománnyal, a skythák ősatyjának, Targitaosznak a fiai számára a földmívelés jelképéül aranyeke és járom s arany csákány és arany kehely hullott alá az égből. Az első kettő a földmívelés, a második a harckészség és a harmadik, a kehelytartó sírszobrokon is felismerhető vallási jelképnek felel meg. Yima használja először a bort is. Később, hatalma teljében megfeledkezik a tiszta törvényekről és a hazug beszédek felé hajlott, miért is hatalma megrendül és országa egyrésze az akkor feltörő idegen fajok hatalma alá kerül, amely iga alól csak Yima unokája, Feridun turáni király szabadítja fel népét.
A skytha-biblia, az Aveszta szerint, Yima alatt volt az özönvíz. Az Aveszta nyomán a Biblia is az itteni Arméniában levő Ararát hegyen juttatja szárazföldre a bárkát.
A skythaság, őseinek imént vázolt történetét, hagyomány alakjában magával viszi mindenfelé, ameddig ugyanis útjuk és hatalmuk elért.
Már K. e. 2000. év körül a Kaukázus s Pontusz alatt elterülő régi Arran vidékéről (az arranvidéki sémi település későbbi eredetű) és Kappadócia tájáról a skythasággal rokon délibb településű népek egyes törzsei kirajzanak a görög szigetek felé, majd a Tigris és Eufrates folyók mentén a volt sumir-óbabiloni területekre, - innen idő multával át Egyiptomba, ahol az úgynevezett hykszosz (Manetho adatai szerint; hy-kussos) lovas nép (babiloni turk-sumirok és skythakhéták s a kaukázusi iberek egyesült népe) hosszú időn át, éppen a zsidóság Egyiptomban való tartózkodása idején, Kr. előtt 1800 körül uralma alatt tartja a Fáraók leigázott országát. Róluk jegyzi fel az első században élt zsidó történetíró, Josephus Flavius „A zsidók ősrégi voltáról” c. munkájában többek között azt az adatot, hogy miután Egyiptom területéről kiszorultak a hykszoszok, családjukkal és vagyonukkal együtt, nem kevesebb 240.000 embernél, Egyiptomból a sivatagon keresztül Syriába igyekeztek eljutni. Mivel azonban az ez időben Ázsiában uralkodott assyroknak hatalmától tartottak, – abban az országban, melyet most zsidó országnak hívnak, letelepedtek és annyi ezernyi embert magába fogadni képes várost alapítottak és ezt Jeruzsálemnek nevezték el.
Ez esetben a már előbb is Yima történeténél két egymással egyező tényt szögezhetünk le és pedig azt, hogy mindkét esetben a délről felfelé törő sémi uralom állja útját a skythaság, illetve velük közel rokon népek Dél-felé való tovább terjeszkedésének.
A skythaság ezidőtől kezdve a Kaukázus felett elterülő szabad puszta-tereken, amely terület az úgynevezett hűvösebb időjárású, mérsékelt égövön nyúlott el, a régi Magyarországtól egészen Kína határáig, talál gazdagabb legeltetési és állandóbb települési lehetőséget.
De amúgy is ez az északi mérsékelt égövi terület volt ősidők óta a skythák igazi hona.
Ez időben (Kr. e. 1800-600) újabb területi megoszlásukat illetőleg azt látjuk, hogy az úgynevezett királyi skythák a Kaukázus vidékén és a Meotisz tónál laktak, míg a földmívelő skythák a Duna torkolatától a Meotiszig telepedtek, viszont a Don-Volga között és a Kaspi tó felett elterülő pusztaságokon a legeltető, nomád skythaság zöme tanyázott.
A Kr. e. XIII. századtól kezdve a skythaságnak ugyanilyen megosztású elhelyezkedése fejlődik ki a Kaspi tó keleti vidékén, az úgynevezett trans-kaspi területen, ahová, - már tudniillik egy újabb időszakban, - Csaba-Atillafi ment házasodni, viszont Kr. e. 2500-2000 között a magyarországi Duna-Tisza-közről Indiába áttelepült skytha-csoportok és pedig a Daha-agathyrsskythák ősei, a királyi, földművelő és legeltető skythák számottevő csoportjai tartottak némi pihenőt.
A transkaspi területen a nomádok zöme lenyúlt akkor a Kaspi tó mellékén egészen az Oxus folyó régi medréig. Az Oxus partjain elterülő déli kulturáltabb vidéket, amelyet gazdag öntözőhálózat szelt keresztül-kasul, - a földmívelő skythaság lepte el, viszont az Oxustól délre eső területen a királyi skytha törzsek rendezkedtek be az úgynevezett „iráni” királyság néven.
Ez a vidék, éspedig Turán és Baktria (Irán) területe sem volt szegényebb természeti szépségekben, mint túlnan a Kaukázus, avagy a régibb otthon, a Duna-Tisza tája. E vidék fő öntözőcsatornájával, a hatalmas Oxus folyóval történt meg az a különös eset, hogy a folyó, mely régente a Kaspi tengerbe ömlött, - medret cserélve, az Aral tóba szakadt bele. Talán éppen Turán lovas népe számára jelentett e folyó régi iránya olyan természet nyújtotta akadályt, amit csak úgy tudtak elhárítani, hogy a csatornaművek létesítéséhez oly igen értő nép egyszerűen átterelte a hatalmas öblű Oxus folyót a Kaspi tótól az Aral tóhoz.
Ez a folyó az Oxus (Amu-darja), Anahytának, a skytha (hun) nép természet-istenaasszonyának, – közelebbről a turáni és iráni (baktriai) testvér – skytha-népek Boldogasszonyának volt ajánlva.
Ahonnan e folyó ered, a Pamír fennsík körzetébe tartozó badaksáni őserdőségben levő forrás vidéke, szent hely volt, ahová áldott szent utak vezettek, amely vidék kéklő hegykoszorúját meghajtott fővel köszöntötte mindig az arra járó meghatódott lélek.
Itt, a Badaksan hegység lábainál fekszik a skytha-hun népek későbbi indiai malma idején oly nagy szerepet játszó Kasmir vidéke s Kabul városa és a régi hun nép maradékát rejtő Hunza tartomány.
Láttuk, hogy a Kaukázus vidéki átjáró, az úgynevezett Derbend-kapu, az assyr uralom miatt egyelőre megszűnt átjáróul szolgálni a délnyugati kultúrterületek felé, - miért is a skythák a keleti ugyancsak gazdag és kultúrvidék másik nagy átjárójánál, a trans-kaspi területen teremtettek maguknak bázist az úgynevezett turáni és az ezzel délről szomszédos iráni (baktriai) királyság keretében.
A skythaságnak volt északabbra a Bajkál tó irányában elnyúló ősi települése is, ahol a mongol fajtákkal keveredve, mint Hiungnu nép jelennek meg a történelem színterén és pedig attól az időtől kezdve, amikor a skythák másik, a mongol keveredésnek nem annyira kitett csoportja az Oxus medencén át, - a magyarországi ősi területről kiindulva - Indiába húzódott le, Kr. e. 25002000 között.
A hiungnu-hun nép Kína északi határai felé elnyúló ősi területe alatt és pedig az Aral és a Balkás tó közötti térségen s a mai: Turkesztán területén, a királyi skytasághoz tartozó, a történelemben „hun” néven ismert törzsek éltek (Baktria és India határa mentén a királyi skythák ugyane fajcsoportja Huna néven szerepel), s már a Kr. e. 1300. év körül nagyszerűen szervezett hadsereggel és kitűnő törvényekkel rendelkeztek és ugyanúgy királysággá fejlődtek, miként az Oxus menti előbb említett földmívelő és részben nomadizáló úgynevezett iráni skyták, - az előbbi területen Turán, turáni, az utóbbin Irán, iráni, illetve ennek keretében úgynevezett baktriai-királyság néven.
Az egykori hatalmas Turán-királyság harciasabb népeleme Észak felé tolódott el, míg az ősi vallás mágus papi rendje köré csoportosult törzsek közvetlenül Kína északnyugati határa mentén helyezkedtek el, be ékelődve itt-ott kínai területekre is.
Az előbb említett északi hun törzsek területén a hiungnu-hunok utód-népe (fekete-hunok) alkot később erős birodalmat, viszont a délibb területeken lakó testvér hunfajta népek, amelyek nem voltak annyira kitéve a mongol behatásnak, jue-tsi, avagy jue-ti néven válnak előttünk ismeretesekké, akiknek egyik ága volt a vusun (vuszun) hun-nép, s ezeknek egy másik oldalága a jethák (eftaliták), azaz a fehér-hunok népe.
Kingsmill az Avesztában és pedig Zarathustra idejében (Kr. e. 1000 körül) szereplő turáni „hunu” (sunu) néppel azonosítja a vuszunokat. Parker, a kínai nyelv és történelem egyik legkomolyabb búvára viszont a magyarokkal azonosítja a vuszunokat.
Egykorú források ugyanazt mondják a vuszunokról, amit a szólás-mondás a magyar fajtáról: Se nem szőke, se nem barna, ez az; igaz magyar-fajta.
Igen érdekes ezeknek a vuszunoknak (Fehérhunoknak) az eredet-mondája. Ugyanis a hiungnuk senyü-jének (fejedelmének) két gyönyörű leánya volt, akiknek a kezéért sokan versengtek. Atyjuk azonban a még gyermek leányokat nem adta oda egyikhez sem, hanem egy rejtett helyen levő várba vitte fel őket, ahol megfelelő élelem hátrahagyásával bezárta oda a lányokat. Egy bizonyos idő multán - csodálatos módon - egy farkas ábrázatát viselő szellemi lény jelent meg napról-napra a várfal alatt. Farkasok módjára üvöltött állandóan, majd keresztülhatolva a zárt kapukon, megbarátkozott a leányokkal és egyszer csak azt vették észre, hogy a fiatalabbik leány a közeljövőben gyermeknek fog életet adni. Tőlük szaporodott el azután a vuszunok (fehérhunok) rettenthetetlen bátor népe.
A farkas-monda megismétlődik mégegyszer, amikor is a kínai forrás szerint az egyik megölt vuszun-hun királynak a pusztába kitett gyermekét egy holló és egy farkas nevelik fel. Érdekes világot vet erre a régi, körülbelül 2000 év előtti korra (Kr. e. 150 körül), amikor a kínai udvar egy kínai hercegnőt politikai házasság révén férjhez adott egy idősebb vu-szun (fehérhun) fejedelemhez. Noha körülbelül 400 tagú előkelő kíséret ment vele Hun-országban levő új otthonába, - nem tudta mégse elfeledni megszokott kínai otthonát. Verseket írt, ezekbe öntve ki szomorúságát. Eme pompás versek néhánya fenn is maradt, amelyekből kettőt be is mutatok, – egyiket, mint lehető hű fordítást és a másikat, mint költői téma átültetést. [3]
A BÁNAT DALA – Ford.: Zajti Ferenc
Idegennek jegyzett el a népem engem,
És elküldött messze, messze, idegen világba,
Vu-szun hunok népének egy messze országába,
Ahol a királynak hitvestársa lettem.
Sátor alatt töltöm bús, szomorú éltem,
És a kőfal hely’t szolgáló szőnyegek kárpitja
Bús, szomorú panaszomat nem verheti vissza,
Csendes zokogásom’ magamba temetem.
Hús az eledelem, kumisz az italom,
Szívem pedig majd meghasad, mert csak gondolkodom,
Rég nem, látott szép hazámat vajh’ mikor láthatom?
Talán soha, soh’se, talán sose látom!
Darumadár mért nem válhat énbelőlem?
Szárnyra kelve, hogy vágyódón repülhessek tova,
Túl erdőkön, tengereken, szépséges honomba...
Hírt nem hallanátok többé énfelőlem!
A KÖNNYEK
Könnyű hintóm paripái’ kényes tánca
Messze puszták aranyporát felverte az égig.
Lent ácsorgó darvak, gémek, iriszmezők szélén,
Lepik el utunkat, végestelen végig.
Atyám így akarta, Hun vitéz lesz férjem...
Hiába borítja kocsim’ mezők tarka csokra,
Könnyem hullik titkon a nagy úton végtől-végig,
Küllőket díszítő poros virágokra,
Az északi ősi-településű hiung-nu (hun) (fekete-hun) nép rettentő küzdelmeit Kína, - valamint a hiungnuktól idők folyamán elkülönült, velük azonban rokonságban álló egyes törzsek ellen, a kínai krónikák idevonatkozó bőséges anyaga tárja elénk eléggé áttekinthetően már Kr. e. 2700-tól kezdődően.
A hiung-nu-hunok népe a kínai Kanszu vidékén elvegyült a velük rokon, észak-kínai településű kínai néppel. A hunok uralkodóháza már - a Kr. előtti évezredben testvértörzsnek tartotta magát a kínai uralkodóházzal. Különösebb nyomatékkal hangsúlyozták ezt a testvéri kapcsolatot a kínai Han-dinasztia uralkodása idejében és pedig éppen az uralkodóházzal kapcsolatban.
A kínai krónikák északnyugati határa mentén jelentős szerepet játszott, hiungnu-nak nevezett, tulajdonképpen mongollal keveredett skytha-népek Keletre vonult csoportja a Bajkal tó mentén és Koreán át eljut Japán területére is, már a Kr. e. második évezred elején. (Japán hagyomány szerint eme hiung-nu néppel Japánba már újabb időben betelepült mongolok közül való volt Dsingizkhán, a nagy mongol hódító.)
Akár egymás között, akár a kínaiakkal kötöttek ezek az ősi hung-nu-hunok megállapodást, a szerződést megpecsételő esküvésnél használt, fehér ló véréből, avagy a maguk véréből és borból vegyített áldozati italt egy úgynevezett „szentkarddal” keverték meg. Ez a villámgyújtotta tűzben edzett kard a hatalom jelképe volt egyben, és ha valamely más törzsnek a birtokába jutott, mintegy az isteni akarat megnyilvánulását látták benne, mely „akarat” a szóban lévő másik törzs vezérszereplését látja időszerűnek.
Ez a szent kard, úgy említett Isten kardja megfordult a hiung-nu-hunok, az indiai jue-tsi hunok, azaz indoskythák, s őt a fehér hunok kezén is, majd pedig a segítő csapatok révén e kard innen Atillához, illetve Atilla népéhez került újból vissza, - akiktől Csaba Atillafi örökéből Árpád és Szent István királyunkhoz jutott, úgy HadakUra, mint az Isten előre tervelt szent akarata szerint.
[1] . A régi görög írók, ahol pl. a magyarországi ismert folyóneveket közlik, ezekre alig ismerünk rá, – ugyanis a népek, az istenek nevei, nem különben az egyes görög személynevek is igen eltorzítva jutottak az olvasó elé. Innen magyarázható a feltűnő idegenség az ismertetett görögös átírásnál a skytha nevekben. A perzsa háborúk után, kr. e. 300 körül, csupán Athénben 1200 skytha rendőr teljesített szolgálatot!
[2] . Zarathustra nem a német filozófus, Nietzsche által költött és Zarathustra szájába adott „istentelen és hamis” filozófiát képviseli, de úgy az ó-kor, valamint az új-kor számára a legértékesebb vallásos lelkületet jelentette Zarathustra tanítása. Skytha eredete révén viszont a magyarsághoz legközelebb álló „maga fajából” származó prófétának tekintendő.)
[3] . A kínai ősi dallam sok mindenben teljesen egyező a magyar dallamvezetéssel. Az egyezést megtaláljuk az indiai dallamokban is. Erre példaképpen egy Indiai esküvői dal motívumát közöljük Thegze Gerber Miklós zenei átírásában.
Zajti Ferenc
MAGYAR ÉVEZREDEK
(SKYTHA-HUN-MAGYAR FAJI AZONOSSÁG)
350 illusztrációval, mű- és térképmellékletekkel
Budapest, 1939., 1943.
(Részletek)
I. A magyarság történelme és faji öntudata
1. Skytha, – hun, – avar, – turk, – magyar faji azonosság
Történelmi és faji öntudatunk alaptétele: a skytha, – hun, – avar, – turk, – magyar faji azonosság.
A skythaság magában foglalta a hun népet, – ez a magyarságot.
A skytha, – hun, – avar, – turk, – magyarfajta népek ősi lakhelye a főtelepülési szállása a mérsékelt égöv volt Kínától a Kárpát-medence, illetve a történelmi Magyarország nyugati határvonaláig.
Kr. e. 2500 körül a skythaságot a mai Magyarország területén, Kr. e. 2000.-től kezdve Indiában ismeri a történelem, amikor is ők lettek India újabb-kori kultúr-őstelepülői. Ezt megelőzőleg a tudatos hagyomány követi a skythaságot messze évezeredek szerteágazó útjain. Az indiai „Puránák” adatai szerint a skythaság ősei az indiai özönvíz előtt 35.000 évvel, a Káspi tó keleti vidékeiről kiindulva, szerteszóródtak India, Kína területére, a Tigris–Eufrates folyók közé és Közép-Amerika partvidékeire.
Kr. e. 2500-tól kezdve a kínai krónikák is ismerik a skythaság Keleten szereplő népcsoportjait s foglalkoznak is behatóan a szomszédságukban települt skytha–hun-fajta népekkel, megszerkesztve s őrizve e nép ős írott krónikáit.
A mai idők történetírói a hunok négy csoportját ismerik: a) az Atilla-féle hunokat, b) a fehér hunokat, c) a magyarokat, akiket a fehér hunokkal – és d) az indiai hunokat, akiket a fehér hunokkal, így a magyar fajtával azonosítanak.
A fehérhunok főtömege abban az időben, amikor a kaukázusi testvérhunok névadó ősüket, „Magyart” választják fejedelmül, - India 40 állama felett uralkodtak, utódul hagyva többek között India 10 milliónyi ma is jelentős szerepet vivő „rádzsput” népcsoportját. [1] )
A magyarokat a skytha, illetve hun (fehér-hun) alap-fajból eredtetik az ősi magyar krónikák is.
A skytha, - hun, - avar, - turk és magyar fajta népek egymásból kifejlődő története és kultúrtörténete a magyarság igazi őstörténete.
Magyarország területe idő és faj-település szerint is ugyanazon népnek, a magyarság fajcsoportjainak volt minden idők óta elidegeníthetetlen tulajdon birtoka.
* * *
A skytha-hun fajta népek történelmi szerepét a kínai krónikák, a parszi (avesztai) vallásos-irodalom, továbbá az indiai újabb történelmi és régészeti kutatások jelentősen új megvilágításba helyezték. Ezek szerint az Európában Magyarországon szerepelt skytha, - hun, - avar, - turk és mindezekkel egytestvér magyar nép csak része (mikrokozmosz!) volt annak a hatalmas népegységnek, amelynek zöme Kr. előtti 3000-től kezdődően a régi Magyarországot, Észak-Ázsiát, Turkesztánt, Iránt és Indiát különböző időben és különböző nevek alatt, mint skytha, – saka-skytha, – nagy juetsi (indo-skytha), – abar, – kusan, – kidara-hun, – kisjuetsi, továbbá az eftaliták, azaz fehér hunok, majd a kazar-hunok és Bhoja hun-fajta népe, azután Toghrul bég turk-kun népe, Mahmud Gaznavi keleti turkjai, Tamerlán fejedelem s a további indiai mongol népek skytha-fajú tömege főként Indiát (makrokozmosz!) elárasztották. Ezek a népek India néprajzában különböző nevek alatt szerepelnek, így indoskytha, hun, huna, saka, abar, rádzsput, dzsát, gudzsár és megannyi néven.
E népfajok Európában a nagy skytha-hun főtörzshöz tartoznak. Európában a nagy skytha-hun főtörzshöz tartoznak. Európában használatos nevük szerint, mint skythák, hunok, parthusok, bolgárok, avarok, kazárok, uzok, bessenyők, kunok, székelyek és magyarok népcsoportjai ismeretesek.
„A hun nemzet a nagy skytha néptörzsnek egy ága. A népvándorlás után a skytha nevezet lassanként elenyészett s helyét a hun foglalá el. Már Priscus is, Atilla idejében, felváltva említi a skytha nevet a hunnal. Így Atillát skythának, Edekont hunnak, az akazirokat hol hun, hol skytha népnek mondja. Későbbi bizánci íróknál a hun helyett a turk név használata jött szokásba.”
Ugyanígy szerepel a hun név a bizánci íróknál: Menandernél és Theophylactusnál az avarok „hunoknak”, sőt Theophanesnél és Cedrenusnál „nyugati hunoknak” neveztetnek; továbbá a bulgárok, turkok, kinok, magyarok és az uzok szintén hun néven fordulnak elő.
A X-XI. században a magyarok Ungri, Ungar, Hungar neve mellett a bizánci udvar, de maguk e kor történetírói is állandóan „turk” néven nevezik a magyarokat. Így Theophanes, Bölcs Leó, Constantinus, Leo Grammaticus, Cedrenus és Zanoras. Bölcs Leó művében állandóan „turk” néven nevezi a magyarokat. A császár követe a „turkokhoz” viszi ajándékát és a „turkok vezéreivel” tárgyal.
„A turkok hun eredetű nemzet.” „A dunamelletti turkok ungároknak is hivattatnak.” „A turkok ungárok.” „A turkok hunféle nép.” „Pannóniában a Duna mellett is laknak turkok.” „A madsarok turk-fajú nép.” „Árpád népe, a madsar, turk nemzet.” „A turkok „Madsarok” tűzimádók.” „A keleti skythák turkok.” „A Kaukázus északi oldalán lakó hunok turkok.” „Hun népek, akik turkok.” „A magyarok hazája Turkia.” „Árpád, Turkia nagy fejedelme.”
A byzánci császár által I. Géza királynak 1074-ben küldött korona felirata „Turkia királyának” nevezi Géza királyt.
Szorosabban számíttatnak a hun törzsekhez: Atilla hunjai, az akatzirok, vittorok, eftaliták, vagy fehér-hunok, cidariták, kuturgurok, uturgurok, unigurok, ugurok, ultizurok, sabirok, saragurok. Ezenkívül a hunok a cimmerek, a massagéták, skythák, avarok és turkok nevezetei alatt fordulnak elő. A különböző népalakulatok azonban e főnevezetekre vezethetők vissza: kun (komán), kazár, palócz, parthus, turk, uz, sabir.
A chun, cun, choan, chaon, hun, un, unnu, hiongnu, chionita, stb. nevek a hun nép megkülönböztető névváltozásai. Ugyancsak megkülönböztető névadások az ogor, ugur, ogor(Ogana, Ugradeva), ogur (oguz, uz, ouz), un-ugur, ounnougouroi, hunuguri, ouggroi, ongri, ugri, Ungri, Hungari, - továbbá a jugur, jugri, jugra, jura, juharan, joren, jaren, juhri-, Kézainál „regnum jorianorum” nevek.
Zichy Jenő gróf „A magyar faj vándorlása” c. munkájában megállapítja: „...az onogur (Priscus Rhetor 457 és Agathias), ogor, ungroi, unnugarai (Theophylactus Simocatta 558), ugur (Zemarchos 568), hunuguri (Jordanis 550), turkoi, unnoi, ungroi (Georgius Monachus 842 és Leo Grammaticus), ungri (Hinckmar 862), hungari (Regino 889), ugri (Nestor 898), unogundur és unogurdur (Theophanes), turkoi és sabartoiasfaloi (Constantinus Porphyrogenitus 950) mind egy és ugyanazon népnek különböző korú és átírású neve ... Kétségtelenül áll előttünk, hogy a hunok a Kr. u. II. századtól kezdve a Kaukázus, Don és Volga között állandóan szerepelnek, hogy a hun és az avar ugyanazon nép két ágazata, hogy a hunban benn volt a magyar fajta elem. A hun és magyar közti történeti kapcsolatot tehát többé letagadni nem lehet!”
„Világos, állapítja meg helyesen Fischer Károly, hogy a kazár, bessenyő, avar, kun, palócz nemzet, mint ilyen sohasem létezett, – hanem létezett igenis egy skytha, később hun, vagy hihetően kun, ma pedig magyar gyűjtő néven nevezett vitéz nemzet, melynek amazok csak kiegészítő részei, törzsei, illetve ágai voltak.”
„A hun-magyar nemzet önálló, magából fejlődött faj. A fekete-hunok, azaz Atilla népe s a fehér-hunok, azaz Árpád magyarjai közt egyéb különbség nem volt, mint egy kis eltérés a szó kiejtésében s a ruházat színében.”
„Az ugor népek a mai nyugati finnekkel nem faj, - hanem csak nyelvrokonok, azokká lettek a hun-magyar nép közvetítésével.”
„A királyos-skythák alatt a magyar-faj hun ágazata értendő. Priszkusz Rhétor királyos skytháknak egyenesen Atilla embereit mondja.”
A neves Nagy Géza elfogadott megállapítása szerint „végkövetkezésül azt az eredményt vonhatjuk le, hogy semmi esetre sem lehet elválasztani a skythákat azon később feltűnt közép- és belsőázsiai nomádok, hunok, magyarok, kihok, turkománok, tatárok, kirgizek, mongolok családjától, kiket turánoknak ismerünk”.
I./2. Az ősi magyar múlt
A magyarok európai megtelepülésére vonatkozólag a történetírások úgy emlékeznek meg általánosságban, hogy a magyar nép a nagy népvándorlások utolsó hullámaival sodródott ezer éve a nyugati kultúrnépek szomszédságába, ősi múltjukat különben homály fedi...
A magyar nép nem a véletlen játékából sodródott mai szent helyére, de ide terelte Isten irányító keze, hogy a harcok viharában és messzi világtájak élettapasztalataiban gazdagodott nemes magyar népet arany kapunak állítsa oda a lángoló lelkű Kelet és a hűvös Nyugat mesgyéjére... Ezt a kaput Isten ereje állította oda és emberi erők ím ledönteni akarják őrálló helyéről! Kelet e kapun nem betörni akart Nyugatra, hanem a nyugati külsőséges kultúránál magasabb rendű keleti lelki kulturáltság tiszta értékeit hozta ide Nyugatra, és pedig mind a maga akarása, mind a sors kényszerítő hatalma szerint is.
A magyar nép itt, Magyarország területén azon a helyen áll őrt, ahol másfélezer esztendővel ezelőtt hun őseinek nagy fejedelme: Atilla hun király, mint „Isten ostora” osztogatott parancsokat Kelet felé Indiáig és Nyugaton a mai Franciaországig. Isten kezében nyugodott ez az ostor akkor is, amikor a keresztények iránt annyira türelmes Atilla megkíméli Párist és Rómát. Róma egyházfejedelme által a hun-utód Szent Istvánnak ezer évvel ezelőtt – megbecsülésből – ajándékozott királyi korona a legnemesebb válasz arra a világtörténeti nagyszerű tényre, amikor Atilla Róma előtt, – hogy megkímélje a szent várost, – a földre bocsátá le az Isten kardját.
Ha ostorként tartotta is kezében régen Atilla népét Isten, mégis csak Isten kezének a melege az, ami a hun-utód magyar nép lelkivilágán is megérzik, mikor a nemes kardforgatás örökölt készsége mellett oly igazán nagyot és nemeset képes alkotni a művészet és tudás megannyi ágában.
A magyar nép ide, Európa szélére magával hozta évezredeken át gyarapított ősi ösztönös képességeit, amelyekhez egy-kettőre megszerzi a nyugati kulturáltságot is. Emellett, mint edzett harcos, megvédi Európát, valahányszor Ázsia felől a fel nem tartóztathatónak vélt népáradatok megsemmisíteni törekedtek Európa társadalmi berendezkedését és kultúráját, biztosítva ezzel Európa nyugodt továbbfejlődését, míg maga ezer sebből vérzett.
Amikor azt látják irigyei és ellenségei, hogy erejében nem roppanthatják össze a magyart, megfosztották ősi történelmi múltjába vetett hitétől. Krónikáinak hitvallásszerű írásaiban hiába akar továbbra is hinni, - hitetőket küldtek közéjük nagy alattomban, akik hun és skytha őseiket fajuktól idegennek és vad barbárnak rajzolták előttük és végtére kezdé feladni a magyarság bennük való rajongó hitét. Már majdhogynem elfeledé a magyar Atilla ősapját is, s csak amolyan fagyos közönnyel énekli himnuszában:
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
Az újabb történelmi kutatások azonban lehetővé tették, hogy a történelemben szerepelt népek és történetük valószerűbb megvilágításban kerüljenek elénk, mint ahogy az ellenség szűkszavú és elfogult kritikáiból és krónikás írásaiból azt magunk elé rajzoltuk egykor.
Ezzel kapcsolatban az eredményekről beszámoló s a közvélemény érdeklődését is híven kifejező néhány napilap egyszerű híradására utalok csupán:
Magyarországi kőkorszakbeli sír, zsugorított temetkezéssel
„Árpád sírjának keresése közben derült ki, hogy Budapest már a kőkorszakban is lakott hely és kultúrközpont volt.”,
„Óbuda és Buda már a történelem előtti időkben is kultúrhely, mindenesetre sűrűn lakott terület volt. A talált kőkorszakbeli ősemberi tűzhelyek egykorúak a bükki kultúrával és pedig a jáspis nyílhegy, kőkés, bronz és vastárgyakkal, - neolitkortól a késő vaskorig. A Tabán is kelta település helye volt.”
„Ötezer éves zsugorított őssírokat és páratlan kőkorszakbeli festett kerámiákat tártak fel Pécsváradon.”
Magyarországi áldozóüst, egyező a Kínában, Mongóliában és Szibériában talált hasonló leletekkel.
„Négyezer ötszáz éves temetőket ásott fel Móra Ferenc Deszken”
,,Az aranyhegyi őskori lelőhely a neolith- és bronzkor közötti átmeneti időből való, - őscserepekkel, kovapattintók, csont- és kőszerszámok s festett kerámiadarabokkal. A zengővárkonyi őstelep (78 sír) négy-ötezer éves zsugorított neolithsírral szerepel; 104 darab őskori festett kerámiával, - halotti edények, talpcsöves tálak, szalagszerű motívumokkal.”
„Korai bronzkori (4000 éves) és rézkori, tehát 4500 éves sírok ezek. Pár száz évvel ennél is korábbiak a Deszkhez közeli kő-rézkorszaki sírok. Menghin prof. (Ausztria) mondja: „néhány izgató őskori problémának a nyitja magyar földben van”.
„Az őskorban a Tisza-Maros szög roppant termékeny volt halban, vadban és kövér legelőkben dús, úgy, hogy a folyóágyak által védve lakott itt az ősember. A kőkor végén volt ez, amely már átmegy a fémkultúrába, a vörös-réz korba, amelynek talán a mai magyar föld volt a kiindulási pontja. Deszken együtt van a réz és átmeneti bronzkultúra. Itt találták a legrégibb európai fémékszereket is.”
,,Trója felé mutatnak rokonságot a deszki rézkor kerámiai emlékei, így a talpcsöves olyan edényekkel, amilyeneket Schliemann talált Trója legalsó rétegeiben.”
„Az erdélyi Maros folyónál viszont a bronzkor kezdetével találkozunk.”
,,A rézkor tőlünk sugárzott le Délre, a mi rézkorszakunk a régibb, s az innen kapott csíra virágzott ki a görög-szigeti kultúrában.”
,,Tizenöt helyről ismerjük már a magyarországi ősembert”, mint a fiatalabb őskorszaki ember egykori magyarországi tartózkodásának kétségbevonhatatlan típusát, – környezete értékes lelet – tárgyaiban viszont a jégkorszak leghosszabb eljegecesedési időszaka emberének iparművészetét tárja elénk. De gazdag leletek kerültek elő a jégkorszak elmúlását kővető és a csiszolt kőkorszakba átvezető korszakból is.”
„Kétezerötszáz éves skytha sírmezőt tártak fel Tápiószelén.”
„Zsugorított [2] ) helyzetben fekvő csontvázak, égetett temetkezésekkel váltakozva.”
„Közeli időben, Tápiószentmártonban 1924-ben a skytha aranyszarvas került ki a homokos földből. Sajnos, hogy a gőzeke összerombolta az újabban napvilágra került leletek jórészét.”
„A pestmegyei Sáhi puszta leletei közt szerepel egy buddhista valláseszköz, a már ismeretes garnitúra, amilyen számtalan fordul elő a hun és avar sírokban. A hunok, illetve az avarok úgy látszik a buddhizmus vallás elveivel is ismerősök voltak.”
Ezer feltárt hun sír Szentes határában címen közöl egy másik napilapunk részletes beszámolót a magyarországi gazdag hun sírmezőkről…
De megannyi mű, így a Magyar Nemzeti Múzeum kiadványai, gazdag feltárásban ismerteti a magyarországi Kr. e. korai századokba nyúló (Kr. e. 1300-600) és szinte már az újabb időkbe (Kr. után 370-900) tartozó gazdag hun, avar és honfoglalás kori sírmezőket.
„Magyarok és bolgárok közös kultúremlékeit tárták fel Madarában.”
„A bolgár-törökség teljesen azonos kultúrájú nép volt a honfoglaló magyarsággal.”
„Bulgáriában is találtak „Kameni-babákat”, háromfonatú hajzattal, amilyen a kun sírszobrokon látható.”
„Bulgáriában találták az első patkót. Mint a patkó, a kengyel is hun találmány volt.”
„Az őskori népvándorlás Nyugatról Keletre haladt”, hangzott Stein Aurél egyik előadásának megállapítása:
,,4-5000 évvel ezelőtt fejlett, virágzó kultúra volt pl. Háránban. (Hárán az új semitizmus kiinduló pontja volt, és pedig Ábrahámmal kezdődően, - de semmi esetre sem az ázsiai őskultúra kezdete! Z. F.) Stein Aurél vizsgálódásai megdöntik azt a közkeletű feltevést, hogy az árja népvándorlás és kultúra Keletről Nyugat felé terjedt, Észak-Indiával, mint kiinduló ponttal.”
„Az árják Nyugatról mentek Indiába.”
„Az árja kultúra bölcsője és első központja Anatóliában volt.”
„Beludzsisztán és Makránban kő- és rézkorszakbeli telepek voltak találhatók, ötezer éves romhelyekkel (60 helyen), a Kr. e. IV. évezredből származóak, s azonosak az indusmenti kultúrával, de az egyiptomi, szuzai és mezopotámiai kultúrával mutatnak még hasonlóságot.”
„Az Indiában nemrég feltárt Mohendsó-daró és Harappa 5000 éves városok leletanyagában feltárt hieroglif-írás azonos az Indus völgyétől 25.000 km-re fekvő Húsvét-szigeten a (chilei partoknál) 60 évvel ezelőtt felfedezett írásjelekkel, amelyek közül 120 jel azonos az indiaival. A két nyelv és civilizáció azonos volt, állapítja meg a tényt felfedezője, Hevesi Vilmos, e témának fáradhatatlan búvára.”
„Az indiai úgynevezett munda-népek nyelvei szoros rokonságban állnak Európa és Szibéria finn-ugor, különösen pedig ugor nyelveivel, tehát a magyar nyelvvel is”, állapítja meg Hevesi Vilmos.
Egy a napokban megjelent újságcikk már arról tesz tanúbizonyságot, a kiküldött expedíció tudományos kutatásainak eredményét ismertetve, hogy az Amerika partjaira, illetve a Húsvét-szigetekre „hajdanán odaérkezett nép maradéka egy hajdanán Ázsiából jött ázsiai mongoloid fajtájú nép”.
A legújabb híradás a „Hunza”-népre vonatkozó, igen érdekes, Londonból keltezett cikket közöl. A cikk írója szerint „A magyarral majdnem azonos nyelvű népet találtak Észak-Indiában. Ez a „Hunza”-nép. A hunza és nagír-népek a Karakorum több ezer méter magas hatalmas hegyláncai mögé húzódtak vissza, két és félezer esztendő óta, ahol ma teljes magánosságban, mint józan földművelő és állattenyésztő nép élnek.”
Az indiai Modi prof. egy 1916-ban megjelent, „A hunok ősi történelme és indiai szereplése” c. munkájában hivatkozik a magyarokkal kapcsolatban a hunzákra. Ugyancsak nevezett professzor levelezéseinek során, egy 1923-ban kelt levelében hangsúlyozza ezt ismételten.
De van ennek már messzebbre visszanyúló előzménye is. The Journal of the Anthropological Institute, August 1877, London, - számában Hyde Clarke-nak, az Anthropologiai Intézet h. elnökének egy igen érdekes dolgozata jelent meg a következő címmel: „Magyarok és ugorok hymalájai eredete és kapcsolataik.”
A szerző bizonyos magyar és indiai szókészletek egybevetése után többek között azt mondja:
„Figyelemre méltó körülmény, hogy egy buzgó magyar, Körösi Csoma, népének eredetét a Hymalájában kutatta és erre szentelte életét. A tibeti tanulmányok ugyan nem hoztak eredményt idevonatkozólag, de ha életét kíméli, Kelet-Nepálban megtalálja azt a bizonyítékot, amit tudásával kifejtett volna. Kőrösi Csoma Sándor Dardzsilingben van eltemetve, a magyarok és ugorok igazi hazájában.
Itt a törzsek között szerepel a Magar-törzs és nagyon is lehetséges, hogy ez az igazi eredő törzse a magyarnak avagy madjarnak. Sok egymáshoz hasonló szó van a két nyelvben. Számos törzsnév származott át egyikből a másikba még a történet legelején. Megjegyzendő, bár az egyes szavak a magarban és a magyarban megvannak, - de sok szó jobban van megőrizve a magar mellett tartózkodó törzseknél, amelyeknek egyes törzsi ágai közel állóak a magyar törzshöz és rokonai azoknak a hunoknak, akik Pannónia meghódításában részt vettek és nevet adtak Hungáriának.”
,,Mr. Howorth, aki sokat foglalkozott Ázsia népeivel, a kaukáziai Khunság népéről mondja, hogy ők Hungária hunjai.”
„Klaproth, a kaukázusi Lesgek, Avarok és Khunság nyelvében határozott bizonyítékokat tárt fel különösen a fejedelmek neveinek összefüggő azonosságát illetőleg.”
„Dr. Leitner, magyar tudós dardistán-i tanulmányaiban kiemeli a Hunza törzs fontosságát, amely törzs azokkal a hunokkal lehetett kapcsolatban, akiket mint Hungária megalapítóit ismerünk”
„Az én véleményem a Hungária megszállására vonatkozóan az, hogy az ugor vándorláskor a Hymalájából Ugor-Hunok nyomultak a Kaukázusba, - innen Hungáriába.”
A kutatások fejlődésére vet világot, ha ismertetjük dr. Tóth Jenő többévi indiai kutatásaival kapcsolatban felmerült idevonatkozó eredményes megállapításait, amelyeket közzé is tett és pedig a Budapesti Hírlapban és a Vasárnapi Újságban (1912-1913). A közlendő cikk fontosságára való tekintettel e kötet függelékében egész terjedelmében is bemutatom a cikket, itt most csak néhány hunza szót ismertetek:
Hunza nevek többek közt: Tas, Kelli, Tor, Mára, Aljas, Szaban, Holló, Ronó, Szekero, Abadi, Bultse, Bek, Mirák, Lassu, Sója, Birgósi, Darvas, Sebos, Kazir, Dudasein, Szaparo, Balcsa, Szakar, Sango, Zamiro, Bakk, Batt, Bóti. Egyes kásztok nevei a hunzáknál: Bat, Dar, Vai, Baga, Rono, Jászkun [3] , Lakai, Battas, Kappas, Sárfi, Sófi, Látfi, Vadi, Szaidi. Hunza falu nevek: Tsók, Lós, Hunlós, Tsorban, Budaless, Kaluts, Tolti, Kagán, Darvas, Samar, Palas, Aptsai, Irsád-pir, Dankut, Sekvár, Baldás, Bagrót, stb.
A gömörvidéki népet India határvidékéről érkezett népnek tartják. Egyes gömöri járások anyakönyvéből kiírva, ott a következő gömöri családnevek szerepelnek,
Hindulák Czamba
Kótai Csánk
Tokár Bagi
Tenki Bóta
Matuz Bari
Sagul Barják
Magmatyo Gilják
Mager Gállai
Berente Ballang
Szabari Maricsán
Matuscsák Számpor
Csegöldi Babrudák
Ragó Géta
Gangoli Sidai
Bodoló Babula stb.
Nem értjük a nevek jelentését, úgy miként az indiaiét sem, de az összefüggés kétségtelen, Indiában viszont minden egyes szó értelmezett jelentésű. De mert ennek a fejezetnek nem a nyelvészeti studium a tárgya, elégedjünk meg, ha a messze múltra utaló történelmi összefüggés lehetőségeit a nyelvhagyomány tényei is alátámasztják, sőt igazolják.
Visszatérve a magyar-hon területére, összefoglalásul Nagy Géza maradandó értékű cikkére hivatkozunk, aki a magyar föld ősidőbeni lakottságára és műveltségére vonatkozólag a következő fontos egybeállítást szerkesztette:
„Miféle és hány nép lakta e vidéket az ősidők messzeeső századai és ezredei alatt, nem tudjuk, még a bronzkori népség felől is homályban vagyunk s legföllebb annyit kockáztathatunk meg, hogy legalább is háromféle elemből állt: az őslakosságból, melynek megtelepedése még a kőkorba nyúlik vissza és kulturális tekintetben, meg talán ethnikailag is összefüggött a trójai I város népével, hihetőleg a pelazgetruszk népséggel; egy keletről bevándorolt elemből, mely alighanem ázsiai árja (mitanni, méd, perzsa) és turán keverék volt s babiloni-elamita hatás alatt kifejlett bronzkultúrát hozhatott magával: végül a baltvidéki szőke rasszal kapcsolatban levő s északnyugat felől behatoló, a bronzkultúrának még kezdetleges fokán álló árjákból.”
„Ezek a vándorlások a Kr. e. XIV-XII. század körül történhettek, amikor a „tenger széléről való északi népek”, mint a dardok (dardan), moszuk (mysiai), javanok (ion), akaivasok (achai), sakalsák (siculus), sardok vagy sairdanak (sardin), II. Ramses (Kr. e. 1347-1281.) 5-ik évében, Merenptah (Kr. e. 1280-1260.) alatt és III. Ramses 8-ik évében (Kr. e. 1232.) Egyiptomot is háborgatják: amikor elpusztult a görögök életében annyira nevezetes trójai VI. város, a Kr. e. XIII. században, vagy Eratosthenes számítása szerint Kr. e. 1183-ban; amikor a görögök, phrygek, illyrek és italicusok benyomultak a Balkánra, Hellasba, Kis-Ázsiába és Itáliába; s amikor a dórok a Kr.e. XII. század dereka táján véget vetettek a mykenaei kultúrának. Ez időtájban nyomulhatott Magyarország területére az a két nép-elem, melyet a történelem hajnalán is itt találunk. Kelet felé az ázsiai árjasággal közelebbi rokonságban levő thrák, közte szkítha-masssagéta-féle turánokkal, kik Kr. e. 1500 körül kezdtek nagyobb hatalomra szert tenni, Herodotos szerint Dárius szkítha hadjárata előtt ezer esztendővel alapítván első királyuk, Targitaos a csakhamar háromfelé oszlott szkítha államot (Herod. IV. 7.); míg északnyugatról a lett és graeco-ital csoport közelebbi rokonsága, az illyr elem terjeszkedett, behatolva a Balkán nyugati részébe és Itáliába is.”
„Mindez azonban ma még csak hozzávetés. Biztosabb történeti és ethnikai ismereteink csak abból az időből kezdődnek, amikor a keleti szkíthák, vagyis az úgynevezett szkolotok Kr. e. 700 körül megindult mozgalmainak hullámai KözépÁzsiából a mai Dél-Oroszországon át egész Magyarországig hatoltak s feltűnnek nálunk a szkítha jellegű legrégibb vastárgyak; majd a Kr. e. IV. század felé a kelták ún. szkordiszkok, araviszkok, tauriszkok, boiok hódításaival elterjed nálunk is a La Téne névvel nevezett vaskori kultúra.”
Anélkül, hogy a finn-ugor területek felé irányuló rokoni kapcsolatokat és együttérzésünket legkevésbé is szűkíteni akarnánk, csupán megállapítani óhajtjuk mi is ama tényt, mely szerint a ugor-finn, – közelebbről a votják, vogul (5000 lélek) és osztják hatás a magyarban kevésbé faji, mint inkább csak nyelvterületen mutatkozó hatás, miután a hunfajta népek kb. 400 éven át éltek eme népek, illetve néptöredékeik területén, avagy határain, amit igazol a primitív szókészlet is, mely a magyarság ősi nyelvterületén olyan új szókészletként jelentkezik, mely az „eltanult” nyelveket jellemzi különösképpen és egyben azt is igazolja, hogy a magyar nyelv nem a finn-ugorság keretéből alakult a mai magyar nyelvvé.
A nemrég felfedezett, a „Halotti-beszéd”-nél korábbra tehető ősi magyar vers (Mária-sirató) egy két hangzóváltozástól eltekintve, – szókészletében, mondatszerkezetében egyező a mai magyar nyelvvel. A vers néhány sora:
„Szemem könnyel árad,
Én jonhom buval fárad
Világ világa,
Virág virága,
Keserüen kinzatol,
Vasszegekkel veretöl,
Óh nékem, én fiam…”
„Kegyeljetek fiamnak,
Ne legyen kegyelm magamnak,
Avagy halál kinjával,
Anyját édes (ézes) fiával
Egyetemben öljétek.”
Úgyhogy ez az ősi magyar nyelv az Árpádok alatt, de sőt már a honfoglalás idején is a mai magvarral ugyanegy nyelv volt.
Vegyük figyelembe azt a kevés időt, amikor a finn-vogul, stb. szomszédságba települt hunfajta magyar-őselem ebből a szomszédságból, illetve ennek hatásából kibontakozik. Ha finnféle törzsnek vennők a magyarság alaptömegét, amennyiben egységes nyelvanyaga csak későn jut módosító hatásokhoz, így a kazár nyelvterületről hozzájuk csatlakozott rokon kabar nép részéről, igazán nagyon kevés ideje maradt e népnek ahhoz, hogy a feltételezett magyar (finn) alap nyelv a honfoglalás idején már egy olyan módosulást tüntethessen fel, amilyet pl. a vogullal és osztjákkal szemben az ismertetett „Mária-siralom” íratása idején mutatott a megállapodott kiejtéssel és szókészlettel rendelkező ekkori ősi magyar nyelv.
A finn-ugor területről a magyarba átszivárgott szócsoport mellett kb. kétszer annyi az ó-török nyelvből magyarázható szókészlet,
„A magyar nyelvben rejlik a legrégibb emlék, mely az összes ural-altáji nyelvterületen reánk maradt, s a magyar kultúrszók valódi analogiái nem a nyugati, hanem a keleti törökségben találhatók. A török-magyar szókincsnek csaknem kétharmad részét csupán a Csagatáj, Ujgur és Altáji segélyével lehet etymologice fejtegetnünk és megértenünk”, írja Vámbéry.
Fiók Károly, a szanszkrit nyelv professzora, „Árják és ugorok érintkezése” című munkájában viszont a déli-ugor nyelv hatását hangsúlyozza: ,,1. A kozár (kozár-kabar-magyar) nyelv szintén a déli ugor nyelvághoz tartozott, sőt 2. tény, hogy az indoskytha korban még magyarok és kozárok egy és ugyanazon néptörzs kötelékében együtt éltek. Én mind a két tételt jól megfontolva, nyugodtan teszem magamévá és hiszem, hogy ezt sem philologiai, sem historiai úton megdönteni többé nem lehet.”
„Megállapítható az érintkezés ideje is, hogy t. i. az a Rigvéda szereztetését tehát a Kr. e. 2000 évet megelőzte; csak így érthető meg, hogy ugor kifejezések jönnek elő már az árják legrégibb védai dalaiban; csak így érthető meg, hogy a hozzánk átjött kifejezések (víz, tűz, ház, név, tehén stb.) úgy meghonosodtak nyelvünkben, mintha eredetiek volnának. Sőt könnyű megállapítani az őshaza helyét is, ahol ez az érintkezés megtörtént. A Rigvédáról írt dolgozatomban részletesen kimutattam, hogy az ugor-árja őshaza helyének, mely a Jaxartes két partján terült el, megállapításához legbiztosabb adatokat az Avesta (Vendidad. I. Fargard.) nyújtja; mindjárt utána jön az ugoroknak ott máig élő emléke (a Káspi-tó és Jaxartes folyók félreismerhetetlen ugor neveiben); harmadsorban jönnek a Rigvéda bizonyító adatai. Ezek mind azt tanítják, hogy ez volt azon hely, honnan délnek vándoroltak a hindu-, később nyugatnak a persa árják; észak felé sokkal későbben az ugorok, kik ugyan észak gyéren lakott fenyéreinek, legalább egy részében, azelőtt is urai lehettek. A délnek húzódó hindukkal együtt ment nagy ellenségüknek, az ugoroknak roppant tömege is, éppen úgy, mint a magyarok bejövetelénél velők, részben utánok, jött az őket szorító bessenyő raj. Ez ugorok azután, midőn az árják az Industól keletre húzódtak, megtelepedtek Kabul vidékén és a Pendsáb folyamközein. Egész északnyugati India úgy tekinthető; mint ugorok telepedő helye. Hogy az ős ugornyelv meddig maradt e tájon fent, arról, ha nem lehetetlen is, de nagyon nehéz ítélni; kivált azért, mert az indoskytha hódítás éppen ezen tájat érte a ker. időszámítás körüli évszázadokban. Már pedig az indoskythák, kiknek utódai a jätok, bírják ma is a Pendsábot, amint ezt a Pendsáb történetírói Col, Tod, Elphinstone, Cunningham A. és a többiek egyhangúlag állítják, éppen azon nyelveket vitték szerintem oda vissza és tartották fent, bizonyosan sok változással, mai napig, melyek azelőtt is az ős bevándorlók ajkán éltek ősidők óta. Maga a jat (vedában Yätu, Yadu) név, e népfajok máig viselt neve az ugorok nevének (jaht-népek) prákritos alakja, mely az indoskytha érmeken görög és arrian transsciptióban egyaránt előjön.”
„Így azután, e kétszeres telepedés miatt, talált soha nem fog sikerülni megállapítani, hogy a Pendsáb mai lakóinak nyelvében még meglevő ugor elemekből mit kell az ős, mit az indoskytha telepedés számlájára írni.”
„Annyi azonban bizonyos, hogy a védai dalnokok az északnyugati vidékek lakóit acräddha, avrata, avridha, ayajna (hitetlen, istentelen, szentségtelen, nem áldozó) és több ilyen címekkel illetik, mi bizonyít legalább annyit, hogy ezek a népek nem léptek be hamar az árjákat elkülönítő hitélet körébe. Maga Alex. Cunningham, ki az északnyugati indiai tartományok történetével legtöbbet foglalkozott, így osztályozza az ottani nép fajokat: 1. Early Turanians (ezek azon ugorok, kiknek felfogásom szerint - a Rigvéda őrzi emlékét). 2. Arjas, or Brahmanical Hindus. 3. Later Turanians, or Indoscythians, - (Archcological Survey of India II. vol. Simla, 1871.). E beosztásnak, mely pusztán physiognomiai alapon meg a Pendsáb lakóínak szóhagyományán alapszik, helyessége meglepő, ha elgondoljuk, hogy az író Cunninghamnak sem az ugorok védai szerepléséről, s nyomairól, sem az indoskytha érmeken levő, eddig megfejthetetlen szavak ugor voltáról semmi tudomása nem volt.”
„Ezeket így tudva, érthetjük csak meg azon tüneményt, hogy vagy húsz népnév a Rigvédában tiszta ugor jelleget visel és pedig hívebb transcriptióban, mint amilyenben találtuk későbbi klasszikus íróknál ugyanazon neveket.”
Közel időben (1932) Hevesi Vilmos „Finnugor vonatkozások Indiában: című munkájában foglalkozik behatóan ennek a rokonságnak a hangsúlyozásával és igazolásával.
Kérdezhetnők, hogy Kőrősi Csoma Sándornak volt-e vajon idevonatkozóan határozottan körvonalazott véleménye?
Kőrösi Csoma Sándor életírója, Dr. Duka Tivadar szerint „históriai és nyelvészeti problémák magyar szempontból való tanulmányozása végett” indult el ázsiai nagy útjára.
„Nemzetünk eredetének és régibb történeteinek felkeresése és kifejtése végett indultam volt ki hazámból - írja Kőrösi Csoma Sándor egy 1832. április 30-án Kalkuttában kelt, latin nyelven báró Neumann Fülöp, londoni követségi titkárhoz írt levelében, majd:
„Érzem, hogy milyen keveset tehetek a magyarok hazájának felkutatása és meghatározása kőrül, mivel nem nyílik előttem út az Imauson túli Scythiába.”
„Kétségtelenül chinai Tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, – hol a magyar nemzetnek bölcsőjét keresnünk kell.”
„Az én ázsiai utazásom célja: felkeresni a magyarok legelső lakhelyeit, összegyűjteni viselt dolgaiknak történeti emlékeit és megfigyelni azt az analógiát, amely több keleti nyelv és a mi anyanyelvünk között van.”
„Indulok a mi Elejiink legrégibb hazájába, nagy és kis Bukáriába.”
„Nagy gyönyörűséggel tapasztaltam, hogy nyelvünknek igen nagy hasonlósága (analogia ingens) van a török, mongol, tibeti, sanskrit, vagy indiai nyelvekkel.”
„Ha majd a magyar tudósok bővebb ismereteket szereznek a sanskrit irodalomról, csodálkozni fognak, hogy ez a régi nyelv mily nagy rokonságban van az anyanyelvünkkel.”
„A sanskrit és tibeti segítségével több anyagot gyűjthetek össze a magyarok régiségeinek megvilágosításához.”
Kőrösi Csoma Sándor híres Tibeti Szótára bevezető soraiban azt mondja: „Nekem, mint magyarnak a szanszkrit nyelv és irodalom tanulmányozása különösen nagyjelentőségű volt, mert büszkén állapíthatom meg, hogy a szanszkrit semmiféle más nyelvvel nem mutatott oly rokon vonatkozásokat, mint a magyarral. A szanszkrit nyelv és irodalom több más indiai nyelvjárással egyetemben egész sereg tanulmányozási alapot nyújt a magyar nép eredetére, az ősi népszokásokra és a magyar nyelvre is. Amennyire különböznek minden más keleteurópai nép nyelvétől, annyira kimutatható a magyar nyelvvel való rokonsága. Csak néhány példát sorolok fel a rokon vonatkozásokra: a magyar nyelv nem használ prepozíciókat, hanem az eredeti szógyökből, segédszavak nélkül, egyszerű ragok hozzátételével alkotja a cselekvő, szenvedő, óhajtó, feltételes módokat és formálja a szó különböző jelentését ugyanolyan módon, mint a szanszkrit nyelv. És ugyanilyen módon hiányzik mindkét nyelvből a „bírni” segédige, ami a nyugateurópai nyelvek lényegét alkotja. Ez természetesen, mint jó magyar hazafit és mint nyelvészt is rendkívül érdekelt, de ebben a munkámban nem tehettem tanulmány tárgyává.”
Duka Tivadar közlése szerint (Bp. Szemle, 1864) Kőrősi Csoma Sándor a tibeti nyelv után a szanszkrit nyelvet is alaposan elsajátítván, remélte, hogy ha Lhassába eljutand, a könyvtárak tárva fognak előtte állani, melyekből a hunoknak ősi históriáját megtudandja. „Kőrösi Csoma előtt, - úgymond Campbell - ez volt a tudománynak véghatára, valamint ez volt az a vezércsillag is, mely őt gondolatai és fáradalmának fáradhatatlan útain 24 éven át vezette.”
Körösi Csomának Duka Tivadar által kiadott életrajza függelékében, mint Csoma eredeti gyűjtését közli azt a kb. 250 indiai szanszkrit-hindi szót, amelyet a magyarral egyeztethetőnek tartott. Kőrösi Csoma e szavakhoz függesztett jegyzeteiben olvassuk a következő, általa kiemelt, Indiában szereplő, magyarral egyező családneveket, mint: Bala, Buda, Bodala, Barta, Bátya, Bod, Bede, Binde, Vajna, Beder, Vida, Bardócz, Bihar, Hari, Csorja, Sánta, Buja, Székely szavakat.
Szójegyzete végére, amint Duka közli: „Csoma a következő fontos jegyzetet tette ide:
„Az anyagot adtam, a módszerrel rendelkeztek, – s ha úgy tetszik, keressétek a dicsőséget! [4]
Ezen az alapon indulva el, Munkácsy Bernát magyar akadémiai tag kb. 400 szóról mutatja ki, hogy legközelebbi területről az iráni (kaukázusi) és indiai (hindi, szanszkrit) és ó-iráni (avesztai és pehlevi) nyelvterületről egyeztethetők legjobban, – igazolva Mátyás Flórián kezdeményezését és dr. Pongrácz Sándor idevonatkozó kutatásait, s kifejtve Hunter „India és a Hymalája-vidék nem árja nyelvei” című 1868-ban közzétett értékes művében a magyarral egybevetett kb. 188 fogalomnak megfelelő szóegyeztetését.
A húsz nyelven dolgozó néhai Szentkatolnai Bálint Gábor egyetemi professzor a mongol, kabard, tamil nyelvtanok szerkesztője, indiai tanulmányútja eredményeként jelentette meg DravidaTamil-Magyar egyeztető nyelvtanát és szótárát, hozzásegítve egy kővel a majdan csak meginduló, hatalmasnak ígérkező Keleti Collegium megalapozásához.
A fáradtságot nem ismerő dr. Tóth Jenő hatévi indiai tanulmányideje alatt kb. 1300 indiai szót gyűjtött Indiában (műve birtokomban nemes lelkű kiadóra vár), amelyek a magyar nyelv törzsi, családi, földrajzi, lelki-élmény és tárgyi vonatkozású szókészletével mutatnak szoros kapcsolatot. Dr. Tóth Jenő összeállított ebből a szógyűjtésből két kisebb csoportot, bemutatva egyrészt az indiai ugornak a magyar nyelvben szereplő északi vogulosztják-féle ugorral, – a másik csoportban az indiai törökös (skytha-hun) elem bizonyos számú szókészletének a magyaréval való közeli egyezését.
„…A hymalájabeli és indiai ugorok tehát épp úgy, mint az északi ugorok, számtalan apró törzsre oszlanak, de összevéve, számuk 100 milliót tesz ki. Ők képezik tehát a törzs-ugorságot és nem az a kevés számú vogul, osztják, stb., sem a többékevésbé indo-germán hatás alá került finnek és lappok.”
„Tudósok által megállapított tény, hogy ha a testrészek nevei, valamint a számsor két népnél egyező, úgy azok rokonsága több mint valószínű.”
„Ámde, ezenkívül a szókincs nagy része, grammatikai egyezések, ethnographiai és anthropologiai adatok egészítik ki e reánk nézve oly fontos rokonságot, amelynek horderejét vitatni felesleges.”
„Az itt felemlített szavak W. W. Hunter és Hodgson szótárából, továbbá Budenz J. művében valók.”
„Az északi ugorok és a közép ugorok közti rokonságot első sorban a következő adatokkal bizonyíthatom:”
I. Testrészek nevei:
|
Magyar nyelven:
|
Északi ugor nyelveken:
|
Indiai közép és déli ugor nyelveken:
|
||
|
fej
|
lapp
|
paije
|
szunvár
|
pija
|
|
fog
|
osztják
|
pank
|
ábori-miri
|
ipang
|
|
haj
|
votják
|
szi
|
manyak
|
czi
|
|
kéz
|
vogul
|
kat, kät
|
kocs
|
háth, kutt
|
|
láb
|
cseremisz
|
jol
|
tablungnága
|
jahlan
|
|
száj
|
finn
|
szu
|
szunvár
|
szo
|
|
bőr
|
osztják
|
szag
|
tablungnágá
|
szoh
|
|
szív
|
osztják
|
szem
|
tibeti
|
szem
|
|
szőr
|
vogul
|
pun
|
horpa
|
szpu
|
|
test
|
cseremisz
|
mongír
|
ao-nágá
|
mang
|
|
vér
|
votják
|
vir
|
mrú
|
vi, stb.
|
II Számnevek:
|
Magyar nyelven:
|
Északi ugor nyelveken:
|
Indiai közép és déli ugor nyelveken:
|
||
|
egy
|
osztják
|
it, i, ja
|
gyámi
|
i, iku
|
|
egy
|
lapp
|
akta, okta
|
kiránti
|
ektai
|
|
egy
|
cseremisz
|
ikta
|
váling
|
akta
|
|
egy
|
finn
|
jksi
|
pákja
|
jek
|
|
egy
|
vogul
|
ekve
|
kuszvár
|
ek
|
|
kettő
|
osztják
|
kat
|
lepcsa
|
kat
|
|
három
|
vogul
|
korom
|
kuri
|
akor
|
|
négy
|
finn
|
nila
|
tamil
|
nalú
|
|
öt
|
finn
|
vüsi
|
gyámi
|
wú
|
|
hat
|
cseremisz
|
kut
|
gyárung
|
kutok
|
|
hét
|
vogul
|
szál
|
kocs
|
szát
|
|
nyolc
|
osztják
|
nül
|
muni puri
|
ni-pái
|
|
kilenc
|
finn
|
ühdekszen
|
sopka
|
ieszo
|
|
tíz
|
zürjén
|
dasz
|
pákja
|
dasz, stb.
|
III. Családi fogalmak:
|
Magyar nyelven:
|
Északi ugor nyelveken:
|
Indiai közép és déli ugor nyelveken:
|
||
|
anya
|
votják
|
anaj
|
malabár
|
annei
|
|
anya
|
vogul
|
anga
|
kol
|
enga
|
|
ipa
|
vogul
|
up
|
vaju
|
upa, stb.
|
IV. Egyéb fogalmak:
|
Magyar nyelven:
|
Északi ugor nyelveken:
|
Indiai közép és déli ugor nyelveken:
|
||
|
fa
|
lapp
|
muora
|
badaga
|
mora
|
|
falu
|
észt
|
küla
|
munípuri
|
khul
|
|
folyó
|
zürjén
|
ju
|
kháling
|
jo
|
|
ház
|
cseremisz
|
kuda
|
sontáli
|
kudia
|
|
holló
|
osztják
|
khulakh
|
szerpa
|
kalak
|
|
meny
|
mordvin
|
menil
|
jerukula
|
menu
|
|
levél
|
mordvin
|
lopa
|
csingtángya
|
laphová
|
|
só
|
vogul
|
csah
|
magar
|
csa
|
|
szarv
|
finn
|
szarve
|
rodon
|
szarva
|
|
szó
|
finn
|
szana
|
csin
|
aszan
|
|
tehén
|
zürjén
|
mősz
|
pahri
|
moszá
|
|
toll
|
mordvin
|
tolga
|
naikude
|
tolka
|
|
viz
|
zürjén
|
va
|
rodong
|
va
|
|
kemény
|
mordvin
|
kemä
|
angáminágá
|
kemethi
|
|
kicsiny
|
vogul
|
man(g)
|
annámi
|
man(g)
|
|
meleg
|
vogul
|
ren
|
ahom
|
ran
|
|
enni
|
mordvin
|
szeve
|
szerpa
|
sze
|
|
jönni
|
votják
|
va
|
kámi
|
va
|
|
lenni
|
cseremisz
|
li
|
ao-nágá
|
li
|
|
nyelni
|
zürjén
|
nil
|
dhimál
|
nili
|
|
tudni
|
finn
|
tiete
|
báhingya
|
teuti
|
|
menni
|
osztják
|
men
|
laosz
|
men
|
|
meghalni
|
finn
|
kuole
|
tamil
|
kollu
|
|
ülni
|
osztják
|
umsz
|
tabl.-nágá
|
umcsi
|
|
messze
|
lapp
|
mecse
|
rodong
|
misze
|
|
ez
|
lapp
|
ta
|
thocsu
|
ta
|
|
ki
|
finn
|
ke
|
kuszvár
|
ke
|
|
mi, micsoda
|
cseremisz
|
ma
|
bodó
|
ma
|
|
hol
|
zürjén
|
kön
|
nágá
|
kong
|
|
itt
|
votják
|
tatin
|
nevár
|
thating
|
|
szaladni
|
lapp
|
varre
|
malajálma
|
varu
|
|
fonni
|
mordvin
|
pona
|
báhingya
|
pánna
|
|
savanyú
|
osztják
|
summim
|
áhom
|
szum
|
|
pici
|
votják
|
picsi
|
rodong
|
picshe
|
|
tűz
|
osztják
|
tút
|
tuluva
|
tu
|
|
keserű
|
cseremisz
|
kacsa
|
magar
|
khácso
|
|
fehér
|
lapp
|
pejok
|
tocsu
|
pjok
|
|
kutya
|
votják
|
kucsa
|
bráhui
|
kucsak
|
|
szép
|
lapp
|
csabba
|
manipuri
|
aphudsaba, stb.
|
„A szóegyezésen kívül grammatikai és más, az összehasonlító nyelvészet körébe vágó adatok várnak a lelkes magyar kutatóra, akinek munkáját nagyban elő fogja segíteni az angol tudósok által megírt, ide tartozó könyvek hosszú sora.”
„Végeredményben mindez Körösi Csoma Sándornak ad igazat, akit csak újabban is ábrándozónak neveztek, s akinek egész életét úgy tekintették, mint a hazaszeretet forró érzésének áldozatát. Mi meg vagyunk győződve, hogy az ő sírja még Mekkája lesz a jobban értesült magyaroknak, a fehér-hunok késő unokáinak ...” (Dr. Tóth Jenő gyűjtése)
„Történelmileg szerepelt nemzetség-, törzs- és vezérneveink hasonmását feltalálhatjuk Indiában is. Megvan pl. az avara, hun, bulgar, kabarcsa, tugár, alán, kun, kumán, magar, meger, madsar, mazar, donth elnevezés. A magyar hét törzsnév ilyen összetétellel s formában fordul elő:
Nek-bakta, Zarmat, Jenu,
Magar, Tarian, Kari,
Kurti-koti, Jeno, Kazi.
Kurtuola,
Őstörténelmi nevű vezéreink közül megtaláljuk ott:
Atilla, Tárkán, Koppan.
Buda, Reva, Vathur.
Csaba, Bultsu, Sarolta,
Bela, Saltan. Vatai,
Ugoke, Takson, Bojta,
Zoard, Borsu, Kulpahar,
Kunt, Keve, Tomai,
Lehe, Tar, Kaducsa.
Balamgar, Ete, Zemira.
Saned, Salga, (Szemere)
Kádár, Vágó,
nevűeket. A 108 nemzetség közül pl. ott van:
Kalan, Bám, Bori,
Aga, Magócs, Bár,
Aba, Acsa,
stb. nemzetségnév.
A mythológiai gyökerekre vezetendők vissza a következő nevek:
Guta-oli Mano,
Tindur, Sárkán.
Régi méltóságneveket jeleznek:
Bán, Kádár, Golási,
Karki, Julai, Gila,
Csákán, Kaga,
Régi beolvadt törzsneveinkkel azonosak az észak indiai hunzáknál előforduló: jászkun, rono, jász osztályok. A Bhát, Lon, Dar törzsnevek. A hunzákon kívül előfordul a balóc, sángó, kun, faludi és tahó törzs és nevezet.
A hunzáknál otthonosak a következő férfinevek:
Holló, Tas, Bultse,
Soya, Tor, Bóti,
Darvas, Mirák, Szahan,
Szakár, Szekoro. Dalosa,
Zamiro, Birgósi, Abadi,
Vagy a következő falunevek:
Tsorban, Tolti,
Aptsai, Hun-lós.
Irsa,
Folyónevek:
Botoga, Sayók, Baltit.
Hegynevek.
Tsok, Derentsi, Madsarnáth.
Ős-szereplésű családneveink is megvannak:
Szicsuán, Vai, Gillany,
Andrási, Almási, Karoli,
Csáki, Telek, Barkót
Cziráki, Szapári, Zemira, stb.
Tipikusan magyar családnevek:
Aka, Badini, Náda,
Ari, Basai, Nestra,
Baki, Cakó, Ragála,
Bardó, Csicsó, Réti,
Bátori, Csák, Shipek,
Bokora, Daruvári, Soós,
Bató, Damó, Szágoni,
Buthi, Danki, Sandour,
Babar, Garai, Sohána,
Bali, Galsi, Seréndi,
Bihari, Gál, Sebok,
Bakai, Gida, Tar,
Bakó, Hajni, Tihi,
Barta, Hoitsi Timárne,
Bánó, Jákó, Torba,
Bodna, Kada, Tolth,
Benda, Kolthe, Tóthválkó,
Barna, Kandra, Varga,
Baróti, Karádi, Vasadi
Bodor, Kuti, Váradi,
Bár, Mádi, Makai, Várdai, stb.
Ma is létező helység-, hegy- és vízneveik:
Ajnás, Gács, Tiharah,
Arvulás, Hunvár, Várked,
Almátsipeta, Hargitacsur, Ráhó,
Budapur, Kóka, Surán,
Borsod, Kupasi, Murandbas,
Barana, Káta, Mohi,
Bicski, Kunvár, Maklári,
Balota, Sidó, Mándi,
Egra, Szalavár, Nárai,
Torna.
A Nemzeti Újság 1939. július 25-én megjelent száma közli igazolásunkra a következő sorokat:
„Elkészült az Atlantis első pontos térképe!”
Cuba szigetéről érkezik az a hír, hogy három otthonából kegyetlenül kiüldözött szerzetes, név szerint: P. Szervilius Capo, P. Thomes Irén és P. Gomez – mindhárman ismert tudósok -sokévi fáradhatatlan kutatás eredményeként kétségtelenül megállapították, hogy Atlantis, a legendás világrész, melyet annak idején túléltsége miatt vagy talán egyéb okokból is halálra ítélt a világ fölött rendelkező isteni Kéz, valóban volt és létezett.
Ma is igazolt tény, – és ezt Capoék is aláírják, hogy a Földközi-tenger mellékén lakó népek, valamint az amerikai indiánusok nyelvében nagyon sok az azonos szó. A régi görög és az amazonmelléki virrapo-indiánusok nyelve között igen feltűnő a hasonlatosság. A görög történelem mítoszai az amerikai inkák hagyományában is előfordulnak. Mindezt csak azzal lehet magyarázni, hogy Atlantis egykor hidat alkotott az afrikai és délamerikai szárazföldek között. Megdöbbentő például a hasonlóság a sakkarai piramis egyiptomi romjainak és a mexikói teckalli-templomok külseje és építészeti módja közt.
A mexikói szerzetesek azonban sok más-egyebet is kikutattak. Szerintük, ha összehasonlítjuk a Tigris és Eufrát völgyei őslakosságának naptárát az egyiptomiakéval, arra a megállapításra döbbenünk, hogy a kettő teljesen egyezik! A két naptár egyformán a Krisztus előtti 11542-ik esztendővel veszi kezdetét. Gomez ezzel kapcsolatban a perui tihuanakui templom papjainak asztronomiai utalásaiból kiszámította, hogy ezt a templomot Kr. e. 11.600-ban építették. Ezt az évszámot megelőző évtizedekben valami igen nagy dolognak kellett történnie, mert a talált följegyzések szerint a templom egy hatalmas katasztrófából menekültek hálájából épült. Valószínű tehát, hogy ezekben az évtizedekben pusztult el Atlantis, a megmaradottak hálából, új időszámítást kezdtek és ösztönszerűen templomokat emeltek annak tiszteletére, akinek földöntúli erejében hittek.”
Tehát, amit könyvünk bevezető soraiban, az indiai puránák alapján már kinyomtattunk, egy nyomába érkezett híradás szóról-szóra igazolta is már.
Hegynevek:
Jákó-hegy, Mátra, Lapos,
Bik, Bakal, Bokoras.
Folyók:
Habokha, Sayók, Maros,
Herna, Sil, stb.
Roppant jellemző rádzsput törzsneveket találunk pl.:
Jeno, Kari, Kasi
A hunzáknál érdekesen hangzanak a következő nevek a méltóságok jelzésére:
Kardár, Járfa, Barró.
Találunk földmíves osztályokat ilyen névvel:
Dekán, Kappás, Komó.
A bahóri maharadzsákat pál-oknak hívják (fejedelmeknek), ezek névsorában ott van:
Than pál, Bogh pál, Sidás pál,
Sóds pál Adsay pál,
A Rima völgyén, a szécsuáni völgyön befelé, Indiában ott vannak a következő nevek, Gomba, Geku, Simongi, Dibon, beljebb a Tiszta-völgye, a Duna-völgye és a Kas-törzs által hívott hegység a mangashang (a Hymalaya).
Végre különös figyelmünket hívja fel az is, hogy az „Etnográfiá”-ban Nagy Géza által kimutatott ősi leánynevek javarésze él még Észak-Indiában. Ilyenek:
Csilla, Biri, Csala,
Piró, Csobilla, Keli,
Rézi, Bosa, Rozila, stb.
Ezek a megdöbbentően nagyszámú ősmagyar nevek megérdemlik a jogos érdeklődést, figyelmet.” (Dr. Tóth Jenő gyűjtése.)
Mindezeket jól megfontolva, nincs jogunk többé elhárítani magunktól ennek a területnek a feltárását csak azért, mert a kutatóra a könnyebben áttekinthető finn-ugor terület feltárásánál sokkalta súlyosabb feladatokat ró. Megfontolt komolysággal ismételgessük Kőrösi Csoma Sándor súlyos értelmű mondását: Az anyagot adtam, a módszerrel rendelkeztek, – s ha úgy tetszik, keressétek a dicsőséget! [5]
[1] . Az Encyclopaedia Britannica (1929. XII. p. 187.) a rádzsputokkal kapcsolatban a következőket állapítja meg:
„A hun hódítás Indiában a fehér-hunok központi hatalmának a törökök által az Oxusnál történt elbuktatásával omlott össze (Kr. u. 565). Az ephthalita (fehér-hun) hódítás új és állandó elemmel növelte az indiai népességet. A központi hatalom bukása után a szétszóródott hun települők, miként annyian ő előttük, gyorsan hinduizálódtak és ők lettek valószínűleg a leghíresebb rádzsput törzsek néhányának őse.”
[2] . Abban a helyzetben temették, ahogy született. (Zajti)
[3] . A The lmperial Gazetteer of India (Hunter), 1885. Hunza címszavánál azt olvassuk: The castle is the tribal one of Yeshkun.
[4] . „Materiam dedi formm habetis, quaerite gloriam si placet!”
[5] . Tíz év előtti indiai tanulmányutam idején (1928-1929) a magyarság nagy jóakarói, a hajdani tűztisztelő parszik maradékai, jelenleg India pénzfejedelmei megajánlták (indiai lapokban is publikálva (The Indian Daily Mail, Dec, 19. 1928 stb.)) hozzásegítéssel egy Collegium Hungaricum létesítését Bombayban, amire vonatkozólag konzuli jegyzőkönyvet is hoztam magammal Indiából, de az illetékes minisztérium az indiai Collegium Hungaricumra vonatkozó előterjesztést „nem tudta magáévá tenni, mert ennek a gondolatnak ez idő szerint nálunk nincsenek meg a szükséges előfeltételei,” A vonatkozó jegyzőkönyv-másolat – amelyet, mint jegyző Gombócz Zoltán professzor jegyzett - (l929. XI. 4.) a következő indokolást adja: „E terv meg valósításának a mi részünkről minden tudományos előfeltétele hiányzik. Magyarország az egyetlen művelt ország, amelynek egyik egyetemén sincs indogermán tanszék, illetőleg az egyetlen, ami van, évek óta nincs betöltve, s ahol ennélfogva az ind és iráni hovatovább kihalásra vannak ítélve. Ilyen körülmények között egy bombayi Collegium felállítása tartalomnélküli ködös utópia. Mindenesetre kívánatos volna, hogy időnként, egy-egy módszeresen képzett indogermanista eljuthasson Indiába; két évvel ezelőtt M. Tippert (a calcuttai nagy-könyvtár igazgatója) itt időzése alkalmával egy, Berzeviczy Albert elnöklete alatt összegyűlt értekezlet javaslatba is hozta X.X. szegedi egyetemi magántanárt, a kiváló szanszkritológust, de a szép terv, amelyet angol részről is melegen pártfogoltak, fedezet hiányában meghiúsult.”
Dr. Aradi Éva
Zajti Ferenc hagyatéka
Zajti Ferencet mesteremnek tekintem. Példaképem Kőrösi Csoma Sándor, a magyar Kelet-kutatás megalapítója, aki mind tudósnak, mind székely-magyarnak és általában embernek kiváló volt és máig utolérhetetlen. De részeredményeket sok kutató elért az őshaza-kutatásban és az orientalisztikában. Ezek közül a tudósok közül kiemelkedik Zajti Ferenc, aki először irányította a figyelmet a magyarság indiai-iráni kapcsolataira. Híres könyvében, a „Magyar évezredek”-ben részletesen ír az indoszkítákról, a kusánokról és a heftalitákról, azaz a fehér hunokról. Bemutatja ezeknek a népeknek a történelmét, kapcsolatait és hasonlóságaikat a magyarok őseivel és mindezt figyelemreméltó rajzaival, fényképekkel, térképekkel illusztrálja. Kutatásait több tanulmánykötetben is közölte, ezek között az egyik legjelentősebb „A hun-magyar őstörténelem” rövid, de olvasmányos, a nagyközönség számára is érthető ismeretterjesztő könyv. [1] Kutatásait itthoni munkássága után Indiában töltött kétévi tanulmányai egészítették ki. Utazása előtt levelezett a rádzsasztáni tartomány: Mevár fővárosában, Udaypurban élő maharánával, – ez a cím minden rádzsasztáni maharádzsa vallási vezetőjét illeti meg – Fateh Szingh-gel (1884-1930), akivel a múlt század húszas éveiben találkozott, s aki elismeréssel adózott hazánkfia kutatásainak. Így ír erről Zajti Ferenc: „Udaipur nagy-fejedelme a szerzőnek is kijelentette, magát a nagy skythaságból eredezteti, így a fejedelem és népe a skythaság magvából származó magyarsággal ugyanazon fajtához tartozó.” [2]
Udaypur maharánái valóban a nagy fehér hun uralkodó: Mihiragula dinasztiájából eredeztetik magukat, ezért a fejedelem igazi nevéből, a Gula utótagból mai napig Gulot (másképpen Guhilot) házhoz tartoznak. Ezt megerősítette 2003-as rádzsasztáni utazásom alkalmával Mahendra Szingh of Mewár, Udaypur és az egész tartomány mostani uralkodója. Vele azóta is levelezek, nagyjából ugyanolyan korú, mint én és jó barátok lettünk. Tavalyi születésnapjáról a következő képet küldte (a nyilakkal, íjakkal felszerelt turbános férfiak a bhillek, akikről Zajti is írt, ők őslakosok, s a Gulot hát ősi szövetségesei, akiknek vezére a mindenkori maharánával vérszerződést köt):
Zajti Ferenc ugyanazokat a népeket, törzseket kutatta, mint hetven évvel később én. Őszintén bevallom, híres könyvét: a ”Magyar évezredek” címűt első könyvem után olvastam csak, így nem érhet az a vád, hogy másoltam kutatásait. Ellenkezőleg, megnyugtatott, hogy ugyanazokat a hasonlóságokat találta, mint amelyeket én is. A módszerünk annyiban különbözött, hogy míg ő egy vaskos kötetben tárgyalta az összes indiai szkíta, vagy szkíta-utód népeket, addig én három részre bontottam és alapos kutatással kutattam a fehér hunokat, kusánokat és indo-szkítákat. Így három kisebb könyv keletkezett. De a lényeg ugyanaz. Talán az eltelt – most már több mint hetven évben – több információhoz jutottam, hiszen India függetlenné válása (1947) után megindultak a kiterjedt régészeti ásatások, az indiai tudósok több jelentős történelmi, régészeti, nyelvészeti könyvet írtak, s így kiegészíthettem Zajti Ferenc ismereteit.
Így én is bejártam Rádzsasztán, Gudzsarát híres emlékhelyeit, múzeumait és természetesen a delhii levéltárban és a Nemzeti Múzeumban kutathattam, fényképezhettem a tárgyi emlékeket az ősi rádzsput, gurdzsár művészet alkotásait és találkozhattam egy hun falu lakóival is, akik magukat ma is hunnak tartják (Kemri, 2003). De Rádzsasztánban több ilyen falu van, nevükben is őrzik eredetüket: Hunaganva (Hunfalu), Hunavászi (Hunlakosú) és Huna Dzsunmu (Hunok ékessége).
Zajti Ferenc jó barátságot ápolt az egyik legjelentősebb indiai tudóssal: Dr. J. J. Modival. Modi párszi – perzsa származású – bombayi kutató volt (1854-1933), aki hetven könyvet és tanulmányt jelentetett meg, elsősorban saját párszi népének történetéről és vallásáról, az ismert zoroaszteri hitről. Ennek a vallásnak részletes kutatását végezte el, a rítusokat, Zarathusthra életét, tanait mutatta be. Azonban amikor az ókori országot, Baktriát kutatta, forrásaiban találkozott a fehér hunok leírásával, érdeklődése ezek kutatására irányult. 1916-ban publikálta a Bombayi Királyi Ázsiai Társaság folyóiratában (rövidítése: J.B.B.R.A.) tanulmányát: „A húnokról, akik meghódították Indiát, Mi volt a húnok vallása?”, Zajti Ferenc fordította és jelentette meg, 1926-ban, Budapesten. [3]
A tanulmányt olvasta Zajti, s ekkor levelet írt Modinak, tudományos kapcsolatuk és barátságuk így kezdődött. Végül Zajti javaslatára 1925-ben – amikor Modi európai útra indult – Magyarországra is meghívták a híres indiai tudóst. A következőképpen írt erről a látogatásról Zajti:
„A magyarság életében ünnepnappá emelkedett az a nap, amikor Horthy Miklós meghívására, 1925-ben hazánkba érkezett a világhírű hindu tudós, Dr. J. J. Modi, aki óriási tömeg jelenlétében tolmácsolta India üdvözletét, majd előadást tartott „A régi magyarok nagyságáról, viselt dolgairól, faji őserejéről” címmel. Ebből az előadásból emeltük ki azt a részt, amellyel leghatalmasabb királyunkat, Atilla nagykirályunkat, „az Isten Ostorát” kívánom bemutatni és jellemezni.” Ezután következik az ismert „Áldottak legyetek magyarok, Atilla népének egyetlen örökösei” kezdetű Modi beszéd.
A „Magyar évezredek”-ben is megemlékezik erről a látogatásról: „amikor igen tiszteletreméltó vendégünket, az indiai parszik nagynevű tudósát, Jivanji Modi professzort szerencsénk lehetett Akadémiánk falai között üdvözölhetni (1925 aug.) – egyúttal hálánkat fejezzük ki iránta, a magyarság keletre szakadt ősi testvérnépe képviselőjének, aki szomorúságunk napjaiban meglátogatott bennünket, és „napkelet új bölcseként” odahelyezte kincseit az újjászületendő magyarság bölcsője elé, mint népe ajándékát és pedig a parszi ős-vallásnak és az indiai ős-történelemnek az ősi skytha-hun-magyarokéval való azonosságnak a tudatát. Modi professzor a magyarságnak ahhoz a régi és erősebb eleméhez szólt, akikben ma is tántoríthatatlanul él az a tudat, amit „hun-magyar-azonosság”-i tudatnak nevezünk. Ő ugyanis ezen az alapon áll, ennek tudja és tartja a magyart, - az ősi Hunok Európába szakadt ivadékának”. [4] Majd a következő megjegyzést fűzi ehhez a gondolathoz Zajti: „Éppen ezért a nép érzületének felzúdulása követte mindig azokat a tudományos keretben nyújtott okoskodásokat, amelyek révén a magyar nép gondolatvilágát akarták megfosztani eme legértékesebb kincsétől.” [5]
A Modival való barátság gyümölcsöző volt mindkettőjük számára. Érdekes, hogy Modi 1925-ös utazásának a magyarországit megelőző állomásán, Azerbajdzsán fővárosába, Bakuba is látogatott. Útikönyvében, mely anyanyelvén gudzsaráti nyelven jelent meg, – s csak az azerbajdzsáni részt fordította le egy ottani tudós angolra – a következőket írta: „Nagy kíváncsisággal érkeztem Bakuba, hiszen ott egy párszi közösség élt, ezek társasága hívott meg. Elsősorban az ottani Tűz-templomot akartam meglátogatni és a társaság tagjainak a zoroaszteri vallásról kívántam előadást tartani. A repülőtéren szeretettel fogadtak és az Azerbajdzsáni Kutatói Társaság négy vezetőségi tagja szállodámba vitt, majd onnan átkísértek a Társaság épületébe. Itt megbeszélést tartottunk a programomról, melyben szerepelt a bakui Tűztemplom meglátogatása. Meglepetésemre az este tartandó, párszikról szóló előadásom nem annyira érdekelte őket, hanem kifejezetten a hunok történelméről érdeklődtek, tudták, hogy azokkal is foglalkozom. Nemrég kapcsolatba kerültek a hunok egy csoportjával. Visszatérve a hotelbe, megmutattam nekik tanulmányomat, melynek a „Hunok korai története” a címe (ezt fordította le Zajti, saját megjegyzésem). A Társaság egyik vezetője kezébe vette a könyvet és megjegyezte: ’Ez a téma nagyon fontos nekünk.’ Megígértem, hogy erről is beszélek előadásomban és egy példányt küldök a tanulmányról, mikor visszatérek Bombayba.” [6]
Modinak még egy tanulmánya jelent meg a hunokkal kapcsolatban, ennek címe: „Toramána hun király iráni eredetű neve”, ez egy konferencián hangzott el Bombayban, 1932-ben, de később megjelent a már említett tudományos folyóiratban. [7]
A fentiek ismeretében nagy érdeklődéssel készültem ezév januári (2011) indiai utamra, melynek első állomása Bombay (mai nevén Mumbaí) volt. Megérkezésem után felkerestem a Káma Keletkutató Intézetet, ennek könyvtárát Modi hozta létre és a könyvtár is J. J. Modi Library-ként szerepel. A katalógusban megtaláltam a fentebb említett és a hunokkal foglalkozó tanulmányait, s megállapítottam, hogy ezek Zajti Ferenc fordításában magyarul is megjelentek. A könyvtár bejáratánál Modi színes képe látható, erről a kedves könyvtárosnő készített számomra egy fényképet.
Miután áttanulmányoztam Modi hunokról szóló írásait, a könyvtárosnő kivett az üvegajtós vitrinből egy fehér selyembe csomagolt, féltve őrzött csomagot. A selyem csomagban két, kb. félméteres bükkfa bot került elő, melynek minden oldalára rovásírásos szöveg volt vésve. Sajnos nem engedték lefényképezni, de nem is nagyon látszott volna, mivel a vésetek nem voltak mélyek. Szégyen, de nem tudom olvasni a rovásírást, illetve a ligatúrákat nem, a különálló betűket ismerem. Nagyon hiányzott Friedrich Klára és az ő nagy tudása. Az indiaiak nagyon kíváncsiak voltak, milyen írás ez. Azt hitték, a magyarok még mindig ezen írnak. Bárcsak így lenne! Kisebb előadást tartottam rovásírásunkról és arról, hogyan irtották azt a XI. században a beözönlő idegenek. Szerencsémre a selyemcsomagban volt egy nyomtatott magyar szöveg, Zajti Ferenc írása, nyilván ez szerepelt a két faboton is. A szép botokat egész biztosan Zajti készíttette 1925-ben Modi részére, s azt ő hazahozva Bombayba, elhelyezte a könyvtár üveges szekrényébe. Az indiaiak kérték, fordítsam le a magyar szöveget, amit örömmel megtettem. A szöveg a következő volt: „A magyarok vallása egyszerű, tűz-istenségük jelképe messze Ázsiába ér el. Őseik alkották a baktriai és a pártus birodalmakat, megtalálhatjuk őket Közép- és Dél-Ázsiában, a régi Irán és Turán területén, az ősi nyugat-ázsiai nép és mítosz fészkében. De a baktriai pártus dinasztiákon túl az Indusnál is birodalmat alkottak. Cosmas Indicopleustes már Nyugat Indiát a fehér hunok országának írja, és azt a Pandzsábon is túlinak tartja. Mindezek által ismét árja és hindu elemekkel kerültünk szoros kapcsolatba.” (Ipolyi Arnold: „Magyar mythologia”, Zajti Ferenc kiadásában, 1929, Budapest). Zajti még közölte a magyar rovásírás betűit és azt a magyar-etruszk rovásírás ábécéjével hozta kapcsolatba.
A székely és az etruszk írással is azonosítható ó-török, illetve szkíta betűk krónikáink szerint a hunok írásának is neveztetnek. A. Wylie (Journal of the Royal Asiatic Society) [8] angol kutató közli erre vonatkozóan: ’Dizabul kagán szkíta betűs levelének keletkezése előtt Kr.u. 518-ban Szüng-jün nevű kínai utazó meglátogatta a Góbi sivatagtól nyugatra lakó népeket, akikre vonatkozóan azt állítja, hogy ’volt a török-hun népnek írása, ugyanolyan, mint a Kína északi részén lakott tatároké’.”
Bombayi kutatásaim végeztével India legnyugatibb tartományába utaztam, Gudzsarát tartomány észak-nyugati csücskébe, a mi Dunántúlunkkal azonos területű Kács félszigetre (angolosan Kutch). Itt nem járt annak idején Zajti, nem tudta, hogy itt egy Toramána által építtetett hun vár romjai és sok, a hunok utódai, a rádzsputok által létrehozott, szép síremlék található. De a Kács fővárosában, Bhudzsban lévő egyik múzeumban található az indoszkíták egyik legrégebbi emlékoszlopa, töredékesen, a híres andaui kőoszlop. A feliratok a közel kétezer évvel ezelőtti úgynevezett bráhmi írással készültek, prákrit nyelven. Az indoszkíták Nyugati Ksatrapák-nak nevezett, s India nyugati részén uralkodott dinasztiája emelte a kőoszlopot. Ezzel az úttal is adóztam Zajti Ferenc emlékének és az ő általa megkezdett – őseinket Indiával összekötő kutatás – hagyatékának.
[1] Zajti Ferenc: „A Hun-magyar őstörténelem”, a szerző kiadása, 1928, Budapest
[2] Zajti Ferenc: „Magyar évezredek”, Budapest, 1939, reprint kiadás, 1995. Bp. , 182. old.
[3] A tanulmány eredeti címe: „Early History of the Huns and their inwards in India and Persia”, in J. B. B. R. A., 1916, Bombay, Zajti fordítása: reprint kiadásban 2003-ban.
[4] Zajti Ferenc: Magyar évezredek, 271-272 old.
[5] Idézett mű, 273. old.
[6] My Travels Outside Bombay (eredeti gudzsaráti cím: Maari Mumbai Bahar ni Sahel”), tr. by Soli Dastur, 2004. 266. old. (az eredeti 1926, Bombay, publ. by the Cama Oriental Institute)
[7] Modi: „The Iranian Name of the Hunnic King Toramana”, Oriental Conference Paper, Printing Press, Bombay, 1932, pp. 205-227.
[8] A Bombayi Királyi Társaság folyóirata
Az MVSZ erkölcsi alapja
A magyar kérdés rendezése
nem tűr halasztást
| Adakozók: | 590 | Fő |
| Országok: | 17 | |
| Települések: | 191 | |
| Alakítók: | 72 | Fő |
| Összesen: (2012.04.26) | 8669908 | Ft |
