Emberi műveltségek és jellemzőik

 

Amikor egy nép, nemzet, műveltség ősi múltját igyekszünk fölfedni, megtalálni, akkor számos különféle adatforrást is figyelembe kell vennünk. Ilyenek pl. az embertani, a régészeti adatok, saját és a környezeti kútfőkből származó leírások mellett a nyelv, a népi hagyományok, műveltségi jellemzők – versek, dalok, zene, ábrázoló művészet, hitvilág – és ezek kifejeződései, stb. Ha minden lehetséges forrást figyelembe veszünk, akkor bizony gyakran ellentmondásokba ütközünk: az egyik adat pl. kizárhatja egy másik adat valamiféle értelmezését. Így aztán csakis olyan értelmezés fogadható el, melyet egyetlen igazolt, hiteles adat sem zár ki, tesz lehetetlenné. Nem elég tehát az értelmezést bizonyító adatokat felsorolni – lett legyenek azok bármely nagy számban – ha föllépnek olyan adatok, melyek az értelmezéssel összeférhetetlenek, azt kizárják. Ez utóbbi esetben az értelmezés elfogadhatatlan, azt el kell vetnünk, legyen az bármely szép, fölemelő, vonzó, vagy kívánatos is.

Az írott történelmi szakaszokban is vannak már gondok, pl. hogy miként értelmezzünk neveket, hiszen a neveket leíró személy a saját nyelve hangkészletéhez, kiejtési módjához, esetleg sajátságos elnevezéseihez illeszti az általa leírt eseményeket, helyeket, azokon élő, működő és cselekvő embereket, embercsoportokat és azok megnevezését, akik viszont a megfelelő neveket a leíróétól esetleg szögesen eltérő nyelven fogalmazták meg.

Különösen nehéz akkor a történész, a régész helyzete, ha az írott történelem előtti időkre téved. A helynevek – dűlők, patakok, vízfolyások, tavak, hegyek stb. nevei – általában az adott területen élő letelepedett népességtől származnak, és ezek egymás utáni több generáción, esetleg népességváltozáson át is megmaradnak. Legfeljebb egy más nyelven beszélő embercsoport nyelvének hangzásához igazodnak, következésképpen néha a felismerhetetlenségig eltorzulnak. Így a helynevek elemzése gyakran nem az aktuálisan a területen élő népesség múltját tükrözi, hanem esetleg más nyelvű, műveltségű embereket vetít oda, ahol azok már nem élnek, így az ott élők származására sugall olyasmit, amivel nem rendelkezik. Egy-egy területen átmenetileg előforduló embercsoportból származó személynevekkel még bonyolultabb a helyzet, ha azokat idegen műveltség írott anyagában leljük fel. Óhatatlanul igazodnak a nevet rögzítő műveltség emberének nyelvi szabályaihoz – azaz torzulnak.

Ha ellenben egy adott nép, embercsoport helyét keressük, akkor talán a leghitelesebb az adott nép, embercsoport műveltségének alapvető jellemzőit követnünk – még akkor is, ha az adott embercsoport másokkal ötvöződik és ezért a műveltségi jellemzői az idők során megváltoznak. A műveltségi jellemzők közül legfőbb maga a nyelv, melyet a nép beszél, a nyelven belül pedig az adott embercsoport saját múltjára vonatkozó mesék, elbeszélések, regék, legendák esetleg mítoszok tartalma.

Csakhogy a saját múltat feldolgozó regék, legendák, mítoszok feltételeznek egy szemléleti módot, azt, hogy az adott embercsoport magát a többi embercsoporttól elkülönülten esetleg azokkal szembeállítva, vagy hozzá viszonyítva miként is határozza meg, ami gyakran valamilyen felsőbbrendű lényhez való viszonyulását is tükrözi. Ez utóbbi viszony általában alárendelő, azaz az embercsoport magát annak a bizonyos lénynek az alárendeltjeként határozza meg és gyakran annak a nevét föl is veszi saját maga megjelölésére. A történelem előtti idők család-, klán-, törzs-, vagy népnevei általában valami hasonló forrásból merítkeznek, ezért az ilyen nevek elemzése gyakran ahhoz a hitvilághoz vezeti el a kutatót, amelyiket az adott ember, embercsoport a mindennapi életében gyakorolt.

Az emberi felfogások szemléletmódja manapság szinte kivétel nélkül ilyen alárendelő jellegű. Az eurázsiai műveltségek szinte mindegyikére ez a jellemző, még ha nem is egységes mértékben. Vannak pl. ennek a szemléletnek egészen szélsőséges esetei is, mint pl. a hébereké, akik magukat istenük egyetlen emberi teremtettjének határozzák meg, míg a többi, a hozzájuk ugyan testileg nagyon hasonló, ám hitük szerint lelküket tekintve nem emberi lényeket az Istenük által az ő szolgálatukra teremtettnek, nekik alárendelt valójában emberszabású állatnak tekintik. ^[1]

Az ősi emberi temetkezések vizsgálata azonban arra int, hogy az alárendelő szemlélet, aminek eredményeként egy-egy településen keményen szétválik az ún. urak, gazdagok sírja a nekik alávetett szegények, szolgák sírjaitól, az emberiség történetének csak a legutóbbi 7-8 évezredét jellemzik, korábban nem ez volt a szemlélet. Az emberi ősi szemléletben az emberek egyenértékűek voltak, sírmellékleteik szerint nem különböztethető meg sem szegény és gazdag, sem úr és szolga. Az emberi egyenértékűséget tükrözi a mellérendelő szemléleti mód.

A későbbi emberi műveltségekre keményen és meghatározó módon jellemző azok szemléleti módja, sőt, minthogy a mellérendelő szemléleti mód Eurázsiában ma már nem tartozik az általános gyakorlathoz, ez utóbbi által meghatározott műveltség nagyon is sajátos és eme tulajdonsága kizáró jelleggel rendelkezik a műveltség eredetének vizsgálatakor. Azt állítjuk, hogy az ősi embert jellemző mellérendelő szemléletű műveltség, nyelv, embercsoport nem eredhet a már kialakult alárendelő műveltségű elődökből, azokból nem vezethető le, azoknak nem másodlagos képlete, hanem azokkal szemben elsődleges. A változás az ismert történelmi adatok alapján egyirányúnak tűnik: amelyik nyelv, műveltség áttért az alárendelő szemléleti módra, annak eme jellemzője a további időszakokban megmarad. Ennek köszönhető, hogy a mai ismert műveltségek zöme alárendelő, ha nem is egyenlő és szélsőséges mértékben, és ez a tény nehezíti is a mellérendelés lényegének a megértését. Míg a mellérendelő szemlélettel az alárendelés egyszerűen megérthető, az alárendelő szemléletben a mellérendelés értelmetlennek tűnik, az egész szemléleti kérdés megértése nagy nehézségekbe ütközik.

Ám kíséreljük mégis meg. Amit itt legelőbb meg kell vitatnunk, az a szemléleti módok, az általános emberi viszonyok kérdése.

 

Mellérendelő és alárendelő szemléleti mód

 

A társadalom az együtt élő, együtt tevékenykedő emberek halmazaként fogható fel. Az együtt élő, és tevékenykedő emberek alapvetően kétféle viszonyban lehetnek egymással.

Az egyik ilyen viszony az, amikor az egyik a másiknak alárendelt szerepet tölt be, azaz az egyik személy a másikhoz nem egyenértékű módon kapcsolódik. Ebben a viszonyban az egyik ember helyzete mindig magasabb, parancsnokibb, míg a másiké mindig alacsonyabb, végrehajtóbb. Ez azt jelenti, hogy a kettőjük viszonya egy irányban függő. Van az egyik – a főnök, az uraság, a parancsnok –, aki a másikat utasíthatja, és van a másik – a beosztott, a szolga, a végrehajtó –, aki az előbbi utasításának megfelelően cselekszik, annak parancsait végrehajtja.

Ez a viszony ma általánosan ismert, szinte valamennyi korunkbeli szervezet gyakorlatilag ennek szelle­mében, ún. archikusan épül fel. Ezt jelképezi egy talpára állított piramis, ahol az utasítás menete felülről lefelé halad. Az alsóbb szint a felsőnek alá van rendelve. A felső a főnöki, az alsó a beosztotti szint. Beöthy ^[2] éppen ezzel határozza meg a társadalmat. Szerinte társadalom főnökség nélkül nem létezhet. Nem érti az ausztrál bennszülöttek társadalmát, ahol a főnökség alapvetően hiányzik és éppen ezért primitív hordává degradálja őket. Itt tehát semmi gond, ezt az alárendelő viszonyt mindenki ismeri – és általában el is ismeri.

Ennek szöges ellentéte a mellérendelő viszony. A mellérendelő kapcsolatban a két személy közül egyik sincs a másiknak alárendelve, hanem tevékenységük egyenértékű (vagy azzal jellemezhető) kapcsolatot tételez fel. Az alárendelő rendszerben is számtalanszor megfigyelhető ez a viszony, amikor az azonos szinten tevékenykedőket viszonyítjuk egymáshoz. A két egymás mellé rendelt személy tevékenységét ilyenkor egy közös, a fölöttük lévő rendszer-szint valamelyik tagja kapcsolja, hangolja össze. Ez a kapcsolat is jól ismert és úgyszintén elismert.

Van azonban a mellérendelő viszonynak egy egyedülálló esete is, amikor a két egyenértékűnek föltételezett személyt nem köti össze egy felettes harmadik. A kérdés ilyenkor az, hogy tudnak-e együttműködni? Létezhet-e egy ilyen viszony tartósan? Létezhet-e egy társadalom, ahol annak tagjai egyenértékűek, ahol nincs kiemelt főnökség?

Sokan – ahogy láthattuk, Beöthy is – a kérdésre egyértelmű nemmel válaszolnak, mondván, hogy egy összefogó, összehangoló harmadik híján a két személy kapcsolata anarchikussá (rendetlenné, össze-visszává) válik. Ami azt jelenti, hogy felborul egyfajta rend és ennek eredménye valamiféle zűrzavar lesz. A kérdés azonban az, hogy ez igaz-e?

A válaszunk egyértelműen az, hogy ez nem igaz. A mai társadalmi élet számos jelenségét fel lehet hozni arra utaló példának, hogy egymás mellé rendelt emberek közös tevékenységükben eredményesek anélkül, hogy viszonyukban az egyik, vagy a másik megkülönböztetetten felsőbbrendű lenne, magasabb rendű szerepkört töltene be.

A legkiválóbb példák erre a kis zenekarok. Ezeknél ugyan gyakran van egy személy, aki az egésznek a motorja, de ugyanilyen gyakran fordul elő az is, hogy a zene pusztán a zenészek együttműködése alapján áll össze és ilyenkor maga a végtermék, a muzsika adja az összehangoláshoz szükséges ‘ütemet’. Természetesen, nagyon sok tagból álló zenekarnál ott a karmester, aki a pálcájával hangol össze, de a dzsessz zenészek, a népi zenészek igen nagy részénél a zene az együtt zenélés eredménye. Még akkor is, ha a hangnemet, vagy az ütemet valamelyik zenész adja meg, vagy bizonyos elemeknél az egyikre figyelnek, azaz van egy vezető, irányító személy. Az összhangot közvetítő személy mégsem főnök, hanem a közösségből kiemelkedő, annak tagjaival egyenértékű személy, azaz vezér.

Hasonlót tapasztalhatunk társadalmi méretekben az ausztrál bennszülötteknél is, ahol ez a mód több tíz évezredig is működött. Nem volt a földjük tulajdon, nem voltak háborúik, nem ölték halomra egymást, hanem azonos területen osztozkodva békésen megfértek egymással, együttműködtek.

Ez a mellérendelő emberi viszony lényege. A régészeti adatok egyértelművé teszik, hogy még az újkőkor emberénél is ez a viszony uralkodott, a parancsnoki alárendelés csak későbbi eredetű. A történelmi materializmus az emberiségnek mellérendelő szemléletű idejét őskommunizmusnak nevezi.

A mellérendelő szemléletet a legtisztábban ^[3] a kínai szellemi világ jin és jang fogalma képviseli. ^[4] A felfogást a 18. ábra szemlélteti. Ez a fogalom és ábrázolás a kínai bölcseleti rendszerben a világ szerkezetének a leírásakor jelenik meg, és azt a felfogást képviseli, hogy a világos és a sötét ábra egymást kiegészítve, egyenértékűen határozza meg az egészet. Mindkét ábrarész a színétől eltekintve azonos, egymásba fonódik, együtt töltik ki a felületet. Egymás mellé és nem pedig egymásnak alá, ill. fölé van bármelyikük rendelve, jóllehet a jang az égi, a pozitív, a férfias, a jin pedig a földi, a passzív, a nőies tulajdonságokat képviseli. ^[5] A jang a Nap és a fény, a jin a Hold és az árnyék.

Tovább lépve, vizsgáljuk meg ebből a szempontból megítélve magát a családot. Milyen ott az emberi viszony?

Természetesen bonyolult, ahol a gyermek–szülő viszony ugyan az idő nagy részében alárendelő jellegű, de akkor is leginkább vezéri és nem főnöki. A szülők egymáshoz való viszonya azonban nem föltétlenül alá-, ill. fölérendelő! Még akkor sem, ha tudomásul vesszük, hogy a két szerepkör, az anyai és az apai nem azonos. Két egymástól eltérő minőséggel találkozunk itt, és még sem szükséges azokat egymással szembeállítva értékkategóriává alakítanunk, egyiket a másiknak alárendelnünk. Miről is van tulajdonképpen szó? Hogy a kérdéskört jobban megértsük, tekintsünk vissza az állatvilágra, ott is a madarakra.

Jól ismert, hogy a madaraknál nagyon gyakran a nőstény, a tojó szürke, vagy inkább csak egyszínű, miközben a hím, a kakas meg színes, tarka. Beke Kata ^[6] „Mert az ember kétnemű” c. remek könyvecskéjében a Színes tollak, színvak férfiak c. fejezetben foglalkozott ezzel a kérdéssel. A madaraknál ez a színmegosztás, ugyanis, nem a véletlen műve. Szorosan kapcsolódik a két fél élettani szerepköréhez. Merthogy a hím és a nőstény szerepköre nem csak a tojás létrehozásában és kikeltésében különbözik, hanem az utódok, a csibék ‘fölnevelésében’ is.

Hogy ez sikeres legyen, a madárcsaládnak valamiféle védelemmel kell rendelkeznie. A feladat a két szülő között megoszlik. Az egyikük feladata a fészek és a mozgásképtelen utódok védelme, a másiké pedig az, hogy az esetleges támadót (ragadozót) a fészektől elvezesse. Az első feladat rejtezkedést és nagyfokú taktikai készséget igényel, mert neki akkor és azonnal kell cselekednie, ha a ragadozó váratlanul mégis a fészeknél terem. A másiknak meg figyelemfelkeltőnek kell lennie, a ragadozót a fészektől távolra kell elvezetnie, esetleg úgy, mintha magát kínálná prédául, és amikor már kellő távolra jutottak, akkor kell gondoskodnia a saját élete védelméről. A hím tehát színes és stratéga, a tojó meg szürke, vagy a környezetéhez igazodó színű és taktikus.

Melyik van a másiknak alárendelve, hiszen itt összehangoló harmadikat nem találunk? Egyik sem. A két szerepkör a ‘család’ védelme és fönntartása szempontjai szerint egyenértékű, a két szülő egymás mellé rendelt. Ezt fejezi ki a magyar nyelv is a feleség és férj ^[7] szóval, amit azonnal értékelni tudunk, ha tudjuk, hogy pl. az angol a férjet gazda (husband) fogalommal fejezi ki. A férfi a nő gazdája! A nő meg a férfi tulajdona.

A mellérendelés ezért nem csak olyan fantázia szülte elképzelésnek tekinthető, hanem az élő világban bizony meghatározó jelentőségű viszonynak. Ugyan a darwinizmusra épülő fejlődéselmélet konokul a fajok létéért való gyilkos harc fogalmával operál, a természetben mégis azt láthatjuk, hogy az egyes egyedek, fajok nemhogy nem állnak egymással állandó gyilkos háborúban, hanem meglehetősen gyakori az együttműködésük. A növényvilágnál ez látványosabban jelenik meg és az élettan együttélésnek – idegen szóval: szimbiózisnak nevezi.

A kétféle alapvető emberi viszony kétféle szemléleti mód következménye. A szemléleti mód határozza meg az egyes társadalmakban az egyedek kapcsolatát, egymással szembeni viselkedését és ezt a viszonyt, szemléleti módot a műveltség nyelve is kifejezheti.

Az alárendelő szemléleti módú társadalmakban az emberi viszonyok – de bölcseleti értelemben véve általában a viszonyok – nem egyenértékűek, az események, a jelenségek, a minőségek egymásnak alá vannak rendelve. A bölcseletben a metafizikus vizsgálati módszer lényegét tekintve alárendelő szemléleti vizsgálati módszer. A jelenségek abban a szemléletben szigorúan időben és logikailag egymást követőek, az ok meghatározza az okozatot és az okozat sohasem hat vissza az okra. Kölcsönhatás nem lehetséges. Gordon V. Childe angol történelemtudós az indoeurópai népek, műveltségek történelmi sikerét éppen a nyelvük alárendelő szemléletével indokolta. ^[8]

Általában kijelenthetjük, hogy a mai európai kultúra meghatározó szemléleti módja alárendelő . Ebben a szemléleti módban bármely nem egyforma jelenségnél azonnal jelentkezik az az igény, hogy melyik az elsődleges, az eredendő és melyik a másodlagos, azaz a származtatott. Ez időbeli, vagy logikai elsődlegességet egyaránt jelenthet. Ámde mindenképpen értékítéletet fejez ki: az elsődleges az értékesebb! A finnugor elmélet szerint, pl. a magyar másodlagos, míg minden más vele szemben elsődleges. Jellegzetesen alárendelő szemlélet ez, és egyáltalán nem a magyar vonatkozási alapokról indíttatva. Mások, ha egy kultúra hitvilágát vizsgálják, és pl. abban a kultúrában nem találják meg az isteneket, akkor kijelentik, hogy az a kultúra elmaradott, mert „még nem jutott el az Isten fogalmának a megértéséhez” – ahogy ezt, pl. Ipolyi Arnold könyve bevezető részében ^[9] olvashatjuk. Egyszerűen elsődlegesnek, magasabb rendűnek, következésképen értékesebbnek vélik azt a rendszert, gondolat- és eszmevilágot, amit magukénak vallanak, amit maguk is hisznek.

A mellérendelő szemléleti módban azonban ezek a különbségek nem jelentenek föltétlenül értékbeli különbséget, az ok és az okozat nincsen mereven szembeállítva és a kölcsönhatás elfogadott. Bölcseleti értelemben ez a dialektikus vizsgálati módnak felel meg. A tévedések és esetleg helytelen ítéletek megelőzése végett engedtessék meg, hogy megjegyezzük: a marxizmust ugyan dialektikus materializmusnak nevezzük, de nem azért kell elvetni, mint eszmerendszert, mert dialektikusnak vélte magát!

Az alárendelő szemléleti mód következményeit világosan látjuk, azok mindenki előtt ismeretesek. Ez jellemzi a római katolikus egyházat és működését, de a királyságok is erre alapulnak. A királyok általában az istenüknek vannak alárendelve, vagy egyenesen attól származnak. A halandó alattvalók meg neki vannak alárendelve, számukra gyakran a király megközelíthetetlen, isteni alak. Erre legkiválóbb példát az egyiptomi fáraók köréből nyerhetünk, ahol is a fáraó beavató szertartása éppen azt jelentette, hogy a fáraót az istenség fiává kenik fel, ^[10] az emberek fölött álló, félistenné. Az isten fia fogalom innen eredeztethető.

Ezzel szemben a mellérendelő szemlélet nem teremt magának felsőbbrendű személyiségeket, akiket imádni, akiktől félni kell. Ha pl. egy mellérendelő társadalomra rátelepedik egy alárendelő szemléletű, uralkodó elit, és itt tisztelni kell az uraság istenét, hát meghajtjuk a térdünket, a fejünket előtte, és nem nyugtalanítjuk az istenétől félő uraságot ennek megtagadásával. Így arra sem serkentjük, hogy erre fizikai erővel vegyen rá minket. Ez pedig életet jelenhet. Megtehetjük bátran, mert nem kell attól tartanunk, hogy a saját istenségünk ezért megbüntet minket.

Erre a magyar műveltséget jellemző ‘többet ésszel, mint erővel’ jellegű válaszra a Koronatan az egyik legkiválóbb példa. Amikorra az egész környezetben már a hűbérúr-rendszer volt a meghatározó, akkor egyetlen nép sem engedhette meg magának azt, hogy ne legyen az országának tulajdonosa. A magyar műveltség a XI. század végétől már fölismerhetően ezt a kérdést a Koronatan megteremtésével oldotta és kerülte meg. ^[11] Létrehozott egy szakrális tárgyat, amit személyiségjegyekkel látott el és az országot annak birtokába helyezte. Ezzel formailag felsőbbrendű lényt teremtett, annak tartalmi jegyei nélkül. A tan ugyan a királyt a Korona alá rendelte, de az ország lakosságát nem a király alá, hanem ugyancsak a Korona alá, a Koronának a királlyal egyenértékű alkotórészeként határozta meg. Nálunk a király nem lett az ország birtokosa, hanem az ország népével egyetemben a Korona alárendeltje maradt. Embert törvényesen nem birtokolt ember egészen Werbőczy koráig, amikor a tant ennek megfelelően átdolgozták. Ámde még egészen Mária Terézia koráig sem vált az Európában kizárólagos és éppen akkoriban felbomló hűbéri rend a magyarság körében általánossá. A Koronatan kifejezetten mellérendelő szemléletet képvisel, a hűbéri rend pedig alárendelőt. A mellérendelés másik következménye az, hogy elsősorban nem rítusokban élünk, hanem életszerűbb, célszerűbb formát alakítunk ki. Ez egyben nyelvfejlesztő is. A nyelv tükrözi a mellérendelést és a műveltséggel egymást kölcsönösen erősítve alakul határozottan egységes szemléletté. A másik ember egyenértékű elfogadása előmozdítja a tanulás, a tanítás hatékonyságát is. Minthogy nem teremt született előkelőket, a társadalmi emlékezést nem az előkelők története, származási vonala, hősi tettei, hanem a társadalmi élet belső kérdésköre foglalja le. Nem hősi legendák születnek, hanem tanító mesék, történetek, versek, dalok. Álljon itt összehasonlító példaként a mellérendelő szemléletű Mindent látó királylány, ^[12] és az annak megfelelő alárendelő szemléletű görög mítosz, a Csodálatos Atalanta. ^[13]

Mindkét történet lényege az, hogy a leány férjet keres és ennek érdekében próbatételre szólítja fel a kérőit. A fiú meg feleségnek akarja a lányt megnyerni, és ezért alá kell magát vetnie a meghirdetett próbának. A mellérendelő szemléletben a cselekvő személyek azonosításának nincs jelentősége, ezért nem is nevezik meg őket. Csak királylány és kondásfiú a megnevezés. Az alárendelő szemléletben a leány neve (adott esetben Atalanta, aki egyébként valójában nem is akar férjet, mert egy jóslat szerint miatta állattá változik) és az isteni származási rendje a történet lényegéhez tartozik. Ugyancsak vonatkozik ez a fiúra is (a görög legenda világban Melanion, Ovidiusnál, pedig Hippomenes), akinek a származása és a hősies múltja ugyancsak rendkívül fontos, jóllehet, Atalantáéval szemben kisebb értékű, alárendeltebb.

Mindkét történetben a fiúnak segítségre van szüksége ahhoz, hogy a feltételeknek megfeleljen. A mellérendelő szemléletben a fiú azáltal szerzi meg a segítőket, hogy az odavezető útján nekik segít, velük szemben emberséges és jó. Önmagától ad. Az alárendelő szemléletben, pedig az istenség (a görög regében Aphrodité, Ovidiusnál meg Vénusz) kegyeit kell megnyernie, ami viszont a rítus maradéktalan végrehajtásával érhető el.

A próbatétel sikerének a mellérendelő szemléletben az a feltétele, hogy a fiú mennyire értelmes, ügyes, leleményes, mennyire tud együttműködni, azaz hogy önmaga mennyire jó. Elrejtőzni másként nagyon nehéz. Ezzel szemben az alárendelő szemléletben le kell győznie a másikat, annak fölébe kell kerekednie. Minthogy ez természetes körülmények között nem megy, nem a saját ügyességét, erejét, gyorsaságát fokozza, hanem a másik gyengeségét használja ki: elé dobja az istenségtől kapott aranyalmát, mire a versenytárs megáll és a fiú, így előnyhöz jut. A győzelem a mellérendelő szemléletben nem megalázó, mert nem győzi le a másikat, hanem teljesíti a próbát. A záró esemény is az, hogy te az enyém, én a tied, míg a görög történetben a fiú legyőzi a nőt és az után az ura és parancsolója lesz. Az már csak a csattanó vége, hogy amikor egybekelnek, azzal meg éppen Zeusz (Ovidiusnál Cybele) haragját váltják ki, aki aztán állattá változtatja őket.

Ha összehasonlítjuk a két történetet, szinte lehetetlen kikerülni azt a gondolatot, hogy egymással valamiként összefüggnek. Melyik az elsődleges és melyik a származtatott? – teszi fel az alárendelő szemlélet ilyenkor a kérdést. A Mindent látó királylány erkölcsi mondanivalója, kereksége, logikus összefüggései egyszerűen nem teszik lehetővé azt, hogy a királyi regekört tegyük elsődlegessé, és abból származtassuk a mesét. Fordított eredeztetés azonban nagyon is valószínűnek tűnik. A mellérendelő szemléletű történet szolgálhatott az alárendelő történet alapjául. A rátelepedő uralkodó (görög) réteg átvehette az alattuk lévők (pelagézek) történetét és átalakíthatta a saját igénye, szemlélete szerint. Ezt is jelentette föntebb, hogy a mellérendelés nem vezethető le az alárendelésből, megfordítva viszont igen. A magyarban az alaptörténetet tisztelhetjük.

Társadalmi méretekben a két szemlélet közötti különbség meghatározó és jelentős. Az alárendelő szemlélet állandóan és mindenütt a szemünk előtt van: a királyokról regélnek, a hősöket dicsőítik, a származást számon tartják és regékben, mondákban, legendákban rögzítik, adják szájról szájra, vagy vésik kőbe, égetik agyagba. Erre egyik legismertebb például a csillagmítoszok szolgálnak, melyek alárendelő jellege egyértelmű. A csillagmítoszokra később még visszatérünk.

A mellérendelő szemlélet ellenben rejtőzik, és gyakran az alárendelő tengerben nem is látszik meg. Fönnmaradásának egyetlen záloga az, hogy valami olyasmit tud, amit az alárendelő környezet esetleg nem, és ezért annak szüksége van rá. Ilyen tudás lehetett, pl. a fémművesség, a fémek előállításának, tisztításának edzésének a titkai. Fémeket előállító, fémeket feldolgozó és abból eszközöket – még ha, fegyvereket is! – kovácsoló társadalomban nincs szükség az alárendelésre, fönntarthatják a mellérendelő szemléletet. Ezért az ilyen társadalom csak a termékei alapján látszik meg, jelentkezik az alárendelő krónikákban, legendákban, mondákban. Ott sem név szerint említik őket – mert isteneik hiányában legendás nevük sincs – hanem, pl., mint mesterek ismertek. Sokszor idegen országok mesterei, idegen országok tudásával, idegen – és névtelen – királyok alá rendeltként. Vagy esetleg törpékként, mint Andersen meséjében, a Hófehérkében.

A kétféle szemléleti mód köréhez tartozik a tudat-elvűség és anyag-elvűség kérdése. Az egész kérdéskör attól lett ‘perdöntő’ jelentőségű, hogy az alárendelő szemléleti mód teremtette meg. Ugyanis ez a szemlélet a két alapelvet egymástól elválasztja, szembeállítja, és késhegyig menő vitákat gerjeszt arról, hogy melyik volt előbb? Melyik az eredendő és melyik a származék? Melyik az öröktől fogva létező és melyik a teremtett? Melyik az értékes, vagy melyik az értékesebb? A kérdést máig sem lehetett eldönteni. Merthogy alapvetően a kérdésföltevés a hibás.

A mellérendelő szemléleti módban az a kérdés, hogy melyik az elsődleges föl sem merül, mert elfogadható, hogy a két jelenség ugyanannak a valóságnak a két oldala és egymástól elválaszthatatlanok, összetartoznak. A kvantummechanika ezt az elvet már meglehetősen régen kimutatta, amikor az anyag részecske- és hullámtermészetét (ami képletesen megfelel az anyagnak, ill. a tudatnak) elválaszthatatlannak, összetartozónak fogta fel és így is kezelte. ^[14]

 

A mellérendelés eredete

  Ma azt tapasztaljuk, hogy az alárendelő szemlélet az uralkodó az emberi kapcsolatokban. Fölmerül a kérdés: melyik az eredeti emberi szemléleti mód? Hol találkozunk az emberiség őstörténetében az alá- és a mellérendeléssel a legkorábban? Föntebb már a mellérendelő értelmű magyar népmesét véltük alapvetőnek. Távolabbi múltat tekintve legalább a jégkorszakok végéig vissza kell nyúlnunk, hogy az emberi műveltségek felfogását vizsgálhassuk. Ekkoriban ugyanis már megjelennek azok a tárgyak, sírmellékletek, szobrok, emberi ábrázolási módok, sziklarajzok, vésetek, amiknek az alapján a szemléleti módra, esetleg hitvilágra már következtethetünk.

A 2. térkép a würm jégkorszak végén Európában fellelhető emberi műveltségek elhelyezkedését és mozgását szemlélteti. A jégkorszak fölmelegedését megelőző időszakban Európa zömmel jég alatt volt. Emberi műveltségek a jeges szakaszoktól délre, már a tundra területeken is éltek. Két féle alapműveltséget találhattunk meg ebben az időszakban: a Kaukázus idillikus édenkertjéből, a meleg övi környezetből (5) nyugat felé szétáramló (8) gravetti emberét, valamint a hideg öviekét, azaz az aurignaci műveltségét (1) és a jégkorszakot jellemző hideg klíma emberét (2-4). Az új kőkorszak idejére ugyanis három foltban megmaradt a hagyományos mousteri műveltség nyoma is: a Pireneusok lábánál és a Francia-középhegységben a Chatelperoni (2), a Pó völgyében az Uluzzi (3) és a Kárpát-medencében a Szeleta (4). A hideg időszakban az eredetileg meleg övi ember is kényszerű módon a hideg övben élt, és pl. éppen a Kárpát-medencében tért át a hagyományos mamutvadászatról a szarvaséra, mert az addigi fő tápláléka ekkor pusztult ki végleg.

Bármelyik nagy állat is volt a kor emberének tápláléka, annak elejtése nem lehetett egyéni teljesítmény, ahhoz közös tevékenységre volt szükség. Már pedig ez a fajta közös tevékenység igényli a szoros emberi együttműködést, azaz föltehetően, ezzel együtt a mellérendelő szemléletet.

Létfeltétel itt az együttműködés! Ebben az életformában nem jelenik meg élelmiszer többlet sem, az embereket az életkörülmények, az időjárás szigora egymás mellé rendeli. Ez látszik a kor emberének az alkotásaiban. Nem találkozunk ebből a korból származó istenséggel, a korabeli embert ábrázoló szobrocskákon (pl. a Willendorfi és a Dolni Vestonice-i Vénusz ^[15] ) a termékenység tisztelete látszik, nem pedig valamiféle megszemélyesített fogalom. A szobrocskákra ugyanis a nőiesség eltúlzott ábrázolásán felül az arc teljes hiánya a jellemző. A sírok egyenértékűek, semmi nyoma sincs alárendeltségnek, származásbeli emberi megkülönböztetésnek. Ugyanakkor viszont találkozunk annak a jelével, hogy ennek az embernek erkölcse volt. Erre bizonyítékként szolgál a Shanidár barlangi lelet, ^[16] ahol egy neandervölgyi ősember csontvázán láthatóan, jobb karjának a születéskori sérülését amputálással gyógyították meg, majd egy újabb baleset miatti mozgásképtelenség következett be, amit követően a férfi még több évet megélt, mígnem egy szikla agyonütötte. A társadalmi segítséget, amivel ez az ember túlélte a nyomorékságát, kiegészítik egy másik ember sírjában talált temetési szertartás jelei (frissen szedett virágok pollenjei a sírjában). ^[17] A pollen csoportokban található, és a virágok általában a későbbi társadalmak által is ismert és használt gyógynövényekből valók voltak. Köztük az Ephedra, aminek kivonata amphetamin típusú kábítószerként ismert (ephedrin). A neandervölgyi ember kultikus temetkezéséről a Shanidár barlangon túlmenően is több adat van, pl. az üzbegisztáni Teshik-Tas barlang, ^[18] de eltemetett neandervölgyi emberekről tudósít Gáboriné ^[19] is a Subalyuk műveltség területéről, a würm első lehűlési időszakából. Ugyancsak a neandervölgyi ember társadalmi életére hivatkozik Gábori is, amikor ismerteti egy gyermek sírját, a benne talált kőszáli kecskeszarvakkal és ő is megjegyzi, hogy etikája volt! ^[20] Ausztrália mai lakóinak az élete egy több tízezer éves, folyamatos műveltség folytatása. A hagyományos társadalmi életük a fenti megállapításokat alátámasztja. ^[21] A neandervölgyi embernek tehát már volt etikája, ^[22] ami a modern emberről még sokkal később sem föltétlenül és általános érvénnyel mondható el!

A korabeli sírmellékletekből egy valami azonban határozottan látszik: a kor embere hitt a lélek halhatatlanságában, hiszen az eltemetett ember mellé valamiféle halál utáni, azaz túlvilági életre utaló tárgyakat helyezett.

A mellérendelő szemléleti módot ezért nem csak logikailag következtethetjük ki ókorszaki őseinknél, hanem a tárgyi leletek is meglehetősen egyértelműen erre utalnak. Ez az ősi emberi szemléleti mód.

 

A mellérendelő szemlélet hitvilága

  Folytassuk vizsgálatainkat a mellérendelő szemlélet felfogásának kibontásával. Mindenekelőtt felmerül a kérdés: mi lehetett a mellérendelő szemléletű ember hitvilágának az alapja?

Válaszunk a kérdésre: a lélek-hit. A lélek az emberben lakozik, és ez adja az emberi lényegét, életének a sarkalatos lényegét. Különösen érdekes, ahogy a magyar nyelv az élettel, a lélekkel, az életjelenségekkel kapcsolatos fogalmakat megnevezi. Ezek ugyanis az l hangra épülő szóbokrot alkotnak. A szóbokornak két alapvető ága van. Az egyik a magas hangzású magánhangzókat, a másik pedig a mély hangzásúakat tartalmazza. Magas hangzású szóbokor a következő tagokat tartalmazza: él, éled, élet, ellik, lel, leledzik, lehel, lehelet, lélek, lélegzik, levegő, lét. Ezek a szavak az élővel, az élettel kapcsolatos fogalmakat fejezik ki. A magas hangzású szavak a magyar nyelv hangtani szabályainak ismeretében a közeli fogalmakat jelölik meg.

A másik csoportból is soroljunk fel néhány szót: ál-, álom, áll, alél, hal, holt, hál, háló, halál, hall, hull, hulla, halad. A magyar nyelv hangtani szabályai szerint a mély hangzású szavak a távoli fogalmakat jelölik meg. Itt is ezzel találkozunk: az élet már távol van! Az ember kilehelte a lelkét, azaz meghalt. Ide sorolhatjuk még az élet kioltásához kapcsolódó fogalmak szavait is, mint pl.: lő, öl, ölel, ül, hűl, hűlt.

Az élettel, a lélekkel kapcsolatos szóbokor tagjai egyszerű, zömmel egytagú szavak, amik a nyelv ősi szakaszát tükrözik, őrzik.

A magyar nyelv még a mellérendelő felfogást tükrözve nevezi meg a lélekkel kapcsolatos fogalmakat. A lélek az emberben lakozik, azzal alkot egységet. Sem az ember nincs a lelkének alárendelve, sem a lelke az embernek. Egyenértékű a kapcsolat. A környező népek és műveltségek azonban már másként tekintenek a lélekre. Náluk a lélek már elszakadt az embertől és személyes alakban az ember fölé kerekedett, az embert isteni formában maga alá rendelte. Lükő megjegyezte, hogy

„Az ‘elemeket’: a szelet, tüzet, vizet, földet csak az elvont gondolkozású indogermán népek személyesítették meg. Nálunk az elemek mindig egy ismeretlen: a lélek szimbóluma csupán. A magyar embert és urál-altáji rokonait a lélek mindig a maga primitív valóságában érdekelte, elszakadva testétől, a halál pillanatában.” ^[23]

Az elemeket valójában, mint lélekelemeket foghatjuk fel. Ezek a következők:

A tűz: a fény, a szellemi erő, az apa. Jelképe és sok esetben forrása a Nap.

A föld: a termékenység, az anya. Jelképe változatos, de leginkább a növény, annak is a magva.

A víz: a megtermékenyítő erő, a fiú. Jelképe ugyancsak nagyon változatos, mint pl. a hal, kígyó, béka, vagy csupán egy hullámvonal.

A levegő: az éltető erő, a lélek. Legismertebb jelképe a madár.

A magyar népi ábrázolásban ezek az elemek nem alakulnak ‘családdá’, nem kapnak személyes jelleget. A melléjük illesztett személyi fogalommal csupán utalni kívánunk arra a szerepre, amit a lélekelemeket megszemélyesítő műveltségeknél ezek az elemek betöltenek. A legtisztábban ezt a szerepkört az ősi egyiptomi hitvilágból ismerhetjük meg. Később a fogalomrendszer Platón, majd a gnosztikusok hitvilágában jelenik meg. A keresztény hitvilágban az anya szerepköre kizáródik, a lélek is csupán jelképesen marad meg, úgy, mint a Szentháromság egyik alárendelt szerepköre, a Szentlélek.

A jelképeket azonban bőven megtaláljuk a mai magyar népművészet képi ábrázolásában, de népmeséinkben, legendáinkban és népdalainkban egyaránt. Példaként tekintsünk egy dunántúli tükrösre (19. ábra). A kör alak és annak arany alapszíne a Napot idézi, a sellő a vizet, a sellő kezéből kisarjadó növény a földet és annak tetején álló madár a levegőt. Hogy ne is legyen kétségünk ez utóbbi iránt, csőréből további növényt ‘lehel’ ki, azaz életet teremt.

Ugyancsak a mellérendelés jelenik meg a keleti vallások ősi alakjaiban. A lélek a meghatározó ezekben a vallásokban és ez a lélek örökéletű, halhatatlan. A lélek az egyénhez tartozik és az egyén lelke a változások során több alakban is megjelenhet és a létének célja a világlélekhez való visszatérés. Ebben a felfogásban az egyén szerepe az, hogy a lelkét felkészítse a visszatérésre, az egyesülésre – hitfelfogástól függően esetleg az örök körforgás befejezésére.

A lélek és az élet szorosan egymáshoz kötődnek, aminek az ábrázolását a legősibb társadalmaknál is már megtalálhatjuk. Az életet magát a legrégebbi alakjában az élet fája jelképezte és ez a jel megtalálható mind a kínai, mind pedig a japán jelek között, mint az élet jele. A jel az élet fáját ábrázolja és bár három vízszintes ága van, az alsó mindenképpen a földet jelenti, azaz még sem osztja a teret három zónára. Figyelemre méltó, hogy a legfelső vízszintes vonalon egy ferde vonal látható, amit többen virágként értelmeznek, holott az eddigi ismeretek alapján sokkal inkább madárnak, a lélek jelének lehet felfogni. Ugyanis hasonló életfát ábrázoltak Nógrádban a XX. század elején. A fa tetején egyértelműen madár és nem virág látható. A lélek és az élet fája egymáshoz rendeltek, egyik sincs a másiknak alárendelve.

A bronzkorszak eleji Öreg Európa vonaldíszes kerámia műveltségei, a magyar népi hagyományok és nyelv, valamint a mai keleti műveltségekben több közös vonás található meg. Ezek lényegileg mind a mellérendelő szemlélet megnyilvánulásai. Ezek a közös vonások a következők:

Lélekhit. Az embert a vele együtt létező lélek határozza meg, az emberi lényeget valójában a lelke jelenti. Az emberi élet sem rendelkezik határozott céllal, csupán azzal, hogy a lelke ettől a világtól majd megszabaduljon. A magyar műveltségben ez nem emelkedik bölcseleti szintre, megmaradt a kereszténység árnyékában a jóra törekvés mozgató erejeként.

Teremtéslegendák hiánya. Ez a mellérendelő szemlélet logikus következménye. Néprajzosok keserves próbálkozásai sem vezettek eredményre abban, hogy magyar teremtéslegendát fölfedezzenek. Az Árpád család legendái sem valódi teremtéslegendák. Azokon a későbbi biblikus felfogás süt át, hiszen azokat már a keresztény papság fogalmazta meg, rögzítette írásban. A keleti filozófia sem él a teremtés gondolatával, a lélek ugyanis örök, nem pedig egy teremtett valami.

Néven nevezett istenek hiánya. Ugyan a mai keleti hitvilágban – hinduizmus, dzsainizmus, buddhizmus, sintoizmus – az alárendelés jelképei, következésképpen megszemélyesítettek is jelen vannak, de mégis, ezek alapvetően ma is a lélekhitet jelentik. Néven nevezett istenek hiánya egyben a személyek megnevezésének a hiányát is jelenti. Ezért a mesében csak királylány, csak kondásfiú szerepel, akiknek nincs nevük. A néven nevezett istenségek egyenesen vezetnek az alárendelő szemléletben oda, hogy az egyén magát az istenségétől eredezteti, ezért annak nevét is a nevében viseli.

Ragadozó állatok hiánya a népi művészetben. Mind a magyar, mind a keleti népi művészet elsősorban növényi motívumokat ábrázol, avagy csendes tájképet, ahol a madár, a lélek jelképe az állati szereplő. Ragadozó állatok vallási megjelenítése későbbi, immár határozottan alárendelő hatások eredménye. Ez a keleti vallásokban már kimutatható, de a megjelenésük az eredeti hitvilágra való rárakódásként értelmezhető, későbbi folyamat. A magyar műveltségbe csupán nyomokban kerültek be ezek a jelképek.

Az állatövi kozmikus elemek hiánya. Mind a magyar, mind pedig a távol keleti műveltségek az északi félteke magasabb régióiban helyezkednek el, ezért az éves időjárási és fényváltozások meghatározóak. A kozmikus szemléletben ezért nem az állatöv a jelentős, hanem a napfény változásai. Az állatövi elemek bölcseleti hiánya az égi parancs hiányát jelenti. A távol-keleti műveltségek bölcseletében manapság már megtalálható néhány ragadozó állat is, de a Jupiter ciklus (12 év) értelmezésében nem a ragadozó állatok a meghatározóak. Mindezek a magyar csillagszemléletből hiányoznak. Ugyancsak hiányoznak az ausztrál bennszülöttek szemléletéből is.

Növénytermelő gazdaság. Mind a magyar, mind pedig a keleti műveltségek alapvetően letelepedett, növénytermelők voltak. A magyar gazdaság a gabonára, a keleti a rizsre telepedett. A letelepedett gazdaságok éves ciklusok alapján élnek, a növényi táplálék megteremtése és annak feldolgozása közösségi felfogásra ösztönöz.

Főző konyha. A növénytermelés és fogyasztás alapvetően főző, és nem sütő konyhát igényel. Mind a magyar, mind a keleti konyhák alapvetően főző konyhák. A magyar konyhában a leves meghatározó jelentőségű.

 

Az alárendelés eredete

  Az alárendelő szemléleti mód legkorábbi megjelenése a Fekete-tenger medencéjének feltöltődését követő időszakra tehető. A Kr. e. 6. évezred közepén a Volga-menti sztyeppei állattenyésztő műveltség egyik sírjában a feltáró régészek egy gyerek csontjai mellett emberölésre alkalmas kő kést találtak, mindamellett a gyereket feltűnő pompával temették el. Ezt nem érdemelhette ki a saját tettei alapján, ebből a sírból már a származás megkülönböztető tisztelete köszön vissza.

A 3. térkép a würm jégkorszak zárójelenete idején és azt követő időszakban az Európában kimutatható műveltségeket foglalja össze. ^[24] Ez a korszak a Kr. e. 5500 év környékét jelenti. Ekkor a második dryast követő felmelegedéskor a kanadai jégtömb megroppant és a világóceánokba hatalmas mennyiségű olvadékvíz áramlott be, azok szintjét mintegy 5 méterrel megemelve. A sekély tengerek partján ez a víz özönvizeket okozott, a Tigris és Eufrátesz torkolatánál lévő települések is víz alá kerültek. ^[25]

A Fekete-tenger medencéjében a jégkorszak első olvadása miatt kialakult édesvizű tó szintje ekkorra a világóceánok szintje alatt mintegy 150 méterre zsugorodott már, mert a Boszporusz ekkoriban még zárva volt. Ám ebben az időszakban – föltehetően a Boszporusz melletti hatalmas vízszint különbség miatt – a gát megroppant és átszakadt. A Fekete-tenger viharos gyorsasággal, sós vízzel töltődött fel, és a száraz partjaira telepedett emberi műveltségeket vagy elöntötte, vagy elüldözte. Ebben a korszakban jelent meg a sztyeppei műveltség északon, a Vinča műveltség a Duna völgyében, a Karanovó műveltség a Balkánon, beljebb a Thessalonika műveltség, de Anatóliában is újra benépesedett Çatal Hüyük, de már védelemre berendezkedve, és megjelent a Halaf, majd nemsokára a Samara műveltség. Mindegyik a háziasított búzát, rozst, az ekés földművelést vitte magával és az anatóliaiak ezen felül az öntözés technikáját. De ettől kezdve találkozunk a rézöntéssel is, pl. a Vinča műveltségnél. Forrásuk ismeretlen, ám a Fekete-tenger korábbi kiszáradt medencéje erre alapos okot szolgáltat.

A Fekete-tenger medencéjének feltöltődését követően Európában alapvetően kétféle emberi társadalmat találunk. Az egyik letelepedett, élelmiszertermelő volt, ahol a fő táplálék a már nemesített gabona. Ezt a társadalmat azokon a helyeken találjuk meg, ahol az évi csapadék meghaladta a 200 mm-t. Itt volt ugyanis lehetséges a növénytermesztés. A hozamok alapján a társadalomban élelmiszer többlet jött létre és ez lehetővé tette azt, hogy a növénytermesztő társadalomra az élelmiszer fölösleget elvonva egy másik embercsoport rátelepedjen.

A másik terület az, ahol az évi csapadék kevesebb volt, mint 200 mm. Ezeken a sztyeppei területeken állattenyésztést találunk. Kezdetben elsősorban birkatenyésztés folyt, majd a sztyeppei ló vadászatának felfüggesztését és a ló meglovaglását követő időben ló- és marhatenyésztés, azaz ún. nagy-állat-tenyésztés alakult ki. Ez a műveltség azonban nem rendelkezett biztonságos élelmiszer felesleggel, sőt, a bizonytalan csapadékviszonyok következtében gyakori lehetett a kifejezett élelmiszerhiány is, ami a területvédelem megszervezéséhez, következésképen az erő(szak) kifejlesztéséhez vezetett. A védelem fogalma itt nem csak a szó szoros értelmében értendő, egyben támadást és hódítást is jelent. Erre utal az emberölésre alkalmas fegyver megjelenése és vele párhuzamosan a született előjogok kialakulása is. A sírokból immár a fegyver isteni tisztelete olvasható ki, majd a kocsi és a ló birtokában megindult ez a társadalom, hogy a környező növénytermesztő társadalmakat meghódítsa.

Az alárendelő szemléletet tehát a Fekete-tenger feltöltődését követő időtől tudjuk biztonsággal azonosítani, jóllehet, ekkor még nem volt általános. Általánossá és meghatározó mértékűvé csupán néhány évezred múlva, a kurgán műveltség megmozdulását és hódításait követően vált. Mégis találhatunk Európa térképén olyan területeket is, ahol még átmenetileg sem jelent meg az alárendelés, ahol a sírok egészen a Kr. e. 7-8. századig nem mutatnak társadalmi rangbeli különbségeket. Ez pedig a Kárpát-medence északi és keleti területe, azaz a hajdani bükki és annak utód műveltségeinek a területe.

 

Istenek és királyok

  A mai társadalomszemlélet alapja a népfölség elve. Görög szóval kifejezve a demokrácia. Az elmúlt évezredek történelme azonban azt mutatja, hogy ez az elv általánosan érvényes társadalomszervező elvként csak bizonyos helyeken és ott is csak időszakosan vált uralkodóvá, mert különben a társadalom két alapvető rétegre bomlott: az uralkodó előkelőkre és az azt kiszolgáló népre. Az uralkodó előkelőségek feje pedig, a király.

Királlyá általában csak születni lehetett. ^[26] A királysághoz pedig hozzátartozik a szent rend, ^[27] a törvény, az uralkodás. ^[28] A föntebb taglalt szemléleti módok alapján bizton állíthatjuk, hogy a királyok az alárendelő szemléleti mód jellegzetes és logikusan következő megnyilvánulásai.

Próbáljuk meg most kideríteni, hogy honnan is ered a királyság gondolata, mi is tulajdonképpen a királyság lényege? Királyok ugyanis nem öröktől fogva léteznek.

A gondolkozó ember (homo sapiens) a kőkorszakok során azzal érdemelte ki a nevét, hogy társadalmat alkotott, ami azon körülmények között azt jelentette, hogy az egyik ember a másikkal együttműködött. Az északi, hideg övi embernél az élelemszerzés egyszerűen megoldhatatlan lett volna együttműködés, és az azt szolgáló gondolatcsere nélkül. Egyszerűen az újkőkorszakot megelőző idők régészeti anyagában semmi olyan jelet nem találunk, ami az embernek ember általi leigázására utalna, de még olyant sem, hogy bármiféle társadalmi megkülönböztetés létezett volna. ^[29] A fentiek alapján azt mondhatjuk, hogy az emberi lét korai szakaszát a mellérendelő szemlélet határozta meg. A jelenkori természeti népek közül az ausztrál bennszülötteket még a XVII. században is ez jellemezte. ^[30] Fegyvereik is csupán vadászfegyverek voltak, és nem emberölő eszközök. Egyenrangú társadalomban éltek, nem voltak néven nevezett, emberszabású isteneik, nem voltak sem királyaik, sem háborúik, az egész földrészt együttműködve használták. ^[31] Úgy mondják az elemzőik, hogy ‘nem jutottak el a fémek készítésének gondolatához sem’. Nem, mert egyszerűen nem volt rá szükségük. A fémekre ma is elsősorban hadieszközök készítése végett van szükség.

Amikor az alárendelés először és nyilvánvalóan megjelent (a Fekete-tengert övező műveltségekben a jelen előtti 8. évezredben), akkor az embert formáló edények (kerámia) jelezte az ébredését. Az azt megelőző korszakokban az emberek temetkezése is kifejezetten egyenrangúságot tükrözött, merthogy a sírmellékletekből nem látszott az, hogy az eltemetett ember főnök, szolga, szegény, vagy gazdag volt-e. A sírmellékletek pedig nem formáztak embert. Ahogy föntebb már utaltunk rá, a jelenleg ismert legkorábbi sírt, amely társadalmi egyenlőtlenséget tükrözött, a sztyeppe északi pereménél, a Volga mentén tárták fel. Benne egy öt év körüli gyermeket temettek el, a környezetéhez képest nagyobb pompával. ^[32] Ezt a gyermek az életével nem érdemelhette ki – túl fiatal volt ahhoz – ezért ebben a pompában származási megkülönböztetést kell már látnunk. A sírbeli szerves anyag kora alapján a sírt Kr. e. 5500-5300 körülre tehetjük. Ugyanebben a korszakban, és ugyanitt látható az is, hogy a temetkezési tárgyakon a későbbi istenség jelképei is megjelentek. Pl. a gyermek sírjában a terület későbbi sírmellékein, mint istenséget jelképező, emberölésre alkalmas kőkés, ^[33] másutt pedig az embert formáló kerámia.

Az ember tehát magát egy nálánál felsőbb hatalomnak alárendelve, másokat is önmaga alá rendelt, azaz létrehozta az alárendelő szemléleti módból táplálkozó életformát, műveltséget, létrehozta a hatalomra épülő társadalmi szerkezetet. Később, ugyanezen a területen hatalmas földdombokat – kurgánokat – emeltek az előkelők sírjai fölé és ezek a kurgánok királyi pompáról tanúskodnak. A sírmellékletekhez tartozott lovak tetemeinek, és azokat kiszolgáló emberek, harcosok tetemeinek a tömege, valamint több asszonyi tetem is. A király halála emberek tömegének rítusos halálát is jelentette, temetését emberáldozat kísérte.

Alig két évezreddel korábban (10 évezreddel a jelen előtt), az Eufrátesz felső folyásánál, a Shanidár barlang melletti sírokban találkozhattunk az emberáldozat legkorábbi biztos jeleivel. ^[34] Az ott feltárt huszonhat sírból nyolcban női csontváz volt és mellettük, velük együtt eltemetve, mintegy négy éves korú gyerekek csontvázát is megtalálták. Az, hogy egy asszony és ugyanakkor éppen négy éves gyermeke természetes körülmények között, egy időben pusztuljon el, meglehetősen ritka, s itt pedig mindjárt a sírok egyharmadában ezt láthatjuk. A változás akkor igazán megrázó, ha ugyanerről a területről megfigyeljük a korábbi ember, a neandervölgyi ember sírjait (D-réteg, 49-50 évezreddel a jelen előtt), ahol nem emberáldozattal, hanem gyógyításnak, nyomorék ember megoperálásának, azaz életben tartásának, gyógynövények használatának a biztos jeleivel találkozunk. ^[35] Ekkor a ‘primitív’ emberéletet mentett, s vele ellentétben, a ‘modern’ ember meg embert áldozott.

A Shanidár barlang embert áldozó műveltsége nem sokkal később, a legutóbbi jégkorszak, a würm fölmelegedését követő utolsó, rövid idejű lehűlésekor kiürült. Ekkor a terület olyannyira kiszáradt, hogy az Eufrátesz felső szakaszán sem folyt már víz. A korábban itt élő ember pedig állandó vízforrás mellé, pl. a Fekete-tenger akkor édesvizű medencéjébe húzódott le. De az utolsó olvadást megelőző, lehűlő időszakban a Shanidár barlang-menti településen felül a Földközi-tenger keleti medencéjében az emberi települések mindenütt elszegényedtek, vagy teljesen ki is ürültek. ^[36]

Nemcsak a földművelő ember tűnt el innen ekkor, hanem hiányzik a letelepedett ember fejlődéséből is mintegy másfél évezrednyi eredmény. Hiányzik az átmenet, pl. a vadon termő, és a háziasított gabonafélék között. Hiányzik az átmenet a termésrezet feldolgozó és a rezet öntő műveltségek között. Ugyancsak hiányzik az átmenet a korábbi mellérendelő és a későbbi alárendelő szemléleti mód között. A hiányzó átmenetet megtaláljuk, ha a Fekete-tenger korábbi száraz, de ma már sós vízzel elöntött medencéjére figyelünk. Ugyanis a Zagrosz-hegység és a Levante műveltségei minden valószínűség szerint a Fekete-tenger, ekkorra igazolhatóan édesvizű tóvá alakult medencéjébe húzódtak le a kiszáradó időjárással járó, hosszan tartó aszály miatt. Ott még a szárazság ellenére is volt az északi területekről eredő, vagy a déli hegyi folyókban víz, és ott tenyésztődhetett ki a nagyobb hozamú búza és árpa, ott dolgozhatták ki az ekés földművelést és fejleszthették tovább az öntözéses gazdálkodást. ^[37] Az utóbbi sikeressége együtt járhatott a fizikai és szellemi munka művelőinek szétválásával, elkülönülésével. S ez, ugyanakkor az ottani föltételezhetően nagyobb települési sűrűséggel karöltve, a társadalom szellemi életét is alakítva megteremtette az isteni gondolatot, létrehozta a későbbi megszemélyesített lélekszimbolikát.

A Boszporusz átszakadásakor a Fekete-tenger partvidékének lakossága minden valószínűség szerint részben elpusztult, részben pedig a környezetében szétszóródott. ^[38] A szétszóródó rész azonban vihette magával azt a hitét, ami már az istenségnek bemutatott áldozat képét sugallja. Föltehetően vitte magával a csillagmítoszokban felismerhető immár nem egyenértékű hitvilágát is. Vihette magával – és minden valószínűség szerint vitte is – a saját maga kiválasztottságába vetett hitét is, ami a későbbi emberölő fegyver imádatát is eredményezte. Ez a hit látszik a Volga menti gyereksír mellékleteiből.

A Fekete-tenger medencéje abban a korban nem tartozott a csapadékos területek közé, a tartós szárazság ott is kimutatható. A peremekről mindössze néhány folyó szállított vizet a Fekete-tenger medencéjébe. A Duna, a Dnyeper és a Don az északi, több kisebb folyó a déli szakaszon nem száradt ki. A Don ekkor az Azovi-tenger mai beömlésénél 150 méterrel a mai vízszint alatt mély kanyont vágott ki magának, ami a víz akkori alacsony szintjét, de a megfelelő mennyiségű víz szállítását is igazolja. ^[39] A beömlő vizek mentén a Jerikóból már ismert módszerrel a csapadékhiány pótolhatóvá vált, öntözéses gabonatermelésre volt lehetőség.

Alacsony lejtésű területen – mint amilyen a Fekete-tenger akkori száraz part menti területe volt – az öntözéses gazdálkodás kialakítása és fönntartása nagyszámú ember együttműködését igényli, mert ha nagyobb területen kívánjuk eloszlatni a folyóvizet, akkor csatornákat kell ásatni, amihez bizony sok ember együttes tevékenységére van szükség. Az ún. szervezett társadalom képes csak erre. A szervezett társadalom ebben az időszakban alárendeltséggel volt működtethető. Az eredmény azonban igazolja a befektetést, mert öntözéssel sokkal több élelmiszer terem, ami lehetővé is teszi, hogy a társadalom egy része ne közvetlenül az élelemteremtéssel foglalkozzon, hanem annak megszervezésével, a környezeti hatások megfigyelésével és azok szellemi feldolgozásával. Az eredmény megteremti a társadalomnak a fizikai és szellemi foglalkozásúakra való kettéválását, megteremti azt a lehetőséget, hogy az egyik ember a másik fölé telepedjen, annak termékéből éljen anélkül, hogy ebbe a másik belepusztulna. Halász-vadász társadalmakban ez a fajta alárendelés nem működhetett, mert az ember éppen csak annyi élelmiszert volt képes előteremteni, ami a maga és a közvetlen környezete életét biztosította. Az élelem akkoriban még nem volt termék és nem lehetett forgalmi cikk.

Mindez azonban a földművelés, az élelmiszer termelés kialakulásával megváltozott. Az emberek csoportjai már a saját szükségletet meghaladó mértékben termeltek élelmiszert és ezért megteremtették annak a lehetőségét is, hogy a társadalom egy része erre az élelmiszer ‘fölöslegre’ rávesse magát. Az alárendelés elsődleges következményeit, a kettőssé váló társadalmat később a letelepedett földművelő, és a szomszédos pásztor műveltségek határán lehetett először felfedezni. ^[40] A Fekete-tenger feltöltődött medencéjétől terjed ez a műveltségi szemlélet. Kezdetben az anatóliai falvakat veszik körül védőrendszerrel, majd a Tigris középső folyásánál, később az Eufrátesz mellett találunk falakkal megerősített földművelő műveltségeket. A védelem már önmaga is igazolja azt, hogy ekkorra létrejött valami, ami ellen védekezni kellett.

A földművelés évenként ismétlődő, ún. körkörös folyamat, és a szükséges tevékenység szorosan kapcsolódik az évszakok változásához. Az anyaföld, mint teremtő-, a napsugárzás, mint érlelő-, a víz, mint megtermékenyítő és tápláló erő, a csillagos égbolt, mint vezérlő óramű, mind logikus kapcsolatba lép ilyenkor a gondolkozó ember agyában. A csillagok mozgásában rejlő végtelen szabályszerűség ^[41] és kapcsolata az évszakokkal, a föld termőereje és mindezek kapcsolata a lélekkel, az állati, emberi test élő voltának kétségtelen jelével, ugyancsak logikusan vezet el az égi- és a földi világ megkülönböztetéséhez, kapcsolatuk fölismeréséhez, a csillagmítoszok kialakulásához. A csillagvilágot ismerő ember kiszámíthatta például, hogy mikor kell elvetnie a gabonát, hogy megfelelő termést hozzon. ^[42] A földművelő társadalom létrejöttével kialakult szellemi gyakorlat ezért az égbolttól eredezteti a földi jelenségeket, miközben a halász-vadász-gyűjtögető társadalom a földön élő emberek lelkével népesíti be az égboltot. ^[43]

Az újkőkorszak előtti ember tárgyaiból, sírmellékleteiből arra következtethetünk, hogy mindenekelőtt a termékenységet tisztelte és annak hordozóját, a lelket ismerte. A lélek halhatatlanságába vetett hit lehetett az az ok, amiért a sírokba a tetem mellé tárgyakat helyeztek el. A személyiséget jelentő lelket ^[44] az ember halála után valamilyen más világban továbbélőnek vélték, és ezért valamiféle túlvilági élet reményében helyezték el a sírmellékleteiket. Ezt a gondolatot találjuk meg még ma is számos nép hitvilágában.

Később, elsősorban a földműveléssel párhuzamosan megjelentek olyan jelképek is, amik már arra utaltak, hogy a lelket különböző megjelenési formákban létezőnek fogták fel. Alapvetően négy lélek-jelkép különíthető el: a föld, mint a szülőanya, a levegő, mint az élő lélek megtestesülése, a víz, mint elsődleges megtermékenyítő és tápláló erő és a tűz, mint a napnak a földre hozott része, a növesztő és érlelő, de egyben pusztító erőforrás. A lélekformákat kifejező jelképek pedig a fa (föld), a madár, a méh, a szélkerék (levegő), a hal, a kígyó (víz), és a nap (tűz). Ezek a jelképek a kezdeti időszakokban az emberhez tartozó lélek jelképei voltak. A lélek az ember belsejét töltötte ki, azzal mellérendelő viszonyban volt. Ám a Fekete-tenger medencéjének feltöltődését követően szétszóródó társadalmakban ezek a jelképek már személyes formát öltöttek. Máig ható fordulatként viszont az elvont emberi gondolkozás a lélek összetevőit megszemélyesítette, ^[45] és azok alá rendelte önmagát! Az alárendelést pedig a sokkal később lejegyzett teremtésmítoszokból ragadhatjuk meg leginkább. Ezek több egymáshoz sok szempontból hasonló, mégis alapjaiban különböző elképzelést sugallnak.

Az őseredet és a teremtés egyik formáját elsősorban az észak-európai népek mítoszaiból olvashatjuk ki. ^[46] Ezekben a mítoszokban az idők kezdetén két világ (őslétező) volt: északon a Niflheimből képződött jég, délen meg Muspellheimből képződött tűz és a kettőjük küzdelméből jött létre két őslény, Ymir, az óriás és Audumla, a tehén. A tehén a jégből embert ‘nyalt ki’, akinek unokája a három ősistenség: Odin, Vili és Ve. A három ősisten megölte Ymirt és a testéből alakított ki kilenc világot. A világok három síkon, szigorú rendben helyezkednek el. Legfelső világban (Asgard) vannak a harc, a teremtés istenei, a középső világban (Mid­gard) helyezkedik el az ember, míg az alsó világokban (Niflheim) vannak a holtak. A felső világban van még a Vanaheim és az Alfheim, a fény manóinak a földje és Valhalla, a harcban elesettek lakóhelye. A középsőben található Jotunheim, az óriások földje, Nidavellir, a törpék földje és a Svartalfheim, a sötétség manóinak a földje. Az alsó világ két részből áll, a Helből, azaz a pokolból és a Niflheimből, a holtak világából. A kilencedik világ meg maga a tüzek országa, a Muspellheim. Asgardból nő ki az élet fája, az Ygdrasil, aki gyökerével összeköti az élet forrását (Mimir) és az alvilág forrását (Hvergelmir). ^[47]

Ebben a szemléletben a világ maga a Föld és mind az istenek, mind a gonosz szellemek magán a földön találhatók, északtól dél felé elkülönülten. Az égboltnak magának, és azon a csillagoknak a jelentősége alárendelt. Az embert kizárólag fegyveres ereje, harci képessége minősíti és csakis a harcban elesettek kerülhetnek a mennyek országának tekinthető Valhallába, ami a középső, a földi világhoz tartozott. Férfiembernek ágyban meghalni szégyen volt. ^[48] A kard, a harci tőr isteni jelentőségű eszközzé emelkedett, merthogy Surtr, Muspellheim óriása kardjával suhintva gerjesztette azokat a szikrákat, amivel a Jég világa (Niflheim) feletti győzelmét kicsiholta. ^[49] A felfogás szinte minden eleme az alárendelés szolgálatában áll.

A másik felfogásban a kozmológus jelenségek a meghatározóak és a szemléleti módban a növénytermesztő műveltségek gondolatkörét ismerhetjük fel. Itt is az emberi élettér három alapvető részre oszlik. Az istenek világa az egekben, az emberi lények világa a föld felszínén és az elhunytak világa, azaz a nem-élők lelkének a világa, a föld méhében található, ahol bizonyos isteni lények is megtalálhatók. Ez a felfogás jellemzi a Földközi-tengeri műveltségek felfogását. Az elsődleges lények az istenek, ők uralják az egeket, ^[50] majd valami módon létrehozzák a földet – pl. megteremtik valamelyikük testéből, mint Tiamatéból a mezopotámiai hitvilágban, ^[51] vagy az egyiptomiaknál Toth kimondott szavai alapján jön létre. ^[52] Az istenek a földre kerülve ott embert teremtenek, annak egy részét isteni vérből, ^[53] vagy a saját magjukból ^[54] hozzák létre. Harcolnak egymás ellen, egymást meg is ölik. ^[55] Erre a felfogásra alább még részleteiben visszatérünk.

A görög hitvilág pedig harmadikként e két felfogás közöttinek értelmezhető. Náluk ugyanis az északi hitvilágéhoz hasonlóan két őselem létezett, Káosz és a földet jelentő Gaea. Itt az egyik őselem már maga Föld, azt nem kellett megteremteni. Ve­lük párhuzamosan még két őselem is létrejött: Tartarusz és Érosz (szerelem). ^[56] Káoszból Erebusz, a sötét éjszaka keletkezik, amiből aztán Éter, Nappal, Végzet, Sors, Halál, Álom és Alvás születik meg. A másik ágon először Gaea létrehozza Uránuszt, a vele egyenrangú férfit, majd Uránusz a vízzel megtermékenyítette Gaeát és az ő méhéből kerültek a felszínre az óriások, a Titánok, majd a többi isten, köztük a legborzalmasabb és a legfiatalabb Krónusz, az Idő. Az ‘istenek’ élete, további szaporodásuk, emberré válásuk, harcaik aztán mind a földön játszódnak le.

A görög mitológiában az istenek világa a Föld, ámde az északiakétól eltérő módon a világok hármas tagolódása, nem az észak-déli irány, hanem a magasság szerint jelenik meg: a föld felszíne és a hegyek világa válik el. A görög hitvilágban az istenek ‘lakóhelye’ a Balkán legmagasabb hegycsúcsa, az Olümposz. Isten és ember között a különbség gyakran csak árnyalati. Az istenek megjelenésüket tekintve teljesen ember formájúak, a földön ügyködnek, halandó embereknek tőlük megkülönböztethetetlen emberi formában megjelennek, ^[57] háborúba, harcba beavatkoznak, embereket egymás ellen kijátszanak, elcsábítanak, szóval emberi módon élnek. Még néha meg is halnak. ^[58] Később a görög bölcselet már más fajta istenképpel foglalkozik (pl. Platón). Egy negyedik, a mellérendelő felfogásban nem találkozunk sem istenekkel, sem teremtéssel, hanem csak az embert kitöltő lélekkel. Amíg az ember születik és elpusztul, addig a lélek öröktől fogva és örök időkig létező. Az emberben csak ‘lakik’. Ebben a felfogásban nem találkozunk teremtéslegendákkal, elképzelésekkel. Erre példa a magyar hit és mondavilág, ^[59] de ide sorolhatjuk az észak-amerikai indiánok, az eszkimók ^[60] a hinduk ^[61] vagy a Távol-Kelet korai hitvilágát is. ^[62]

Térjünk most vissza a letelepedett műveltségek szemléleti és hitvilágához. Ezt is úgy érthetjük meg legjobban, ha az örökéletű lélek felfogását tekintjük alapvetőnek, és annak módosulásából vezetjük le az istenek világát és a hozzájuk kötődő teremtési mítoszokét.

Hogy az örökéletűnek felfogott lélek, a csillagok mozgásában rejlő végtelen szabályszerűség, a föld teremtő ereje, a növekedéshez szükséges víz és napfény hatásának összegződését megértsük, gondolati módunkban vissza kell lépnünk a korai mezőgazdaságot teremtő ember ismereti és gondolkozási módszeréhez, ismeretanyagához, az ő szellemi és ismereti szintjére kell ereszkednünk. ^[63]

A földön, különösen a síkvidékeken élő ember megfigyelési szintje két teret foglal magába: a föld szintjét, amit közvetlen környezetében síknak lát és az azt beborító égboltét. A kettőt köti össze a látóhatár (horizont), aminek az egyiptomi misztikában meghatározó szerepe volt. ^[64] A látóhatár vonalát gyakran hegyek bontják meg, az eget és a földet mintegy azok kötik össze. A csillagokat megfigyelve az látható, hogy azok keleten, a föld szintje alól (első horizont) fölemelkednek, az ember fölött elérhetetlen magasságban mozogva végül is nyugaton ismét csak a föld szintje alá (második horizont) buknak le. ^[65] Az égbolton lejátszódó jelenségek ezért a földön élő megfigyelő számára elérhetetlenek, onnan a földi lények számára közvetlen üzenet, közvetlen beavatkozás nem történik meg. Általában, mondhatjuk, mert néha bizony az ember megtapasztalja, hogy az égboltról valami mégis a földre érkezik, és ezek a meteoritek. Ezeket az ember az égi jelek közé sorolja, az égi lények hírközlőinek véli és gyakran a földi jelenségek elindítóinak fogja fel. A földre esett meteoriteket pedig isteni lényként tiszteli.

A korai írott történelmi emlékek az égi és a földi jelenségek összekapcsolásáról, két helyről is tudósítanak. Az egyik forrás a sumér/akkád agyagtáblák ^[66] a másik pedig az egyiptomi sír- és piramisfeliratok. ^[67] A két felfogás nagyon sokban hasonló, jóllehet számos részletük – bizonyos értelemben és mértékben az alapfelfogásuk is – merőben különböző. Az északibb felfogás a göröghöz és az észak európaihoz hasonlóan alapvetően duális szemléletű, azaz két őslétezőt tételez fel, a délebbi felfogás pedig csupán egyetlen egyet. ^[68]

Mindkettő felfogás láthatatlan, megfoghatatlan és megnevezhetetlen vizes jellegű lénytől, vagy lényektől indul el. Az egyiptomi felfogásban az egyedüli létező előbb önmaga tükrözött képét teremti meg, miközben önmaga is átalakul, majd már kettesben – ettől kezdve a két őslétezőt feltételező megoldáséval párhuzamosan – az isteneket hozzák létre. Ezt követően az istenekből, vagy azok közreműködésével teremtődik meg a földi környezet, az egész fizikai világ, növényestől, állatostól. A különböző létszintek innen jól felismerhetők. A legfelsőbb szint a passzív őslétező szintje, majd a már aktív erők szintje következik, ami alatt jönnek az isteneknek nevezettek, majd a földi világ szintjén az összes többi. Az észak-európai teremtéslegendákban a víz és a tűz, mint két őselem a földön ütközött meg, ezekkel szemben a déli folyó menti műveltségek teremtéslegendáiban az ősi aktív elem a víz, a föld azonban passzív, csupán a teremtést befogadó szülő területe, míg a tűz és a levegő a táperőt jelentik. Az Élet Vize is valamilyen folyóhoz kapcsolódik. Az egyiptomi hitvilágban ez a Nílus, a palesztinaiban a Jordán, északabbra meg a két folyó, a Tigris és az Eufrátesz. Ezek is megtermékenyítő erőként szerepelnek a hitvilágban. De az európai területeken is a folyók a termékenyítés ősi elemei, pl. a nordikus legendákban a négy szarvas (Dain, Dvalin, Duneyr és Durathor), akiknek a szarvából méz csöpög a földre, és ezzel táplálják az összes folyóvizet a földön. ^[69] A kelta törzsek is folyókból eredeztették önmagukat, pl. a Danu anyaistentől. ^[70]

A sumér hitvilág teremtéslegendáját tekinthetjük a legősibb ismert felfogásnak. Ebben Nammu, a tengervíz volt az egyetlen őslétező ^[71] , aki aztán megszülte Ant, az eget és Kit, a földet. Kettejük utódjától, Enliltől, a levegőtől származik Nanna, a Hold, akinek a fia Utu, a Nap. Enlil megtermékenyítette Kit és utódjuk Enki, a víz és a bölcsesség istene, aki egyébként a világmindenséget irányítja, valamint női párja Nintu, aki agyagból kiformálta az embert. ^[72] A későbbi akkád, azaz babiloni teremtéslegendában az ős-kezdet is már kettős volt: Apszu és Tiámat. Apszut minden dolgok teremtő atyjának, vagy ős-óceánnak fordítják az agyagtáblák kutatói. ^[73] Párja Tiámat, meg az ősasszonyi lény, a földi vizeket jelenthette.

Az egyiptomi hitvilágban ez az ős-kezdet egyetlen és megnevezhetetlen és az is vizes jellegű valami. Valójában csakis rá vonatkoztatható a modern kori istenfogalom. ^[74] Tehát ez a Nunu, az ősvíz hozta létre aztán önmagából Temt, ill. Kheperat, aki az ősvizek teremtő erejét jelentette. Az egyetlen őslétező immár kettővé válik, Nunu ezzel itt önmaga párját teremtette meg. Nunu azonban megszólíthatatlan, leírhatatlan és ábrázolhatatlan. Egyetlen meghatározása csupán az, hogy létezik, azaz az utódja valójában csupán önmaga fizikai megjelenítése, ezért nevezik teremtő erőnek. Tem, avagy Khepera alkotta meg aztán a saját testéből a Napot, a Holdat, a Földet, az eget és teremtette meg ezek szívét, Tothot. ^[75] A továbbiakban Toth a valódi teremtő: amit kimond, az létrejön. Az egyiptomi hitvilágban azonban az ember teremtését nem találjuk meg. Ellenben Tem valójában már ember formájú isten, a többi istenségnél pedig nagyon gyakori az emberi testhez kötött állat formájú fej.

Az őskezdet lényege, szemléleti felfogása, valamint az általa létrehozott földi környezet azonban nagymértékben eltérő már ebben, a térben és időben egymáshoz közel álló két hitvilágban is. A suméroknál a teremtő őslétezőket a férfi őslétező harmadik, vagy negyedik nemzedéki utódja, Marduk megöli, testükből a tengereket teremti meg. Később Tiámatot ugyancsak megöli és az ő testéből hozza létre a földet, az eget, ^[76] az égitesteket, és teremti meg azok mozgását, majd Tiámat ‘szeretője’ (Kingu) véréből és földi agyagból az istenek szolgálatára meggyúrják az embert (lulu). ^[77] A felfogás itt már a kezdetektől fogva erősen férfi központú és a duális felfogásban a női rész negatív töltetet kap. Két fontos női istenséget tartanak meg, Istárt, a bujaság és a termékenység istennőjét, valamint testvérpárját, Ereskirgált, az alvilágét, azaz a halálét. A két szerepkör szögesen ellentétes, mégis mindkettőt nőhöz kötik. ^[78] A teremtés hogyanját a sumér és a babiloni hitvilág nem közli, számukra ez lényegtelen lehetett. Ez alól az ember teremtése a kivétel, azt részletesen leírják.

Amíg a sumér/akkád hitvilágban meghatározóak a férfi istenségek, addig az egyiptomiban minden férfinek megvan a női párja is. ^[79] Érdekes módon ez az őselemek tekintetében éppen fordított. Mindkét hitvilágban a föld, mint anya szerepel, és a föld mélye fogalmilag az anyaméhvel kapcsolódik össze. A földalatti világ mégis a holtak világa – és ebben valamennyi alárendelő szemléletű hitrendszer megegyezik. Ámde ez nem a mítoszok, hanem az egyszerű gyakorlat következménye: az elhalálozott embert eltemették, visszaadták a ‘teremtőjének’, az anyaföldnek. ^[80]

A sumér/akkád felfogásban az isteneket és az embert a kiválasztott emberek kötik össze, akik maguk is részben isteni származásúak. ^[81] Kiváló példa rá Gilgames, a kétharmad részben isteni származású őskirály. ^[82] A királyságot a sumér hitvilágban az isteni eredet teremti meg és a király ezek után már királlyá születik. Pontosabban, az első király, vele együtt maga a királyság is, csak leszállt az égből. ^[83] Az isteni rangsor tetején állót az ég királyának szokás nevezni. Az Isten itt a terület birtokosa, és a földi király az ő helytartója. ^[84] Ez a felfogás az akkád időkre már megváltozott, és attól kezdve a király ugyan továbbra is az istenséget képviseli, de önmaga lép annak a birtokába, s magának követelheti meg az istenének kijáró tiszteletet. Ez a szemlélet Európában, a római időkben már törvénnyé is lett, és az azt követő idők eseményeiben már meghatározó jelentőségű.

Ezzel szemben az egyiptomi hitvilágban a király az istenség gyermekévé nem születés, hanem fölkentség jogán válik. Hajdan, még az ‘isteni korszakban’ volt az Őskirály – Ozirisz –, aki később az alvilág istenévé vált. Az aktuális istenséget képviselő papság a királyi vérvonalból származó utódot királlyá, fáraóvá keni fel és ettől kezdve a fáraó félistenné, egyben a beavató (koronázó) szertartást végző vallási székhely mindenható papjává is válik. Az istenség (adott esetben Toth, Ra, Aten, avagy Amun) a szertartással fiává fogadja a felkentet, akinek a nevében az istenség neve is megjelenik: Thutmószisz (Toth utódja), Amenhotep (Amun kedveltje), Akhenaten (Ehnaton, pontosabban: Aakhunaten ^[85] – életet adó Aten), stb. Ettől kezdve a felkent szociális helyzete alapvetően megváltozik, ember nem illetheti, ember nem ölheti meg, ember nem ítélheti meg! Halálakor a temetési szertartással készítik fel az istenek otthonába való utazásra, és válik azonossá az őskirály-istenséggel, Ozirisszel. ^[86] Figyelemreméltó, hogy a királlyá kenetés jogához a női ágon való örökösödés, vagy az örökösnek feleségül vétele alapján lehetett hozzájutni. ^[87] Látható, hogy a sumér felfogással itt ellentétes a szemlélet. Ott az égből jő a királyi hatalom, itt pedig halálakor az égbe távozik a fölkent király lelke.

Mindkét felfogásban a király léte megszentelt forma. Az emberek és az istenségek között foglal helyet. Maguk az istenek azonban nem azonosak a legfőbb teremtő őslénnyel, őselvvel, a megnevezhetetlen egyetlennel, jóllehet, a mai felfogásunknak megfelelően isteneknek nevezzük őket. Sokkal inkább tekinthetők későbbi a keresztényi vagy júdai értelemben vett angyaloknak, vagy a magyar hitvilág tündéreinek, ^[88] semmint istennek. Az északi és a görög hitvilág istenei viszont az őslényt nem ruházzák még fel az isteni tulajdonságokkal, ugyanakkor az utódokat igen. A sumér és az egyiptomi hitvilágban azonban csupán az őslény rendelkezik a modern értelemben vett isteni meghatározottságokkal, a néven nevezett istenek, utódok a társadalmi tagozódottság tükrei. Az ún. istenek harcai sokkal inkább tekinthetők a társadalmi ranglétra kialakulása tükrének, semmint az isteni lét lényegi elemének. ^[89]

Az egek, a mennyek országaként, a pokol, a holtak országaként ugyanennek a szemléletnek a következményei. Itt is határozott különbséget találunk a sumér és az egyiptomi felfogás között. A sumér/akkád hitvilágban a túlvilág büntetés színhelye is, az egek világa pedig megkülönböztetett jutalom, ahová bár Ut-napistim feljutott, ^[90] ámde Gilgamesnek ez már nem sikerült. Az egyiptomi hitvilágban ugyan van erkölcsi mérce, ^[91] az emberi jó-cselekedeteket méri Toth Ozirisz előtt, ámde ez csakis a fáraót, az isteni kiválasztottat érinti, az egyszerű embernek ezzel nem sok dolga akad. A csillagvilág, annak mozgása azonban a földi világ tükre, ^[92] és innen ered a meghatározás: ‘ami az égben, az a földön is’. ^[93]

Az égi világ megfigyelése alkalmat ad arra, hogy a földön bekövetkező eseményeket, jelenségeket előre meghatározzuk és ezt az asztrológia fejezi ki. Az asztrológia kapcsolódik a csillagmítoszokhoz és a számmisztikát is magában foglalja. ^[94]

 

Csillagmítoszok

  Az ég az isteni színtér szinte minden vallásban, kivéve a júdait. ^[95] Ugyanakkor Drummond tételesen kimutatta több ószövetségi könyvről, hogy azok tulajdonképpeni mondandója asztrológiai. ^[96] Ugyanez vonatkozik a többi csillagmítoszra, ill. az ezekkel harmonizáló hittételekre. A sumér, az akkád, az egyiptomi, a görög, a nordikus, az indiai, a közép-amerikai, de a vogul és az osztják mítoszok, a Kalevala is végső soron ugyanazt mondja el, ugyanaz a tartalmuk. ^[97] A Hamlet-malma, a Szamppó, az időgép, Prométheusz és az égi tűz ellopása, az istenkirályok mind-mind a föld tengelyének precessziója miatt változó állatövi jegyekhez kapcsolt tavaszi napéjegyenlőség eltolódások tükrei. A kozmosz szó jelentése, ahogy már bemutattuk: rend. ^[98] A földi világban ez a rend – pontosabban megfigyelve már nem követi az egész számokkal meghatározott törvényszerűséget – sorozatosan és állandóan megsérül, a földi világ tökéletlen.

Hamlet, Amlodhi, Kullervo, Brutus, Kai Khuszrau, Dzsamsíd, Jáma, Huang-ti, Ptah, Kronosz történeteiben a Szaturnusz különböző időpontú helyzeteiről tájékozódhatunk. Az ‘Aranykorban’ a tavaszi napéjegyenlőség idején a Nap a Bika és az Ikrek csillagkép határán volt – ez az időszak Kr. e. 4,5-5 évezreddel volt. Ekkor az ‘ég ura’ a Szaturnusz volt. A Szaturnusz és a Jupiter 20 évenként együtt-állnak, és ezek az együttállások 60 év alatt körbejárják az állatövet, ún. trigont alkotva. ^[99] Ellenben a 60 évenkénti hely a Föld-tengely elfordulása miatt nem pontosan azonos az előzővel, ezért az eseményt megfigyelők már ebből értesülhettek a Föld tengely elfordulásáról, nem kellett a két évezredet megvárniuk, hogy ezt megtudják.

Az ekliptika síkja jelentette a földet. Az e fölött, északra látható állatövi képek az égi, az ekliptika alá kerülők az alvilágban tartózkodtak. Az ‘idők kezdete’ óta az állatöv más és más szakasza válik láthatatlanná az északi féltekéről, azaz merül be az alvilágba, azaz a halál országába. A mítoszokban fellelhető történetek ezekről szólnak. Gilgames, Ozirisz, Odüsszeusz, Prométheusz, de a mitikus Nagy Sándor is a holtak országába kerülnek, annak királyává válnak, merthogy a nekik megfelelő csillag a földtengely elfordulásával a horizont alá kerül. Utnapistim is erről mesél Gilgamesnek. Orion, a nagy vadász és Nimród ugyanazt az égi képet jelentik, nem földi lények.

Mindezek eredete a Fekete-tó hajdani medencéjére vezet vissza, mert a csillagmítosz-változatokat éppen az innen szétmenekülő műveltségek nyomán találhatjuk meg. Ez csak erősíti azt a feltevést, hogy az eurázsiai ember már a fémkorszakokban eljuthatott az Atlanti-óceán túlsó partjára – Közép-Amerikába, – és vihette magával nem csak a piramisépítés ‘titkait’, hanem a csillagmítoszok alapelemeit is. Ezeket a helyben élő letelepedett és alárendelő szemléletűvé alakult népek (aztékok, maják) a hitvilágukba beépítették, és bár az eurázsiaiakétól eltérő nevekkel, de lényegét tekintve mítoszaikban megjelenítették.

A mitikus történetek valójában az Időről szólnak, és az ‘amint a mennyekben, azonképp itt a földön is’ elv alapján a várható égi jelenségeket lehet tükröztetni a várható földiekkel. A Szaturnusznak és a Jupiternek a Halak csillagképbeli háromszoros együttállása pl. azt jelentette, hogy elkezdődött a földi események Halak csillagképhez kapcsolt korszaka. A tavaszi napéj-egyenlőségnek a Bika csillagképből való kilépése és a Kosba való áttolódása a vallási rítus és a naptár megváltozását is igényelte: az aranyborjút meg kellett ölni, és a bárány került a figyelem középpontjába. Éppúgy két évezred múlva nem véletlen, hogy az akkor ébredő új vallás jelképét éppen a halak jelentik.

Az állatövi jelekben való tájékozódás és gondolkozási mód a világon meglehetősen elterjedt, jóllehet a csillagképeket a különböző műveltségek nem egységesen kezelik. A magyar népi emlékezet pl. egyáltalán nem használja az állatövi jeleket, jóllehet, csillagászati ismerete fejlett volt, és a letelepedett mezőgazdasági műveltségek időjegyeit képviseli. ^[100] Ámde mint lélekhívő műveltség nem úgy tekint az égre, mint istenek lakóhelyére, és az égi jeleket nem azonosítja közvetlen hasonlóság alapján a földiekkel. Hasonló elképzeléssel találkozunk az ausztrál bennszülöttek hit- és regevilágában, ám ott a csillagokat a földről eredeztetik, és a földi lények lelkének a mennyekbe vonulásával népesíttették be az eget. ^[101]

Az alárendelő szemlélettel párhuzamosan a megszemélyesített lélek és a csillagvilág kapcsolatát minden valószínűség szerint a csillagvilágnak az ausztrál bennszülöttek elképzeléseihez hasonló benépesítése jelenthette. Az éjszakai szemlélő előtt az égitestek keleten a látóhatár alól előbukva fölemelkednek az égbe, majd nyugaton a látóhatár alá buknak. Mozgásuk szigorú szabályokat követ – és ezeket a szabályokat a mérés és a számolás kifejlesztésével az ember megismerhette. A földi életben azonban nem ismerhetők fel hasonló szabályok, mégis a természet számtalan jelensége – időjárás, évszakok – az égi világ jelenségeit tükrözte, arra való visszahatásnak volt felfogható. Ámde, ha az égi világ az istenek világa és a földi annak származéka, a földi urak isteni eredetűek, akkor valamiképpen az égi személyeket a földre kell varázsolni. Hogy ez lehetséges, arra a meteoritek megjelenése, földbe csapódása számtalan megfigyelési lehetőséget jelentett. A meteoritek ezért felfoghatók lettek, mint égi jelek, mint az istenek földre küldött hírnökei. Mégis, hogyan lehet az istenektől származtatni az embert?

Mindezekkel szemben az ausztrál bennszülöttek legendáiban viszont a föld adott létező, azt senki sem teremtette, míg a földet benépesítő növényi- és állatvilágot a fényt adó Nap, Yhi teremti, aki viszont nem férfi, hanem nő. ^[102] A földön létező Hatalmas Lélek, Baiame sem teremt, jóllehet a teremtést magának könyveli el. ^[103] A teremtő aztán a földről emelkedik fel az égboltra, mint ahogy az égboltot benépesítő csillagok is földi lények lelkei, akik feladatuk teljesítése után kerültek oda. ^[104] Az ausztrál bennszülöttek regéiben az istenek származtak az embertől, a lélek az egekbe távozott, és ott csillaggá vált.

Az alárendelő szemléletben azonban a megoldás nem ez. Itt az ember, ha isteni eredetű, akkor a nyugaton lenyugodott csillagokból a föld alól előbújva, a föld méhében megszületve kerül a föld felszínére. ^[105] A föld alól, az Alvilágból, ami a gnosztikus tanokban Egyiptom néven ismert. ^[106] Az istenek világa a kezdetek után differenciálódott, finomodott. Az isteni világban kimutatható a földi világot jellemző rend, alárendeltség. Az egyes hitvilágok történetével párhuzamosan változott az isteni rend is, más időben más istenséget emeltek az isteni rend fejéül. Ez elsősorban a Folyamköz környéki hitvilágot jellemezte (Szíria, Irán), míg az egyiptomi istenségek általában területi istenségekként ismertek. Az őslétező fogalma elhalványodott, ám később mégis újra előtört és utóbb a panteista felfogás alapjait képezte. Először Ekhnaton istenfelfogásában érhetjük tetten az őslétező egyedüliségének a fogalmát, majd sokkal későbbi iratokból ugyan, de nagyjából azonos korra keltezhetően a zoroasztrizmus formájában.

A magyar mellérendelő hit és mondavilág elemzése – az alárendeltség és teremtés tekintetében – még ezt sem jelzi. Ugyanez vonható le a kelta hitvilág elemzéséből is. ^[107] Ez utóbbiakban nem találunk ugyan sem teremtéslegendát, sem isteneket, ámde a lélek és az ember kapcsolata meghatározó jelentőségű. ^[108] Ugyancsak hiányoznak az istenek és a teremtéslegenda a hindu és a távol-keleti (kínai, japán) mitológiák kezdeti szakaszából. ^[109] Nálunk a csillagvilág és az ember kapcsolata nem emelkedik oksági mértékre, jóllehet, a népi hitvilág használja az ‘X csillaga’ meghatározást, és gyakran az augusztusi ‘csillaghullást’ ismerősei halálának jeleként fogja fel (lehullott a csillaga). ^[110] Az eszkimók hitvilága fejezi ki a legszebben a mellérendelést: hitük szerint a környezet és az ember, a lét és a nemlét között rendkívül csekély a különbség és az emberi lét alapvetően függ a környezetétől. Ezért a környezettel összhangban kell élni. ^[111]

Általában az amerikai indiánok hitvilágában nem válik el a vallás és az élet. Itt találjuk meg a kimondott szó vallási értelmét: a lélegzettel formáljuk a szót, ezért amikor kimondunk valamit, az abban élő lesz, abban létezik is. ^[112] A szó teremtő ereje ebben gyökeredzik.

 

A kardkovács isteni léte

  Az orosz sztyeppe lovas-nagyállattenyésztő műveltségeinél már meglehetősen korai időszakban – Kr. e. 6. évezred közepe – megjelent az emberölő kőkés. Az ún. kurgán – halomsíros – temetkezéssel párhuzamosan a kés, később a kard isteni szerepkörre tett szert. ^[113] Az északi legendákból, mítoszokból egyértelműen arról értesülünk, hogy nem csak a kard, hanem a kardkovács is isteni ranggal rendelkezik. A Kalevala ennek az egyik közismert forrása. Az is közismert viszont, hogy a Kalevala a skandinávok, és nem az ún. finnugorok hitvilágát tükrözi, még akkor is, ha a szereplőknek finn nyelven adnak nevet.Az északi hitvilág elemei az orosz sztyeppén születtek, és a halomsíros temetkezést folytató népességtől származnak. Ezek utódai a kimmerek, majd a szkíták, akik a sztyeppe európai lakóinak Eurázsiára települése után azok helyére érkeztek a sztyeppe ázsiai részéről, és váltak birodalmat alakító királyi népekké. A kard isteni tisztelete a szkíták után azok utódaira, az alánokra, majd a jelenkori oszétokra hagyományozódott. Ők azonos területen élnek, ahol hajdan a szkíták is éltek, így a társadalmi és a kulturális folytonosság nem is tagadható. Minthogy az oszétok nyelve nem a ragozó, hanem az ún. indoeurópai nyelvekhez áll közel, még ha az egyébként fennmaradt istennevektől és kulturális hagyománytól eltekintenénk is, azt kell megállapítanunk, hogy a szkíták maguk is ebbe a nép-családba tartoztak, és illúzió őket a ragozó nyelvű népek közé sorolni. ^[114]

A kardkovács isteni tisztelete semmiképp sem tulajdonítható a mellérendelő szemléletű műveltségek termékének, ellenben harmonizált az istenkirályokéval. Minthogy a sztyeppe fában szegény, a kardkovácsot magát nem tekinthetjük a sztyeppei népek részének, azok életét a fában gazdag, ércekben gazdag és fémművességet felmutató műveltségekhez kell kötnünk. Ilyen műveltséget a Dnyepertől nyugatra, a Kárpátok keleti és nyugati hegy- és dombvidékén találunk, de ugyancsak az északi, erdős sztyeppe területén is, pl. az Urál-hegység déli, ércekben és fában egyaránt gazdag területein. Igazi fémművesek működtek még a Kaukázus déli szakaszain is – pl. a mai Örményország területén lévő Mecamorban.

Az acél fegyverek – főleg kardok – elkészítése komoly fémtechnológiai ismereteket igényelt. Nyílhegyek még tömegével készülhettek viszonylag egyszerű eszközök igénybevételével, de a hadakozás későbbi legfontosabb eszköze, a kard már nem. A kardkovácsot éppen ezért megkülönböztetett tisztelet övezte a katonanépek rítusaiban. A ‘honfoglalás’ korában a sztyeppe nyugati pereméhez közel, a Dnyeper nyugati oldalán, Kijevben épült ki egy kardkovács műhely, ahonnan látták el karddal fél Eurázsia katonanépeinek az igényeit. Éppen ezért ez a hely a katonanépek felfogásában ugyanolyan szent hellyé változott, mint amely rangot élvezett Mecamor is a bronzkorszakban.

Minthogy éppenséggel az időjárási övezetek szabályozó hatása miatt a kardkovácsok nem a kardot forgatók övezeteiben működtek, a fegyveres és a letelepedett társadalom műveltsége is elkülönült egymástól. A letelepedett társadalom felett felügyeletet alkotók és a felügyeltek jóllehet azonos területen azonos társadalom részei, rájuk mégis a kifejezett kettősség a jellemző. A fémkorszaki letelepedett társadalmak zöme kettős társadalomnak tekinthető.

 

A társadalom és a műveltség kettőssége

  A feltáró régészek – ha tehetik – a gazdag emberek sírját kutatják, elemzik, annak tartalmát gyűjtik és szállítják a múzeumokba. A régészet elméletei éppen ezért igen nagymértékben a társadalom gazdagjainak a történetét tárják elénk. Magyarországon László Gyula régész volt az első, ^[115] aki kifejezett szándékkal kezdte tanulmányozni a települések teljes síranyagát, és ezekből – éppen az ún. szegény emberek sírmellékleteiből, temetkezési szokásaiból – próbálta meg a teljes társadalom történetét, műveltségét, szokásait, életmódját, eszméit, gondolatai feltárni. László Gyula a szegény ember régészének vélte magát. Fáradozásait siker kísérte, mert éppen ennek révén tudta egyértelműen kimutatni, hogy a magyar társadalom sem volt egységes, hanem – korának szinte valamennyi ismert társadalmának megfelelően – kettős volt. Nemcsak vagyonukat, társadalmi helyzetüket tekintve van lényegbevágó eltérés az ún. szegény és gazdag emberek között, hanem esetleg népi, nyelvi hovatartozásukat tekintve is. Ez a jelenség a társadalom ún. kettős természetéből következik, ^[116] aminek elsőrendű alapja az, hogy amíg a letelepedett földműves gazdálkodók mobilitása rendkívül csekély, nagyon ritkán hagyják el hazájukat, addig a felettük uralkodó – esetleg rajtuk élősködő – elitről ez egyáltalán nem mondható el.

A társadalom kettős jellege nem természetes műveltségi elem – azaz nem állíthatjuk, hogy az emberiség egész történetére ez jellemző. Megjelenését a temetkezések homogén jellegének megbomlása kíséri.

Az ősemberi temetkezéseket egészen a jelenkor határáig egységesnek ismerjük, sehol nem volt jellemző, hogy lettek volna sírok a többiekhez képest sokkal gazdagabb temetkezési mellékletekkel. A legkorábbi jel a társadalom homogenitásának felbomlásáról a fentebb említett, az orosz sztyeppén, a Volga kanyar környékében feltárt gyerek sírnál tapasztalható, akit Kr. e. a 6. évezred közepén temettek el.

Ez időtől fogva – kezdetben csak ezen a műveltségi területen – találkozunk a társadalom kettős jellegével: a gazdag elit és az általánosan, egységesen szegény alárendeltek sírjaival.

A mezőgazdaságot folytató letelepedett társadalmakban még egy évezredig nem jelenik meg ez a fajta kettősség. Közben a ló szakrális állatból lovagolt állattá alakult át, és a ló befogásának birtokában a már alárendelő szemlélettel megáldott társadalom megindult, hogy a szomszédos letelepedett társadalmakat meghódítsa. Kr. e. az 5. évezredben előbb csak fölégeti azokat, majd később egyértelműen rátelepedik a földművesekre, és kettős műveltséget alakít ki. A letelepedetteknél megmarad a saját műveltségük, mindössze annyi a változás, hogy a rátelepedett urak istenfogalmát is átveszik.

A társadalom nem csak embertanilag, hanem műveltségét tekintve is kettősséget mutat. Számszerűen a letelepedett őslakók általában messze meghaladják a rátelepedőket, ám a kettős társadalomban feltárt sírok gazdagsága ehhez fordítottan viszonyul. A társadalom kettőssége már a Kr. e. 5. évezredet követően fokozatosan csaknem egész Eurázsiában elterjed. A rátelepedők általában a halomsíros műveltség emberei voltak. Velük terjedtek a csillagmítoszok, az isteni eredetű királyok rendszere – de az A vércsoport is. ^[117] Ezt a folyamatot – mint természetes következmény – kíséri Európában, majd Ázsiában is az ún. indoeurópai nyelv terjedése is. Valójában az indoeurópai nyelveknél nem egy alapnyelv osztódásának lehetünk a tanúi, hanem annak különböző más, általában ragozó nyelvű letelepedettek fölé rétegződéssel való alakulásának, és a két nyelv ötvöződését érhetjük tetten. Ez a folyamat leghelyesebben talán a helyi nyelvi kiegyenlítődés fogalmával írható le.

A Kr. e. 1. évezred elejéig a rátelepedő népmozgásokkal párhuzamosan terjedt egy-egy újabb katonai eszköz, harci technika is. Kezdetben a harci balta, majd a harci szekér terjedt a hódítókkal. Az első három kurgán invázióval Európa letelepedett műveltségei váltak kettős jellegűvé. A Kr. e. 2. évezred elején – a harmadik kurgán invázióval párhuzamosan – a lovas pásztorok immár kelet felé terjeszkedtek. A sztyeppe déli területein csak maguk előtt üldözték a későbbi turk népeket, akik előlük Mongólia felé ‘menekültek’, majd egy részük betelepedett a Tarim-medencébe, más részük a sztyeppe déli oldalán folytatta pásztor tevékenységét. Minthogy a Tarim-medence ekkor gyakorlatilag üres volt, ott nem alakult ki a hatásukra kettős társadalom.

További déli mozgások a harci szekérrel, és így a lovas harci technikával ismertették meg a Kaukázustól délre települt népeket, és hoztak létre ott átmeneti birodalmakat. Ezek társadalma egyértelműen kettős jellegű volt: a rátelepedő katonanépek a társadalom uralkodó elitjét alkották. Az addig ragozó nyelvű műveltségek nyelvi sajátosságaikból sokat veszítettek, és maguk is ‚indoeurópaizálódtak’. Ez elsősorban az anatóliai hattikra és az iráni fennsík népeire vonatkozik. Más részüknél a rátelepedett katonai uralkodó elit elveszítette a nyelvét, és az eredeti népesség nyelve mellett alakult ki a kettős társadalom, – kettős hitvilággal fűszerezve. Ilyen területet alkottak a hurriták – Mitanni államukkal, – a kassiták, de szintén ilyennek ismerjük a Levantét és Észak-Egyiptomot, ahol annak idején a hurritának ismert elit alapította pl. Jeruzsálemet. Egyiptom északi részét meg a hükszoszok néven ismert pásztor katonanép foglalta el (vesd össze a 18. és 19. térképpel).

Az Iráni-fennsíkon terjedő kettős műveltség aztán átlépett az Indus völgyébe, ahonnan a hajdani Harappa műveltség ekkorra eltűnik, de fokozatosan az egész kontinensnyi félszigeten kialakul a kettős társadalom a maga születettségi előjogára épülő kasztrendszerével. Az eredeti népesség föltehetően itt is elvándorolt, és fokozatosan a kontinens déli csücskébe szorult. Ott később, mint dravida nyelvű népességet ismerjük. Az északi területeken a hódítók nyelve vált uralkodóvá, föltehetően az ottmaradottakhoz képesti meglehetősen nagy arányszámuk miatt.

A Kr. e. 1. évezred elejére tehát az Eurázsia nagy részén élő társadalmak kettős jellege meghatározóvá lett. Kelet-Ázsiában azonban nem történt hódítás, a társadalmak kettőssége sokáig nem látszik. Később – de már a Kr. u. évszázadokban – Japánban jelenik meg közép-ázsiai eredetű hódító katonanép – és vele a kettős társadalom, annak misztériumával és hitvilágával egyetemben. ^[118]

Európában egyedül a Kárpát-medence északi és keleti hegyes területein – ide értve Erdélyt is – nem találkozunk a kettős társadalom jegyeivel egészen a római időkig.

A kettős társadalom jellemzője a társadalom hármas rétegzettsége, az ún. tripartitum, azaz, hogy van egy vezető, előkelő rétege, melyhez tartozik az azt közvetlenül kiszolgáló és védő csoport, mint második réteg, akiket együtt a terület korábbi letelepedett, meghódított lakossága, mint harmadik réteg tart el. Az ’uraság’ védett otthonokat alakít ki – gyakran hegycsúcsokon, dombtetőkön – és a lakóhelyét körbeveszi a védő-őrző csoport telepe, majd van a dolgozók tömegének a telepe. A telep sírjai eleve így erős kettősséget mutatnak. A sírok térbélileg is gyakran elkülönülnek és a sírmellékletek nem feltétlenül tükröznek azonos hitvilágot.

Az uraság hitvilágára általában a fegyverimádat, a fegyver isteni rangja a jellemző. Ahol Európában ez a kettősség kialakult, ott a korábbi lélekhit istenhitté változott és ezeken a területeken található meg a csillagmítoszok valamiféle változata is.

 

A magyar műveltség jellegzetességei

  Lükő Gábor megfogalmazása szerint a magyar népi bölcselet, emlékezés alapvetően mellérendelő. Ezt olvashatjuk:

„Két különböző szempontot érvényesítenek egy időben a magyar alkotások a mellérendelés értelmében.”

„A magyar művész a közeli dolgokat lenyomta a látóhatár alá, a távoliakat meg fölébe emelte és felrajzolta az égre… A tér, ill. a sík ilyenforma kitöltése is a keleti ember mellérendelő észjárásából következik.” ^[119]

Munkájában Lükő ezt számos példával alá is támasztotta. Minderről Kocsis István így ír:

„Ne feledjük: a régi korokban azért volt sok a törvénytisztelő ember, mert a Szent Korona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelősségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erősítette; mert az országlakosi magatartásban a mellérendelés, és nem az alárendelés elvének az érvényesülését segítette elő.” ^[120]

Ez a mellérendelés azonban nemcsak a magyar népművészetben, a tágabb értelemben vett társadalompolitikai felfogásban és gyakorlatban, hanem a magyar nyelvben is ugyanúgy felismerhető. Mondatszerkezetünk, a ragozás hihetetlen mértékű változatossága, valamint szóképzésünk gazdagsága mind-mind erősíti nyelvünk mellérendelő szellemét. ^[121]

Ám a mellérendelő jellegű magyar műveltség igazolható módon legalább egy évezrede a vele ellentétes szemléletű környezetben él. Honnan ered hát a magyar műveltség mellérendelő jellege? A honfoglalók hozták-e, vagy a honfoglalást megelőző időben is ez jellemezte a magyarságot? Mindezekre a kérdésekre egyértelmű választ ad, hogy ezek a magyar műveltség ősi gyökereiből származó sajátságok, amelyek minden alárendelő szemléletű hatás ellenére a magyarságnál megmaradtak. A mellérendelés ugyanis nem vezethető le a környezetben élők, a magyarság feltételezett eredetét jelentő alárendelő műveltségekből.

Így a kettős műveltségek sorából sokáig kiemelkedik a magyar műveltség mellérendelő jelleggel, túlsúllyal, amibe nem fér bele sem a Grál legenda, sem semmilyen egyéb heroikus történet, ide értve a csillagmítoszokat is. Mert nincs magyar teremtéstörténet, van ellenben mellérendelő lélekhit. És a magyar népi műveltség elemei – nyelv, zene, regék, mesék, dalok, táncok, a képzőművészet és a díszítő művészet, a térszemlélet, az időszemlélet, stb. – ellentmondásmentesen értelmezhetők, ha feltételezzük, hogy a magyar nyelven beszélő népesség a Kárpát-medencében született, itt élt, és innen története során sohasem távozott el.

A magyar népi ábrázoló művészetet a növényi elemek jellemzik. ^[122] Állatokat ritkán ábrázolnak, azok is zömükben madarak, vagy legelésző állatok, mint pl. a szarvas. Ragadozó állatokat a magyar népművészet szinte sehol sem ábrázol. Ha szembe állítjuk vele az eredeztetési elmélet forrásait, akkor azt kell látnunk, hogy mind az obi-ugor népek, mind a sztyeppei lovas nagyállattenyésztők nagyon nagymértékben ábrázolják a ragadozó állatokat. Köztük is a ragadozó madarakat. Pl. az Árpád-házi legenda szerint a turulmadár (sasszerű nagymadár) a törzs totemállata. Mégis, már a honfoglalás kori temetőkben sem találunk ragadozó állatot ábrázoló sírmellékleteket, a ritkán előfordulókat is zömmel a sztyeppei területeken.

Ha a magyar népmese és regevilághoz fordulunk, meglepetéssel kell tapasztalnunk, hogy a magyarságnak nincs teremtéslegendája. És néven nevezett istenei sincsenek. Az ugoroknak ellenben jól kifejlett származási legendáik és istentől eredeztetett királyaik voltak, amit Kazár Lajos a japán eredetmondákkal talált hasonlónak. ^[123] A magyar népi hiedelemvilág kutatói ezt a kínos kérdést úgy próbálták meg megoldani, hogy „bizonyára ilyenek a magyar hiedelemvilágban is voltak, csak a magyarság ezt már elfelejtette”. ^[124] Ha viszont azt nézzük, hogy mit tartalmaz ez a mi saját hiedelemvilágunk, és milyen erkölcsi alapfelfogás jellemzi, akkor azonnal el kell ezt a vélekedést vetnünk. Ugyanis a magyar népmesék alapfelfogása az, hogy a hős akkor ér célt, ha önmaga jó. Ezt tapasztaltuk a föntebb elemzett Mindent látó királylány meséjénél is. A belső jóság nem külső, isteni parancsra alakul ki, nem a megtorlástól való félelem váltja ki, hanem a jóra való törekvést fejezi ki, mint célt. Ezért adódik egy érdekes, és további tudományos vizsgálatok tárgyát jelenthető összefüggés is, hogy a magyar népmesék mondanivalója mélyebb eszmei rétegből jön, mint a mítosz, mert a mítosztörténetek már hatalmi jellegű beállítottsággal és céllal bírnak az erkölcsi és eszmei mondanivalón túl, míg népmeséink az eredeti egyenrangú emberi mellérendelő együttműködés szép példázatai.

A magyar népi hitvilágot a léleknek, és nem annak megszemélyesített formájának, az isteneknek a tisztelete jellemzi. Lükő Gábor elemezte ezt a gondolatkört és kijelentette, hogy a magyar népi hitvilágot elsősorban a lélek érdekelte, és az is főleg akkor, amikor a testből távozik. ^[125] A képi ábrázolásban is a lélek jelképeit foghatjuk meg, mint ami pl. a madár, a kígyó, a béka, a szikra és a föld (levegő, víz, tűz, föld). Ezeket a lélekelemeket a magyar műveltség nem személyesítette meg, hanem velük együtt, azokkal egyenrangú kapcsolatban élt. De lélekelemként foghatók fel a mesék hősét segítő és átváltozásra hajlamos állatok is (bukát vető, bukfencező és mássá alakuló róka, kakas, légy, darázs, méh, stb.). ^[126] A népi hiedelemvilágban ugyancsak ezt tapasztalhatjuk: nincs ott nyoma Istennek, még kevésbé isteneknek. ^[127] Sámánisztikus felfogásra utaló elemeket pedig csupán a sztyeppei részeken lehet elvétve találni, ^[128] s egyáltalán nem jellemzik a mi népi mese, rege és hiedelemvilágunkat az elrévedő, látomásokkal manipuláló sámánok. A magyar hiedelemvilág táltosai sem sámánok, ők sokkal inkább tudós tanítók, közösségi orvosok, esetleg papok. ^[129]

A feltételezhető ősi magyar hitvilághoz kapcsolható a székely-magyar rovásírás egyik kiemelkedő jelentőségű jele, a ‡ (gy). Olvasata EGY. A három vonásával kifejezi azt is, hogy két nem azonos jelenség (pl. az emberi test és lélek) együtt EGY. A kettő egy! Határozottan mellérendelő felfogást jelent.

Magyarországon a tripartitumot, azaz a jobbágyoknak rabszolgaként való birtoklását nem tudták bevezetni egészen a török kiűzése utáni időkig. Jogi alapot arra Werbőczy Hármaskönyve teremtett. Azonban nagy volt az ellenállás vele szemben, és kivándorlással kitértek előle, különösen székelyek. A falusi élet még a XVIII. században is az ország tekintélyes területén (kb. 30%-án) faluközösségekben zajlott. ^[130] Nem jellemezte a közösségeket a föld magántulajdona, azon a faluközösség együttesen gazdálkodott. Ez nagymértékben mellérendelő szemléletet tükröz. Innét eredhet a magyarokat olyannyira jellemző elvakult szabadságszeretet népi hagyománya. Mert addig a magyarok faluközösségekben közösen birtokolták a földet, és egymást egyenértékűnek tartották. Az őket ért sérelmet bármi áron megtorolták. A Szent Korona-tan és tagság szintén az egyenrangúság mellérendelő tudatát erősítette. A társadalmi egyenértékűséget mutatja a kiemelkedő elsőszülött jog hiánya. Az emberek nem voltak egymásnak alárendelve és egymásnak kiszolgáltatva. Ez csakis II. József korában szűnt meg, amikorra a maradék faluközösségeket is sikerült a Habsburg uralomnak fölszámolnia, és létrehoznia a föld magántulajdonának a teljességét.

A mellérendelő szemléletet fejezik ki a műveltségi jellemzők is (lélekhit, ragadozó állatábrázolások hiánya), de ezt fejezi ki a magyarság találmánya, a Koronatan is. ^[131] A Koronatan eredete a XI. századig visszavezethető, amikor is I. László királyunkat már nem az addig királyinak nevezett, hanem az országhoz rendelt koronával koronázták királlyá. A Képes Krónika Salamonig következetesen királyi koronát említ, I. Géza és László korától kezdve pedig ország koronát. ^[132] A magyar korona latin neve is ezt jelenti: Sacra Regni Hungarici Corona (magyarul: Magyarország Szent Koronája, szószerinti fordításban: a hun törzs országának megszentelt koronája). Az ország, és nem a király koronája! ^[133] A Koronatan sajátsága az, hogy a Korona az ország birtokosa, tulajdonosa, és a Korona alá tartozik valamennyi magyarországi ember, beleértve az egyszerű parasztot és a királyt is. ^[134] A király a kormányzásra, az uralkodásra a Koronától kapott jogosítványt, és nem a király birtokolja az országot, mint ahogy ez volt a szabály az egész hűbérúri Európában. A Koronatan mellérendelő szemléletét később Werbőczy támadta meg s emelte ki a nemességet a jobbágyokkal szemben, akik addig nem voltak rabszolgák, mint a többi európai hasonló helyzetű ember.

Az alárendelő szemlélet vált uralkodóvá a Kárpát-medencén kívüli Európában már a Kr. e 4. évezredtől kezdődően. Az istenek és azok földi helytartói, a királyok, a rabszolgaság, az uralkodó nemesek és uralom alá vetett szolgák kifejezetten az alárendelő szemléleti mód megnyilvánulásai. Általában azt láthatjuk, hogy a leíró történelem, a regék az uralkodó előkelők történetét, mozgását, változásait közlik, az alattuk élő letelepedettek, szolgák műveltségét legfeljebb az uralkodókéba beolvasztják. A régész is szívesebben dolgozza fel a néhány gazdag sír tartalmát, mint vesződne szegény emberek sírjai tömegével. Ezért olyan kiváló tett Magyarországon László Gyula tevékenysége, mert ő volt az első, aki a szegény ember régészének tartva magát, komolyan foglalkozott a népi települések sírjaival, és maga is kimutatta: nem szabad a gazdagok sírjaiból az alattuk élő nép műveltségére, jellemzőire következtetni. ^[135]

A letelepedett népességre már az ún. honfoglalás idején is a növényeket ábrázoló, mellérendelő szemlélet volt a jellemző, ezért a mai műveltség elemeit visszavezethetjük a ’honfoglalás’ előtti népességre is. Ez a jellemzőjük élesen megkülönbözteti a magyarságot mind hamisan föltételezett elődeitől, mind pedig Árpád honfoglaló katonanépétől. Ez utóbbiak tehát csak az uralkodó előkelőket és nem a magyar népi tömegeket jelentették.

Varga Ferenc betűsora a megfelelő latin betűkkel ^[136] azt igazolja, hogy a magyar műveltségnek a honfoglalás idején írása volt, a legrégebbi abc betűivel, mely ma a rovásírások egyik fajtája (20. ábra). ^[137] Ezt a kereszténység fölvételétől kezdve törvények tiltották, mégis a paraszti társadalomban túlélt. Írásjelei a kora rézkori Közép-Európa írásjeleivel harmonizálnak. ^[138] A Körös-Tisza-i II vagy Vinča műveltség már bizonyítottan írt nálunk. Írásjeleiket nemcsak a Torma Zsófia, az első magyar régésznő által a XIX. században Erdélyben kiásott tatárlakai, tordosi táblákon és cserepeken, hanem számtalan Tászok-tetői cseréptöredéken, valamint a Kárpát-medencében és a Balkánon több helyen megtalálták. Ugyanezen a területen az újkőkorban már hasonló metszésű írásjeleket használtak az itt letelepedett műveltséget folytató, és alapvetően békés, fémfeldolgozó emberek.

A tatárlakai ’amuletten’ lévő írásjelek mintegy kétharmada megtalálható a későbbi ún. lineáris A írásjelei között, aminek a fele viszont a még későbbi lineáris B jeleinek felelt meg. A lineáris A jeleit találjuk meg aztán a ciprusi írásjelek között is. Az itt megtalált írás nem kereskedelmi, elszámoló jellegű, mint a másfél-két évezreddel később megszületett sumér írás, hanem minden bizonnyal vallási emlékeket rögzítő. Ez a legkorábbi írott (7,3 évezreddel a jelen előtti) emlék, amelyik 3-as számmal jelzett részén 13 rovásírásos jelet tartalmaz, amiből 8 megtalálható a későbbi magyar rovásírás jelei között is (21. ábra).

Az írás alapvetően mássalhangzós írás, merthogy csak akkor jelzi a magánhangzót, ha az értelemzavaróan eltérne az alapfelfogásként kezelt magas hangfekvésű magánhangzóktól. Több összevonás (ligatúra) is ismert, amivel az írásjelek száma ugyan megnő, de az értelmezéshez szükséges rovások száma ésszerűen csökkenthető. Minthogy a magyar nyelvben a jelentést elsősorban a mássalhangzók hordozzák, valamint a nyelv a magánhangzó harmóniát következetesen használja, a mássalhangzós írás megértése nem okoz komolyabb gondot. Ugyanez nem mondható el a sémi írásokról, ahol a magánhangzónak, pl. az ige idejét, módját tekintve meghatározó jelentősége van. A magyar írás jelei nagyon sok esetben megfelelnek a jelölt hanghoz tartozó fogalom képének (pl. = h – hal, = s – sarok, = v – víz, stb.), ezért a magyar írás más írásrendszerekből való eredeztetése eléggé kérdéses.

Ám az Öreg Európa írását egyesek nem ismerik el írásnak, mert nem kereskedelmi feljegyzésekhez kapcsolódik. Ugyancsak nem ismerik a székely rovásírást, holott oldalakat szentelnek a sokkal későbbi eredetű és sokkal primitívebb germán rúnáknak. Mások ellenben – a Húsvét-szigeti írásra hivatkozva – megállapítják, hogy az írásnak nem feltétlenül kell kereskedelmi feljegyzéseken alapulnia, lehet csupán az emlékezetet fönntartó szerepe is, ahogy ez lehetett az Öreg Európában is. Ez volt a székely–magyar műveltség területén is. A kereszténység fölvételekor megtiltott rovásírás azonban már mint ‘kereskedelmi feljegyzés’ élt tovább Erdélyben, s az Alföldön.

Így a magyar műveltségnek a ’honfoglalás’ idején, és azt messze megelőző időkben is, bizony itt a Kárpát-medencében saját eredeti írása volt. Ezt ma többnyire székely–magyar rovásírásnak nevezik, de a magyar abc jobb elnevezés, mert az írás néhány alapjel, háromállású egyenes: | — ⁄ és görbe: C vonal egyszerű változtatásával vezethető le, és valamennyi ma használatos magyar hangnak ismert a rovásjele. A rokonnak vélt népeknek nincs és – nem is volt – saját írásuk. Tamgáik csupán nemzetségjelek. E tamgák egyébként a szvidéri műveltség területén is ismertek, a későbbi lengyel nemesi családok jeleiként.    

A népzenei hagyományok sem támasztják alá a magyar nép és kultúra Kárpát-medencétől távoli eredeztetését. A zenei anyanyelvünkről elmondható, hogy a magyar népzene ötfogású, pentaton hangrendszerből építkezik. A környezete pedig, azaz Európa teljes népzenéje – beleértve a finn és balti finn népek zenéjét – hétfogású, heptaton hangrendszerű, a pentaton ősi ír zene kivételével. Az obi-ugor népek hangrendszere a tonalitást sem éri el, vagy csak háromfogású. ^[139] Ötfogású hangrendszere van a türk népek egy részének és ilyen a távol-keleti japán népzene is. A magyar népzene jellegzetes ereszkedő dallamíve az ír és ausztrál bennszülött zenében megvan, míg Európa többi népe zenéjét nem jellemzi és ez nem föltétlenül jellemző a türk népek zenéjére sem. ^[140] Ötfogású még az írek népzenéjének egy része tehát. Míg a sumér zene pentaton és nem ereszkedő dallamívű. A magyar mindebben különbözik a közvetlen rokonainak tekintett népektől, műveltségektől.

A magyar pentaton hangskála teljes és zárt rendszer, és igen gazdag zenei kifejezést tesz lehetővé. Kizárólag magyar jelenség népdalainkban a hosszú utolsó hanggal a ritmus és az idő megszűnése. A dunántúli hosszú síp jellegzetes semleges terce idegen a szomszédainktól, de a velünk együtt élő nemzetiségektől is. E több tízezer éve létező, pentatonra hangolt nyelvdugós nyelvsípot azonban a finnugor és altáji népek a régi szamojéd alaprétegből, azaz hatezer éve ismerik. ^[141]

Így ha a mai finnugor népeknél Kárpát-medence-típusú furulya található, akkor nem uráli egységről kell beszélni, hanem Kárpát-medencei egységről, ami valamikor, valami miatt felbomlott. Kozák József szerint azért, mert „erre jó alkalmat szolgáltathatott az a klímaváltozás, ami éppen tízezer éve a jégkorszak végét jelentette. Ennek hatása közismert, a mamut kihalt, a rénszarvas pedig északra húzódott. Ezt a vándorlást a rénszarvashoz szorosan kötődő életmódú népeknek követniük kellett. Ez az északra vándorolt népesség alkotta – minden bizonnyal – azt az uráli–szibériai etnokulturális közösséget, melynek elterjedési területe az újkőkorban Norvégia északi részéig terjedt.” ^[142]

A zene összecseng a magyar dalok szövegeivel, ezért a zene és a tánc ritmusa keményen ellenpontozott. A magyar nyelvet az első szótag hangsúlya és a másodlagos hangsúlyozás kétüteműen ritmusossá teszi, ami tükröződik a népzenében és néptáncban is. Az ellenpontozást az adja, hogy a táncos a hangsúlyos szótagra emeli fel a lábát, és a hangsúlytalanra dobbant. Ebben a magyar tánc rokon a baszkkal és az írrel. A magyarok mellérendelő szemléletének megfelelően a magyar táncban a férfi és a nő egyenrangú, párt alkot.

Igen kiemelkedő jelentőségű tehát, hogy a magyarok zenei anyanyelve pentaton. Ez ugyan a turk népekre is jellemző, mégis a Kárpát-medence ebből a szempontból kiemelkedően jelentős hely, hiszen itt találták meg a legősibb fúvós hangszert, – medvecsontból készült háromlyukú furulyát, – amelyen ötfokú dallam szólaltatható meg. (22. ábra). A forrás pedig a Bükk-hegység aurignaci műveltsége, az Istállóskői-barlang. A pentaton zene egyébként Magyarországtól keletre, a ragozó nyelvű, földművelő lakosság műveltségében elterjedt, északra, délre, nyugatra azonban nem. Egyetlen kivételt ebben az írek képeznek, és föltehetően egyáltalán nem véletlenül.

S ahogy a hitvilág összefügg a népmesékkel, ugyanúgy a magyar írás is összefügg a magyar zenével. Nem csupán azért azonban, mert több furulyára, fuvolára is szöveget róttak ^[143] (23. ábra), hanem azért is, amit Varga Ferenc rovó, íráskutató állít: A magyar magánhangzókat, – amelyek egyébként közeliséget és távoliságot is kifejeznek a magas, illetve a mély hangrendű szavakkal, szó párokkal, pl. itt és ott, – elhelyezhetjük az ötvonalas kottán. Ha az A van az első vonalon, akkor az E az első és második vonal között, az Á és az Í a második vonalon, az É az első és a második vonal között, de közelebb a harmadik vonalhoz, az O, az Ö és az U a harmadik és negyedik vonal között, az Í, az Ó és az Ü a negyedik vonalon, az Ó és az Ü a negyedik és ötödik vonal között, de utóbbi a ötödikhez közelebb, és végül az Ű az ötödik vonalon, illetve kicsit fölötte. Mindez pedig lehetővé teszi, hogy eredeti, tiszta népdalainkat a magyar írással leírva, illetve lekottázva, visszaolvassuk a dallamot is ugyanakkor, amikor a szöveget felfogjuk. Mindenesetre ezt érdemes lesz kipróbálni, hogy valóban így van-e.

A magyar népi képi ábrázoló művészet alapvetően mellérendelő jellegű, benne teljes mértékben tükrözi a magyar nyelvet: az ábrázolt tárgyak egymásnak megfelelő viszonyban állnak. A közeli és távoli világot a kép aljára, illetve tetejére helyezve különböztetik meg. A két világ között gyakran ott kanyarog az élet vize, sokszor kígyó formában ábrázolva. E motívumok még a mai népi hímzést is meghatározzák. Az élet fája is gyakran ábrázolt jelkép. A magyar népi hitvilág elsősorban lélekjelképeit a népi művészet vizek, madarak képében ábrázolta (24. ábra). Az indás, tulipános minták a termékenység jelképei. A tulipán formáját tekintve a Kárpát-medence és közvetlen környezete legősibb műveltségeinél megtalálható, mint bika szarva közötti termékenységi jelkép.

Közeli és távoli viszonyban állnak a képeken ábrázolt tárgyak, állatok, személyek. Nincsenek sem a horizontnak, sem a térábrázolásnak alárendelve. Az innen-világ és a túlvilág viszonya is mellérendelő, éppen úgy, ahogy a népmesékben is a kettő között nincs merev határ, a hős szabadon mozog a két világ között. A túlvilágra mind a kéményen, mind a kúton (fagyökerek alatt) át, azaz lefelé és fölfelé el lehet jutni. Az alsó nem különbözik a felsőtől. A szibériai sámánhit hármas felosztású életfája (égi, földi és földalatti élet hármassága) nem jellemzi a magyar népi monda és hitvilágot, az életfa csakis a földihez hasonló felső világokat köti össze a földivel.

 

A magyar nyelv és viszonya Eurázsia nyelveihez

 

A magyar nyelv a ragozó nyelvek ’családjához’ tartozik – szembeállítva a környezetben általános ún. indoeurópai hajlító nyelvű családjával, melynek azonban több tagja ugyan számos vonásában viseli az indoeurópai család jellemzőit, még sem hajlító nyelv (pl. a szláv nyelvek). Európa nem hajlító nyelveinek családját alkotják az ún. finnugor nyelvek, melyek rokoni kapcsolatát számos akadémiai dolgozat és könyv méltatja, ugyanakkor azok rokonsági foka meglehetősen szegényes. Így alapvető álláspontunk, hogy a magyar nyelv Európa egyik magányosnak tekinthető nyelve és ezért mindenképp alaposan figyelnünk kell a magyar nyelvi sajátságokra – még ha a vélt rokonsággal is foglalkoznunk illik. A vélt rokonságot a nyelvészek finnugor nyelvcsaládnak nevezik.

Mindenekelőtt tehát az ún. finnugor nyelvek közül magát a magyar nyelvet kell vizsgálni és megállapítani a tulajdonságait, állapotát, hogy összehasonlíthassuk a rokonának tartott, illetve más nyelvekkel. Amennyiben azt találjuk, hogy meglehetősen egységes, logikus, rugalmas és megállapodott nyelv, az bizony ellentmond a finnugorizmus származtatási elméletének.

A finnugor elképzelés lényege az, hogy valamikor, talán hat-nyolc évezreddel a jelenkor előtt (JE) létezett valahol az Urál környékén egy ősnép és egy ősnyelv, amit a nyelvtudomány és a történettudomány uráli ősnyelvnek, illetve uráli ősnépnek nevez. Ebből a kezdetekben leszakadtak a mai szamojéd népek és nyelvek, majd egy következő lépésben, az immár finnugornak nevezett maradék kettéoszlott a finn és az ugor ágra. E közül az egyik – az elképzelésektől függően a finn vagy az ugor – az Urál ellentétes oldalára költözött, ahol újból két ágra bomlott: a finn a baltira és a permire, az ugor pedig a magyarra és az obi-ugorra. Utóbbi elágazást a JE 3. évezred elejére-közepére helyezik, amikor a magyarok az Obtól délre élhettek, és az elképzelések szerint ekkor kezdődhetett meg a magyarság addigi halász-vadász műveltségének a levetkőzése és az állattenyésztő életmód fölvétele, azaz a magyarság lovas-nagyállattenyésztő néppé szerveződése. ^[144]

Minthogy a környező műveltségek ekkorra már egytől-egyig fémfeldolgozó, lovas-nagyállattenyésztők voltak, a magyarnak tőlük tanulva kellett legyőznie a köztük lévő hihetetlen nagy műveltségbeli különbséget. Ezek a népek – felfogástól függően – türk, vagy iráni népek lehettek. Azonban egyetlen konkrét népet, vagy törzset sem tud a hivatalos tudomány megnevezni, mert nem hogy erre, de még a magyarság feltételezett helyére vonatkozóan sincs megegyezés a történészek között.

Később a magyarság a hivatalosan elfogadott elmélet szerint a sztyeppén különböző helyeken bolyongott, hogy aztán már a Kr. u. évszázadokban a Káma és a Volga közötti területen legyen felfedezhető. Ezt követően őseink türk (elsősorban a kazár) népek alatt élhettek, majd a Kr. u. IX. század végén önállósodtak, és hogy s hogy nem, de Európa legerősebb katonanépeként, a föltételezések szerint ekkor szinte teljesen üres Kárpát-medencébe költöztek, ahol nagyon hamar – egy évszázadon belül – létrehozták Európa legkorszerűbb keresztény államát I. István királlyal a trónon.

Mindezen elképzelések alapja a magyar és az ún. finnugor népek nyelveinek a rokonsága. Régészeti adat azonban, ami az elképzelést egyértelműen igazolná, nincsen. Olyan is kevés van, ami csak valamiként elősegítené, támogatná. Példának okáért ugor népet és nyelvet eleddig senki nem talált, sem a fönt megnevezett, sem a távolabbi körzetben. A szó mesterséges, és a jelentése sem ismert.

Ha igaznak fogadjuk el az elképzelést, akkor a magyarság a Kárpát-medencei megjelenésekor sztyeppei, lovas nagy-állattenyésztő nép lehetett. Eme műveltség forrásainak a szókészletét kellene a nyelvében föllelni, a nyelvszerkezetnek valahol a türk és az iráni nyelvek között kellene elhelyezkednie. Ám, mint majd látjuk, ez nem így van. És azt kellene tapasztalnunk, hogy a külső hatások csökkenésével, vagy a Kárpát-medencében talált más népek nyelvének a hatására az államalapítástól kezdődően a magyar nyelvnek az angolhoz hasonló mértékű, rohamos változáson kellett volna átesnie, és még ma is erősen változó nyelvi környezetet kellene érzékelnünk. Minthogy a ‘tanító’ népek műveltsége nagyságrendekkel magasabb szintűnek föltételezett, mint a Kr. e. 1. évezredi magyarságé, a hit, a mese és a regevilágunknak ugyancsak eme népeknek a hit, mese és regevilágát kellene tükröznie. Ugyancsak a magyar népesség embertani megjelenésének is a föltételezett uráli, és a későbbi szálláshelyeken föllehető embertani jegyeket kellene mutatnia. De ezeket nem mutatja, sőt tőlük igen eltérő jegyekkel rendelkezik.

Magyar nyelvünk természete

  Ám nézzük részletesen, mi a valóság a magyar nyelv körül!

A magyar nyelv a ragozó nyelvek családjához tartozik. ^[145] Ezeken belül pedig ún. akuzatív nyelv, ami azt jelenti, hogy közvetlen tárgy esetében a tárgyat ragozza. Első-szótaghangsúlyos nyelv, ám a hosszabb szavakban a páratlan szótagok mellékhangsúllyal rendelkeznek. Következetesen alkalmazza a magánhangzó harmóniát, miszerint nemcsak a ragok magánhangzói illeszkednek a szó hangállományához, hanem az egyszerű magyar szavakban vagy csak magas, vagy csak mély hangzású magánhangzók lehetnek. A magas hangzásúak gyakran a közelséget, a mélyek a távolságot fejezik ki. Határozott és határozatlan névelőt használ a nyelv. Az igeidőket közvetlen ragozással képezi, az összetett igeidők a múltban még léteztek, de a mai nyelvből már többnyire kikoptak, régiesnek hangzanak. Az összetett igeidőkben is a főigét ragozta, a kiegészítő szavak (vala, volt, stb.) változatlanok maradtak. A mondatok szórendje szabad, a szavak mondatbeli szerepét ragokkal fejezi ki, a ragokat a szó végére illeszti. A birtokost helyezi előre, a birtokot a birtokos mögé, és a birtokot ragozza. Tárgyas és részlegesen kettős igeragozása van. Alapszókészletének zöme egy vagy kéttagú szó, amikből képzőkkel, majd ragokkal képez fogalmakat. A magyar nyelv ma is egységes, nem szakadt nyelvjárásokra. ^[146]

A nyelvek rokonságát a nyelvtani, hangtani és szótani hasonlóságok és egyezések száma és azok mértéke határozza meg. A hasonlóságokat és az egyezéseket a nyelvszerkezet, a hang- és a szókészlet, a szóképzés, a mondattan és a nyelvtani elemek összességének a figyelembevételével kell vizsgálni. De a fentebb említett sajátságokban sem egyezik a magyar valamennyi rokonával. S a magyarral közvetlen rokonnak tekinti a nyelvtudomány a két obi-ugor nyelvet, az osztjákot és a vogult, amely mintegy harminc nyelvjárását az Ob környékén kb. tizenhatezer ember beszéli. A magyar nyelvet tizennégy millióan beszélik. A balti finn ág legnagyobb nyelve a finn, melyet öt és fél millióan beszélnek. A következő az észt, amelyet egymillióan, majd a lapp, amelyet mintegy kétszázötvenezren beszélnek. A permi ághoz tartozik a votják, a zürjén, a cseremisz, a mordvin és a jurák, ezeket összesen mintegy másfél millióan beszélik. ^[147] A 22,5 millió finnugor nyelven beszélőből tehát 14 millióan magyarul beszélnek, és mégis, e legnagyobb lélekszámú nép nyelvének megnevezése nincsen a nyelvcsoport nevében. Ott van azonban az ugor, jóllehet sem ilyen nyelvet, sem ilyen nevű népet nem ismer a történelem. A második legnagyobb nyelv, a finn viszont ott van. Ennek bizonyára nem tudományosan indokolható, hanem politikai okai vannak. ^[148]

A magyar nyelv hangkészlete nagyon bő. ^[149] Teljes ajakmozgással kilenc magánhangzót formálunk, s mindnek van hosszú és rövid változata. Itt meg kell különböztetnünk az a-t az á-tól, mert ugyan az á hosszabb, mint az a, de mégsem az a hosszú változata. Ugyanez vonatkozik az e és é viszonyára is. Mindkét hangpár képzése eltérő módon történik. Ha összehasonlítjuk a rokonokéval, akkor azok a magyarhoz képest kevesebb és más hangzókat használnak, a kiejtésük sokkal zártabb módon történik. ^[150] Mássalhangzóink száma 26, és mindegyiknek van kettőzött, ún. hosszú változata is. A rokon nyelvek – különösen az obi-ugor nyelvek – kevesebb mássalhangzót, és a magyar teljes vertikumú kiejtésétől eltérően, sokkal inkább hehezett, selyp és pöszített hangokat használnak. ^[151]

A rokonítási elméletek elsődleges alapját a szókészlet képezi. Collinder szerint a magyarnak 504 finnugorra visszavezetett szótöve ismert. ^[152] Ezeken felül még néhány százról fölteszik, hogy esetleg finnugor alapú, ahogy Budenz, ill. Lakó etimológiai szótárában sokkal több szót sorolnak fel, de csak ‘potenciálisan egyeztethető’ megjegyzéssel kísérve. ^[153] A szóeredetek levezetése gyakran ellentmondásos, megengedhetetlen módon kaotikusan változó mássalhangzókkal és értelmezéssel operálnak. A közvetlen rokonnak vélt osztják és vogul nyelv több mint ezer finnugornak vélt szóval rendelkezik. Mindazon magyar szavakat viszont, amelyek nem vezethetők le a finnugor nyelvekből, a magyar nyelvtudomány a magyar nyelv kölcsönzött szavainak tekinti. ^[154] Ebből a szempontból teljesen lényegtelennek vélik azt, hogy az adott szó a magyar nyelvben esetleg egy szóbokor meghatározó elemét képviseli, miközben az u. n. kölcsönző nyelvben egyedüli, sőt esetleg ott még hangtanilag is idegen. Ez a fajta szemlélet határozottan előítéletet tükröz, amit ideje levetkőzni.

A nyelvrokonítási vizsgálatokhoz használható a Swadesh és Lees által kidolgozott ún. glottokronológiai vizsgálat. ^[155] Ebben kiválasztunk egy olyan alapfogalom-készletet, ami lehetőleg nem hangutánzó szavakból áll és nem a műveltséget jellemzi, majd meghatározzuk, hogy az összehasonlítandó nyelvekben az ezeket megjelölő szavak mekkora hányada vonatkoztatható ugyanarra a hangalakra. Minél több az azonos hangalakra visszavezethető szó, annál közelebbi a rokonság, annál kisebb idő telt el, amióta a két nyelv nem érintkezik egymással. Az elgondolás alapja az, hogy a nyelvekből hasonló sebességgel kopnak ki a szavak. A műveltséget nem tükröző száz magyar alapszót az alábbiakban foglaljuk össze, ^[156] dőlt betűvel szedve Collinder szótára ^[157] finnugor alapúnak vélt szavait:

én, te, mi, ez, az, ki, mi, nem, mind, sok, egy, kettő, nagy, hosszú, kicsi, nő, fér(fi), ember, hal, madár, kutya, tetű, fa, mag, levél, gyökér, kéreg, bőr, hús, vér, csont, zsír, tojás, szarv, farok, toll, szőr, fej, fül, szem, orr, száj, fog, nyelv, köröm, láb, térd, kéz, has, nyak, mell, szív, máj, iv-(iszik), ev-(eszik), harap, lát, hall, tud, alv-(alszik), (meg)hal, (meg)öl, úsz-(ik), száll, men-(gy), jön, fek-(szik), ül, áll, ad, mond, nap, hold, csillag, víz, es(ő), kő, homok, föld, felhő, füst, tűz, hamu, ég, út, hegy, piros, zöld, sárga, fehér, fekete, éj(jel), meleg, hideg, tele, új, jó, kerek, száraz, név.

Látható, hogy a finnugor eredetűnek tekintett szókészletből 56 tartozik a Swadesh és Lees által meghatározott 100 alapfogalomhoz. Ezek zöme egytagú szó. Az etimológiai szótárak szerint ezek szinte kizárólag uráli eredetűek, azaz régebbiek, mint 7 évezred. Az egyenletes kikopás tétele szerint ekkor a magyar nyelv stabilitása sokkal nagyobb, mint az egyébként vizsgált nyelveké, mert évezredenként a száz magyar alapszóból csak 9 kopott ki, miközben a hivatkozott nyelvekből 14. A rokon nyelvek közül a finnek mintegy 50 alapszava finnugor eredetű, de ebből csak 14 vezethető le a magyaréval azonos hangalakból. ^[158] A glottokronológia szerint a finn és a magyar távolsága így legalább 12 évezred. Ez azt jelenti, hogy ha el is fogadjuk a nyelvi családfát, a két nyelvnek még a jégkorszak fölmelegedése idején el kellett válnia egymástól. Ámbár ha figyelembe vesszük azt is, hogy mindkét nyelv változási sebessége kisebb, mint a tétel fölállításához használt nyelveké, akkor ez a távolság ennél az időtartamnál is sokkal nagyobb. A magyar és az obi-ugor nyelvek között 23 szó vonatkoztatható egymásra, így az ezek közötti távolság is legalább 5–6 évezredes, ^[159] ami ugyancsak sokkal nagyobb, mint amit az eddigi elméletek állítanak (2–2,5 évezred).

A glottokronológia tehát azt mutatja, hogy a finnugor nyelvek rokonsági foka meglehetősen kicsi. Sokkal kisebb, mint pl. az indoeurópai nyelvek legkisebb rokonsági foka ^[160] (kelta/örmény), és messze kisebb, mint pl. a török (türk) nyelveké, amelyek ugyan 2–3 évezrede váltak el egymástól, de még mindig kölcsönösen megértik egymást. ^[161] A magyar és a „legközelebbi rokonai” azonban már nem.

Érdemes megvizsgálni a magyar—sumér rokonsági fokot is. Ezt elvégezhetjük például a Halloran ^[162] szótárából merített sumér szavakkal, és kitűnik, hogy a megegyező hangalakú szavak száma itt is csekély, ezért a magyar—sumér távolság is nagyon nagy. Messze nagyobb, mint amit akármilyen sumér—magyar származtatási modell megkívánna. Az egymásra vonatkoztatható szavak alapján a magyar és sumér távolsága is több mint 7 évezred, azaz a magyarnak és a sumérnak már akkor el kellett volna válnia egymástól, amikor a sumérok még meg sem jelentek a történelem színpadán. ^[163]

A műveltségeket kifejező szavakat is érdemes vizsgálat alá venni, mert ezek alapján végigkísérhetjük, hogy az adott nyelvet beszélők milyen környezetben éltek, egy-egy műveltségi elem felvételekor kikkel álltak kapcsolatban. Ennek kifejezésére az alább felsorolt fogalomkört határoztuk meg, ^[164] igyekezve a kezdetbeli letelepedett társadalmi formához tartozó műveltségi elemeket megszólaltatni. Dőlt betűkkel szedettek itt is a Collinder ^[165] szótárában megtalálható, finnugor eredetűnek vélt szavak:

erdő, barlang, folyó, tó, tenger, part, ház, fal, kapu, ablak, kémény, udvar, kert, mező, legelő, sarló, eke, vödör, tál, köcsög, balta, kés, kanál, villa, tű, cérna, búza, árpa, rozs, széna, szalma, répa, káposzta, bab, bor, szőlő, sör, bükk, éger, nyír, tölgy, fenyő, alma, körte, szilva, barack, tök, alom, kecske, juh, tehén, ökör, tyúk, kakas, bika, ló, kacsa, szarvas, medve, kígyó, hal, vaj, tej, sajt, túró, hám, iga, nyereg, zabla, kapa, agyag, cserép, kerék, arany, ezüst, réz, bronz, vas, öv, szánt, arat, vet, csépel, őröl, süt, főz, sző, fon, ró, nyíl, íj, varr, ell(ik), legel, isten, ördög, pap, ötvös, takács, bognár.

A magyar és a finnugor nyelvek ebben a vonatkozásban még nagyobb távolságra vannak egymástól, mint az alapszókészletüket tekintve. Ugyanakkor itt már több a sumérral rezonáló szó, ami esetlegesen valamilyen újkőkorszaki kulturális kölcsönhatást már tükrözhet. A szókészletben azonban van egy halom olyan szó is, ami megint csak arra utal, hogy a magyar nyelv meglehetősen régen megismerkedett pl. a fémfeldolgozó műveltséggel. Erre egyértelműen utalnak a fémek nevei. A magyar vas szó finnugor eredetűnek véleményezett és ott ércet jelent. A finn a rezet nevezi vaski névvel. A réz, az ezüst szó azonban se nem finnugor, se nem indoeurópai, se nem türk.

Márpedig bármelyik – erőltetett – eredeztetési elgondolást is tekintjük, aszerint a fémeket a magyar csakis indoeurópai (iráni), vagy türk népektől ismerhette meg. A magyar szavak azonban nem ezt tükrözik. Az aranyat a szanszkrit mélyebb rétegéből származó hieranya szóból próbálják meg levezetni ^[166] (azaz nem finnugor eredetű a szó). Márpedig, ha a szanszkrit mélyebb rétegeiből ered, akkor a szónak meglehetősen idősnek kell lennie a magyarban is. Amikor a magyar nyelv ezt a szót kölcsönözhette, a magyar a származtatási elképzelések szerint vagy a türk népek hatása alatt állt, vagy nem ismerte a fémeket. Ha pedig tehát ismerte, akkor az átvétel akár fordított is lehet, azaz a szó tőlünk származik.

Fel kell még arra is hívni a figyelmet, hogy a magyar nyelv szókészletének rendkívül nagy hányada az ún. őselem, azaz etymon, ami azt jelenti, hogy egyszerű hangutánzó, mozgást leíró, vagy gyermeknyelvi szó. A magyar törzsszókészlet kétharmada (66%) tartozik ide, míg a más nyelvekben ez az arány sokkal kisebb. Még a türk nyelvekben találunk 25% körüli őselemet, de pl. az angol nyelvben ez már kevesebb, mint 5%. ^[167]

A magyar nyelv a többes számot következetesen –k hanggal fejezi ki, míg a rokon nyelvekben –i és –s a többes szám ragjaiban föllelhető jel. ^[168] A baszk nyelvben ugyancsak –k fejezi ki a többes számot, ^[169] de megjelenik ez a hang az örmény igeragozásban is, ahol egyébként a személyragok a magyaréval azonosak. ^[170] A finnugor nyelvek közül a lappban találkozunk a többes szám első személy ragjában a –k-val, és a mordvinban fordul elő még két helyen.

A magyar nyelv kétféle igeragozást használ: a tárgyatlant és a tárgyast. Tárgyas igeragozása Európa nyelveinek általában nincs, az obi-ugor nyelvek mellett még a permieknek van. A magyarban megtaláljuk a kettős igeragozás egy furcsa maradványát (második személyű tárgy esetén a ragot megelőző -l- képző alakjában), ami egyetlen finnugor nyelvben sincs, van ellenben az ergatív nyelvekben, mint amilyen a baszk és a sumér, valamint Ausztrália és Amerika őslakói nyelvében.

A magyar és az ún. rokon nyelvek nem azonos módon képezik a múlt időt. A magyar következetesen -t- hangot használ a múlt idő ragjában, a többi nyelvben a rag -s-, ill. -i- hangot tartalmaz. A magyar rag sokkal inkább összhangban van a szász gyenge ragozás -t, -d ragjával, mint a „rokonokéval”.

A magyar egyes és többes számot használ, az ugor nyelvek azonban használják a duális többest is, ami az indoeurópai nyelvek korai szakaszát is jellemezte.

A magyar igék közül kifejezetten hiányzik a birtoklást kifejező ige (habeo, haben, to have, stb), és a magyar ezt a fogalmat a nekem van szókapcsolattal fejezi ki. Ebben hasonlít a türk nyelvekre. Az indoeurópai nyelvek közül ez az ige hiányzik a kelta nyelvek egy részéből, a szanszkritból és az örményből, de az orosz sem használja. ^[171] Az ige hiánya a birtoklás fogalmának alárendelt szerepére utal a magyar műveltségnél. Az ige egyébként hiányzik a többi finnugor nyelvből is.

A magyarban van határozott és határozatlan névelő, ami a finnugor nyelvekben általában nincs. A személyes névmás egyes szám első személyét a magyar az én szóval fejezi ki. Valamennyi rokon nyelvben erre m hangzót tartalmazó szó szolgál, de ez a hang fejezi ki szinte minden európai nyelvben is ezt a fogalmat. A magyar a kivétel. Az egyes szám második személy ragja a -d, s ebben egyezik Európa valamennyi nyelvével.

Meg kell még említenünk a magyar szóképzés sokoldalúságát és hatékonyságát. Az egyik legfőbb jellemzőt az igekötők adják. Ezekkel az alapigék jelentése módosítható meglehetősen széles mértékben. A rokon és a környező nyelvek nem, vagy csak korlátozott mértékben használnak igekötőket. A képzők családja is hatalmas a magyar nyelvben, és ezek a fogalmak pontos meghatározásához hihetetlen nagy segítséget jelentenek. A magyar nyelvben megfogalmazhatunk eleddig ismeretlen fogalmakat is úgy, hogy minden magyarul tudó azt a fogalmat a szó alapján megérti. A szomszéd nyelvekben a fogalmakat leíró új szót előbb körül kell írni ahhoz, hogy mások megértsék.

Külön érdekessége a magyarnak, hogy ragokat is ragozhat, és így alkothat új kifejezést. Példa erre a tőlem, hozzád, stb. Hasonló módon ragokat személyraggal, birtokos raggal más finnugor nyelv nem láthat el, azonban az egyes számban a magyarral azonos raggal, hasonlóképen fejezik ki ezeket a fogalmakat a kelta utódnyelvek. ^[172] Többes számú ragjaik már nem követik a magyart, nincsenek a magyaréhoz hasonlóan rendszerben.

A magyar nyelv változása nemcsak a kikopó szavak kis száma, hanem a legrégebbi magyar nyelvi emlékek alapján is meglehetősen lassú. A legrégebbi magyar szövegek – pl. a Halotti beszéd latin írásmódja ellenére is – még minden nehézség nélkül megérthetők. ^[173] Ez azt is jelenti, hogy a magyar nyelv a mai kifejezőkészségével már a ’honfoglalás’ idején is rendelkezett. Az angol, vagy a francia nyelv hasonló korú szövegei a mai angol, vagy francia anyanyelvűek számára is már egyáltalán, vagy csak alig érthetők meg. Talán ennek a lassú változásnak köszönhető az, hogy a magyar nyelv az elmúlt évezred alatt sem szakadt szét nyelvjárásokra, egységes, egyetlen nyelvként maradt meg és él ma is.

A magyarnak nevezett nyelv egyedülálló természete: a képi gondolkodás. Még látszik, hogy a sikeres mondatokból rögződtek a szavak, minek során a gyakrabban használt szavakból ragok lettek. Az értelemadó gyök eredeti lényegi képi jelentése máig érződik, a nyelvi kifejező erő mássalhangzókig, magánhangzókig lebontott. A beszélt nyelvi hangalakkal együtt jelent meg a képkifejező írott nyelvi változat.

Mindez olyan őskori emlékké nagyítja nyelvünket és korai elődeink gondolkodását, ami mellett eltörpül minden véletlenül megmaradt tárgyi alkotás, mert e nyelv ereje feltárja a feladatmegoldó képességet. A mi nyelvünkből, illetve ebből az ősnyelvi lényegi tulajdonságból építkezett későbbi nyelvek e tény miatt hasonlítanak egymásra, például az ún. indoeurópai nyelvek rokonságát a magyarból átvittek, megőrzöttek is adják.

Mindezek a jegyek arra utalnak, hogy a magyar nyelvnek kellett lenni egy hosszú, zárt letelepedett időszakának, amikor mind a nyelvtani rendszere, mind a nyelvi logikája kialakult és rögződött. Erre sem a finnugor, sem a közép-ázsiai (türk) származástani elképzelés nem nyújt lehetőséget. Mert a szétszórt népesség évszázados vándorlása nem nyelvfejlesztő, hanem a nyelvet izoláló, azt nyelvjárásokra bontó hatású. Lásd erre kiváló példaként a szláv, a germán, ill. a türk nyelvek felbomlását.

Meg kell tehát állapítanunk, hogy az ún. ugor nyelvek nem képezhették a magyar nyelv alapját, merthogy azok sokkal inkább a magyar nyelv – vagy elődje – lepusztult utódai, semmint forrásai. Meghatározva tehát a finnugornak mondott nyelvekkel való rokonság csekély mértékét, bátran ki lehet mondani, hogy arra leszármazás nem alapozható – különösen a fentebb elemzett sejti férfi átörökítők vizsgálati eredményei fényében, valamint a nagy embertani és műveltségi távolság miatt sem.

Összehasonlítva a magyar nyelvet Európa, a Közel-Kelet más nyelveivel, amit már sokan elvégeztek, az eredmények összegezéséből látszik, hogy a szomszédaink nyelvén túl, ^[174] rendkívül sok az azonosság olyan nyelvekkel is, amelyekkel a magyar nép rokonságát eleve el volt szokás vetni, mint az ír, baszk, örmény, stb. Ugyanakkor a sumér nyelvvel való összehasonlítás is hihetetlen távolságot mutat, ezért az abból történő eredeztetést, már nyelvi alapon is el kell vetni, holott a műveltségi különbségek is óriásiak.

Ilyenformán a magyar nyelv fejlettsége, hangzó- és szókészlete, nyelvtana mind-mind egy hosszú ideig letelepedett, zárt, nagy sűrűségben élő népet és időszakot igényel, amit csak Kárpát-medencei magyar elődök jelenléte teljesít, magyarázatot adva, hol, mikor és hogyan alakult ki nyelvünk tömörsége, szavaink ősi jellege, magánhangzó harmóniája, a ragozás következetessége, a szóképzés hihetetlen hajlékonysága.

Így tehát logikusan összetartozónak foghatjuk fel a két jelenséget, azaz kijelenthetjük, hogy a magyar nyelv és a magyar nyelvet beszélők az utódai egy a Kárpát-medencében hosszú ideig békésen fejlődött műveltségnek, amivel összhangban van a magyarság mellérendelő kulturális szemlélete, népi ábrázoló művészete, népdalai, népmeséi, regéi, de embertani összetétele és genetikai jellemzői is. S a magyarság a Kárpát-medence és Európa őslakosaként mindig magyar nyelven beszélt és írt, későbbi hódítóit, vagy csak egyszerűen közé települőket sorra beolvasztotta és az ún. honfoglalás idejéig egységes, bár meglehetősen színes műveltségét megőrizte.

Igazolja mindez a magyar nyelvet a nemzet őrangyalának nevező Berzsenyi Dánielt, aki így írt nyelvünkről: ^[175]

Vizsgálataim első tárgyai valának azon physicai dolgoknak neveik, melyek természet szerint az embernek és beszédének legelső, legszükségesebb objectumai voltanak, mint: föld, víz, tűz, nap, stb., melyeknek hihetőképpen legelsőbben adának nevezeteket az első emberek. Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész ó világ nyelveinek gyökere és anyja; mert nyilván tapasztalám, hogy a legközönségesebb természeti tárgyak nevezetét nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekbül lehet származtatni.”

Nyelvünk s népünk így hosszú időkön átívelő emberi tudás hordozója. S mint alább látjuk, a Kárpát-medencében a neandervölgyi és a kaukázusi ember találkozásából kialakult crô-magnon embertípus találta fel és terjesztette el az európai esőztető földművelést és az írást. Helybeni testi és szellemi folytonosságunk máig adatolható. Ezért a magyarok emberként könnyen azonosítják magukat, nyelvük által megszentelt népként tisztelik az Isten szentesítette – minden ősi és jövőbeli korosztály által jóváhagyott – emberi világot. Így tesz tudóssá Isten ismerete. Mindezt magában foglalja a nyelvünk, mely színes és bonyolult valóságot képvisel körünkben. E nyelv fogalmi tisztasága, átláthatósága, a beszélő nevek rendszere egyfajta nyelvi erőként segített bennünket.

 

A Kárpát-medence magyar nyelven beszélő őslakói

 

Ha feltételezéseink helyesek, akkor a magyar nyelven beszélő embert műveltsége jegyei, embertani sajátságai alapján a Kárpát-medence ’honfoglalás’ előtti lakói között meg kell találnunk. A gondolattal már László Gyula is foglalkozott, amint kifejtette a kettős honfoglalás elméletét, ugyanis azt tapasztalta, hogy az ún. honfoglalás idején a Medencébe telepedett új lakosság nem zárkózott el a Medence korábbi lakóitól, azokkal sok helyen közös temetőt is használt.

Minthogy az ún. honfoglalás idején a Kárpát-medencében teljes mértékben kialakult a kettős műveltség, melyet a hun idők előtt még nagyrészt nem találunk meg – nem számítva a Dunántúl népességét, ahol a késő kelta, római időktől kezdve a kettős műveltség egyértelműen jellemző – jogosnak látszik, hogy a Medence hármas tagozódását, melyet Makkay is kiemel, ^[176] most meg is nevezzük: legyen a Dunántúl Pannónia, a sztyeppei vidék ‘honfoglaló’ sztyeppei lovas-nagyállattenyésztők élettere és az ettől északra, keletre elterülő dombos, hegyes vidék pedig Hunnia. Ez a hármas tagozódás a Kárpát-medence legkorábbi emberi műveltségeinél már felismerhető, azzal a megszorítással, hogy a széles sztyeppei, esetleg erdős közbenső terület az újkőkor idejéig ember által lakatlan volt.

A Kárpát-medence régészetét többen és több időben is már feldolgozták. Ellenben csakis a XX. század végén érett meg a helyzet arra, hogy a medence valódi, abszolút időrendjét megállapítsák, és ebbe illesszük a régészeti, embertörténeti eseményeket. Ez különösen fontos az újkőkortól kezdődően, amikor is a hagyományos időrendben a Kárpát-medence embere a ‘fejlett’ közel-keleti emberhez képest elmaradottnak tűnt – ami mára hatalmas tévedésnek bizonyosodott. Éppen ezért szükséges nekünk tisztázni, hogy a Kárpát-medence új-kőkorától kezdve kik éltek itt, mit tettek, mi volt a műveltségük jellemzője és mit hagytak ránk, utódokra.

A következőkben megvitatás nélkül közöljük a Kárpát-medence régészeti időrendjét részben összekötve a környezet eseményeivel, régészeti adataival.

 

A Kárpát-medence s környezete régészeti időrendje és műveltségi, embertani, genetikai, vércsoporti, hatalmi, népi jellemzői
Időszak, korszak.	Műveltség helye, ill. neve és jellege, megjelenése, hatása.	Ember, Y-allél haplotípus, vércsoport, hatalmi név, ill. népnév.
14-8 millió éves réteg.	Dévényújfalu fogleletei (mint a dél-francia St. Gaudens Dryopithecus fontani ős-emberszabású állkapocslelete).
Kb. 13 millió éves.	Bécsi-medence miocén végi Austriacopithecus weinfurteri alkarcsont, könyök.	Ramapithecus emberszabású majom: ember-ősök irányába vezető jellegzetességekkel.
Jelen előtt 12 millió évtől kezdve.	Rudabánya és környéke. Rudi: Rudapithecus hunga-ricus, Bodvapithecus altipalatus, Gabi: Anapith. her-nyaki, Ataxopithecus serus.
5.3 millió–2 millió év, a pliocén első jégkorszak előtti (preglaciális) szakasza.
3 millió év.	Olduva (Afrika).	Australopithecus.
2,5 millió év.	Jáva.	Australopithecus.
2-1,6 millió év, dunai I-II. jégkorszak.
1,5 millió–15 ezer év, a pleisztocén sorozatos jégkorszakokkal és az ember kifejlődésével.
1,6 m. év, bieber jégkorszak	Kaukázus.	Homo ergatras.I
800-90 ezer év, alsó őskőkor (paleolitikum).
800-220 ezer év.	A Paleohungaricus vértesszőlősi és budai műveltsége.	Paleohungaricus és kultúrája.
660-500 ezer év, günz jégkorszak (hidegcsúcs 550 ezer éve).
500-440 ezer év, meleg szakasz (interglaciáris).
330–250 ezer év, mindel jégkorszak (hidegcsúcsa 270 ezer éve).
450-230 ezer év.	Vértesszőlős, Buda, acheuli, pattintott kavics szerszámok.	Homo Paleohungaricus (erectus), M173, 0.
330 ezer év.	Vértesszőlős II., szerszámok, tűzrakó hely.
300 ezer év.	Saint Acheul.	Homo erectus, M173, 0.
	Peking.	Homo erectus, M130, 0+B.
	Kaukázus.	Homo erectus, M89, 0+A.
270-230 ezer év, mindel vég, riss kezdet.	Id. budai, Vértesszőlős III-IV., 1400 cm³-es koponya, emberi lábnyom, finom szerszámkidolgozás.	Homo Paleohungaricus (erectus), M173, 0.
250-25 ezer év.	Európa, neandervölgyi + modern ember).	Homo sapiens neanderthalis, M173, 0?
250–130 ezer év, riss jégkorszak (hidegcsúcsa 230 és 187 ezer éve).
150. ezer év.	Közép-Európa, Délnyugat-Európa, moustieri.	Homo sapiens neanderthalis M173, 0?
Kb. 130 ezer év, riss végi, würm előtti interglaciális.
130-50 évezred.	Bükk-hegységi Subalyuk, moustieri, pattintott kavics és kovakő szerszámok, kőszáli kecske vadászat, összehangolt tevékenység.	Homo sapiens neanderthalis, M173, 0.
128-118 ezer év, nagyon meleg szakasz.
~120–90-85 évezred.	Érd, moustieri, kavics eszközök, kovakőhasználat, legrégebbi nyíltszíni nem barlangi település, barlangi medve vadászat, a végén vadlóé s gyapjas orrszarvúé.	Homo sapiens neanderthalis (chareutien), M173, 0.
85000 után.	Bánhida környéki Szelim barlang, az érdit fejleszti.
115—18 ezer év, würm jégkorszak (hidegcsúcs 79, és a legmélyebb 22 évezrede).
110-75 ezer, mérsékelten meleg würm1.
90-40 ezer év, középső őskőkor (paleolitikum)
90-40 ezer év	A moustieri műveltség telepei.	Érd, Tata, Subalyuk, Szeleta műveltsége.
90-75 ezertől napjainkig: Mai testfelépítését tekintve modern ember.
80 évezred.	Tata moustieri, mamut vadászat, legkorábbi csiszolt csonttárgyak.	Homo sapiens neanderthalis, M173, 0.
	Észak-Alpok, Dél-német Síkság, Chatelperon, moustieri és micoqui.	Homo sapiens neanderthalis, Crô-magnon A, M173 + M17, 0.
	Kaukázus, Közép-Ázsia.	Homo sapiens neanderthalis, M9>M45, 0 + B.
75–65 ezer év, interstadiális.	Aurignac, Perigord, aurignaci, perigordi.	Homo sapiens neanderthalis, M173, 0.
	Kaukázus, kirajzás északra a folyóvölgyekbe.	Homo sapiens neanderthalis. M45, A.
70 ezertől, würm2.
60 ezer év.	Shanidár, Anatólia, gyógyítás nyomai.	Homo sapiens neanderthalis. M172, A.
	Brazília, rajzok. Ausztrália, barlangrajzok.	Homo sapiens neanderthalis.II M?, 0?
60–55 ezer, újabb lehűlés kezdete.
J. e. 60-55–40-35 évezred.	Bükk-hegységi Istállóskő I., moustieri, aurignaci. Az első középhegységi, domb-vidéki megjelenés, csont- eszközök, csont hegyek.	Homo sapiens neanderthalis, Crô-magnon B, M173 (Eu18),III 0 + AB, bükki (magyar) ember.
50-11 évezred.	Bükk-hegységi Szeleta, Subalyuk utóda. Gyönyörű megmunkált nagyméretű lándzsahegyek.	Homo sapiens. neanderthalis, Crô-magnon B, M173 + M17, 0 + AB+A, bükki (magyar) ember.
45 ezer év.	Orosz síkság, Kostanki, gravetti kifejlődése	Homo sapiens sapiens, M17, 0 + B
45 ezer év.	Közép-Nyugat-Európa.	Crô-magnon A, M173 + M17, 0 + B+A
Legalább 35 ezer év, würm legmélyebb lehűlés kezdete.	Bükk-hegység, Istállóskő II. Az első hangszer: csont furulya, pentaton dallam.	Crô-magnon B, M173 + M17, 0 + AB+A, bükki (magyar) ember.
	Ausztrália.	Mungo ember,IV M?, 0?
40-12 ezer év. Felső őskőkor (paleolitikum). Istállóskő aurignaci és Szeleta, Bodrogkeresztúr, Árka, Szegvár, Zalaegerszeg, Szekszárd, Palánk, Ságvár gravetti műveltsége.
35 ezer éve.	Nyugat-Európa, aurignaci, barlangrajzok, majd gravetti.	Crô-magnon A, M173 + M17, 0 + B+A
34 (29) évezrede.	Bodrogkeresztúr, gravetti. Mamut majd szarvas vadászat, Hold-naptár, kozmikus szemlélet.	Crô-magnon B, M173 + M17, 0 + B+A.
28-11 ezer éve.	Árka, Szegvár, Szeged, gravetti. Csiszolt csonteszközök (kapa). Sárvár, első mesterséges, favázas sátorlakások.
25 évezrede.	Sungir, sírok. Dolni Vestonice perigordi, Vénusz szobrok.
16000 év.	Zalaegerszeg, gravetti.
14-15 évezrede, hirtelen fölmelegedés.
13 évezred.	Szekszárd, Palánk, Ságvár, gravetti.	Crô-magnon B, M173 + M17, 0 + A+AB, bükki (magyar és székely) ember.
13-11,5 évezrede, idősebb Dryas lehűlés, kis jégkorszak.
12-7 ezer év, középső kőkorszak (mezolitikum).
12-10 évezred.	Pilis-hegység (barlangi gravetti).	Crô-magnon B, M173 + M17, 0 +AB+A, bükki (magyar és székely) ember.
11 évezred.	Bükk-hegységi Balla barlang (gravetti). Finom, apró (sarlóba való) kőpengék.
9 évezred.	Kárpát-medencei első földművesség.	M173 + M17 + M35 + M172,V 0 + AB+A, bükki (magyar és székely) ember.
Jelen előtt 9000-8580, ifjabb Dryas lehűlés, kis jégkorszak.
JE 8-7 évezred.	Körös–Sztarcsevo, Körös–Tisza-i, azaz Duna I. Földművesség, gabona, kerámia.	M173 + M17 + M35 + M172, 0 + A + AB, bükki (magyar és székely) ember.
JE 8–7,5-7 ezer év, felmelegedés, tengerszint emelkedés (Fekete-tenger feltöltődés).
JE 7,5-6,5 évezred.	Vinča, azaz Duna II, Bükk-hegység, Tatárlaka, Tordos, Lengyel, Karanovo, alföld—dunántúli vonal (szalag) díszes, lengyeli (földművelés, gabona, írás, öntött rézművesség).	M173 + M17 + M35 + M172, 0 + AB + A, őslakosok már ekkortól azonosítható későbbi nevei: palócok (polovecek), barkók, székelyek, parasztok(?).
	Rudna Glava, rézbánya, égetett agyag kerámia szobrocskák.
JE 7500–7300 év.	Szegvár-Tűzköves, férfi szobor vállán fémsarló.
JE 6800-tól.	Podóliai-hátság, szalagdíszes kerámia + Boian = kukutyini.
JE 7500–6500 év.	Dnyepertől keletre, pásztor társadalom, kifejlett vallás.	M170, 0 + A.
7-5 ezer év, újkőkor, neolitikum.	A Körös–Tisza-i műveltség, az alföld–dunántúli vonaldíszes és a lengyeli műveltség.
JE 7300 év.	Volga felső szakasza, gazdag mellékletű gyereksír, emberölő kőkéssel.	M170, 0 + A, kurgán.                  M17, 0+AB szalagdíszes.
JE 6500 év.         JE 6500 év.	Kelet-Európa, halomsír, harcibalta.
	Dereivka, zablanyom eltemetett lókoponyán.
	Balkán, I. kurgán-hódítás.
JE 6000 év.	A bükki, kukutyini műveltség, első kurgán hódítás rombolása. Szalagdíszes kultúra keletre terjed, és ember formájú kerámia, termékenység tisztelet.
JE 5500 év.	Duna-, Tisza-völgy, II. kurgán hódítás, Baden-Vucedol.
	Urálig, Ír-szigetig, szalagdíszes menekülés, égetéses, esőztető földművelés terjesztése, délfelé a Kikládokig új földművesek. Réz.	M173 + M17 + M35 + M172, 0 + A + AB, bükki (magyar, és palóc székely) ember.
JE 5300 év.	Alpok, Ötzi, arzénbronz balta.
JE 5 évezred.	Budakalász, szekér.	M173 + M17 + M35, 0 + A + AB + B,VI bükki (magyar s székely) ember.
JE 5-2300	Kárpát-medence, antimon bronz.
JE 5-4 ezer év, kora, közép és késő rézkor, valamint korabronzkor.
JE 5-4 ezer év.	Tiszapolgár, Bodrogkeresztúr, Pécel.	M173 + M17 + M35 + M172, 0 + A + AB, bükki (magyar és székely) ember.
JE 5000 év.	Kaukázus–Volga köze, késő-jamna, birka, marha, aknasír, emberáldozat, Tisza-völgy felégetve.	M170 (Eu7). 0 + A, késő-Jamna.
JE 4,7 ezer év.	A III. kurgán hódítása és a somogyi harangedényes nép dél-nyugat-európai hódításai.	M170, 0 + A, harangedényesek.
JE 4600 év.	Kárpát-medencei hódítók megszelídítése, és azóta minden hódítás feloldása.	A később magyarnak nevezettek.
JE 4000 év	Zók, Nagyrév, Makó.
JE 3800 évtől, középső bronzkor.
JE 3800 év.	Kárpát-medencei badeni műveltség. Vaskohó a Tátrában, erdélyi vas, mészbetétes edények. Füzesabony–Gyulavarsánd, Vatya.	A későbbi magyarok, székelyek.
JE 3700 év	Tátra, Erdély, vaskohó.
JE 3500-3000 év, késő bronzkori
JE 3,5-3000	Gáva, halomsír, urnamező.	A későbbi magyarok.
JE 3000 év.	Pannónia, bevándorlók. Illír erődök, urnaábrázolások.	Illírek vagy pannonok (etruszk-albán elődök).
JE 2900 év, mini jégkorszak, szárazság.
JE 2900-2700, ókor, kora vaskor
JE 2900-2700 év.	Kelet-Magyarország, lovas pásztorok, a kimmer bukott vezértörzsVII beérkezése a Kárpát-medencébe. Koravaskor, lótartás.	Kimmerek (szigynnák, preszkíták).
JE 2700-2000 év, vaskor.
JE 2,7-2300	Kelet-Európa.	Szkíták.VIII
JE 2512 év.	Dél-orosz sztyeppe. Dárius ellen nem segítik a szkítákat a földműves állattenyésztők, élelem, fém, fegyver és arany szállítók.	Agathyrsik, neurik, taurik, androphagik, melanchlaenik (=kukutyini magyarok).
JE 2400 év, késő vaskor.
2,4-2000.	La Téne.	Kelták.
JE 2400 év	Irán, új, Pártus Birodalom.	Királyi szkíták egy törzse.
	Volga, új hatalom érkezik.	Szarmaták.IX
JE 2300 év	Gyöngyös környéke, a vesztes vezérek letelepedése.	Levert szkíták.
JE kb. 2000 év, római kor.
JE 2000 év.	Kelet-Európa, Közép-Európa, új hatalmak megtelepedése, magukkal hozott segédnép.	Dákok, jazigok, szarmaták.X
Kora népvándorláskor.		Markomannok, quadok.
Kora középkor, népvándorláskor.
Kora középkor, népvándorláskor.	Kelet-Európa, Közép-Európa.		Hun, gót, gepida, longobárd, avar, magyar vezérek és katonák.XI
	Közép-európai Hun Birodalom.		Hun katonanép, gótok.
	Kárpát-medencei avar államalapítás.		Avar katonanép, magyar előd őslakos nép
Kr. u. 622 után.	Bizánci Birodalom, katonai segédnép balkáni behozása.		Bolgár, szerb, horvát déli szlávság nyugatra terjed.XII
Népvándorláskor vége	Kárpát-medencei frank, morva és bolgár támadás.		Avar hatalmi elit és magyarelőd népesség.
	A keresztény térítés előli kimenekülés.		A Kárpátok keleti oldalára.   Az északkeleti szomszéd fehér horvátoktól vengereknek nevezettek.
	Menekülés a morva támadások elől svájci, dél-bajor, nyugat-osztrák, észak-olasz területre.
	Báton bán vezérelte felszabadító hadműveletek a Kárpát-medencében.
	Kárpát-medencei magyar államalapítás három féle résztvevő népességgel: 1. Árpád magyar katonanépe, 2. a beköltöző kunok (kabarok), oroszok és 3. a benti vengerek, székelyek, palócok, várkonyok, barkók, parasztok, jobbágyok.
	További beköltözők.		besenyők, jászok, kunok.
Kr. u. 888–1303, Árpád-kor.
Kr. u. 1000-1303.	Kárpát-medence (Árpád-háziak, bevándorló népek).		Árpád-házi királyok, valódi kunok, románok.
Középkor—későközépkor-koraújkor.
Középkor—késő középkor, koraújkor.	Erdély (német lovagrend).		Szászok.
	Balkán, Kárpát-medence (török hódítás, menekülők).		Törökök, rácok (szerbek), románok.
	Királyi Magyarország, Erdély, Török Birodalom.		3 részre szakadt hatalom s Magyarország.
	Magyar Királyság, osztrák örökös tartományok.		Habsburg-házi perszonálunió.
	Kárpát-medence (telepesek).		Svábok, tótok, ruszinok.
Újkor–legújabbkor
Újkor–legújabb- kor	Közép-Európa (forradalmak, szabadságharcok, háborúk, szövetségek).		Új országok: Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, Ausztria, Ukrajna stb.

 

 

A felső kőkorszak embere

  Minthogy az ember kialakulása, valódi emberré válása messze a földtani korokban kezdődött el, ezek részleteire nem térünk ki, mégis az afrikai forrást nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Különös tekintettel arra, hogy a sejti átörökítő vizsgálatokból is az derült ki, hogy az emberiség legkorábbi változatai – több elágazás révén is – Afrikában találhatók. Ez nem a modern ember kialakulását jelenti, hiszen a genetikusok által megadott – Afrikát elhagyó – időt messze megelőzően találkozunk az Föld számos pontján modern emberrel – pl. 60 évezreddel ezelőtt már Ausztráliába is áthajózott, de Kínában a chinoid ember már a würm első lehűlésekor felváltja az addig ott élő homo erectust. Mindamellett, Ausztrália első betelepülői is ebből a fajtából kerültek ki, így a széltében-hosszában hirdetett időrendet és modellt sajnos figyelmen kívül kell hagynunk.

Az embernek Afrikából való kijövetele azonban régészetileg alaposan tanulmányozott. A továbbiakban ezt a folyamatot járjuk végig és töltjük meg a fönti táblázatunkat valóságos eseményekkel és történésekkel.

A 4. térkép Afrika elhagyását követő időszakból származó leletek megoszlását mutatja.

Az emberi telepeken ebből az időből meglehetősen véletlenszerűen és ritkán találnak emberi csontokat. Mégis, az archaikus ember területi eloszlásában meglehetősen nagy csontozatbeli különbségek mutathatók ki. Csupán a fejformát szokás bemutatni – és ezt tesszük a mellékelt térképen is. Innen látható, hogy az archaikus ember szemöldökcsontja maihoz képest fölöttébb vastag, az agykoponya azonban nagymértékben területtől függő, de általában nyomottabb, kisebb. Érdekes összehasonlítani a két meglehetősen korai Homo sapiensnek feltüntetett koponyát (Steinheim, Petralona) a Homo erectus koponyákkal. A különbség az arckoponyának az agykoponyához való viszonyában mérhető: a sapiens arckoponyájának síkja nem ferdén hajlik az agykoponya síkjához, hanem ahhoz képest függőleges. A Steinheim és a Petralona koponya alakja azonban jelentősen eltér ezektől. Az utóbbi hasonlít inkább a Homo erectus elődökére, a Steinheim ember koponyája más. Ugyanakkor mindkét modernnek látszó koponya korát 400 évezredesre becsülik. ^[177] Ezzel szemben a Kárpát-medencében, Vértesszőlősön talált, immár 1300 ml koponya-térfogatú embert Homo erectus osztályba sorolják, holott becsült kora több mint száz évezreddel fiatalabb, és közbenső területről került elő. A koponya alakja a vértesszőlősi embernél nem ismert, csupán a tarkócsontja került elő, így nem tudjuk megmondani, hogy a Steinheim, vagy az afrikai Homo erectus koponyák alakját idézi-e.

A lényeges ebből az, hogy Európában a Homo erectus korában és acheuli szerszámaival egyetemben, a pattintott kő emberét már a modern ember fajtájához lehetett rendelni. Ez az a terület, ahol később a neandervölgyi ember lesz az uralkodó típus, és ahol a legrégebbi modern emberi szerszámiparokat is találjuk.

Az acheuli jellegű szerszámiparokat gyakorló ún. archaikus ember telepei nagy sűrűségben találhatók meg a Kaukázus völgyeiben, ^[178] és valamivel ritkábban Európa-szerte egészen az angol szigetekig, köztük a Kárpát-medencében is. De ugyanígy szétterjedt Ázsia déli területein keresztül egészen Kínáig. Nem találni viszont nyomát Ázsia belsejében, a nagy hegységektől északra a hidegebb, sztyeppei környezetben.

Szerszámiparai alapján az ember két csoportba osztható. Az eredeti, afrikai ember a kézi baltát készítette és használta, ugyanakkor az eurázsiai embert elsősorban a hasítók ipara jellemezte. A két szerszámcsoport területi eloszlását a günz—riss időszakban, azaz az acheuli műveltségek idején (középső pleisztocén) az 5. térkép szemlélteti. Innen egyértelműen leolvasható, hogy az ember ekkoriban meddig húzódott fel az északi területeken.

Látható, hogy az eredeti, afrikai szerszámipar, kézi balta Afrika keleti és nyugati részein, Eurázsia déli részein használt. A hasítók készítése ellenben Közép-Európát, ill. Ázsia középső és keleti részeit jellemzi. Ide tartozik a Kárpát-medence ősi ipara is, amely alapvetően kavics ipar volt, és a környezetéhez képest mindig ‘előrefutást’ jelentett. ^[179] Emlékeztetnünk kell arra – ahogy ezt kissé korábban már kifejtettük –, hogy ezen a területen egyben modern emberi koponyákat is találtak ebből a korszakból.

Fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy a Homo erectus szerszámait illetően Kelet-Afrikából nem vezet közvetlen út Ázsiába! Ezt a területet az ősember tartósan nem lakta! Itt legfeljebb csak áthaladhatott, amennyiben az éghajlati körülmények ezt átmenetileg számára lehetővé tették. De ismerve ennek jelenlegi, két jégkorszak közötti meleg éghajlati viszonyait, és az élelmet kereső embercsoportok mozgási szokásait, ^[180] egyszerűen nehéz elképzelni, hogy miként tudott áthaladni több száz kilométeres száraz, sivatagos, élelmiszerben szűkös területen. Talán ez a kép sugallja azt a gondolatot, hogy az első ember Afrikából annak nyugati oldaláról a Gibraltár átúszásával érkezett Eurázsiába és innen terjedt keletre, majd létesítette legjelentősebb állandó ‘központját’ a Kaukázus térségében. ^[181] Itt viszont a közel 10 km-es tengerszoros átúszása a kérdéses, bár erre az afrikai víziló képes volt, de hát az eleve vízben élő állat.

Más elképzelések szerint az ember mégis csak áthatolt Afrika középső és a Levante közötti, manapság sivatagos, arid területein, és így került Levantébe, ahonnan aztán egyenesen vezetett az útja észak felé. Így juthatott aztán a Kaukázus környezetébe is. Részben innen terjedt aztán tovább mind nyugat felé egészen az Atlanti-óceán partjáig – beleértve az angol szigeteket is, – mind majd tovább Dél-Ázsia felé. Figyelemreméltó azonban, hogy a későbbi malájföldi, jávai és a kínai ember nem az afrikai kézi-balta, hanem a közép-európai hasító műveltséghez tartozik, ami alapvetően megkérdőjelezi, hogy oda az ember közvetlenül Afrikából került volna. Ugyanez érvényes Angliára is.

Az archaikus ember mindenütt domb- és hegyvidékre telepedett, és mindig édesvíz mellé. Az archaikus ember a tengerpartokat nem népesítette be, tengerparti telep egyáltalán nem ismert. Ezért is kérdéses, hogy miért és miként keresztezhette a Földközi-tengert Gibraltár környezetében.

Vértes a következő képet vetíti elénk a Kavicsösvény c. munkájában (6. térkép). ^[182] Erre a térképre most felvezettük a később bemutatásra kerülő, és a günz idejére tett génáramlás végállomásait is. ^[183]

Eszerint az afrikai szavannákról az ember északnak indult, áthaladt a Levantén, ahol részben megtelepedett, majd tovább haladva elágazott. Az Y kromoszóma M168 variánsát jelenthette ez a kiágazás, amely Közép-Afrikából eltávozott, aztán ennek egyik alágát (YAP) a Levante környezetében telepítve – Ubeidiya (6-os számú pont) telepén – hagyta. Az emberek másik része északnak tartott, a Kaukázuson keresztül eljutott Európába. Ezen útvonal melletti telepek időrendje megfelel Eurázsia Y kromoszóma-vizsgálatokból megállapított allélek területi eloszlásának. ^[184] Az anatóliai Karain (8-as számú pont) telepre – és a Kaukázusba! – az M89-es juthatott el. A Kaukázusban tanyát ütő M89 változat aztán északi és déli ágra bomlott, amellyel az M9 változat jöhetett létre. Ennek nyugati ága, az M173 jut be később a Kárpát-medencébe (14-15-ös számú pont) és alkotja a budai műveltséget. Vértes szerint ez az ember ment aztán tovább nyugatra és jutott el a brit szigetekre. Ugyancsak az M89-ből kivált északi rész, az M9 jut Kínába. Az M173 és az M9 vonal a hasító iparok területén található, ahová végül is az M130 is elkerült.

A Levantéből egy újabb rész föltehetően Pakisztánon és Észak-Indián keresztül került Dél-Ázsiába, hiszen ott az M130 változat gyakori. Eszerint Levantéből közvetlenül kiágazó gén változatot, az M130-ast kell feltételeznünk Pakisztán Soan (9-es számú pont) telepére is.

Vértes ábráján nem látszik a hasító iparok indiai elterjedésének nyomvonala. Feltételezhető, hogy a két elterjedés nem azonos útvonalon történt, és az M9 ág Indiától északra terjedt el Kína felé. Ide Vértes egy visszatérő ágat jelöl (szaggatott nyíl).

Mindenesetre az ember a günz időszaktól kezdve Eurázsia meghatározó lénye lett. Három térbelileg távoli helyen találhatók meg a telepei kiemelkedő sűrűségben. Az egyik a nyugat-európai Dordogne-völgy és annak környezete, ahonnan a gibraltári érkezés esetében elvileg két úton terjedhetett keleti irányba. Az egyik útvonal északon, a német síkság peremén volt. A másik útvonal délen, a Pó völgyében vezetett. Föltehetően ez utóbbi úton került be a Kárpát-medencébe. Jóllehet, ha elvetjük a Gibraltáron átúszás gondolatát, akkor meg éppen a keletről érkező ember útjába eshetett a Kárpát-medence, és a déli útvonalon érkezhetett a Dordogne-völgybe, ahonnan aztán valóban északon terjedhetett tovább a német síkságon, a sokkal hidegebb éghajlati övezetbe. Minthogy az emberi telepek ebben az időszakban meglehetősen ritkák, valamint azok települési idejének meghatározása is bizonytalan, ma még erre a kérdésre biztos válasz nem adható.

Ennek egyik alapvető oka, hogy ekkor az ember nagyrészt folyóteraszokon, majd később barlangokban települt. A folyóteraszok vizsgálata meglehetősen drága és nehézkes, ez is lehet az oka annak, hogy az ebből a korból való adatok száma csekély, jóllehet, az emberiség létszáma akkoriban ugyancsak rendkívül csekély volt.

Számunkra ebből az időszakból két telephely a fontos. Ezek közül az egyiken – Vértesszőlősön – nem csak a szerszámok garmadáját, hanem emberi maradványokat – fogakat, tarkócsontot –, tűzhelyet, az ember lábnyomát is megtalálták. A vértesszőlősi telephelyen talált tűzhely a legrégebbi ember által bizonyosan használt tűz. Kora 350-400 évezred a jelen előtt. A telep korát abszolút kormeghatározás eredményeként ismerjük. ^[185]

A másik Kárpát-medencei telephely a mai Budai Várhegy környezetében található, ahol csupán a kornak megfelelő kavics szerszámokat találtak, de emberi maradványokat nem. Mégis, a budai lelőhelyről nevezte el Vértes az itteni emberi műveltséget budai műveltségnek.

A Dordogne-völgyi emberi település nemzetközileg jól ismert. Itt folyamatos változással követhető az ember élete, mígnem a mindel jégkorszak vége felé új szerszámipar, a moustieri jelenik meg, amelynek legrégebbi és névadó telepe – Moustier – a Dordogne-völgytől messze északra, Bretagne-ban található.

Kevésbé ismert – és ezért itt kissé részletesebben kitérünk rá – a kaukázusi emberi telepek anyaga.

A Kaukázusban kiemelkedő fontosságú a nyugati terület, ahol a Rioni-folyó völgyében ^[186] a Dordogne-völgyi emberi telepekkel összemérhető, ha azoknál nem jelentősebb telepek sorozatát találták meg. Ez a terület – a telepeket kísérő növény- és állatvilág elemzéséből kitetszően – szubtrópusi, meleg volt. Talán nem véletlen ezek után, hogy a mai, ún. kaukázusi embertípus is kifejezetten a meleg éghajlatú ember sajátságaival rendelkezik (hosszú lábak, rövid törzs, hosszú fej – és járulékosan vékony csontozat). Az emberi történet itt a Homo erectustól a Homo sapiens sapiensig folyamatos.

A másik fontos terület a Kis-Kaukázus völgyeiben, a mai Örményország, Törökország, Irán területén, az Ararát környezetében terül el. Ezen a területen két hatalmas vulkán is található és ezek közül az Aragats oldalában hihetetlen gazdagságban fordul elő a vulkáni üveg, az obszidián, amely az ősemberi szerszámok kiváló anyaga. De a terület déli szakaszán még több vulkáni üveg előfordulást is találunk, így Sarikamich, Jereván, Razdan, tovább délre a Van-tó környezetében Bingol, Nemnut Dag, Suphan Dag, föltehetően az Urmia-tó környezetében is előfordul valahol, de a helyét nem ismerik.

A Kaukázus dél-keleti völgyeiben már a Homo ergatras másfél-egy millió éves jelenlétéről tudósítottak. ^[187] A günz idején ellenben acheuli szerszámiparával a Homo erectus jelent meg és mutat folyamatos települést a moustieri iparokon keresztül egészen a modern ember gravetti és aurignaci iparának kialakulásáig. Szatani-Dar, Azikh-barlang, Kudaro I és Jastuh barlangban a korai acheuli műveltség jegyeit képviselik. A mindel–riss interglaciálisból származnak a Szuhumu melletti leletek. Innen a Cona-barlang vezet tovább, amelynek alsó rétegeiben a Kudari I-ével azonos ipar látható. Ez az ipar a szakóca iparhoz tartozik és a riss jégkort megélte. A nyugati völgyekben közben a levellois technika alakul ki és megélte a riss végét. A keleti völgyek Kudaró barlangjában megjelennek a moustieri szerszámok, majd az acheuli mennyiségét elnyomják. Ugyanez a Cona barlangban is látható. A Cona barlangban a riss időszakban a szerszámok ismét csak átalakulnak moustierivé.

A moustieri aztán tovább alakul, a riss korszakban a Szamgle-klde, majd a Dzsrucsula barlangja folytatja a változást, ahol aztán az emberi műveltség teljes további fejlődési keresztmetszete a modern emberi szerszámokig egyetlen helyen nyomon követhető. A würm első eljegesedése előtt itt már a modern ember szerszámaival találkozunk. ^[188]

Ismeretes, hogy a modern ember időszakából a Kis-Kaukázus vulkánjaiból származó obszidián eszközök találhatók meg a Zagrosz-, a Taurusz-hegység és a Levante ősemberi településeiben. Ezért az a megállapítás, hogy a legkorábbra datált modern emberi telephely – a mai Izrael területén található Qafzeh barlang – embere Afrikából került ide 50 évezrede, indokolatlan, szükségtelen következtetés, hiszen annak kora abszolút kormeghatározással (termolumineszcencia) 90 évezredes és a szerszámai tőle északra, a Kaukázustól délre előforduló obszidiánból készültek. De nem csak obszidián, hanem Jereván közelében emberi kultúra is szép számmal kimutatható, köztük Jereván I és II barlangja, ahol akkora sűrűségben fordul elő a szerszám, hogy a feltáró régész szinte csakis azok tömegén dolgozik. ^[189] Ez azonban már a középső kőkorszakba vezet át, az itteni ember már a következő szakaszban élt és alkotott.

Sokkal inkább azt mondhatjuk, hogy a modern ember nem Afrikából került ide egy második kirajzás során, hanem az itteni ember vált a ma ismert modern emberré több százezer éves története során. Mint láthattuk, a görögországi Petralona és a német síksági Steinheim emberének koponyája már 400 évezreddel a jelen előtt a modern ember koponyájához volt hasonló. 

A középső kőkorszak embere

  A mindel vége felé Európában hirtelen megszaporodtak az emberi települések és párhuzamosan a szerszámfajták is. Egy új embertípus jelent meg Európában ekkor, amelyet első fölfedezésének telephelye alapján neandervölgyi embernek, Homo neanderthalisnak neveznek. Késhegyre menő viták folynak arról, hogy egy új, később kihalt emberfajtát tisztelhetünk-e benne, azaz Homo neanderthalist, avagy már modern ember, a Homo sapiens egyik képviselőjét, azaz Homo sapiens neanderthalist. A moustieri szerszámipar, a hozzá kapcsolt ún. úttörő ember elterjedését a 7. térkép szemlélteti. A térképen külön feltüntettük a neandervölgyi ember legfőbb életterének a határát is.

A térképen néhány modernnek tekintett emberi telepet is feltüntetett a szerző (Gamble), amelyek a neandervölgyivel egyidősek. Könyvének kiadása óta azonban még sokkal több olyan területet tártak fel, ahol a neandervölgyi és a modern ember együtt élt. Így Spanyolországban, a francia középhegységben, a Balkán északi, Magyarországgal közvetlenül határos területén. Ezeket nem tüntettük fel az ábrán.

Feltűnő, hogy az archaikus és a modern ember közötti átmenetet csupán Európában és Ázsia nyugati, középső területein (Kaukázus) lehet megtalálni. Afrikában – néhány emberi maradványtól eltekintve – a szerszámiparok egészen a würm jégkorszak végéig alig változtak, a Homo erectus acheuli típusú szerszámait, annak néhány variációját képviselik. Az archaikus és a modern ember közötti átmenetet tehát szinte kizárólag a kihaltnak, mellékhajtásnak tekintett neandervölgyi emberek jelentik.

A neandervölgyi jellegzetesen hideg övi ember volt. Már a vértesszőlősi embernél találkozunk a neandervölgyi emberét idéző koponyatérfogattal (1300-1650 ml), amely a Homo erectus 915-1225 ml koponya térfogatával szemben 1300 ml volt. ^[190] A modern emberé 1100 és 1700 ml között változik. A neandervölgyi ember vastag csontozatú, akinek rövid lábon hosszú törzse és hosszú feje, hosszan hátradűlő homloka volt. Szemöldökcsontja erősen előreugrott és vastag volt. Ilyen koponyája volt az egyébként meleg övi, de vastag csontozatú jávai embernek is, aki a Homo erectus típushoz tartozott. ^[191] Gamble viszont az ebből a korból származó jávai embert kései Homo erectusnak jelöli meg ezen az ábráján. Kostienki (A, 12) és Qafzeh (D, 25) emberének koponyáját már modern emberinek jelöli, pedig a Kostienki koponya alakját tekintve erősen hasonlít Steinheim emberének koponyájára. Djabel Irhod (B, 22) koponyáját átmenetinek, Kabwe (C, 21) koponyáját pedig archaikus Homo sapiens koponyájának tekinti Gamble. Itt egyedül Amud koponyája (E, 25) jelenti a klasszikus neandervölgyi emberét.

A neandervölgyi ember már bizonyosan vadász volt. Telepein egy-egy vad csontjai kiemelkedő mennyiségben szerepelnek. A Kárpát-medencében pl. az egyébként barlanglakó neandervölgyi ember szabad felszíni telepén, Érden a würm első hideg szakaszának a végén (nem később, mint a 15. ábra F szakasza) a legfőbb vadászott állata a barlangi medve volt. Több tonnányi húst tároló (jég)verem is található a telepen, amelyet az ember több tízezer évig rendszeresen használt. A Bükk hegységben másik neandervölgyi emberi telep volt a Subalyuk, amely aztán a Szeleta műveltséggé alakult át – és itt a kőszáli kecske volt a legfőbb élelemforrás. Ez azért érdekes, mert ez az egyik legóvatosabb vadállat és elejtése még ma is, a lőfegyver birtokában, vadászteljesítménynek számít. Subalyuk embere csontozata alapján neandervölgyinek tekinthető, és Szeleta embere bizonyosan ebből alakult ki. A Szeleta emberének szerszámkészlete azonban már sokkal inkább a modern és nem az átmeneti emberét jelenti.

A neandervölgyi embernél találkozunk először azzal, hogy halottait eltemette. Ez a kultusz a neandervölgyi ember korának a végén általánossá vált. Ki kell emelnünk két telephelyet – Kirgíziában a Teshik Tash ^[192] barlangot és Anatóliában, az Eufrátesz felső folyásánál a Shanidár barlangot ^[193] – ahol immár vallásos temetkezési rítus ismerhető fel: az eltemetett ember mellé szakrális jelentőségű tárgyakat helyeztek, amivel valamiféle túlvilági életben való hitet fejeztek ki. Mindazok ők, akikről több régész – pl. Gamble – még azt sem tételezi fel, hogy egyáltalán beszélni tudtak, egyáltalán emberek lettek volna. Éppen ezért a Teshik Tash barlang emberét – annak ellenére, hogy a koponyája jellegzetesen neandervölgyi volt és moustieri szerszámokat gyártott – Gamble már modern embernek véli. Mégis, a neandervölgyi embernek vallási felfogása és erkölcse volt!

Európában a hideg klíma embere volt a neandervölgyi. Vadászata mindenképp közös vállalkozás volt, és ez valamiféle stratégia, emberi közlekedés nélkül elképzelhetetlen lenne. A mellérendelő emberi szemlélet nélkül a kemény éghajlati körülmények között élő ember élete és fennmaradása elképzelhetetlen. Ebben az időszakban jelenik meg az ember a síkvidéken is. A Kaukázus nyugati völgyeiből felkúsznak a telepek a közeli folyók – elsősorban a Don – völgyébe. Legkiemelkedőbb telep itt Kostienkiből ismert, ahol aztán ¹⁴C kormeghatározás szerint 45-50 évezreddel a jelen előtti, valójában a würm első lehűlésének végét jelentő időszakban a moustieri szerszámoknak a gravettibe való átmenete is nyomon követhető.

A Kárpát-medencében a tatai műveltség a würm első felében, annak meleg szakaszának az első hidegbe való átfordulásától ismert. Ez az ember mamutra vadászott. Ami kiemeli még, – az előrefutó megmunkálású kavicseszközeinek használata mellett, – az az, hogy itt található meg a legkorábbi, határozottan – bizonyíthatóan! – tudatos tevékenységet kifejező csiszolás nyoma. ^[194] Mamut csontot csiszoltak, de a modern emberre jellemző penge eszközök (vésők, fúrók) is megtalálhatók már itt. ^[195] Ezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy immár a würm interstadiálisa utáni időkben – ez a 15. ábra E szakasza – a Bükk-hegységben egy más típusú emberi műveltség jelenik meg, amelyre a csiszolt csonteszközök meghatározó mértéke a jellemző, és amelyet immár a modern ember képviselőjének ismernek el: az istállóskői műveltség az aurignaci műveltség egyik legrégebbi telephelye. ^[196]

Az istállóskői műveltségben nem találtak emberi maradványt, így az ember típusa meghatározhatatlan. Ellenben a csontszerszámok meghatározó hányada csakis a modern ember műveltségeiben jellemző. A moustieriből az aurignaciba való átfejlődés azonban másutt több helyen is megtalálható Európában és Ázsia határán: a korai Perigord ^[197] műveltségében (chatelperoni) és a Kaukázus nyugati völgyében, a Rioni folyóba futó völgyekben található barlangok közül a Tars-klde barlangban a moustieriből a gravettibe, a Khergulio-klde barlangban pedig a moustieriből az aurignaciba történő szerszámipar átfejlődést követhetjük nyomon a würm második lehűlésének az időszakában. ^[198] A perigordi műveltségben emberi koponyát is találtak és annak jellemzői a modern emberét tükrözik.

Ellenben Afrikában ez az átmenet nem található meg. Mégis, a genetikai ‘eredmények’ alapján azt állítják, ^[199] hogy a modern ember Afrikában alakult ki, és a jelen előtt kb. 45-50 évezrede hagyta el Afrikát, terjedt el Eurázsiában, majd ment át az amerikai kontinensre és Ausztráliába.

Hogy ennek lehetetlenségét bemutassuk, forduljunk a modern ember felé.

 

A modern ember

  A modern ember – Homo sapiens sapiens – a würm második lehűlési szakaszát megelőző hideg időszakban jelent meg Európában és Kis-Ázsiában. Kínában viszont a würm kezdete óta ismert a mongolid modern ember, aki ott lecserélte a Homo erectus műveltségét. ^[200] Legkorábbi abszolút kormeghatározással datált telepét Qafzeh-be teszik (Levante), ahol a neandervölgyi emberrel párhuzamosan élt mintegy 92 évezreddel a jelen előtt. ^[201] De a perigordi ember sem élt ennél sokkal később, hiszen a würm helyileg második lehűlési szakaszában képződött löszben találták meg a koponyacsontját. ^[202] A Kárpát-medencében a modern ember csonteszközei a würm interstadiálisából erednek, amely a 15. ábra E szakaszát jelenti, azaz ennek kora 50-65 évezred, jóllehet, a telep korát 14C módszerrel 36 évezredesre becsülték. ^[203] Kínában is a würm elején jelent meg tehát a modern ember, – és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni! – a mongolid fajta, ^[204] azaz vékony csontozatú, hideg övi és lapított arcú, széles és rövid fejű ember.

A modern ember eurázsiai és óceániai első elterjedését a 8. térkép szemlélteti.

Jóllehet Gamble itt a würm leghidegebb időszakának a telepeit a würm fölmelegedése utáni észak-afrikai telepekkel együtt szemlélteti, az mindenesetre feltűnő, hogy a modern ember nem található meg az emberiség forrásánál, Közép-Afrikában. Nem találjuk meg az ábrán Perigord, Chatelperon, a Bükk emberét sem, holott ezek a legkorábbi aurignaci műveltség telepei voltak. Mégis az látszik, hogy a modern ember hihetetlen sűrűségben fordul elő Európában, és éppen azokon a területeken, ahol a neandervölgyi ember élt. Viszont mindenütt másutt hihetetlenül ritka – kivéve a dél-ázsiai szigetvilágot, ide értve Ausztráliát is.

A modern ember műveltségéhez köthető szerszámiparok, az ún. penge iparok (aurignaci, gravetti, chatelperoni, stb.) már a würm első lehűlésének végén, de mindenképp a második lehűlést megelőző interstadiálisban Európa szerte elterjedtek. Ugyanakkor Afrikában modern emberi iparok még az észak-afrikai telepeken is csak a würm második erős lehűlésekor, ill. az azt követő felmelegedéskor jelentek meg. Közép- és Dél-Afrikában ekkor még mindig az acheuli jellegű iparok (késői levellois) a jellemzőek. ^[205]

Külön érdemes megemlítenünk, hogy itt szerepel Teshik Tash (Üzbegisztán, egy 1500 m magasan található barlang), ahol kőszáli kecskeszarvakkal dekorált neandervölgyi gyerek sírjára is bukkantak. Megismételjük: annak ellenére, hogy a gyermek neandervölgyi csontozatú volt és moustieri szerszámokat találtak körülötte, Gamble mégis modernnek tekinti, ^[206] merthogy a neandervölgyi emberről elképzelhetetlennek tartja, hogy vadásszon. Már pedig a kőszáli kecskék mellett ragadozó csontjait itt nem találták, azaz nem lehet azt feltételezni, hogy az itt élők elhullott állatok tetemét fogyasztották, magyarán mondva, vadászniuk kellett.

Az ember az indiai szubkontinenst átszelve gyalogosan lejuthatott Malajziába, ahol tartósan meg is telepedett. Genetikusok innen indulva vélik Kína betelepítését, majd onnan a Csendes-óceán nyugati medencéjében lévő szigetekét – de ezt bőven a würm fölmelegedését követő időszakra időzítve. ^[207] A géntérkép azonban nem feltétlenül támasztja alá ezt az elképzelést, ahogy ezt az 5. térkép mutatja, az útvonal lehetett akár megfordított is (lásd később). Mindenképp innen települhetett át az ember Ausztráliába is, ahol a modern ember viszonylag hamar megjelent. Soha nem élt előember Ausztráliában, csupán a modern ember jelent ott meg.

Sem a déli szigetvilág tetemes része, sem Ausztrália nem volt szárazföldi híddal összekötve Ázsiával, jóllehet, a würm hideg szakaszaiban az indonéz szigetek nagy része Ázsiához tartozott, ahogy ezt mind a 4., mind pedig a 7. térkép szemlélteti (1-gyel jelzett területek). Mégis az ember 60 évezrede él már Ausztráliában, 40 évezrede Új-Írországban, Pápua Új-Guineától néhány száz kilométerre keletre. Az Indonéziához tartozó nagy szigetek és Pápua Új-Guinea között sohasem volt szárazföldi híd, legalább 90 km-es nyílt vízen kellett áthajózni ahhoz, hogy az ember oda juthasson. Ugyanez érvényes Ausztráliára, ami viszont a würm időszak nagy részében Pápua Új-Guineával össze volt kötve szárazföldi híddal. Az Ausztráliába érkezett ember minden szempontból a modern embernek felel meg, hiszen azonnal művészetet is teremtett. ^[208] Az először Ausztrália északi területeire érkező, majd a kontinens közepe felé terjeszkedő ember chinoid típusú volt (hidegövi, vékony csontozatú, lapított orrú). Aki aztán ezt az embert a würm utolsó lehűlési szakaszában felváltotta, meleg égövi, vastag csontozatú, a jávai ember típusával harmonizáló ember volt (különlegesen nagy fogai még a Homo erectusét is meghaladták, koponyacsontja 1 cm-nél vastagabb volt). ^[209]

Fölmerül a kérdés: ha a modern ember mintegy 45-50 évezrede hagyta el Afrikát és kezdett el észak felé terjeszkedni, akkor hogyan népesíthette be Dél-Ázsiát úgy, hogy onnan már a chinoid ember 60 évezrede áthajózott Ausztráliába? Talán Amerikába is ez az ember hajózott át, nem pedig a würm utolsó fölmelegedő szakaszán lábalt át a már akkor vízzel elborított Bering szoros felett a kései utóda?

Merthogy a modern ember aztán eljutott az amerikai földrészre is. Az itteni legkorábbinak vélt telepeit a 9. térkép szemlélteti.

Az általánosan elfogadott felfogás szerint a modern ember a Bering-szoroson át gyalogolt Ázsiából Amerikába a würm utolsó nagy lehűlésének az időszakában. Ez az időszak megfelel a 15. ábra C szakaszának. A Bering szoros azonban j. e. 13-60 évezred között volt száraz, merthogy a földje a jelenlegi tengerszint alatt 50-60 m-es mélységben van. Az északi őslakos telepek kora ennek elvileg meg is felelhetne, merthogy 13-14 évezredes időmeghatározások ismeretesek és ezek csak némileg későbbiek, mint a Bering szoros víz alá kerülése. Ámde nem hagyható figyelmen kívül az, hogy az amerikai emberi telepek elsősorban folyómedrek sóder anyagából kerültek elő és annak időmeghatározása meglehetősen kétes. Ezért gyakran az emberi telep idejét a szerszám minőségéből igyekeztek meghatározni, de ez roppantul félrevezető. Ismeretes pl. hogy Tasmániában, miután a würm fölmelegedett és tenger választotta el az ausztrál földtől, a kőszerszámok hihetetlen mértékű visszafejlődésen estek át. 3 évezredes szerszámok kiképzése megfelelt a Homo erectus műveltségének, holott ugyanakkor az ott élők társadalmi élete hihetetlen gazdaggá vált. Modern emberek voltak. Az Old Crow Rivernél a Dél-Yukonban lévő telep az időmeghatározási bizonytalanság egyik jellegzetes példája, amelyre 27 évezredes települési időt határoztak meg 1966-ban, és amelyet később azonban 3 évezredesre csökkentettek.

Amerikában délfelé haladva a várakozással ellentétben egyre nagyobb települési idők ismeretesek. Így pl. egyesek feltételezése szerint néhány brazil lelet akár 60 évezredes is lehet.

Mégis, az általánosan elfogadott érvelés szerint Amerika a Bering-szoroson át népesedett be. A würm leghidegebb időszaka 18 évezreddel a jelen előtt volt és ekkor az ember valóban száraz lábbal vándorolhatott át Ázsiából Amerikába, minthogy a világóceánok szintje a jelenlegi alatt volt 130-150 m-rel. Csak az a kérdés, hogy kik tették meg ezt az utat és mikor? Ugyanis ez az állapot a 16. ábra tanúsága szerint a würm második szakaszának szinte teljes idejére érvényes, kivéve az ifjabb dryast követő időket.

Az ázsiai oldalon az Aldar folyó mentén tártak fel 35-18 évezredes településekben szerszámokat (Verchoe Troitszkaja). Ez a folyó 2500 km-re van a Bering-szorostól. Tovább a Bering felé található Berelech és Indigarka 12 évezredes időkkel. Az Uski-tónál 10-14 évezredes telepeket találtak. Az amerikai oldalon pedig 10-12 évezredeseket. ^[210] Ugyanakkor a Bering-szoros, azaz tengerszakasz már 14 évezrede kialakult és a Bering-szoros környezetében Amerikában talált telepek mindegyike ennél fiatalabb. Éppen ezért is elfogadhatatlan Szabó elmélete, miszerint Amerika őslakóit a würm fölmelegedését követő időszakban, a Kr. e. 13. évezredben még az Urál nyugati oldalán élő, majd onnan az Ob völgyébe áttelepült mamutvadászok bevándorlása alkotná. ^[211] Amikorra Szabó ezt a vándorlást teszi, akkor már sem a mamutok, sem az emberek nem vándorolhattak át a Bering-szoros földnyelvén, hiszen az már évezredek óta víz alatt volt. A Bering-szoros földje mintegy 60-80 m-el van a jelenlegi tengerszint alatt és ezt a szintet a világóceánok szintje már a j. e. 13. évezredben, az idősebb dryas idején meghaladta, ahogy ezt a 16. ábra is igazolja.

További gondot okoz, hogy amíg Ázsia keleti felén a B vércsoport részaránya kiemelkedően nagy, ugyanakkor az Amerika őslakóinak vércsoportja szinte kizárólag a nullás, azaz az emberiség ősi vércsoportja. Ugyanez a vércsoport jellemzi Ausztrália őslakóit is. ^[212]

A genetikai vizsgálatok meg azt mutatják, hogy Amerika Y-kromoszóma változatai az Európát jellemző M173 fő ágához, az M45-höz kapcsolódnak, nem pedig közvetlenül az Ázsiát jellemző M9-hez (7. ábra). Tudnivaló, hogy az M173 változat mutatható ki Európa mai lakóinak több mint felénél. ^[213]

Összegezve az adatokat, Amerika őslakói tehát nem a B vércsoportú ázsiai, hanem a nullás vércsoportú őseurópai népességből szakadtak ki és kerültek az Újvilágba. Hogy mikor? Ez kétséges, de nem a würm leghidegebb időszakában sétáltak át oda – és ez bizonyos.

A modern ember a Föld különféle éghajlati körülményei között él, és a würm végére gyakorlatilag az egész föld felületét birtokba vette. Mégis, az ember külső megjelenésében határozott és földrajzi területre is jellemző különbségek léteznek. Az emberiség ugyan egyetlen faj, ám de különböző rasszokra bontható fel. Ezek a különbségek csak bizonyos mértékig vezethetők vissza a modern ember ősére, mint egyetlen gyökérre, sokkal inkább az archaikus embernek a modern emberré alakulása során bekövetkező jellegzetes változásainak foghatók fel. Ezzel a magunk részéről megadjuk a választ az alapvető kérdésre, hogy az emberiség mai arculata egyetlen modern emberi gyökérből – a kb. 150 évezreddel a jelen elé tehető, közép-afrikai Ősádám és Őséva utódjaként – származott-e, vagy a Föld különböző helyén párhuzamosan alakult-e ki. A fentiekben már megmutattuk, hogy az úttörő, azaz középső kőkorszak emberének szerszámanyaga Eurázsiában több helyen is folyamatosan alakult át a modern emberébe, ugyanakkor ez Afrikában nem mutatható ki. Az ellentmondást abban látjuk feloldhatónak, ha elfogadjuk, hogy a modern emberré alakulás a Föld több pontján is párhuzamosan haladt, és a würm jégkorszak idején játszódott le. Ennek a változásnak az eredményét láthatjuk a földrajzi területtől, az élettér éghajlati és földrajzi körülményeitől függő különböző embertípusok kialakulásában. A valóságos közös gyökér ellenben a Homo erectus korára, vagy azt megelőző időszakra tehető.

 

Y-kromoszóma variánsok szétterjedése Eurázsiában

  A fentiek ismeretében tekintsük most át az ősemberrel Afrikából kiáramló Y-kromoszóma változatainak eurázsiai elterjedését. A 10. térkép a günz idejére feltételezett géneloszlást szemlélteti.

Afrikát az M168 hagyta el a günz kezdetét megelőzően. Első felgyülemlő állomása a Kaukázus volt, ahol ekkor az M89-et találhatjuk. Az M168 nem állt meg a Kaukázusnál, hanem Dél-Ázsia felé vonult és itt M130-ként ismerhetjük fel. A Kaukázusban az M89 sokáig tanyázott és több csoportra szakadt. A homo erectustól egészen a modern ember megjelenéséig folyamatos telepeket alkotott a nyugati völgyekben, de átmenetileg megjelent a Káspi-tóhoz vezető keleti völgyekben is – de nem találjuk meg a Kaukázus főgerincétől északra az orosz síkságon. Az északi völgyek keleti oldalán alakulhatott ki az M9, a nyugati völgyekben pedig az M45.

Ámde a günz-mindel átmenet idején már megjelenik az ember Európa nyugati, majd középső részén is. Az ekkorra feltételezhető kromoszóma variáns eloszlását a 11. térképen ábrázoltuk.

Az M45-ről leszakadt és Nyugat-Európába távozottakra az M173 a jellemző. Az M45 helyben maradt részében láthatjuk az M17 változatot. Ez föltételezi, hogy az M45 ekkorra már több részre szakadt és az M173 elkülönült a főágtól. Az M89-ből Kis-Ázsia keleti felére jutott ki az ember és rájuk lehet jellemző az M172-es változat. Mindeközben a Levantében maradt M168-as csoport ekkorra már a YAP változattal rendelkezhetett.

A günz-mindel átmenet embere még mindenütt a homo erectus. Még a günz idején a Kárpát-medencében is megjelenik az ember: Vértesszőlősön, mai Budán találjuk a telepeit. A korábbiaktól eltérően, ennek szerszáma nem a kézibaltaiparoknak, hanem a pattintott kavics hasítóknak felel meg. Ez – ahogy láthattuk – aztán Eurázsia északabbi területeire lesz jellemző. Délen mindenütt a kézibaltát találjuk.

A mindel közbeni variáció-eloszlást a 12. térképen szemléltetjük.

Ekkor már az M173-at bizonyára a Dordogne-völgyében találjuk, ahonnan északra és keletre terjeszkedik az Alpok két oldalán. Az M173 átmenetileg még a Brit-szigetekre is átkerült, ahonnan azonban később kiszorul, eltűnik. A würm idején a Brit-szigetekre is kiterjed az eljegesedés, ami emberi életre alkalmatlan.

A következő ’állomást’ a neandervölgyi embernek a riss végén való megjelenése jelentheti. Az ekkori variáns-eloszlást a 13. térképen szemléltetjük.

Ekkorra a mousteri szerszámokat készítő ember kilép a Kaukázus mögül és megjelenik az orosz síkság folyóvölgyeiben. A Kaukázus északi völgyeinek a keleti fele ekkorra már teljesen kiürült, az ember onnan föltehetően már keletre vonult, hogy a kínai embert kialakítsa. A nyugati völgyekből pedig az ember kilép a nagy folyók völgyébe – elsősorban a Don völgyébe – és ekkor jelenik meg az ázsiai magas hegyek északi oldalánál is. Nyugatról – föltehetően a Duna völgyében – az ember a Kárpát-medence északi-keleti felén is (Bükk) megjelenik, miközben a Dunántúlon is gazdag telepeket alkot. A würm legnagyobb lehűlése idejére aztán a 14. térképen ábrázolt variáns eloszlásra következtethetünk.

Eljutottunk az ’ősember’ korszakának a végére, belépünk az ember élelmiszertermelő időszakába, az újkőkorszakba. A jelenkori Y-kromoszóma változatainak eloszlását a 15. térkép szemlélteti. A jelenkori eloszlást a fentebb tárgyalt eloszlásokra jellemző legnagyobb összetevőre értjük, hiszen a mai emberiség sejti átörökítője, embertípusa rendkívül kevert, csakis statisztikus súlyokkal operálhatunk. Itt az M9-re két utat adunk meg. Az ázsiai adatok figyelembevételével a vastag szaggatott vonal a valószínűbb – és ez magyarázhatja a TAT változatot tartalmazó népek erős mongolid népességét.

 

Az újkőkor embere a Kárpát-medencében

  Az eddigiek pedig meggyőzhettek róla bennünket, hogy időszerű és jogosan követelt az egység helyreállítása történelmünk és tudománya között. Egyértelmű, hogy ez csak akkor valósulhat meg, ha elfogadjuk a magyarság Kárpát-medencei eredete és folytonossága elméletét. Elsősorban a Kárpát-medencei műveltségeket, illetve ezek időrendjét tekinthetjük a múltunkat adó folytonosság hordozójának. Bizonyított adottságként kezelhetjük hát itteni magyar eredetünket, de a kérdéskört bonyolítja, hogy az őskor végén Eurázsiában szinte általánossá váló kettős kultúra létrejötte miatt az egyenes ági visszavezetések általában kudarcba fulladnak. Mi viszont elsősorban azzal érvelhetünk a magyar elődök ókori jelentősége mellett, hogy szerepkörük eléri a későbbi ún. civilizációk kritériumait, sőt szellemi színvonaluk több tekintetben meg is haladja azt, ezért általuk az ókor, mint civilizációs teljesítmény sokkal korábbra ugrik előre az emberiség történetében. Civilizáció alatt nem a városi létet magát, hanem a társadalom szellemi életének összességét értve. A városi lét bizonyos társadalmi szervezettséget igényel és ez az alárendelő társadalmaknak valóban sajátja is volt, ami elsősorban a városi szervezettségben nyilvánult meg, de semmivel sem jelenthet alacsonyabb szellemi szintet, ha egy társadalom a mellérendelés szellemében él és fejleszti ismereteit, termeli élelmiszereit és nem a harci eszközök alkalmazásában, hanem azoknak esetleg csak készítésében, illetve azok alapjait jelentő fémek előállítási technológiájában jeleskedik.

A műveltségi időrendhez, amely egyúttal az emberi alkalmazkodás szükségességére utal, felhasználtuk a jégkorszakok időrendjét. A Kárpát-medencében már a mindel előtti időszakban megjelent a modern ember ősemberi elődje, Homo erectus műveltséggel. Ám a 450 ezer éve felbukkant Vértesszőlős I műveltsége pattintott kavics szerszámairól – a 150000 évvel későbbi Saint Acheul-i leletről – az acheuli elnevezést kapta. Pedig annál régebbi még a 330000 éves Vértesszőlős II is. Ennek Homo erectusa szerszámokkal és tűzrakó hellyel tehát már a mindel során és a riss kezdetén megjelent és élt. Majd az id. budai, illetve a Vértesszőlős III Homo erectusa 1400 cm³-es koponyacsonttal, emberi lábnyommal, s finomabb szerszámkidolgozás jellemzi. 230000 éves a Vértesszőlős IV. és az ifj. budai műveltség. Kb. 130000 éves a Bükk-hegységben a riss-würm interglaciálisában megjelent Subalyuk műveltség Homo sapiens neanderthalis embere, kőszáli kecske vadászattal.

A legutóbbi, a valójában 115 évezrede indult würm jégkorszakot nagy fölmelegedés előzte meg. Aztán kezdetben csak lassan hűlt, ezért pl. Közép-Európában nem érzékelhető a 95 évezrede történt első hidegtetőzése. Folyamatosan hűlt tovább, és 70-65 évezreddel ezelőtt volt a második, immár valódi hidegtetőzése. Majd az azt követő interstadiális után 60–55000 között, az újabb lehűlés kezdetén indult az Istállóskő I és legalább 35 évezrede ^[214] követte Istállóskő II. A Szeletáé szintén ekkoriban jelent meg, s folytatódott a würm leghidegebb időszakaszán túl, és átnyúlt egészen a 17000 éve megindult fölmelegedésbe, poszt-glaciálisba is (1. térkép).

A würm hidegtetőzése idején kialakult klíma övezeteket a 16. térképen szemléltetjük. ^[215]

A fölmelegedése 18-15 évezreddel ezelőtt váltott gyorsuló mértékre, majd még három kisebb-nagyobb visszahűlést követően (idősebb dryas JE 10., az ifjabb dryas a JE 9., és egy rövid lehűlés a JE 8. évezredben) a világóceánok JE 7,5 évezreddel ezelőttre érték el a jelenlegi vízszintjüket, azaz ekkorra fejeződött be a jégkorszak fölmelegedése, az északi féltekét borító jég elolvadása. ^[216] A Fekete-tenger erre az időszakra területének a felére zsugorodott, mert kiszáradt, ám benne édesvízi élet volt. Az utolsó hirtelen olvadáskor a Boszporusz átszakadt és a Fekete-tenger ekkor rendkívüli gyorsan sós vízzel töltődött fel, az esetlegesen a partján lévő emberi települések részben elpusztultak, részben a környezetbe elmenekültek ^[217] (2. térkép).

A Dunántúlon tehát több helyen is ismert a Homo erectus időszak, avagy műveltség kavicskultúrája. Vértesszőlősön koponya töredéket is találtak, immár a korához képest fejlett koponyára utalva: térfogata a későbbi neandervölgyi emberéhez volt mérhető. E leletek kora JE 325 és 275 évezred közötti, s ezek az emberek pattintott kavics szerszámokat készítettek. ^[218] Aztán a würm lehűlésekor már nem csak a Dunántúlon (Tata, Érd, Buda) találunk emberi telepeket, hanem a Bükk-hegységben is (Subalyuk barlang). ^[219] Az emberi leletek e helyeken azonban csak fogakat eredményeztek, a műveltségek pedig határozottan vadász műveltségek voltak, ahhoz igazodó, zömmel kavicsból pattintott szerszámokkal.

Subalyuk vadászott állata a kőszáli kecske volt, ami önmagában komoly fegyvertény, mert az egyik legóvatosabb állat Eurázsiában, amit még golyós fegyverrel sem könnyű leteríteni. ^[220] Szerszámaikat mousteri szerszámoknak nevezik, és Európában a Dordogne-völgytől a Dnyeperig, majd az orosz síkságot kihagyva, a Kaukázustól a Tien-Sanig találhatók meg a telepeik. ^[221] A bükki műveltség embere túlélte a jégkorszak első komolyabb lehűlését és ipara átalakult a Szeleta emberének műveltségévé, ami egészen a jégkorszak fölmelegedéséig nyomon követhető. A Szeleta műveltséget a gyönyörűen megmunkált nagyméretű, levélformájú lándzsahegyek jellemezték. A Dunántúlon is folytatódtak a korábbi műveltségek, itt találjuk a legkorábbi csonteszközöket is (Tata). A vadászott állat itt a barlangi medve, épp úgy, mint korábban az érdi műveltségnél. ^[222]

A Bükk nyugati oldalán mintegy 40 évezreddel a jelen előtt jelent meg a csonteszközöket készítő ember műveltsége. Emberi csontleletet nem találtak, ámde az eszközei alapján a mintegy 5 évezreddel későbbi, franciaországi aurignaci műveltség legkorábbi megjelenésének tekintik. Rá jellemző a legősibb európai, modern ember génje. Az Istállóskő műveltsége madárra vadászott, csontból finom hegyes eszközöket is készített. És ezek használata máshol csak pár tízezer év múlva következett. Itt találták meg a világ legrégebbi hangszerét, medvecsontból faragott sípot, rajta már ötfogású dallam volt megszólaltatható. ^[223]

A Würm tundrai jellegű lehűlését megelőzően a JE 34-35. évezredben jelentek meg a Kelet-Európában kialakult ^[224] mamutra vadászó emberek, akik a mamutot követve kerültek be a Kárpát-medencébe. Kifejezetten síkvidéki műveltségük volt, merthogy a vadászott állatuk nem ment 400 m tengerszint feletti magasság fölé. A Kárpát-medencében kellett megélniük vadászott állatuk kihalását, és itt tértek át a tundrai szarvas vadászatára. A korábbi népességgel együtt éltek, mert vadászterületük más volt. A gravetti népe kifejezetten a későbbi lovas nagyállattenyésztő műveltségek szokásai szerint téli és nyári szálláshellyel rendelkezett, merthogy követte a vadászott állata vonulását. A Kárpát-medencében a téli szálláshelyük volt. A bodrogkeresztúri a legrégebbi telepük, majd a Dunakanyarban, a Dunántúl több pontján, Szeged környékén ismertek telepeik. A nevüket a jellegzetes nyílhegyeik alapján kapták. ^[225]

Sárváron a későbbi tundrai vadásznépekéhez hasonló sátrak nyomait ásták ki a régészek. Ők voltak az első sátorlakók. ^[226] Velük párhuzamosan a dombvidékeken tovább folytatódtak a korábbi aurignaci műveltségek, de fokozatosan átalakulva, mígnem a hideg tetőzésekor ott is megjelentek a gravetti szerszámok. A Pilis több barlangjában találkozunk az barlangi gravetti műveltség ^[227] elemeivel. Emberi leletet azonban nem találtak a régészek, ezért az ember típusára csakis a szerszámaik alapján következtetnek. A két műveltség keveredése itt tetten érhető.

A würm fölmelegedésekor a rénszarvasok északra vonultak és követték őket a gravetti műveltség emberei is. A dombvidéki műveltségek területén a legfelsőbb rétegeket a csapadékos időjárás elmosta, ezért nincs sok adatunk, hogy túlélték-e azok a műveltségek a jégkorszakot. ^[228] Két adattal rendelkezünk: 1. Subalyuk környékén egyéves gyermek csontvázát találták, akiről a kormeghatározás 12 évezredes kort mutatott ki; ^[229] 2. Az újkőkorszakban, mikor a Kárpát-medence síkvidéki folyampartjaihoz (Körös–Tisza) Anatóliából gabonatermelő népesség érkezett, a dombvidéki területeken túlélő emberek mintegy száz év alatt átvették az új típusú műveltséget, és kifejlesztették az ún. vonalkerámia bükki műveltségét. Ennek kora a korszerű adatok alapján a JE 9. évezred, azaz JE 8500 körüli. Ez a würm utolsó kisebb lehűlése, mikor Anatólia kiszáradt s onnan a korábbi, már kerámiát készítő műveltségek eltűntek.

A Boszporusz átszakadásakor a Fekete-tenger mentén egyszerre több műveltség is megjelent. ^[230] Jellemzőjük, hogy már a háziasított búzát és az árpát ekés földműveléssel termelték, embert formáló edényeket készítettek, ismerték a rézöntés technikáját és alárendelő szemléletük volt: isteneket tiszteltek. A Kárpát-medencében a Duna–Tisza összefolyás mellé telepedtek, és hamarosan fölváltották a virágzó Kőrös–Tisza műveltséget. Vinča a legjelentősebb telephelyük, ahonnan Vinča műveltségnek nevezik őket. Rezet bányásztak, mert Rudna Glavánál 25 méter mélyre vezető bánya alján korabeli kerámiát találtak. ^[231] Rezet öntöttek immár a JE 8. évezred végén, több mint két évezreddel megelőzve a sumér műveltség megjelenését. A Szegvár–Tűzköves (Szentes) mellett kiásott 7 évezredes szobor vállán rézsarlót lehet látni. Ez is azt jelenti, hogy rezet önteniük kellett, mert természetes rézből ilyen eszköz nem készíthető. A szobor vállán lévő rézsarló egy példányát Zaleszentmihályon, régészetileg nem datálható helyen meg is találták. (3. térkép.)

Ez a műveltség már írt. Írásjeleiket nem csak a Tatárlakai táblákon, ^[232] hanem számtalan cseréptöredéken, nem csak a Kárpát-medencében, hanem a Balkánon több helyen meg lehetett találni. Így pl. Thessza­lonikiben, a Karanovó műveltségében, majd Erdélyben is több helyen. ^[233] Torma Zsófia a XIX. században már ásott ki ehhez a műveltséghez tartozó írásjeleket tartalmazó cseréptöredékeket. ^[234] Az írásjelek mintegy kétharmada megtalálható a későbbi ún. Lineáris A írásjelei között, aminek a fele viszont a még későbbi Lineáris B jeleinek felelt meg. ^[235] A lineáris A jeleit találjuk meg aztán a ciprusi írásjelek között is. Az itt megtalált írás nem kereskedelmi, elszámoló jellegű, mint a másfél-két évezreddel később megszületett sumér írás, hanem minden bizonnyal vallási emlékeket rögzítő. S a Tatárlakai tábla 13 írásjeléből – mint fentebb láttuk – nyolc megtalálható a székely/magyar rovásírás jelei között. ^[236]

A Kárpát-medencében ekkor három fajta műveltséget találunk. ^[237] A Tisza (Vinča) műveltséggel érintkezett nyugaton az alföldi vonalkerámiás műveltség, átterjedve a Dunántúlra. Északon a Bükki műveltséget találjuk, ami embertanilag nem hígult fel a tiszai műveltség emberével, de nem vette át annak emberformáló kerámiáját se. Később kottafejes műveltség néven terjedt át a Kárpátokon a Dnyeperig, és alkotta a kukutyini (cucuteny-i) műveltséget JE 6 évezreddel. ^[238] A földművesség mellett az ércbányászat, a fémöntés és a fémfeldolgozás jellemezte a műveltséget, olyannyira, hogy a tőle délre és keletre élő pásztor műveltségeket is innen látták el rézzel. ^[239] (15. térkép.) ^[240]

A kottafejes műveltség terjedt aztán tovább Európa nyugati felére, ahol faluközösségek és mellérendelő szemlélete, istenek hiánya jelezte. Childe ezt a műveltséget öreg-európai, ill. Duna I és Duna II műveltségnek nevezte, és kiemelte békés jellegét, meg azt, hogy más forma mezőgazdaságot folytatott, mint a korabeli folyamközi, ill. balkáni műveltségek. A gabonatermelés során kimerült földet itt elhagyták, de előbb betelepítették erdővel, majd amikor az megerősödött, az erdőt fölégették és visszatértek. A hamuval ugyanis visszakerültek a termőföldbe a kilúgozott elemek. ^[241] Nem a folyamközi tellek (lakódombok) jellemzik az itteni településeket, hanem időszakonként odébb költöztek, majd tovább, majd vissza, de nem pontosan ugyanarra a helyre.

Erre az időre az orosz sztyeppe pásztornépei befogták a lovat s kialakították a harci baltát, kezdetben kőből, később rézből. A JE 6. évezred közepén megindult délnyugat felé az első kurgán invázió. ^[242] Ennek forrása az orosz sztyeppe déli peremén élő halomsíros műveltség volt. E során a harcibaltások fölégették a balkáni műveltségeket, és megjelent ott is a sztyeppén ekkorra már egyeduralkodó társadalmi tagozódás és annak jele: a gazdag ember sírja a szegény mellett. Különösen gazdagok voltak azok a sírok, melyek fölé hatalmas dombot – kurgánt – emeltek, ahová a főnököt temették, gyakran udvaroncaival és ágyasaival egyetemben. Az első kurgán invázió még mindent fölégetett, és pásztor műveltséget vitt a korábbi földművelő helyére. ^[243]

Az inváziót követően néhány emberöltővel később azonban újra helyreállt a földművelés, hogy aztán a következő, a második kurgán invázió idején, a JE 5,5 évezreddel, a lovas kocsi birtokában, már ne égessék föl azt, hanem rátelepedve, úr és szolga viszonyt teremtve folytassák az alárendelő szemléletű műveltséget. ^[244] Ennek a forrása az orosz sztyeppe északkeleti területe, a Volga és Káma vidéke volt. A korábbi faluközpontok közösségi házai átalakultak urasági erőddé, ahol már az urak hitének megfelelő formájú kerámia és rézeszközök sorozata készült. Ám ebben az időszakban jelent meg ezen a területen a bronz is, amihez, a környezet bronzával ellentétben, ötvöző elemként nem arzént – később ónt – használtak, hanem antimont. ^[245] A Kárpát-medence antimon bronzának a minősége olyan jó volt, hogy később még a vaskorszak megérkezését is késleltette, mert a Kr. e. 5. évszázadban ez a bronz még mindig olcsóbb és jobb volt, mint a korabeli vas. ^[246] A második kurgán invázió elsősorban a Kárpátokon belül a Tisza és a Duna mentén haladt északra, majd nyugatra, de nem hatolt be a dombvidéki műveltségi területekre. Ugyanakkor a Kárpátoktól északra is haladt, és ekkor a Dnyeper keleti oldalától a vonalkerámia műveltsége északra, északkeletre ‘menekül’, és az Ural nyugati területeit foglalja el. ^[247] A glottokronológiai eredményekkel összhangban ekkor távozhatott az ’ugor’ műveltség Európa közepéről, és kezdett a nyelve lepusztulni, hogy mára mintegy harminc nyelvjárásban csak töredékeiben tartalmazza mindazt, amit a magyar nyelv még ma is bír (17. térkép). ^[248]

A harmadik kurgán invázió forrása immár a Kárpát-medence nyugati fele. JE 5 évezreddel indult el Somogyvár-Vinkovciból az ún. harangedény műveltség nyugatra, teljessé téve Európa indoeurópaizáló­dását. ^[249] Ezzel egy időben jelent meg – ettől függetlenül – a már sumér nyelvűnek mondható műveltség a Folyamközben. A Kárpátok északkeleti területein – a medencén belül és kívül egyaránt – a vonalkerámiás műveltség szinte érintetlenül továbbélt eddig. Ez több mint három évezredes viszonylag egységes fejlődést jelent. Ennek magva a bükki műveltség volt, aminek a maga korába a Felvidéken, egészen az Alföld pereméig, majd Erdélyben több mint 700 telepe ismeretes. ^[250] Ha egy műveltség ennyi ideig viszonylag folyamatosan fejlődhet, akkor a műveltséghez tartoznia kell egy viszonylag fejlett nyelvnek is. Ha a továbbiakban nem találkozunk olyan eseménnyel, aminek során ez a műveltség kiirtódott volna, akkor a területen élők nyelvében még ma is meg kell találnunk a hosszú ideig fejlett műveltség nyelvét, utódnyelvként.

A harmadik kurgán invázió most sem érintette az Északkeleti-Kárpátok környezetét. Sőt, az egységes sírokat, azaz a gazdagok sírjának a hiányát egészen a Kr. e. VII. századig megfigyelhetjük, elsősorban Erdélyben. ^[251] Ekkorra már felbukkantak a kimmerek is, akiknek a vezértörzse erre a területre telepedett be, amikor a szkíták Kr. e. 700 körül sztyeppei területükről elüldözték őket. Ez idő tájt a Dunántúlon már az urnasíros műveltséggel találkozunk. Ez hatott a későbbi etruszk területen élő Villanova műveltségre, ahová ugyanakkor Erdélyből szállítanak rezet. ^[252] Érdekes, hogy nemcsak a fémet szállították, hanem vele együtt ment a mester és a családja is, ott dolgozta fel a fémet, majd évtizedek múltán visszaért eredeti telephelyére. Ez nem olyanfajta kereskedelem, mint amilyen Folyamközben folyt! Az erdélyi területeken ekkoriban terjedt el a csónakos temetkezési mód két lélekszimbólum madárral a csónak két orrában (18. térkép). ^[253]

A III. kurgán vándorlás idején a sztyeppe lovas pásztorai immár elhagyják Európát. Útjuk minden valószínűség szerint a Balkánon át vezethetett Kis-Ázsiába, majd onnan tovább részben délre, de zömmel délkeletre. Ebben az időben ötvöződik Irán korábbi ragozó nyelvű lakossága a pásztorok mítoszaival, nyelvével, majd jelenik meg az összeomlott Indus-völgyi ’civilizáció’ romjain az a pásztornépesség, mely később India szanszkrit nyelvű és vegyes hitű, de szigorúan hierarchikus rasszokba tömörített társadalmát jelentette. A föltételezett vándorlást a harci szekerek elterjedésével ábrázolhatjuk leginkább (19. térkép). A térképen alkalmazott jelzések a következők: 1: Kurgán harci szekér terjedése a dél-orosz sztyeppe felől a Balkánra JE 4000 körül. Belőlük lesz aztán a Mükénéi királyság. 2: Harci szekér Anatóliában, JE 3900 körül. Kései utódaik a hettiták. 3: Harci szekér a Zagroszba: Kassiták JE 3700 körül. 4: Harci szekerek JE 3500 körül Egyiptomba: hükszoszok. 5: Pásztornépek Iránba és Indiába: JE 3900-3700. 6: Turkok mozgása: J. e. 4000-3800. 7: Szkíták mozgása: J. e. 3000-2900. 8: Tochárok mozgása J. e. 3900 körül. Ők nyomhatták meg a turkokat keletre. 9: A tochárok ágából jöhetett létre a későbbi szkíta, mivel északnak fordult. Vonalkázva az akkori sztyeppei terület.

A vaskorszak küszöbére érkeztünk. A Kárpát-medencében azonban nem ez az az időszak, amikor legelőször vasat öntöttek. A Tátra térségében már a JE. 4. évezred elejéről ismert vaskohó. ^[254] Ennél sokkal korábbról ismertek olyan kemencék, amelyeknek a hőmérséklete már 1600 °C fölött lehetett, ami a vas olvasztásához kell.

Korábban még a vas tárgyakat szivacsos vasból kalapálással készítették el, mert a fémfeldolgozó, fémöntő műhelyek nem voltak képesek a vas olvadáspontjára fölmelegíteni a reakciós elegyet, és a vas szivacsos formában redukálódott az érceiből. A Kárpát-medencében mégsem terjedt el ekkor a vasolvasztás, mert a vas eszközök önmagukban alkalmatlanok voltak, pl. fegyverként mindaddig, amíg az acélt föl nem találták. S a Kárpát-medence bronza pedig annyira jó minőségű volt, hogy egyszerűen nem volt még szükség a vasra. (20. térkép.)

A szkíta időkben a Kárpátok északi-keleti környezetében nyugalmat találunk. Ugyan föltehető, hogy a szkíták ‘hatalma’ átmenetileg kiterjedt erre a területre is, de a műveltséget illetően semmiféle drasztikus átalakulást nem lehet kimutatni. Herodotos maga is írta, hogy a szkíták nem egységesek, számtalan velük együttműködő, esetleg nekik adózó törzs tartozik alájuk, akiket egyaránt szkítáknak neveznek, de ezek akár meg is tagadhatják a szkíták katonai támogatását — mint ahogy ez Dárius hadjáratakor meg is történt. ^[255] A szkíták sztyeppei uralma a Kr. e. 3. században megroppant, és a szarmaták elől részben Iránba vonultak, ahol megalapították a médek birodalmát, ^[256] míg másik részük a Kárpátokon belülre telepedett, ahol a helyi lakosságban feloldódtak. ^[257]

Érdekesség, hogy a szkíták egyenes utódai az alánok leszármazottai, az oszétek, ^[258] és ők, a kardot istenítők, a kovácsot is istenítették — és a sztyeppén nincs fa, hogy kovácsolni lehessen. Ez lehetett a szkíták korlátja is: nem volt korlátlan mennyiségű nyílhegyük! És ugyanezért azokat, akiktől beszerezték, azaz fémműves elődeinket is isteníthették, s ami lényegesebb számunkra, hogy szerepkörükben meghagyták. Mert az isteni szimbólum kard imádata tehát a sztyeppei kultúrákban igen mélyen gyökerezik. ^[259] A kardimádat Sulimirski szerint az iráni nyelvű pusztai népeknél egészen szokványos. Ennek igazolására Hérodotoszt idézi, miszerint az észak-pontuszi tartomány szkítáinál a vaskardot, a ’szkimitárt’ a hadisten, a szkíta Árész ^[260] képmásának tekintették. Amint Claudius Marius Victor 5. századi marseille-i rétor is Alethia ^[261] című művében említést tesz az alánok ’primitív’ vallásáról, hogy a korabeli alánok áldozatokat mutattak be őseik tiszteletére, és a kard az ősi alánok vallásában is központi helyen állott. Sőt a kard sokkal több ajándékot kívánt, mint más istenségek. Arésznak hadifoglyokat is áldoztak. ^[262] Bachrach a kardkultuszt még a nem indoeurópai hunoknál is kimutatja, mivel azt átvették alán-szarmata szomszédjaiktól. ^[263]

A kardkultusz aztán az 5-6. században a Nyugat-Európába telepedő alánokkal megérkezett nyugatra is. E kereszténység előtti alán-szarmata vallás a csupasz kardot, ill. az általa képviselt természetfölötti erőt központi helyre tette. ^[264] Sőt, itt már csak az a harcos sajátíthatja el tökéletesen hivatása művészetét, aki képes kardot kovácsolni magának. S jóllehet a kőbe zárt kard motívumának e vetülete a keresztény kort megelőző időkből való, nem jellegzetesen alán-szarmata eredetű. Inkább a széles körben elterjedt észak-európai kovácsszimbolika megnyilvánulása. ^[265] Valószínű, az alánoknál s szarmatáknál ugyanez a hagyomány élt. S ez mind a széleskörűen elterjedt észak-európai kovácsszimbolika megnyilvánulása. Ahogy a kőbe zárt kard történetét a hadistent földbe szúrt karddal tisztelő galliai alánok vallása átalakította, ugyanúgy a Grál legendák kialakulását a varázskupáról szóló történetek hatásának tekinthetjük. ^[266]

Eme időszakban ritkul meg a Kárpátokról keletre ismert Przeworsk és később ikertestvére a Cjernjakov műveltség. ^[267] E két műveltség emberei – bár hátrahagytak katonasírokat is, lovas katonákat rejtve – zömmel közepesen gazdag emberek egalitárius telepeit alkották. Mozaikszerűen, hihetetlen változatosságot mutattak fel, ezért a kutatók képtelenek egységes nép alá rendelni őket. Ellenben mindezen sajátságok megfelelnek a mellérendelő társadalomnak, amely a magyarságot jellemzi. Telepeik a Tiszától keletre a Dnyeszterig, délen a Dunától kezdve északon az Odera és a Visztula völgyéig voltak. Véglegesen az V. század elején, a hun időkben tűnik el ez a műveltség innen – és alakul mássá, vagy költözik el. ^[268] (21. térkép.) ^[269]

S ha folytatjuk a Kárpát-medence keleti területei régészeti anyaga időbeli feldolgozását, azt látjuk, hogy az írott történelmi időkben sem kerül ez a terület elnyomó hatalom igája alá. A kimmerek vezértörzse hatalmuk vesztésekor ide érkezik és beolvad. Ugyanez látszik a szkítáknál néhány évszázad múltán. A kelták megjelentek ugyan a terület nyugati részén, de jelenlétük nem feltétlenül uralmi jellegű, és a rómaiak elleni harcuk vereségét követően ugyancsak a terület észak-keleti részére menekültek, és ott beolvadtak.

A szkítákat a szarmaták és a dákok követték. Az ő hatásuk már annyiban jelentkezett, hogy megszűnt a sírok egyformasága Erdélyben, de a népesség átalakulásáról még ekkor sincs hírünk. Ekkor Erdély a dákok érdekeltségi területévé vált, de nem alakult ki ekkor sem igazi dák uralom. Ugyanakkor Josephus Flavius úgy értesült, hogy e területen egyistenhit uralkodott.

Eközben nyugatról a kelták látogattak a Dunántúlra, majd a műveltségük (a halott hamvasztása) fokozatosan elterjedt a keleti területeken is, de a népesség átalakulása még ekkor sem figyelhető meg. A népességben a bükki kultúra utódnépe, a crô-magnon B még mindig meghatározó mértékben megtalálható. És a vaskohászat erőre kapott már ebben az időszakban. De a vaskohók itt sem olyan hatalmas üstök, mint amiket ma használnak, hanem a faszénégető kemencékhez hasonlóak, amilyet pl. Jósvafőnél még nemrég is lehetett találni. ^[270] (21. térkép.) ^[271]

A rómaiak sem kívánták átlépni a Dunát, kiterjeszteni hatalmukat a keleti területekre, noha a Fekete-tengerhez vezető szárazföldi út biztosításában érdekeltek voltak és erre lépéseket is tettek. A rómaiak a Kr. u. első században kiszorították a keltákat, akiknek utolsó csoportja az északi Felvidékre költözött, és az ottani népességbe beolvadt. ^[272] A rómaiak átalakították a Dunántúl műveltségét, de ők sem okoztak komoly mértékű lakosságcserét. Ugyan a hatalmukat átmenetileg kiterjesztették az erdélyi terület déli részére, de ez az uralom nagyon rövid idejű volt. Az ide telepített katonai erő szíriai volt, ezért utódnyelvként nem a latinnal analóg románt, hanem valamilyen arab nyelvet várhatnánk. Így a románok nyelve innen nem eredhet.

Mindezekből arra következtethetünk, hogy a genetikai jegyek ezen ideig a számos betelepülés ellenére sem nagyon módosulhattak, hiszen a betelepülők számaránya töredéke lehetett az eredeti lakosságénak. Ezen a területen tehát a lakosság zömében eredeti, a jégkorszak utáni embertani jegyeit megőrizhette. Ha ez a jegy az Eu18 (M173) és Eu19 (M17) génjelzőket mutatta fel, akkor ezek a génjelzők ebben az időszakban továbbra is itt jellemző mértékben megmaradhattak.

A rómaiak végül is mai időszámításunk kezdete környékén kerültek csak be a területre, majd itt találkoztak a szarmatákkal, akik mellett keletről – föltehetően a Kárpátok külső pereméről – megindult egy helyhez kötött földművelő társadalom betelepülése. A szarmata jelenlét régészeti leletekben elhanyagolható mértékű. A rómaiak idején kezdődött meg tehát a Kárpátokon kívülről való betelepedés, és szarmata törzsnek vélték a régészek azokat, akik Kr. u. 270 körül az Alföld északi peremére telepedtek be, de sírmellékleteik között nem volt fegyver. Olyan szarmata törzset még más régész nem talált, amelyiknek a sírjaiban ne lett volna fegyver. Ezekében nem volt. ^[273] A szarmatákat az általuk felfegyverzett őslakosok a végén leverték. Ekkor északról megindult a germán törzsek délre telepedése, és a Kárpátokon belülre előbb a vandálok, majd 400 körül a hunok elől menekülő ostrogótok települtek be a dunántúli sztyeppei jellegű területekre. Őket aztán a keletről beáramló hunok tovább kergették (Kr. u. 405). A hun betelepülés is csak a sztyeppei területeket érintette, ott sem százezres, hanem csak néhány tízezres tömeget, miközben a Medence lakossága több százezres lehetett. Az ostrogótok távozását követően a Dunántúlra folytatódott a lakosság betelepedése. A hunok összeomlása (456-458) után érkeztek a longobárdok (500), akiket aztán az avarok tessékeltek ki (Kr. u. 558), ill. olvasztottak magukba.

Mindezen időkben a Kárpátok északi és keleti peremén nem tapasztalható népesség változás, műveltségváltás. A bükki műveltség lakosságát még mindig itt érezhetjük, ezért a nyelvének erre az időre még itt föllelhetőnek kell lennie. ^[274] Az egyetlen komolyabb mértékű változást az jelenti, amikor 670 körül az ún. griffes–indás nép áramlik be a Kárpát-medencén belülre, és telepszik le a földművelésre alkalmas területeken. ^[275] Eredetüket a Volgához teszi László Gyula, ám megjegyzésre méltó, hogy a griffes–indás műveltség népére semmi olyasmi nem jellemző, ami a korabeli Volgai népességet meghatározta. ^[276] Így pl. nem találjuk meg náluk azokat az edényeket sem, ami a Volga mellett települőket a környezetüktől megkülönböztette. A griffes–indás jelzőt a sírmellékleteken talált hímzés alapján kapták. Ez azt jelenti, hogy a műveltség felfogása nagymértékben egyezett a későbbi magyarságéval: nem azokat a jelképeket hímezték az eszközeikre, ruháikra, amik a sztyeppei nagyállattenyésztőket jellemezte, hanem olyanokat, amiket a letelepedett, a földműves ember használt. László Gyula bennük látja a magyarság első hullámát. Ez elfogadható azzal a megszorítással, hogy nem a Volga mellől, hanem esetleg éppen csak a Kárpátok szomszédságából indultak és telepedtek a Kárpát-medencén belülre, de a korábban már itt élő, velük ősidőktől fogva szomszédos, ugyancsak magyarul beszélők mellé s közé.

Az avarokat Kr. u. 800 körül nyugatról a frankok verték le, keletről pedig a turk törzs, a bolgár terjesztette ki hatalmát a Kárpátokon belülre (Kr. u. 803). ^[277] Ekkor tűnt fel a sztyeppén az a katonatörzs, akik később Árpád honfoglalóiként a Kárpát-medencébe költöznek 895-896-ban. A hivatalos elképzelések szerint Árpád népe hét törzs szövetségében több százezres népességet jelentett, s lovas nagyállattenyésztők voltak, de furcsa módon a Kárpát-medencébe településüket követően földművelő mezőgazdaságra tértek át a nem sztyeppei területeken.

Továbbá különös módon közös temetőket használtak a Medencében lakókkal, akik számát a hivatalos felfogás képviselői csupán néhány tízezerre becsülik, ^[278] és akiket elsősorban szláv töredékeknek vélnek. Az Anonymus Gestájában olvasható sclau latin szóból következtetnek erre. De a szó akkori jelentése kizárólag szolga, fogoly, ^[279] nem szláv nyelvű, merthogy Anonymus felsorolja a Kárpát-medencén kívül élő szerbeket, horvátokat, lengyeleket, ukránokat az akkor ismert saját nevükön.

Vita van arról is, hogy kik is voltak Árpád honfoglalói? A krónikáink szerint hun utódok, s Árpádot Attila családjából eredeztették. Erre vonatkozó adatok valójában vannak is. ^[280] Krónikáink azonban nem említenek törzseket, sem törzsi vezetőket, hanem csak kapitányokról, seregparancsnokokról írnak. A hét kapitánynak egyenként háromezernyi hadereje volt, ami a turk törzsi szervezetek alapján ^[281] valójában egyetlen törzset jelent.

A föltételezett törzsnevekkel meg az a helyzet, hogy megfelelnek a turk hadrend csapatneveinek. Így nem feltétlen jelenti azt, hogy két helyen azonos nép, vagy törzs élt volna, ha Árpád ún. törzsnevei megjelennek, mert a hadrend szerinti nevek a különböző türk törzsek telepeit is egyazon névvel illethetik.

Adatok vannak arról, hogy Álmos és katonái a IX. század első felében nyugat felé terjesztették hatalmukat, és ellenőrzésük alá vették a Dnyeper menti településeket. ^[282] Kijevben megszervezték a kardkovácsoló ipart, és ott találkoztak a Kárpát-medencéből jövő küldöttekkel, akik kérésére telepedtek be aztán a Kárpát-medencébe. ^[283] (23. térkép.) ^[284]

Az ún. ‘vérszerződés’ uralkodó nemesség és letelepedett népesség közötti szerződésnek fogható fel. A honfoglalás során Árpád katonanépe elsősorban a legeltető területekre telepedett be, a hegy- és dombvidéket viszont ellenőrzése alá vette. Anonymus a Gestájában utal is Bors vezérre, ^[285] akiről a helyi lakosok várat neveztek el (Borsod), és megjegyzi, hogy a –d képző, azok nyelvén, kicsit jelent. Már pedig, ha szláv töredékek éltek volna a Medencén belül, azok egyikének a nyelvén sem jelent a –d képző kicsit. A magyar nyelvében viszont igen.

Mivel a ’honfoglaláskor’ a Dnyeper és a Kárpátok között élt népével a hét kunkapitány is betelepedett a Medencén belülre, folytatva tehát azt, ami a szarmata időben elkezdődött, majd az avar korszak alatt a griffes-indás népességgel folytatódott: a Kárpátok külső peremén élő, hajdani kukutyini (cucuteny-i) műveltség maradványa a medencén belülre költözött. Felfogásunk szerint a Medence domb- és hegyvidékén élőkkel egyetemben ők alkották a magyar nyelvű, magyar műveltségű népességet az alább következő megoszlásban, arányban. Egy népi, egy hatalmi összetevőrész egyesült – miközben már minden résztvevő egyenrangú népalkotóként tekintendő – az Árpád vezette magyar államszervezésben. 6/10 arányban az addig a Kárpátok karéján belül lakók, 1/10 arányban a hódító vezérek, katonák és háza népük, és 3/10 arányban a Kárpátokon túlról beköltöztetett, bentiekkel azonos műveltségű, nyelvű nép. E három aránya kifejezetten kedvező volt a gyors egybeforráshoz. Kováts Zoltán adatai szerint ^[286] a teljesen valószínű létszámok: benti nép 900.000 fő, katonaság 100.000 fő, beköltözők 500.000 fő. Magyarhon 1,5 millió, egész Európa 30 millió fő.