Árpád kirekesztése az árpád-házból,
avagy a magyar királyok új rendje
(1996) Történelmünk központi titkai sorozat, 9. sz.

A NAGY HALLGATÁS ÁRNYÉKÁBAN

Nemzeti történelmünk alapjainak, központi titkainak feltárását, megismertetését ígértük előadás- és kiadványsorozatunk kezdetén. Megfelelünk-e ezen ígéretünknek? Olvasóink, hallgatóink jogosultak ennek megítélésére. Mindenképpen tisztán kell látnunk azonban: elsőrendű és halaszthatatlan nemzeti feladat valóságos nemzeti múltunk, történelmünk központi titkainak, háttértényezőinek a feltárása. Olyan feladat ez, amely minden egyes magyart érint, bárhol is éljen a föld kerekségén. Így hát magára kellene vonnia nemzetünk egészének figyelmét, feszült érdeklődését még akkor, még abban az esetben is, ha kitűzött célunk teljesítésének megvalósítására nem volnánk képesek. Mert, ha igaz szándék vezeti azt, aki az igazság feltárására vállalkozik, hogy előbbre vigye a nemzeti önmegismerés ügyét, az még akkor is elnézést érdemel, ha célkitűzését netán nem tudná megvalósítani. Hisszük, hogy ez miránk nem áll, de ítéljenek Önök!
Eddigi munkánk visszajelzései mintha azt igazolnák, hogy tevékenységünk nem üresbe fut és nem hiábavaló. Mert a mai nagy lefojtottságban, ha gyéren, elvétve is, de jönnek lelkes visszajelzések mindenünnen, ahol magyarok élnek és munkáinkat megismerik, hírét veszik.
Be kell látnunk végre: nemzeti történelmünk alapkérdéseinek megismerése ma talán jószerint mindennél fontosabb. Meglehet, ez nemzetünk talpra állásának egyik előfeltétele, biztosítéka. Végzetes bajaink egyik csomópontja ugyanis az, hogy népünk óriási tömegei nem ismerik a magyar történelem alapigazságait. A nemzetellenes mételytanok évszázados uralma valósággal kioltotta a nemzeti önbecsüléssel együtt a nemzeti összetartás tudatát. Márpedig nagyértékben a nemzeti önismeret megléte vagy hiánya határozza meg a nemzet boldogulását, vagy hanyatlását és elbukását. Történelmi tudat nélküli nép – nemzeti öntudat nélküli nép. Emlékezzünk a mondásra: Akit az Isten nagyon meg akar verni, annak előbb az eszét (az önmagáról való tudatát) veszi el. A magyar történelem utóbbi ezredévének félelmetes kataklizmasorozata mintha ennek a tételnek a tanúsítványa volna.
Egyedül a történelmi önmegismerés, önmagunk sorsának, múltjának, létalapjainak megismerése adhat a magyarságnak erőt az előtte álló feladatok megoldására. E nélkül nincs és nem lehetséges igazi nemzeti kibontakozás és előbbre jutás. Ezer éven át zajló szabadságharcaink, önvédelmi erőfeszítéseink kudarca ennek hiányát tanúsítja. Ha a magyar nép egésze megismeri a magyar történelem és őstörténelem ámultató eseményeit és a magyar sors, a magyar fennmaradás alapkövetelményeit, úgy ez a sokat szenvedett nép elindul végre a felemelkedés útján.
Ennek megvalósításából egyetlen magyar sem maradhat ki. Tegyük meg hát mindnyájan, amit tehetünk a nemzeti önmegismerés vonatkozásában is.
Fordítsuk meg a magyar történelem eddigi kedvezőtlen menetét. Minden jóakaratú, hazáját szerető magyar léleknek elodázhatatlan feladata ez.
Munkáinkban gyötrelmes kérdéseit vetjük fel a magyar történelemnek. Ezúttal is meghökkentő tények feltárására, kimondására kényszerülünk, mivel a mételyező hamis tanok immár történelmünk gyökeréig hatoltak, és hatalmi nyomással beépültek ismereteink közé, behatoltak köztudatunkba s vak dogmákká kövültek. Az alapismeretek eltemetődtek.
Ezúttal az Árpádokról szeretnénk rövid, igaz áttekintést adni. Mert Árpád-házi királyainkat is elborította a feledés. Peregnek a hónapok, évek, de nem hallunk róluk, akárha soha nem is léteztek volna. Nem hallunk róluk és a többiekről sem. Sírba döntötték az emlékezést és elföldelték szép csendben. Béke poraira! Nincs, mire emlékezzen a nemzet, nincs nevezetes esemény, amire emlékezni kellene, nincsenek évfordulók. Tilalmi listára, indexre kerültek az Árpádok s velük az egész magyar történelem, hallgatnak róluk a hírlapok, kitagadta őket az elektronikus sajtó, lapít és hallgat az Akadémia is, akár holmiféle országos gyászünnepélyen a szervezők.
És a Nagy Hallgatás leple mögött szép csendben folyik az Árpád-üldözés, Árpád-rágalmazás, az Árpád-ház hiteltelenítése és lejáratása, bemocskolása, éppen úgy, ahogy legszentebb ereklyéink, nemzeti hagyományaink, Árpádsávos címerünk, mi több, Szent Koronánk nemtelen rágalmakkal való kikezdése is egy bizonyos globalista csoport tagjai részéről. Ennek a csoportnak egyik lapja kérkedőn azt állította, hogy ők foggal és körömmel ragaszkodnak hagyományaikhoz (fekete hagyományihoz is), míg a mi hagyományunk a hagyománytagadás hagyománya.
EZZEL SZEMBEN ÚGY VÉLJÜK: HA VAN MÉG EGYÁLTALÁN MAGYAR ÖNVÉDELEM, ÚGY GONDOSKODNUNK KELL RÓLA, HOGY MEGRENDÍTHETETLEN, MEGSZEGHETETLEN HAGYOMÁNYUNKKÁ, ELEMI HAGYOMÁNY-TÖRVÉNYÜNKKÉ VÁLJÉK TÖRTÉNELMI HAGYOMÁNYAINK MARADÉKTALAN MEGŐRZÉSE ÉS MINDEN RONTÓ ERŐVEL SZEMBENI MEGVÉDELMEZÉSE.
MERT ÚGY IGAZ: NEM TALÁLHATÓ NÉP A FÖLDÖN, AMELY TARTÓSAN, BÉKÉN ELVISELNÉ TÖRTÉNELMI HAGYOMÁNYAI SZÜNTELEN GYALÁZÁSÁT. (...)
AZ ÁRPÁDOK ÜLDÖZÉSE
1. ÁRPÁD-KIRÁLYAINK FÉNYESSÉGÉRŐL,
DICSŐSÉGÉRŐL

Ha van királyi ház a kerek nagyvilágban, amelyre népe, országa áldással, mélységes hálával tekinthet, úgy a magyar Árpád királyi ház az. Aligha akad még olyan királyi család, aki annyit tett volna nemzetéért, mint az Árpádok. Éppen ezért tiszteletünk, szeretetünk mélységes mélyen bele van ivódva a magyar néplélekbe, jóllehet és különösen az utóbbi évszázadok pusztításai valósággal kiirtották az Árpádok emlékezetét népünk tudatából. Ámde a hozzájuk való ragaszkodás mégis eleven hatóerőként él népünk mélytudatában, mágikus vonzódásában az Árpádokhoz.
Meggyőződésünk alapján valljuk mindezt. Ennek elfogadása természeten nem kötelező. A legszentebb igazság elfogadása sem kötelező. Olyan korban élünk, amely a legkétségbevonhatatlanabb tények, igazságok megkérdőjelezésétől sem riad vissza. Alattomban folyik az Árpádok megrágalmazása is, oly módon, ahogy a termeszek kikezdik a fa törzsökét. Mindent kikezdenek, ami magyar, az Árpád-háztól a Szent Koronáig és a felségjelvényekig. Részint, mert büntetlenül tehetik, főleg azonban, mert a titkos hódítás alapkövetelménye, a nemzeti önbecsülés aláásása. Ehhez pedig rágalmakon át, a nemzeti önbecsülés ledorongolásán át vezet az út. Tacitus örök értékű mondása szerint: azt gyűlölik, akinek ártottak. Kiegészíthetjük: azt gyűlölik, akinek ártanak, és akit felfalni, bekebelezni akarnak.
Népünk feddhetetlen szent királyaiként tiszteli az Árpádokat. Köztudott, hogy akadnak köztük a zsidókereszténység által is elismert szentek, szentté avatott királyok, mint Szent István, Szent László. De népünk ebből a szempontból nem tesz különbséget köztük és szentként tiszteli valamennyit, magát az Árpád-házat is a maga teljes egészében.
Népünknek erre minden oka, joga megvan. Valójában nekik köszönheti nemzeti létét, nemzeti megmaradását, hiszen nem kevesebbszer, mint három ízben az Árpádok vezetésével vívta vissza nemzeti szabadságát, önállóságát.
Kilenc évtized híján fél ezredévig országoltak az Árpádok hazánkban. S bízvást mondhatjuk, felmérhetetlen, amit nekik köszönhetünk. Pár szóban tekintsük át:
Ők az új ezredéves korszak elindítói, alapjainak lerakói és fenntartói.
Nekik köszönhetjük hazánk ezerszáz éve történt visszavívását a betolakodott területrablóktól, akik hat vazallus helytartóságára darabolták fel hazánkat.
Vagyis nekik köszönhetjük a magyarság ezerszáz év előtti újjászületését, új életre támadását, hazánk és nemzetünk felszabadításának és újraegyesítésének múlhatatlan dicsőségét.
Árpád-királyaink vezetésével folyt négy évszázadon át a magyar nép titáni küzdelme a léte, függetlensége, felségterületei ellen törő titkos és nyílt, külső és belső erőkkel szemben, és nemegyszer csodával határos módon helytállva óvták meg és vívták vissza nemzetünk szabadságát.
Míg éltek s országoltak, orgyilkos támadások kereszttüzében álltak, és közülük alig egy-kettő ha akadt, aki elkerülhette a korai erőszakos halált, de egyetlen egy sem, aki alantasnak, silánynak bizonyult és megtántorult volna nemzete iránti hűségében.
Titkos ellenséges erők kétszer döntötték meg uralmukat, de emberfeletti viadal során a magyarság össznépi, nemzeti felkelése kétszer emelte vissza őket a magyar trónra.
Ez a királyi ház születésétől végórájáig védőpajzsa volt a magyarnak. Akadt közöttük, aki mintegy megbénítva, láncokkal kötözötten, megvakítottan, orverők foglyaként, reménytelenül, fogcsikorgatva, de a ránehezedő hatalmi nyomással szembeszegülve élte végig országlása keserves napjait, és inkább a halált vállalta, semmint, hogy tétlenül nézze a népe megsemmisítésére szőtt pokoli terveket.
Nem engedtek ellenséges nyomásnak. Nem bírt velük merény, gyilkos kar, tőr, métely, méreg. Túlnyomó többségükben virágos ágként szálltak a sírba. Vészterhes, baljós századokon át mégsem akadt egy sem közülük, egyetlen egy sem, ki hűtlenné vált volna nemzetéhez.
Akadt viszont soraikban oroszlánként küzdő nagykirály, hogy közülük csak olyanokat említsünk, mint Szent István, Szent László, III. Béla, Imre király, IV. Béla.
Ilyenek voltak ők, Árpád-házból származó szent királyaink. S amíg e nemzet él, hála és szeretet koszorúzza emléküket.
Szentek. Mert szent igazán az, aki szent célokért, az emberiségért és saját igaz, nemes közösségéért él.
A tizennegyedik századba fordult az idő, amikor letört az utolsó „arany ágacska”. Ekkor, 1301-ben ifjan, méreg által roskadt a sírba III. Endre, az utolsó Árpád-házi király, s vele az Árpád-ház, a nemzet e legszentebb, legdicsőbb aranyága.
III. Endre meggyilkolásával – jóllehet ezt a döbbenetes tényt hivatalosaink ugyancsak eltussolták, harmadszor dőlt meg az Árpád-ház uralma. Ezúttal végérvényesen.

2. AZ ÁRPÁD-ÜLDÖZÉS KEZDETEI

Mondai hagyományaink szerint Árpád királyaink isteni-félisteni eredetűek (ld. Álmos- monda).
Halomra ölték őket. Egyik Árpád-király a másik után vérzett el az ellenünk folyó titkos háborúban (ld. G. K. E. Királygyilkosságok.) De az Árpád-üldözés és rágalmazás, amely már életükben megkezdődött, holtuk után is változatlan erővel folytatódott. Valójában ezer éve tart, és alattomos rágalmak formájában tart még napjainkban is.
Mi az oka vajon ennek a rejtélyesnek látszó jelenségnek?
Valóban hibásak, bűnösek voltak, bűnös életet éltek?
Már a fentebbiekből kitűnhetett: a nemzet hű királyai voltak, érdemeik felmérhetetlenek.
Ők foglalták vissza az Avar Birodalom megsemmisülése után hazánkat a hódítóktól.
Ők mentették meg a magyarságot a terjeszkedő idegenuralom nemzetpusztító szolgaságától.
Ők űzték el a ránk települő szláv hódítókat, akik hatfelé darabolták szét az országot.
Ők egyesítették újra a hazát és a nemzetet.
Ők tartották fenn négy évszázad vérviharai közepette a nemzetet.
Elmúlhatatlan hálával tartozik Árpád-királyainknak a nemzet.
Ámde, miben részesülnek e helyett?
Feledés falja fel fekete állatként emléküket, s a feledés mögött setteng a rágalom.
Nem velünk született hálátlanság okozza ezt: mesterségesen, fölülről borítják rájuk a feledést azok, akik a nemzetünk fölötti eszmélet eszközeit, a néptájékoztatást, a könnyű tudományokat, a nevelési intézményeket, a szórakoztató ipart, a nyomtatott és elektronikus sajtót saját félretájékoztatási eszközeikké téve kirekesztésükről harsognak, kirekesztve a közélet és a köztudat irányításából mindent, ami magyar.
Hála illetné Árpádjainkat. Ámde nemzeti nagy tudatfosztatásunkban jószerint már azt sem tudjuk, hogy léteztek, voltak.
A legmagasabb, vallásos megbecsülés illetné őket, mindazért, amit népünkért tettek.
De legalábbis hódolatot érdemelnek.
Ha nem hódolatot, legalább tiszteletet.
Ha nem tiszteletet, legalább igazságot.
Ha nem igazságot, legalább kíméletet.
Ámde mind e helyett csak gyalázás az osztályrészük.
Nemzeti érdemeik vannak? Ez csupán arra érdemesít, hogy beléjük marjon a rágalom. Érdem és elismerés? – hol vagyunk ettől? Néhai jó Faludi Ferencünk (1704-1779) még azt írta a sorsokat forgató Fortunáról: „Érdemre nem tekint / szemtelen, vak”. Ami napjainkban nálunk végbemegy, az már nem a jámbor „Fortuna”, hanem annál pimaszabb, sötétebb erő műve. (Noha nem kizárt, hogy már Faludi Fortunája mögött is lapult. Ideje volna tán már olyan világot teremtenünk, ahol még a szerencse is az érdemet szolgálja, nem az érdemtelenséget.)

3. AZ ÁRPÁD-HÁZ KEMÉNYEBB KIKEZDÉSE

Mi zajlott le hazánkban István király alatt, még korántsem látjuk tisztán. Egy bizonyos: halála után olyan vihar kerekedett, ami alapjaiban rázta meg hazánkat és az Árpád-házat. Évtizedeken át tartó vad vihar volt ez, amely később valamelyest elcsitult ugyan, de tovább dúlt az Árpádok alatt, és valójában sosem szűnt meg.
Alig hunyta le a szemét Szent István, a vérszerződés rendelkezéseinek megszegésével máris magyargyűlölő idegen ült a magyar trónra, Orseolo Péter, népies köznevén Német Péter, aki valójában a hazánkat bekebelezni akaró Német-római Birodalom megbízott titkos képviselője volt, és valójában árulás útján, bitorlóként került a magyar trónra. Mindezt természetesen leplezni kellett. Péternek ahhoz, hogy a magyar koronát, a magyar felségjelvényeket magára ölthesse, magyar mezben kellett színre lépnie. Mivel pedig jövevény és német volta nyilvánvaló volt – a magyar nyelvet éppúgy nem értette, akár a hazánkba özönlő idegen hittérítők, lovagok, kalandorok –, a trónbitorlás ügyintézőinek ki kellett eszelnie valami, hogy Péter királlyá tevését valamiképpen igazolja. Azt eszelték ki az István halálát követő zavaros időkben, hogy Péter szegről-végről magának Szent Istvánnak a rokona egy külországba került, megnevezetlen – sosem létezett – nőtestvére lévén.
Péterrel rémuralmát az álcázáson kívül a felső rétegekben az utóbbi fél évszázadban – Géza nagykirály trónra lépésétől (972) Szent István haláláig (1038) – lezajlott változások tették lehetővé. A nyugati határok védővonal szerepe megszűnt, a határok – divatos mai szóval – „légiesültek”, az országba csak az nem jött be, aki nem akart. A betóduló idegenek valósággal elárasztották a szabad prédává vált és annak tekintett országot, amely minden kártevő, romboló elem számára az „ígéret földjévé” vált. Magától értetődik, hogy E SISERE HAD TAGJAI NEM AZÉRT JÖTTEK, HOGY MEGFOGJÁK A KAPA, VAGY A KALAPÁCS NYELÉT, HANEM KINCSEKRE, GAZDAGSÁGRA, HATALOMRA ÉHEZETTEN. MIVEL PEDIG TÁRT KAROKKAL FOGADTÁK ŐKET ÉS AKADÁLY NEM ÁLLT ÚTJUKBAN – A NEMZET EGÉSZSÉGES ÖNVÉDELMÉT, IMMUNREAKCIÓJÁT KIIKTATTÁK, NAGY SZÁMBAN ŐK FOGLALTÁK EL A VEZETŐ HELYEKET, KISZORÍTVA AZ EFFÉLE VISELKEDÉSRE FELKÉSZÜLETLEN MAGYAROK JELENTŐS RÉSZÉT A HATALMI TISZTSÉGEKBŐL. AZ IDEGENÖZÖN IDEGENURALOMHOZ VEZETETT: EZ TERMÉSZETES ÉS ELKERÜLHETETLEN KÖVETKEZMÉNYE. A NEMZET FÖLÉ TELEPEDETT ÚJ HATALMASOK A MAGYARSÁGOT ALÁVETETT NÉPNEK TEKINTETTÉK, LENÉZTÉK, VAGY ELFOGULTSÁGUK, GŐGJÜK TUDATÁBAN ÉPPENSÉGGEL GYŰLÖLTÉK.
A felső hatalmi réteg ilyen módon kettéhasadt, idegenérdekű pribék módra a magyar gyűlölő új király mellé állt és annak hatalmi bázisát képezte.
Vegyük hozzá mindehhez a nemzet életének minden fő területén végbement gyökeres változásokat, amelyek során A NEMZETI TUDAT VALÓSÁGGAL MEGHASONLOTT, SZEMBEFORDULT ÖNMAGÁVAL, ŐSI HITÉVEL, SZOKÁSAIVAL, HAGYOMÁNYAIVAL, TÖRTÉNELMÉVEL, ÖNNÖN DICSŐSÉGÉVEL, TÁRSADALMI ÉS JOGRENDSZERÉVEL ÉS ÖNIRÁNYÍTÁSÁT, ÖNMAGA KÖZÖSSÉGI IRÁNYÍTÁSÁT, SZABADSÁGÁT A RÁNEHEZEDŐ KÉNYSZER NYOMÁSÁRA FELADTA – ILLETVE RÁKÉNYSZERÍTETTÉK A FELADÁSÁRA -, ÉS A NEMZET ZÖMÉT, ALAPJÁT KÉPEZŐ ŐSI MAGYAR PARASZTSÁGOT A NYUGATI – HŰBÉRISÉGNEK, FEUDALIZMUSNAK NEVEZETT FÉLRABSZOLGASÁG JÁRMÁBA SZORÍTOTTÁK.
Mindebből az is kitetszik, hogy az Árpádok megítélése sem volt egyöntetű. Az idegenérdekű új urak gyűlölettel néztek az Árpádokra, mint olyan uralkodókra, akik ellenükben a nemzetet, a nemzeti érdekeket képviselték. Mikor pedig a magyarság két egymást követő, az egész országot talpra izzító szabadságháború révén megdöntötte az áruló király hatalmát és helyreállította az Árpád-házat, az öröm hullámai mögött, félig-meddig suttyomban, alattomban mocorogni kezdett az Árpádok elleni rágalom is.
De mielőtt ezekre kitérnénk, vegyük szemügyre az Árpád-ház elleni aknamunka legkiáltóbb elképesztő tényeit.

4. ÁRPÁD ÉS KÖZVETLEN UTÓDAINAK
KIREKESZTÉSE AZ ÁRPÁD-HÁZBÓL

Hihetetlennek, egyszerűen képtelenségnek tűnik a címünkbe foglalt anyag.
Pedig valóság, tagadhatatlan valóság, olyan valóság, amellyel történelmünk lapjait forgatva mindenki találkozik, méghozzá oly módon, hogy meg sem ütközik rajta: Árpádot, az Árpád-ház megteremtőjét, a névadót – kirekesztették az Árpád-házból. Mi több, nemcsak őt magát, de közvetlen leszármazottait is. Árpád-házi királyaink között ugyanis sem maga Árpád, sem fia, Zsolt, sem unokája, Taksony, de még dédunokája, Géza nagykirály sem szerepel. Mindnyájan ki vannak rekesztve. Pontosan olyan eljárás ez, mintha kirekesztenék a fatörzset a fából, a nedvességet a vízből, a humuszt a földből, az oxigént a levegőből.
Hivatalosan huszonhárom Árpád-házi királyról tudnak. Árpád és közvetlen leszármazói nincsenek köztük. Árpád-királyaink a hivatalos vonal szerint Szent Istvánnal kezdődnek. Ez a tény tagadhatatlan. Minden történelmi munkában ez áll.
Micsoda méltánytalanság ez a honvisszavívó Árpáddal szemben. Ő maga és három közvetlen utóda kihagyatott, mintegy kitörültetett az Árpád-házból, az ő házából, amit ő maga alapított, ugyanakkor az Árpád-házi királyok között szerepel a nemzetidegen trónbitorló, az áruló Péter, aki példátlan gaztettei folytán pillanatig sem volna megtűrhető az Árpádok között.
Miként történhetett meg ez? És megokolható-e bármivel ez a szégyenletes eljárás, Árpád és fiainak kihagyása, mellőzése, kirekesztése a saját családfájából? Megokolható- e mással, mint azzal, ami egyébként kincstári historikusaink jószerint minden megnyilvánulásában tapasztalható: a magyargyűlölet, a magyarellenesség. Ennek alapjai a zsidókereszténységre kényszerítésben gyökereznek.
Árpád kirekesztése az Árpád-házból egy újabb döbbenetes tény annak alátámasztására, hogy Acsády Ignác tudta, mit mond, mikor arról szólt, hogy történelmünket engesztelhetetlen ellenségeink írják. Mikor érjük el, hogy a magyarság számára létfontosságú, valósághű történelmet írjunk?
Kövessük nyomon, ha futólag is, miként eshetett meg ez a bűvészeket megszégyenítő zsonglőri mesterkedés Árpád kirekesztésére és miért? (...)

5. KÉT ÁLLÍTÓLAGOS „EGYETLEN KIÚT”

A négy első Árpád-király alattomosan körmönfont kiszorítása királyaink közül csupán egyike a régi magyarság lejáratására irányuló nemzetellenes mesterkedéseknek. Tovább vizsgálódva ebben az irányban, világossá válik, hogy a kendőzések, torzítások, csúsztatások korai történelmünknek jószerint teljes egészére kiterjedő hálózata húzódik itt, s jószerint nincs régi történelmünknek egyetlen eleme sem, ami érintetlen maradt volna a hamisítók kezétől.
Nincs itt terünk rá, s tárgyunkat meg is haladja mindannak pontos, tüzetes feltárása, amit e válságos, végzetes kor történetéből elfedtek a szemünk elől, célzatos ferdítésekkel a fonákjára, az ellenkezőjére fordítottak és megkérdőjelezhetetlen dogmaként préseltek rá a magyar köztudatra, nehogy föleszméljen a nép és ráébredjen, mi történt vele, mit tettek vele, hol roppantották el a gerincét és mi az oka rettentő évezredes hanyatlásának, felségterülete és népessége félelmetes fogyásának, hajdani szabadsága elvesztésének és szolgaságba nyomorításának. Áruló írástudók hada és szentnek hazudott, zsidó-keresztény vallási mezbe burkolt kőkemény dogmák ezeréves szellemi hóhérlánca tiltja és akadályozza, hogy népünk megtudja, mi történt a magyarsággal a Árpád nagykirály trónra lépésétől Szent István haláláig. Ezt a magyarságra végzetes időszakot olyan mérhetetlen hazugságtömeg borítja, hogyha csillagos eget képzelünk fölébe, még a csillagok se látszanának a menny legmagasabb pontjáig magasodó hazugságrétegektől.
Fussunk át ezek közül egynéhányat, ha érintőlegesen, felsorolásszerűen is.
Hivatalos nézetek szerint a magyarság egyetlen kiútja, egyetlen menekvése a tízedik században a zsidókereszténységre való áttérés volt, az, amire fegyveres erőszakkal kényszerítették.
Nem mondják ki, de fenti tényből elkerülhetetlenül következik, mivel a kettő – kényszerítés és egyetlen kiút – egybeesett, hogy a fegyveres kényszerítés üdvös volt, Magyarországot tehát a fegyveres kényszerítés mentette meg, mi több: a kényszerítés volt a hatalmas, legyőzhetetlen Magyarország megmentésének egyetlen, sőt üdvözítő útja.
Vagyis Magyarország megmentésének egyetlen módja az volt, hogy legyőzzék és megtiporják.
Mivel pedig a független, X. századi Magyarország Európa vezető katonai nagyhatalma volt, amelynek katonailag nem volt méltó ellenlábasa, annyira nem, hogy katonailag még együttesen is tehetetlenek voltak vele szemben, nyílt fegyveres támadással nem lehetett legyőzni és ősei hitének elhagyására kényszeríteni. Csak a titkos fegyveres kényszerítés jöhet szóba, azt pedig csak kívülről titkon behozott ellenséges erő hajthatta végre, mégpedig Magyarország titkos fegyveres megszállása útján. Fenti elmélet vallói tehát akaratlanul is azt állítják, hogy a független Magyarország titkos eszközökkel való letiprása, titkos ellenséges fegyveres megszállása üdvös és áldásos volt.
Mivel pedig titkos katonai megszállás és a megszállás tartósítása kizárólag katonai eszközökkel nem érhető el, nyilvánvaló, hogy Magyarország legyőzetése csak titkos eszközök bevetésével, eszméletének megzavarásával, önvédelmi képességének kiiktatásával, megtévesztéssel mehetett végbe. E szerint a dogma szerint tehát Magyarország megtévesztése, öntudatának megzavarása, eszméletének eltüntetése a magyarság megmentésének üdvös módja.
Ikertársa ennek az épületes dogmának az az elmélet, hogy Magyarországot csak az Európához csatlakozás és Európa gazdasági, politikai stb. rendjéhez való idomulás mentette és menthette meg.
Vagyis e felfogás szerint, csak az menthette meg, ha feladja saját műveltségét, törvényeit, belső állami felépítményét, társadalmi, gazdasági szervezetét, közigazgatását, ősvallását, népének közszabadságra épülő politikai rendszerét, melynek alapján – miként erről régi irataink, krónikáink tanúskodnak – Géza nagykirály koráig „a magyar közösség önmagát igazgatta” -, és szabad népének óriási tömegeit szolgáságra vetve, önnön nemzeti mivoltát, eleinek hitét megtagadva átveszi a jobbágyságnak nevezett nyugati félrabszolgaság népnyomorító rendszerét. Vagyis Magyarországot az mentette meg, hogy minden nemzeti értékét és önmagát is megtagadva alávetette magát álcázott hódítóinak.

Gondolkodjunk. Kövessük a logika és a történelem tényeit.
MERT LÁTNI KELL, MIKÉNT TOBZÓDIK ITT A HAZUGSÁG MINDEN POKOLI VÁLFAJA A MELLÉBESZÉLÉSTŐL A TÖRTÉNELMHAMISÍTÁSIG – MERT A HAZUGSÁG A BŰN ÉDESTESTVÉRE, IKERTESTVÉRE, AMELLYEL ÖSSZENŐTT. DE MÉG ENNÉL IS TÖBB: A BŰN ÉLTETŐ ÉS FENNTARTÓ ELEME, HÉTLÉPCSŐS MENEDÉKE, SZÉLÁRNYÉK, AHOL MEGHÚZÓDHAT A MEGTORLÁS, AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS ELŐL.
LEGVESZEDELMESEBB FORMÁJA A HAZUGSÁGNAK A TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁS, AMELY VAKKÁ TESZI A NÉPEKET, SÖTÉT TÉVTANAINAK FEDŐRÉTEGEIVEL LÁTHATATLANNÁ TESZI A NÉPEK, ORSZÁGOK ÉS AZ EMBERISÉG ELLEN ELKÖVETT BŰNÖKET.
EZEK A BŰNÖK RUHÁZZÁK FEL AZ ERKÖLCSI VILÁGRENDET FELFORGATÓ LEGRETTENETESEBB BŰNÖKET AZ IGAZSÁG VAGY ÉPPEN AZ IGAZSÁGTÉTEL LÁTSZATÁVAL. Ezek a bűnök tartják fenn, szülik újra és tartósítják az emberiség ellen elkövetett bűnöket.
KÖNNYŰ BELÁTNI, HOGY EZEKNEK A JOBBÁRA SZENT DOGMÁKKÉNT AZ EMBEREK AGYÁBA VERT HAZUGSÁGOKNAK A FENNTARTÁSÁHOZ ÓRIÁSI, nemzetközi ÉRDEKEK FŰZŐDNEK.

6. TÉNYRÖGZÍTÉS

Röviden néhány jellegzetes tényt kell lerögzítenünk az ebben a korszakban lezajlott magyar tragédia érzékeltetésére:
A magyarság, mint már említettük, Géza országlását (972-997) megelőzően Európa vezető katonai nagyhatalma volt, az Ennstől a Szármata (Szarmata) pusztákig, a Fekete- és Adriai tengerig, az Al-Dunáig terjedő országa érinthetetlen és megközelíthetetlen volt minden ellenséges haderő számára.
Géza uralkodásától a Szent István megkoronázását követő első évtizedekig Magyarország nem állt háborúban egyetlen európai hatalommal sem, még csak kisebb jelentőségű összecsapások sem történtek.
A megközelíthetetlen Magyarország Géza trónra lépését követően – minden háború nélkül – mégis a nyugati hadak átjáró házává vált, s egyben ellenséges nyugati katonai egységek szálláshelyévé, annyira, hogy – miként erről hiteles kútforrások is beszámolnak: Magyarországon, magyar felségterületen „teutonok és hungarusok”, azaz germánok és magyarok háborúja folyt. Köztudott, hogy Koppány vezér magyar seregét magyar földön a még gyermek Szent Istvánt is magával hurcoló germán hadak verték le.
Miként kerültek nyugati hadak az országba, miként vihették magukkal a még gyermekkorú magyar királyt (akinek életkorát egyébként céljaik érdekében ugyancsak meghamisították), s miként válhatott a legyőzetlen és katonailag legyőzhetetlen Magyarország idegen hadak háborús tartózkodási helyévé, felvonulási terepévé (és hazánk földje egy évezredre idegen hadak prédájává, idegen martalócok, jövevények zsákmányává) – mindez hét réteggel lefedett titok, tökéletes rejtelem (ld. G. K. E. A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása, 1993).
Tagadhatatlan, hogy mindez az új vallásra kényszerítéssel egyidejűleg ment végbe, s az sem vonható kétségbe, hogy titkos hódítás, hét lepellel fedett uralomváltás történt.
A titkos új hatalomnak pedig elemi érdeke volt a nemzeti tudatfosztás, a nemzeti szabadság talaján virágzó nemzeti büszkeség és fékezhetetlennek tartott magyar egyéniség megtörése.
Az új, álcázott hatalomnak létérdeke volt akként beállítani a magyarság létében bekövetkezett tragikus változásokat, hogy általa született minden szép, minden jó és igaz, mindaz, ami előtte volt, nyomorúságos, bűnös és elvetendő. Az új hatalommal és kényszerhittel, jobbágyi szolgaságba döntéssel kezdődött az új tanok szerint a magyarok új, úgymond szép, boldog élete, „szép új világ”-a.
Meg kellett hát tagadni és besározni, hitelteleníteni mindent, ami előtte volt. Elvetendővé, megbélyegzendővé vált a magyar őshittel, ősműveltséggel egyetemben az egész magyar ősmúlt és őstörténelem. Így került sor – többek között – az Árpádok kirekesztésére, napjainkig folyó alattomos, célzatos rágalmazására, lejáratására.
Semmi sem maradhatott meg, amit nem kezdett ki a rágalmazók éles foga.

11. BIZONYÍTATLANNAL A BIZONYOS ellen, HITELTELENNEL A HITELES ELLEN: ÉVEZREDES HADJÁRAT KÖZÉPKORI KRÓNIKÁINK ELLEN

Tények számolhatatlan özöne tanúsítja, nem az erkölcsi felemelkedés útján haladunk. A történelemhamisítás félelmetes elburjánzása hovatovább már az emberiség emlékezetének, eszméletének alapjait kezdi ki. Áruló írástudók dandárjai, mi több, ma már világot behálózó hírverő szervezetek – terjeszkedésben érdekelt területrabló országok propagandagépezetei – állnak a történelemhamisítás szolgálatában.
Mi magyarok ellenérdekeltek vagyunk a történelemhamisításban. Középkori krónikáink számára az efféle mesterkedés megvetendő és idegen volt. Egyetlen, de bizonyító értékű tényt hozunk fel hitelességünk tanúsítására: valamennyien szinte beteges elővigyázattal követik elődjeik tudósításait, szívesebben vállalva még az utánzás látszatát is, semhogy a valóságtól eltérjenek.
Tévedni természetesen tévednek, ez előfordul, tévedni emberi dolog, de még egyetlen krónikánk egyetlen állításáról sem bizonyította be soha senki, hogy hamis és szándékosan célzatos.
Továbbá: mindaz, amit előadnak, a történeti anyaghoz tapad és az oksági viszonyt tükrözi, így hát nemcsak történetileg, de logikailag is ellenőrizhető. Nem téveszthető szem elől az sem, hogy ők a királyi kancelláriák jegyzői, történeti műveik a királyi ház számára készülnek, s a történelmi valóságot kell megörökíteniük, tolmácsolniuk, így hát akarva sem írhatnának a maguk elgondolásai, szeszélyei szerint.
Hitelességüket évszázadok igazolják.
Mindez azonban számukra, úgy tűnik, nem számít. Odajutottunk, hogy ami hiteles, az hiteltelen, ami tagadhatatlan tény, az valótlan, ami megbízható, az elvetendő, s hiteles az, ami fölöttébb kétes és megbízhatatlan.
Bizonyos szerzők szüntelenül középkori krónikáinkat szapulják, és ok nélkül mindenben torzítást, szándékos irányzatosságot, hamisítást szimatolnak.
Ha a szerző a magyarságra kedvező tényeket hoz fel, akkor számukra hiteltelen.
Ha idegen elemek garázdálkodásait, kártevését említi fel – hiteltelen.
Ha itt-ott netán idegenek kiválóságát, erényeit emeli ki, tüstént kiáltanak: aranyat szól.
Leghitelesebb történelmi kútforrásaink – a Tárih-i Üngürüsz, Anonymus, Kézai Simon, a Képes Krónika, a Chronica Hungarorum – ekként kerültek ebek harmincadjára.
Nincs olyan területe történelmünknek, nincs olyan magyar szentség, nincs olyan magyar vértanú, hős, akinek lejáratását meg ne kísérelték volna. Ez alól maga Szent István sem kivétel. Legsikeresebbnek vélik tévhiedelmek terjesztésével lejáratni őt.

12. KI VOLT AZ ELSŐ MAGYAR KIRÁLY?

Nem könnyű kérdés, mert a tüzetes válaszért az ősidőkbe kellene visszamennünk, Attila nagykirályig, sőt rajta is messze túl, Magóg királyig, Nimródig, Magor és Hunor atyjáig. Üssük csak fel a középkori krónikáinkat, bennük mindez föltalálható. Visszamehetünk a vízözönig, és még azon is túl.
De vegyük itt szűkebbre a kört. Maradjunk meg Árpádnál és Istvánnál.
Megállhat-e tárgyilagos vizsgálat alatt egy pillanatig is, hogy Szent István volt az ekkori első király?
Hogy kaphatott lábra ez az állítás?
Eredetileg csupán arról volt szó, hogy ő az első (zsidó)keresztény magyar király.
Hát István atyja, Géza nagykirály, akinek országlása alatt a magyar nép zsidókereszténységre kényszerítése hatalmas erővel megindult?
Géza kivétetett ez alól. Ránk maradt nevezetes mondása, amellyel a maga személyét illetően, elhárította a kényszerítőket: „Elég gazdag vagyok én ahhoz, hogy egyszerre két istennek is szolgáljak.” Ő tehát nem volt egyértelműen keresztény király. Király volt ugyan, de nemcsak keresztény, mert két istennek szolgált.
Így hát Istvánra hárult ez a cím: első keresztény király.
A nagy csalás akkor kezdett kibokrosodni, amikor – hipsz-hopsz, illa berek – ügyesen elnyelődött István címe elől a „keresztény” és megmaradt az „első király”. Gáncsot kapott ez által a hamis legendagyártók, rágalmazók örömére a magyarság is: olyan néppé fokoztatott le, amelynek a zsidókereszténységre való áttérítésig még királya se volt.
Királya se volt, állama se volt, országa se volt – semmije se volt. (Azután lett mindene, úgymond, miután gúzsba kötötték, rátelepedtek és kirabolták.)

13. VILÁG CSODÁJA

Tévedés ne essék, fenti címmel nem Petőfi soraira utalunk („Világ csodája, hogy még áll hazánk”) hanem a tízedik századnak arra a fentiek szerinti ésszel fel nem fogható csodálatos jelenségére, hogy miként létezhetett (volna) ekkor Európa közepén egy olyan ország, amelynek még állama, állami szervezete se volt, ami azt jelenti, nem volt sem kormányzata, sem közigazgatása, sem termelői, sem egyéb szervezete. Ráadásul egy olyan országról állítják ezt, amely Európa legnagyobb hatalma volt, katonailag nem volt ellenfele és hadseregcsoportjai úgy hatoltak Európa országaiba, mint kés a vajba.

14. „ORSZÁGALAPÍTÓ” VOLT-E
SZENT ISTVÁN KIRÁLY?

Aki valamit is hallott harangozni államiságról, állami szervezetről és tudja, hogy állam, ország és király a középkorban rendes körülmények között nem léteztek egymás nélkül, az fejcsóválva elmondhatja: hát ez csakugyan a világ csodája.
Az államnélküli ország kegyes feltalálói jobb pillanataikban alighanem maguk is sejteni kezdték, hogy valami hiba lehet itt a kréta körül, mert sanda kiigazításként rebesgetni kezdték Istvánról – új kéretlen címmel ruházva fel a szent királyt -, hogy ORSZÁGALAPÍTÓ.
Elragadván ezt a címet Árpádtól, akit több joggal illethetne meg ez a cím.
Több joggal, de még őt sem teljes joggal.
Mert Magyarország már akkor, Álmos és Árpád bejövetelekor is állt, ha hódítók által megszállottan és feldaraboltan is – egyszerűen azért, mert ősidők óta áll.

15. VEZÉREK ÉS FEJEDELMEK VOLTAK-E
X. SZÁZADI KIRÁLYAINK?

Való igaz, már középkori krónikáink is ekként nevezik tízedik századi királyainkat. Tán mert a honfelszabadító seregeket Álmos irányításával idevezérlő Árpádra – amíg a honvisszafoglalás küzdelmeinek az élén állt –, valóban illett a vezéri megjelölés, ámde csak addig, amíg nem vette át az ország irányítását.
Árpádnak ezt a korábbi kitüntető vezéri címét vitték át aztán, részint meggondolatlanságból, részint kicsinyítő szándékkal tízedik századi nagykirályainkra.
Mert kapóra jött ez a minden régit és magyart lejáratni akaró korai klerikalizmusnak, amely mindennek a leócsárlására, befeketítésére törekedett, ami a kereszténységre kényszerítés előtti időkben történt, márpedig nyilvánvaló, hogy a vezéri rang nem ér fel a királyéval, akinek akár több különféle vezére is lehet. És ami számunkra még ennél is fontosabb: a vezéri cím csalhatatlanul jelzi, a vezér nem visel koronát, valójában nem tekinthető államfőnek, csupán hadak, hadjáratok szervezőjének, parancsnokának, nem sérti hát a Szent Istvánra varrt „első magyar király” címkéjét. Így aztán a vezérség furcsa örökségként átszállt Árpád utódaira, s róluk némelyek magát a kort is VEZÉREK KORÁ-nak nevezték. Nyilvánvaló pedig, hogy tízedik századi királyainkra, Zsolt (Zulta), Taksony és Gézára már sehogy sem illett ez a tisztség, rájuk már semmiképpen sem illett ez az elnevezés, hiszen ők már semmilyen értelemben sem vezérek voltak, hanem uralkodók, királyok, méghozzá nem is akármilyen királyok, de nagykirályok, akik egy hatalmas, szuverén birodalmat igazgattak.
A „vezér” megjelölés hibás voltát még közülük is érezték némelyek, így hát rájuk a változatosság kedvéért a „fejedelem” fogalmát is alkalmazták.
Ennél feljebb már nem engedték őket. A fejedelem ugyan már uralkodót jelent, de nem koronás királyt. (Máig is hivatalosainkba rögzött felfogás szerint ugyanis koronánkat kívülről kaptuk, Szilveszter pápa kegye tüntette ki vele Szent Istvánt, mivel szerintük „primitív lovas nomád” népként nem volt koronánk és nem ismertük a koronát – amelynek valójában még a fogalma is a magyaroktól ered.)
A fejedelem az értelmező szótár szerint „kisebb területen bizonyos királyi külsőségek v. jogok nélkül, esetleg valamely uralkodóval szemben függő viszonyban (álló) uralkodó személy.” A torzítás, a zsidókereszténység érdekében történő nemzetellenes kisebbítő szándék tehát éppúgy nyilvánvaló, mint annak valótlansága, képtelensége.
Ily módon és ilyen célzattal jött létre hát klerikális historikusaink révén az a fura és ferde helyzet, hogy a tízedik századi független, nagyhatalmú királyainkat csupán vezérekként vagy fejedelmekként tartja számon történetírásunk, míg a már megkisebbedett hazában, félfüggőségben vagy éppenséggel bábkirályokként tengődő uralkodóink esetében, mintegy magasabbrendűségük jelzéseként, király voltukat emeli ki.

16. KI VOLT SZENT ISTVÁN KIRÁLY?

A magyar tragédia okainak kutatói közül némelyek őt gondolják minden bajunk okozójának, mivel ők maguk sem látják eléggé világosan, mi is megy végbe az ő országlása alatt. Előre kell bocsátanunk ezért: Szent István nem az, akinek jobbról és balról vélik. Kora és alakja a legsűrűbb titkokkal fedett, s így érthető, ha alakja, országlása még ma is a legellentétesebb vélekedések kereszttüzében áll. Röviden, pár szóban, érdemben szólni róla lehetetlen. Pártatlan, mindentől független, elmélyült kutatások alapján készült kötetek világíthatnák meg alakját, sorsos küzdelmeit, egyként lehántva róla a hamis ajnározás ködét és a megalapozatlan támadásokat. Mindennek feltárására itt nincs terünk, nem is feladatunk. Csupán annyit jegyzünk meg: nem ismerjük kellően őt, s ha megismerjük igazi mivoltát és tetteit – lelkünk legmélyéig megrendülünk.
Egyetlen királyunk, akinek évente megüljük ünnepét. Hiteles arca a koronázó palástról süt felénk. Felséges arc. Meggyötört arc, teli szinte felmérhetetlen akarattal és szenvedéssel. Nézzétek ezt az arcot! Nincs benne hiúság, s a gőgnek még árnyéka sem, csak szenvedés. Ez a kistermetű, vézna és gyönge ember legnagyobb hőseink és vértanúink egyike, ha ugyan nem éppen a legnagyobb. Szent István! Magyarok vértanúja! Két ellentétes fénytörés ködéből magasodsz elénk, miazmás hamis mázból és mardosó feketéből.
Pár futó szóban meg kell említenünk itt a szemszögünkből legfontosabbakat. Hivatását sosem feledte el.
Megmaradt királyként, a legmostohább körülmények között is igaznak és magyarnak.
Királynak és magyarnak nincs szentebb hivatása, mint népének és országának védelme, bármi is törjön rá, bármilyen kényszer morzsolja, fenyegesse is őt. Hivatott vezetőként népét kell szolgálnia, ha kell, életével is, életét sem kímélve, szembeszegülve bármi rátörő, őt gúzsba kötő ellennel, hatalommal.
Mivel ezért avatta őt urává a nép.
Szent István ilyen király volt. Szembenézett a sorssal. S mikor belátta, ő maga már, körülményei folytán képtelenné vált nemzete védelmére, lemondott méltóságáról és életének legszebb, legnemesebb hajtását, Szent Imre herceget jelölte ki maga helyett királlyá.
Már elkészült a királyi palást az új király vállainak a befödésére, már javában folytak a koronázási ünnepély előkészületei, már szétküldettek a királyi futárok a koronázási ünnep meghívóival, már csak hat nap, írd és mondd, mindössze hat nap volt hátra a koronázás megtartásáig, addig, hogy a Szent Korona az új király szent homlokát érinthesse, arasznyi idő, hat rövid nap csupán, és akkor vágatva, lóhalálában egy ifjú tetemét hozta egy kis csoport, egy felmetélt testű, halálba dermedt ifjú, a koronázásra kijelölt új király, Szent Imre tetemét. Vadkan végzett vele, jelentették, vadkan, akár később a kursaneci erdőben a bécsi futár jelenlétében egy másik nagy magyar hőssel, Gróf Zrínyi Miklóssal, a „VADKAN”.
Szent István a csapásba belebetegedett. Valósággal belerokkant, összeroppant.
Hónapok teltek el így, halálos gyászban, reménytelenségben.
Végre összeszedte magát a nagy király, a gyönge kicsi ember csudálatos akarattal.
Ráocsúdott, hogy mit kell tennie.
Beintette magához bizalmas hívét, az áruló szakállas Budát. Megeskette őt a titoktartásra és megparancsolta, vágtasson a nyitrai várba és királyi parancsára hozza elébe az ott ártatlanul raboskodó Vazult, akit királyi felségjogával élve, királyi pecséttel ellátott rendeletével ezennel utódjává és a magyarok királyává nyilvánít.
Buda, a szakállas Buda alattomban Kysla-Gizellához, a királynéhoz osont.
Kysla gyorsfutárt küldött a nyitrai börtönbe, s a láncra vert Vazult a királyné parancsára megvakították. A szándékosan későn érkező Buda csak ezek után jött meg a király rendeletével, majd a vérző, borzalmasan megcsonkított Vazult a király elé vezette. Krónikáink így emlékeznek meg erről:
„Meghallotta ezt (a király tervét) Gizella királyné, tanácsot tartott Budával, ezzel az alávaló emberrel, és nagy hamarsággal elküldötte követét, név szerint Seböst, ugyanannak a Budának fiát abba a börtönbe, ahol Vazult őrizték. Sebös tehát megelőzte a király küldöttét, kitolta Vazul szemét, és ólmot öntött fülének üregébe, majd Csehországba menekült. Utána megérkezett a király küldötte (Buda), látta a megvakított szeműt, és azon módon, sebesülten vezette a királyhoz.” Egy szeretett ifjú tetemét hozta elébe a szakállas Buda csoportja, egy iszonyúan megcsonkított, felmetélt testű halálba dermedő ifjú, a Szent István koronájának viselésére kijelölt ifjú megvakított, még élő tetemét. A király elborzadt a véres látványtól, és keservesen sírni kezdett.
Nem tudni, meddig tartott kétségbeesettségbe dermedése. Végre összeszedte magát a nagy király, a gyönge, kicsi ember csudálatos akarattal és elszántsággal…
De mielőtt tovább mennénk, foglaljuk össze a történetek lényegét:
Történetünket megelőzően Koppány vezér nyúlt a koronáért. Koppány seregét a „teutonok és hungarusok” közti összecsapás során leverték, őt magát felnégyelték.
Szent Imre herceg volt a korona következő várományosa. Őt megkoronázása előtt hat nappal megölték.
Utána Vazul királyi herceg következett. Vazult mihelyt kitudódott, hogy Szent István királyi utódjául jelölte ki, vandálul megcsonkították, úgy, hogy sérüléseibe belehalt.
A tények beszéde világos: mindenki meghal, aki a korona várományosává lép elő.
Miért?

Eltemetett világkorszak: a mágikus kor
Megjelent: Harmadik Szem, 1992. április

Megítélésem szerint a többé-kevésbé ismert utóbbi párezer éves időszak és a történelemelőttinek is nevezett több millió éves időszak határán zajlott le az emberiség történelmének legnagyobb katasztrófája, amelynek pszichikai, szellemi, fizikai következményeit mindmáig viseljük.
 
Az emberiség írásos emlékezete mintegy 5-7000 évre terjed vissza a múltba. A történelem előtti idők, átölelve az ember megjelenésétől az írásos feljegyzések koráig, több mint 3 millió éves korszakot jelentenek. Ebben az időszakban az ismeretek szóban, szájhagyomány útján terjedtek és őriződtek meg, a társadalmi élet központi elemeként ünnepeken, szertartásokon hangzottak el. A népek történelme, az emberiség közös múltjának emlékei téltett kincsként adódtak át az évezredek beláthatatlan során. Tudjuk, hogy Homérosz eposzai, a Nibelung-ének vagy a Kalevala is a szájhagyomány utáni lejegyzésekből maradt ránk. De milyen hagyományok maradtak ránk az írásos történelem koránál felfoghatatlanul nagyobb időről, az írás előtti korról? Az ősi szóbeli hagyományok elsősorban erről kellett szóljanak! Hiszen a kezdetek mindig meghatározóak, s a két kor hossza úgy aránylik egymáshoz, mint az ember magassága (kb.180 cm) bőrfelületének vastagságához (kb. 2 mm).
 
Mit tudunk magunkról?
 
A hagyományok az emberiség közös múltjáról alig vallanak. Szórványosan emlegetnek egy elsüllyedt Aranykort, vallanak arról, hogy itt a Földön volt a Paradicsom, az Éden-kert, hírt adnak a vízözönről. Másrészt a mai tudomány jórészt teljességében tagadja az Aranykor vagy az egész emberiségre kiterjedő vízözön tényét. És a hagyomány szerepe olyannyira lecsökkent, hogy súlya ma alig érezhető, dacára a csillapíthatatlan érdeklődésnek, dacára annak, hogy ezek a kérdések ma is húsba vágnak. Meghökkentően vakmerő, előzménytelennek tekinthető világtörténeti, az emberiség pályájának őskori törésvonalait feltáró hipotézis alapjait vázolom fel az alábbiakban.
 
Itt következett be az embert emberré formáló évmilliók kialakította őseredeti emberi világfelfogás, gondolkodás és hiedelemvilág, vagyis a mágikus kor, a mágikus világszemlélet trónfosztása. Ez a világkorszak-váltás az ember szellemi fejlődését két élesen elkülönülő, sőt szemben álló szakaszra osztja. A mágikus gondolkodás roppant időkig tartó korszakára, amely a szellemi mélyvilág, a tudatmögöttes erők kifejeződése és kiteljesedése volt, és a racionális tudatosság és a miszticizmusra épülő vallások korszakára. Jellemző e feltételezés újszerűségére, hogy még maga a kifejezés, a MÁGIKUS KOR vagy a MÁGIKUS GONDOLKODÁS KORÁ-nak fogalma is ismeretlen. Mi több, még a „mágikus” szó tartalma is tisztázatlan. Ahogy félreértelmezi egy barbár törzs az általa lerombolt magaskultúra kulcsfogalmait, mert egyrészt nem képes igazi összefüggéseit felfogni, másrészt szántszándékkal lejáratására törekszik, úgy kapott a mágikus cselekvés központi fogalma egyre kisebb súlyt. A helyére tolt fogalom, a „mágia” ellentmondásos, elvonatkoztatott fogalma ma már a puszta szemfényvesztéssel, az egyértelműen hamis látszatban való csillogással egyértelmű.
 
Valójában a mágikus világlátás a minden létezőben működő elemi, dinamikus kozmikus erőket érzékeli. Azokat az erőket, amelyek belső energiáik, késztetéseik alapján öntevékeny cselekvésekre képesek, mintha saját akarattal és gondolkodóképességgel rendelkeznének. Például a Napot, amely egy fizikai elven, a termonukleáris energiatermelés elvén működő égitest, a mágikus érzékelés úgy fogja fel, mint öntörvényű és önmagának tudatában lévő kozmikus cselekvésközpontot. Ezért ezt természetfölötti tényezőnek érzékeli, élőlényként fogja fel, társélőlényként Napistennek éli át, amivel emberiesíti, közel hozza az emberi világhoz, és így mindazt, ami a Nap belső fizikájából fakad, a Napisten tudatos, a földi világot életre keltő és tevékenységre segítő tényezőjeként közelíti meg. A Nap így gondolkodó, emberhez hasonló lénnyé válik, egyben az emberrel közel egyenrangú tényezővé, aki a maga szándékától, akaratától vezérelve cselekszik és árasztja áldásait a Földre.
 
A mágikus érzékelés révén a Nap az ember társává válik. Mindez csaknem teljesen igaz mai szemmel, mert a Nap valóban a földi élet fenntartója. Valóban jelenségek hihetetlenül gazdag változatossága zajlik le a Nap belsejében és a felszínen, öntevékenyen és a Kozmosz egészével összehangolva. Az egyetlen nyitott kérdés, hogy a Nap önmagának tudatában levő kozmikus cselekvésközpont-e, tudat érzékelésére és mérésére alkalmas mérőműszer hiányában a mai tudomány számára is eldönthetetlen. Ugyanúgy, ahogy a Kozmosz az Embert életre hívta, úgy hozta létre a Napot is. A mágikus szemlélet nem kiragadja az embert valós összefüggéseiből, hanem belehelyezi a természeti világba. A mágikus látás a világ minden elemét egyenrangúnak tekinti, egymást kiegészítő, cselekvő részeinek. Az öntevékenység képességével rendelkezik minden létező. Minden létező kozmikus erők folyama. A szikla cselekszik, mert koppan, mert kemény, mert lezuhan. A növény öntevékeny, mert önmagát kibontakoztatva fejlődik. A felületes, mai racionalitás tagadja, hogy a növény önmaga tudatában tevékeny lehetne. Sőt, a mai világlátásban az állat is egy lelketlen gépezet, egy alacsonyrendű teremtmény, amely az Embernél, a Teremtés Koronájánál szükségképp alacsonyabb fokon áll a ranglétrán, és így történelmileg vereségre, legyőzetésre ítéltetett.
 
Mi bizonyítja, igazolja, hogy az állati világ valójában mégis testvére az emberének? Mi bizonyíthatja, hogy az állat lélekkel bír és gondolkodik? Az ősi gondolkodás megjelenése a világ megkettőzését tételezi fel. Az agy képmegjelenítő berendezés, a kívül lévő világot képes belül is megteremteni, képekben újra előállítani. Az ősi gondolkodás képekben érzékelte a világot. Minden cselekvés elemi feltétele, hogy el tudjuk képzelni, mit akarunk tenni, mire van szükségünk. Hol van a víz, milyen táplálékra van szükségem. Nem kezdhetünk el vaktában rágcsálni mindent, ami kezünk vagy szánk ügyébe kerül, minden elképzelés nélkül. Vagyis minden élőlény rendelkezik a képekben gondolkodás képességével. Ez kell a tájékozódáshoz is. Csak az az élőlény képes fennmaradni, akinek megvannak a szükséges képességei, akinek a gondolkodása „képes”. Ha viszont az állatok, a növények képesek hozzánk hasonlóan képekben gondolkodni, milyen alapon tagadhatjuk meg tőlük a vallások által csak az embernek engedélyezett halhatatlan lelket? Úgy tűnik, a mennyország óhatatlanul benépesedik tigrisekkel, paradicsommadarakkal és skorpiókkal, cápákkal, tetvekkel !

Emlékezés a paradicsomi időkre
 
Képzeletben némelykor ott járunk, ahol az ősi Paradicsom alszik, a Paradicsom előtti nevenincs Paradicsom, érzékeink határán túli evilági föld lélegzik. Ősidők káprázatában, amikor még bölcső volt a föld, langyforró őstengeri erjedés, boldog bizakodás és készülődés, zsongó ismétlődésekből álló harmónia, a földi lét dimenziói: föld+víz+levegő – fölött lebegő emberi létezés hangokkal telített nyelvszülő Édenkertje. Madarak seregével együtt trillázó, harsogó emberkórus, zöldhullámú szennyezetlen világ, duzzadó őssarjadzás, kristályzó énekszólamok, mikbe folyamszerű titánsodratukkal beleörvénylettek az őssárkányok, beleüvöltöttek kardfogú tigrisek és az Édenkert magzatvíz melegségű, ősóceánerdőinek önmagát ünneplő ringását bevijjogták az archeopterix háromszögárnyú ősmadarak. A gyepszőnyegek alatt élelemre sóvárgó állatok lopakodtak, mert az életnek élnie kellett. De az ember és állat, ember és növény közt nem volt háborúság. A teremtésben béke honolt, jelenörömű, jövőt álmodó béke, mert menedéket adott növény állatnak, embernek, menedéket adott állat is embernek, ember állatnak, béke volt s élettörvény, nem korláttalan pusztítás. Sokáig, sokáig így volt ez, sokáig tartott az édeni békesség, a földi paradicsom zsoltárai úgy tetszett sohasem enyésznek el. Ámde bekövetkezett a nagy meghasonlás, égig érő fatörzsként eldőlt a virágkorszak, meghasadt az emberiség, letaroltattak a földi világ egységének arany lobogói. Betört a halál az Édenbe, veszésnek indult a Föld.
Ősemlékezetét vesztett emberiség
 
Miként lehetséges, hogy az emberiség sok millió éves tevékenységéről, élet-alakulásairól nincs semmilyen tényleges, kézzelfogható adat jóformán? És mitől fordult meg ellenkezőjére az őskorszak megítélése? Milyen tényező fordíthatta az emberiség tudatát évmilliók beidegzettségével és létező tapasztalatokkal, bizonyítékokkal szembe? Mert ma is világ-szemlélet-mérgező tanok híresztelik: az ősember („vadember”), akinek egyetlen szerszáma a bunkó, örökös félelemben, szüntelen élelemhajszolásban és didergésben élt.
 
Félő, hogy emlékezetirtás áldozatai vagyunk. Megnevezetlen korszakok jelöletlen erői kifordítottak bennünket önmagunkból. Elveszítettük önazonosságunkat. A ma embere nem azonos azzal az ősemberrel, aki teremtőként mivoltát kialakította, sorsát adta. Mint katasztrófa felé rohanó vonat, kisiklottunk pályánkról, s ugyanúgy, ahogy egy katasztrófa áldozatai sem emlékeznek, mi sem tudjuk, mi történt velünk.
 
Elveszett évmilliók hagyománya? Minden tapasztalati és kultúrkincse, amit nemzedékek ezrei és ezrei halmoztak fel? Lehetséges ez? Nem, ez teljességgel lehetetlen. Ilyen óriási idők tapasztalata nem veszhetett el. Magamagától, természetes úton semmi esetre sem. Hiszen ez a roppant kor beleivódott zsigereinkbe, ösztöneinkbe, világélményünk alapjaiba. Ki ne élte volna át álmában, hogy halálfélelemtől sújtottan menekülünk valami irtózatos szörnyeteg elől, de rettegéstől bénuló lábaink mély sárba, iszapba ragadnak – vagy arra riadunk álmunkból, hogy zuhanunk: zuhanunk a vak éjszakába, mintha kicsúszott volna kezünkből az ág, amelybe fogódzkodtunk? A mágikus kor emlékeinek ilyen óriás mérvű kiirtása csak egy új, addig nem feltalált emberellenes világtényező színrelépésével válhatott lehetségessé.

Az anyajogú társadalom bukása
 
Az anyajogú társadalom az emberiség természeti őstársadalma volt. Az emberré válás az emberi lét kezdeteitől a patriarchátusig terjedő óriási korszakot fogja át, mint a mai társadalom előzménye. Az emberiség története tehát ebben a vonatkozásban is kétfelé tagolható: egy több millió éves anyajogú és egy pár ezer éves patriarchális szakaszra. A matriarchátus lényegében anarchikus, azaz nem ismeri a hatalmi erőszakszervezeteket, állami intézményeket és ismeretlenek előtte az intézményesült vallás szervezetei is. Az anyajogú társadalom működését az ősi természetjog szabályozta. A nő családban betöltött kimagasló szerepe lényegesen befolyásolta a társadalmi szervezeteket. Öröklés, magántulajdon sem volt. Az utódok megjelölésénél csak az anya számított. A társadalom szerelmi életét is az ősi természeti viszonyok szabályozták, tehát nem ismerte az apajogú társadalom korlátait és mesterséges ellentényezőit. A párkapcsolatok a természeti hajlamok, hajlandóságok alapján jöttek létre.
Ezzel teljes összhangban állt az ősi társadalom hiedelemrendszere is. A természetimádás középpontjában az ősi ember által a leghatalmasabbnak ítélt természeti erő, a Nap állt, amelyet mágikus szemlélettel természetfölötti lényként tiszteltek, mint az egész természeti világ életre hívóját és fenntartóját. Ez a mai természettudományos világnézetünkkel is egyező hitvallás az emberiség egyetemes ősi hitének mondható, mert a világon mindenütt ma is rábukkanunk az ősi istenhit maradványaira és relikviáira. Ez volt az az ősi társadalom, amit a mágikus hit és a mágikus erők áthatottak, és amit erőszakkal döntött romba a hatalmi koncentrációra, erőszakszervezetekre, magántulajdonra és ezeket alátámasztó vallásokra épülő patriarchátus.

A hatalom önállósodása
 
Az emberi közösségeknek szükségük van vezetőkre. Az ősidők óta ezek a vezetők természetes úton, mint legrátermettebbek válogatódtak ki, mégpedig nem azért, hogy előjogokkal, kiváltságokkal ruházzák fel őket, hanem mert legalkalmasabbak voltak a közösség szolgálatára képviseletére, ügyes-bajos dolgokban való irányítására. Az önszervező társadalmi szervezetek vezetői épp az önszervezés miatt nem különültek el az őket kiválasztó közösségtől, hanem annak részei maradtak éppúgy, ahogy az agy, a cselekvő izmok, végtagok sem valósítanak meg elkülönült uralmat a test fölött, s nem válnak ellenlábasává, elnyomó zsarnokává. A vízözönt követően, az anyajogú társadalom megdöntésekor azonban bekövetkezett ez a végzetes fordulat. A matriarchátus megdöntésének célja a vezetésnek a közösség érdekei fölé emelkedő hatalommá átvedlése, átváltoztatása volt. Ez a végzetes fordulat lett az emberiség első nagy önmeghasonlása. A közösség-létrehozta vezetés lehetőségeivel visszaélve a közösségtől független, azt szabad létében korlátozó, elnyomó erővé vált, horizontálisan mintegy kettéhasítva az emberiséget. Immár nem a közösség szabta meg a vezetés létét, tevékenységét, hanem a hatalommá vált vezetés a közösségéét, amelynek urává vált.

A patriarchátus kiépítése
 
A patriarchátusnak elemi érdeke volt a megdöntött ősi társadalom eszmerendszerének megsemmisítése, minél tökéletesebb kiirtása. Az emberiség tehát a patriarchátusra való áttérésekor szükségszerűen szembefordult saját szellemi múltjával. Mivel pedig az anyajogú társadalom emberré válásunk során a természeti változások alakulásai nyomán öntörvényűen jött létre az ősidők mágikus mélyáramaiban, magában őrizve ősidők millióinak minden hagyományemlékét, a hatalmi vezetés kicsikarta új, apajogú érdekérvényesítés évmilliók hagyományaival fordult szembe, évmilliók felbecsülhetetlen, felmérhetetlen hagyománykincsét pusztította el.
 
Az emberiség ezzel a fordulattal mintegy önmagát vakította meg, saját gyökereit irtotta ki. Az anyajogú ősi társadalom megdöntésével kényszerűen állandósult a hatalom, mint a mesterséges állapot fenntartásának egyetlen biztosítéka. A hatalom árnyékában létrejött a vagyoni érdek és a közösségi érdek fölé tolakvó magánérdek. Az öneszmélés távlatait nyújtó múlttal szemben az élet a pillanatnyi lét szűk karámjába záródott. Az ember- és életellenes fordulat alapja és következménye is, hogy a tudat szembefordult saját mélyvilágával, a mágikus mélytudattal, a mögöttes tudattal. A háttérbe szorult mélytudat lefokozódott és észrevétlen háttérbe került. A tudat ilyen kozmikus szerepkiugrása elindította a szellemi elcsökevényesedés máig tartó kontraszelekciós folyamatait. A természettől korlátlanul szabad, kozmikus szerepet betöltő, világérzékelő és világeszmélő szellem az élet és természetellenes hatalom rabja lett. Az új világrendben mindenekelőtt a múlt eltörlésében, meghazudtolásában kellett segédkeznie. Fellobbantak az első könyvmáglyák, miként erről a biblia is beszámol. A létrejött hatalom ellenségévé vált az emberi tudásnak, a szabad gondolatnak és tudománynak. A hatalom tudásellenessége kitetszik az ember bűnbeesésének bibliai legendájából is. Eszerint hajdani üdvösségünk azért veszett el, azért űzettünk ki a Paradicsomból, mert az ősemberpár evett a Tudás Fájának gyümölcséből, és ez által istenellenes bűnt követett el. Valójában pedig azok űztek ki bennünket a Paradicsomból, akik az első bűnt elkövették, és akik ennek fedezésére megtiltották számunkra a Tudás Fája gyümölcsének élvezetét. Így váltak és válnak azóta is a legszélesebb embertömegek jogfosztottá és kiszolgáltatottá, agymosottá.
 
Így pusztítják évezredek óta a mágikus kor minden máig fennmaradt nyomát. Ha ez a végzetes fordulat kiterjed a belső mélyvilágra is, s kiöli a minden lény önfenntartásához nélkülözhetetlen mágikus hatóerőket, ösztönöket, akkor a majdani esetleges űrlátogatók kiírhatják az emberiség fejfájára: FUIT, azaz: VOLT.
 
Tudat és mélytudat az őskezdetektől eltekintve talán sohasem volt, nem lehetett tökéletesen egy. Az önérzékelés, öneszmélés e két tartományát nem választották el áthatolhatatlan falak, s a kettőt dinamikus kölcsönhatások kötötték össze: az ős-önérzékelő-öneszmélő alapból, a mágikus töltésű mélytudatból szüntelenül áramlottak a mágikus jelzések, sejtések, késztetések a fölöttes tudatba, a célszerű, gyakorlati irányítás e szükségszerű szervébe, amely kései, gyér fényű jelzőlámpásként villogott a mélytudat árammal telített roppant mezői fölött. Az előbbre lépés a két tudatszféra egymáshoz közelítése, szorosabb egymásra hatása, együttműködése lett volna. Az emberiség tragédiájára azonban nem ez, hanem a két tudatréteg elkülönülése, egymás ellen fordulása következett be. A következmények felmérhetetlenek és beláthatatlanok. A nagy szakítás a mélytudat mágikus szellem- és ösztönvilágát trónfosztó felületi ügyintéző tudat kezébe játszotta át az emberiség vezetését. Az ember ezen meghasonlás áldozataként kiszolgáltatva, rabszolgaként tör a Természet és a lét minden szférája uralására, hatalmi alávetésére, mint egy olyan világegyetem tényezője, melyben minden és mindenki minden és mindenki elleni halálos gyűlöletes erkölcstelen háborúba született, melyben egész élete kimerül. Ide nyúlik vissza a gyökere az ember és a bioszféra kapcsolata megromlásának. Az ember szembefordult az őt éltető természeti világgal, kirekesztve a Természetet, a növény- és állatvilágot az élet szentségének fogalomköréből is.
Ez a végzetes fordulat nemcsak a mágikus világérzékelést, de értelmet is lefokozta. Az emberiséggel szembefordult áruló vezetés elemi érdeke fűződött az emberi tisztánlátás megzavarásához, tehát nem csupán a mágikus világ hiedelemrendszerének megsemmisítése, de az emberi gondolkodás gátlása is. Erre kellettek a miszticizmus alapján kifejlesztett vallási eszmerendszerek, mert ezek elfedték azt a szörnyű törést, bűnt, amit a hatalom színrelépése jelentett.

A mágikus és a misztikus világszemlélet ellentéte
 
A mágikus hiedelemrendszer végtelenül konkrét volt, mindent néven nevezett. Ennek az ellentéte az elvont, ezt kellett a mágikussal szembeállítani, mert az elvont mindig megfoghatatlan. A közmondás szerint „az ördög a részletekben rejlik”. És valóban, ott az igazság. Ha elmossuk a történések részleteit, magát az igazságot mossuk el, és ezzel egyre nagyobb terepet kap a hazugság. A misztikus Istennek éppen ezért nincsenek megfogható tulajdonságai. A misztikus Isten az ellenőrizhetetlenségbe, a merő elvontság megfoghatatlanságába menekül. A misztifikáció abban áll, hogy az abszolút elsikkasztott valamit, a tökéletesen elvontat teszi meg a mindennek, az Istennek. A misztika a természetfölötti erőket teljesen elvont formában vetíti elénk, aminek az a lényege, hogy az értelem nem képes logikailag sem ellenőrizni, sem elfogadni egy ilyen merőben elvont Isten létét. A miszticizmus nem más, mint a valóságos természetfölötti, vagyis kozmikus erők kivonása az értelem hatóköréből, a logika ellenőrzése alól. A miszticizmus végső soron az emberellenes hatalom fügefalevele. Olyan mesterkedés, ami az emberi gondolkodás korlátozására és megzavarására törekszik. És ez meg is nyilatkozik a szentatyák, valláselméleti szerzők munkáiban, akik nyíltan vallják, hogy hinni kell, nem gondolkodni.
 
A történelmi időkön áthúzódó és folyamatosan egyre végzetesebben mélyülő világválságból keresnünk kell a kiutat. Nem mindegy, milyen életet tudunk élni, milyen világba születnek utódaink. Meglehet, hogy az emberiség megújulásához a bennünk élő mágikus erők önmagára találása visz el.

A Magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása

Magyarok titkos története, 3. rész, titokfejtő Kiadó, 1993;
Koronás Kerecsen Kiadó, 2008.

Elöljáróban gyötrelmes kérdéseket kell felvetnünk:
MI TÖRTÉNT VELÜNK MAGYAROKKAL? MI TÖRTÉNT? LEGELŐBB EZT KELLENE MEGTUDNUNK.
HOL TÖRT MEG A RÉGI MAGYARSÁG ÉLETEREJE, LENDÜLETE, HATALMA?
HOL ROPPANT MEG A MAGYARSÁG GERINCE?
HOL VESZTETTÜNK UTAT?
UTAT TÉVESZTETTÜNK?
ELTÉVELYEDTÜNK?
HOL TÉRTÜNK A VÉGZET, A PUSZTULÁS ÚTJÁRA?
MIKOR? MIKÉPPEN? ÉS MI ÁLTAL?
MIÉRT ZUHANUNK EZER ÉV ÓTA MIND MÉLYEBBRE ÉS MÉLYEBBRE SZAKADÉKBÓL SZAKADÉKBA?
MIÉRT FOGY SZAKADATLANUL LÉLEKSZÁMUNK?
MIÉRT APRÍTJÁK, DARABOLJÁK EZER ÉV ÓTA ŐSI FELSÉGTERÜLETEINKET?
MIÉRT PUSZTULT KI — ÉS PUSZTUL MA IS — NÉPÜNK ÓRIÁS, HAJDANTA SZÍNMAGYAR TERÜLETEKRŐL?
MIÉRT FOGY, CSONKUL ORSZÁGUNK EZER ÉVE MÁR S MIÉRT RABOLHATTÁK EL LEGUTÓBB HAZÁNK KÉTHARMADÁT?
MIÉRT SENYVEDÜNK ÉVSZÁZADOK ÓTA SZÁZFÉLEKÉPPEN LEPLEZETT IDEGENURALOM ALATT?
MIÉRT NEM KÉPES HELYTÁLLNI A MAGYARSÁG A NÉPEK KEGYETLEN KÜZDELMÉBEN?
MIÉRT SZORÍTTATUNK SZÜNTELEN HÁTRÁBB-HÁTRÁBB?
MIÉRT VAGYUNK TÖBBÉ-KEVÉSBÉ ÜTÖTTEK, ELNÉMÍTOTTAK SAJÁT HAZÁNKBAN IS?
KÉT VILÁGÉGÉS UTÁN MIÉRT MI LETTÜNK ÁLDOZATI BÁRÁNYUL PRÉDÁRA VETVE?
MI AZ OKA, HOGY VELEJÉIG ROMLOTT, BŰNÖS VILÁGBAN MIELLENÜNK BŰNÖKET ELKÖVETETT, JOGTIPRÓ NÉPEK KÖZÖTT ÉPPEN MIRÁNK, ÁLDOZATUL VETETT MAGYAROKRA SÜTÖTTÉK RÁ, HOGY BŰNÖSEK VAGYUNK?
MIÉRT SÜPPEDTÜNK SÁPADT SZOLGASÁGBA, TUNYASÁGBA, ÖRÖK HÁTRÁLÁSBA?
MIÉRT VERGŐDIK TEHETETLENÜL, PARTRAVETETT DÖGLŐDŐ HALKÉNT A MAGYAR NEMZET?
MI AKADÁLYOZZA A MAGYAR GÉNIUSZ  ÉGRETÖRÉSÉT?
MI FOJTJA LE, MI FOGJA LE A MAGYAR SZELLEMET?
MIÉRT TILALMAZOTT A NYÍLT SZÓ?
MIÉRT FEDI SZINTE ÁTHATOLHATATLAN HOMÁLY EGÉSZ TÖRTÉNELMÜNKET? TÖRTÉNELMÜNK NAGY ALAKJAIT, RETTENTŐ TÖRÉSEIT, VÉGZETES FORDULATAIT?
MIFÉLE GÁTAK ÁLLNAK ÚTJÁBAN AZ IGAZSÁGNAK?
MIÉRT NEM ISMERHETJÜK MEG MAGUNKAT A MAGUNK IGAZ MIVOLTÁBAN?
MIÉRT ÚR FÖLÖTTÜNK A HAZUGSÁG LÉLEKTÖRŐ HATALMA?
MI BÉNÍTJA MEG, MI DERMESZTI A NEMZETET?
MI FÉKEZI LE MOZDULÓ KEZÜNKET?
MITŐL TORPANNAK VISSZA GONDOLATAINK?
MITŐL REKKEN EL KIÁLTÓ SZAVUNK?
MI RONTJA MEG SARJADOZÓ KEDVÜNKET?
MI RABOLJA EL TŐLÜNK A PÓTOLHATATLAN GYERMEKÁLDÁST, A MEGÚJULÁS ÖRÖMÉT?
MIFÉLE SÁTÁNI ERŐ ÚRHODIK RAJTUNK?
 
FELELNÜNK KELL EZEKRE A KÉRDÉSEKRE!
MÉG HA KISZAKAD IS A TORKUNK!
 
MINDENEK ELŐTT FELELNÜNK KELL ARRA,
HOL VAN A BAJOK GYÖKERE, 
HOL S MIKOR, MIKÉNT KEZDŐDÖTT MINDEZ?
HOL S MIKÉNT VESZEJTETTEK VELÜNK UTAT?
 
Mert valamit vesztettünk, tény s való. S nem tudjuk, mit vesztettünk. Tán mindent elvesztettünk? S hol és miként történt ez? Hol volt az Ady említette „valahol”? S hol a nagy letérő? Vesztettünk? Utat vesztettünk, mint világtalan vak vándor, vakvágányra siklatott vonat vagy ködben eltévedt magányos lovas? De hát a nemzet nem lovas és nem magányos vándor, s nem is úton halad – útja a táguló idő, a vad történelem. Nemzet, hatalmas nemzet, hogy veszthetne-téveszthetne utat? Embermilliókból álló nép nem tévedhet el, hacsak nem tévesztik meg s vezetik szándékosan félre.

MI TÖRTÉNT HÁT VELÜNK? HÉTLEPLES FÉLREVEZETÉS ÁLDOZATAI VAGYUNK?
FELELNI KELL MINDENRE,
EZERÉVES VÉRTANÚSÁGUNKRA,
FOJTOGATTATÁSUNKRA,
TÖRPÉVÉ VARÁZSLÁSUNKRA,
S MINDENEKELŐTT ARRA
MIKOR KEZDŐDÖTT MINDEZ?
HOL, MIKOR, HOGYAN, MIÉRT,
MIVEL KEZDŐDÖTT NÉPÜNK
EZER ÉVI POKOLJÁRÁSA,
MÉRHETETLEN SZENVEDÉSE? (...) 
Géza trónra lépésétől Szent István haláláig roppant jelentőségű változás, éles fordulat történt a magyarság életében.
Ha volna (valaha volt) külön magyar naptárunk, időszámításunk, úgy ennek a sorsfordulónak a kezdeti vagy befejező pontját kellene keltezésünk alapjává tennünk.
Hivatalos történeti irodalmunk az óriási horderejű változások lényegét a KERESZTÉNYSÉGRE TÉRÍTÉS és az ÁLLAMALAPÍTÁS fogalmával jelöli meg.
Minden történelmi munka, minden szellemi és álszellemi, társadalmi és áltársadalmi, irodalmi és álirodalmi fórum ezt harsogja, minden sajtótermék ezt sulykolja belénk, mint megdönthetetlen és nyilvánvaló igazságot.
Ha így van, ha valóban így igaz, ha valóban akkor kezdtünk el élni, úgy akkor lettünk azzá, amivé lettünk, s ami ma vagyunk.
Az igazsággal olykor nehezebb szembenézni, mint a fényben tobzódó nappal.
Mégiscsak meg kell tenni.
Lefejeztek egy nemzetet.
Miként hóhérpallos a hátrakötött kezű, tőkére ráhúzott rabra, úgy zuhant Géza nagyfejedelem kora a magyarságra.
A pallossal lecsapott fej véres labdaként felszökik, elgurul.
A fejetlenné vált test vergődve ráng, mintha belülről valamiféle vihar rázná.
Az üvegesedő szemek még látnak.
A koponyában gondolatok viharzanak.
Elrabolták tisztánlátásunkat.
Elrabolták a Napot, a Holdat.
Elrabolták a Magyarok Istenét.

VALAMIFÉLE FELHŐ TERPED A MAGYARSÁG LÁTÓHATÁRÁN, ÁTHATOLHATATLAN KÖD, LÁTÁSRONTÓ HOMÁLY
 
Sokféle elme, magasan szálló lélek megtorpant itt, ennél a pontnál, mert valamiféle köd, betört híd, zúzalék,
valami akadály, gát, tilalom, kőtorlasz, gyöngeség, félelem, gyávaság, bűn, ernyesztő tunyaság, eszméletorzó ború, mélyfekete sugárzás, lélekdermesztő átok húzódik itt, átok és konok tiltás, alattomos kígyófenyegetések, vad hazugságbozót.
És mégis tovább kell lépni, mert él az élet, s fényt, életet követel.
 
A magyar géniuszok mindahányan felvetették:
MI A MAGYARSÁG ROMLÁSÁNAK OKA?
MI TÖRTÉNIK VELÜNK? MIÉRT PUSZTUL A MAGYAR?
Évszázadok óta zendül fel ez a kérdés a magyar történelem irtózatos szakadékaiból, omló falak mögül, letarolt városok égő koponyáiból, világárulás által elszakított véreinkből:
MIÉRT SÚJT MINKET A VÉGZET?
MI AZ OK? MI AZ OK? (...) 
RÉSNYITÁS TITKOS TÉNYEKRE
 
Borzasztó tájékozatlanság és tudatlanság uralkodik nemzeti múltunk minden kérdésében.
 
Magyarok Titkos Története sorozatunknak előző, KIRÁLYGYILKOSSÁGOK c. kötetében egy roppant különös eseményről, Willermus apát cseléről számoltunk be, aki egy templomi falrésen át kilesvén Salamon király titkos tanácskozását a későbbi Magnus (Géza) király megöléséről, nekünk is bepillantást engedett azon a résen át a kor titkaiba:
„Willermus vagy Vilmos apát, miután látta, hogy Salamon király bizalmas híveivel tanácskozásra állt össze, elrejtőzött valami kis zugolyban (talán a gyóntató fülkében), ahonnan mindent jól láthatott és hallhatott: a fülke résén át bekukucskált a templomban zajló tanácskozásba és az ő révén, általa, mintegy az ő szemén át, mi is beleshetünk történelmünk egy olyan titkos eseményébe, amelyet gondosan el akartak rejteni minden fül és minden emberi szem elől”. (Királygyilkosságok, 73.)
Jelen munkánkban hasonló titkos rést akarunk nyitni olvasóinknak arra a rejtelmes, szemünk elől tökéletesen elfedett nemzeti tragédia hátborzongató háttértényezőire, amelyen a magyarság a X-XI. évszázadban átesett. Nyújtson ez a munka, akárcsak a derék Willermus apát templomi leső-rése bepillantást e vészterhes idők mindmáig eltitkolt, félelmes történéseire.
(...)
Géza ekkor fogadalommal kötelezte magát, és esküvel ígérte, mielőbb gondoskodni fog arról, hogy minden alattvalója parancsának engedelmeskedve s példája szerint Krisztus hívévé váljék.” (i. m. 111.) Miért tesz esküt a magyar király a prágai püspök színe előtt? Mi készteti e lealázó cselekedetre? Önmagától szánta rá magát vajon erre? Belső meggyőződésből?
(...)
„Kitűzték a napot” – mondja Ransanus, s már a többes szám használata is jelzi, nem Géza tűzte ki (erre módja sem igen lehetett volna), hanem bizonyos, meg nem nevezett személyiségek. A szervezés sokrétű és alapos volt, ezt tanúsítja, hogy „sokan az előkelők, a gazdagabbak és a szegények közül” is megjelentek, vagyis minden előre elhatároztatott és elrendeltetett. Sikerült tehát Gézát olyan kényszerhelyzetbe hozni, hogy a nyilvánosság előtt kötelezze magát a kényszerítésre. Ez volt a nyilvános templomi ünnepség célja, de tán még inkább az, hogy a kényszerítés elvét ünnepélyes templomi keretek között mintegy szentesítse, nyilvánosság előtt elkötelezze a királyt és a hatalmi szerveket (erőszakszerveket) a fegyveres kényszer alkalmazására a térítésnél. Olyan egyházi-hatalmi aktus volt ez tehát, amelynek lényegi célja az erőszak és kényszer meghirdetése. Felső parancsra, egyházi segédlettel kimondatott tehát a népre a kényszer alkalmazása a kereszténységre térítésben. Géza eskütétele is arra utal, hogy ez az ifjú magyar király nem egészen azt teszi, amit akar.

WOLFGANG SZERZETES REJTÉLYES MEGBÍZATÁSA
 
A magyar történelemnek ezt a szakaszát, melyet előszeretettel jelölnek a kereszténységre térítés korának, bátran nevezhetnénk a germán terjeszkedés és titkos hódítás korának is.
„Hazánk, mely még Taks korában a nyugot befolyása előtt zárva állt, Gyejcs (Géza) kormányának legelső éveiben a császár és a német papság befolyásának önkényt látszik föltárni keblét... – írja Szabó Károly, a múlt század egyik jeles historikusa – azon fegyvertelen lelki hódítók előtt, kik jól kigondolt terv szerint készültek a harcias szellemű magyarokat a kereszténység szelídítő igájába szorítani, s egyszersmind a független magyar hazát először egyházilag a lelkiekben, azután politikailag is, mint e korban a megtérített népek rendes sorsa volt, a német birodalom felsősége alá vetni.” (Szabó Károly: Vezérek kora, 342.)
Szabó Károly említetlenül hagyja itt, hogy nemcsak „fegyvertelen lelki hódítók,” de ennek örve alatt fegyveres hódítók hatalmas seregei is elözönlötték titkos utakon az országot, oly módon, hogy a gyanútlan s a halálos veszedelemre későn ébredő nemzet ne is sejtse, mi készül titokban ellene.
Nagy a ködkavarás; azt hangoztatják, hogy Wolf­gang követsége sikertelen volt és félbe is szakadt, illetve el sem kezdődött, mivel Piligrin, Passau püspöke (aki jogcím nélkül igényt formált a nem létező pannóniai egyházmegyére) merő féltékenységből visszahívta őt.
A pártidők felkapott párttörténésze, Győrffy György, aki a történelmi tények ellenére a régi magyarok sosemvolt „megtérési vágyáról” ír, ami önmagában történelmi képtelenség és csak fokozza a Wolfgang követségével kapcsolatosan amúgy is fennálló zűrzavart, a következőket írja:
„Bizonyos (?), hogy az ekkortájt tudomásukra jutott magyar megtérési vágy buzdította fel Wolfgangot, hogy apátjának engedélyével elinduljon Magyarországra téríteni. Alig ért azonban Pannónia végeihez, Piligrin püspök visszarendelte”. (Győrffy, 1977, István király és műve)
Elképesztően logikátlan feltevés: Ottó császár követét az alárendelt egyházfi hívja vissza! Piligrinnek nem volt lehetősége Wolfgang követi kijelölését megakadályozni, de arra volt módja-ereje, hogy I. Ottó feje fölött átnyúlva visszarendelje a császári követséget. Ha a szellemi csúcsteljesítményeket nyilvántartanák, ezt a képtelenséget be lehetne írni a rekordok könyvébe.
Wolfgang útjának megszakítását, kudarcát semmi sem bizonyítja. Ellenkezőleg. Wolfgang útja rendkívül sikeres volt. Bizonyítékaink vannak erre. De vegyük sorra a tényeket.
(...)
De még ez sem minden. Wolfgang Civakodó Henrik és családjának legfőbb patrónusává és politikai tanácsadójává emelkedik, főként a magyarokkal kapcsolatos ügyek irányításában.
Mi több, rábízzák a Magyarország jövendő királynéjának kiszemelt Giesel des Traue (a hűség záloga) Giesel-Gizella nevelését: szellemi-politikai felkészítését, kiképzését a rá váró feladatra.
Mindez csak a történetírás sarlatánjai által értelmezhető másként, mint olymódon, hogy Wolfgang 972. évi magyarországi követjárása során felbecsülhetetlen érdemekre tett szert titkos megbízóinak sze­mében, és bizonyságát adta ádáz magyarellenességének, urai iránti hűségének.
Mi volt ez a felbecsülhetetlen szolgálat? Nem tudni. Az adatirtás, a mellébeszélés és a hazugság fekete lappal zárja le itt a kutató tekintetet. A történelemhamisítás szörnyetege elnyelte a konkrét tényeket. Egy fénynyalábot mégis rázuhantathatunk a történtekre.
Wolfgang követségét nagy sebbel-lobbal követi I. Ottó császár egy újabb titkos diplomáciai küldetésű követsége, Bruno püspök, ha lehet, még rejtélyesebb követsége. Ez a második követségindítás visszavilágít a Wolfgangéra. Következésképpen Wolfgang olyan eredményt ért el a magyar királyi udvarban, hogy sürgőssé vált az újabb követség kiküldése. Ezt pedig csak úgy értelmezhetjük, hogy Wolfgang megpuhította a talajt a további titkos tárgyalásokra, magyarán: a Magyarországba történő titkos behatolásra, a magyar nagyhatalom és a magyarság megrontására.
Felmerül a kérdés: hogyan, mi módon? Csak egyféle válasz lehetséges: Wolfgangnak sikerült kapcsolatot létesíteni a magyar udvarba beépült titkos idegenérdekű erőkkel és a megvesztegethető főurakkal, akik hajlandóságot mutattak egy udvari puccs végrehajtására.
Megpuhította és előkészítette a talajt a Magyarország elleni diverzióra. A drámai következmények messzemenően alátámasztják e feltevést. (...)
 
KI(K) PARANCSOL(NAK) A MAGYAR KIRÁLYNAK?
 
Hartvik püspök legendájában meghökkentő adatba ütközünk.
Géza „nem mulasztott el megtenni mindent, amit tudott, és amit tenni kellett népe megtérítése érdekében, a prágai Szent Adalbert püspök rendelkezéseinek megfelelően.” (Kézai 158.)
 
„Jelentik neki, hogy boldog Albert, A CSEH EGYHÁZ FŐPAPJA úton van hozzá az ő megtérésére és az őszinte hit előmozdítására, hogy dicsőítő áldozattal áldozzon az Úristennek. Elmondhatatlan öröme támadt Krisztus új katonáiban, a vezér híveivel Krisztus apródja elé vonult (a magyar király a cseh főpap elé!), tisztességgel fogadta, és ahogy a látomás intette, MINDEN MÓDON KIMUTATTA NEKI, HOGY ENGEDELMES GYERMEK LESZ.” (Árpád-kori legendák 35.)
 
Talán fölösleges is a kommentár: Géza, a magyar nagykirály alázatosságot és engedelmességet fogad a cseh főpapnak: a prágai püspök rendelkezik a magyar király felett; ő szabja, parancsolja meg, mit kell és mit szabad tennie.
(...) 
Magyarok és németek addig a fegyverek nyelvén társalogtak. Tény, hogy az akkori Európában nem volt semmiféle más hatalom a germánon kívül, amely akárcsak megkísérelhette volna is a magyarokkal szembeni megmérettetést. Érthető volna hát, ha a germán hatalom, háromnegyed évszázad támadó magyar külháborúinak csapásait szenvedve, a megbékélés útjait keresi, s a két nagyhatalom, a hosszú háborúskodásba belefásulva, a béke létrehozására tesz kísérletet. Senki ebben kivetnivalót nem találhat.
Csakhogy itt nem kiengesztelődésre, béketeremtésre irányuló erőfeszítések történnek. Tanúsítja ezt önmagában már az is, hogy a magyar-germán érintkezés titkos szálakon fut tovább, titkos erők lépnek mindinkább sorompóba, titkos erők mozgatják a színfalak mögül az eseményeket, minden titokban, a titkosság leple alatt megy végbe; a fegyverek után az események irányítását a titkos diplomácia veszi át, s ezt a tényt az adatirtó inkvizíció minden mesterkedése sem képes eltüntetni.
A titkos erők színrelépésével sajátos fordulat észlelhető a magyar-germán viszonyban, illetve az európai politikában, mondhatnók, a szél iránya megfordul; ha mindeddig – katonai síkon – a magyar félé volt a kezdeményező, meghatározó szerep, a titkos diplomácia előretörésével a germán fél kezébe került a teljes kezdeményezés, a magyar erő pedig – nagy tehetetlenségi nyomatékkal – a cselekvésképtelenség, tehetetlenség és védtelenség állapotába kerül, a szenvedő, a védtelenül kiszolgáltatott fél állapotába, amelynek esélye sincs a szembenállásra, annyira nincs, hogy fel sem ismeri – még egy ezredévvel a lezajlott dráma után sem –, mi történt (történik) vele, s mi folyik ellene a kulisszák mögött.
Wolfgang lába nyoma még ki sem hűlt, máris jön a német császári udvarból az újabb követség, Bruno püspökkel az élen. Ha élne a békevágy a német udvari körökben a minapi ádáz ellenséggel szemben, úgy igen hevesnek mutatkozna ez a békevágy és a barátság, legalábbis a barátkozási kedv. És az új követ körül még sűrűbben rajzanak a titkok és a bonyodalom; az elhallgatások és mellébeszélések, sejtetések itt fellelhető közegét úgy örvénylik körül a talányok sűrű rétegei, hogy már-már reménytelennek látszik az igazság kihámozása.
E német részről hirtelen támadt heves barátkozáshoz csak azt kellett kivárni, hogy Taksony nagykirály kidőljön a sorból, s mivel, a jelek szerint, ez magától nem ment – Taksony még mindössze 38 éves volt –, segítettek kicsit neki, s ekképpen aztán újólag gyermekkirály, Taksony neveletlen gyermeke csüccsenhetett a magyar trónra. Politikai ármánykodást, ordas kétszínűséget, nemzetközi cselszövényt felfogni sem képes tiszta, múlttalan lélek, aranyos királyi báb, arctalan erők hatalmi játékbábja. Tüstént beindulhatott a rejtelmes és baljós ölelkezés, amelyre az augsburgi ütközet óta várva várt Ottó, a horgas elméjű, dicsőséges német császár; eljött a nagy alkalom, a múltat el lehetett söpörni s fekete kézzel átnyúlni a múlt fölött; ellenség barát mezében lépett fel belső segítő karok között, s követ követet követett, Wolf­gang után nekieredhetett Bruno püspök s Bruno nyomán már útra kelhettek a magyarok követei...
Mi tagadás, a történetvizsgáló értetlenül áll a Bruno püspök követjárását árnyaló jelenségek előtt, értetlensége az események, a zajló események ellentmondásosságából fakad. Mert lehetetlen napirendre térni afölött, hogy ezek az események, az új király trónra lépése után tüstént elkezdődött titokzatos követjárások, ellentmondanak mindannak, ami ez idáig meghatározta a magyar politikát, a magyar és a német viszonyát. Az évszázados kegyetlen hagyományok teljesen ellentmondanak ennek a folyamatnak, ami ekkoriban zajlik. Természetesen lehetséges és kívánatos a kibékülés, az együttműködés a németekkel, az ellenségeskedések félbeszakítása és megszüntetése, ez minden korra, minden háborús viszályra értelmezhető, és érvényes erre a korra is, de távolról sem ez az, ami itt folyik; nem a jobb belátás kerekedett felül, nem holmi kibékülésre, vagy együttműködésre törekvés, nem az eddigi ellenséges viszonynak a felszámolása. Egészen más történik és egészen más módon, efölött nem lehet vita. Öntudatlanság, ha nem vesszük észre: az, ami itt történik, az rendellenes, kihatásaiban pedig félelmetes; nem egy adott áldatlan állapot kölcsönös javításáról, felszámolásáról van szó, hanem merőben másról. Az a germán hatalom, amely valóban kegyetlen csapásokat szenvedett el a magyaroktól, de éppen ezért akkor a magyaroknak engesztelhetetlen ellenfelévé és ellenségévé vált, nem a békülés lehetséges és szükséges módozatait kereste, ehhez szükségesek lettek volna a megfelelő alapok is. Itt mindez hiányzik és ez jelzi, hogy nem ennek a két nagyhatalomnak egymáshoz való közeledése folyik itt a megfelelő mederben, s keretek között, ellenkezőleg: a germán fél álarcosan közelít, titkos operációkkal, ügyletekkel, mesterkedésekkel dolgozik. Jelzi ezt már az is, hogy nem egy magát és kormányát megtalált és a maga összeköttetéseit, helyzetét fölismert és azzal tisztában lévő uralkodóval lép kapcsolatba a germán hatalom, hanem akkor lép föl, amikor itt egy rejtelmes királycsere történik. Tehát a változásoknak abban a veszedelmes időszakában, amikor még nem tudni, hogy miből mi fejlődik ki. Amikor az új kormányzat és az új király még nem állt, nem állhatott a maga lábára, tehát valójában a változásnak, a válságnak nehéz és bonyolult időszakában, amikor még nem kristályosodtak ki az álláspontok, ekkor lép fel, és hogyan? Akkor sem nyíltan, például átfogó nyílt ajánlatokkal az ellenségeskedések elhárítására, a béke megteremtésére és az esetleges jövőbeni együttműködésre, hanem a legsötétebb ármánykodások közepette a legnagyobb titokban, titkos diplomáciai követségek útján, tehát olyasmi történik itt, amit valójában nem foghatunk föl másként, mint álcázott titkos erők támadásaként, mint olyan titkos diplomáciai manőverként, amelynek célja közel sem az, amit ürügyül felhoznak valóságos céljainak leplezésére, tehát nem holmi békesség és kiegyezés elérésére irányuló erőfeszítés folyik itt, hanem a nemzetközi bűnszövetkezet támadása a gyanútlan élet ellen, a valamilyen módon védtelenné vált magyar erővel szemben. Tehát szembetűnően rejtelmes dolgok történnek, és ezt aláhúzza, és közvetett formában tanúsítja az, hogy ezeknek a cselekvéseknek, ezeknek a manővereknek minden nyomát igyekeztek teljesen eltüntetni, kilúgozni a történelemből. Éppen ezért Brunó követjárását, de Wolfgangét sem és a viszonzásul küldött magyar követjárást semmiképpen sem intézheti el a történetvizsgáló azzal, hogy adatok híján lehetetlen a történelmi rekonstrukció és lehetetlen a bizonyítás; azzal, hogy semmivel semmit sem lehet bizonyítani, tehát térjünk napirendre mindezek fölött a dolgok fölött, lépjük át azt a szakadékot, amit itt a tudatos, céltudatos és célzatos adatirtás teremtett, törődjünk bele abba, hogy emiatt egyszerűen nincs mit keresnünk itt, nincs lehetőség a feltárásra, térjünk át olyan dolgokra, ahol lehetőség van az ún. „történetírásra”. Látnunk kell azonban, hogy a titkos cselekményeknek, melyek ezekben a végzetes napokban az események irányítóivá válnak, a közeljövőben olyan következményei támadnak, amelyek a magyar birodalom szétzúzásához vezetnek, s valójában világomlást jelentenek; olyan következmények, amelyek alapjaiban rázták meg a magyar világot és változtatták meg egész Európa történelmének a menetét. Mindezek olyan gigantikus és idegyökereztethetően bizonyítható végzetes következmények, hogy ha a történetvizsgáló ezt azzal intézné el, hogy itt nincs mit tenni, nincs mit keresnünk a szükséges adatok hiányában, akkor döbbenetes vakságáról tenne bizonyságot és tökéletes alkalmatlanságáról arra vonatkozóan, hogy a történelmet és a történelem titkokkal lefedett anyagát feltárja, vagyis arról, hogy egyáltalán alkalmatlan a történetírásra; mert aki ilyen esetben az adathiányra való utalással meghátrál, bevallja tehetetlenségét, annak vissza kell kérnie az iskolapénzt, mint olyannak, aki nem alkalmas a történetírásra, tekintve, hogy a történetírás nem a felületek felületének újra meg újra való felkérődzése és mások szavai nyomán némi kis változtatásokkal újra való elmesélése. Az igazi történetírás a történelmi valóság feltárása a mellébeszélések, hazugságok halmazatai mögül, a mesterségesen támasztott rések, hiányüregek körülrajzolása, logikai és tárgyi bizonyítékokkal való kitöltése, vagyis oknyomozás. A történetírás egyértelmű tehát azzal, hogy a történelem felülete mögül kell föltárni mindazt, amit a felület rejt, a hamis, a meghamisított és a félrevezető felület. Esetünkben tehát tovább kell mennünk és tovább is lehet mennünk. Mert ha semmilyen más adat nem állna a történetvizsgáló rendelkezésére, csupán azok a szédületes és hihetetlennek mondható roppant arányú, következményű változások, amelyeknek kétségkívül itt rejlik a kiinduló pontja, már akkor megvolna minden lehetősége arra, az adathiány ellenére, hogy megbízhatóan, szilárd következtetések alapján föltárja, fölkörnyékezze azt, ami itt ment végbe.
Szerencsénkre, különös szerencsére a legnagyobb gonddal véghezvitt adatgyomlálás során a nyomtalanítók figyelmét – a sors különleges kedvezése folytán – elkerülte egy olyan perdöntően fontos bizonyíték – meglehet, féltő kezek rejtették el a vizslató tekintetek elől –, amely leleplezi a csalást s fakó világot vet a mesterségesen keltett vakhomályba: I. Ottó császár titkos levele, amelyet követe, Bruno püspök révén juttatott el Passauba, Piligrin püspökhöz...
(...)
„Magától értetődik – állapítja meg Wertner Az Árpádok családi történetében –, hogy a követség értékes ajándékokat vitt magával.” Ajándékokat, természetesen a királynak, s hogy irigységet ne ébresszen, ajándékokat a király környezetében lebzselő főméltóságoknak, mindenkinek, aki az arany csengésére megtántorodni és Ottót szolgálni kész. Valósággal dől, patakzik az arany s Bruno kincsekkel rakott karavánja apránkint megürült.
Az árulás rőt napja a ködön át felsejlett.
(...)
Kevésre rá, 973-ban húsvéti ünnepséget rendezett Ottó császár Quedlinburgban.
 
5. I. OTTÓ CSÁSZÁR PILIGRIN PASSAUI PÜSPÖKHÖZ INTÉZETT TITKOS LEVELE
 
Történelmi tények, körülmények és következmények cáfolhatatlan özönével bizonyítjuk: I. Ottó császár minden részletre kiterjedő tervet dolgozott ki Magyarország titkos leigázására. Ezekre a tervekre, titkos mesterkedésekre és azok háttértényezőire I. Ottó titkos levele is fényt vet, bizonyítva, hogy ezek a titkos tervek valóban léteztek, és a nemzetközi bűnszövetkezet szervezett orvtámadása közvetlenül Géza trónra lépését követően indult meg különös erővel, s roppantotta meg a túlerejű, legyőzhetetlen tizedik századi magyar nagyhatalom gerincét.
Ottó császár titkos levele – feltehetően a címzett Piligrin püspök mentette meg és rejtette el a későbbi korok számára – a Germania Sacra, Raniz, Tom I. 207. c. történelmi dokumentumgyűjteményben maradt fenn.
 
„OTTÓ, ISTEN KEGYELMÉBŐL FÖLSÉGES CSÁSZÁR, Piligrinnek, a passaui egyház tisztelendő püspökének üdvözletünket és kegyelmünket
Küldjük Bruno püspököt és szeretetreméltóságodnak ajánljuk, hogy a legodaadóbban támogasd, bármire is lenne szüksége, s embereiddel, lovakkal és minden egyébről gondoskodva, ami útjához szükséges,
tisztelettel és A LEGÓVATOSABBAN VEZESD ŐT A MAGYAROK HATÁRAIHOZ A LEHETŐ LEGKÖZELEBB.
Mert arra buzdítottuk őt, HOGY KIRÁLYUKAT MENTŐL HAMARÉBB A MI SZÁNDÉKAINKRA HAJLÍTSA. ÜGYELJ AZÉRT NAGYON REÁ, HOGY EZ A KÖVETSÉG A LEHETŐ LEGÓVATOSABBAN MENJEN VÉGBE. MIVEL HA FÖLTETT SZÁNDÉKUNK (titkos tervünk) SIKERRE VISZ, AZ NEKED ÉS VALAMENNYIŐTÖKNEK FÖLÖTTÉBB NAGY HASZNÁRA LESZ.”
 
Egyszerű, mondhatnánk együgyű, világosan áttekinthető levél. Ottó császár, figyelmesen és előrelátóan gondoskodik a hosszú úttól, s az út fáradalmaitól és viszontagságaitól elgyötört küldöttség pihentetéséről, ellátásáról és felszerelési hiányainak pótlásáról. De a figyelmes szemlélőt az a sejtelem ragadja meg, hogy ebből a teljesen világos levélből, amelyből mindent megért – valójában semmit sem ért, s hogy a császári levél tele van homályos utalásokkal, óvatos célzásokkal, félig kimondott gondolatokkal és érthetetlen elemekkel. Kiderül, hogy az áttetszőnek vélt levél tartalma zárt, szövege kódolt szöveg, s a levél a titkos diplomácia jellegzetes, elhallgatásokkal és sejtetésekkel élő nyelvén íródott. „A szavak arra valók, hogy elrejtsék gondolatainkat”, s éppen a lényegét nem értjük.
Győrffy György nemes egyszerűséggel „úti ajánlólevélnek” nevezi az ottói levelet, s azt a következőképpen értelmezi:
 
„Ottó levelének vigyázóan sürgető hangneme nemcsak az »első találkozó« izgalmát (?) (ami még meg sem történt) leheli magából, hanem benne sűrűsödik húsz év gondja, várakozása a magyarok Nyugatról való kiszorításától (?) kezdve megtérési kísérleteik zátonyra futásáig (?) és végül a saját kivárási politikájának (?) beigazolódása” (i. m. 70).
 
Kénytelenek voltunk kérdőjeleket iktatni Győrffy György kommentárjába, tekintve, hogy állításai módfelett kérdőjelesek. Megjegyzéseink: 
A) Az első légyott izgalma nem történelmi, de szexuális kategória. A „légyott izgalmában” szenvedő idős császár és a magyar nagykirály közötti találkozást soha senki nem vette tervbe és az nem is jött soha létre.
B) A tizedik évszázad Európa-szerte rettegett magyarjait soha senki semmikor nem szorította ki a Nyugatról és sehonnan, mivel a magyarok döntő katonai fölénye folytán erre nem volt semmiféle lehetőség.
C) A korabeli magyarságnak egyáltalán nem voltak „zátonyra futott kísérletei” a zsidókereszténység felvételére, és semmilyen kísérletei, azon egyszerű okból, hogy a magyar nemzet egésze eleinek ősi hitében élve s a kereszténységet nem is ismerve, miként akarhatta volna a kereszténységet, miként és miért tett volna kísérleteket a kereszténység felvételére, s azokat ki és miért, miféle agyrémes elgondolások alapján utasította és utasíthatta volna vissza? Ellenkezőleg, tény és való, hogy a magyarság több mint egy évszázadon át, nemzeti szabadságháborúk sorozatával akarta visszaverni mindazt, amit a kereszténységre térítés ürügyén ráerőltettek, s azt csak a legvéresebb, legkönyörtelenebb fegyveres terrorral kényszeríthették rá a magyar nemzetre.
D) A nagypolitika sürgető kényszerei, elemi szükségletei folytán a „kivárási politikát” mindenkor megelőzi a cselekvés szükségszerűsége. A pók kivárhatja, amíg a rovar a hálójába kerül, a politika soha. I. Ottó sem bízott semmit a „kivárásra”, ami valójában nem más, mint a tehetetlenség beismerése, várni, hátha a sült galamb megkezdi repülését a tátott száj felé. Az efféle „kivárási politika” sosem emelte volna fel Ottó hatalmát és sohasem döntötte volna meg az évszázad magyar nagyhatalmát. I. Ottó nagyon is cselekvően avatkozott bele a magyarság sorsába.
Az ottói levél is jelzi, merőben másról van szó. S a levél elemzésére visszatérve, (...) (a két követjárás közötti nyilvánvaló összefüggést már Szabó Károly is megállapította).
Nem pihenni, s embereit, lovait pihentetni jön ide Bruno – püspök a püspökhöz –, de titkos megbízatással, Ottó császár titkos tervei kivitelezésének megbeszélésére jön a diverziós központba a kémfőnökhöz. Érdekes bepillantást nyújthatnak erre vonatkozólag Ottó levelének burkolt célzásai, utalásai, mikből kielemezhető a Magyarország elleni nemzetközi összeesküvés kibontakozó támadása.
És már itt fel kell vetni a kérdést: miért van szükség titkolózásra még a levélben is, ha Ottó szándékai tiszták, ha valóban jó szándék vezeti, s valóban a két nagyhatalom megbékélését akarja, és békés együttműködését szorgalmazza? (...)
De az ottói levélből az is előhomálylik: legfőképpen nem is magyar felségterületen, de éppen fordítva, a magyar határ eléréséig szükséges a különleges elővigyázat, mintha a magyar határon túlkerülve már semmi vész nem fenyegetné a követséget. Ez csak akképpen érthető, ha a magyar határövezeten belül, előre megadott ponton már biztonságos kíséret várja a követséget, hogy azt, minden esetleges kellemetlenséget elhárítva, baj nélkül a királyi központba vezesse. De miért nem jön ez a feltételezett kíséret egészen Passauig a követség elébe? (...) S hogy ezek nem holmi felelőtlen szavak, kósza és súlytalan ábrándok voltak, azt a nemsokára bekövetkező döbbenetes, tragikus következmények tanúsítják.
Még e sátáni cél elérésének módja is kihámozható a szándékosan homályos szavú császári levélből: a nemrégen trónra került magyar gyermekkirályt akarják felhasználni erre a célra. „ARRA BUZDÍTOTTUK ŐT (BRUNOT) – írja levelében a császár, amit úgy kell értenünk, azzal bíztuk meg őt –, HOGY KIRÁLYUKAT MENTŐL HAMARÉBB A MI SZÁNDÉKAINKRA HAJLÍTSA.” Értsd: HOGY A GERMÁN HATALMI ÉRDEKEK SZOLGÁLATÁBA ÁLLÍTSA. Vagyis MAGÁT A MAGYAR KIRÁLYT AKARJÁK TITKOS MESTERKEDÉSEK RÉVÉN A HATALMUKBA KERÍTENI ÉS FALTÖRŐ KOSKÉNT FELHASZNÁLNI A LEGYŐZHETETLEN MAGYAR KATONAI HATALOM BELÜLRŐL VALÓ LEROMBOLÁSÁRA. Aki hitetlenkedve fogadja ezt, olvassa végig még egynéhányszor a levelet és idézett passzusát. Aki pedig meg akarja cáfolni, az – más lehetőség híján – lépjen a Pokollal szövetségre, noha talán hiába, mert a történteket és félelmetes következményeit az ördög sem cáfolhatja meg. (...)

MI TÖRTÉNT QUEDLINBURGBAN?

(...) Így hát a quedlinburgi egyezmény a maga teljes egészében abszurd és érthetetlen, kivéve, ha
A) Mindaz, ami itt folyik, csupán színjáték s már eleve elrendeztetett minden,
B) A küldöttség árulókból áll és árulást követ el.
Az első feltevést valószínűtleníti az efféle nyilvános színjáték megrendezésének szükségtelensége.
A második feltevést megkérdőjelezi az a sajátos körülmény, hogy a magyar hivatalos hatalom (király, kormányzat) semmilyen ellenintézkedést sem tesz, az egyezmény tételeit nem utasítja vissza, semmilyen megtorló intézkedést nem tesz, és mindenben aláveti magát a megállapodásnak.
C) Így viszont csak a harmadik feltevés marad: maga a király, maga a kormányzat áll az országot kiszolgáltató egyezmény hátterében.
A legjellemzőbb tünet: mindent fedőréteg borít és titkosság árnyal. Titkosak már a tanácskozás összehívásának és megtartásának körülményei is.
Nem mindennapi bornírtság kell ahhoz, hogy valaki ne vegye észre az álcázást, a leplezést; az összejövetel vallásos kerete – Húsvét megünneplése – csupán ürügy, átlátszó, rossz ürügy, alapjában véve szükségtelen is, s csak a tilosban járók alakoskodási kényszerével magyarázható. Mert semmi ok sincs rá, hogy Ottó ne tarthatna nyíltan a világ színe előtt, bármely országok küldötteinek részvételével politikai megbeszéléseket, értekezleteket, itt mégis álcáskodnak, szenteskednek és borzoskodnak, éppen ezáltal árulván el, hogy sötét ügyben sántikálnak és az értekezés vallási jellege alattomos és sötét titkosdiplomáciai mesterkedések leplezésére szolgál, mindenekfölött Ottó nagybirodalmi elképzeléseinek megvalósítását és a magyar nagyhatalom tönkretételét.
Ottó a „Húsvét megünneplése” címén azoknak az országoknak küldöttségeit hívta meg, amelyek függő vagy félig függő viszonyba kerültek a terjeszkedő német hatalommal, így a dánokat, lengyeleket, cseheket, oroszokat, valamint a kelet-római és pápai. udvar képviselőit, tehát a quedlinburgi összejövetel amolyan német nagybirodalmi tanácskozás volt.
Mi keresnivalója volt ezen a tanácskozáson az ettől a hatalmi csoportosulástól különálló, sőt szembenálló, független Magyarországnak?  (...)

III. A „BÉKÉÉRT KÖNYÖRÖGVE HÁZALÓ” MAGYAROKRÓL

Némelyek szerint a keménykötésű, harcias magyarokon ekkor hirtelenül, minden előzmény és átmenet nélkül elhatalmasodott a békevágy, a békesóvárgás és -keresés, a béke minden egyebet elborító és elhárító áhítása, és már nem volt más törekvésük, kizárólag a mindenáron való béke elérése, nem törődtek immár semmi egyébbel, se ellenséggel, hazával, se Istennel, emberrel, nemzeti szabadsággal, függetlenséggel, önbecsüléssel, Európa népei közt kivívott hatalommal és tekintéllyel, területi épséggel, közélettel, megmaradással, jövővel; csak mindent feláldozni, odadobni készen, egyedül a békét, a béke elérését sóvárogták, különösképpen akkor, amikor már két évtizede jószerint teljes békében éltek, akkor, amikor Magyarország határait megközelíteni, felségterületét megsérteni a világon senki se merte és továbbra is az égvilágon semmi se fenyegette, tekintve, hogy a magyarság változatlanul, még mindig Európa rettegett, vezető katonai hatalma volt. Békevágyuk olyan elemi erejűvé vált, hogy békeajánlatokkal ostromolták azokat a hatalmakat, akiket jó fél évszázadon át, megannyi hadjáratban porig lazsnakoltak, s akiktől továbbra sem volt semmi félnivalójuk és – békében élve – szinte könyörögtek nekik a békéért. Mindehhez félreértések elkerülése végett tüstént hozzá kell tennünk, hogy gyönyörű, gyönyörű, hiszen a békesség kétségkívül az ember legfőbb javai közé tartozik, és kinek volna – lehetne bármi kivetnivalója is ellene – ámde ez a hirtelenül bekövetkező nagy megjámborodás, békeáhítozás kicsikét furán hat és – mondjuk ki – hihetetlen is s talán nem is igaz, rácáfol minden. Az ember nem vetkőzhet ki egyik napról a másikra a maga természetéből, tényleges helyzetéből, körülményeiből, s tartanunk kell attól, hogy ezen hamarjában támadt, nagy békülékenységi hajlamról kottázó kaméleon hírverések mögött netán tán az a sandasütetű szándék húzódik, hogy az akkori hatalmas és diadalmas Magyarországot a valósággal ellentétesen holmi gyönge, eltiport, tönkrevert s ellenségei irgalmáért esedező országnak tüntesse fel, ekképpen oldalozó mozgással közelítve meg a kegyesorcájú célt, a magyarságnak a kereszténység általi egyedül lehetséges megmentését.
És ekkor – ha hihetünk némely historikusunknak – a békében élő és senki által nem támadott, nem fenyegetett magyar király – békét ajánl a németek császárának.
Békét ajánl, amikor nincs háború, nincs háborús készülődés, egyszóval nincs semmilyen háborús veszély, háborús készülődésre utaló jel, de Magyarország vonatkozásában lehetőség sincs erre.
Békében miért kellene keresni a békét?
De főként miért kellene előnytelen feltételekkel békeszerződést kötni egy olyan hatalommal, amely addig nem tudott megállni a magyarokkal szemben? S mindenekfölött miért kellene egy indokolatlan és érthetetlen, békediktátum jellegű békekötéssel minden magyar érdeket odadobni, az országot idegen hatalomnak önként alávetni s mindent, mindent feladni, fejét önként bárd alá dugni?

IV. KÜLÖNÖS SZEREPCSERÉK

Valaki azt mondta, ha a bűnözők nem álcáznák magukat, nem tudnának megélni. A bűnpalástolás, a titok védőkéregként fedi a bűnt, akár termeszek testét a viaszréteg. Így van ez rendjén, ne ütődjünk meg rajta. Ámde amit itt folyik, a szemfényvesztő hazudozásnak valóságos farsangi maskarádéja, szerepek, helyzetek, lehetőségek és tettek felcserélődnek, s az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés, ki mit akar, mit mond, mit hisz és miért tesz? Piligrin püspök írja VII. Benedek pápához intézett 974. évi levelében a quedlinburgi megállapodásról:
„A SZÖVETSÉG NYOMÁN LÉTREJÖTT BÉKE ALKALMÁVAL ÉLVE, MEGKEZDTÜK A HITTÉRÍTŐI TEVÉKENYSÉG GYAKORLÁSÁT” (Endlicher, MONUMENTA ARPADAINA, 131)
Eszerint szövetségre léptek volna a magyarok és a németek (a „szövetség” egyetlen megnyilvánulása Magyarország titkos megszállása), s a megegyezés tárgya a hittérítés szabad gyakorlása Magyarországon. A múlt század végének jeles történésze, Szabó Károly a következőket írja:
„Ez a követség békeszerződéssel tér a hazába vissza, melynek PONTJAI ISMERETLENEK ugyan előttünk, de amelynek irányát és fő célját a rögtön bekövetkezett eseményekből tisztán kivehetjük. Alig érkezik ugyanis vissza a követség, a térítő papok szervezett csoportját látjuk hazánkban szabadon működni... hirdetni a kereszténység tanait s ezek hátterében szemléljük a nagyratörő tervei kivitelében fáradhatatlan passaui püspök, Piligrin alakját, ki hogy czéljait elérhesse, pápai bullák koholásától sem irtózva, püspökségét a soha nem létezett lorchi érsekség általa koholt jogaiba visszahelyeztetni, s magát a megtérítendő Pannonia metropolitájául elismertetni törekedik.” (Vezérek kora 342.)
A legkirívóbb furcsasága a quedlinburgi egyezménynek az – ha hihetünk a forrásoknak –‚ hogy a feltételeket I. Ottó, a német nagyhatalom megtestesítője, legfőbb katonai parancsnoka köti ki, jóllehet ezek a diktátumok különösképpen nem katonai, de kifejezetten vallási jellegűek, s e követelmények Magyarországot és a magyarságot – legalábbis formailag – nem idegen katonai iga, hanem egyházi, vallási iga alá helyezik, ami szerfölött különös a magyarság elsőszámú ellenségétől, katonai ellenfelétől, akinek nemcsak hivatásából, császári, katonai tisztségéből fakadóan feladata birodalma gyarapítása, de aki haditetteivel és szóban is nemegyszer kifejtette: legfőbb feladatának a túltengő és egész Európát rettegésben tartó magyar katonai hatalom megdöntését tekinti.
A megkötött egyezmények ezek szerint tehát a magyarországi kereszténységre térítés megengedésére vonatkoznak. A tárgyaló felek kizárólag erre szorítkoznak.
Az embert elfogja a kétség: lehetséges, hogy mégis egyházi jellegű tanácskozás volt? A pápa tárgyalt Quedlinburgban és a pápa diktálta a békefeltételeket? Talán a pápa volt a nem-győztes győztes s a legyőzhetetlen nem-legyőzöttnek ő diktálta a győztes pozíciójából az elképesztő feltételeket, semmi egyébbel nem gondolva, csupán a kereszténység kiterjesztésével? A pápa vagy a császár? Vagy netán a pápa volt a császár és a császár a pápa? Mit akarnak itt elhitetni a győzelmes hazugság erejével a maga javaiból kiforgatott magyarsággal? Talán katonai erő vetette egyházi iga alá a legyőzhetetlen Magyarországot? Vagy – ismeretlen és nem létező – egyházi haderő vetette germán katonai iga alá? Hogyan s mint? Hiszen az egyház nem katonai nagyhatalom, nincs birodalmak megdöntésére, népek, nemzetek letiprására alkalmas hadszervezete. Miként törhette volna hát vallási igájába a hatalmas Magyarországot? I. Ottó pedig, a német-római birodalom császára, miért és miként léphetett volna fel a keresztény hatalom mezében? Mi köze, miféle illetékessége lett volna vallási kérdések politikai érvényesítésére’?
Hogy került a csizma az asztalra?
Ottó nem pápa, nem egyházfő, nem egyházfejedelem, de világi uralkodó, császár; céljai nem lehettek hát – nem is voltak – egyháziak, legfeljebb akkor tűzhetett volna egyházi-vallási célokat maga elé, ha meg akarja valósítani a földön – ami esze ágában se volt – Isten földi országát. Távol állt tőle, dicséretére legyen mondva, minden efféle képtelenségbe torkolló fellengzősség, két lábbal állt a földön, gyakorlati célokat követett, hatalmi, katonai célokat, a maga birodalmát akarta mindenáron növelni, más népek rovására kiterjeszteni és ehhez, valamint ellenségei legyőzéséhez bármilyen eszközt jónak, megfelelőnek tartott, ha a kívánt cél elérésének lehetőségét ígérte. Annál különösebb és érdekesebb, hogy a germán terjeszkedésnek ez a megszállottja a leigázott szláv népek és a leigázandó magyarok esetében is keresztény vallási követelésekkel hozakodott elő, s azokat mintegy bástyaként tolta valóságos célkitűzései elé. Mindez természetesen nem más, mint taktikai mesterkedés, hódítási céljának vallási burokkal való elfedése. Magyarán Ottó a kereszténységet, a kereszténységre térítést valóságos hatalmi céljainak elpalástolására használta fel, akár a bűnöző, aki gyilkát elrejtve hamis ürügyekkel magát szerelőnek, árusnak kiadva kér bebocsátást; ennyiben volt fontos számára a kereszténység, valóságos céljai leplezésének kiváló eszközét találta meg benne, mivel pedig hatalma a pápaság fölé nőtt s ily módon befolyása a papságra ellenállhatatlan volt, pompás csalétket talált a népek elbódítására.
És itt meg kell jegyeznünk: maga a pápa sem követelhette volna mindezt, egy nép akaratának kikapcsolását, önvédelmének teljes kiiktatását egy idegen agresszív imperialista hatalom által rákényszerített idegen vallás érdekében, legfeljebb akkor, ha az ördög pápája.
Miért voltak hát ezek I. Ottó császár első követelései?
Vessük félre az I. Ottó jámborkodásának naiv mesefeltételezéseit. I. Ottó itt, ebben a békediktátumban egy ellenséges külföldi hatalom képviselőjeként lép fel, követelései tehát – vallásos jellegük dacára – hatalmi, katonai, hegemonisztikus követelések, ennek érde­kében fogalmazódnak meg és ezt a célt, nyilvánvalóan a másik fél hatalmának aláásását szolgálják.
Következésképp az új hit bevezetése magyar földre és akadálytalan terjesztése a hódító germán imperializmus akaratából, érdekében történt.
Felmered tehát a kínzó rejtély: miként mehettek bele a le nem győzött, független Magyarország képviselői e felháborító – a trianoni békediktátummal vetekedő, de következményeiben, ha lehet, még annál is súlyosabb és végzetesebb békediktátumba? Miként és miért vetették alá magukat egy őket le nem győző, ellenséges idegen hatalom követeléseinek? E mögött lapul, e felszíni tény mögött a sátáni cselszövény. (...) 

VII. A MAGYARSÁG ÁRTALMATLANNÁ TÉTELE

A leplek alatt ott hever a leütött, elkábított, ezerféleképpen megtagadott, elhazudott igazság s ezerévi tetszhalott állapotából ébredezve, felszínre akar törni. Igazlátók keresik. Száz év előtt már Szabó Károly is igazláttató szavakra fakadott:
„Nyugat-Európa egyházi és világi hatalmasságai versenyeznek a magyar vallásos és polgári élet újjáalakítását előkészíteni, e célra a hittérítő szent buzgalom egyesülve munkál az önérdekhajhászat erőfeszítéseivel. A mozgalom meg van indítva, melynek föladata a NYUGAT ELŐTT RETTENTŐ EMLÉKŰ ÉS MÉG MINDIG FÉLELMETES MAGYAR NEMZETET A KERESZTÉNYSÉG ELFOGADÁSÁVAL ÁRTALMATLANNÁ TENNI.” (i.m. 342.)
Erről van szó. Ártalmatlanná tenni a magyarságot, ez az igazi cél, ez a törekvés mozgatja Ottó császárt és a nyugati köröket, távolról sem vallási, egyházi cél, nem a keresztény világ határainak kiterjesztése. Ártalmatlanná tenni Magyarországot, vagyis pontosabban tönkretenni, szétzúzni katonai erejét, hatalmát, amellyel szemben katonailag tehetetlennek bizonyultak. Leverni őket, de hogyan, ha nyílt fegyveres erővel ennek még a megkísérlése is lehetetlen? Más válasz nem lehetséges erre, mert más eshetőség nincs: titkos ráhatások révén, láthatatlan erők kényszerével, megegyezések, békeegyezmények ürügyével! Mert úgy igaz, nincs lehetetlen; a politikában, titkos diplomáciában sincs lehetetlen. Ha a titkos erők, láthatatlan háttértényezők munkába lépnek, a lehetetlen lehetségessé, a lehetséges lehetetlenné válik, a valóság csődöt mond a láthatatlan erők csapásai alatt. Ami nem valósítható meg emígy, az megvalósítható amúgy. Ami túlerőben lévén legyőzhetetlen a nyílt színen, szemtől szembe, az tehetetlen ügyefogyottként ledöfhető a kulisszák mögött. Aki nem győzi erővel, győzheti észfurfanggal, csalárdsággal. Aki gyönge a háborúban, erős lehet a békében. Aki alulmarad a harcmezőn, fölülkerekedhet a tárgyalóasztalnál.
Ártalmatlanná tették, kikészítették a magyarokat a quedlinburgi békés összejövetelnél, a kegyes szólamoktól csöpögő ünnepségek során, szelíd kaméleonok között a tisztes tárgyalóasztalnál. A létrejött egyezményekben sehol egy árva szó, a leghalványabb utalás sincs arra, hogy e „megegyezés” során a német fél is tett némi engedményt s vállalt valamilyen kötelezettséget, bármit is, a legcsekélyebb, legjelentéktelenebb apróságot akár. Az ún. „békeszerződés” vagy „házassági egyezmény” tökéletesen egyoldalú, minden kötelezettség a magyar félre hárul, mindent neki kell áldoznia, feláldoznia, s nem is akármit, de önmagát, létét, állami szuverenitását, elemi létérdekeit, szabadságát, hitvallását, társadalmi- és államrendszerét kell minden feltétel és ellenszolgáltatás nélkül a nyugatnak odadobnia. Ebben még a derék Thierry is túlzásba esik, föltételezvén, hogy ez a békeegyezmény hasonló volt a gyarmatosító hatalmaknak a primitív népekkel kötött, hírhedt „szerződéseihez”, mert a magyarok itt még színes cukorkákat és üveggyöngyöket sem kaptak.
A békekötésben a német fél a magyarnak „föltételül szabta” – írja Thierry –, hogy „KÖTELES LEGYEN BEFOGADNI A HITHIRDETŐKET, ENGEDJEN ÉPÍTTETNI EGYHÁZAKAT, S TERÜLETÉN SEMMIKÉPP SE KORLÁTOZZA A KERESZTÉNY VALLÁS GYAKORLÁSÁT. OLY SZERZŐDÉS VOLT EZ, MELY NAGYON IS FÖLÉRT AZOKKAL, MELYEKET MA A MAI VILÁG BARBÁRJAIVAL KÖTÜNK, HOGY RÁJUK TUKMÁLJUK (-) IPARCIKKEINKET ÉS BŰNEINKET.” (Thierry Amadé: Attila-mondák. 98.) 
Lehetetlen nem gondolni a többi végzetes, halálos „békekötéseinkre”, külhatalmakkal kötött és külhatalmak által a magyarok rovására kötött, sírba döntő „békeegyezményeinkre”, Quedlinburgtól a trianoni békediktátumig.
A MAGYAROK A TÁRGYALÓASZTALNÁL VESZTETTEK EL MINDENT, AMIT ŐSI JOGON BÍRTAK, S AMIT A HARCMEZŐKÖN ÉVEZREDEKEN ÁT VÉRÜK HULLATÁSÁVAL MEGVÉDTEK.(...)
A diktátum, mint fentiekből kivehető, zöld utat adott a nyugati inváziónak, egyelőre ugyan nem az ország katonai megszállásának, fegyveres katonai egységek benyomulásának –, de az országra tán még veszélyesebb, békés jellegű folyamatos elözönlésnek, gazdasági, politikai, ideológiai megszállásnak. Arra kötelezte a magyar felet, hogy minden ellenőrzés, felülvizsgálat és korlátozás nélkül nyissa meg határait. Kik előtt? Mindenki előtt; bocsássa be válogatás nélkül, nemre, fajra, korra tekintet nélkül mindazokat, akik be akarnak jönni, egyénként, családokat éppúgy, mint szervezett csoportokat, hittérítőket éppúgy, mint civileket, s a befogadottakat, a jövevényeket a továbbiakban se korlátozza, azok boldogulását, gyarapodását, szaporodását, gazdasági, társadalmi felfelé törését ne akadályozza, ne is ellenőrizze, hanem minden lehető módon segítse elő, így például birtokadományokkal, állami javadalmazásokkal és hivatalokkal.
Magyarország ekképpen nyitott testté vált, olyan testté, amelynek védő bőrfelületét, hámrétegeit lehántották, és amelybe gáttalanul hatolhatott be minden külső idegen kémiai, biológiai anyag és organizmus, a behatolás minden következményével. Ugyanakkor a test, az ország színmagyar lakossága, amely mindinkább széttöretett etnikai egységében is, nem fogadhatta békés szívvel ezeket a folyamatokat és mozgolódásba kezdett, ezeket az alulról jövő mozgolódásokat azonban még idejekorán és drasztikusan elfojtották idegenből behozott fegyveres egységekkel.
Tízezer fegyveres élén bejött a csodálatos menyasszony, Adelhaid, a válogatott germán hadfiak megszállták a királyi palotát, a királyi udvart és a királyi gyermeket, Gézát – aki ugyan nem jelentett számukra semmilyen veszedelmet, de magyar volt – fegyveres őrizet alá helyezték, miként ezt maguk a német szerzők is elismerik. Itt ezúttal nem folyt vér a nász megülésekor, mint Attila nászának megtartásakor, legalábbis nem királyi vér, jobbnak kínálkozott a vértelenebb megoldás, s megtette a csöndes őrizet, ily módon a királyi személyi jelkép is megőrződött.
De vajon milyen alapon, miféle beállítódás folytán kötöttek és köthettek a magyar küldöttek ilyen végletesen egyoldalú és Magyarországra minden vonatkozásban katasztrofálisan hátrányos szerződést a német féllel? Milyen meghatalmazásuk volt? Jogszerűen, törvényesen semmiképpen sem kaphattak felhatalmazást arra, hogy az országot odalökjék a német birodalmi érdekeknek, kényre-kedvre kiszolgáltatva azt a germán nagyhatalmi imperializmusnak. Még maga a magyar király sem adhatott erre felhatalmazást, mert magának a királynak sem lett volna joga ahhoz, hogy egy ilyen egyezmény megkötésére felhatalmazza a küldöttséget.
Mi áll hát az elképesztő szerződéskötés hátterében? Nincs más magyarázat: a tizenkét főnyi magyar küldöttség visszaélt megbízatásával. Azaz, pontosabban nem maga a küldöttség, hanem a mögötte álló hatalom. Mert a küldöttség önmagában, a maga felelősségére nem vetemedhetett efféle egyezmény megkötésére. Maga Géza sem állt és állhatott a küldöttség döntései mögött. Feltehetően már a küldöttség tagjainak kijelölésében sem lehetett mértékadó szerepe. Csak egy magyarázat lehetséges. Magyarországon úrrá lett egy idegenérdekű titkos erő, és ez áll a döbbenetes fejlemények mögött. Csupán ez hatalmazhatta fel a küldöttséget arra, hogy Magyarországot, Európa egyik legfőbb hatalmát kiszolgáltassa képtelen szerződéskötés által annak a hatalomnak, amely Magyarország elsőszámú ellensége volt; az áruló küldöttséget csak egy áruló kormányzat jelölhette ki és indíthatta útnak.
Nyitva maradt még egy elhanyagolhatatlan kérdés..
Lehetséges-e, hogy a politikai cselszövés művészetének, a titkos diplomáciai tudatosságnak lépten-nyomon észlelhető magasiskoláját érvényesítő nyugati politikai vezetés a Magyarországba bezúdítandó jövevények kérdésében visszacsúszott a tervszerűtlenség, politikai megfontolatlanság szintjére, s szabadjára hagyta, a véletlen szeszélyére bízta azt, aminek rafinált eszközökkel való kicsikarása érdekében minden lehetőt elkövetett? A válasz csak az lehet, hogy A MAGYARORSZÁG FELÉ IRÁNYÍTOTT IDEGENÁRADATOT UGYANAZ A POLITIKAI ERŐ SZERVEZTE ÉS IRÁNYÍTOTTA, AMELY AZ ORSZÁG HATALMÁNAK ALÁÁSÁSÁRA SZŐTT TITKOS MANŐVEREK EGÉSZ FOLYAMATÁT VÉGREHAJTOTTA. Következésképp ki kell zárni a találomra, összevissza történt személyi beköltözéseket, s számolnunk kell vele, hogy gondosan előkészített, szervezett betelepítés folyt, messzemenően az irányító hatalmi szférák érdekeihez igazodva. Ez természetesen azt jelenti, hogy előre kidolgozott tervek, hatalmi érdekek szolgálatában történt a betelepítés, nem egyéni, személyi igények, hanem a nyugati nagypolitika szükségletei szerint, s olyan társadalmi rétegek kerültek betelepítésre – mondhatnánk, bevetésre –, amelyek beleillettek az ország békés jellegű megszállási és öntudatlanítási tervébe, vagyis azok a rétegek, amelyeknek fokozott lehetőségük volt a szellemi megszállás megvalósítására és az ország felső- és középrétegeibe való beilleszkedésbe, így elsősorban a diplomaták, katonapolitikusok, kereskedők, egyházi és világi méltóságok, hittérítők.

TÁRIH-I – ÜNGÜRÜSZ: EGY EZER ÉVE BUJDOSÓ MAGYAR ŐSGESZTA TITOKZATOS TÖRTÉNETÉNEK PERANYAGA

I. Ezer éve bujdosik az ősgeszta. A létét és sorsát köztudatba robbantó 1979-i tanulmány szerint ugyanis a Tárih-i Üngürüsz ősgesztát tartalmazó része Árpád nagykirály halála évében 907-ben keletkezhetett, tehát legalább másfél évszázaddal Anonymus előtt (akinek kora vitatott) és több mint három évszázaddal Kézai Simon mester krónikája (1283) előtt. Keletkezése nem keltett különösebb feltűnést, részint mert tartalma az elevenen élő szóhagyományban is ismert volt, részint mert számtalan más krónika – hasonlíthatatlanul régebbiek is – szólt az ősidőkről, a magyarok őstörténetéről.
Alig pár évtized múltán azonban a nemzetünk életében Géza nagykirály trónra lépése (972) után bekövetkezett végzetes fordulatot követően, az ország titkos katonai megszállása, szabadságának vérbefojtása, az ősvallás föld alá veretése és a magyarság fegyveres erőszakkal zsidó-keresztény hitre kényszerítése után királyi rendeletek követelték meg fővesztés terhe mellett minden ősi ereklye, irat, kódex beszolgáltatását és megsemmisítését, máglyáravetését. S ez az őrült hagyományirtás, minden magyar ősírás, ősereklye, ősemlék válogatás nélküli máglyára vetése sokszorozta meg, fokozta fel a végsőkig az inkvizítorok árgusszemétől, máglyaszennyes kezétől csodaképpen menekült minden ősemlék-nyelvemlék értékét; a hajdani pazarbőségű szellemi kincstár minden csöpp maradékának értékét.
Ekkor, Géza nagykirály trónra lépését (972) követően kezdte meg ezer éves bujdosását az ősgeszta. Az ország minden zugára kiterjedő nagy szellemi erdőirtásban, óriás – szálfadöntögetésben, őskódexeket faló lángpattogásban, nemzetirtásban pogánynak mondott múltmentő szent kezek bújtatták, dugták el életüket kockáztatva, a magyar hajdankorról, Nimródról, Magorról és Hunorról beszámoló gesztát – s haláluk órája jöttén eskütevéssel adták át a végső szavukra figyelő hűséges utódoknak: nemzedékek láncolatán át így mentődött át korról korra az ősereklye, hogy reánk szálljon, méltatlan utódokra.
Ki volt az első, a legáldottabb rejtegető?
Nincs róla nyom. Nincs róla írás. Bizonyos tények és körülmények azonban arra utalnak, hogy az első rejtegető nem volt más, mint Géza nagykirály (972-997) maga, akit nem látunk még ma sem tisztán, s akit ezer átok csépelt, ezer lélekölő kegyetlen titkos erő, és aki mégis hű maradt apái hitéhez, hagyományaihoz, emlékéhez.
Megíratott róla, hogy mikor rabtartói ráparancsoltak: térjen át az új hitre, a zsidókereszténységre és tagadja meg ősei hitét, azt válaszolta: „ELÉG GAZDAG VAGYOK ÉN AHHOZ, HOGY EGYSZERRE KÉT ISTENNEK IS ÁLDOZZAK.” És megíratott róla, hogy a ráfonódó hatalom minden dühével dacolva, ősei szokása szerint élt, és udvarában zengtek fel utoljára a hunok hősi énekei.
Az ősgesztának – drága, míves kötésben – az ő könyvtárában kellett díszlenie, s mikor a királyi irattárra és könyvtárra rászabadultak az őshitet-hagyományt irtó hengérek, az ősgesztát Géza nagykirály parancsára rejtették el a királyi várpalota holmi szentségtelen kezek számára hozzáférhetetlen zugába. S amikor még veszélyesebbé fordult a helyzet s a motozók már a királyi lakosztály legtitkosabb zugaiba is behatoltak, Géza nagykirály parancsára ültették át hűséges hívei latinra, hogy talán így rejtegetve-dugdosva megmenekedjék. (...)
Mégis a változó idő vad viharzásaira, viszontagságaira is tekintettel, csaknem bizonyosra vehető, hogy az Árpád-kor, majd a vegyesházi királyok évszázadain át – miként erről a jelzett tanulmány is beszámol – a királyi könyv- és levéltár legtitkosabb rejtekén őrződött, mert csak itt őrződhetett meg.
Bizonyítékunk is van rá: jelzett tanulmány szerint az ősgeszta kódexe az országunkra törő oszmán hódítás kezdetén, a koronázó magyar székesfőváros, Székesfehérvár 1543-i török kézre kerülésekor és felprédálásakor került elő, mikor 1. Szulejmán szultán a KORÁN előírásai értelmében elrendelte a „hitetlenek iratainak” megsemmisítését és a királyi könyvtár és irattár anyagának elhamvasztását. Terdzsüman Mahmud, a szultán tudós magyar származású tolmácsa itt és ekkor bukkant rá a kódexre. A tudós tolmács közbenjárására a kódexnek sikerült a máglyahalált elkerülnie.
Terdzsüman Mahmud a kódex anyagát törökbe ültette át és átnyújtotta urának, 1. Szulejmán szultánnak. 1543-at írtak akkoriban.
A kódex ismét elsüllyedt.
Újabb 316 esztendő, újabb három évszázad vakhomálya borul a kódex sorsára. Tény azonban, hogy az időközben valamilyen rejtélyes utón-módon kikerült a nagy szultáni könyvtárból, ahol őriztetett...
A véletlen szerencsés játéka folytán neves keletkutatónk, Vámbéry Ármin talált rá egy isztambuli bazárban. Megvásárolta a kódexet, hazahozta és az Akadémiának ajándékozta.
Így hát az ősgeszta regényes körülmények között ismét felbukott az árból, ámde ismét csak rövid, villanásnyi időre és ismét eltűnt, mielőtt még a széles köztudatba kerülhetett volna.
Felbukkant – elmerült, felbukkant – elmerült, ki tudja, már hányadszor.
Kísértetjárásszerű fantomhistória. Fölöttébb rejtélyesnek tetszik, kivált, ha arra gondolunk: távolról sem a Tárih-i Üngürüsz az egyetlen szellemi kincsünk, ami bujdosót játszik: tömegesen akadnak sorstársai. (...)
Százhúsz évi újabb kallódás után azonban századunk hetvenes éveiben néhány lelkes magyar kutató – Zakar András, Sárkány Kálmán – szimatolni kezdett. Valami bűzlik az Akadémiában: megneszelték a Tárih-i Üngürüsz létét, hollétét, nagy buzgalommal, szívóssággal és ügyességgel kalandos útón-módon, a felső ellenőrzést kikerülve, filmmásolatot készítettek a Kódex-Csipkerózsikáról és azt valósággal kicsempészték az Akadémiáról. A magyar akarat legyűrte a gátakat, mintegy azt jelezve: lelkes magyarokban nincs hiány, csak jöjjenek rá, mit kell tenniük.
És a buzgalom nem rekedt meg az első lépéseknél.
Élt Prága városában egy magyar keletkutató, Blaskovics József, a prágai egyetem turkológiai tanszékének vezetője.
Féltő kezek hozzá juttatták el a filmsza1agot, ő pedig nekiesett a fordításnak.
Mihelyst elkészült vele, lázongó lelkű ifjú felvidéki magyarok – Geönczeöl Gyula és társai, akik a lefitymált gesztában világraszóló anyagot sejtettek, tizenkét legépelt példányt átmenekítettek az újdonsült határon, vissza Magyarországra.
Tizenegy historikust hidegen hagyott a hatalmas anyag, nem pazarolták rá pártfogásukat. A tizenkettedik azonban, akit Geönczöl Gyula Medvigy Endrével együtt keresett fel, megpezsdült a hihetetlenül izgalmas őstörténeti anyagtól és Geönczeöl Gyula társaságában még akkor felkereste az egyik vezető szerepet betöltő akadémikust, akinek talán egy szavába került volna a Tárih-i Üngürüsz megjelentetése, hogy segítségét kérje.
A látogatáson történtek ismertetését itt mellőzzük, tekintve, hogy a maguk helyén ismertetendő dokumentumok amúgy is képet adnak erről. Itt csupán az amerikai kiadás előszavából idézzük az idevágó részeket:
„Amikor Pesten kiderült, hogy kezünkben a szöveg, a Magyar Nemzet cikke nyomán (Józsi bácsi Lévára küldte a fordított részeket szüleim házához, onnan hordtuk át egyenként a részeket Pestre), kitört az idegesség az Akadémián. Azonban lllyés Gyula mellénk állott, s vele az Írószövetség tekintélye, és az írók javarésze is. Hiába fenyegette az Akadémia levélben dr. Blaskovicsot, dr. Sárkányt, a filmet nem adtuk vissza, ellenben másolatokat készítettünk róla, és amikor dr. Sárkánynak vissza kellett adnom a filmet, már minden biztonságba volt helyezve. Dr. Sárkány perektől, letartóztatásoktól félt.
Ekkor történt, hogy Kolozsvári Grandpierre Endrével meglátogattuk az Akadémia alelnökét, Ligeti Alajost, aki kifogásolta, hogy Józsi bácsi egyszer a Mátyás pincében elmulatott 100 forintot, és ez „nem helyes”. Mikor ennek ellenére kijelentettem, hogy az sem helyes, hogy Józsi bácsi eddig 34 kéziratát nem tudta kiadni ebben a környezetben, elgondolkodott, és azt mondta: „hát, az baj”. Majd felajánlotta, ha a TÜ kiadásától elállunk, ő megígéri, hogy a Felvidékre vonatkozó török adó-összeírások anyagát, egy hatalmas munkát, segít kiadni. Erre közöltem, hogy a TÜ ügyében nincs alku, az meg fog jelenni. Erre dühösen kiabálni kezdett. „akkor véres fejjel fognak visszavonulni!” Közben kihátráltunk az ajtó felé. Ligeti kifogásolta Endre jelenlétét, hiszen őt eredetileg nem jelentettem be. Nyilván zavarta, hogy van tanú. Viszont Illyés támogatása révén az első nagy tanulmány, K. G. Endréé megjelent az Írószövetség lapjában, a Kortársban. Azonban a második rész már nem jelenhetett meg, mert Aczél György megtiltotta. Viszont egyre szélesebb körben tárgyalták az ügyet, s a nyilvánosság segít.”
Mert nevezett kutatót nem riasztották vissza a kapott fenyegetések, s fölmarkolva a kéziratot, nemsokára fölkereste az Írószövetség folyóiratának, a KORTÁRSNAK akkori főszerkesztőjét, Kovács Sándor Ivánt, megtudni, mit szólna egy, az ősgesztáról írandó tanulmányhoz.
Néhány szót közbevetőleg erről a történelem-kutatóról. Az aczél-györgyi pártidők csapdáinak legmélyén végezte munkáját. Csöndes, visszahúzódó ember. Zrínyi-könyveket és egyéb vad írásokat tett közzé, s a rendszer időről időre feketelistákba gyömöszölte.
1970-ben aztán felháborító ildomtalanságot követett el. Akasztott ember házában kötelet emlegetett: „FEKETE HÓESÉS” fedő címen könyvet jelentetett meg Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér meggyilkolásáról: politikai gyilkosságról szólt, egy politikai gyilkosságra épülő párt uralma alatt! Ami várható volt, bekövetkezett: végérvényesen kirakták a szűrét a könyvkiadásból.
Ilyen emberrel ült le tárgyalni Kovács Sándor Iván, a KORTÁRS főszerkesztője. Meghallgatván az ősgesztával kapcsolatos elgondolásokat, történelmi jelentőségű döntést hozott (magyar érzésű főszerkesztő ebben a korban valóságos csoda!) és „lábon” megrendelte az ősgeszta-tanulmányt.
Kötéllel kellett „szaklektort” fogni ehhez az íráshoz. (Még László Gyula is kibújt a felkérés alól, nem látván rajta a „jóváhagyó nagy pecsétet”.) Ámde a tanulmány – igaz, csupán első fele, de már ez is istenkísértésnek számított – mégis megjelent A CSODASZARVAS-MONDA ÚJ VÁLTOZATAI EGY LATINBÓL TÖRÖKRE FORDÍTOTT MAGYAR ŐSGESZTÁBAN címmel a KORTÁRS-ban. A főszerkesztő számolt a számára várható következményekkel. „Nagy szöget vertünk be a koporsómba!” – mondta. Nem tévedett. Aczélék háromszor is behívatták, lebaltázták, végül is leváltották, kirakták a szerkesztőségből.
De a cikk a nagy lefojtottságban is elindult a maga útján. A silány, szervilis és hazug irodalomkritika a KORTÁRS-nak erről a számáról szólva meg sem említette ezt a tanulmányt. De a KORTÁRS-at elkezdték kapkodni, keresni és másolni az emberek. A terjedő hír átlépte a mesterséges országhatárokat s még annál is tovább: terjedt mindenütt a világban, ahol magyarok élnek.
A visszhangot nem lehetett elfojtani.
És mit ad az Ég? Történt még egy berobbanás. Akadt még egy magyar érzelmű főszerkesztő ebben az embertelenült világban, aki nem volt hajlandó tanulni elődje sorsán: a legkiválóbb vidéki folyóiratok egyikének, a kecskeméti FORRÁS-nak a főszerkesztője, Hatvani Dániel. Hírét hallván a tanulmány közöletlen második részének
Medvigy Endre révén üzent a szerzőnek; küldené el azt a részt, ő szívesen lehozná.
1981 novemberében Hatvani őstörténeti FORRÁS-számot jelentetett meg, benne az ELŐTÖRTÉNETÜNK A TÁRIH-I ÜNGÜRÜSZ ŐS-CSODASZARVAS MONDÁI TÜKRÉBEN című tanulmánnyal. A kis példányszámú FORRÁS kevesekhez jutott el és a magyar őstörténet iránt érdeklődők tűvé tették érte a fellelhetést ígérő helyeket s egy-egy zugpéldány elképesztő áron kelt el. De nemcsak ez történt. A párt-reakció taglója a FORRÁS-ra is lesújtott: a Szerkesztőséget „társadalmi ellenőrzés”: értsd: pártellenőrzés alá helyezte (aczél-györgyi ukázra?) a megyei pártbizottság. (...)

1. SZÁMÚ BIZONYLATCSOPORT: LEVELEK, CIKKEK
Hasztalan volt minden tiltás és fojtás: az ősgeszta híre egyre nőtt, s közérdeklődést váltott ki a világon mindenütt, ahol magyarok élnek (...)

II. SZÁMÚ BIZONYLATCSOPORT
LEVELEZÉS A MŰVELŐDÉSÜGYI MINISZTÉRIUMMAL AZ ŐSGESZTA MEGJELENTETÉSE ÉRDEKÉBEN
1. Első levél Pozsgay Imre művelődési miniszterhez:
„Pozsgay Imre Budapest, 1980. május 7. kulturális miniszter
Kulturális Minisztérium Budapest v., Szalay u. 10/14.
Tárgy: A Tárih-i Üngürüsz megjelentetésének sürgős voltáról, a kiadás engedélyezéséről
Tisztelt Miniszter elvtárs!

Az alábbiak messze túlnőnek a szokásos irodalmi ügyek keretein, és sürgős intézkedést igényelnek. Ez bátorított fel, hogy soraimmal Önhöz forduljak. Hogy idejét ne raboljam fölöslegesen, csak a legszükségesebbek ismertetésére szorítkozom.
A Tárih-i Üngürüsz megjelentetésének elkerülhetetlenségéről
A Tárih-i Üngürüsz (a továbbiakban T.Ü.), ez a csipkerózsika sorsú, századok óta bujdosó kódex a legújabb fejlemények során oda jutott, hogy könyv megjelentetése elkerülhetetlenné vált. Ezek a fejlemények dióhéjban a következők: Dr. Blaskovics József, nemzetközi hírű turkológus, nagyágai származású prágai professzor törökből magyarra fordította a T.Ü.-t. (Egy másik fordító, H. Gy. immár közel húsz éve kínlódik a kódex lefordításával, de a jelek szerint képtelen azzal megbirkózni.) A hozzám eljuttatott fordítás nyomán, azt Budenz Józsefnek a Magyar Akadémiai Értesítő 1861. n.k. m. számában megjelent részleges fordításával egybevetve, kellő forrástanulmányok után a kódex anyagáról tanulmányt jelentettem meg a Kortárs 1979. decemberi számában. A tanulmány világszerte érdeklődést keltett a T.Ü. iránt. Ausztrá1iától, Kanadától a csehszlovákiai felvidékig mindenütt érdeklődik a magyarság a T.Ü. további sorsa iránt. Kanadai és argentin kiadók kérik közlésre a T.Ü.-t. A pozsonyi Madách Könyvkiadó az Európa Könyvkiadóval közösen szeretné azt megjelentetni: ehhez csupán az ön engedélye szükséges.
Tudunk arról, hogy Isztambulból további másolatok is beszerezhetők. (Dr. Blaskovics József professzor is jelzi ezt levelében. Lásd a mellékletet!) Csak idő kérdése hát, hogy idegen kiadók jelentessék meg a magyarok történetét és őstörténetét ismertető fontos kódexet.
A T.Ü. hitelességéről
A T.Ü. hitelességéhez kétség nem férhet. Ezt már Vámbéry Ármin, a kódex felfedezője, és Budenz József, a kódex ismertetője elismerte. Bizonyos, hogy az 1. Szulejmán íródeákja, Terdzsüman Mahmud által ismeretlen magyar krónikákból és ősgesztákból összeállított T.Ü. 1541-ben készült. Az sem tagadható, hogy őstörténeti része ismeretlen magyar ősgeszta anyagát őrizte meg.

Az ősgeszta keletkezésének időpontjáról
Közvetlen már tanulmányom megjelent első részében rámutattam a T.Ü. őstörténeti anyagának a modern jelképkutatók eszközeivel taglalásával, hogy ez az őstörténeti anyag pogány kori, honfoglalás kori forrásokból ered. Tanulmányom második, még publikálatlan részében cáfolhatatlan történeti, logikai tényekkel bizonyítom, hogy a T.Ü. őstörténeti része egy pogány kori, pontosabban Árpád fejedelem halála (907) körüli időben keletkezett ősgeszta anyagát őrizte meg számunkra. (Már Budenz József felfigyelt a T.Ü. anyagában észlelhető némely különös törésre és ellentmondásra.) A forrás összehasonlítások nem hagynak kétséget afelől, hogy az őstörténeti rész anyagát középkori krónikásaink nem ismerték. Ugyanakkor ez az anyag szervesen illeszkedik a középkori krónikásaink által őstörténetünkről festett képbe és mintegy kiegészíti azt. Teljesen kizárt tehát az utólagos kreálás, „tudós kiagyalás” lehetősége.
Ismeretlen, kiegészítő mozzanatait, részleteit tartalmazza tehát a T.Ü. őstörténetünknek. Jelentőségének felbecsülhetetlenségéről ennél több nem mondható.

A T.Ü. történetéről, sorsáról
Habent sus fata libelli. De vajon volt-e már könyvnek ilyen sorsa, mint a T.Ü. megőrizte ősgesztának? Érintsük vázlatosan ennek főbb állomásait: 1. A bizonyítékaink szerint az Árpád féle honfoglalás lezárása, illetve Árpád halála körüli időben (907) keletkezett ősgeszta alig egy évszázaddal később, a nyugati kereszténységre való áttéréskor, illetve a „pogányság” és a pogány hagyományok elleni küzdelem kibontakozásakor „bűnös” és tiltott könyvvé válik, a társai sorsát, az inkvizíciós máglyát csak úgy kerülheti el, hogy ismeretlen kéz latinba ülteti át és a székesfehérvári királyi könyvtár egy titkos, mindenki elől elzárt rekeszébe került.
2. Így őrződik meg az ősgeszta a XI. század elejétől a XVI. század közepéig, 1541-ig, Székesfehérvár török kézre kerüléséig. I. Szulejmán parancsára akkor az iszlám törvényei szerint megsemmisítik, felgyújtják, elpusztítják az ősi királyikönyvtár felbecsülhetetlen értékű kincseit. Az ősgeszta azonban I. Szulejmán magyar származású tolmácsa, Terdzsüman Mahmud kezébe kerül (más kódexekkel egyetemben), aki hogy szultánjának kedveskedjék, törökbe ülteti át az ősgeszta anyagát más kódexek anyagával is kiegészítve. Tárih-i Üngürusz (Magyarok története) címmel.
3. Mahmud I. Szulejmánnak ajánlja fel munkáját. S ettől az időponttól (1541-1542) az ősgesztának ismét nyoma vész, három évszázadra ismét elsüllyed az ismeretlenségbe.
4. Vámbéry Ármin, neves keletkutatónk akad rá 319 év múltán törökországi útja során. Hazahozza a nagybecsű kéziratot és azt a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozza (1860). Budenz József nagy terjedelmű ismertetést közöl róla a Magyar Akadémiai Értesítőben (1861), s az ősgeszta anyagának további tanulmányozását az M.T. A. Történelmi Osztályára ruházza.
5. A T.Ü. és vele az ősgeszta anyaga – százhúsz évre ismét elsüllyed. Különös, de így van.
Lehetséges, hogy ismét sorompóba léptek azok az erők, amelyeknek százhúsz évvel ezelőtt sikerült elgáncsolniuk, elnémítaniuk ezt az egész népünk számára felmérhetetlen értékű krónikát?

A T.Ü. -ről szóló tanulmány agyonhallgatása körüli mesterkedésekről
Sajtónk egyetlen szóban sem emlékezett meg az ősgeszta létezéséről, sorsáról, jelentőségéről hírt adó tanulmányról. Sajtónk a tanulmányt és az ősgesztát a T.Ü. -vel egyetemben – nem létezőnek tekinti. És ez nem véletlen.
A CSEMADOK pozsonyi lapja, a HÉT viszont külön kis cikkben méltatta a tanulmányt. ŐSTÖRTÉNETÜNK ÚJABB FORRÁSA – így szól a pozsonyi HÉT cikkének címe (L. mellékletet!). Ez a lényeget megragadó cím önmagáért beszél. Tényt közöl, s nincs a világnak egyetlen olyan népe, amely süketen menne-mehetne el azelőtt, hogy ŐSTÖRTÉNETÜNK ÚJABB FORRÁSA KERÜLT ELŐ. Mert ha egy nép számára ez nem fontos és nem érdekes, akkor mi fontos és mi érdekes. Az a nép, amelynél beáll a közönynek ez a szélsőséges foka, s amely tökéletesen közömbössé válik a saját történelme, a maga őstörténete iránt, közel áll a pusztuláshoz, hiszen múltját feledve és temetve, a maga gyökereit pusztítja el, gyökér nélkül elhal a kidőlt fa.
Szerencsére ez nincs így, csak sajtónk kelti mesterségesen ezt a látszatot. Sajtónk számára közömbös a magyar őstörténet, sajtónk temetné el a magyar történelmet. Ezért közöl a Magyar Nemzet a Kortárs decemberi számáról olyan egyoldalú kritikát (A. G. 1979. dec. 14.), amelyben a jelzett szám szerzői közül mindössze hármat említ meg (Kardos László, Szép Ernő, Tandori Dezső).
Jellemző, hogy a világban elszórt magyarok tájékoztatására életre hívott LÁTÓHATÁR – mint a külföld magyarjai számára érdektelent – nem közölte, nem vette át a tanulmányt.
A külföld magyarjait azonban KanadátóI az elcsatolt területekig izgalomba hozta a T. Ü. A tanulmány szerzőjét a felvidék magyarjai író-olvasó talá1kozókra hívják (Pozsony, Brünn). A HÉT a T.Ü. kiadását sürgeti: „még türelmetlenebbül várom (gondolom, nem egyedül) az egész krónika magyar fordításának megjelenését.” (ld. a mellékletet) A kanadai Magyar Kultúrközpont lapja, a Krónika a következőket írja: „Olvasóink kívánságát is tolmácsolom, amikor azt mondom, hogy szeretnénk a megkezdett témát további adatokkal kiegészíteni (...) Várható-e a Tárih-i Üngürüsz megjelentetése könyv alakban? (L. Mellékletet!) Dr. Blaskovics József professzor pedig a következőket nyilatkozta: „Ugyancsak a napokban kaptam írásbeli értesítést, hogy a pozsonyi Madách kiadó karöltve a budapesti Európa Könyvkiadóval hajlandó kiadni a T.Ü. teljes fordítását.”
A T.Ü. kiadásának várható előnyei
Úgy vélem, a helyzet világos. A T.Ü. agyonhallgatására szövetkező titkos belső maffia mesterkedése kudarcra van ítélve: a világ magyarjai tudomást szereztek a T.Ü.-ről és tudomást fog szerezni arról a világ tudományos közvéleménye is. Számunkra, szocialista Népköztársaságunk és a magyar nép számára azonban egyáltalán nem mindegy, hogy mikor, hol, ki által s milyen módon kerül sor a T.Ü. kiadására. Ha idegenek, vagy akárcsak külföldiek tennék közzé, ez könnyen azt a látszatot kelthetné – meglehetősen különös és sértő látszatot -, mintha mi magunk szándékosan temetnénk el újra meg újra múltunk emlékeit. Ez súlyos erkölcsi kárral, presztízsveszteséggel járna. A T.Ü. kiadásának további elmulasztása – kultúrbotránnyal fenyeget.

De lássuk a T.Ü. kiadásának előnyeit:
1. Kultúrpolitikánkat a T.Ü. kiadatása jobb színben tüntetné fel, hiszen régi mulasztást tennénk ily módon jóvá.
2. A T.Ü. alkalmas rá – miként ezt a mind szélesebb körben felpezsdülő érdeklődés tanúsítja –, hogy összébb tömörítse a határainkon kívüli magyarság tömbjeit és erősítse szocialista hazánkkal való kapcsolataikat. S ehhez, úgy gondolom, nem csekély érdeke fűződik az egész magyarságnak.
3. A T.Ü. mindeddig ismeretlen őstörténeti adalékainak egész sorával előrelendítheti őstörténeti kutatásunkat, és népünk múltjának jobb megismerésével a hazaszeretet megerősödéséhez is hozzájárulhat.

Tisztelettel kérem Miniszter elvtársat, szíveskedjék elrendelni a T.Ü. kiadását Dr. Blaskovics József fordításában és szerkesztésében, s ha lehet bevezető tanulmányommal.
Teljes tisztelettel
Grandpierre K. Endre”

2. A MINISZTER 1. Sz. VÁLASZLEVELE
MŰVELŐDÉSI MINISZTÉRIUM
Postacím: 1884 Budapest, Pf.1
Telefon: 118-600, 125-090 – Telex: 225935
Ügyiratszám: 60483/80.
Grandpierre K. Endre elvtárs
B u d a p e s t

Tisztelt Grandpierre Elvtárs!

A Tárih-i Üngürüsz kiadásával kapcsolatban Pozsgay Imre miniszter elvtársnak írt levelére válaszolva az alábbiakról tájékoztatom.
A kódex megjelentetését az Európa Kiadó és a pozsonyi Madách Kiadó közösen határozta el, terveink szerint a kiadvány a magyar nép történelmi múltját bemutató Bibliotheca Historica c. sorozatban kap majd helyet. A kiadás előkészítéséről (fordítás, bevezető tanulmány, apparátus stb.) dr. Blaskovics Józseffel folytatnak tárgyalásokat. A megjelenés időpontja a kézirat elkészültétől függ.
Szeretném megköszönni a levelét és a fáradságot, amellyel e fontos kódex megjelentetését szorgalmazza és örömmel tájékoztatom arról, hogy ez az értékes könyvritkaság hozzáférhetővé lesz a nagyközönség számára.
Budapest, 1980. október
P.H. Elvtársi üdvözlettel
(dr. Udvarhelyi László)
főigazgató

A MINISZTER 2. Sz. VÁLASZLEVELE
MŰVELŐDÉSI MINISZTÉRIUM
Postacím: 1884 Budapest, Pf. 1 .
Telefon: 118-600, 125-090 – Telex: 225935
Ügyiratszám: 60746/80.
Ügyintéző: Molnár Magda
Grandpierre K. Endre elvtárs
B u d a p e s t

Tisztelt Grandpierre Elvtárs!
Hivatkozva 1980. október 16-án kelt levelemre, szükségesnek tartom tájékoztatni, hogy időközben sor került a kiadói tervek egyeztetésére. Annak során jutott tudomásunkra, hogy a Tárih-i Üngürüsz kódex fordításával az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya évekkel ezelőtt két magyar tudóst bízott meg és a mű kiadását az Akadémiai Kiadó vette tervbe.
Budapest, 1980. december
Elvtársi üdvözlettel
PH
(dr. Udvarhelyi László)
főigazgató

4. 2. LEVÉL A MŰVELŐDÉSI MINISZTÉRIUMHOZ
T. Budapest, 1981.január 19.
MŰVELŐDÉSÜGYI MINISZTÉRIUM
Dr. Udvarhelyi László főigazgatónak
1884 Budapest Pf. l.

Tisztelt Udvarhelyi Elvtárs!

Köszönettel vettem 1980. decemberi keltezésű levelét, a levél tartalma azonban megdöbbentett. Ön, ha levele tartalmát jól értettem, arról tájékoztat, hogy a Művelődési Minisztérium eddigi félreérthetetlen és pozitív jellegű döntését – amelyet Ön a hozzám intézett előző (1980. októberi) levelében kifejtett – alig három hónap eltelte után megmásította és visszavonja az immár százhúsz éve kallódó, mérhetetlen fontosságú ősgeszta, a Tárih-i Üngürüsz Dr. Blaskovics József fordításában és gondozásában a BIBLIOTHECA HISTORICA c. sorozatban való kiadásának engedélyezését. Ön jelzett októberi levelében a következőkről értesített:
„A könyv megjelentetését az Európa Kiadó és a pozsonyi Madách kiadó közösen határozta el, terveik szerint a kiadvány a magyar nép történelmi múltját bemutató BIBLIOTHECA HISTORICA c. sorozatban kap majd helyet. A kiadás előkészítéséről (fordítás, bevezető tanulmány, apparátus stb.) Dr. Blaskovics Józseffel folytatnak tárgyalásokat. A megjelenés időpontja a kézirat elkészülésétől függ. Szeretném megköszönni a levelét és a fáradtságot, amellyel e fontos kódex megjelentetését szorgalmazza és örömmel tájékoztatom arról, hogy az értékes könyvritkaság hozzáférhetővé lesz a nagyközönség számára.”
Mi történhetett? Mi jöhetett közbe? Miért változtatta meg a döntését – teljesen szokatlan, rendhagyó módon – a Minisztérium?
Ön indokul a következőt hozta fel: a kiadói tervek egyeztetése során tudomásukra jutott, „hogy a Tárih-i Üngürüsz kódex lefordításával az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya évekkel ezelőtt két magyar tudóst bízott meg”.
Bocsásson meg: ez az indok semmiképpen sem fogadható el helytállónak. Először: a Minisztérium nem most, nem a „kiadói tervek egyeztetése során” szerzett tudomást arról, hogy az MTA is foglalkozott a kódex kiadásának gondolatával: ez a Minisztérium elképesztő tájékozatlanságáról vallana e nagyfontosságú kérdésben, ez pedig nem áll. Már az ősgesztáról a KORTÁRS 1979. decemberi számában megjelent tanulmányom is megemlítette, hogy a kódexet ketten is fordítanák. De a Minisztériumhoz intézett 1980. május 7-i levelemben is jeleztem: „Egy másik fordító, H. Gy. immár húsz esztendeje kínlódik a kódex lefordításával, de a jelek szerint képtelen azzal megbirkózni.”
Másodszor: az a körülmény, hogy az MTA is foglalkozik a kódex kiadásának gondolatával, semmiképpen sem zárja ki azt, hogy a másik fordítás – a Blaskovics-féle – is megjelenhessék.
Következésképpen tényként kell megállapítanom: a felhozott indok nem valós: a Minisztérium tudott, kellett tudnia az MTA elképzeléseiről, s a két fordítás nem zárja ki egymást.
Mi hát a valóságos ok? Mi történhetett, mi áll a százszázalékos pálfordulás mögött?
Aligha lehet vitás: valaki közbelépett, méghozzá olyan erőhatalommal, hogy a Minisztérium – határozat ide, határozat oda – arra kényszerült, hogy visszatáncoljon és visszaszívja, amit elhatározott.
De vajon mi indokolja ezt a közbelépést, a Minisztériumra gyakorolt nyomást, a döntés megmásítását?
Tudományos érdek?
Könyvkiadói érdek? Miniszteriális érdek?
Nemzeti érdek? Politikai érdek?
Bizonyosságig kimutatható, hogy egyik sem. Épp ellenkezőleg: a döntés megmásítása valamennyi jelzett érdek rovására történt; valamennyinek súlyos kárt okoz, tehát tudományellenes, súlyosan sérti a Minisztérium presztízsét, nem kevésbé nemzeti, politikai érdekeinket.
Egy érdeket nem soroltam fel: a klikkérdeket, azt az érdeket, amely a maga céljainak erőszakos megvalósítása érdekében fütyül a tudományos, könyvkiadói, miniszteriális, nemzeti, politikai érdekre: ez kényszerítette a Művelődési Minisztériumot, hogy a haladó nemzeti hagyományok istápolását, a tudományos és közérdek képviseletét a Tárih-i Üngürüsz ügyében elejtve, saját nyilvánosságra került és köztudatba átment döntését visszavonja.
Tán fölösleges firtatni, kik voltak a közbelépők. Az Ön levele egyébként is világosan jelzi: a közbelépés az „MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya” részéről, illetve az annak nevében fellépő személy vagy személyek részéről történt. E személyek, úgy látszik, valótlanságok állításától sem riadnak vissza, mert valótlanság az, hogy a kódexet az MTA részéről „hosszú évek óta” ketten fordítják. Alig múlt egy éve, hogy Ligeti Lajos kijelentette: a kódexet az MTA részéről egy személy, H. Gy. fordítja.
A két állítás közül tehát az egyik valótlan, a második, pótlólagos fordító kijelölése csak újabban, fellépésem hatására történhetett (tán mert kiderült: az előzőleg kijelölt fordító valóban alkalmatlan?), miután az egy évszázadon át elfektetett ősgeszta botránya ismerté vált.
Nem akarom H. Gy.-t egy szóval sem bántani (nem is ismerem), de már egy kissé régecskén – húsz esztendeje? – foglalkozik a T.Ü. fordításával. Alkalmas-e rá? S vajon mi az oka, hogy az MTA nem az első számú turkológiai szakértőnek tartott Dr. Blaskovicsot bízta meg a fordítással, hanem egy turkológiai szempontból bizonytalanabb valakit? S vajon miért folytatnak az MTA bizonyos személyei valóságos üldözőhadjáratot Dr. Blaskovics ellen? Mióta tudományos módszer a kulisszák mögötti álcázott harc, az üldözés, gáncsoskodás, fenyegetőzés, rágalmazás? S az ellenvélemények adminisztratív, előzetes eltiprása?
Miután az MTA százhúsz éven át a magyar nép mérhetetlen kárára elfektette ezt az őstörténetünk mélyeibe világító, ősgesztai anyagot őrző kódexet, mi a biztosíték rá, hogy az MTA által készülő fordítás valaha is elkészül? Mi a biztosíték rá, hogy nem fektetik el az ősgesztát ismét egy évszázadig?
A kérdés kiváló szakértőjének kiiktatásáért suba alatt, rejtve folyó ádáz küzdelem mintha ezeket az aggodalmakat igazolná.
Egy bizonyos: több mint egy évszázados elfektetés után többé senkinek nincs erkölcsi joga – semmilyen joga -, hogy a Tárih-i-Üngürüsz nyilvánosságra hozatalát körmönfont mesterkedésekkel megakadályozza, vagy akár csak elodázza, arra sem, hogy ebből a nunkából a leghivatottabb szakértőket kijelölje s a munkát alkalmatlanokra bízza. Mert az ősgesztát ez még inkább tönkreteheti, mint az eltemetés. Senkinek sincs joga ehhez a következők miatt:
1. Budenz, a kódex első ismertetője az MTA-ra testálta a Tárih-i Üngürüsz alapkérdéseinek tisztázását: „a tek. Történelmi Osztályra kell tehát hagynom annak kimutatását és megállapítását, hogy létezett-e valaha az illető korban íratott latin-magyar krónika...” stb. Kerek egy évszázad talán mégis elegendő lett volna a kódex feldolgozására, közrebocsátására.
2. Pár éve az MTA nevezett osztálya olyan személyt bízott meg a kódex lefordításával, aki a jelek szerint erre nem alkalmas, vagy nem tekinti azt szívügyének.
3. Lehetséges, hogy e fordítás elkészültére újabb száz évig kell várnunk.
4. Az MTA – miért, miért nem? – mellőzte a török tudományos körök által is legkiválóbb turkológusnak elismert és többszörösen kitüntetett szakértőt, Dr. Blaskovicsot, aki önként vállalta a kódex fordítását; mi több az MTA részéről bizonyos személyek – ez bizonyítható – valósággal üldözik.
5. A Művelődési Minisztérium elkötelezte magát a kódex Blaskovics-féle fordításának soron kívüli kiadására. E döntést a hazai és külföldí sajtó számos cikkben nyilvánosságra hozta (két rádióinterjú, stb.). A határainkon belü1i és kívüli magyarság milliós tömegei feszült érdeklődésselvárják a határozat megvalósítását.
6. A világközvéleményt is élénken foglalkoztatja tanulmányom és a megjelent cikkek nyomán a Tárih-i Üngürüsz. Blaskovics professzort amerikai tudományos körútján a különféle egyetemek ifjúsága valósággal megostromolta kérdéseivel: mi van a Tárih-i Üngürüsszel, s mikor vehetik már kezükbe?
7. A Minisztérium pozitív döntésének visszavonása – ami egyértelmű a Blaskovics-féle fordítás megjelentetésének megakadályozásával – félő, hogy világszerte felháborodást váltana ki és lejáratná a Minisztériumot.(Nem hihető, hogy éppen ez volna a cél.)
8. Súlyos erkölcsi és anyagi kárt szenvedne teljesen méltatlanul maga Dr. Blaskovics is. Megbízásának, nyilvánosan történt megbízásának visszavonása az Európa és Madách Kiadóval kötött megállapodás érvénytelenítése egyértelmű volna tudományos hitelének tönkretételévei.
9. Dr. Blaskovics már elmúlt hetven éves, egészsége nem a legszilárdabb; sorozatban több szívinfarktuson, tüdőgyulladáson esett át, a legutóbbit alig pár hónapja vészelte át. A személyét, munkáját, tudományos presztízsét aláaknázó orvtámadás nemcsak lelkileg, de fizikailag is összeroppanthatja. Ki vállalja ezért a felelősséget?
10. Blaskovics professzor a Minisztérium kedvező döntéséről értesülve, éjt-napot egybetéve befejezte a kódex lefordítását. Erkölcsi banditizmus volna kiütni kezéből munkája gyümölcsét. De még ennél is több: az európai hírű tudós ily módon történő kirekesztése merénylet volna a tudományosság ellen a tudománytalanság érdekében, s a tudományos kutatás szabadságát biztosító hazai és nemzetközi törvények durva megsértését jelentené.
11. A kódex ránk maradt török fordítása közel négy és fél évszázada készült, s abba – miként arra Vámbéry rávilágít – három olyan török nyelvjárás elemei szűrődnek bele, miknek elsajátításához egy élet is kevés. A két tervezett fordítás tehát – mint arra már rámutattunk – semmiképpen sem zárja ki egymást, ellenkezőleg: elsőrendű tudományos érdek, hogy azt több fordításban is bírjuk, épp azért az európai hírű kiváló magyar turkológus kirekesztésére irányuló alattomos mesterkedéseket nemcsak szégyenletesnek, de rendkívül ártalmasnak is tartom.
12. Végül, de nem utolsósorban: a kódex őstörténeti anyaga – erre cáfolhatatlan bizonyítékaim vannak – olyan magyar ősgeszta anyagát őrzi, amely közvetlenül az Árpád fejedelem halála (907) körüli években keletkezett. Egy ilyen ősgeszta anyagának előkerülése európai, sőt – bízvást mondhatjuk – tudományos világszenzáció. Számunkra azonban fontosabb: a kódex őstörténetünk számos ismeretlen, hiteles részletét tartalmazza, s ennek nyomán fellendülhet őstörténet-kutatásunk és tisztázódhat őstörténetünk számos nagyfontosságú kérdése: ez pedig a magyarság egyetemes érdeke.
Összefoglalva: úgy vélem, e tizenkét pontból sokrétűen kiviláglik, hogy a miniszteriális pozitív döntés megváltoztatásának, a Blaskovics-féle fordítás kiadása megakadályozásának nincs és nem is lehet semmilyen elfogadható indoka, és annak keresztülerőszakolása messze gyűrűző és mélyreható károkat okozna. Mi több, ez összefoglalásból az is kitetszik, hogy a közbeavatkozókat mozgató valóságos indítékokat az alábbi területeken kereshetjük:
1. Klikkérdekek
2. Személyi ellentétek, személyi bosszú
3. Kiskirálykodás, hatalmi túltengés
4. Gondosan álcázott ártó szándék, tudományellenes, hagyományellenes, magyarellenes düh.
Jogos hát a kívánság: elég legyen a gáncsoskodásból. El a kezekkel a Tárih-i Üngürüsz-től! Bár ezt a legszívesebben így mondanám: Fogjunk össze minden erőt a Tárih-i-Üngürüsz érdekében!
***
Kiegészítésül még ki kell térnem néhány olyan mozzanatra, amelyet – tapintatból – legszívesebben elhallgatnék, ám ezek további fontos adalékokat szolgáltatnak a kódex körüli negatív erők tevékenységéről.
(Az alább felhozottak megtörténtét pontról pontra bizonyítani tudom.)
***
Hazánkban több törvény is biztosítja a tudományos kutatás szabadságát. Bárki és bármennyit idézhet egy tudományos könyvtárban elhelyezett kéziratból. Ezt a jogot külön nemzetközi szerződések is biztosítják. Az egyik ilyen szerződés előírja a hazai és külföldi turkológusok együttműködését a régi török források tanulmányozására és feldolgozására. Dr. Blaskovics József ennek értelmében kérte az MTA könyvtárában a Tárih-i Üngürüsz kéziratát, tanulmányozás céljából. A könyvtáros arrogáns, sértő modorban kérését megtagadta. Kérvényt nyújtott be, hogy a kéziratról mikrofilmet készíttessenek számára. A hivatalos képviseletek útján szabályszerűen benyújtott kérvényt kétévi huzavona után elutasították. Mi több Dr. Sz. E. aláírással hivatalos levelet kapott az MTA-tól, ebben – a kódex fordításának megkezdéséért – illegalitással vádolták, és megfenyegették, hogy hivatalos eljárást indítanak ellene.
Közben Blaskovics professzor megbetegedett. Betegségét és az azzal járó tehetetlenségét és védtelenségét kihasználva, ekkor alattomos támadásokat indítottak ellene és a háta mögött mindent elkövettek, hogy aláássák tudományos hírnevét, tekintélyét.
A tudományos kutatás szabadságának e szinte rémregénybe illő lábbal tiprásához, úgy vélem, nem kell kommentár. Nagy kérdés azonban: kik lehetnek ezek a tudományos etikával mit sem törődő egyének.
A kérdés megválaszolása helyett itt egy kis kitérőt kell tennem.
1979 nyarán, tehát mintegy másfél évvel ezelőtt Dr. Blaskovics személyes megbízottjának G. Gy.-nek felkérésére és társaságában felkerestem lakásán L. A. akadémikust, hogy támogatását kérjük az ősgeszta anyagának mielőbbi közzétételéhez. L. A. a beszélgetés során elmondta, hogy az ősgesztát az MTA megbízásából – immár közel húsz éve – a Berlinben élő H. Gy. fordítja, s a fordításra előlegképpen már felvett húszezer forintot. Kijelentette – szó szerint idézem – ha H. Gy. Berlinből hazajön, akkor „itt vér fog folyni!” Hogy miért és kinek a vére fog folyni, arra nem tért ki. Megrökönyödtem, zavartan hallgattam, hiszen ez úgy hangzott, mintha nem egy tudós hazánkfia, de a Baader-Meinhof szervezet valamelyik terroristájáról esne szó. (Később úgy értesültem, hogy H.-t immár húsz éve – éppen L. A. nem engedi hazajönni.) Megrökönyödésem rövidesen megdöbbenéssé fokozódott.
Megjegyezve, hogy tanulmányt szándékozom írni az ősgesztáról, nevezett akadémikus élet-veszélyesen megfenyegetett, szó szerint a következőket mondván: „Ne merjék ezt megtenni, mert véresre zúzott homlokkal fognak visszahátrálni!” Mikor mégis támogatását kértük a Tárih-i Üngürüsz kiadásához és anyagának ismertetéséhez, a neves akadémikus ezt üvöltötte: „Ne próbáljanak engem szaros vödörbe dugni!” E gyalázkodásra – a terroristához és nem tudóshoz illő életveszélyes fenyegetés után – természetesen szó nélkül felálltunk és sietve távoztunk.
Mindez több mint elgondolkodtató, ha az ember arra gondol, hogy az MTA-t Széchenyi – többek közt – a magyar hagyományok védelmére alapította. Nem értettem s ma sem értem egészen, mi ez. Tudomány és terror összekeverése? – vagy akár a tudomány bürokratikus szervezetté való merevedése?
Ennek fényében érthető, ha mindezidáig csupán tanulmányom első részének közlésére akadt vállalkozó. (...)
Meggyőződésem: A Tárih-i Üngürüsz Dr. Blaskovics-féle fordításának zöld utat kell adni, s ennek biztosítása az Önök feladata.
Ennek reményében zárom soraimat
Teljes tisztelettel
Grandpierre K. Endre”

5. 3.LEVÉL A MINISZTÉRIUMNAK
Pozsgay Imre, Budapest, 1981. Január 24.
művelődési miniszternek
Művelődési Minisztérium
1884 Budapest, Pf. 1.

Tisztelt Pozsgay Elvtárs!

A hivatali út megkerülésével, betekintésül megküldöm önnek a nagyfontosságú ősgesztánk, a Tárih-i Üngürüsz kiadásának elgáncsolása ellen Dr. Udvarhelyi Lászlónak írt levelem másolatát, s a szélesebb betekintés érdekében a Minisztériummal előzetesen folytatott levelezésem anyagát is, valamint – a közérdeklődés megvilágításául – az ősgesztával foglalkozó néhány cikk másolatát. Úgy vélem, hogy bizonyos erők itt nem csupán a magyar őstörténeti kutatás lefojtására, de a Minisztérium lejáratására is törekszenek. A Dr. Blaskovics-féle Tárih-i Üngürüsz fordítás kiadását engedélyező előbbi minisztériumi döntés visszavonása nyomán kétségkívül nemzeti botrány kerekedhet. Kérem hát segítségét, pozitív közbelépését.
Teljes tisztelettel
(Grandpierre K. Endre)
Mellékletek:
1. Másolat G. K. E.-nek a Műv. Min.-hez a Tárih-i Ü. kiadása érdekében írt levele (1980. május 7.)
2. A Műv. Min. válaszlevele (1980. október): kedvező döntés (Másolat)
3. A Műv. Min. levele (1980. december) a döntés visszavonása (Másolat)
4. Fénymásolat a pozsonyi HÉT-ben megjelent recenzióról (Őstörténetünk újabb forrása)
5. Fénymásolat a kolozsvári KORUNK 1980. 5. sz. cikkéről (Tárih-i Üngürüsz)
6. Fénymásolat a pozsonyi ÚJ SZÓ 2981.VIII.31-i cikkéről (Az ösztönzést a szülőföld adta)
7. Fénymásolat egy felvidéki lap cikkéről (Hosszú az út az ősgesztáig)
8. Fénymásolat a Magyar Nemzet 1980. okt. 10-i cikkéről (A melyi kovácsműhelytől a prágai egyetemi katedráig)

Az eredeti levélhez csatolt mellékleteket ismétlés volna itt közölnünk.
Meg kell jegyeznünk: még: az utóbbi két levélre válasz már nem érkezett.
A kemény levelek szerzőjét nem tartóztatták le, nem dugták rács mögé, mi több: az őskódex kiadásra került: 1982-ben az egyik magyar kiadó – feltehetően Pozsgay Imre (illetve a tanulmány szerzőjének) közbenjárására – a Tárih-i Üngürüsz-t MAGYAROK TÖRTÉNETE címmel, durva torzításokkal, elképesztően csekély példányszámban kinyomtattatott.
Hozzátartozik még a történetekhez, hogy mikor a szerző megkérdezte B. J.-t, miért hagyta töröltetni eredeti kéziratában még sűrűn szereplő „regös” és „regösénekek” megjelöléseket, azt válaszolta: „Hát erőltették”. Szent Egek! Erőltették és ő – engedett! Tán ennek tudható be az is, hogy a könyvben egy szóval sem említette meg azt, aki kiállt érte és az egész ügyet kiverekedte. (...)

Grandpierre K. Endre, a titokfejtő
történész és kozmikus gondolkodó

Grandpierre K. Endre szinte egyedülállóan széles látókörű, belső világában az őserőket éltető történelemkutató, író, költő, gondolkodó, aki életét, a benne rejlő elemi erőket a magyarság, az emberiség és a Világegyetem igazának felragyogtatására fordította. Munkássága átütő erővel bír, köszönhetően különleges adottságainak, lényeglátásának, vaslogikájának, átlátó és átélő képességének. Tevékenysége kiterjed a történelemkutatásban az emberiség Aranykorától a legújabb korig, ráadásul matematikai és logikai módszerek bevezetésével; a filozófiában a tudatkutatástól a logika filozófiájáig, a valláskutatásban a magyar ősvallás történelmi alapjainak feltárásáig. Amíg korunkban a magyarság ezeréves történelméről beszélnek, addig az ő munkássága kiterjed az emberré válás korától, az Aranykortól a máig és a magyarság jövőjének történelmi-jogi-logikai megalapozásáig. Mélyre ható logikájára, alaposságára jellemző, hogy ezen munka során magát a logikát is újraértelmezte, a szokásos formális logika mellett felfedezte a mágikus, természetes logikát. Felismerte az ösztönös átélő képesség teljes körű kifejlesztésének módszerét, a logikai összefüggések érzékelésének a szakirodalomban manapság szinte ismeretlen, teljesebb működési módját, s ezt összekötötte a logikai ellenőrzés szigorú megkövetelésével úgy, hogy az intuíció őserőként megjelenő formája a valóságos életben érvényes logikával és a szigorú ellenőrzésre képes formális logikával egyetlen egységes egészet alkot. Ez az ösztönös megismerést, az érzékelés határait kitágító megismerést és a logikai megismerést egységbe hozó logika az a mágikus logika, amely Grandpierre K. Endre egész életművének kulcsa, hajtómotorja, munkásságának irányítója, és egyben egyik legnagyobb vívmánya. Grandpierre K. Endre rendkívüli lényeglátása és logikai készsége feltárta a logika legyőzhetetlen erejének bizonyítékait, és ezzel visszaadta az emberi értelemnek egykori, teljes jogkörét, egyetemes horderejét. Megmutatta, hogy a logika nem korlátozható a formális logikára, hanem a legmélyebb átélésben, a valósággal való legmélyebb azonosulásban bontakozik ki igazán, mint megismerő, valóság-éltető erő.

Grandpierre K. Endre tevékenységének súlypontja a magyarság és az emberiség őstörténelme, ősműveltsége, az aranykori mágikus gondolkodás feltárása. Életművének egyik alap-pillére az a történelmi jelentőségű felismerés, hogy az emberiség sorsa tízegynéhány-ezer éve tragikusan félresiklott, az Aranykort felváltotta a hatalmi kor, az erőszak kora. E felismerés nélkül az emberiség nem képes feladatait megoldani, és a történelem nem érthető meg egységes egészként. Munkássága nyomán felvillantak az emberi történelem alapvető törésvonalai, amelyekből a modern korra jellemző, egyre áthatóbb homályt, kiszolgáltatottságot, széttöredezettséget felváltja egy új világkorszak, amelynek gondolkodását az egyetemes emberi értelem teljesebb felfogása alapozza meg, amely képes megvilágítani az értelem, a logika, az ember, a történelem, az élet, a Világegyetem valósághű feltárásának addig nem sejtett lehetőségeit. Az Aranykor lényegének felismerése tette lehetővé számára az emberiség és a magyar történelem alapkérdéseinek új megvilágításba helyezését és mélyebb értelmezését.

A történelem terén korszakalkotó, alapvető felismerése, hogy a magyarság a világ egyetlen, több ezer éves múlttal rendelkező kultúrnépe, amelyet több mint egy évezrede ellenségei irányítanak. A történelmi létnek a jégkorszak és a vízözön óta egyre erősödő irányzata a cselszövő, országok, nemzetek létére, kijátszására, kifosztására törő titkos diplomácia. Európa – ahogy Shakespeare drámáiból is kitűnik – a csalás, a rablás, a hamisítás, népbutítás és öldöklés klasszikus földjévé vált. Gyávává, álszentté, meghunyászkodóvá, mindent eltűrővé tették a fogyasztói Európát. A gyáva meghunyászkodás igazolására felnagyítják a nehézségeket, az adott történelmi helyzet reménytelenségét és kilátástalanságát, lealacsonyítják az élet jelentőségét, leértékelik az önvédelem legfőbb eszközét, az értelmet, és ez hatol be zsibbasztó mételyként közgondolkodásunkba: a mindenbe beletörődés szánalmas foglyaivá lettünk. Alapvető felismerése, hogy Géza nagykirály és Szent István király óta tart a magyarság sorsának lefelé zuhanása és történelmének intézményesített meghamisítása. A mai hivatalos szemlélet e hamisítások kezdetétől számítja a magyar történelmet. Elengedhetetlen feladat megtisztítani történelemszemléletünket a rárakódott hatalmi szempontoktól, a magyarellenes beállítódottságtól. Grandpierre K. Endre felismerte, hogy az igazságot még akkor is el kell fogadni, ha az a magyarságnak kedvez. Munkássága alapvető jelentőségű a magyarság igazi történelmének megismerése számára, módot nyit arra, hogy a magyarság kézbe vegye sorsát, és megállítsa az ezeréves zuhanást. Egyre többen ismerjük fel, hogy az utóbbi évszázadok hivatalos magyar történészeinek álláspontjától alapvetően eltér a valós történelem. Grandpierre K. Endre a logikai oknyomozás módszerével, az összes meglevő, fontos kordokumentum alapos, logikai elemzésével, összevetésével, a történelmi összefüggések, háttértényezők erőterének mélyreható ismeretében értelmezi a magyar történelem eseményeit, olyan metsző logikával, amely a matematikai bizonyítás érvényének bizonyosságát közelíti meg. Munkája nyomán alapvetően olyan új kép bontakozott ki a magyar történelemről, amelyet e munkák megjelenése óta eltelt évtizedekben kezd a magyarság feldolgozni. Életműve gondozására és tovább éltetésére a magyarságnak előbb-utóbb össze kell fognia.
Jórészt Grandpierre K. Endrének köszönhető, hogy a magyarság Kárpát-medencei őshonos mivolta ma a köztudat jó részében jelen van, hiszen közvetlenül László Gyula 1978-as „kettős honfoglalás” elmélete után tette közzé a Tárih-i-Üngürüsz ismertetését (1979-ben). Nagyrészt neki köszönhető az is, hogy a Tárih-i-Üngürüsz évszázados lappangás után mindenki által olvasható lett, hiszen ő küzdötte ki a Minisztériummal folytatott levelezésével és nagyhatású, az országos közvéleményt felcsigázó tanulmányával a Tárih-i-Üngürüsz megjelenését. Bár a Tárih-i-Üngürüszt az 1860-as években Vámbéry Ármin és Budenz József is ismertette, Grandpierre K. Endre volt az első, aki felismerte, hogy ez a legkorábbi ősgesztánk Árpád nagykirály korában íródott, s a Csodaszarvas monda eddig nem ismert változatait, a magyarság őshonosságának és tízezer éveken át újra és újra visszaköltözésének bizonyítékait tartalmazza. A Tárih-i-Üngürüsz kiadása során tartalma megdöbbentő fordulaton ment át. Amíg Dr. Blaskovics József eredeti fordításában a történet elbeszélése így kezdődik: „A regösök és a krónikások így írták meg” (lásd az átütőpapírra gépelt eredeti fordítás másolatát a képen), addig az 1982-ben a Magvető Kiadó-nál megjelent szövegben ez a mondat így szerepel: „Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő.” A szöveg hatalmi ráhatás következtében módosult (lásd: Tárih-i-Üngürüsz: egy ezer éve bujdosó magyar ősgeszta titokzatos történetének peranyaga) – a Kiadó csak azzal a feltétellel volt hajlandó megjelentetni a Tárih-i-Üngürüszt, ha ezzel a megváltoztatott tartalommal jelenik meg. Mi lehetett ennek az oka? Úgy tűnik, az a beidegzett elvárás, amely szerint a magyarok nem tudhattak írni-olvasni, nem lehettek krónikásaik, s ha ezt egy újonnan feltűnt tény – mint például a Tárih-i-Üngürüsz felbukkanása – cáfolja, akkor az újonnan feltűnt tényt a beidegzett elvárásnak megfelelően kell megváltoztatni, meghamisítani. „A magyarok Istenének elrablása” című könyvében feltárta a 955. évi passaui titkos diplomáciai megállapodást, bebizonyítva, hogy Magyarország idegen iga alá hajtása a német és nemzetközi titkos diplomácia műve volt. 12 magyar főurat óriási kincsekkel árulásra bírtak. Titkos szerződésben megállapodást írattak alá velük Magyarország függő helyzetének kialakítására, a Nyugat előtt félelmetes magyar nemzet ártalmatlanná tételére, a magyar szellem kettétörésére. Feltárta a titkos magyarellenes szerződés azon legfőbb pontjait, amelyekben a Német-római Birodalom és az egyház megállapodott Magyarország titkos diplomáciai módszerekkel történő lerombolásának céljából. „Királygyilkosságok” című nagysikerű művében bebizonyította, hogy a magyar királyokat szinte egytől-egyig tervszerűen gyilkolták meg.

Történelemkutatásban elért eredményei mellett részt vett a „Collective Consciousness” (Közösségi tudati erőterek) nemzetközi kutatócsoport munkájában, amelynek két Nobel-díjas tagja is volt, s ennek kere­tében részletes kutatási tervet és munkatervet dolgozott ki a kozmikus és közösségi erőterek szerepének vizsgálatára az élet, a tudat és az ember kialakulásában és evolúciójában (Kutatási Terv, 1996), amelynek egy része angol nyelvű szakfolyóiratban is napvilágot látott (Collective Fields of Consciousness in the Golden Age, 2000, World Futures. The Journal of General Evolution, 55, 357-379). Természettudományos munkásságában a tudatkutatás mellett éppúgy szerepet játszott a Nap-kutatás, mint a kozmológia, az evolúció elmélete, az elméleti biológia és az elméleti fizika. Az általa felismert elv, a Világegyetem anyagi megvalósulását irányító elv az elemi, kölcsönös érzékelés elve. Az anyagi világegyetem, a biológiai létezés, az ember és az ember által létrehozott szervezetek mind kölcsönhatások következményei. Kimutatta, hogy a kölcsönhatások elsődlegesek az anyaghoz képest, s hogy a kölcsönhatások kozmikus törvénye érzékelést, együttműködést, elemi és természetes kölcsönösséget jelent, és az egész Világegyetem öntevékeny, titáni szerveződés, önkéntes csoportosulás révén fejlődik az érzékelés elemi és mindent átható elve alapján. Mindemellett jelentős nyelvészeti, társadalom-elméleti, filozófiai és a fentiek mellett egyéb természettudományos kutatásokat is folytatott.

Alapvető jogelméleti felismerése, hogy az igazsághoz való jog minden más jognál alapvetőbb (Elemi jogunk: Az igazsághoz való jog, 1995, Üzenet és Titok, 141-144). Az úgynevezett emberi jogok kétes értékűek, ha a hazugság, a csalárdság szolgálatában állnak. Az élet, a társadalom emberi oldalának alapja az igaz­sághoz való jog megteremtése és érvényre juttatása, amely ha megtörténik, az emberiség páratlan felvirágzásához vezet. Kapcsolatban állt Oláh Imrével, Orbán Dezsővel, és sok más magyar őstörténésszel. Mégis magára utalva, önállóan, egymagában dolgozott, évtizedek szívós munkájával tört utat a magyarság történelmi alapkérdéseinek tisztázásáért, megalkotva a Magyarság Központi Titkai, a Magyar Ősidők Mondái, és a Magyarok Titkos Története sorozatokat, amelyek a magyarság legfontosabb útmutatóinak rangjára emelkedtek a széles köztudatban.

Életműve alkalmas arra, hogy a magyarságnak visszaadja szellemi erejét, tisztánlátó képességét. Nemcsak megvilágította történelmünk valódi, leglényegesebb alapkérdéseit (Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? 2005, Függelék), hanem ezekre az eddigieknél jóval mélyrehatóbb, széleskörűbb és teljesebb választ is adott. Ha a magyarság ahhoz hasonlíthatóan megbecsüli Grandpierre K. Endre életművét, ahogy a Tórát megbecsülik hívei, akkor a magyarság felemelkedése törvényszerűen be fog következni. Nemcsak a történelemben alkotott rendkívülit és maradandót, hanem a természettudományban, a filozófiában, a kultúrtörténelemben, a költészetben, a szépirodalomban és a festészetben is. Költői tevékenységét a kortárs magyar költők, írók közül sokan kiemelkedőnek értékelték (Kiss Dénes; Fodor András; Bella István; Majtényi Zoltán). Egyik versét (Magyar mesehősök) a Misztrál zenekar megzenésítette. Grandpierre K. Endre költészete öntörvényű, független az érvényesülés rabigájába kényszerített, a civilizáció jármai alá vetett, íratlan törvények, kánonok keretei közé szorított modern költészettől. Ezért különösen figyelemre méltó, hogy milyen széleskörű elismerésben részesült, és hogy milyen jelentős hatást gyakorolt a magyar költészetre. Grandpierre K. Endre költészetének jellemzője a kozmikus életközelség élménye, mindennapi vágya és ugyanakkor fájó hiánya a mai társadalomban. Emellett festőként is jelentős műveket alkotott, bár festményeit nem kiállításokra, inkább otthonának szánta. Néprajzi tanulmányai jelentek meg (lásd Műveinek jegyzékét), megalkotta a magyar történelmi dráma nagyszerű darabjait: ezek „A kitörés esélyei” (1999) és a „Vissza az Aranykorba” (2000). Bár felmerültek ígéretek ezek színpadra állítására, mindmáig kéziratban maradtak. Filozófiai tanulmányaiban a több millió évet átfogó Aranykor roppant tudását összefoglaló világkép elvi alapjait mutatta be (Eltemetett világkorszak: a mágikus kor. Harmadik Szem, 1992, március; Collective Fields of Consciousness in the Golden Age, 2000, World Futures. The Journal of General Evolution). A magyar ősvallás feltárásában, történelmi alapjainak megismerésében alapvető, korszakalkotó műveket alkotott (ezekből részleteket mellékelünk).

Grandpierre K. Endre életművéről már a nyolcvanas években azt írták, hogy még barátai számára is beláthatatlanul széleskörű (Majtényi Zoltán: Grandpierre K. Endre köszöntése, Élet és Irodalom, 1986. október 10). A fentiek fényében ehhez hozzá kell tennünk, hogy életművének nagyobbik része még csak ezután bontakozott ki. Hogyan tekinthetjük át ezt a páratlanul széleskörű és egyben mélyreható életművet?
Ha tartalmi alapon csoportosítjuk műveit, arra a felismerésre jutunk, hogy a tudomány, a kultúra alapjaival, a civilizáció alapkérdéseivel, az emberiség sorsával foglalkozó általános, egyetemes munkái jelentik munkája szerveződési központját. Ez az alapja filozófiai, vallástudományi, társadalomtudományi, természettudományi, költői, művészettel foglalkozó és történészi munkásságának. Ez az emberiség, a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó tevékenység szülte történelmi munkáit éppúgy, mint verseit, regényeit, természettudománnyal foglalkozó tanulmányait, amelyek az emberiség ősvallásával és jövőjével kapcsolatosak. És ez az emberiség sorskérdéseivel foglalkozó tevékenység az, amelyik szerves egységében túlmutat a modern felszínességen, a beskatulyázáson, a szokásos életpályákon, azokon a beültetett szempontokon, amelyek alapján az emberi tevékenység eleve csakis átfogó összefüggéseiből kiszakítva fogható fel, és eleve résztevékenységként könyvelhető el.

Az emberi tevékenység korlátozottként, az egyetemes tevékenységtől elszakítottként felfogása az ember eszméjének aprópénzre váltása, egy olyan hozzáállás, amelyik eleve, a legelső lépésnél buktatja el az emberi önazonosság eredeti eszméjét. A modern ember tragikus törpeségének kialakításában, manipulálhatóságának kifejlesztésében alapvető szerepe van az ember mibenlétéről alkotott eredeti eszme széttördelésének, az egyetemesen emberi ember szakbarbárrá, alkalmazottá, „beszélő szerszámmá” süllyesztésének. Grandpierre K. Endre példája fényesen igazolja, mennyire hamis a „ma már nem lehet senki polihisztor” emberölő dogmája. Ha megőrizzük és fejlesztjük világlátásunkat, és ebben értelmezzük a külső hatásokat, akkor az embert nem temetheti maga alá a modern kor információ-áradata, az embert nem gyűrheti le végleg az anyagi érdekek rendszere. Figyelembe véve rendkívüli szegénységben indult, kisebbségi sorssal, világháborúval, betiltásokkal tűzdelt életpályáját, feltűnő, hogy Grandpierre K. Endre széleskörű tevékenysége mennyire önképzésének, elkötelezettségének eredménye.

Grandpierre K. Endre tevékenységében a történelem kulcsjelentőséget kapott. Azt vallotta, a történelem az emberiség tetteinek valósága, és az emberiség jövőjét csakis akkor építhetjük tovább, ha megismerjük alapját, az emberiség valódi történelmét. Ebben az eszmében az is benne rejlik, hogy minden embernek csakis a történelmi erőket felmérő, velük szembenéző, rájuk választ adó, történelmi jelentőségű életet érdemes élnie. Egyéni életünk csakis a történelmi, közösségi összefüggésektől kaphat rajta túlmutató értelmet. Ez a közösségi gondolat áll történelem-felfogásának, világfelfogásának, természettudományos világképének központjában. Történelemfelfogásának alapját egy közösségi világeszme alkotja, az az eszme, hogy minden ember arra hivatott, hogy az élő Világegyetem eleven alkotótársa legyen. Az emberiség igazi sorsa a Természet lényegével való lelki és szellemi egybeforrottság, az élő Világegyetem megnyilvánulása, akaratának, rendeltetésének valóra váltása.

Grandpierre K. Endre tevékenysége olyan értékrendszerre épül, amelyben a fizika, a biológia és a pszichológia egységes egészet, egy egységes természettudományt alkot, s amely a természet- és társadalomtudományt is eleven egységbe fogja, amelyben a vallás, a tudomány, a filozófia, a jog, a történelem és a művészet szerves egységben virágzik, olyan egységben, amely képes az emberi kultúrát, tudományt, az emberiség, a Világegyetem sorskérdéseit teljes súlyában megvilágítani. Grandpierre K. Endre élete hadüzenet a modern kor életet lealacsonyító, leszűkítő, ellaposító törekvéseinek, és fényesen igazolja, hogy minden embernek ma is az egész világgal kell párba állnia, az egész világot, az egész társadalmat kell önállóan megismernie és értékelnie, hogy magasabb és teljesebb mércével kell mérni magunkat és egymást, mint amit késztermékként kapunk a törpeséget gyártó fogyasztói társadalomtól.

A magyar közvélemény munkásságát világszerte kiemelkedő figyelemmel fogadta. Képes volt arra, hogy a kulcsfontosságú történelmi események pártatlan vizsgálatával titokba temetett döntő körülmények tömegét tárja fel. Munkája nyomán feltárult egy titok-tömegbe burkolt történelem, éles ellentétben a mai világot irányító háttérerők sugallta hivatalos történetírással. Szükségszerű következménye ez annak, hogy a magyarság és a magyar történelemírás több mint ezer éve idegen intézményrendszer uralma alá került, amelynek nem az igazság bemutatása, hanem meghamisítása vált fő tevékenységévé. Mind többen ismerjük fel, hogy az elmúlt ezer év titkos történelmi erőinek feltárása a magyar történelem megismerésében kulcsjelentőségű, mert ez a legfontosabb feltétele a magyarság újjászületésének. Mindez azt is jelzi, hogy a magyarságban rendkívüli erők élnek, s hogy a háttérhatalom ezeréves szervezett erőfeszítései ellenére még mindig él, és a sorsában rejlő kozmikus, égi erők segítségével még mindig visszanyerheti teljes egészségét. De ehhez meg kell szabadulni az elmúlt ezer év magyarellenes aknamunkájától, teljes mélységében és kiterjedésében, beleértve a mélyen belénk vésett tabuk, magyarellenes előítéletek egész, szinte mindent átható rendszerét.

A történelem-kutatásban elért alapvető eredményeiért Grandpierre K. Endre a mai magyar hivatalos élettől nem kapta meg az őt megillető elismerést. Lehetséges, hogy a puszta tehetetlenség, a magyarellenes elvárások beidegződése, az idegen szemléletű intézmények változtatás nélküli továbbélése az oka, hiszen tény, hogy a mai magyarországi hivatalosság jórészt e hamisító, torzító szemlélet folytatója. A hivatalos történetírás megpróbálta a lehetetlent: eltitkolni Grandpierre K. Endre munkáit, a titokfejtőt magát is az eltemetett magyar titkok mellé suvasztani. Mégsem tudták megakadályozni, hogy Grandpierre K. Endre munkái napvilágot lássanak és rendkívül népszerűvé váljanak, pedig könyveit a cenzúra évtizedekig asztalfiókba kényszerítette, majd, amikor mégis megjelentek, detektívregénybe illő módokon, a legkülönbözőbb, szinte hihetetlen módszerekkel üldözték: betiltották, felvásárolták, kiszorították a kiadásból, a terjesztésből, a legtöbb könyvesboltból, s munkáit elismerés helyett a szellemi inkvizíció agyonhallgatta. A Habsburg-elnyomás évszázadaiban sincs példa arra, hogy hasonló színtű szerzőt ennyire méltatlanul figyelmen kívül hagytak volna. S talán éppen ezért, népszerűsége jelentős, a történelemmel foglalkozó egyre szélesebb olvasóközönség ország- és világszerte egyre inkább ismeri és számon tartja alapvető munkáit. Legfőbb eredményei közül nem egy közkinccsé vált, s olyan természetességgel említik meg ma már például a magyarság Kárpát-medencei őshonosságát, mintha ez mindig is köztudott lett volna. Tegyük hozzá: ezt a tételt Grandpierre K. Endre úttörőként hozta be a köztudatba s bizonyította be húsz (20), e tárgyban megjelent könyvével.

Grandpierre K. Endre sorsában a magyarság sorsa hatványozódott meg. A Természettel egybeforrottság, a családszeretet, az emberi együttérzés életét a modern, elidegenedett világban szokatlanul mély érzésvilággal, sorsközösséggel, küzdőképességgel ruházta fel. Ugyanennek másik oldala, hogy egy személyben vívott meg a magyarság sorskérdéseivel, s a magyarság sorsterhei, meghasonlottsága, megosztottsága, idegen szemmel tekintése, idegen aggyal irányítottsága sorsára fokozottan igazságtalanul nehezedtek. Mindezek a terhek azonban csak addig fojtják le gondolkodó- és cselekvőképességünket, amíg mi magunk, a magyarság épülni képes része, módszeres munkával és együttműködéssel ki nem alakítjuk közösségi tisztánlátásunkat, amíg nem tisztázzuk sorskérdéseinket. Azzal és csak azzal válhatunk képessé az életben maradásra, ha minél többen részt vállalunk a magyarság valódi történelmének megismerésében és megismertetésében, és ha tanulságait alkalmazzuk jövőnk felépítésében. Ha a magyarság segítségére sietünk, a mindent titkokba burkolók egyre alantasabb, sötétebb világa helyett megteremthetjük saját életünk egyre növekvő fényét. Csak szívós munkával, szellemi szabadságharcunk eredményes megvívásával juthatunk el a tettekig, s szerezhetünk érvényt a magyarság életének, folytonosságának, történelmi világosságának, jövőépítő közösségének. Ismerjük hát meg Grandpierre K. Endre kulcsfontosságú munkáit!

Rövid életrajza

1916-ban született Hódságban, a Délvidéken, ahol akkoriban édesapja (jogász végzettségű járásbíró, aki kitűnő verseket is írt) dolgozott, anyakönyvi neve: Kolozsvári Grandpierre Endre. Ősei francia hugenotta nemesek voltak, s Szent Bertalan éjszakáján, 1572. augusztus 23-án menekültek el Párizsból Svájcba. A családi legenda szerint Franciaországban jelentős szerepet játszottak, többen közülük püspökök voltak. Svájcban egyikük köztársasági elnök lett, és egy róla elnevezett rózsát is kinemesített. A napóleoni háborúk idején egyik őse Magyarországra vetődött. Ennek következménye lehetett, hogy ősének fia, Charles Grandpierre, 1827-ben egész Európát végig látogatva (útlevele tanúsága szerint) végül Magyarországon telepedett le. Itt nemsokára kitört a magyar szabadságharc, s ebben s Svájc Genf kantonjából hazánkba települt Charles Grandpierre fia, Grandpierre Károly, már nem franciaként, hanem magyarként szerzett érdemeket: Kossuth írnoka és tanácsadója volt, nagytudományú, több nyelven beszélő tudósként írtak róla. A magyar szabadságharc leverése után a szabadsághoz ragaszkodó honvédként Olaszországba ment, ahol három Grandpierre is Garibaldi tisztjeként harcolt. Visszatérte után Grandpierre K. Endre nagyapja Budapesten postatanácsos lett. Később érdemei elismeréséül a Grandpierre család nemesi címet és birtokot kapott Kolozsvár környékén, innen ered visszanyert nemesi címünk és Kolozsvári előnevünk. Édesapja, Dr. Grandpierre Károly, 1869-ben született, élete meghatározó részében táblabíróként dolgozott, s 1942-ben halt meg. Nem akarta letenni az esküt a ruminoknak, az újkeletű hatóságok előtt magyarnak vallotta magát, s ezért elvesztette a birtokot, állását, s ezután napszámosként kereste a kenyérrevalót családjának. Grandpierre K. Endréék tizenhárman voltak testvérek, nagy szegénységben éltek. Édesanyja zongortanárnőként dolgozott, és a családi kereset nem volt elegendő a 13 gyermek ruházására, iskoláztatására. Már 5 éves korában kivívta, hogy iskolába járhasson, és hamarosan a legjobbak közé került. Nemcsak szellemi képességeivel, testi erejével, gyorsaságával és fellépésével is kitűnt társai közül. Kitűnő futó volt, atléta-alkat, az ifjúsági korosztályban országos bajnok lett. A Grandpierre családban ez nem volt ritkaság: Grandpierre Miklós országos bajnokságot nyert magasugróként, és Óbudán utcát is neveztek el róla. Grandpierre Csaba pedig 21 évesen, 1974-ben országos bajnokságot nyert az 50 km-es gyaloglásban. Rideg Erzsébettel 1946-ban kötött házasságából két fia született: Grandpierre Atilla (csillagász, zenész) és Grandpierre Károly (festőművész). Elvált, második felesége Török Júlia.

Grandpierre K. Endre testvérei közül különösen Grandpierre Károly állt közel hozzá, aki nagyszerű verseket írt, és Grandpierre Miklós. 1944-ben Budapestre kerültek, ahol fegyverrel harcoltak a németek ellen a magyar szabadságért. Ebben a harcban esett el az a testvére, akit legjobban kedvelt, értékelt: a nagytehetségű Grandpierre Károly. Amikor a szovjetek beérték és felszólították őket, hogy álljanak át a szovjetek oldalára, visszautasították azzal, hogy ők a magyar szabadságért harcoltak. A II. világháború után elvégezte a bölcsészettudományi egyetemet, ahol magyar-történelem szakon szerzett diplomát. Költőként kezdte pályáját, 1956-ban, a forradalom alatt Fogadalom c. verse is elhangzott az angol rádióban.
Ezután a történelem alapkérdései felé fordult. Pályafutásában jelentős szerepet játszottak barátai. Megismerkedett Majtényi Zoltánnal, aki a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál dolgozott, s hamarosan Endre nagy tisztelőjévé és segítőjévé vált. Majtényi Zoltánnak köszönhetően nemsokára kisebb könyvei jelentek meg a Móra Könyviadónál: a „Jégtündér” (1957), a „Találós kérdések” (1959), és a „Szegénylegény és levélmenyasszony” (1961). Ezeket a munkákat követte 1961-ben a szerző első nagyszabású műve, „Az ördög Apostolai” (1961).
A könyv rendkívül sikeres volt, mégis 9 évbe telt, amíg megjelenhetett a következő nagy mű, a történelmi kriminalisztika megteremtője, a „Fekete hóesés” (1970). Ebben elsőként bizonyította be, több mint 100 oldalon át folyó szigorú logikai oknyomozással, a kordokumentumok alapján, hogy Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér halálát nem a vadkan okozta, hanem a Habsburgok gyilkoltatták meg. Egy kritikában kötelező olvasmánynak ajánlották. Azonban a történelmi-politikai gyilkosság leleplezésével, egy olyan korban, amelyik maga is erre épült, ismét feketelistára került. Egy újabb barátság biztosított megjelenési lehetőséget: Kiss Dénes, a Népszava munkatársa Endre tisztelőjeként elérte, hogy legalább versei, kisebb írásai napvilágot láthassanak.
Emellett 1979-ben egészen rendkívüli munkával jelentkezett a Kortárs c. folyóiratban: legértékesebb krónikánk, az Árpád-nagykirály kori ősgeszta, a Tárih-i-Üngürüsz első ismertetésével. Elsősorban tanulmányainak, a minisztériummal folytatott kitartó levelezésének, sokéves közéleti küzdelmének köszönhetően látott először napvilágot magyarul a Tárih-i-Üngürüsz 1982-ben.
1989-ben jelent meg „Lajos király három halála és négy temetése” című oknyomozó tanulmánykötete. Ezt követte az „Aranykincsek hulltak a Hargitára” (1990), majd a „Királygyilkosságok” (1993), amelyek a magyar történelemkutatás legkiemelkedőbb munkái közé tartoznak. Hasonlóan kiemelkednek életművéből a „Történelmünk Központi Titkai” sorozat 11 megjelent füzete (1996), az Anonymus gesztájának jelentőségét először megvilágító „Anonymus titkai nyomában” (1998), a Déva várához fűződő mondakört feltáró „Kővárból kiáltó asszony. A Magyar Ősidők Csodálatos Mondái” (1998), és az Isten kardja mondakörét bemutató és titkait megfejtő „Rögberejtett Isten kardja” (1998). Huszonöt (25!) történelmi, őstörténelmi könyve jelent meg 1989 után, majd 2 poszthumusz műve, amelyek a magyar történelem központi titkait először fedezték fel és fejtették meg. Korszakalkotó munkái révén új történelemkutatási módszertant honosított meg, a természettudományok, a matematika és a logika frappáns alkalmazása alapján.
Könyvei, tanulmányai ritka népszerűséget értek el, őstörténelmünk kutatásában jelentősége elsőrangú. Ezt jelzi az a tény is, hogy többször hívták Észak-amerikai előadókörútra. Társadalmi tevékenysége is figyelemre méltó. Ő vetette fel a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság újraalakulásának időszerűségét, és kezdte el Kiss Dénessel újjászervezését. Emellett útjára indította a Magyar Védőkar Mozgalmat is. A magyar nemzeti ősvallás történelmi alapjainak feltárása után megpróbálta újjáéleszteni a Magyar Nemzeti Egyházat. A magyar Cégbíróság azonban, bár szélhámos és bűnözés céljából alapított szekták tucatjait engedélyezte, a Magyar Nemzeti Egyház bejegyzéséhez nem járult hozzá, s ehelyett a Megyeri Keresztény Egyház elnevezést vetette fel, mint amelyet hajlandó lenne bejegyezni. Hat oldalas terv alapján kezdeményezte a Magyar Ősidők Várának felépítését. Reméljük, eljön még az idő, amikor ez a terv megvalósul.

MŰVEINEK RÖVID ISMERTETÉSE

Ifjúsági művei:

A „Jégtündér” (1957) és a „Szegénylegény és levélmenyasszony” (1961) c. mesefüzérekben a hétköznapi valóság különös hitelességgel alakul át varázslatos, mágikus jelképek és tünemények világává, majd hajmeresztőn egyensúlyozik a képzelet és a valóság között felnyíló mezsgyén, s végül a képzelet gyümölcseit a valóságban lezáruló történet a valóságba varázsolja át.
Történelmi regénye: Az ördög apostolai. Gróf Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér ifjúságáról még nem született ilyen megragadó, maradandó mű. Kritikusai azt írták, ez a három legnagyobb, zseniális magyar történelmi regény egyike, és kötelező olvasmánnyá kellene tenni az iskolákban.

Oknyomozó történelmi könyvei:

Fekete hóesés. Nyomozás háromszáz év távolából egy történelmi gyilkosság felderítésére hiteles kordokumentumok elemzése alapján, és a két Zrínyi Miklós élete. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1970; A 2. kiadás Zrínyi meggyilkoltatása címmel jelent meg. Titokfejtő Könyvkiadó, 1997.
Ez a könyv bebizonyította, hogy Zrínyi politikai orgyilkosság áldozata lett. Nem kétséges, egy ilyen tudományosan megalapozott felfedezés a világ valamennyi szabad államában országos szenzációvá válik. A könyvben több mint száz oldalas, páratlanul éles, lebilincselő logikai párbeszédre kerül sor. „El kell ismernünk őt korunk legkiválóbb történelmi nyomozójának” – írta e könyv kapcsán Badinyi Jós Ferenc. Perjés Géza hadtörténész így nyilatkozott e könyvről: „Ez a regény rendhagyó vállalkozás. Annyira izgalmas és árnyalt, nyelvileg-képileg annyira kifejező, hogy minden ízében felülmúlja a hasonló témájú alkotásokat. Megítélésem szerint a legjobb magyar történelmi regények közé tartozik.”

Lajos király három halála és négy temetése, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1989.

„Király kelepcében” c. hosszú tanulmányából fény derül arra, hogy IV. Bélát a muhi csatában a tatárok Frigyes osztrák uralkodóval kötött titkos megállapodása alapján, többszörösen biztosított kelepcébe csalták, s IV. Béla csak a csodával határosan szerencsés fordulatok egész seregének segítségével volt képes a csapdákból megmenekülni.
A mohácsi katasztrófa kordokumentumainak logikai elemzésével fény derült arra, hogy a magyarság mohácsi katasztrófáját és II. Lajos király halálát a cseh Czettrich Ulrik, Habsburg Mária királyné hű embere, és Zápolya, az első számú királyjelölt, és a törvénytelenül megválasztott János király, valamint a trónra aspiráló Habsburg Ferdinánd által kialakított cselszövések idézték elő.
A kötet tanulmányokat tartalmaz a magyar ősműveltség emlékeiről. Ilyenek a „Szent Gellért püspök csodálatos kalandja az éneklő szolgálóval”, „Pogány kori nyomelemek Szent László király krónikájában”, „Régi farsangok fényei”, és „Miért verdes a denevér Zrínyi költeményében?”. „A királynét megölni nem kell vagy egy XIII. századi magyar Hamlet, avagy János érsek nyugtalan éjszakája” c. tanulmány felidézi a kétféleképpen értelmezhető híres szöveg történelmi összefüggéseit és káprázatos okfejtéssel mutatja be a szöveg születését törvényszerűen diktáló folyamatot.

Aranykincsek hulltak a Hargitára. Magyar Titkok. A magyarok eredete a Tárih-i-Üngürüsz tükrében (történelmi tanulmányok). Népszava Kiadó, 1990.

Az árpádi bejövetel előtt íródott, több mint ezerszáz éve bujdosó magyar ősgeszta ismertetésével és elemzésével feltárja a magyarság történelmét az özönvíztől, Nimródtól kezdve. A Hérodotosz által feljegyzett szkíta eredetmondát összeveti a magyar ősgeszta Csodaszarvas-mondáival. Kiderül, milyen nagymértékben megegyezik a két forrás és hogy a szkíta magyarság a világ legősibb népe, őshonos a Kárpát-medencében, itt találta föl a földművelést. A könyv megjelent 40 000 példányának legnagyobb részét egy cég felvásárolta, és néhány év múltán a szerző egy raktárban bukkant rá. Minden más nép a legnagyobb becsben tartaná legrégibb őskódexét, a Nemzeti Múzeum fő helyén állítaná ki, és az általános iskolától kezdve a középiskolákig és az egyetemekig a tananyag kiemelt részévé tenné. Rajtunk is múlik, mikor jön el ez az idő.

Királygyilkosságok. Hogyan haltak meg a magyar királyok? Magyarok Titkos Története, 2. rész, Titokfejtő Könyvkiadó, 1991.

Felgöngyölte 1100 év titkainak sorozatát; bebizonyította, hogy István király évtizedeken át a németek foglya volt, fiát, Imre herceget, közvetlenül királlyá koronázása előtt nem vadkan ölte meg, hanem a nemzetközi titkos diplomácia által kitervelt és végrehajtott politikai gyilkosság áldozata lett, rokonát, Vazult megvakították. Három uralkodásra alkalmas rokonát István maga kérte, meneküljenek el Magyarországról, hogy életüket megmenthessék. Az Árpád-házi magyar királyokat a köztudatba bevésett dogmák szerint hol a vadkan, hol trónszékük, hol méreg ölte meg, hol áruló főurak gyilkolták le őket. 12 Árpád-házi királyunk halt meg harmincadik életéve körül. Amíg a 16 Habsburg uralkodó fele érte meg a 60 éves életkort, addig a 23 Árpád-házi királyból 22-nek ez nem sikerült. A 60 éves kortól elmaradó évek száma a Habsburg-uralkodók esetében együttvéve 26 év, az Árpád-házi királyoknál viszont 518 év! Mátyás királyt és Szapolyai Jánost megmérgezték, II. Lajost megölték – a kordokumentumok vallanak a pártatlan vizsgálat alatt. Mestermű!

A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása. Magyarok Titkos Története, 3. Rész, Titokfejtő Kiadó, 1993.

Bebizonyította, hogy Magyarország keresztény iga alá hajtása a német és nemzetközi titkos diplomácia műve volt; a magyar főurakat óriási kincsekkel árulásra bírták és titkos szerződésben megállapodást írtak alá Magyarország függő helyzetének kialakítására, a Nyugat előtt félelmetes magyar nemzet ártalmatlanná tételére, a magyar szellem kettétörésére; hogy Árpád nevét sem volt szabad kiejteni az Árpád-házi uralkodók korszaka alatt (!); és feltárta a titkos magyarellenes szerződés legfőbb pontjait.

Miként menthető meg a magyar nemzet? Titokfejtő Könyvkiadó, 1994, 71 oldal.

A magyarság a világ egyetlen, több ezer éves múlttal rendelkező kultúrnépe, amelyet fél évezrede-évezrede ellenségei irányítanak. Az emberiség történelmének a jégkorszak és a vízözön óta egyre erősödő irányzata a cselszövő, nemzetek létére, kijátszására, kifosztására törő titkos diplomácia. Az „öreg Európa” – ahogy Shakespeare drámáiból is kitűnik – a csalás, a rablás, a hamisítás, népbutítás és öldöklés klasszikus földjévé vált. Gyávává, álszentté, meghunyászkodóvá, mindent eltűrővé tették a fogyasztói Európát. A gyáva meghunyászkodás igazolására felnagyítják a nehézségeket, az adott történelmi helyzet reménytelenségét és kilátástalanságát, és ez hatol be zsibbasztó mételyként közgondolkodásunkba: a mindenbe beletörődés szánalmas foglyaivá lettünk. Szomorú, de lelkipásztoraink, pártjaink, sajtónk nagy szerepet játszottak és játszanak a nép birkává tevésében, arctalan masszává gyúrásában.

Legsürgősebb teendőink:
1.) Törvényt kell kidolgoznunk arra, hogy az új választásokon, népszavazásokon csak olyan személy jelölhető, aki eddigi élete folyamán tetteivel, életvitelével bizonyságot tett a közérdek, a magyar haza, a magyar nép iránti feltétlen hűségéről, a haza és a nemzet iránti feltétlen és kétségtelen odaadásáról. Az ősi magyar közjogi gyakorlat értelmében a megválasztott képviselők választóik által bármikor visszahívhatók.
2.) A nemzeti vallás visszaállítása. Fel kell elevenítenünk a magyarság nemzeti hitét, s ezt a vallásszabadság eszméje, az emberi és isteni törvények és elemi érdekeink nemcsak lehetővé, de szükségessé is teszik.
3.) A magyar hagyományok védelme, nemzeti szellemi kincseink közkinccsé tétele.
4.) A magyarság szellemi szabadságharcának megvívása, szellemi felszabadítása a gúzsba-kötöttség alól. Társadalmi, oktatási, nevelési, közösségi viszonyaink megújítása, minden magyar szellemi érték felkarolása. Hivatástudatra nevelni a magyar ifjúságot és az egész magyar nemzetet: vissza kell adnunk az évezrede döntő szinten elorzott nemzeti hivatástudatot, amely fényt, örömöt, értelmet és célt ad az egyedek életének.
5.) Meg kell állítani a magyar népesség további csökkenését, és vissza kell állni a megmaradás és megerősödés pályájára.

Üzenet és titok. Szellemi szabadságharcunk kézikönyve. I. kötet. Titokfejtő Könyvkiadó, 1995.

Egyetlen idézettel jelezhetjük e rendkívül gazdag tartalmú munka célkitűzését:
„Ezer esztendőn át újra meg újra elbuktak nemzeti szabadságharcaink, mert a fegyveres küzdelmet nem kísérte szellemi szabadság-háború. Haladéktalanul meg kell vívnunk hát szellemi szabadságharcunkat!”
Jellemzőbbet aligha mondhatnánk róla, mintha fölidézzük tartalmát egyes részeinek címében: Vazul-nép ébresztője – Tragikus álmosságú faj-e a magyar? – Háborgó csont-óceán – Európa véradó népe – Leláncolt nép-Prometheus – Ezeréves ködök – Végzetes hőköléseink – Az ősi szabadság tüzei – Tárih-i Üngürüsz, egy ezer éve bujdosó ősgeszta titokzatos történetének peranyaga (a két hozzáférhetetlen Kortárs és Forrás-tanulmánnyal) – Történelmi rejtélyek és hazugságok – Gondolkodjál, szegény magyar, végre hova léssz? – Puhány kormány ország ormán – Egy igaz magyar hazafi vallomásai – Nyílt levél II. János Pál pápához – Petőfi félelmetes jóslata: fessük zászlainkat fekete-pirosra -Szembeszegülni a rontó erőkkel, hogy ne legyen új Mohács.

Vészkiáltás fenyegetett hazánkért. Szellemi szabadságharcunk kézikönyve. II. kötet.

Közli a „Száz ceglédi magyar hitvallását”, ezt az 1925-ben született dokumentumot, a nemzet követeléseinek megfogalmazását, a vallás nemzetünk szolgálatába állításának igényét; a Tárih-i Üngürüsz peranyagát. Titokfejtő Könyvkiadó, 1996.

Gróf Zrínyi Miklós meggyilkoltatása. Titokfejtő Könyvkiadó, 1997. A „Fekete hóesés” új, szép kivitelű kiadása.

Anonymus titkai nyomában. Magyar Ház Kiadó, 1998.

A hét évszázadon át eltemetett őskódexet 1746-ban fedezte fel és ismertette Schwandner János György. Az azóta eltelt két és fél évszázadban elmaradt a pártatlan, tárgyilagos, tudományos vizsgálat, s ehelyett az Anonymus-kutatás lényegében a geszta hiteltelenítésére, cáfolására irányult. Ez az 1998-ban megjelent mű mutatja be először ezt az ősgesztát átfogó, valóságos összefüggéseiben, és így a magyarság második ősgesztáját, szavainak eredeti értelmét valójában ez a munka fedezte fel. Ezt a tartalmat pedig minden magyarnak ismernie kell, mert a 896. évi árpádi bejövetel a magyarság utóbbi ezredévének egyik legnagyobb horderejű eseménye; mert ez az ős geszta a részletek páratlan hűségével tárja elénk a magyarok visszajövetelének eseményeit, és mert művéből a magyar őstörténet alapjai tárulnak elénk.
E könyv kapcsán írta Bakay Kornél: „Szerzőnk méltán foglalhatna el megfelelő helyet a magyar történetkutatás díszpáholyában.”

Kővárból kiáltó asszony. Magyar ősidők csodálatos mondái. Titokfejtő Könyvkiadó, 1998.

Szigorú logikával feltárja Déva várának magyar ősmondája segítségével a magyar ősépítkezés emlékeit, az érintetlen tájon felépített első vár építkezésének körülményeit, az ősi tündérvilág titkait, az ősi magyar mágikus gondolkodás jelképi logikáját. A néphagyomány eredetének vizsgálata elvezet az emberiség ősépítkezésének nyomaihoz, feltárja a várépítő ősnép kilétét, Déva várának és Bábel tornyának párhuzamait, a Déva és a Kelemen név őstitkait, az ősi kőművesség és a mágizmus kapcsolatait.

Rögberejtett Isten kardja régi rege róla. Isten kardja a kezünkben volt. Magyar Ősidők Csodálatos Mondái 2. sz. (Atilla kardjának történelmi rejtélyei) Titokfejtő Könyvkiadó, 1998.

Az emberiség ősegységét hordozó szkítaság őshagyományainak, és az Isten kardjára vonatkozó mondakörének és történelmi tényeinek, a világtörvény, a régi magyar királyi koronázások ismertetése, elemzése. Bírta-e Atilla csakugyan az Isten kardját?

Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? Fríg Kiadó, 2005.

A „honfoglalás” hangoztatása sajátos módon egybeesik azoknak a környező országoknak a propagandájával, amelyek a trianoni világfölforgatás folytán országnyi részeket ragadtak el a Történelmi Magyarország felségterületéből, és akik saját leleményeik alapján azt állítják, hogy nem mi, hanem ők hazánk, a Kárpát-medence őslakói, a magyarok pedig fegyveres ázsiai betolakodók. Ez az állítás a magyar állami, hivatalos történelemírás „honfoglalás” -elméletével párosulva jelentős mértékben hozzájárult a végzetes trianoni döntés kicsikarásához és igazolásához, azóta pedig a kisebbségbe szorult sokmilliós magyarság elnyomására, erőszakos beolvasztására is jogcímet szolgáltatott éppúgy, ahogy jogalapot ad minden hazánkra éhes újkori „honfoglaló” számára. És erre vannak jelentkezők! Döbbenetes párhuzam ez: a magyarság létének jogalapját illetően mindkét fél, a nyertes is, a vesztes is, a magyarság megcsonkítására törekvő idegen érdekek és a magyarság hivatalos vezetése is ugyanazt állítják. Beleütközünk tehát az érthetetlenbe, ez pedig csalhatatlanul jelzi: a kérdés mögött valami tisztázatlanság, vagyis rejtély lappang. Ennek a rejtélynek a nyomába indul a szerző. Két tűz közé került a magyarság: a magyarságra uszított idegen országok és a nemzetközi érdekeket kiszolgáló hazai érdekcsoportok nemcsak kívülről, belülről is támadják. De a legnagyobb veszély mégis az önelhagyás, a szellemi talajvesztés: nem mondhatunk le létünk jogalapjáról, nem adhatjuk át a magyarságképünk irányítását a külső érdekcsoportoknak. A „honfoglalás” kifejezés – ahogy azt a szerző alaposan és sokoldalúan bizonyítja – mesterségesen létrehozott, valótlan tartalmú, új keletű szó a magyarság öntudatának gyökeres megmérgezésére. Aki nem a magyarság esküdt ellensége, ne használja ezt a minden magyarellenes fogalom közül leggyilkosabb kifejezést. A magyarság jövője a magyar jogi gondolkodás védelmétől és érvényesítésétől függ.

Atilla és a hunok. A szkíta-hun-magyar folytonosság. Társszerző: Grandpierre Atilla. NapKút Kiadó, 2006. 262 oldal, 41 fekete-fehér, 10 színes képpel.

Atilla és a hunok szerepe az emberiség történelmében a modern kultúra talán legnagyobb fehér foltja. Az ókori görög és mezopotámiai kultúra két parányi körzet az egész Eurázsiára kiterjedő, a középkortól az őskor kezdetéig, évmilliókig visszanyúló fehér foltban, amely a Szent István király előtti magyar történelemtől az emberré válás évmilliókkal ezelőtti koráig tart. Ebben a könyvben feltárul ez a köztudatból mesterségesen kirekesztett történelmi valóság a maga eredeti összefüggésrendszerében. Atilla és a hunok kulcs­szerepet játszanak az emberiség mai alapkérdéseiben is: hogyan találhatják meg az őstörténelmüktől megfosztott eurázsiai népek eredeti önazonosságukat? Létezik-e a lezüllesztő történelmi erőkön kívül felemelő történelmi erő is? Hogyan lehet a felemelő történelmi erőket bekapcsolni életünkbe?
A népszerű történész, Grandpierre K. Endre és a csillagász, zenész Grandpierre Attila „Atilla és a hunok” című könyvükben a történelem felemelő erőinek bemutatására vállalkoztak. Megismerjük Atilla hun király tetteinek mozgatórugóját, gondolkodását, céljait, terveit. Kimutatják, hogy a hunok sokmilliós lélekszámú, több ezer éves, magas műveltségű nép voltak, írásuk volt, városokat építettek, szoros rokonságban álltak az indoiráni népekkel és germán szövetségeseikkel, és hogy Atillát a rómaiak gyilkoltatták meg. Megtudjuk azt is, mi történt a katalanaumi csatamezőn, miféle Európát szeretett volna Atilla megvalósítani, és hogyan találhatnak magukra Európa népei.

Angolul megjelent tanulmánya:

Endre K. Grandpierre: Collective Fields of Consciousness in the Golden Age. (Közösségi tudati erőterek az Aranykorban), World Futures. The Journal of General Evolution. Vol. 55, 357-379, 2000.
E tanulmányában feltárta, hogy a Világegyetem lényegében nem lehet alapvetően anyagi természetű, hiszen az anyag passzív, tehetetlen létező, míg a Világegyetem a dinamikus, mindent átható, egyetemes kölcsönhatások sűrű folyama. Az Aranykor létének néhány perdöntő bizonyítéka:
– Az élővilág azon része, amit nem érintett a modern ember és pusztító hatása, ma is tükrözi a paradicsomi viszonyokat.
– A Természetben élő állatok élelmük beszerzésére és szükségleteik kielégítésére összehasonlíthatatlanul kevesebb időt fordítanak, mint az ember a modern társadalmakban.
– A világ félreeső körzeteiben, ahol a „vad fajok”, „primitív törzsek” a civilizációtól jórészt érintetlenek, a fizikai romlás és lelki degenerálódás minden jele nélkül élnek. Elég itt a Csendes Óceán szigeteire, pl. a Hawaii szigetekre utalni, amit nemrég földi paradicsomként emlegettek, vagy a Kolumbusz előtti kultúrák, az indiánok gazdagságára, mielőtt lemészárolták őket a konkvisztádorok.
Emellett az Aranykor létét bizonyítják a világszerte fennmaradt Aranykor-hagyományok, mondák, az ókori szerzők egész sorának feljegyzései, a székely ősmondák és történelmi igazolásuk, az emberi mögöttes tudatvilág megnyilvánulásai stb.

Történelmünk Központi Titkai sorozat, 1994-1997.

A sorozat célja: bizonyítékokkal alátámasztott magyar őstörténet alapismereteinek terjesztése abban a szellemben, hogy önmagunkat csak nemzetünk megismerése által ismerhetjük meg. A történelem az emberiség tapasztalatainak összessége. A magyar történelem a magyarság tapasztalatainak összessége. Ezen tapasztalatok megszerzését kívánja segíteni ez a sorozat. Történelmünk központi titkainak feltárása egy új Gesta Hungarorum megtalálásához hasonló jelentőségű.

Mi az igazság az árpádi bejövetel körül? 1. szám, 1994.

A tudás a lelkek, az életek feletti hatalom. Saját történelmünk valós tudása teszi lehetővé az egyéni létünkön túlmutató, annak értelmet adó tettek véghezvitelét. Rajta legyünk, hogy ezt a hatalmat ne ellenünk érvényesítsék. A bukott habsburgizmus magyarellenes szellemisége tovább él életerőt elszívó polipként a magyar szellemre, a magyar históriára tapadva, intézményei révén még napjainkban is bénítóan és torzítóan hat a magyar közgondolkodásra. A magyar szellem elleni háború vezérkara, a bécsi titkos kamarilla gyártotta (sok más tévképzet mellett) a „honfoglalás” műszót is a magyar szellemiség gerincének megtörésére. Ezt a műszót krónikáink egyike sem ismeri, mindegyik az árpádi bejövetelről, visszajövetelről beszél. Őskrónikáink mellett a magyarok Kárpát-medencei őshonosságát bizonyítják Keresztesi József (1844), Szentkatolnai Bálint Gábor (1901), Marjalaki Kiss Lajos (1928), és ókori szerzők egész sora, így például Herodotosz, Strabon, Xenophon, Jordanes, vagy Josephus Flavius. A „honfoglalás” koholt fogalma azt állítja, hogy nem a magyarság volt a terület őslakója; hogy jogcím nélküli foglalók vagyunk; hogy fegyveres hódítással ragadtuk el a területet és erőszakkal kényszerítettük ki uralmunkat; hogy beolvasztottuk az itt lakó idegen etnikumok tömegeit a magyarságba; hogy kultúránkat – talán nyelvünket is – tőlük vettük át; hogy különféle nyelveket beszélő népekből összeállt keverék nép vagyunk; hogy idegenek, jövevények vagyunk hazánkban és Európában.

Ezzel a „honfoglalás” kifejezés alkalmazója tagadja a magyarság ősjogát saját hazája felségterületére; tagadja a hazáért az árpádi bejövetel előtt élt-halt magyar életek millióit, semmibe veszi a haza védelmében kiontott vért; hitelteleníti az egész ősi magyar mondavilágot; szembehelyezkedik a történeti kútfők adataival; tagadja a magyar-avar, a magyar-hun, a magyar-szkíta azonosságot. A „honfoglalás” kifejezést alkalmazó elfogadja azt a káros nézetet, amely történelemellenes, tudományellenes, magyarellenes, amely az erőszakot, a területfoglalást szentesíti és tünteti fel a siker zálogának. Anonymus krónikájából fény derül arra, hogy Álmos és Árpád a közvetlenül a vízözön után élt Magóg szkíta király leszármazottai, s Attila hun király örököseiként jöttek Pannóniába, s az itt talált magyarok és székelyek Attila király népei.

A honvisszaszerzés egyetlen nagy ütközete a Zalán hívására segítségére siető görög-bolgárszláv hadsereggel való összecsapás, melyben a magyarok, akiknek, miként a Névtelen írja, az Isten volt a segítőjük, megsemmisítő győzelmet arattak. Hiteles ókori és középkori szerzők (Hérodotosz, Priszkosz, Strabon, Josephus Flavius stb.), valamint történeti és néphagyományok szerint ősidők óta szkíta népek éltek hazánk területén. Anonymus tanúsága szerint Árpádék hazánkba jövetelekor az ország színmagyar lakosságú volt –az összes a Kárpát-medencében lakó cseh és szlovén befért a nyitrai várba.

Hol van a magyar őshaza? 2. szám, 1995.

Életünk, egyéni sorsunk alapja a magyar sors. Vallató, szigorú időket élünk. A tűzözön és a vízözön után itt a hazugságözön. Eszméletünk, önbecsülésünk ellen folyik a háború. Ezekben az időkben az alapokkal kell tisztába jöjjünk, mert aki az alapokat nem ismeri, védtelenné, erőtlenné válik. Az igazság megrontóival kell szembefeszülnünk. Sorozatunk az alapkérdések tisztázásának szolgálatában áll. Bátran mondhatjuk: minden egyes szava az igazság védelmében és a magyarság védelmében szól. Az őshazakutatás középpontjában a XII. század elején lezajlott, domonkos szerzetesek által végrehajtott titokzatos hátterű keleti expedíciók állnak. Sajátos módon Ottó és Julianus beszámolóiban egy szó sem esik semmiféle térítésről, sem pedig Magna Hungária uralkodójáról, viszonyairól. A rejtélyek sorát egy perdöntő körülmény fényében világítja meg a mű: és ez a küszöbön álló világveszedelem, a tatár invázió. A tatár nagykán levelében megírja IX. Lajos francia királynak, hogy rövidesen népével együtt áttér a keresztény hitre. IX. Lajos szövetséget köt a tatár nagykánnal. Bizonyosra vehetjük, hogy Julianus a pápával való személyes találkozás során beszámolt a pápának a legfontosabbról, amiért keletre küldték: a tatárok kilétéről, háborús terveiről, a kereszténységhez való viszonyukról.

Mióta él nemzet e hazán? 3. szám, 1996.

A történelemhamisítás a világ megtévesztésére irányul, azok szolgálatában, akik a történelmet, az élet tanítómesterét a nemzetek nagy megtévesztőjévé akarják tenni, múltbeli és jövőbeni agresszióik igazolására akarják felhasználni. Ennek a két egymásba fonódó, egymást kiegészítő erőnek – a történelemhamisításnak és az agressziónak – megnyilvánulása a sovinizmus. Különös, de az európai népek közül egyedüliként a magyar az, amelynek történelme évezredes távlatokban tanúsítja, hogy a magyarság nem tartozik a terjeszkedés lázától megszállt népek közé. Már Xenophón (i.e. 444 körül) arról tudósít, hogy „a szkíta nem képes más népre kiterjeszteni uralmát, hanem megelégszik, ha saját népének ura marad.” A X. században, mikor katonai ellenfél nélkül állt Európában és Európa nagy részét könnyűszerrel elfoglalhatta volna, sikeres támadó hadjáratai ellenére sem foglalt el egyetlen területet sem. Az azóta eltelt évezred pedig döbbenetesen tanúsítja Magyarország szakadatlan területfogyását, vagyis a terjeszkedő, agresszív nacionalizmusnak éppen az ellenkezőjét. Az „Árpád-kori legendák és intelmek” jellemzők a magyarság elleni becstelen és alaptalan támadásokra. Gyűlölettel teli idegen hódítók bélyegezték a „kárhozat és a sötétség fiainak” a magyarokat, ők minősítették a korabeli Európa legműveltebb népét, a világtörténelemben elsőrangú szerepet játszó ősi kultúrnépet az emberi kultúra legalján tengődő, istentelen, műveletlen, barbár népnek, újonnan összeverődött népsöpredéknek. Ez a sötét ideológiai rendszer az a kirekesztő, terrorizáló, nemzetellenes, vallási mezben fellépő szellemi iga, ami mindmáig alapját képezi a hivatalos historizálgatásnak. Hivatalosaink legfőbb érve a magyarság ősi nemzeti léte ellen, hogy neve nem fordul elő a IX. század előtt.
A szerző bebizonyítja, hogy ennek éppen az ellenkezőjét igazolják a tények. Kis-Szkítia 630 táján élt királyának neve Muagerisz-ként maradt ránk, akit a mai magyar helyesírás szerint Magyar-nak kellene leírnunk. Az árpádi bejövetel előtt széltében ismeretes „Strata Wengerorum”, vagyis „Magyarok Útja”. A Kaukázust és a Kárpátokat magyar hegyeknek nevezték. Wangarorum Marcha, „hungárok határa”. Az évezredek emlékezetét őrző magyar történeti jellegű mondavilág sok elemének hitelessége tételről-tételre bizonyítható, és itt Hunor és Magor az ősidők homályából lép elő. Nimród alig 58 évvel élt a vízözön után. Jáfet három fiáról (Gomer, Magóg, Madaj) Bizoni Károly azt írja: „Még az özönvíz előttről származnak ők”. Jordanes „A gótok eredete és tettei” c. munkájában azt írja a hungarusokról: „első tartózkodási helyük Scythia talaján volt, azután Mysiában (Moesiában), Thraciában és Dáciában (vagyis a Kárpát-medencében), harmadízben ismét Scythiában, a Pontusi-tenger fölött laktak”. Vagyis a hungarusok, azaz magyarok már a 6. század előtt itt éltek mai hazánkban, hiszen innen költöztek ki meghatározatlan korábbi időkben az Európa keleti felén fekvő másik Szkítiába.
Az Árpád-nagykirály kori magyar ősgeszta, a Tárih-i-Üngürüsz megírja: „Hunor, Nimród fia – elvált Adzsem (Perzsia) padisahjától, és Pannónija tartományba költözött…ahol az ő nyelvükön (azaz Hunor népének nyelvén) beszéltek az ottani népek”.
Kétszeres Kossuth-díjas historikusunk, Győrffy György így ír: „A Kárpát-medence honfoglalás előtti tulajdonnévanyagában igazolhatóan magyar nyelvű nem fordul elő és a magyar népnév a honfoglalás előtt itt nem mutatható ki.” Marjalaki Kiss Lajos 1928-ban, fél évszázaddal Győrffy György előtt több, mint 80 anonymusi magyar földrajzi nevet sorol fel, zömében olyanokat, amelyek már a 896. évi bejövetel előtt is éltek, mint pl. Almás folyó, Körtvélytó, Bolondos vár, Sátorhalma, Szerencse. Orbán Balázs adatait elemezve feltárja az erdélyi ősvilág jó néhány titkát, amelyek abból az időből erednek, amikor Ősmagyarország délkeleti vidékeinek mélyebb területeit még őstenger fedte s a tenger borította medencékből kiemelkedő székely ősvárak lakói még tűz-, fény-és hangjelekkel érintkeztek egymással. John Dayton „Minerals, Metals, Glazing and Man” c. könyvét idézi, aki kimutatta, hogy a fémmegmunkálás és a szekér (a kocsi) erdélyi, közép-európai eredetű. Josephus Flavius „Antiquitates” c. művében azt írja, hogy Magóg népe, a szkíták Közép-Európát lakták, s e tájon előttük senki sem lakott. A munka foglalkozik Trója titkaival, Babilon és Bábolna rokonságának lehetőségével, a Gilgames és Galgamácsa közötti kapcsolattal, az Aranykor és a tündérkor emlékeivel, a tündérvárakkal, a székely ősregékkel, a földművelés kezdeteivel.

Isten szava a magyar nép szava. Az ősi magyar népfelségjog virágzása és hanyatlása. 4. szám, 1996.

Jól tudjuk, hogy azokkal szemben, akik gyűszűbe szeretnék szorítani a magyar történelmet és őstörténetünket egyszerűen törölni a nemzet emlékezetéből, azoknak adnak a tények igazat, akik szerint mai világunkat egy hatalmas időtartamú korszak előzte meg, méghozzá a magyar nemzeti virágzás és szabadság korszaka. A mára emlékezete torzult nemzet ezért jogosan élhet a gyanúval, hogy azok veszik körül, akik vesztére törnek s netán a maguk érdekei szerint vezetik végzete felé. Nemrég az egyik párt vezető politikusa kijelentette, hogy csupán a feudalizmusban volt szokásos a képviselők visszahívása. Kézai Simon azonban 1283-ban azt írja a hunmagyarok visszatérésével kapcsolatban: „Választottak maguk közül egy főbírót is, mégpedig oly módon, hogyha ez a főbíró túlontúl szigorú ítéletet hozna, a közösség azt érvényteleníthesse, a helytelenül eljáró kapitányt vagy bírót leválthassa, amikor akarja.” Valójában éppen a feudalizmusban érvénytelenítődött ez az ősi népjogi törvény. Nincs biztosíték a megválasztott vezető tévedhetetlenségére. Mi történik, ha netán áruló kerül közéjük? Nem lehet leleplezni, leváltani, még ha belepusztul is az ország?
Grandpierre K. Endre ír az Attila hun nagykirály márványpalotájában ezüstedényekből lakomázó parasztokról. A régi magyar parasztság szabad volt, a köznemességhez tartozott, az egész közösség, a nemzet minden ügye ott feszült látóhatárán. A hivatás törvényéről megírja, hogy az ember életének csak az adhat értelmet, ha élethivatása van. Hivatás nélkül az emberi sors olyan, mint az elküldetlen levél, süvítő szél két deszkaváz között, szürkéllő por az ablakrések között, kitépett papírfoszlány. A magyarság az igazsághoz hozzánőtt nemzet, ősjogai közé tartoztak a népfelségjog, a közszabadság joga, a közügyekben való részvétel joga, az igazság megismerésének joga, a nemzet helyzetének megismeréséhez való jog, az ismeretekben előrehaladás joga, a társadalmi, jogi, személyi egyenlőség és önvédelem joga. Anonymus krónikájából fényt derít arra, hogy a kor paraszti hagyományából megismerhetők voltak a magyar előidők eseményei és a magyarság őstörténete. A Képes Krónika annak indoklására, hogy csak a hét vezér jött be Árpáddal, a következőket mondja: „csupán azt tudjuk okul felhozni, amit a köznép mond” (volgus dicit). Mindez tanúsítja, hogy a kereszténységre térítés előtt hazánkban olyan kiteljesedett népuralom virágzott, amelynek nem volt párja az akkori Európában. Nyugat népei a római rabszolgarendszer világából emelkedtek a feudalizmus félrabszolgaságába. A magyarság viszont a szabadságból süllyedt a félrabszolgaság állapotába. Krónikáink elemzésével kimutatja, hogy a régi nemzetgyűlések joggyakorlata, Atilla hun nagykirály turulos zászlóinak hadban hordozása, a tisztségviselők visszahívásának joggyakorlata, a községek önkormányzata mind megszakadtak Géza nagykirály korában. Titkos törésvonal szeli itt ketté s tagolja két ellentétes részre egész történelmünket. Rejtélyes körülmények között ismeretlen erők megdöntötték az ősi magyar népfelségjogot, s a magyar nép felett ellenséges, ismeretlen erő lett úrrá. Különös jelenség, amire krónikáink gyakran utalnak, hogy a régi magyarság mintegy Isten népeként lép elénk a krónikák lapjairól, pl. abban az ismétlődő állításban, hogy a magyar nép szava Isten szava. Nem a magyar ősvallás papjai állítják ezt, hanem az új hit tudós képviselői. Tévedés ne essék! Isten ments attól, hogy a magyart Isten választott népének nevezzük! Régi szerzőink tanúsága szerint a magyar csupán egyszerűen és közönségesen – Isten népe volt. A szkíta királyok az ősidőben általános napistenhit értelmében a Napisten földi képmásai voltak, és a Napisten nevében uralkodtak. A szkíta nép hajdankori roppant lélekszáma és jószerint határtalan területi kiterjedése folytán nem ismerte uralmának korlátait. Krónikáink tanúsága szerint isteni erők pártfogása hatja át a magyar ősidők egész történetét. Kézai és a Képes Krónika azt írják: Mielőtt a magyarok megkeresztelkedtek és kereszténnyé váltak, a hírnökök a táborokban ezekkel a szavakkal hívták egybe a magyarok hadseregeit: „Az Isten és a magyar nép szava, ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki köteles fegyverben megjelenni, hogy meghallgassa a közgyűlés tanácskozását és határozatát”. Ammianus Marcellinus kimondja: „A szolgaságot nem ismerik, mindannyian nemes vérből származnak, elöljáróul mindig olyanokat fogadnak, kik hosszú hadi tapasztalataik által kiválnak.”
Való igaz, hogy (Géza és) Szent István uralkodása alatt ment végbe a magyarság megrontása, de nem (Géza és) Szent István személyes akaratából, hanem annak ellenére történt, a neve mögé rejtőző titkos kormányzótanács intézkedésére, amely őt (Szent Istvánt) magát is rabként őriztette. István halála után ősnemzetgyűléseink kétszer is elsöpörték Péter, a néprontó király idegen fegyverekre épített hatalmát. A nép szabadságharca megmentette a nemzetet, az ős nemzetgyűlések emlékét nem lehetett már végképp eltemetni. Az ősnép, a magyar nemzet a Természet terméke, a történelmi fejlődés évmilliói során természetes úton alakult ki, ezért isteni alkotásnak tekinthető. Hiába hirdették, hirdetik a hatalmi hírverés minden eszközével: szolgáljátok zokszó nélkül igába döntőiteket, mondjatok le mindenről, minden javatokról, életetekről, jövőtökről, törődjetek bele az örök szolgaságba, csókoljátok meg a rátok sújtó kezet és a belétek rúgó lábat és akkor minden jó lesz. Több, mint ezer év tanúsítja, hogy ez a magyarság romlására, vesztére vezet, ezt nem fogadhatjuk el.

A magyar ősvallás történelmi alapjai. 5. szám, 1996.

Világunk már eddig is túltelített mesterségesen, művi úton létrehozott, miszticizmusra, az emberek megtévesztésére, értelmük megzavarására kialakított hatalmi vallásokkal, amelyeket a lelkek leigázására, a szolgalelkűség terjesztésére eszeltek ki. A nemzeti valláshoz, a vallásszabadsághoz és a hagyományainkhoz egyaránt jogunk van. De nemcsak jog ez. Életszükséglet. Mert életnek és léleknek egyeznie kell. Magyar, aki idegen hitnek hódol – meghasonlott magyar, bomlott lelkű magyar. Nemzeti vallása csak azoknak az ősnépeknek lehet, akiknek lelkisége még a hódító, világuralomra törő művallások uralomra jutása előtti időben formálódott ki. A természetes, hódító törekvéstől mentes nemzeti vallás természeti-történeti hatásokra, természetes úton jött létre. A kívülről, idegenből átvett vallások óhatatlanul is szembefordítják az átvevő embert saját népi ősgyökérzetével, nemzeti jellegével, így hát elidegenítik az embert önmagától. A nemzeti vallás elvesztése talán ahhoz a gyötrelemhez hasonlítható, amelyet az emberi csecsemő él át, amikor durva karmok elszakítják saját szülőanyja emlőjéről és sorsa iránt közömbös idegen némber kezére adják; de tán még ennél is rosszabb, mert az emberi agy és lélek hozzá van nőve ősei hitéhez, egyedül ez bontakoztathatja ki egyéniségét. A következmény: elkerülhetetlen a bizonyos fokú elkorcsosulás. Nemzeti ősvallásunk a magyar művelődés, a magyar világlátás, a magyar észjárás alapja, központi magva, összetartó kapcsa, őstalaja. Rágalmazóink a magyarellenes vádak kieszelésében addig mentek el, hogy eleinket istentelennek bélyegezzék. De ősi növényneveink, csillagneveink, állatneveink egész sora istenkedvelő nevekkel bír. Krónikáinkban is szerepel, hogy Árpád hadait a Mindenség Istene segítette. Őseink vallása minden vallások kútfeje, a napistenhit volt. Nem szolgaságra, de szabadságra nevelt, arra, hogy minden egyes ember – isteni erők megtestesülése s önmaga szellemi és személyi kiteljesedéséhez elidegeníthetetlen joga van. Szégyenletes lelki nyomorúságnak ítélt minden meghunyászkodást, önalávetést, kétszínűséget szülő alázkodást. A természethez ragaszkodást hirdette. Nem volt más, mint az élet valóságának, lényegének felismerése. Minden földi élet, minden erő, minden öröm, minden szépség, minden remény, minden tett, minden alkotás forrpontja a Nap. A Nap gyermekei, teremtményei vagyunk mind valahányan.
A nemzeti emlékezet és öneszmélés irtása elpusztította ősvallásunk minden hozzáférhető nyomát, emlékét. A magyar őstudás azonban mégis fennmaradt. Mi őrizte meg? A magyar nyelv, őshagyomány, őstudás a parasztok kunyhóiban és istállóiban vészelte át a nehéz időket. A nyelv maga is az ősi magyar hagyományok jószerivel feltáratlan kincsestára. Szájhagyomány útján fennmaradtak őstörténeti mondáink, a népmesék, tündérregék őshit-maradványoknak adtak menedéket. Ősjelképeink, ősképzeteink sora, népköltészetünk, regösénekeink, ősidőket tükröző népballadáink, ősvallási népszokások, hagyományelemek, szállóigéink, krónikáink, a népi hiedelmek, a köznép kiirthatatlan meggyőződése, miszerint a Magyarok Istene élő és ható valóság – számos jel tanúsítja, hogy a felszín alatt mindmáig elfojtatlanul él a magyar ősvallás áhítása, elemi igénye. A tanulmány bemutatja az Aranykor léttörvényeit. Aranykori nyom, hogy Magyarország egyes tartományait hajdan Tündérországnak, Tündérkertnek nevezték. Hihetetlen, de a történelmi Magyarország délkeleti részén ma is állnak – igaz, csonkig pusztítottan – az aranykori világ építményei, nevezetesen s név szerint is megjelölten ősi helyi hagyományok által a történetileg is meghatározott aranykori kőépítmények, a tündérvárak, s ezek ősrégi mivoltát a történelmi vizsgálatok is megerősítik.
Minden vallásnak szükségszerűen a létezés legfőbb kérdéseire kell irányulnia. Ez a vallás lényege. Ezért fordultak a végső kérdések megválaszolását remélve a valláshoz az emberek. A magyar ősvallás égmondáiban a kozmikus világot a Csodaszarvas jelképezi, szarva közén hordja a Napot, a Holdat, oldalain a csillagok mérhetetlen birodalmát. Toroczkai-Wigand Ede, Lugossy József és mások által begyűjtött csillagnevek a magyarság ősvallásának legtündöklőbb tükrét, Kárpát-medencei őshonosságának legfényesebb bizonyítékait tárják elénk. Az ég elnevezés mögött a Nap fénye rejlik, a menny elnevezés névadója a Mén, a Naphoz hasonló száguldásra képes termékenység-jelkép, a mennyország a Mén országa, a mennyei termékenység hona. Amíg a négy nagy nyugati nép szótárában a Tejútra csak ez az egy banális elnevezés ismeretes, addig a magyar elnevezések – Mennyei Tündérország, Porka Vén Országútja, Kristályhóvizű Szállás, Éjjeli Kegyelet, Fényes Égi Csillagöv Égisten Derekáról, Régi Regös Nagy Regeút stb. – ősvallásunk csillagvonatkozásainak gazdagságát jelzik. A Hadak Útja mondakör az égre kelt hazaszeretet mondája. Istenjárás nyomaira bukkanunk a régi égi regös nagy regeúton a tanulmányban bemutatott moldovai ráolvasó énekben. Amadé Thierry francia történész Attila-mondákról írt könyvében szól arról, hogy a költészet közintézmény volt a hunoktól eredt nemzeteknél, s minden családnak megvoltak a költői évkönyvei. „Az isteni szolgálat, vallási szertartások, nemzeti ünnepek, népgyülekezetek, sőt a családéletnek viszonyai is megannyi alkalmak valának, melyek elődeinknél külön körökben ébreszték a népköltészet különféle nemeit, s melyek kifejtették s ápolták nemzeti mondáinkat is” – írta Venczel Gusztáv. Énekesrendjeinket eltörölték, a lehelek rendjét kiirtották. Hérodotosz IV. könyve szerint az első embert, aki az akkor néptelen tájon élt, Thargitaosznak hívták. A székelység a Hargita nevű szkíta őskirály népe és évezredek óta él szülőföldjén. A szkíták ősmondája szerint Hargita, a szkíta őskirály az Égnek, a Mindenség Urának, a Napistennek, és a Földnek nászából született. A Biblia megerősíti, hogy Nimród idejében az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. A bábeli torony építésére a vízözönt követő években került sor. Akkor még egyetlen nép létezett. Ez a nép Nimród népe volt. Nimród népe, miként számos más tényezővel együtt két fiának neve és további sorsa is tanúsítja, magyar volt. Akkor még egyetlen nyelven beszéltek az emberek. Ez a nyelv Nimród népének nyelve, azaz a magyar nyelv volt. A magyar nyelv összezavarodása folytán keletkeztek a világ többi nyelvei. Kézai krónikája megerősíti ezt: „Ménrót (Nimród) a vízözön utáni tizenegyedik esztendőben egész rokonságával együtt torony építésébe kezdett… Ám a titokzatos isteni gondviselés megváltoztatta és összezavarta beszédüket… végül különböző vidékekre szóródtak szét.” Nimródot vadászként örökítették meg az ősképzetek: ott áll magasra emelt, kifeszített íjjal ősvallásunk káprázatos csillagképei között a ma már Orion névre keresztelt csillagképben: nagy vadász vala az Úr előtt. Az élő természet rendjei nem ádáz ellenségei, de egymás kiegészítő részei: az egész természet egyetlen élő, szépséges és virágzó összhang kiteljesedése. Árpád nagykirály a Napisten nevében veszi vissza Zalántól az őshazát.

Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért. 6. szám, 1996.

Kínai írástudók negyvenezer évre teszik kultúrájuk eredetét. Harmincezer éve élnek mai területükön a baszkok. Tízezer évvel számolnak a kurdok. Krónikáink egybehangzó tanúsága szerint Kárpát-medencei őshonunk honvisszafoglalásainak története közvetlenül a vízözön után, Nimróddal kezdődik. A Tárih-i-Üngürüsz, Kézai Simon, Képes Krónika, Anonymus, Bél Mátyás mellett Xenophón és Ammianus Marcellinus is megerősíti, hogy a szkíta nép az emberiség ősnépe. Antik források sican=szikan, sicul=szikul, siculis=szikulisz, sicil=szikil, sicamber=szikamber alakban őrzik a szkítaság neveit. Priszkosz rétor, aki a 449-es évben személyesen megfordult Attila udvarában, következetesen szkítának mondja Attilát és népét. Attila Kárpát-medencébe jövetelekor már több mint ezer éven át éltek itt szikanok és szikamberek. Oldalakon át sorolhatnánk a történelmi Magyarországgal közvetlenül szomszédos, tehát őket tapasztalatból ismerő középkori bizánci és egyéb historikusok megnyilatkozásait, akik a szkítákkal, pannonokkal, szarmatákkal, besenyőkkel, dákokkal, hunokkal, avarokkal azonosnak veszik a magyarokat. Prokopiosz (500-560): hunok, akiket magyarnak mondanak; Jordanes (550 körül): hunugurok, Theophilactos Simocatta (610-641): hungárok (magyarok), hun nép, Georgios Monachos (842): unnoi, ungroi; Hinckmar (862): ungri; Annea Comena (1148): szarmaták, dákok; Joannes Kinnamos (1180-1183): pannonok, hunok; Michael rhetor (1149-1156): pannonok; Michael patriarcha (1165-1167): szkíták, pannonok, szármaták stb. Erdély őslakosságát, a székely népet az antik szerzők sicul=szikul, siculis=szikulisz-nak nevezték. A székely név kiemelt, kimagasló, központi helyzetű népet, központi szkíta törzset, a királyi szkíták törzsét jelenti. A dákok hajdani fővárosának, Szármiszegetuzának nevében a szarmata népnevet, a szege=székely népnevet, a getuza=géta népnevet találjuk, a dák főváros tehát ennek a három szkíta népnek a székhelye volt. A Biblia a Genezis-ben Nimród népét nevezi az egy nyelven beszélő emberiség népének. A hun-magyar hagyomány alátámasztja mindezt. A szkíta napkirályok a négy világtáj urai voltak, s ez semmi mást nem jelent, mint azt, hogy az egész földi világ az uralmuk alá tartozott. A Négy Égtáj Urainak mondája is kizárólag az emberiség őskorára, aranykorára vonatkoztatható. A Babilonból eredő bibliai és a magyar-hun hagyományban fennmaradt mondai elem lejegyzőinek sejtelme sem volt a kettő összetartozásáról. Kézai „A magyarok viselt dolgai” c. krónikájában beszámol arról, hogy Attila a világ négy égtája felé őrszemeket állított fel. A magyar király koronázásakor a magyar király a frissen dombolt dombra áll és kardjával jelképes vágást tesz a négy világtáj felé.
A jégkorszakban az addig egységes emberiséget a barlangokba húzódás elemeire törte. A hegyekkel és jégtorlaszokkal körülzárt Kárpát-medencében békésen élő üngürüsz=hungár, magyar nép nem vett egyhamar tudomást a világ felbolydulásáról. Az erőszak elterjedt a Földön. A jégkor enyhülésével a Kárpát-medencébe betörő első hódító horda mészárlásainak hírére indult el Babilonból Hunor népe s a megszállókat kiverte. Orbán Balázs: A székelyföld leírása c. könyvében megőrzött székely ősmondáink szerint Erdély egyes medencéit, völgyeit a vízözön körüli időkben ősvizek borították, s a merész szirtek csúcsaira az üngürüsz nép ma már szinte elképzelhetetlen módon védvárakat épített, mikben a nép iránti szeretettel eltelt tündérek és óriások éltek. I. e. 500 körül Dáriusz, a perzsa király több százezres seregével betört az Al-Dunánál a Kárpát-medencei Szkítiába. Anonymus beszámolója szerint „Dáriust, a perzsák királyát csúfosan megkergették, úgyhogy nyolcvanezer embert veszített el, s nagy rettegve szaladt Perzsiába.” A szkíták Cyrust, a perzsák királyát háromszázharmincezer emberével együtt megölték, s magát Nagy Sándort is szégyenletesen megfutamították.

Első honvisszavétel: Nimród fia Hunor, kevéssel a vízözön után. 2. honvisszavétel: i.e. 3000 körül. 3. honvisszavétel: Trója pusztulását követően, i.e. 1250 körül. Ők építették az ősi szkíta székesfővárost, Szikambriát. 4. honvisszavétel: az agatirszek bejövetele az i.e. 7. században. 5. honvisszavétel: a szármaták és jászok (akikről Ázsiát elnevezték) visszatérése. 6. honvisszavétel: pannonok beköltözése. 7. honvisszavétel: palócok (pelazgok) és bessek (besenyők) visszatérése. 8. honvisszavétel: a szkítamagyar dákok bejövetele az üngürüsz nép sürgetésére. 9. honvisszavétel: a hunok i. sz. 373. évi bejövetele. 10. honvisszavétel: az avarok 564 évi honvisszavétele. 11. honvisszavétel: a griffes-indás avarok betelepülése 670 körül. 12. honvisszavétel: Álmos és Árpád népének bejövetele 896 körül.
Nem a különféle népek és országok létéből fakadnak a történelmet vértengerré változtató háborúk. A népeket, nemzeteket, és együttélésük kereteit nem mesterséges erő, de maga a természet, a társadalmi együttélés szükségessége alakította ki. Így hát minden emberi és isteni törvénynek ezek fenntartására kellene irányulnia, nem pedig a hódításra. Az ókori szkíta birodalom területén tört meg Róma világhatalma, 271-ben kiürítik Dákiát, később Pannóniát. Róma öröksége nem sokkal több, mint hódítást szolgáló utak, várak, viszonylag kezdetleges művészeti tárgyak. Vessük ezeket össze pl. a szkíta aranyművesség csodálatos remekeivel, hogy ráeszméljünk a fölfelé ívelésnek vélt hanyatlásra, mélységbe zuhanásra.
A legtöbb szkíta néptől a terjeszkedő népek elvitatják szkíta mivoltát. De ha tudjuk, hogy a Meótisz-Kárpát-medence útvonalon jött be, ha a Kárpát-medence végleges úti célja, ha betelepedésük a Kárpát-medencei népek megsegítésével kapcsolatos, akkor biztosra vehetjük, hogy szkíta népről van szó.

Miért söpri el a történelem a Trianonokat? 7. szám, 1996.

Máig sem tudjuk, mi történt Trianonban, kinek állhatott érdekében Európa védőbástyájának szétzúzása, mégpedig nem háborúban – ami Magyarország területét sértetlenül meghagyta –, hanem békeidőben. A könyv visszatekintéssel indul, a szkíta dákok 107. évi leveretésének, majd a hun világbirodalom feldarabolásának elemzésével, az avarok bukásának okaival. Ha a magyarok szövetséget kötöttek volna a tatárokkal, ahogy azt az osztrákok és a csehek megtették, akkor ma nem lenne Nyugat-Európa. Ha Magyarország elfogadja a törökök ajánlatát, ahogy a Habsburgok megtették, akkor már fél évezrede nem lenne Ausztria.
Kinek van joga ítélkezni olyan nemzet fölött, amely több mint egy évezrede természetes úton jött létre? A trianoni határozatok során a törvényesség, a jogosság igénye sem merült fel, így jogi alapjuk hiányzik. A jog, a törvény az emberi lét alapja. A trianoni határozatok az emberi lét alapjaival állnak szemben. Trianonban csak a győztes fél volt jelen, tehát „tárgyalásokról” nem lehet beszélni. Az erőszaknál még súlyosabb az álcázott erőszak. Nyílt erőszak esetén a vesztes fél tudja, hogy erőszakot tettek rajta. Leplezett erőszak esetén azonban még ezt sem tudja, szellemileg is vert állapotba kerül. Az álcázás orozva végbevitt bűncselekményre épül. Lloyd George, az angol küldöttség vezetője, Francesco Nitti, olasz közgazdász, politikus és delegátus, David Hunter Miller és Robert Lansing amerikai küldöttek a kirívó jogtalanságok láttán megtagadták az együttműködést és felemelték szavukat a törvénytelenségekkel szemben.
Európa egyik legrégibb országáról óriási országdarabokat szakítottak le néhány százaléknyi – szerb 2,5%, tót 10,7%, román 16,1% – önként bevándorolt nemzetiségért. A gyulafehérvári román „nemzetgyűlés”-en legfeljebb néhány ezren voltak – s ezek „határoztak” – a több mint kétmillió őslakos magyar és félmillió német megkérdezése nélkül! Maguk az erdélyi románok sem akartak elszakadni Magyarországtól, bizonyítja ezt a románok képviselőinek rettegése a népszavazástól. A trianoni bűnös döntésekkel meggyengítették a nemzetközi jogrendet, mélypontra süllyesztették Európa műveltségi szintjét, saját hatalmi helyzetüket is megingatták. Zsukov marsall szerint Nyugat-Európa teljes lerohanása hajszálon függött.
Clemenceau, a trianoni „békerendezés” vezéralakja kijelentette: „A békeszerződés is egyik módja a háború folytatásának”. Soha nincs nyugalom a terjeszkedő államszörnyetegektől? Ha igaz, hogy a béke a háború folytatása, akkor minden gaztett békében is megengedett, az emberi együttélés törvényei kiiktathatók. Magyarország volt az az állam, amely tiltakozni mert a háború megindítása ellen. Tisza Istvánt, Magyarország miniszterelnökét fegyveres banditák látogatták meg, s felszólították, hogy tegye le a fegyvert. Tisza töltött revolverrel jelent meg. Ha Tisza tüzel, lelőhetett volna néhány gengsztert, s a többi talán elmenekül. De Tisza letette a fegyvert. S mihelyt letette, a banditák tüzeltek – agyonlőtték. Magyarországgal is pontosan így jártak el. És Magyarországot példátlan területi feldarabolással sújtották. Benes a prágai maffia egyik alapító tagja. A rendőrség folytonosan zaklatta meggazdagodásának rejtélyes körülményei miatt. A pánszlávizmust szolgáló titkosszolgálatokat Oroszország pénzelte évente 20-50 millió rubellel. 660 000 ember érkezett Magyarországra a bolsevista Oroszországból. Az oroszok ígérték Erdélyt a románoknak. „A magyar bolsevizmus veszélye minden más meggondolást háttérbe szorított. Ez volt a konferencia vezérmotívuma” – mondta ki az igazságot M. Sayers és A. E. Kahn.
A Károlyi-kormány erőszakkal leszerelte a magyar hadsereget, aki ellenállt, lelőtték, a tisztek rangjelzéseit – akárha lefokozták volna őket – nyilvánosan letépték.
Szerbia 500 millió frankot kapott a párizsi bankoktól. Ionel Bratianu elkérkedett Henri Pozzinak, hogy Erdélyt 10 millió aranyon vásárolta meg. A Daily Mail 1 millió fontot fordított szerb propagandára. Bazil Zaharov multimilliomos fél millió fontot. Bukarestben 1 millió rubeles megvesztegetési alapot létesítettek a francia közvélemény megdolgozására. „1917-ben a Temps, mely egyben a francia külügyminisztérium sugalmazott lapja is, leközölte a szabadkőműves világkongresszus dokumentumait, melyek reánk vonatkozó része csaknem betűről betűre került be a trianoni békeszerződésbe” – írja Somogyi István kétkötetes művében (A szabadkőművesség igazi arca, 1929).
Nem a nemzetekkel van a baj, hanem a hódítás, az uralomvágy agyrémével, a terjeszkedés tébolyával.

A magyarság őseredete. 8. szám, 1996.

Homályban a nemzeti múlt, jelen és jövő. Elvész a nép, amely tudás nélkül való. Elvész a nép, aki eltűri, hogy nemzeti összetartó kötelékeit fellazítsák. Akit az Isten nagyon meg akar verni, annak előbb az eszét veszi el. Josephus Flavius római zsidó történész „Antiquitates” c. művében megírja, hogy szkíták élnek Ázsia tetemes részén, a Dontól nyugatra egészen a Gades-ig (a mai Cadiz, Spanyolországban), s itt előttük senki sem élt. A szkítagyűlölő római Ammianus Marcellinus is kénytelen elismerni, hogy „Egyiptom népe valamennyi közt a legrégibb, hacsak a szkíták nem versenyeznek vele régiségben.” Xenophon pedig azt írja: „Európában a szkíták uralkodnak és a Maoták.”
A történelmi birtokjog a személyi tulajdon birtokjogának a milliószorosa, amelyet sem isten, sem ember nem ragadhat el anélkül, hogy fel ne forgatná az erkölcsi világrendet. Az ősidőkben a Természet akaratából őshonos nép felségterületének elbitorlása ellentétben áll az isteni és emberi törvényekkel. A magyar dév-ek: véd-ő szellemek. Déva vára az ősidőkben, a Kárpát-medencében épült föl. Középkori krónikáinkban egytől-egyig – a Tárih-i-Üngürüsztől és Anonymustól Kézai Simonon át Thúróczy János „Magyar Króniká”-jáig és Petthő Gergelyig –, feketén-fehéren ott áll a magyarok ősrégi volta.
A Tárih-i-Üngürüsz és Anonymus leírása szerint különös módon az ezerféleképpen pusztított történelmi Magyarországon maradtak fenn talán legtisztábban, hagyományelemekben és a valóságban is, az aranykori állapotok. Anonymus krónikájában megírja, hogy „a szkíták nem kívánták a másét, minthogy mindnyájan gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csak egy felesége volt.”
A tevékenykedő, élénk, minden jelenségnek, tárgynak csínját-bínját, természetét, okát fürkésző emberi értelem legsajátabb vonása a tudás áhítása. Valamikor ilyen tudásszomjas volt az egész emberiség, miként ez még napjainkban is kiütközik a kisgyermekek örök kutakodásában. Sorvadásnak akkor indult, amikor fensőbbséges erők erről leszorították. Óperzsa és a hébereknél 1500 évvel korábbi babiloni hagyományok már ismerik a bűnbeesés mítoszát, a kollektív bűnösség eszméjét, amiben a bűn a tudás, a tudás megszerzése. Szent Ágoston megvetően ír: „az agy, e rút gané”. Pedig a tudás önvédelem, nemzet- és országvédelem, igazságtevés, az élet teljességének birtokbavétele, a mindenség szerelméből fakad, s a jövő építésének egyetlen alapja. Mi történt az emberiség ősnépével? Óriási jelentőségű lenne felfedezni az emberiség ősnépét a mai világban. Az Aranykor napistenhitű népénél fel kell találni a napistenhit továbbélésének bizonyítékait. Élnie kell benne ősisége tudatának. Hagyományaiban élnie kell hajdani nagysága emlékének, és a hitnek, hogy rokonságban áll a világ úgyszólván valamennyi régi népével és nyelvével. Történelmi tények kell, hogy igazolják őshonához való törhetetlen ragaszkodását. Jellemzője kell legyen a terjeszkedési hajlam hiánya. Az Aranykor itt maradt népét egy fölöttébb különös, már szinte érthetetlen és megmagyarázhatatlan hite tölti el annak, hogy a Világegyetem természetfeletti erői hajthatatlanul mellette állnak őshazája védelmében és visszaszerzésében. Szkítamagyar őshagyományok szerint régidőben a magyar őskirályok a Napisten földi képmásai voltak. Miként a Hérodotosz (i.e. 6. század) feljegyezte szkíta eredetmonda mutatja, a földművelés első eszközeit a Napisten hajította le a Hargitára az égből. A székelyföldi Hargita egyes csúcsait a magyar nép ma is szent területekként tartja számon és vallásos tisztelettel veszi körül. Régente évenként megtartották a Szent Arany ünnepeit. Az aranyat a Napisten megszilárdult anyagának tartották. A régi magyar tisztségek a napistenhittel függnek össze: a kündü a Nap megszemélyesítője, a gyula a szent tűz meggyújtási szertartásainak eszközlője. A magyar ősmondák fehér lova a Napisten jelképe. Székelymagyar kapukon még ma is ott díszlik a fa anyagából kifaragott napkorong, a Napisten jelképe. A magyar parasztember sokhelyütt még ma is szívére helyezett vagy égre emelt kézzel köszönti a felkelő Napot. „A csángók a felkelő áldott Napban Isten őszentségét köszöntik. A székelység úgy képzeli, hogy az Istennek ereje sugárzik a Napból… A Nap az Istennek lelke, jósága… A Nap teremt, Nap nélkül nem tud semmi létezni, nem terem semmiféle… A Nap az Istennek szeme, lát mindent.” – írja Bosnyák Sándor. A holt magyarok sírjára tűzött kopjafák a Napisten oszlopai. Strabon: „Egyedül a Napot tartják istennek.” Középkori krónikáinkban, néphagyományainkban megőrződött annak hite, hogy a magyar hajdanta a világ legnagyobb lélekszámú népe volt. A magyar őskirályok a négy égtáj urai, ők szervezték meg a négy égtáj őreinek hálózatát, szorosan ide tartozik a négy folyó, az esztergomi oroszlános címer négy sávja. Három Szkíta-Magyarország létezett: a Kárpát-medencei, a keleti Nagy Szkítia és a Fekete-tenger menti Kis Szkítia. A 10. században még a mai Enns folyóig, a bizánci birodalomig, Etelközig, az Adriai tengerig terjedő Magyarország csonkolása már Géza nagykirály alatt megindul, elvesznek a nyugati területek, az adriai rész, Havaselve, Besszarábia, Moldova, Szerémség, Nándorfehérvár, és Trianonnal a maradék kétharmad része. Az őshazához ragaszkodás fejeződik ki a középkori „Extra Hungariam non est vita” (Magyarországon kívül nincs élet) szólásban. Homérosz szerint „A kancafejő szkítáknál nincs igazabb s jobb.” Strabon: „A jogra vigyázó pásztornépek maradékai. Az egyszerűség és igazságosság mintegy nemzeti jellemvonásként testesült meg bennük.” Platon: „Az igazságos szkíták az Aranykor egyedüli maradékai.” Aiszkhylosz: „A szkíta nép igazságtevő és igazságos.” Thukydidész: „A szkítákkal nemcsak lehetetlen, hogy Európa népei megmérkőzzenek, hanem még Ázsiában sincs nép, amely egymagában képes volna a szkítáknak ellenállni, ha azok mindnyájan egyetértenek. Egyébként a többi területeken sem hasonlíthatók megfontoltságban és bölcsességben másokhoz.”
Árpád, ha terjeszkedni akar, fél Európát elfoglalhatta volna – de a magyarnak nem kellett a hódítás. Xenophon írja: „Jóllehet a szkíták nagyon számosak, a szkíta nem képes más népekre kiterjeszteni az uralmát, hanem megelégszik, ha saját népének ura marad.”
Rejtelmes hiedelmek hatják át a magyar őshagyományokat és a történeti mondavilágot. Kérdés: miként hihet egy elvesztett hazájáért küzdő, minden miszticizmustól mentes nemzet a természetfölötti erők mindent legyőző hatalmában és támogatásában, méghozzá nem is holmi egyszerű formában, de akként, hogy maga a Kozmosz, az Élő Világegyetem eltökélt szándéka, legyőzhetetlen akarata a magyar őshaza kereteinek visszaállítása. Márpedig félreérthetetlenül erről van szó, nem is annyira a mai magyar nép közhitében, hanem mindenekfölött történelmi vetületében, alapmozgásait magába foglaló ősmondai hagyományaiban, a világon egyedülálló mondafüzéreiben, nevezetesen a Csodaszarvas, a Magor és Hunor, a Hadak Útja, Emese Ősanya Álma, a Fehér Ló mondakörben, mivel ezek a csodálatos mondafüzérek egytől-egyig ennek jegyében keletkeztek az ősidőkben, és ennek jegyében teljesednek ki. Ez a törhetetlen, szent meggyőződés az elmúlt évezredek során csak egy ősnépnél alakulhatott ki, amely ősidők óta bírja szentséges szülőföldjét. A kozmikus átfogású magyar hiedelemvilág annak bizonysága tehát, hogy ez a szegény, ellenségei által agyongyötört magyarság volt valamikor a világ ősnépe.

Árpád kirekesztése az Árpád-házból, avagy a magyar királyok új rendje. 9. szám, 1996.

Az őstudásra épült hagyomány, ha méltatlan utódokra száll, ködös mesévé szürkül. Világunkat betölti a hazugság. Ha az igazság fényszikrája kipattan, a hazugságtömeg hamvába hal.
Nincsenek az Árpádokhoz kapcsolódó évfordulók. Tilalmi listára került a régi magyar történelem. Hivatalosan 23 Árpád-házi királyról tudnak. Árpád és közvetlen leszármazói – bármilyen hihetetlen is – nincsenek köztük! Árpád-királyaink a hivatalos vonal szerint Szent Istvánnal kezdődnek! Olyan eljárás ez, mintha kirekesztenék a fatörzset a fából.
Hivatalos nézetek szerint a magyarság egyetlen kiútja a 10. században a zsidókereszténységre áttérés volt, az, amire fegyveres erőszakkal kényszerítették. Nem mondják ki, de ebből következik, hogy a fegyveres kényszerítés üdvös volt. Vagyis Magyarország megmentésének egyetlen módja az volt, hogy legyőzzék, megtiporják. Akaratlanul is azt állítják, hogy a független Magyarország titkos eszközökkel való letiprása üdvös és áldásos volt. E felfogás szerint Magyarországot csak az menthette meg, ha feladja saját belső állami felépítményét, közigazgatását, ősvallását, népének közszabadságra épülő politikai rendszerét, önigazgatását, és szabad népének óriási tömegeit szolgaságra vetve, önnön nemzeti mivoltát, eleinek hitét megtagadva átveszi a jobbágyságnak nevezett félrabszolgaság népnyomorító rendszerét. Vagyis Magyarországot az mentette meg, hogy minden nemzeti értékét és önmagát is megtagadva alávetette magát álcázott hódítóinak.
Ezzel szemben tény, hogy a magyarság Géza országlását megelőzően Európa vezető nagyhatalma volt, az Enns folyótól a Szármata pusztákig, a Fekete-és Adriai tengerig. A megközelíthetetlen Magyarország Géza trónra lépését követően minden háború nélkül mégis a nyugati hadak átjáró házává vált. Tagadhatatlan, hogy mindez az új vallásra kényszerítéssel egyidejűleg ment végbe, s az sem vonható kétségbe, hogy titkos uralomváltás történt. Az új, álcázott hatalom annyira ellenséges volt a magyarsággal szemben, hogy létérdekévé vált a hamis látszat kialakítása, úgy feltüntetni a történteket, hogy általa született minden szép és jó, s ami előtte volt, az bűnös és elvetendő.
Középkori krónikáink hitelességét jellemzi, hogy valamennyien szinte beteges elővigyázattal követik elődjeik tudósításait. Ők a királyi kancelláriák jegyzői, s feladatuk a történelmi valóság megörökítése. Hitelességüket évszázadok igazolják.
Tény, hogy Európa vezető országa már Árpád idején államisággal bírt, vagyis Árpádot több joggal illeti az országalapító cím, mint Szent Istvánt. Tizedik századi királyaink nem vezérek voltak – mert a vezér nem tekinthető államfőnek sem, csak a hadjáratok szervezőjének. A fejedelem az értelmező szótár szerint „kisebb területen bizonyos királyi külsőségek v. jogok nélkül esetleg valamely uralkodóval szemben függő viszonyban álló uralkodó személy.” Árpád és közvetlen utódai voltak tehát az igazi magyar királyok.
Szent Istvánt nem ismerjük. Jellemző, hogy a legmostohább körülmények között is megmaradt igaznak és magyarnak. Szembenézett sorsával, s amikor belátta, hogy ő maga már, körülményei folytán, képtelenné vált a nemzet védelmére, lemondott méltóságáról és életének legszebb, legnemesebb hajtását, Szent Imre herceget jelölte ki maga helyett királlyá. Már elkészült a királyi palást, javában folytak a koronázási ünnepségek előkészületei, már szétküldettek a királyi futárok a koronázási ünnep meghívóival, már csak hat nap volt hátra a koronázás megtartásáig, amikor egy kis csoport hozta a felmetélt testű ifjú, Szent Imre herceg tetemét. Vadkan végzett vele, jelentették. Szent István a csapásba belebetegedett. Amikor összeszedte magát, megparancsolta, hogy a nyitrai várból hozzák elé az ott ártatlanul raboskodó Vazul herceget, hogy a magyarok királyává nyilvánítsa. De a hírnök a német Gizella királynőnek jelentette, akinek küldötte megelőzte a király áruló küldöttét, kitolta Vazul herceg szemeit, s ólmot öntött füleibe, hogy ebbe nemsokára Vazul belehalt. István király ismét összeszedte magát, s a maradék három Árpád-vérű utódot értesítette, hogy meneküljenek el Magyarországból. Ezután nem sokkal István király titokzatos körülmények között elhalálozott. Utódja a magyarul nem tudó Orseoló (Német) Péter lett, akinek fő célkitűzése nyíltan Magyarország elnémetesítése és a magyarok kiirtása volt. A magyarság felkelése Aba Sámuel irányításával elűzte Német Pétert, s visszahozta a külföldre menekült Endre herceget a magyarság királyának.
A hivatalos történetírás kétségtelen hitelűnek csupán a közel egykorú német kútfőket fogadja el.
Az itt feltárt tények serege csupán egy keskeny szelete a magyarság tisztánlátása ellen elkövetett szellemi bűncselekmény-sorozatnak. Történelmünket, kivált őstörténelmünket, gyökeresen átgyúrták. Roppant hazugsággépezetek dolgozták át a magyar történelem válságos időszakait és mindent felforgattak, nemzeti kataklizmáink valóságos okait lefedték. Vazul-néppé tették a magyart, és még önmagából, ősi eszmevilágából, lelkületéből is kiforgatták. Rajtunk áll, mennyire értékeljük, megszerezzük-e s megtartjuk-e tisztánlátásunkat!
Istennyomok hét ölnyi por alatt. Amit a magyar ősvallásról tudni kell. 10. szám, I. rész. A Magyar Nemzeti Egyház kiadása, 1997.

Az igazságmondás és igazságérvényesítés Isten legszentebb követelménye. Montesquieu „A törvények szelleméről” írt nagy művében megállapította, hogy „a teremtés, ami önkényes tettnek látszik, éppen úgy feltételez változhatatlan törvényeket, mint a végzet, amiről az ateisták beszélnek. Az értelmes lények világa azonban koránt sincs olyan jól kormányozva, mint a fizikai világ, mert ezeket nem követi állandóan, mint a fizikai világ az övéit.” A szellemi világ a fizikaival szemben mesterségesen eltorzítható, meghamisítható. Az ezzel járó hátrányok katasztrofálisak. A Nagy Ellentét nem az idealizmus és materializmus, hanem szellemi törvény és törvénytelenség, igazság és hazugság között húzódik. A szellem hírhedt szabadsága a manipulálhatóság szabadsága. Ennek szolgálatában áll minden olyan tényező, amely az értelem megzavarására és a gondolkodáshoz szükséges idő elvonására törekszik. A visszaélés ellen csak a szellem nyújthat védelmet. A hatalmilag terjesztett misztikus hiedelemrendszerek némelyike nyíltan hirdeti a tudás és az ember lefokozását. A mai világ annak a bibliai tételnek alapján áll, hogy az eredendő bűn, a bűnök bűne – a tudásszerzés, olyan bűn, amely miatt mindörökre bűnös és elátkozott az egész emberiség. Ennek következménye a tömegek elbutítása, kirekesztése. Montesquieu törvénye szerint egy olyan világ, amelynek nincsenek állandó, természeti törvények meghatározta szabályai, menthetetlenül pusztulásra van ítélve. A meghasonlás törvénye óhatatlanul a pusztuláshoz vezet. Isten törvényei a visszájára fordulnak, az embertipró hatalomterjeszkedésbe kezd.
Szívvel-lélekkel azonosult-e a magyarság a rákényszerített zsidókereszténységgel? Ki ismertette velük az új hit tételeit? Ki győzte meg őket? Magyarul tudó papok végezték ezt a munkát? Tízezer pap, tízezer bibliával? Nem volt tízezer pap és nem volt tízezer biblia. Nem volt egy sem. A Biblia első teljes fordítását, mint tudjuk, Károli Gáspár készítette el – 1590-ben. Miként történhetett így a térítés? Idő sem volt a térítéshez. A békés meggyőzés teljes képtelenség. Csak az erőszak jöhetett szóba. De hogy jön az ember legbensőbb hitéhez a kényszer – hiszen hit és kényszer kizárják egymást. Ezekkel a vallásokkal teljes szívvel-lélekkel azonosulni – lehetetlen.
Egyre nő a látszathívők száma. Ékes bizonysága ennek a világunkat mindinkább elöntő szektaözön. Érdekes módon a zsidókereszténység nem lép fel a szekták ellen. Bátran mondhatjuk, hogy világigény él az emberekben egy új, igaz, életigenlő és életközpontú vallás iránt. A kényszervallásra térítés óta a magyarság hajdani hatalma megtört és iszonyatos csapások sora sújtotta.
Aggasztó világjelenségek sora támasztja alá mindezt. Szakadatlanul nő a dogmák félelmetes uralma. Nő a szekták száma. Világjelenséggé vált a kontraszelekció. Mindinkább szellemi és erkölcsi rongyok veszik át a világ vezetését. Az igazság és igazságérvényesítés nevetség tárgya lett. Nő a kábítószer fogyasztás, a világ kettészakadása jóléti és nyomorba süllyedő országokra. Állandósulnak a háborúk. Nő az öngyilkosok száma. Terjed az alkoholizmus. Félelmetes világhatalommá nő a bűnözés. A világ országai eladósodnak. Fokozódik a terror. A környezetszennyezés hovatovább megsemmisüléssel fenyegeti a földi életet.
Az Aranykor bukásakor eltöröltetett az ősidőkben gyökerező élet- és világszemlélet, az emberiség hitvallása, napistenhite is. Mivel az Aranykor az egész őskori emberiségre kiterjedt, az új hatalmi vallásnak szembe kellett fordulnia az egész emberiséggel. Mivel nem létezett még semmi más eszmerendszer, az új rendszer arra kényszerült, hogy kirabolja azt, akit megölt. A hatalmi korszak okkultista művallásai az aranykori ősvallásból kiragadott, mesterségesen eltorzított, az új hatalmi törekvéseknek megfelelő, koholt elemekből létesültek.
A kereszténységre térítés csak a nemzetmészárlás fügefalevele volt. Aki megtagadta a kényszeráttérést, egyszerűen lekaszabolták. Hol erre a bizonyíték? Maguk a kortárs klerikális szerzők írják: rárakták a magyar nép nyakára a kereszténység igáját. Akit rajtakaptak azon, hogy más hitet követ, fenyegetéssel és rémítgetéssel törték igába – áll az „Árpád-kori legendák és intelmek” c. kiadványban. Vakok volnánk, ha nem látnánk, hogy a legszélsőségesebb vallási-szellemi alávetettségbe kényszerítettek bennünket. És amíg vissza nem találunk a magunk ősi hitére, mindaddig fokozódó szellemi és anyagi rabszolgaságban kell tengetnünk életünket. Berzsenyi is ezt írja: „Romlásnak indult, hajdan erős magyar, nem látod, Árpád vére miként fajul? (…) Lassú méreg, lassú halál emészt, mint a kevély tölgy, melyet az éjszakai szélvész le nem dönt, benne termő férgek erős gyökereit megőrlik.” A tizedik században Magyarország volt az emberi szabadság utolsó szigete, mert míg a nyugati világ a velejéig romlott római rabszolgatartó rendszerből nőtt át a feudális félrabszolgaságba, a jobbágyságba, addig itt, Európa közepén, Magyarországon még virult az Aranykorból átmentett nemzeti közszabadság.
A dogma nem más, mint az agyba épített idegen, merevítő anyag. A dogmák lényegi célja: megbénítani a gondolkodást. Arra késztetnek, hogy adjuk meg magunkat – hogy azt tehessenek velünk, amit akarnak. A dogmák rabja szellemi élőhalott. A külső hatalom arra tör, hogy az alávetett embersokaság gondolattalanul fogadja el mindazt, amit tesznek vele. A tények megítélését bízza másra, a felső rétegre, amely a legtöbb esetben elnyomorítja és kizsarolja őket. Szakadatlanul ömlik ránk az ún. tömegtájékoztató intézményekből a mérgező szellemi szemét. Hasonlatosak vagyunk már a bűzhődött szennyáradatban fuldokló halakhoz – kapadoznánk a tiszta víz után, de nincs tiszta víz sehol. Agyunk, e kozmikus csillagtelep azért van, hogy felfogja, magába fogadja a Kozmoszt minden jelenségével, gyötrelmével egyetemben. Közel hatmilliárd agy-csillagtelep él a Földön. Ennek a tömérdek földi csillagtelepnek a működése fénybe kellene borítsa a földkerekséget. De sajnos sötét van. A csillagtelepek nem működnek, kihunytak, kikapcsolták őket, hogy akadálytalanul követhessék el gaztetteiket. Világunkban az emberi elme működése többé-kevésbé gyanús és törvénytelen látszatú tevékenységgé vált. Hinni kell, nem pedig tudni. Egyre gyarapodnak a tilalmak. Tízezer éve lefokoztattak az állatok, lélektelen hústömbökké alacsonyíttattak, akiknek rendszeres, tömeges irtása megengedett. Aranykori eleink még tudták, hogy az állatoknak is van „lelkük”, agyuk, központi érzékszervük. Az állat is érez és „gondolkodik” – a maguk módján ők is megemésztik a jelenségeket, hiszen enélkül lehetetlen volna létezniük is. Korunkban a szerencsétlen állatok után az ember következik.
Az ember lefokozásának gyökerei az ókorba nyúlnak vissza. A Paradicsomban élő, bűnt nem ismerő Ember ugyanis állítólag „borzalmas” bűnt követett el és örökké tartó bűnbe esett, a jóvátehetetlen eredendő bűnbe, mivel evett a Tudás Fájának gyümölcséből. Ha nem cselekszi ezt és tudatlanságban leledzik – örök időkre élvezhetné bambasága gyümölcseit. Kérdés: mi köszönet volna benne? Nagyra becsült keresztény hitünk tehát nem a tudás magasztalója.
A magyarság, ez az áldozatul vetett hősi nemzet ma – agonizál. Haldoklása tudatzavarában is tükröződik. Üvöltünk! Mert a magyarság pusztulása az emberiség végórájának bekövetkeztét jelzi. Segítsen bennünket a Magyarok Istene!
Egyetlen más nép sem nevezi így Istenét. Árpádnak – krónikáink szerint – a Mindenség Istene volt a segítője. A Magyarok Istene Napisten volt, az Ég Istene, a Világegyetem Istene. De nem csúszunk-e át itt magunk is a miszticizmus ingoványos talajára? Isteníthető-e a Nap? Az ősi napistenhit az ősemberi lét évmilliói során leszűrt tapasztalatokra épült, olyan tudásanyagra, amely meghaladja modern korunk tudományos szemléletét. Az Aranykor embere nem szakadt el gyökereitől, az élő természettől és a kozmikus világtól. Szellemét nem korlátozták a kizárólagosság tételeivel fellépő okkultista misztikus vélekedések. Nem helyezte magát önkényesen a Természet fölé, hanem azonosult vele és elmélyülten figyelt minden jelenségére. Eleink ráeszméltek, hogy a földi életet a szó igaz értelmében a Nap teremtette: a Nap fénye, melege emelte ki a földi életet a nemlétből, az ős-semmiből, az ős-halálból. Fölismerte, hogy a földi élet valósággal hullámként követi a Nap járását, közeledtével tarka és zöld árként feldagálylik, távoztával aláhanyatlik, alvásba merül. Felfogta, hogy a Nap nem holmi érzéketlen tárgy, élettelen tűzgömb, hanem épp ellenkezőleg: életet sugárzó roppant erőközpont, a földi életnek nemcsak szülője, de mozgatója és fenntartója, cselekvő-mozgató ős-tevő. Ekképpen alakult ki eleinkben az eredetileg ős-tevőt jelentő Isten fogalma. Ez a titka, hogy az őseredeti Isten: Jó Isten volt. Ekként vált Napistenné a Nap.
Isten törvényei:
1. Igazságosság.
2. Az élet virágzásának segítése.
3. Az élővilág egyenjogúságának biztosítása.
4. A természet rendjének megóvása.
5. Az emberi szabadság, személyi, gazdasági és szellemi egyenjogúság biztosítása a hatalmasokkal szemben.
6. Az élet kártevőinek megbüntetése.

Sátán törvényei:
1. Ártani embernek, állatnak.
2. Embert ember szolgájává alacsonyítani.
3. Tilalmakkal korlátozni az igazság kimondását.
4. Álszenteket ültetni az isteni igazság székébe.
5. Lejáratni a tudást.
6. Magasztalni a hatalmat, a szolgaságot, alázatot, önalávetést, beletörődést.
7. Szétrombolni a történelem évmillióinak természetes törvényei révén létrejött nemzeteket.

A vallásváltás időszakában, a 10-11. században történelmünk legvéresebb kataklizmáján estünk át, mely következményeiben felülmúlta a tatárjárást, törökdúlást, a négy évszázados Habsburg-uralmat. Óvatos becslés szerint csupán a 10. század utolsó harmadában hetvenezer magyar esett el. Ekkor kezdődött meg a magyarság saját szellemi vezetői által való becsmérlése és népességvesztési tragédiája. Őstörténetünk a nemzeti tudat alapja, és ez határozza meg, hogy ki a magyar és mi a magyar.
A nemzeti ősvallás gyújtópontja, tárháza a magyar nép élet- és világszemléletének. A magyar ősvallás gyökerei az Aranykorba nyúlnak. Ebben egyedülálló. Ezért jelentősége a többi ősvallásét is meghaladja. A magyar ősvallás a magyar nemzet összetartó kapcsa. Nemzeti megmaradásunk a magyar nemzeti vallás helyreállításán áll vagy bukik.
A tanulmány ismerteti nemzeti ősvallásunk sajátosságait, és a visszaállítás lehetőségét, a meghiúsult régebbi kísérleteket és a magyar ősvallás felélesztését ért támadásokat.

Az Élet vallása. Istennyomok hét ölnyi por alatt, II. rész. Tananyag a magyar ősvallásról. 11. szám, A Magyar Nemzeti Egyház kiadása, 1997.

A nemzeti vallás felszabadítja a szellemet a mai szellemi rabszolgaságból. Ráébreszt arra, hogy minden magyar a legjobbat, amivel bír, a nemzettől kapja, és a nemzetnek adja. Az igazságot emeli fölénk, mint egy zászlót.
Megváltott világban élünk? Kétezer éve rabszolgatársadalmak vették át a népek vezetését. A tömegpusztító háborúk véres láncolattá álltak össze. Vérözön, hamis tanok uralma, leplezett rabszolgaság lett az Ember sorsa. Félelmetesen fokozódik az elnyomorodás és a kontraszelekció. Ha azt mondjuk, ez a megváltott világ, milyen lehet a megváltatlan?
Két szellemi tábor vív évszázadok óta világunk fölött, és mindkettő valóságellenes, káros és romboló. A materializmus felszínes és ostoba, az idealizmus ködösít, és ok nélkül eszményít. Az idealista valójában misztikus, mert nem szellemi összpontosítás, mélyre merülés az értelem és a sejtelmek segítségével, hanem végeredményben puszta spekuláció a valóságon túli világ ellenőrizhetetlen elemeivel a nemlétezőbe vetett hit kicsikarására. Aki az okkultista szemfényvesztésnek bedől, rabbá válik, kívülről várja a tantételt, a saját agyát gépezethez hasonlóvá alacsonyítva le, amely kívülről kapja a működéséhez szükséges energiát. A materializmus sivár, nyers és primitív felszínességében a fizikai világot s magát az embert is szellemteleníti, merev gépiességű sárkolonccá fokozza le. Szerinte az agy se más, mint alantas, mozgásképes anyag.
E két teljhatalmú szellemi világáramlat ellentéte a félretaszított, elhantolt mágikus gondolkodás.
A Genezis szerint az Isten Igéjével teremti a világosságot, a vizeket, a szárazföldet, a növényeket, az égitesteket. Szerfölött különös hát, hogy az Embert nem természetfölötti erejével, igéje kimondásával teremti meg, hanem nekiáll, akár egy fazekas, hogy anyagából cserépedényt készítsen. Fölöttébb rejtélyes az is, hogy miért sárból? Miért nem drágakőből, virágból, fényből, akármiből? A tettből és körülményeiből kiviláglik, miért vált az Aranykor Fényembere Sáremberré. A célzat nem lehet más, mint az Ember lefokozása. Porból lettünk és porrá leszünk. Lehet-e valami, ami ennél gyökeresebben verné le az Ember önbizalmát? Egyetlen és megismételhetetlen életünk tehát nem egyéb sárból gyúrt bábok tulakvásánál? Mondják, ez nem volt mindig így. Hajdanta az Ember a Nap gyermeke volt, a fény megtestesülése. Fényember. Szemünkben már afféle csodalény. Leértékeltetett a férfiember, de párja, az asszonyember sem járt jobban: teljesen a férfi hatalma alá rendeltetett.
Nemzeti őstörténelmünkben a kozmikus erők együtt küzdenek a magyarságért. Krónikáink szerint isteni figyelmeztetésként óriásmadarak támadnak a honvisszavívásban késlekedő magyarokra. Él a Magyarok Istene, és azért Él, mert maga a Teremtő, a Mindenség Ura, ő maga az ÉLET. Az Élet Istene. Az Élő Isten, a Napban megtestesülő Napisten. Amikor azt mondjuk: Él a Magyarok Istene, nem azt bizonygatjuk, hogy az örök Isten nem halt meg, hiszen az Isten maga az Örökkévaló, a Halhatatlan Isten. Valami más értelmének kell lennie ennek a kijelentésnek. A magyarázat nem lehet más, mint hagyományhomályosodás. Az Él fogalma ezekben a szólásokban nem Isten halandóságát jelzi, hanem az Isten nevét. Él a mi Istenünk neve, ahogy más népeké Baál, Astarte, Zeusz, Jupiter, Jahve, Allah. Él a mis Istenünk neve, minden élők élője, maga a Napisten. Tény, hogy a földi élet a Napból ered. Az Él: ősszó, a magyar nyelv egyik legősibb maradványa. Világszó. Ismerte az egész ókori világ, és ismeretes ma is az egész földkerekségen. Hél, Héliosz (görög) – Nap, Napisten. Hellasz, hellének – a Napisten gyermekei. Heléna – Él lánya. Helgoland – Él országa. Hell – a Napisten megdöntése után az alvilág elnevezésévé vált. Heliorunák – a Napisten tudós papnői.
Az őseredeti mágikus gondolkodás éppen annak felfogására irányul, ami az adott időben még kívül esik a tudomány határain. Logikai, oksági gondolkodás volt ez, amely felismerte, hogy a létezés minden egyes jelenségéből szinte meghatározhatatlan jelentőségű erők sugárzanak. Mérhetetlen gazdagságú létezés volt a mágikus kori emberek élete, ami örömmel és a teljesség érzésével telítette az akkori emberi lelkeket, életeket. A mágikus világérzékelés alapjai:
– Természetközösség. Eggyé forrás a Természettel.
– Tudati azonosulás minden teremtménnyel.
– Minden élő élethez való jogának elismerése.
– Mély odafigyelés: a lények, tárgyak jelenségek lényegének megismerésére való törekvés.
– Évmilliós kutatás, azonosulás által kiérlelt őstudás.
Skylasnak, a szkíta királynak – írja Hérodotosz (VI. 79) – volt „a borysteneiták városában egy nagy kiterjedésű és gyönyörű palotája (…) körülötte fehérből kifaragott szfinxek és griffmadarak álltak.” Szerző követi a griffek nyomait a magyar történelemben. Lehetséges, hogy valamikor az őskorban valóban létezett egy olyan óriás madárfaj, amely már-már szimbiózisban élt a magyarsággal, s ami az idők során a kipusztulás sorsára jutott?
A régi egyiptomiak, szumérok, babiloniak, káldok, föníciaiak, kánaániak, kínaiak, japánok, indiaiak, görögök stb. mind Élnek, a Napistennek hódoltak. Még a régi héber nép istene is Él volt mindaddig, míg valamiféle rettentő törés következett be, s a zsidó nép vezetői szembefordultak Éllel.
Él életet jelent és azonos az élettel. Még ha a legéletpártolóbb istent vesszük is, az élettel azonosnak hogyan volna vehető? Az Aranykorban az Élet és Isten – egy egyazonos lényegnek a kifejeződése. Él Isten neve egyedül a magyarban jelent életet és egyedül itt őrizte meg az Élet kettősségének isteni tényét. Az ősvallás nem különítette el Istent s őt nem kívül helyezte a világon, téren, anyagon, hanem magában az életben fedezte fel az isteni lényeget, a legistenibb erőt. Az őskori emberiség egyetemes vallása az élet vallása volt.

GRANDPIERRE K. ENDRE Műveinek Jegyzéke

Történelmi regény:
Az ördög apostolai. Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér ifjúságáról. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1961.

Oknyomozó történelmi könyvei:
Fekete hóesés. Nyomozás háromszáz év távolából egy történelmi gyilkosság felderítésére hiteles kordokumentumok elemzése alapján és a két Zrínyi Miklós élete. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1970.
Lajos király három halála és négy temetése. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1989.
Aranykincsek hulltak a Hargitára. Magyar Titkok. A magyarok eredete a Tárih-i-Üngürüsz tükrében (történelmi tanulmányok). Népszava Kiadó, 1990.
Királygyilkosságok. Hogyan haltak meg a magyar királyok? Magyarok Titkos Története, 2. rész, Titokfejtő Könyvkiadó, 1991.
A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása. Magyarok Titkos Története, 3. Rész, Titokfejtő Kiadó, 1993; Koronás Kerecsen Kiadó, 2008.
Miként menthető meg a magyar nemzet? Titokfejtő Könyvkiadó, 1994, 71 oldal.
Üzenet és titok. Szellemi szabadságharcunk kézikönyve. Titokfejtő Könyvkiadó, 1995.
Vészkiáltás fenyegetett hazánkért. Szellemi szabadságharcunk kézikönyve. II., 1996.
Gróf Zrínyi Miklós meggyilkoltatása. (Fekete hóesés, 2. kiadás.) Titokfejtő Könyvkiadó, 1997.
Anonymus titkai nyomában. Magyar Ház Kiadó, 1998.
Kővárból kiáltó asszony. Magyar ősidők csodálatos mondái. Titokfejtő Könyvkiadó, 1998.
Rögberejtett Isten kardja régi rege róla. Isten kardja a kezünkben volt. Magyar Ősidők Csodálatos Mondái 2. sz. (Atilla kardjának történelmi rejtélyei) Titokfejtő Könyvkiadó, 1998.
Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? Fríg Kiadó, 2005.
Atilla és a hunok. A szkíta-hun-magyar folytonosság. Társszerző: Grandpierre Attila. NapKút Kiadó, 2006. 262 oldal, 41 fekete-fehér, 10 színes képpel.

A Történelmünk Központi Titkai sorozat füzetei
Mi az igazság az Árpádi bejövetel körül? 1. szám, 1994.
Hol van a magyar őshaza? 2. szám, 1995.
Mióta él nemzet e hazán? 3. szám, 1996.
Isten szava a magyar nép szava. Az ősi magyar népfelségjog virágzása és hanyatlása. 4. szám, 1996.
A magyar ősvallás történelmi alapjai. 5. szám, 1996.
Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért. 6. szám, 1996.
Miért söpri el a történelem a Trianonokat? 7. szám, 1996.
A magyarság őseredete. 8. szám, 1996.
Árpád kirekesztése az Árpád-házból, avagy a magyar királyok új rendje. 9. szám, 1996.
Istennyomok hét ölnyi por alatt. Amit a magyar ősvallásról tudni kell. 10. szám, I. rész. A Magyar Nemzeti Egyház kiadása, 1997.
Az Élet vallása. Istennyomok hét ölnyi por alatt, II. rész. Tananyag a magyar ősvallásról. 11. szám, A Magyar Nemzeti Egyház kiadása, 1997.

Verseskötetei:
Kiegészítések... . Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989.
Erdély ereklyéi emlékeztetnek engem. Titokfejtő Könyvkiadó, 1994.
Szent Éhség. Titokfejtő Könyvkiadó, 1999.

Legfontosabb tanulmányai folyóiratokban, heti- és napilapokban:
A királynét megölni nem kell, vagy egy XIII. századi magyar Hamlet, avagy János érsek nyugtalan éjszakája. Kortárs 1976/10, 1617-1621.
A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában. Kortárs, 1979/12, 1952-1969.
Új őstörténeti forrásunk. A Tárih-i-Üngürüsz titkai nyomában. I. rész. Dunakanyar, 1980/4.
Előtörténetünk a Tárih-i-Üngürüsz ős-csodaszarvas-mondái tükrében, Forrás 1981/11, 67-89; részlet: Látóhatár, 1982. Január, 195-200.
Árpád-fejedelem-kori ősgeszta anyaga egy új történeti ősforrásunkban – a Tárih-i-Üngürüszben. Magyar Múlt, 1981/2, 125-144.
A „Magyarok története” című török nyelvből magyarra fordított kódexről. Látóhatár. Válogatás a magyar kulturális sajtóból. 1982. január.
A tatárjárás titkai, avagy Béla király menekülése. Történelmi nyomozás. I.-II. Napjaink 1985/6, 23-27, 1985/7, 13-20.
Tatárjárásról, magyar-lengyel barátságról. Napjaink, 1985/9, 36-37.
„Vak lesz a hat, és hat a vak…!” Észrevételek Csorba Csaba cikkéhez. Napjaink, 1986/1, 36-39.
II. Lajos király három halálának négy színtere, négy vagy öt holtteste és öt temetése. Somogy, 1986/jan.-febr. 45-57. o.
Vazul vagy a nemzet megvakítása. Szittyakürt, 1991. július-augusztus
A nemzeti ősvallás jelentősége. Magyarok Vasárnapja, 1996. július 28.
A Nagy Halálkorszak és az ifjúság. KAPU, 1998.08, 57-61.
Történelmünk alapkérdéseinek tisztázásáért, a történelmi viták megindításáért, szabadságáért. KAPU, 1999.04, 51-52.
Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? 1. rész. Ősi Gyökér. Kulturális folyóirat, 2000. április-június, 18-25.
Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? 2. rész. Ősi Gyökér. Kulturális folyóirat, 2001. január-március.
Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? 3 rész. Ősi Gyökér. Kulturális folyóirat, 2002. január-március. XXX. Évf. 1. sz. 18-25.
Aranykor. A magyar őshagyományról. Ősi Gyökér. Kulturális folyóirat, 2002/2, 16-26.
Az ősi magyar hitről. Ősi Gyökér. Kulturális folyóirat, 2002. november-december, 24-38.

Legfontosabb szépirodalmi kisebb művei
Jégtündér, 1957 (füzet).
Találós kérdések, 1959 (könyv).
Szegénylegény és levélmenyasszony, 1961 (füzet).
Üvegcserepek, csend, eső. Élet és Irodalom, 1970. június 27 (széppróza).
A pillanat foglyai. Magyar Nemzet, 1978. június 18 (széppróza).
Betonpólyában. Napóra, 1996/2, 17-18 (az 1956-os forradalom siratója; széppróza)
A csend titkai. Élet és Irodalom, 2003. augusztus 1 (széppróza).

Legfontosabb kisebb tanulmányai
A valóságot ostromolva. Könyvtájékoztató, 1970. február, XV. Évf. 2. Szám, 2. o.
Régi farsangok fényei. Magyar Nemzet, 1978. február 12.
Miért verdes a denevér Zrínyi költeményében? Népszava 1984. június 30.
A csitári hegyek alatt. Népszava 1984. szeptember 2, 6. o.
Angyal a vártemplom gombján. Népszava 1984. december 16.
Magyarok ezeréves éneke: munkaszimfónia. Az éneklő szolgáló esete Gellért püspökkel. Somogy. Kulturális folyóirat. 1988/2, 31-40 (jelképek titkainak megfejtése)
Hittérítés vagy titkos hódítás és nemzetpusztítás? Napjaink. Magyarságtudományi, történelmi, társadalmi szemle. 1990. május, 1-5.
A Tetejetlen Fa rejtelme. Magyar Nemzet, 1994 (aranykori jelképek titkainak megfejtése)
Világkaloda. Jobb Jövőt. A Magyar Közírók Nemzeti Közösségének Lapja. 1995. július, 4. o.
Visszaszerezni az igazi tudást. Demokrata, 1996/20, 25-26.

Néhány fontosabb interjú
A politika nem építhet szívrohamra. Reform, 1991. december 19.
A Titokfejtő. Világszövetség. A Magyarok Világszövetsége Kétheti lapja. 1993. március 30, 9.
Matúz Gábor: Arckép. Demokrata, 1996/23, 58-60.

Méltatásai
Majtényi Zoltán: Grandpierre K. Endre köszöntése. Élet és Irodalom, 1976. okt. 2. 6. o.
Zöldi László: A történetírás: művészet. Beszélgetés Perjés Géza történésszel. Élet és irodalom, 1977. február.
Majtényi Zoltán: Grandpierre K. Endre köszöntése. Élet és Irodalom, 1986. okt. 10.
Csaplár Vilmos: Méregkeverők ígéretföldje: Magyarország. Új Magyarország, 1992. jan. 11.
Bakay Kornél: Kolozsvári Grandpierre Endre, Anonymus titkai nyomában – Szemle. Könyvkritika. 1998, 93-94. o.
Bognár József: A titokfejtő titka. Demokrata, 2003/32.
Major István: Kolozsvári Grandpierre Endre életműve. Hazánkért, 2004. szeptember.
Grandpierre Atilla: Grandpierre K. Endre (1916-2003) munkásságáról. Könyv-ítélőszék. Terjesztésből és médiákból kizárt, kalandos sorsú könyvek. KAPU. Az értelmiség magyar folyóirata. 2003.08, 39-42.
Grandpierre Attila: Grandpierre K. Endre, a titokfejtő: történész és gondolkodó (1916-2003). 1. Rész. Leleplező, 2003 V/5, 131-135. 2. Rész. 2004 VI/1, 132-137.
Grandpierre Atilla: A történészek díszpáholyában lenne a helye. Arany Tarsoly, 2008. június 1, 48-53.

Angolul megjelent tudományos tanulmánya
Collective Fields of Consciousness in the Golden Age. (Közösségi tudati erőterek az Aranykorban), World Futures. The Journal of General Evolution. Vol. 55, 357-379, 2000.

Kiadatlan munkái
Kiadatlan szépprózája:
A lilák hangversenye. 86 oldalas mágikus próza.
Kiadatlan drámái:
A kitörés esélyei. Magyarhon nem bukhat el. Zrínyi-dráma. 1999.
Vissza az Aranykorba! Szépséggel lázítani. 2000.
Kiadatlan verseskötete:
Meg kellene fújni végre már a kürtöket. Világtalan Vazul énekei. 2003 (költészetének főműve).
Kiadatlan nyílt levele:
Felhívás a világ magyarságához: valósítsuk meg a Magyar Ősidők Várát! 6 oldal.