Két dolog volt, ami arra inspirált, hogy a pálos könyvet megírjam. Az egyik az a meggyőződésem, hogy a magyar pálos rend igazi megismerése nélkül sem a magyarság középkori szellemiségét, sem az abból fakadó és a középkori Európát fénybe borító mély spirituális arcát felfedni nem lehet.
A másik meggyőződés, amiből ez a könyv megszületett, pedig az, hogy a magyar földnek a szakrális geográfia szerinti kitüntetett, központi helyén elterülő „szent” Pilis igazi megismerése és a tradíciók szerinti majdani „működtetése” (ahogyan azt régen az Árpádok tudták és tették) az ősiségből átemelt magyar pálos hagyomány nélkül lehetetlen.
Továbbá abban is biztos vagyok, hogy a magyar szakrális néphagyomány és néprajz által megőrzött mély, de mára töredékes szellemi örökség nagy és elpusztíthatatlan kincs. Ezek a „hivatalos tudomány” által gyakran megkérdőjelezett emlékek, legendák, mesék, imák, balladák és egyéb „apokrif” fragmentumok sokkal, de sokkal többet jelentenek a megismerés számára, mint bármilyen más, a régi tárgyi és spirituális emlékekkel, egyszóval a néplélekkel szembeállított, kreált felfedezések és világképek.
Egyszerűen azért, mert míg az előbbiek a néplélek mélyén, a valós történések fundamentumába ágyazódva őrződtek meg hosszú-hosszú időkön keresztül, közel a gyökerekhez, az eredet világosságához, addig az utóbbiak többnyire az örökké változó érdekvilág felszíni hullámveréséhez alkalmazkodtak. Ezért nincs sem mélységük, sem magasságuk. Ebből következőleg hitelük sem…
Gönczi Tamás
Ennek a világnak
Fehér a virága
Fehér az egyháza
Fehér a csuhása
Ennek a világnak
Itt dobog a szíve
Itt van a lelke
Itt van a közepe
Régi magyar népének
„…ez a megszentelt földtest nem más,
mint a Pilis, maga a rejtett Magyarország”
Gönczi Tamás
A tradicionális szellemtörténet egyik fundamentumát képezi az a megállapítás, hogy a régi népek, melyeknek múltja a történelem előtti időkbe nyúlik vissza, spirituális tradíciójukat mitológiájukba, nap- és néphagyományaikba rejtették el a jövő számára. A magyarság számára az analógiás gondolkodásmód (aminek eredete a távoli, ősi civilizációkig nyúlik vissza) olyan örökség volt, ami elvehetetlennek tűnt a lassan pusztító világi idő múlásával szemben. Ezt a fajta, mélyen spirituális szellemiséget tükröző gondolkodási módszert az iniciatikus magyar rovásírás is (ami természetesen képírás is volt) megőrizte egészen a kipusztításáig.
A történelemből ismert, hogy idegen hódítók és cinkosaik által majdnem sikerült teljesen elpusztítani a magyar rovásírást (ami, mint képírás az analógiás gondolkodás számára okkult tökéletességgel bírt). Mindennek ellenére a saját írás elvesztése még nem jelentette egyértelműen az ősi gondolkodás és ismeret teljes elvesztését.
Az ősi napkeletről hozott „fényes” gondolkodásmód, mint ősi örökség, még a magyar írás (rovásírás) elvesztése után is sokáig megmaradt és élt a magyar néphagyományban. Sőt, ma, túl a kétezredik éven is, ha töredékesen is, de fennmaradt, és úgy-ahogy, de „működik” a magyar gondolkodásban.
Kevés olyan népet ismerünk a megmaradt, ismert történelemből, amelyik egy tökéletes, mondhatni „élő”, organikus egységet képező házat örökölt volna az őseitől. A magyar nép ilyen házat örökölt. A Kárpátokkal koszorúzott, belül termékeny síkságokkal bélelt, országot átívelő folyókkal táplált történelmi Magyarország ilyen organikus egységet képezett. Erről szerencsére már nagyon sokat írtak és minden bizonnyal fognak is írni. Azon viszont már jóval kevesebben gondolkodtak el és azt kevesebben vetették papírra, hogy a világon egyedülálló trianoni országvesztés után – a fentebb tárgyalt ősi analogikus-spirituális gondolkodás alapján – az ország szellemi közepén elhelyezkedő láthatatlan „ősszív”, az Ősbuda, ott bent a Pilis rejtekében, a mai Buda fölött, a pálosok birodalmában továbbra is megmaradt az ország elzárt, spirituális szívének, annak ellenére, hogy fizikálisan, Trianon következményeképpen „felcsúszott” északra. Az is tény, hogy a fénylő, belső, primordiális magot jelentő Ősbudának van egy külső, mondhatni iker megjelenítése – ez a mai Buda szakrális része (centrumában a Nagyboldogasszony-templommal – ismertebb nevén a Mátyás-templommal), még behatároltabban a Várnegyed a Várdombbal, és közvetlenül a Várnegyedet körülfutó Vár alatti határrésszel, a Váraljával. Ez a határterület nem más, mint a szakrális és a profán világ találkozásának a helye. A magyar Égnek és a magyar Földnek e sajátos határvidéke. Azt a területet zárja körbe, ahol az elveszett Ősbuda után egy második Buda születhetett meg az első emlékcsontjaiból, a nemzet ősi, szakrális világából.
Ennek a „második Budának”, a mag utáni második „buroknak” is van ugyan spirituális töltete, fénylő magja, mint az Ősbudának, de az közel sem olyan mélységben és fényességben leledzik, mint a primordiális „első fény”. Idővel, ahogy haladunk a Kali-yugában, a magyarság számára közel sem pozitív események garmadája következett és sajnos következik, aminek természetesen megvan a maga miértje is. Az Ősbuda szakrális képe egyre halványult, majd elveszett és szerepét lassan átvette mindenben az a bizonyos ismert Buda. Az idők folyamán aztán a szakrális jelentőségűvé érett „második”, közismert Buda maga is több okból, folyamatosan veszített belső fényéből és lehanyatlott. Így aztán a magyar szellemi centrum a Buda fölé magasodó várból az abszolút profán, „kereskedő” Pest felé sodródott. Át a Duna szakrális, várdombos „királyi” oldaláról a tradíció nélküli, pucér és sík másik oldalára, hogy az idők beteltével, a Parlament épületének elkészültével ez a szimbolikus, de igen mély gyökerű „másik partra érkezés” végérvényesen legalizálódjon.
És ezzel szellemi irányító központtá váljon, minden előzmény, szakrális hitelesség és múlt nélkül. Ezzel a magyarság szellemi központját, az Árpád-házi királyok karizmatikus örökséget és vele a nép „gazdag, régi világát”, patinás múltját is végleg otthagyta a túloldalon, azon a bizonyos második Budán. Így önmaga múltját, eredetét, hagyományát, a szakrális geográfia szerinti kitüntetett helyét, szellemi központját másodszor is megtagadta, és úgy tűnik végleg, örökre maga mögött hagyta.
S azóta, mintegy örök vesztesként, önmaga árnyékaként hánykolódik az idő és a történelem útvesztőjében mindaddig, míg múltját megtagadó, nagy hibáját észre nem veszi, s nem korrigálja. Sajnos minderre a rohanó idő pillanat-szellemisége egyre kevesebb lehetőséget biztosít számára.
A Pilis néven nevezett erdős-hegyes magyar királyi centrum, a szakrális erővonalakkal határolt csodálatos erdős vidék (erről bővebben majd a későbbiekben) a történelem folyamán valóban összefonódott az egyetlen magyar alapítású szerzetesrenddel, a Remete Szent Pál Remete Testvéreinek, röviden és közismerten a pálosok rendjével, amit szinte folyamatosan, még a legkeményebb Rákosi-időkben is, valami különös misztérium lengett körbe. Valami, ami összekapcsolta ezt a rendet a hazával, a történelmi Magyarországgal, a magyarok Nagyboldogasszonyával.
Magának a helynek a múlt őrizte sorsa is olyan bizarr és szokatlan, mint magának a pálos rendnek a története. Nem lehet véletlen, hogy a rend itt született meg, ahol Ősbuda várának köveit rejti az idő és az emlékezet. A Turul-dinasztia királyainak, az Árpádok birodalmának szakrális centruma ez a vidék. Azé a dinasztiáé, amely joggal azt mondatta Németh Lászlóval, hogy egykor a magyar nemzet a középkor egyik legnagyobb nemzete volt, s birodalma (lásd az Árpádokat) kedves volt az Úr előtt, és annyi szentet adott szinte „folyamatosan” a művelt Európának, hogy arra azóta sincs példa. „A szentek és hősök családjának” nevezte ezt az ősi magyar nemzetséget a francia Montalambert, ami nemcsak megtisztelő, hanem elgondolkoztató bizonyosság is.
A szakrális elhivatottságnak egy olyan égő, semmihez sem hasonlítható küldetéstudata töltötte el az Árpádokat, hogy az mai szemmel nézve hihetetlen és meghökkentő.
Ennek a nagy szellemi nyugtalanságnak és isteni felkenésnek a csodálatos kútfője nem más, mint a csodákat csodára halmozó, s mondjuk ki, Európa számára teljesen szokatlan, mely és tiszta hit, ami (és ez nagyon fontos) az ősi magyar hagyományokból táplálkozott. Abból a hagyományból, amit minden igyekezet dacára nem sikerült elpusztítani sem a magyar rovásírás elpusztításával, sem a föld és minden teremtménye iránt érzett, a buddhisztikus szeretet valló, a Föld, az Ég, a Tűz, a Víz tiszteletét hirdető, panteisztikus hitelvek tűzzel-vassal történő kiirtásával sem. Fűvel-fával orvosló javasasszonyok, a dicső múltat megéneklő igricek a múlttá lettek, de az Árpád-ház szentjeivel, tiszta küldetéstudatával, ha keresztény alapokon is, de újra életre keltek és megmaradtak az időben. Szent László, Szent Margit és a többiek nem engedték a magyar szellemiséget és Krisztust végleg múlttá lenni.
Ahogy Ferdinandy Mihály ihletett szavakkal, őszinte csodálattal mondja: „Megkeresztelkedésüket, megkeresztelkedésünket a magyar létezés legnagyobb titkának tartom...”
Ezek a szavak túlmutatnak minden időn és ideológián, és olyan fundamentumot képeznek, amit sem az erőszak, sem az idő nem tudott tegnappá varázsolni. Az Árpádok kereszténysége ma, hosszú-hosszú idő múltával is a középkori kereszténység máig ható, eleven és különös erejét adja.
Nos, maguk a pálosok sem akartak mást tenni, mint az Árpád-ház szakrális örökséget megőrizni, mintegy realizálni és továbbvinni – akkor, amikor a világi és egyházi hatalmak, egyre messzebbre kerültek az Árpád-házi szentek örökségétől. De ez a megközelítés sem egészen pontos, mert így egyfajta „konzerválásról” van szó. Meg akarták őrizni az Árpádok hagyományát arra az időre, amikor a nemzet tudatából mindez kezd majd eltünedezni, és vele a magyar őshagyomány is veszélybe kerül.
A Thébai Szent Pál nevét és szellemiségét felvállaló és azt hordozó pálosok jelenünkig szóló története – úgy is mondhatjuk – maga a magyar nemzet története is, ahogyan azt többen is frappánsan megfogalmazták. Azért, mert születését abból az ősmúltból vette, amelyből az Árpádok annak idején az égi kegyelmet nyerték.
Mindebből következik, hogy Boldog Özséb rendje mintegy átveszi, átörökli azokat a templomokat, szent helyeket, csodatevő barlangokat, amelyeket az Árpád-ház annak előtte használt. Mint tudjuk, az Árpád-ház ősi magyar királyi dinasztia, amit megerősít az ősi magyar totemállatnak, a Turulnak, mint a Turul-dinasztiának való felvállalása és a később Árpád-sávként elhíresült piros-fehér nemzetségszín. Ez eredetileg a vörös és ezüstszín váltakozása volt, s csak az idők folyamán lett belőle piros-fehér. Minden bizonnyal innen ered magának a pálos rendnek a fehér ruhája, s az a bizonyos vörös serleg és öv, ami már a rend különös mitológiájához tartozik.
Igen fontos, nem elhanyagolható tény az, hogy a pálos rend alapítója maga sem közember, hanem az arisztokrácia tagja, főnemesi családból származó esztergomi érseki kanonok. Nem utolsósorban a magyar Szent István Lovagrend nagymestere. Ez utóbbi tény is magáért beszél. Özséb egy magyar „lovagrend” magyar nagymestere. Hiába az utókor minden ködösítése, a lovagrend célja az Isten felé fordult világ fenntartása és egy valóban jó értelemben vett nemes, nemzeti, vallásos tradíció megőrzése. Mindennek egyértelmű bizonyítéka az, hogy a lovagkor elmúlásával kialudt maga az istenes élet nemes világa a szó legteljesebb értelmében. A lovagiasság, a hazaszeretet, az istenes élet, a tartás és a becsület „sötét” középkora helyett a „minden megvásárolható” ateista, praktikus világa született meg és lett haladónak és követendőnek elkönyvelve. Ez a születőben lévő durva és anyagias szellemiség nem tudott mit kezdeni a lovagiasság, a hazaszeretet és az istenes élet nemes fogalmaival. Mert mindez pont ellentéte volt neki, és ezért idegen volt tőle. Ebből következik, hogy mint tőle idegen szellemiséget nem tudta és nem is akarta elfogadni. Ellenségnek érezte, ezért mindezt ott rombolta, ahol éppen tudta. Az eredményt mára már nemigen kell kommentálni.
Visszatérve a magyar Szent István Lovagrend céljára: az sem volt más, mint a magyar, nemes és nemzeti hagyomány, ősi tradíció megőrzése. Ebből kifolyólag a cél a megőrzés kellett, hogy legyen. Valami, ami veszélyben van. Valamit, amit meg kellett őrizni. S ennek a valaminek ősinek, magyarnak s mindenképpen „tisztának” kellett lennie. A lovagi eszmény csak az „egyenest”, a „tisztát” fogadta be. S ez a cél magától értetődően tiszta erkölcsű, nemes honfit kívánt.
Ebben a lovagi tudatállapotban az Istenhez és a nemzethez való ragaszkodást nem lehet megkérdőjelezni. Ezért van az, hogy ez a szellemiség nem ismert külön egyházi és világi embert. E két fogalom számára elválaszthatatlan. Ez a középkori lovagi szellemiség bírta az anyag és szellem organikus egységének tudatát és azok szétválaszthatatlanságát. S legfőképpen tudta azt, hogy mindennek mozgatóját nem a Földön, az anyagi világban kell keresni, hanem ott fenn, ahol a Jóisten lakik. Az egész kora középkor idején, ha bármilyen probléma érte a királyságot, akkor a legelső megkérdezett minden esetben egy testben-lélekben erős, hazáját szerető lelki vezető, egyházi személy volt. És ezt nem szabad elfelejteni.
Özséb mintha érezte volna, hogy ezt a tradíciót valami irgalmatlan veszély fenyegeti az idők haladtával. Sőt a magyarság esetében ez a tragédia különös, kirívó súllyal fog bírni. Ha a messziről hozott magyar mítosz, mitológia végleg elvész, az Árpád-házi királyok sora megszakad, ősmúltunkat elfelejtjük (vagy elfelejtetik), és ezáltal gyökértelenek, manipulálhatóak leszünk, ha nyelvünket hagyjuk a múltba ragadni – mi lesz akkor? Itt van egy nép, amely Európa keresztény védőbástyája, sajátos környezetétől teljesen eltérő nyelvvel, szokásokkal, a régi Keletre vezető mitológiájával, aranyvilágú népmeséivel. S mi lesz, ha e nép a múltba vész?
A nemes és lovagias szerzetes előtt egy terv kezd bontakozni. Gyöngyösi Gergely, a pálos rend történetének megírója maga is nyomatékosan hangsúlyozza, Özsébnek terve van! Terv, aminek fő célja a Turul-nemzetségtől kapott ősi karizma (mely csodálatosan megjelent az Árpádok szentekkel övezett kereszténységében) átmentése. Elfogadtatni ezt a később „fehérbarátosnak” nevezett magyar fehér kereszténységet a hivatalos római egyházzal. Azzal az egyházzal, amely az Árpád-kori kereszténységet igencsak megkülönböztetett figyelemmel, mondhatni gyanakvással kísérte. Egyenesen, szemtől szembe ugyan nem támadta, de az intrikák, mellőzesek és direkt félreértések ezer szálával próbálta meg a maga képére formálni. S mivel ez nem sikerült, megpróbálta finoman kirekeszteni, és Európa-szerte előnytelen helyzetbe hozni.
Róma jól látta és tudta, hogy az Árpád-házi magyar királyság szellemében nem indoeurópai. Ez a kereszténység az egyre növekvő anyagi és szellemi súlyát nem egy kifelé ható, világi „birodalmi” hatalom érdekében fókuszálja. Ha harcol, az számára nem a gyilkolást, a mészárlást jelenti, hanem egy isteni akarat szükségszerű érvényesülését. Nem gyűlöl és kirekeszt, hanem megismer, és ha mód van rá, elfogad. Ez a hit egy mélyebb erkölcsiségben gyökerezik, mint az ismertebb másik. Nem csak Európának szokatlan hitük, Szasszanida gyökerű művészetük szkíta bölcsőben nyugszik. Özséb úgy gondolja, hogy mindezt a tradíciót sérülés nélkül át kell menteni egy rendi szellemiségbe, hogy a jövőnek megmaradjon. És ez nem kis feladat.
A másik fontos célja a tervnek sem kisebb nemesi feladat. Az ősi örökségként kapott „élő táj” királyi szkíta örökséget megvalósítani és felújítani a Pilisben. Pontosabban ezt az ősrégi beavató hagyományt felismerni a Pilisben, mint beavató helyben. És ott az élő organikus táj segítségével működésbe hozni és ezt a „működést” fenn is tartani.
Mindez csak abból az ősi, magyar, nemesi hagyományból bontható ki, aminek eredete az ősi napkeletre visz, oda, ahova Csontváry képei, a nagyszentmiklósi kincs aranymomentumai vagy éppen a magyar Szent Korona ikonográfiája vezet minket, magyarokat.
3. Tűzlátomás
Özséb a terv megszületését egy látomáshoz köti. Távoli hegyormokon sok apró, szétszórt kis tűzszikrát lát az éjszakában, mintegy felülről tekintve a Pilisre. Ezek a szétszórt kis tűzszikrák egyszer csak egy nagy tűzkörré válnak, majd egyetlenegy hatalmas tűzoszloppá egyesülnek a sötét éjszakában. Özséb ezt a látomást úgy értelmezte, hogy azok a tűzszikrák tűzlelkek, amelyek ott fenn a hegyen egy hatalmas tűzoszloppá egyesültek.
Valójában ezek a tűzszikrák azok a lelkek, akiket ő majd összefog és Isten elhívása szerint egy rendbe, egy spirituális „tűzoszlopba” egyesít.
Lássuk a közismert változat XX. századi interpretálását:
„Özséb, előzőleg esztergomi kanonok már évek óta élt néhányadmagával a Pilis vadonában. Egy este sűrű és félelmetes sötétség ereszkedett le az égből a lakhelyéül szolgáló barlang környékére. A csillagok az égen kihunytak. A sűrű és szokatlanul fekete fellegek a holdat is teljesen beborították. Majd egyre lejjebb ereszkedve szinte a barlang egész környékét sötétség fedte be. Özséb megdöbbent és a szokatlan sötétséget kémlelte. Hirtelen az erdők fái között lángnyelvek lobbantak fel. Egyik a másik után. Egy, kettő, három… – kezdte számolni a szokatlan fényeket. Hirtelen azt vette észre, hogy szinte a semmiből számtalan kis lángocska lebegett körülötte. Csak meg ne perzseljék a ruhámat – villant az agyába. Majd megkönnyebbülten felsóhajtott, mivel a lángok kergetőzése egy pillanat alatt abbamaradt, majd ragyogva-villódzva forogni kezdtek. Egyre gyorsabb lett ez a szokatlan fényes forgás. Majd egyetlen nagy lángcsóvába olvadtak össze. A lángok, ameddig futkároztak és forogtak, a tűz sok-sok színárnyalatában pompáztak. Hirtelen az egyetlen lángcsóva töve fehéren felizzott, és az égő vörös fény csak a csóva végén kezdett kissé sárgulni. Özséb éppen szólni akart a társainak, amikor ez a különös sötétség egy pillanat alatt szertefoszlott, és a lángcsóva nyomtalanul eltűnt.”
A hagyomány azonban több látomásról is tud Özséb esetében. Lássunk ezekből az „apokrif” változatokból egypárat, nem minden cél nélkül. Ugyanis ezek mondanivalója jóval túlmutat a látomás közismert változatán.
Virrasztás közben hatalmas égi madarat látott Özséb. Olyan nagy fénye volt, hogy csak rövid ideig lehetett ránézni. E mitikus madár a Pilis legmagasabb hegyére szállt, és onnan az égre nézett. Ekkor megnyílt a menny. Ebből a nyitott mennyből egy hasonló égi fényű, nagy madár szállott alá. S ekkor az a madár, amelyik a Pilis ormán ült, fényességében hanyatlani kezdett. De ugyanekkor a szikla, amelyen a madár ült, kezdte átvenni a madár égő, fénylő színét. Mígnem lassan a madár fényét elvesztette, de a szikla alatta egyre nagyobb fényben úszott. Ekkor ért oda az a madár, amelyik a nyitott mennyből szállott alá. S odaérve a másik madárhoz teljesen eggyé lett vele. Ekkor újra hatalmas fénnyel izzott a madár, de az alatta levő szikla is a madár fényében tündökölt. Ám ekkor hirtelen vége lett a látomásnak.
Lelke kirepült testéből, elhagyta azt, és a felhők járásának magasságában elkezdett nagy köröket leírni. Felülről látta az egész ősi tájat, miközben nagy magasságokban, mint egy sólyommadár keringett és rótta az égi köröket. Látta, hogy a Pilis rejtett zugaiban az erdők, a barlangok mélyén apró kis lobogó lángok égnek.
Miközben szemléli ezeket a Pilis területén szétszórva lobogó lángokat, csodálkozik, hogy az apró lángok beborítják az egész Pilist, mintha virágok lennének. A látomás következő pillanatában ezek az apró lángok elkezdenek egymás felé közelíteni. Először csak két lángocska egyesül, aztán kettő egyesül egy harmadikkal, majd az összes láng igyekszik egy közös központ felé. A következő pillanatban azt látja Özséb, hogy a Pilis kellős közepén hatalmas tűzgömb jelenik meg, ami elborítja a hegyeket. Aztán ez a tűzgömb szétterül, és az egész Pilist beborítja. Majd ez a hatalmas láng mindent, ami a Pilis felszínén van, elpusztít.
A csendes éjszakai meditációt hatalmas zaj töri meg. Özséb feláll, és megdöbbenve tapasztalja, hogy ismeretlen helyen van. Hatalmas magasságban találja magát. Lassan felismeri, hogy maga alatt látja a Pilist. Körülötte különösen éles, mégis finom tónusú fény van. Megpróbál megfordulni, de nem sikerül neki. Egyszer csak mindenhonnan apró, kis fényszilánkok szóródnak szét körülötte. Ez a különös sziporkázás egyre gyorsabb lesz. Egyre több fényszikrát lát maga körül. Majd hirtelen úgy érzi, mintha zuhanna le az égből, oda, ahol a Pilist látta még az előbb. Hirtelen ott találja magát, ahol a látomás előtt a csendes meditációt végezte. Fölötte kergetőznek azok a különös fényszikrák. Majd a zajnak hirtelen vége szakad. A sziporkázó fényszikrák egyetlen hatalmas fényoszlopban egyesülnek és beborítják az egész látóhatárt. Ekkor hirtelen vége szakad a látomásnak.
A virrasztásnak egyik percről a másikra vége szakad. Özsébet egy pillanat alatt elönti a víz. Megpróbálja csuhája szélével megtörölni az izzadt arcát. Miután megtörölte az arcát, hatalmas fényességet észlel maga körül. Szinte minden világít. De olyan fénnyel, amilyet még azelőtt a szerzetes soha nem látott. Mintha ez a fény önmagából születne, és egyre erőteljesebb. Ekkor fénykarikákat lát a szeme előtt cikázni, benne kedves ismerőseinek az arcával. Olyannyira éles ez a látomás, hogy megpróbálja behunyni a szemét, de nem sikerül. Hirtelen a fénykarikákból emberi alakok válnak, és egyre közelebb kerülnek hozzá. Közvetlen közelébe érve az alakok millió fényszikrává esnek szét. És ezek a világító kis fénypontok hatalmas gyorsasággal rohannak az ég felé. Majd hirtelen vége a látomásnak. És minden olyanná válik, mint azelőtt.
4. Rejtett magyar út
A tatárdúlás után, 1246-ban Özséb, hogy a benne megfogalmazódott, látomással jött tervét teljesíthesse, lemondott egyházi rangjáról és visszavonult a Pilisbe, a Hármas Remete-barlanghoz zarándokolva. Nem egyszerű dolog egy tradíciókkal bíró, középkori társadalomban felvállalni azt, hogy rangjáról, társadalmi pozíciójáról lemondva úgymond kivonul a társadalomból. Még akkor sem lehetett ez könnyű cselekedet, ha ez a kivonulás valójában egy rejtett, magyar „látás” megismeréséért történt – és ez a kivonulás korántsem azt jelentette, hogy Özséb kivonul korának magyar társadalmából, hanem ellenkezőleg.
Mivel kultikus cselekménye színtere a hely, nemcsak egyszerűen temetkezési hely, sokkal több annál. Bár a hely funkciójára több teória is létezik. Annyi biztos, hogy az Árpádkorban nagy tisztelet övezte e környéket. Ez a tisztelet ősi tradícióból ered. A kora középkor számtalan talánya közül talán a legnagyobb magát a Pilist övezi. Szakrális erő, mitikus tudás helye a Pilis, ez az égből leköltözött szent magyar birodalom, a spirituális, mégis kézzelfogható táj, aminek sűrű erdeje egy természet szülte, élő, légző, szerves, titkos világ a maga különös, rejtett magyar útjával, aminek a fénye Egyiptomig ér.
Ide vonult el a tűzlátomás ajándékaként kapott tervvel a fejében az a férfi, kit később magyar Boldog Özsébként ismer meg a magyar és keresztény világ. Egy biztos: ide a meg- és felismerés rejtett magyar útja vezet. Megdöbbentő és talán első hallásra hihetetlen az a megállapítás, amire manapság többen is felhívták az érdeklődők figyelmét szóban vagy írásban.
Arról van szó, hogy a hely, amiről beszélünk, ma is némán őrzi rejtett természetét, örök titkát. Ebből a tulajdonságából nem enged, bármennyire is ostromolja korunk mammoni világa. Tálán nem túlzás azt mondani, hogy Európában azon kevés hely közé tartozik, amely még őrzi ki nem mondott, fel nem tárt titkát. Arról van szó, hogy lehetett volna már itt oly sok minden, hogy eltüntesse azt, amit a magyar nép a Turul-nemzetség által az Égtől kapott. De nem lett. S ennek oka van...
Lehetnének itt hatalmas betonerődök, luxusházak, autópályák, garázdálkodhatna a „Dunaszaurusz”, kitermelhették volna belőle a rejteket adó fákat, az ásványokat, amint az a Rákosi-rendszerben volt napirenden. Elhordhatták volna szikláit, barlangjai mélyét turisták látogathatnák megszabott turnusokban, vagy megannyi más dolog történhetett volna itt, ahol máig a múlt őrzi titkait.
De nem, nem történt itt semmi! A szinte folyamatosan napirendre kerülő dolgokat valamilyen megfoghatatlan erő vagy hatalom mindig megbuktatta. Eltűnhetett volna a Pilis, mint a nekünk oly kedves és csodálatos Csallóköz, a hajdani tündérek magyar otthona, mára sajnos csak egykori önmaga árnyéka.
De nem ez történt. A dolgok lényege itt más, mint körülöttünk mindenütt. Vajon miért van ez?
A válasz kicsit romantikus, de igaz. Arról van szó, hogy a Pilis „él”. Ahogy a régi magyarok mondták: Él a magyarok Istene. Él, működik minden világi befolyástól mentesen. Egyszerűen azért, mert ezt a „működést” nem ez a világ szabja meg. S ez a lényeg. Ezért örök a Pilis!
Ma párhuzamokat kellene keresni ezzel az „élő tájjal” a nagyvilágban, nem lenne nehéz dolgunk. Ilyen a Yukatán-félsziget, a maják birodalma, ahol egy nép tűnt el, vált fénnyé a legendák szerint. De itt van még a Napkapu környéke és Tiwanaku az Andokban, hogy csak a legérdekesebbeket említsük.
Visszatérve Özsébhez, a fénynek és erőnek ezt a helyét Özséb vezetésével a pilisi remeték foglalják el abban a bizonyos a tatárvész utáni időben. A barlang Hármas elnevezése valószínűleg a test-lélek-szellem együttállásának anyagiasult klauzúráját jelenti. Többek szerint ez a barlang rejti a magyarok első királyának testét. Ide kell visszahúzódnia annak, aki az „időtlen” időbe visszautazva nemzeti múltját megtalálja, s annak szakrális örökségét a jövőbe átmenti. A Hármas-barlang negatív képe annak a hármas hegynek, amin a magyar kettős kereszt életfája nyugszik.
Ezért nevezhetjük a barlangot Koronázó Barlangnak, a Teremtés Magyar Barlangjának, az Indulás vagyis a Kezdet Barlangjának stb. De mindez csak az első lépés... A szakrális barlang ezotériájának a megismeréséhez hozzá tartozik a vele szorosan összefüggő Menny Kövének ősi spirituális hagyománya. De erről majd később lesz szó.
Most térjünk vissza a Pilis testéhez és a rajta lévő „dolgokhoz”, amelyek akkor nyerik el igazi értelmüket, ha megismerjük a Pilisnek, mint élő rendszernek szerves alkotóelemeit és rejtélyes működését.
5. A test – Insula Pilis
Aki az európai gondolkodástól eltérő, ősi magyar, analógiás gondolkodást használja, aminek tagadhatatlan bölcsője maga a régi tradicionális Kelet, annak nem nehéz felfognia, hogy ha a természetet, a tájat „meglelkesítjük”, akkor a táj vérének ebben az esetben mindenképpen a vizet kell tekintenünk. Ez a spirituális víz viszont rokonságban van azzal a bizonyos pneumával, amely már a Szentírás fordításánál is komoly problémát okozott.
A Pilis, mint különös, okkult táj és benne az életadó víz legyen most a kiindulás. A pálos iratokban több más különös dolog mellett az Insula Pilis (Pilis-sziget) kifejezéssel többször is találkozunk. Ami megdöbbentő viszont, hogy ezt a kifejezést más kordokumentumokban nemigen találjuk.
Ha élünk az említett gondolkodásmóddal, és a keleti ezotériától sem idegenkedünk, akkor kimondhatjuk, hogy a Pilisszigetet, mint élő organizmust a táj vére, a víz tartja mozgásban, és a levegő-elem tartja életben.
A táj itt különös módon kapcsolódik össze a szakralitással. De kezdjük az elején. Vegyük szigorú időrendi sorrendben, hol is létesültek a kezdetben pálos kolostorok:
Pilisszentkereszt – Pilisszentlélek – Pilisszentlászló
Nézzük csak a helynév elhagyásával a három helység tartalmi minőségét – kereszt, lélek, László -, már meg is van a tipikusan magyar lovagi minőség. Ennek a nyomai a magyar népmesétől a székely templomfalakig jól nyomon követhetők.
Legeklatánsabb példa erre maga Szent László lovagkirály a maga teljes lovagi attribútumával. Ennek a benső, spirituális szemléletnek a tükrében már egyre érthetőbbé válik a „pálosok” hazafias, kardforgató fellépése, tántoríthatatlan harcossága és különös nemzetféltése. Nyilvánvalóvá válik az is, hogy miért is kell egy pálosnak a kezdetekben daliának lenni – hát ezért. Ezt a lovagi hagyományt kellett kiteljesíteni. Ha az idők úgy kívánják, a nyájas szerzetesből pillanatok alatt harcos lovaggá válik a pálos. Olyanná, aki őrzi a mítoszt, fenntartja a tradíciót, és természetesen megvédi a hazát.
De ne szaladjunk nagyon előre. Az eszmeiség kutatása előtt lássuk csak a „testet” magát. Mi is hát a Pilis a maga valójában?
Egy organikus táj-háromszög (test vagy tájháromszög); két befogója nem más, mint a Duna a maga óriási kanyarjával, átfogója pedig az a hatalmas mészkőhegyvonulat, amely a Kétágúheggyel indul, és egészen a Nagy-Kevélyig elmegy. Ez a Pilisháromszög. Még egyszerűbben az a terület, amelyet a Pilis-hegység foglal el. Tulajdonképpen egy sajátos háromszög ez, aminek két befogóját a Duna folyása alkotja Esztergomtól Budapest északi határáig. Átfogóját pedig a Vörösvári-völgy képezi, amit manapság vasútvonal követ Óbudától Esztergomig.
A Pilis-hegységet három különálló részre oszthatjuk, és ezek a részek a maguk különös módján geológiai felépítésükben igen különböznek egymástól.
a.) A hegység déli részét a Vörösvári-völgy fölött húzódó mészkővonulat képezi, ami a völggyel párhuzamosan, északnyugat-délkeleti irányban helyezkedik el. Határai: délen Ürömtől Kenyérmezőig a Vörösvári-völgy, nyugaton a Dorog-esztergomi út, északon Esztergom déli szegélyétől Pilisszentlélekig a Szentlélek-patak völgye és a szurdok – Csobánkától Pomázig az országút, keleten pedig nem más, mint a Duna folyása. Két hegycsoportra is oszthatjuk: a Kevélyekés a Pilis-tető hegycsoportjára. Mindkét hegycsoport rendelkezik a népi mitológia örökségével. A Kevélyek környékén a hagyomány szerint nemes lovagok laktak, akik védelmezői voltak az eltévedt királykisasszonyoknak. A fogolyszabadító lovagok legendája is ide kötődik.
Ez a hegycsoport, a Kevélyek hegycsoportja a hegység délkeleti részén, Buda közvetlen közelében emelkedik. A csobánkai nyereg osztja két részre ezt a hegycsoportot. A nyeregtől keletre emelkedik a Kis-Kevély, oldalában azzal a bizonyos Mackó-barlanggal, amelyről már oly sok különös dolgot hallottunk. Innen lejt a terep a Kevély-nyeregig, ahol egy turistaház található. Innentől újra emelkedik a táj, és a Nagy-Kevéllyel éri el a legnagyobb magasságot. Itt kettéágazik a hegygerinc. Ez a kettéágazás, a nagy Y az „égből a földre szállás helye”. Ezen a helyen egykoron sok tündért láttak „pihenni” eleink. A hegygerinc egyik ága északnak elnyúlva a Csúcs-hegyet és 329 m magasságban az Oszolyt alkotja. A főág pedig az Ezüsthegyen át a Csillag-heggyel ér véget. Ez utóbbi beszédes név egy olyan csillagról szóló legendát őriz, amely minden áldott nap a Nap nyugtával a sziklaotthonába tér „vissza”.
S itt is álljunk meg egy kicsit. A népi hagyomány nemcsak a Csillag-hegyről hagyott reánk legendát, hanem az Ezüst-hegyről is megemlékezik. Mondván, hogy aki az Ezüsthegyen alszik, az szerencsés lesz, és örökre gazdag.
Van még egy másik legenda is a Csillag-hegyről; ennek az eredete fölöttébb bizonytalan, és csak annyit tudni róla, hogy a húszas és negyvenes évek elején lett „felmelegítve”. Arról szól, hogy egy bizonyos csillagkomplexumból (többek szerint az Orionból), ahonnan Attila hozta le a népét a csillagos egekből, onnan messziről folyamatosan üzennek fényes rovásjelekkel a távoli utódaiknak a „fényes ősök”.
A Szántó-nyeregnél indul a hegycsoport nyugati része. Itt emelkedik a Hosszú-hegy, amelyet egész hosszában követ a Pilis-patak a szurdokkal, míg délnyugati oldalán a csobánkai nyereghez fut le. A Szántó-hegyről annyit, hogy a népi hiedelem Hangos-hegynek nevezi, mert a Mennydörgés ősmagyar hegyének nevezik. A főgerinc dél-keleti irányú, és déli irányban kiágazik a Ziribárra és a Garancs-hegyre. A Garancs-hegyen állítólag több szivárványt látni, mint általában. Tálán ezért tartja a néphagyomány ezt a hegyet Boldog-hegynek.
A Pilis-tető csoportja északnyugaton a Kétágú-heggyel kezdődik, amely a Kenyérmezőtől emelkedik két patakvölgy: a Szentléleki-patak és a Mocsarak-völgye között. A Mocsarak-völgye állítólag a szellemek lakóhelye. Itt úgy tartja a népi hiedelem, hogy ezen a környéken bizony láthatatlan erők működnek, mégpedig nagyon hosszú idők óta. A két patakvölgy közül ezen utóbbihoz fűződnek legendák. Míg a Szentléleki-patak neve igencsak beszédes és sokat sejtető. A Fekete-hegy két csúcsával éri el e terület a legnagyobb magasságot. Itt mindig hosszabb az „árnyék” és a hiedelem szerint hamarabb van este. Könnyebben kerül itt az ember a „fekete birodalomba”. A hegy jellegzetes két ágáról nyerte nevét. Egyik ága az Öregszirt, a másik a Fehérszirt. A Kétágúhegytől széles fennsík választja el a kopár Strázsa-hegyet, melynek tetején jellegzetes, különös bástyaszerű torony áll. A Kétágú-hegyet a Pilis-nyereg kapcsolja össze a Pilis-tetővel, az egész hegység legmagasabb pontjával.
Ez a hatalmas, koporsó alakú hegytető a Pilis-nyeregtől enyhén emelkedik délkeleti irányban a Nagy és Kis-Szoplakon keresztül a csúcsig, és innen meredeken esik alá a szántói nyeregbe. A koporsó alakú hegytetőről és közvetlen környékéről különös legendák keringenek, amelyek az Árpád-házi és a későbbi pálos legendáriummal összevetve meghökkentő értelmet nyernek. Arról van szó, hogy itt azért koporsó alakú a hegytető, mert az egész hegy és környéke a királyi halottak birodalma, akárcsak Egyiptomban a Nekropolis.
Itt rejtőzik az a királyi kőkoporsó, ami időtlen idők óta itt pihen. A magyar hiedelem szerint ennek a hatalmas kőkoporsónak (szarkofágnak) a szent lakóját majd a jövő világában a „nemzet ébreszti fel”, ha betelik az idő. A másik ide köthető legenda az, hogy itt a fénynek „ruhatermészete” van. Végigömlik az embereken, mint egy ruha, és sértetlenné teszi a fényruha viselőjét, ha annak benső természete megegyezik a külső ruha természetével.
A hegycsoport déli kiágazását képezi a Szirtes-tető, amit a Csévi-nyereg köt össze. A Csévi-nyereg környéke az „öregasszonyok birodalma”, itt laknak azok, akiken soha nem fog az idő. Megöregszenek ugyan, de valamilyen oknál fogva soha nem halhatnak meg. Délen, Pilisliget felett a Kopasz-hegy csatlakozik ehhez a földrajzi alakzathoz. Ez az egész mészkősáv vízben szegény, a vizet gyorsan elnyeli, s a víz barlangokat képez benne. Ezen a helyen találhatók a hiedelem szerint azok a „láthatatlan barlangok”, amiket csak egyes kiválasztottak láthatnak és használhatnak. Mások számára viszont láthatatlanok. Mára a legenda egy jóval későbbi szlovák tradícióval is keveredik. De ennek a népi emlékezetnek a magja mindenképpen egy nagyon korai „esemény” lehet.
Északon csupán a Pilis-patak követi Pilisszentkereszttől Pomázig, a Szentléleki-patak Pilisszentlélektől Kenyérmezőig. Délen pedig a Vörösvári-völgyben az Arany-árok található, ami az Északi összekötő vasúti híd mellett ömlik a Dunába. Ez az a bizonyos aranyárok, ahol a legenda szerint a „könnycsepp is arannyá válik, az emlékezés pedig valósággá”.
b.) A középső hegyvonulat, amely a mészkőhegységtől északkeletre, azzal párhuzamosan húzódik, az andezittufa-vonulat. A Dunától indul el, Esztergomnál. Déli határvonalát Pilisszentlélekig a Szentléleki-patak, innen a Kétbükkfa-nyereg, majd a Hármas-forrás határolja, amely Pilisszentkereszttől a szurdokban folytatódik. Északi oldalán Esztergomtól Dömösig a Duna, innen Siklárosig a Szőkeforrás-völgye, majd a Bükkös-patak völgye határolja ezt a különös tufacsoportot Szentendre városáig.
A különös és a szomszédos mészkővonulattól lényegesen eltérő kőzetű vidék, amelynek kőzetei az erupciós terület közvetlen szomszédságának beszédes nyomait viselik magukon. Általában három hegycsoportra szokták osztani ezt a tájegységet:
Maróti-hegyek csoportja
Dobogó-kő hegycsoportja
Csikóvár hegycsoportja
A Maróti-hegyek csoportja Esztergom fölött a Vaskapu-heggyel kezdődik, ezt széles völgy köti össze a tulajdonképpeni Maróti hegyekkel. A Vaskapuhegyről tartja azt a magyar néphagyomány, hogy itt van az a „Nagykapu”, ami „két hasonló, de mégis más világ között magasodik”.
A csoport legmagasabb hegyéhez, a Ráróhoz északról a Hirsch-orom, az Alsó-Ecset-hegy és a Felső- Ecset-hegy csatlakozik.
Az északnyugati gerinc sziklás végén a Hideglelős- keresztnél van a csoport legszebb, mondhatni csodálatos kilátópontja. Itt „átlátszó mesekék függöny mögött csodás lények táncát” lehet látni a hagyomány szerint. A gerincek közé szép, hosszú völgyek ékelődnek (Miklós deák-völgy, Bitóczi-völgy). Itt található a Hamvaskői-rét, ahol „soha nem lesz szomjas az ember”.
Az egész Pilis-hegység szinte központi részét képező Dobogókő központját a Dobogókői-fennsík alkotja. Leszámítva a dilettáns módon odarondított „üdülőszerű kiépítést” a hely maga csodálatos, mitikus arányaival, sajátos tájolásával, semmivel sem hasonlítható panorámájával az egész tájegység koronája.
Az egész táj lüktetését, lélegzését itt érzi legerőteljesebben az ember. Ez a széles hátú főgerinc enyhe ereszkedéssel vezet le a Bükki-puszta és a Sikáros-völgyébe. Sikáros-völgyében van rabul tartva egy távoli királykisasszony. Azt, hogy honnan van, és vajon kit takar ez a szokatlan legenda, azt máig nem sikerült kideríteni. Nyugat felé rövid gerinc vezet a Kétbükkfa-nyeregbe. A tetőről kiinduló délkeleti irányú gerinc a Peres-hegynél kelet felé fordul, és csatlakozik a Csikóvár csoportjához. Észak felé meredek, vad, sziklás letörések esnek alá (Szerkövek, Thirring-sziklák), páratlanul vad völgyekkel (Rám-szakadék, Lukács-árka). Ez a hely a népi emlékezet szerint a sárkányok völgye, ahol a jó és a rossz sárkányok laknak. Különös érdekessége az a népi hagyománynak, hogy itt érhető tetten, itt olvad össze legeklatánsabban a két sárkányhagyomány: a keleti és a nyugati, a jó és a rossz sárkánykép. A hely valóban olyan sárkányjárta, vad, merev és emberidegen. Úgy tűnik, mintha ennek a pilisi világnak itt lenne a fel- és alvilága. A csodálatos égi panorámát hordozó „fennsík” után itt következik azonnal a kénkövet fújó sárkányok birodalma. A mitologikus gondolkodás ezt helyénvalónak is tartja. Hiszen ha a Pilist egy egész és teljes világnak tekintjük, akkor annak égi és alvilági birodalmának is lennie kell, hiszen a birodalom nagyobb része e két világ között van, e két világ között él. E középvilág mindig többszöröse a fölötte és alatta elhelyezkedő világoknak.
A további földrajzi folytatást a Csikóvár csoportja képezi, amely a Peres-hegyi nyeregtől keletre emelkedik. Főbb pontjai: a Kopasz-hegy, majd a Tornyos-hegy, a Lomb-hegyi-nyereg, a Lomb-hegy, Bölcső-hegy, Nagy-Csikóvár, ami a Kis-Csikóváron és a Mesélőn keresztül olvad be a pomázi síkságba. A főgerinc északkeleti ága a Kő hegyet alkotja, ami hatalmas sziklás letöréssel ér véget Pomáz felett.
A Kő-hegynél található az a mondabeli piramis, ami kőbe rejtve is messziről látszik, és jobb azt elkerülni.
A lávavidékhez való közvetlen szomszédsága miatt ennek a hegyvonulatnak a határait északon nem lehet teljes pontossággal megvonni. Amilyen hasonlóságot mutat a lávavidékhez, ugyanolyan szembetűnők az eltérések a mészkővonulat sajátságaitól. A táj ezért nemcsak a magyar mitológia, a népi emlékezet és történelemben fennmaradt szerepe miatt különös és rejtélyes, hanem földrajzi értelemben is, enyhén szólva különös. Vízben kevésbé szegény, különösek sziklás üregei, meghökkentő szakadékai (Holdvilág-árok, Vasas-szakadék). Egészen meghökkentő, hogy ha a Holdvilág-árok nagy völgyülete fölé tekintünk, három kiemelkedő hegykúpot láthatunk.
A Lám, a Nagy-Csikóvár (Nagy-Kartal) és a Kis-Csikóvár (Kis-Kartal) hegyek fákkal benőtt körvonalairól van szó. Ezek közül a középső, a Nagy-Csikóvár (Nagy-Kartal) jóval kiemelkedőbb a másik kettőnél. Ez a távlati kép a magyar címer hármashalom-ábrázolását juttatja eszünkbe. Minden bizonnyal nem véletlenül.
c.) Ez az igazi vulkanikus terület a szentendrei, visegrádi andezit hegytömb. Ez a Pilis-hegység háromszögének északkeleti csúcsát foglalja magába. Északon és keleten, Dömöstől Szentendréig a Duna, nyugaton Dömöstől Sikárosig a Szőke-forrás völgye, Sikárostól Szentendréig pedig a Bükkös-patak (Bucsina) völgye képezi a vulkáni terület határát. Az egész terület a Dunához futó patakok, patakvölgyek által szabdalt, dús erdőkkel borított hegyvidék. Ezek a patakok és patakvölgyek a „Pilistest” erei, hajszálerei és vénái itt a szentendrei és visegrádi hegycsoportban.
A visegrádi hegycsoport legmagasabb pontja a Prédikálószék, amely a Keserűsben folytatódva esik alá a Szőke-forrás völgyébe. A Prédikálószékhez fűződő hagyomány talán legérdekesebbje a turulmadaras vén legendája, aki bizonyos idő elteltével mindig „beleül a Prédikálószékbe”. A Szőke-forrás völgye észak felé számtalan szeszélyes és veszélyes völgyet és mellékgerincet kapcsol magához. A Lepence-patak völgyétől és az Apátikúti-völgytől keletre húzódik a másik észak-déli irányú gerinc, amelynek legmagasabb pontja az Urak asztala. Innen ereszkedik le a Papréti-nyeregbe. E hegycsoport őrzi a régi visegrádi romokat is.
A szentendrei hegycsoport két gerincből áll. Az egyik ág a Szent László-heggyel, a Rózsa-heggyel folytatódik, és a Kapitány-heggyel fejeződik be. A gerinc keleti határa az Ókút-völgy, ez választja el a keleti gerinctől, amelyen a Vöröskő-szikla található. Ettől délre található a Nyerges. A gerinc a Pismány „csendes” hullámával ereszkedik le a szentendrei lapályra.
Miután alapos földrajzi felderítést végeztünk, utalva az egyes helyekkel kapcsolatos népi hiedelmekre is, térjünk vissza és kutassuk a Pilis arányait a régiek tudása szerint.
Magára a háromszögre, mint mértani formációra érvényes az ezoterikus formula, ami a piramisok rejtélyét adja, és okkult tudásra vezethető vissza. Amennyiben Insula Pilist keresünk, ami ezt az ominózus térséget magába foglalja, akkor feltételeznünk kell, hogy a Pilis-háromszög átfogója is víz volt valamikor. Az utóbbi időben többen is gyanítják, hogy a Vörösvári-árokban feltételezhető, hogy egykor a Duna egyik ága folyt, és ez alkothatta a háromszög vizes átfogóját. Megkockáztathatjuk, hogy maga a Vörösvári-ároknak a neve asszociative a vér-vár-víz analógiás összefonódására is utalhat.
Ami megerősít minket abban, hogy a Pilis térségét a pálosok nem egy egyszerű véletlen alapján, hanem egy magasabb, ősi tudás birtokában választották ki. S az sem lehet véletlen, hogy itt a Pilisben találhatók azok a bizonyos Árpád-várak:
Dömösi Árpád-vár. Dömöstől délnyugati irányban, a Rám-szakadék és a Lukács-árok között található. 483 m magas. Különös kúp alakot formáz. Ennek az Árpád-várnak nevezett hegynek a tetején kisméretű Árpád-kori kővár található eléggé sajátságos belső toronnyal. Mindennek a maradványait az 1960-as években tárták fel. Amilyen hirtelen kezdtek neki a feltárásnak, olyan hirtelen abba is hagyták. A földdel és rengeteg törmelékkel betemetett romokra elsőként Németh Péter figyelt fel.
Az elnyújtott, ovális alakú tengelyével északkelet-délnyugat irányban álló hegytető peremét sáncszerű, lepusztult falmaradványok övezik. E sáncon kívül máig jól látható eltömődött ároknyomokat lehet látni. A sáncon belül részben mesterségesen kialakított, kb. 4 m magas sziklatömb látható. Ennek a tetején kőfaragvány-maradványok, habarcsos törmelékek jelzik az egykori belső torony sajátságos helyét.
A szikla hangsúlyos déli oldalán természetes sziklarepedés látható, Nagyon valószínű, hogy az egykori várlakók ezt a természetes repedést használhatták vízgyűjtő ciszternának.
A Rám-szakadékban folyó viszonylag bő folyó oldhatta meg minden bizonnyal eme várépület vízellátását. Figyelemre méltó, hogy ezen a tájon sok kis forrás volt, amelyek vízhozama minden bizonnyal jóval több lehetett a középkor idején, mint napjainkban, hogy a vár belső területe is ki volt használva különböző épületekkel, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy ez a terület több domborulatnak és különös, alapszerű mélyedéseknek ad otthont. E vár szűkebb területén több faragott követ, csiszolt szikladarabot és XI-XIII. századi tetőcserepet szedtek össze a kutatók.
E várhegy oldalában jól kivehetően a várba vezető út nyomvonalát lehet fellelni, amely a hegy déli lábától csigavonalban halad nyugat felé. Ez a nyomvonal aztán a keleti oldalon a már említett sánc közelében – valószínű, hogy a rárakódott törmelékek miatt – végleg elvész. Kitartó régészeti munkával minden bizonnyal a további nyomvonalak is láthatóvá válnának.
A múlt században a vár közvetlen környezetéből és a tágabb értelemben vett környékéről sok faragott követ hordtak el.
A hatvanas években itt XII-XV. századi cserepeket, vasszegeket, pántszeget, sarokkövet és egyebeket találtak. Előkerült egy XIII-XIV. századi rombusz alakú nyílcsúcs is. A leletek és egyéb kutatási eredmények azt bizonyítják, hogy ez a vár a XI-XV. század között szinte folyamatosan lakott lehetett, és csak ezek után vált lassan-lassan az enyészetté.
Bizonyítást nyert, hogy e középkori Árpád-vár előzménye egy bronzkori földvár volt. A várhegy platóján egy nagy kiterjedésű, szabálytalan négyszöget formázó, várplatót körbeölelő sáncrendszer húzódik. Ezek a sáncok 6-20 m szélesek, és 0,5-2 m magasak.
Helyi sajátosságra utal, hogy a hegy nyugati oldalánál a sáncot nem építették ki. Egyszerűen azért, mert itt ez a teljesen meredek, szinte függőleges lejtő tökéletes védelmet biztosít. Az Árpád-vár északi lejtőjén találjuk a földvár erdővel borított belső területét. Ezen a helyen több mindent is kiástak a régészek. Találtak itt tál- és csészetöredékeket, arany fülbevaló-töredéket durva agyagtál darabokat stb. Ezeknek a töredékeknek egy részét a késő bronzkori urnasíros kultúra idejére datálják.
Az Árpád-vártól egyenesen északra, Körtvélyes-pusztáról, Pilismarótról, Pilismarót és Dömös között, valamint Dömös közvetlen környékéről számos bronzkori lelet került a régészek kezére. Mindezen tényekből nyugodtan megállapíthatjuk, hogy itt egy kiterjedt bronzkori lelet együttest találunk. Ez a térség régészeti kutatására, az Árpád-várak konkrét és részletes feltárására nagy hatással lehet.
Ami a dömösi Árpád-várról szóló magyar írott emlékeket illeti, először Bél Mátyás Esztergom megyét bemutató írásában akadunk nyomára. Ez a nagy tudású felvidéki lelkész-történetíró, a magyar rovásírás felvállalt kutatója, a régi történelmi emlékek vallatója így ír a Dömöst és környékét említvén:
„Ezen kívül semmi látnivaló nincs itt, ha csak az a bizonyos Árpáshegy, melyen a vár romjai is láthatók.”
Lássuk Vályi Andrást minderről az 1700-as évek végéről:
„Esztergom vármegyében, mely a dömösi térségről inkább látszatik, mint hogy más hegyek felett emelkedik darabos derekával, tetőjén kőfalaknak alapjai és omladékjai látszanak, mely épület hajdan vár, vagy pedig másféle jeles épület lehetett.”
Majd ezt követően jóval később, a XIX. században Fényes Elek, az ismert statisztikus is ír az Árpás-hegyről 1836-43 között kiadott Magyarországot leíró, azt kielemző nagy statisztikai munkájában. Később, az ezernyolcszázhatvanas években Pesty Frigyes kiadatlan Helységnévtárában olvashatjuk először az Árpád-hegy megfogalmazást.
Nem szabad elfelejteni, hogy a középkorban Esztergom és a Pilis környéke kitüntetett hely volt. Esztergom volt a nagy középkori birodalom fővárosa. Itt, ezen a környéken sokkal több mindennel foglalkoztak az emberek, mint szerte a magyar birodalomban.
A Rám-hegy alján Nedecky megdöbbentő módon egy bányára bukkant. Itt jegyezzük meg és még ebben a könyvben utalni fogunk rá, hogy a legenda úgy tartja, hogy a pálosok barlangjaik mélyén „bányásztak” is.
Ebben a Nedecky-féle kora középkori bányában vassisakokat, különböző kulcsokat, vasszerszámokat, olvasztó- és öntőkanalakat, réz és egyéb(?) fémdarabokat, azonosíthatatlan fém tárgyakat találtak.
Ez a terület a hagyomány szerint az aranyhajú égi lány birodalma. Az a mitikus terület, ahová mindig visszavonul, miután megsiratja az országát. Szintén a hagyomány úgy tartja, hogy itt található a Pénzverőárok, ahol még az első világháború idején is nagy mennyiségű régi pénzt találtak a környéken lakók. Több kutató is úgy véli, hogy itt hajdanán, az Árpád-korban egy titkos pénzverde létezett. De vannak olyanok is, akik úgy vélik, hogy itt inkább egy középkori pénzhamisító műhely létezett.
Nagycserepesi Árpád-vár. A pilisszentléleki pálos monostortól 3 km-re állnak még a Nagy-Cserepes-tetőn a középkori Árpád-vár földvár maradványai. Ennek az Árpád-várnak is igen meredek határai vannak. Három oldalról nagyon meredek sziklás lejtő határolja. A keleti oldalon a többihez mérten enyhébb lejtőjű nyereggel csatlakozik a Rárói-hegy szigorú tömbjéhez.
A viszonylag lapos hegytető keleti részén árok húzódik, azon belül pedig egy tipikus sánc figyelhető meg. Ez az árok a tető északi, északkeleti szélén 150 m hosszan látható. Ami a különösségét adja a helynek, hogy itt egyes helyeken a mesterségesen lefaragott hegyoldalba csatlakozva szalad tovább.
A hegy keleti oldalán egy külső, határozottan lepusztult sánc látható kb. 50 méter hosszúságban. Számottevő régészeti leletek itt sajnos nem kerültek elő a földből. De az sincs kizárva, hogy kincsvadászok vagy éppen véletlen kincstalálók már megkaparintották az értékesebb dolgokat. Annál is inkább, mert a II. világháború idején nagy volt itt a sürgés-forgás, mivel katonai védővonalat építettek ki ezen a tájon.
6. Arc és sólyom
A Pilis maga az élő föld. Végtelenül érzékeny, szerves rendszer. A legegyszerűbb turistatérképre rápillantva is szembetűnik, hogy a pilisszentlászlói és pilisszentléleki klasszikus völgy gyakorlatilag egy kelet-nyugati tengely két végpontja. A természetben azt szokták mondani, hogy semmi sem zárható ki és minden lehetséges. De mondjuk ki, hogy nagyon kicsi a természetes valószínűsége annak, hogy egy ilyen hegyvidéki rendszerben ilyen mérvű geometriai szabályosság spontán létrejöhessen.
Lent, kb. a felezőpontnál találjuk a szentkereszti medencét. Ennek a három medencének és az egész forma geometrikus képének kapcsolatában felsejlik egy arc. Egy arc, amit bárhonnan is nézzünk, mindig ugyanolyannak látszik. Mintha a tér szokásos tulajdonságai eltűnnének itt, és valamilyen különös akarat, az időtlenség és a látás egy sajátos dimenziót kölcsönözne e tájnak. Tüzetesebben megnézve a táj adta összképet egy nagy madár elkent körvonalait pillantjuk meg. Az arc mindig az embert, az önmagába néző, az időből kitakart Embert jelenti. A sólyom már nem az egyén, hanem a nemzetség totemállata. A nagy lélekmadár. Ahol az arc és a sólyom találkozik, ott bizony az ember és a nemzet mindig együtt van. S ez az együvé tartozás bizony nem jelent mást, mint azt, hogy itt egy spirituális központ, egy beavatási hely található. Az Ember és a Nemzet beavatási helye együtt. Az a hely, ahol sohasem vész el múlt, és mindig lesz „mag” őrizte jövő. Mert a hely és a szellem tulajdonsága mindig örök és változatlan. Ebben a kitételben minden ősi tradíció megegyezik. S ez a gondolat lehetne akár az egész könyv mottója is. A pálosok és a Pilis kapcsolata is ennek az örök és változatlan titoknak a jegyében fogant. A hitnek és a honnak ez a mély spirituális kapcsolata volt a barlanglakó pálosok nagy, mára feledésbe merült titka.
Ennek a világnak
Fehér a virága
Fehér az egyháza
Fehér a csuhása
Ennek a világnak
Itt dobog a szíve
Itt van a lelke
Itt van a közepe
Régi magyar népének
„…ez a megszentelt földtest nem más, mint a Pilis, maga a rejtett Magyarország”
A tradicionális szellemtörténet egyik fundamentumát képezi az a megállapítás, hogy a régi népek, melyeknek múltja a történelem előtti időkbe nyúlik vissza, spirituális tradíciójukat mitológiájukba, nap- és néphagyományaikba rejtették el a jövő számára. A magyarság számára az analógiás gondolkodásmód (aminek eredete a távoli, ősi civilizációkig nyúlik vissza) olyan örökség volt, ami elvehetetlennek tűnt a lassan pusztító világi idő múlásával szemben. Ezt a fajta, mélyen spirituális szellemiséget tükröző gondolkodási módszert az iniciatikus, magyar rovásírás is (ami természetesen képírás is volt) megőrizte egészen a kipusztításáig.
Mindennek ellenére a saját írás elvesztése még nem jelentette egyértelműen az ősi gondolkodás és ismeret teljes elvesztését.
Az ősi napkeletről hozott „fényes” gondolkodásmód, mint ősi örökség, még a magyar írás (rovásírás) elvesztése után is sokáig megmaradt és élt a magyar néphagyományban. Sőt, ma, a kétezredik éven túl is, ha töredékesen is, de fennmaradt, és úgy-ahogy, de „működik” a magyar gondolkodásban.
Kevés olyan népet ismerünk a megmaradt, ismert történelemből, amelyik egy tökéletes, mondhatni „élő”, organikus egységet képező házat örökölt volna az őseitől. A magyar nép ilyen házat örökölt. A Kárpátokkal koszorúzott, belül termékeny síkságokkal bélelt, országot átívelő folyókkal táplált történelmi Magyarország ilyen organikus egységet képezett. Erről szerencsére már nagyon sokat írtak és minden bizonnyal fognak is írni. Azon viszont már jóval kevesebben gondolkodtak el, és azt kevesebben vetették papírra, hogy a világon egyedülálló trianoni országvesztés után – a fentebb tárgyalt ősi analogikus-spirituális gondolkodás alapján – az ország szellemi közepén elhelyezkedő láthatatlan „ősszív”, az Ősbuda, ott bent a Pilis rejtekében, a mai Buda fölött, a pálosok birodalmában továbbra is megmaradt az ország elzárt, spirituális szívének, annak ellenére, hogy fizikálisan, Trianon következményeképpen „felcsúszott” északra…
Gönczi Tamás
Gönczi Tamás (1959-)
A kora írások Budapesten, Debrecenben jelentek meg különböző, a szellemi tradíciókkal foglalkozó periodikákban (Vándor, Mítosz, Pendragon, stb.). Ezek közül a máig is keresett igazi unikumnak számító, a Debreceni Egyetem gondozásában megjelent Pendragon által vált a szerző hirtelen ismertté itthon és külföldön. Gönczi Tamás gondolkozására egy igen sajátos organikus világnézet a jellemző, ami egy érzékeny panteista világlátásban feloldott duális világképben teljesedik ki. Ha a magyar szellemi hagyományban próbálunk olyanokat megnevezni, aki vele szellemi rokonságban van igen nehéz a dolgunk. Talán Várkonyi Nándort, Weöres Sándort, Prohászka Lajost, Hamvas Bélát említhetnénk. A Napúton írója a Liget c. folyóirat születésénél is jelen volt, publikált a lapban, sőt ő fogalmazta meg a lap lényegiségét, szellemi esszenciáját, majd elmaradt a laptól. Érdeklődése erőteljesen a régi kultúrák spirituális hagyatéka felé fordult. Ekkor született meg a Fehér Bizánc c. könyve és számtalan más ezzel a témával foglalkozó tanulmánya (Sámánég, katarok éjszakája, Fény és dicsőség stb.) A Hunniában megjelent máig vitatott Magyar Canto c. versciklusa sokak szerint az újkori magyar líra egyik alappillérének tekinthető. Ez a versciklus sokáig csak külföldi lapokban, emigráns folyóiratokban volt olvasható. A Magyar Canto magyarországi publikálását rövidesen angol és francia fordítás követte. Gönczi Tamás az egyetemes és a magyar őshagyomány, szellemi tradíció kutatója. Érdeklődési területe a régi vallási hagyományok, jelképek, a mitológiai tradíció, beleértve a népi vallásosságot és néphagyomány ősvallási gyökereit is. Régóta foglalkoztatja a Pilisnek, mint régi magyar szakrális központnak, szent hegynek a múltja, őstörténete, régészeti talányai és a régi magyar kereszténység, Boldogasszonyhit és maga a magyar eredetű pálosrend is. Erről a témáról több tanulmányt és egy nagy könyvet is írt Pilis csillag, napcsillag címmel. Csontváryról írt könyve a Csontváry-kutatásnak egy új irányát jelölte ki. Magyarországon és Nyugat-Európában, különösen Angliában és Németországban nagy feltűnést keltő könyvében bizonyította, hogy a vallási hagyományok, spirituális tradíciók a képzőművészetben, jelen esetben a festészetben is a mélység és az örök mondanivaló forrásának és gyökereinek számítanak.
A szerző tanulmányait, értekezéseit a Pendragon, Vándor, Hunnia, Mítosz, Debrecen, Liget, Dobogó, Határ, valamint amerikai, ausztrál és német emigrációs lapok közölték.
Gönczi Tamás könyvei:
Napúton (Ősvallás, mítosz, tradíció Csontváry írásaiban, művészetében)
Nimród gyűrűje
Piliscsillag, napcsillag
Ennek a világnak
Fehér Bizánc
Múlt és magány
Magyar szimbólumtár (Tóth László társszerzővel)
A kígyó útja
Fény és dicsőség (tanulmánykötet)
I. A bölcsek írása [1]
Az emberiség ébredésének hajnalán csodálatos írásrendszer jelent meg a Nílus-parti szentélyek, sírboltok falain. Készítői a természet valóságát ábrázolták, képeiket – részleteiben mindmáig megfejthetetlen – sorokba, oszlopokba rendezték. Ezeket a jeleket hieroglifáknak nevezzük. Az egyiptológia mindmáig elfogadott vélekedése szerint az akkori nyelv utód nélkül tűnt el a népek és nyelvek nagy süllyesztőjében, ezért ma csak szótani, mondattani elemzéssel lehet az ősi gondolatokat megközelíteni. A megfejtési kísérletek során a hieroglifák külső jegyeit másodlagosnak minősítették, így a feltételezett jeleket, jelcsoportokat csak megfeleltetni lehetett. [3] Az ősi hangalakok – azaz az ősi nyelv – ismeretének hiányában ma már senki sem tud közvetlenül olvasni.
Pedig zseniális írást örököltünk.
Mindmáig képekben gondolkodunk, azokat szeretnénk társainkkal megosztani, ill. írásunkkal rögzíteni. Legalkalmasabb eszköz ehhez természetesen a szóban forgó képek közvetlen bemutatása. Gondolati képeink másfajta, pl. ábécés leírása már sokkal bonyolultabb feladat, sőt képeink/gondolataink részleteinek teljes ismertetése írásunk látszólagos pontossága ellenére egyszerűen lehetetlen. Ezért sok a félreértés, a „belemagyarázás”, a szavak, gondolatok kiforgatása.
Olvasni – akkortájt elvenni – mindenki tudott, ezt nem kellett tanulni. Mai nyelvünkben nemcsak vázuk, de jelentésük is összevethető: oLVaS→eLVeSz. [4] Írni viszont csak az írástudók tudtak. Feladatuk a képecskék logikus sorrendbe rendezése volt, így a szaktudomány hiedelmével ellentétben az olvasónak nem kellett a bonyolult mondattani elemezéseket elsajátítani, hanem a mai rendszerünkhöz hasonlóan elég volt képről-képre haladni. A képek kettős bölcseletet hordoztak. Nemcsak a szemléltetés volt feladatuk, hanem kimondható hangértékkel is rendelkeztek. Persze minden gondolat mellé külön képet rendelni hatalmas jelrendszert eredményezne, a tisztán képírásnak éppen ez az egyik alapvető hátránya. A Nílus partján helyette az ún. „rébusz” rendszert alakították ki. Lényege, hogy ugyanaz a jel több értelemmel rendelkezhetett: egyrészt, mint képecske (ideogramma) megtarthatta eredeti kép~ és hangértékét (ilyenkor általában függőleges vonalat húztak utána), másrészt megkülönböztető jele nélkül mássalhangzós vázát újabb magánhangzókkal lehetett kiegészíteni. Így ugyanaz a jel teljesen más gondolatot, esetleg csak szótagot (vagy hangot) közvetített, pl.: a K S R képe → K S R értelművé válhat. A hieroglifás írás vegyes írás: a képírás, a szótagírás, és…a 24 hieroglifából álló ún. önálló mássalhangzók ötvözete.
A Nílus partján ugyanakkor nem jelölték külön a „valódi” magánhangzókat. Nem is volt rá szükségük, hiszen a képek önmagukért beszéltek. Mindenki a saját nyelvjárásának megfelelően ejthette ki a jelek hangalakjait, következésképpen az esetleg vidékenként eltérő magánhangzók nem akadályozták a képek közvetlen olvasását. Az ábécés íráshoz képest ez az írásmód csak a fele, harmada helyet igényelte.
Joggal nevezhetjük a bölcsek írásának.
Az írás követéséhez akkortájt elég volt a hieroglifák nyújtotta látvány, valamint a képek kimondott hangalakjainak ismerete. Az őslakósság számára ez nem lehetett gond, hiszen a képeket látva azokat csak az anyanyelvükön kellett megnevezniük.
Másrészt az ősi nyelv ismerete nélkül ez az írásrendszer a kívülállóknak elérhetetlen maradt. Más nyelvre lehetetlen volt átültetni, mert nemcsak a szavak kép~ és hangértéke közötti megbonthatatlan egység akadályozta azt, de a ragozási, szóképzési rendszerek, és a mondatok felépítése is különbözött minden más nyelvtől. A hieroglifás írás tehát az ősnyelvhez kötődött, használóinak elpusztításával írásuk is „halálra ítéltetett”.
Idegen ajkúak csak a rendszer legegyszerűbb alkotóelemeit, az önálló mássalhangzók jelölését tudták követni. Lemondva a látvány utolérhetetlen kifejezőképességéről csupán a mássalhangzókból álló ún. ábécé-t vették át, s egészítették ki a nélkülözhetetlen magánhangzók jeleivel. Gyakorlatilag a gondolatátvitel másodlagos eszközét, a beszédet bontották le hangjaira. Jóval gyengébb adottságai ellenére ma is ezt a rendszert követjük.
Elgondolkodtató tény az is, hogy a modern technika birtokában a szakirodalom még mindig csak megfeleltet, hangzósítani, azaz az ősi nyelven olvasni/beszélni szerintük senki sem tud. Az Egyptian Grammar (magyarul: Egyptomi Nyelvtan) nyelvtani rendszerének kidolgozója, Sir Alan H. Gardiner, 1927-ben ugyan felismerte a „rébusz” rendszert, ám a nyelv ismeretének hiányában használni már nem tudta azt. Így fogalmazott: „… shortly before the end of the Pre-dynastic period, the Egyptians discovered the principle of the rebus or charade.” Fordításunkban: ’…, röviddel a Predinasztikus időszak vége előtt az egyiptomiak felfedezték a rébuszt, azaz a szótagrejtvény alapelvét.’ [5] Kár, hogy Gardiner nem tudott magyarul. Azóta sorozatban jelentek meg elemző rendszerének továbbfejlesztett változatai, viszont az alapvető hiányosságokat ezek sem oldották meg. Fogalmazzunk kereken: a szakirodalom a mondatelemzésre alapozott útján már elérte a csúcsot. A hieroglifákat jobban megközelíteni a hangtan, a „rébusz” rendszer, és a képek külső jegyei nélkül nem lehetett. Ez tehát zsákutca.
A fentiek ismeretében a hieroglif írás megfejtését távolról sem tekintjük lezártnak. Kételyünk még akkor is érvényes, ha ma már nincs (vagy még nincs) nemzetközi fórum, ahol ezt a kérdést újra napirendre lehetne tűzni.
Hacsak…, hacsak rá nem találunk az ősi nyelv utódjára, melynek segítségével szükségtelenné válik az áttekinthetetlenséggel határos elemzés/megfeleltetés további erőltetése.
A hieroglifák egyedül helyes megszólaltatásához az írás látható, külső jegyei, a képek közvetlen mondanivalója, és az általuk képviselt szavak, szótagok, hangok vezetnek. Megértésükhöz a nemzetközi betű szerinti átírásos (transzliterációs) jelrendszer komoly segítséget nyújt. Tapasztalatunk szerint a mássalhangzós vázak óbirodalmi értékeit használva a magyar magánhangzók közbeiktatása rendre (ős)magyar szavakat eredményezett. Sőt, ezek értelme a hieroglifák nyújtotta látvánnyal egybeesik!” Az eLVeVéS során a szakirodalom által félretett „rébusz” rendszer érvényesül, sőt a mássalhangzós írás sajátosságait is figyelembe véve az ősi írás építkezése mai nyelvünkhöz hasonló nyelvtani szerkezetről tanúskodik.
A keresett kulcs tehát a magyar nyelv őse!
Utunk során csodálatos világ tárult elénk. Őseink mindennapi gondolataival, a teremtésről, a túlvilágról alkotott – már régen elfelejtett – hittételekkel, közöttük a két kör tanával ismerkedtünk meg, sőt a magyar olvasatok alapján a már ismert fogalmak, mint az őSTaN-iSTeN-SáTáN nyerték vissza eredeti értelmüket. De nemcsak a hangtani, szótani és szerkezeti azonosságok igazolják tételünket. Magyar nyelven olvasva értelmessé váltak a matematikai papiruszokra írt – eddig megoldatlan – ősi szöveges példák is, így a szakirodalom által gyenge másolóvá alacsonyított hajdan volt írnokokat rendre felmenthetjük. Nem ők hibáztak, hanem a 180 éves, mindmáig érvényes elemzési/megfeleltetési rendszer bukott meg ezen a vizsgán. Csak „ősmagyarul” olvasva lehetett a példákat matematikailag is hibátlanul megoldani. [6]
Mindez kötelez. Semmi okunk örömtáncot járni, hiszen hatalmas feladat vár még ránk. Mi, magyar anyanyelvűek lettünk az igazi vesztesek. Számunkra az ábécés írás bevezetése gondolataink rögzítésének visszafejlődését eredményezte. Képekre és mássalhangzókra alapozott írásunk magánhangzósítását, s ezzel szavaink kerékbetörését mindmáig nem tudtuk kiheverni.
A bölcsek írásához ma már nem lehet visszatérni. Mégis ősi örökségünk feltárása nemcsak kötelességünk, hanem az egyetlen lehetséges kapaszkodó anyanyelvünk megismeréséhez, páratlan szépségének megtartásához.
* * *
A következőkben vizsgáljuk meg részletesebben is a Nílus-parti hieroglifás írás és a mai magyar nyelv közös gyökereit.
Bevezetés az egyiptomi hieroglifák
magyar nyelvű olvasatába [7]
A köztudatban kialakult szemlélet szerint a Nílus-parti hieroglifás írás titkát napjainkra már megfejtették, ezt az ügyet tehát ad acta lehet tenni. Valóban! Miért is kell mindezt újra napirendre tűzni? Miért nem hiszünk a tudós egyiptológusok immár két évszázad óta tartó nyelvészeti kutatásainak? Ráadásul mitől ez a meglepő fordulat, pontosabban mit keres a közismerten uráli, ill. ugor eredetre visszatekintő magyar nyelv őse a Nílus-parti hieroglifák között?
Az alábbi összefoglalásban pontosan ezeket a megkövesedett tanokat fogjuk vallatóra, s adunk választ a feltett kérdésekre.
Tekintve, hogy alapfogalmakat tárgyalunk, követése az ez irányú előismeretek mellett, elfogultságmentes, rendezett gondolkodásmódot igényel. Lépésről-lépésre építjük egymásra érveinket, így aki csak az összefoglalást olvassa el, nem tudja majd tételünk valóságtartalmát megítélni. Új megvilágításba helyezzük a megfellebbezhetetlennek hirdetett ún. tudományos nézeteket, tárgyalásuk során rendszeresen javítjuk, ill. szükség esetén elvetjük azokat. Számos idézet, még több hivatkozás és természetesen a hieroglifák látványa nehezíti majd az amúgy is elgondolkodtató szöveg gördülékenységét. Nélkülük viszont lehetetlen hiteles képet nyújtani az ősi egyiptomi írás közvetlen, magyar nyelvű olvasásának jogosságáról.
Tudományos viták íratlan szabálya szerint minden új elmélet elismerésének alapfeltétele a fennálló tan (esetünkben tudományág) uralkodó álláspontjának megdöntése. Következésképpen először a Nílus-parti írás jellegéről, a nyelv hangtanáról, tehát az ősi nyelvről hirdetett tantételeket tartozunk cáfolni, s majd csak ezután tarthatunk igényt az általunk foganatosított magyar olvasatok jogosságának megtárgyalására.
Az alábbi bevezetőben mi is eleget teszünk ennek a követelménynek.
A következő úton haladunk:
1. Rövid történeti összefoglaló után 2. megismerkedünk a Nílus-parti írás lényegével. [8] Ez irányú alapismeretek elsajátítása nélkül lehetetlen gondolatainkat érdemben követni. 3. Bemutatjuk a szakirodalom elemzési rendszerének főbb vonásait, és a hieroglifás írás megfejtése terén elért eddigi eredményeit. Rámutatunk az alkalmazott módszer hihetetlen bonyolultságára, alapvető hiányosságaira, és a hibáiból adódó korlátaira. 4. Részletesebben ismertetjük a középbirodalmi nyelv héber/arab hangzósításának gondolatkörét, s a feltételezett hangváltások elutasításának okait. 5. Feltárjuk a magánhangzó-váltó-rendszer – a szakirodalom megfogalmazásában a rébusz-rendszer – ősi gyökereit, és bemutatjuk működését. Ez képezi a hieroglifás írás „lelkét”. A nyelv ismeretének hiányában – csak elemzéses úton – nem lehet a hieroglifák titkát megfejteni. Az eredmény: az egyiptomi hieroglifákat mindmáig senki sem tudja olvasni, csak részben megfeleltetni. Ez pedig távolról sem azonos az írás megfejtésével! 6. Kitérünk nyelvünk tudományos besorolására, s a feltételezett hangváltások rövid bírálatára. Ennek megismerése azért is időszerű, mert nyelvészeink a finnugor elméletet, mint áthatolhatatlan sziklafalat állítják nyelvünk gyökereit feltáró más irányú kutatások útjába. 7. Bemutatjuk az általunk követett utat, mely a magyar nyelv ősének segítségével újra helyreállítja a Nílus-parti képírás alapját, a hieroglifák látványa és hangértékei között fennálló ősi hangtani és írásszerkezeti egységet. 8. Mi nem szótani/mondattani elemzéssel jutunk a fordításokhoz, hanem a hieroglifákat közvetlenül, értelmesen, édes anyanyelvünk ősén olvassuk.
A szakirodalom kerülőútja és az általunk bevezetett közvetlen olvasás egymástól merőben eltérő szövegeket eredményezett. Következésképpen megállapíthatjuk, hogy a nagy tudású szakemberek immár csaknem két évszázados kutatása tévúton halad. A többi között még mindig tisztázásra vár az ősi nyelv hangtana, azaz az eredeti Nílus-parti nyelv hiteles helyreállítása. Mint látni fogjuk, nélküle nem lehet értelmesen olvasni, csak körül-belül megfeleltetni. [9]
Mindez „csak” a Miért-ekre ad választ, a Hogyan? kérdés bemutatása, nevezetesen a magyar olvasatok részletes módszertanának ismertetése jóval nagyobb terjedelmet igényel.
Utunk során tartózkodni fogunk a hieroglifák példaként történő tömeges felsorakoztatásától, hiszen az alapok megítélését nem a sokak számára követhetetlen jelrendszer látványossága teszi hitelesebbé, ezt a szerepet a szabatosan fogalmazott magyar szöveg hivatott betölteni.
Munkánk nyelvezetéül a magyar nyelvet választottuk, így a lehetőségekhez mérten tartózkodunk majd az idegen szavak, meghatározások tudományosnak látszó használatától. Ugyanakkor a nemzetközi szakirodalom követéséhez feltétlenül szükséges szakkifejezések esetében ez irányú törekvésünk alól kivételt teszünk. Természetesen az első előfordulásuknál a magyar megfelelőit rendre mellékeljük.
Hasznos tudnivalók
Ø A hieroglifák, a jelek és képjelek mondanivalónk szempontjából azonos értelműek, vegyes használatuk a szöveg gördülékenységét hivatott szolgálni.
Ø A hieroglifák vonatkozásában a magyar nyelv alatt a tiszta, ősmagyar nyelvet értjük. Tehát sem a pesti aszfaltnyelvet, sem az újságírók által használt förmedvényeket, sőt, a már Karácsony Sándor által elítélt ún. fordítási nyelvet sem tekintjük tiszta magyar nyelvnek. Ezzel szemben őseink nyelve mentes volt az idegen (a latin, német, napjainkban angol stb.) szavaktól és mondatszerkezetektől, a többi között pl. az ún. germanizmusoktól is. A hieroglifás írás mögött tehát nem a mai köznyelvet kell keresni! Leginkább nyelvjárásaink őrizték meg nyelvünk ősi állapotát.
Ø Tisztáznunk kell az általánosan használt írni-olvasni szavunk eredeti értelmét is. Az írni szavunkról most csak röviden emlékezünk meg, hiszen az írni-róni-járni összefüggésének alaposabb feltárása újabb dolgozatot eredményezne.
· A TESZ az írni szavunkat csuvasos jellegű ótörök jövevényszónak tartja. Megjegyezzük, hogy a köztörök változatok j-vel ill. y-nal kezdődnek.
· „ÍR, (2) v. IR, (2), önh. és áth. m. ír-t. Eredeti értelménél fogva hangutánzó s karczolást, perczegést, karczolva, perczegve metszést jelent, am. valamit bemetszve, bevágva, bevésve jegyez, honnan származott az irt ige is, gömöri- és abaújiasan: ort, s rokon vele a mélyhangú s megfordított ró (metsz, bevág). Rokon vele továbbá a latin aro (exarare litteras, epistolam, carmen), nem különben scribo, (melytől jön a franczia écrire), hellén γοάφειν, német schreiben, melyekben kétségen kívül leglényegesb betü az r, mely a magyarban egyszerűen van meg.” [10]
Ø A hieroglifás írás lényegének megértéséhez az olvasni szavunk eredetének tisztázása az egyik sarokpont. Eredeti jelentése köznyelvünkből – néhány nyelvjárásunktól eltekintve – már kikopott, hiszen kezdetben nem a mai értelemben vett betűolvasást jelentette, hanem:
· „olvas 1372 J: 2. számlál, egyenként számba vesz. Bizonytalan eredetű.[...] Az ’olvas’ jelentés kialakulását a ’számol’-ból az írott szöveg betűinek egyenkénti számbavétele magyarázza.” [11]
· „OLVAS, (ol-v-as) áth. m. olvas-tam, -tál, -ott, par. -s. 1) Valamely gyűmennyiségnek részeit egyenként számba veszi, mi rendesen úgy történik, hogy a részek külön-külön egymás után elmozdíttatnak, vagy legalább gondolatban elválasztatnak, pl. aki pénzt olvas, a pénzdarabokat egyenként elválasztja, vagy szemügyre veszi; aki juhait olvassa, minden egyes juhra különös tekintetet vet; aki az utcza házait olvassa, minden házat külön vesz.” [12]
· Tudós nyelvészeink szerint tehát az olvas igénk ősi jelentése a darabonként külön-külön számba vesz leírással azonos. Gyakorlatban a mai értelemben vett olvasáskor az írásjeleket hangzósítjuk, s ezzel a még számlálatlanoktól elvesszük → azaz olvassuk.
Ø Csakhogy manapság kétféleképpen tudunk olvasni: füllel és szemmel is.
· A fül-felfogás szerint, amit a „lentről-felfelé” vagy „föníciai” elméletnek is nevez a szakirodalom betűről-betűre, azaz hangról-hangra haladva a hallásunk segítségével rakjuk össze a szavakat. Éppen ezért ezt a változatot ’fonetikus-közvetítésnek’ is nevezik.
· A szemmel olvasás – „fentről-lefelé” vagy kínai rendszer – alapját az írásjelek/jelcsoportok külső megjelenési formája képezi. A szavakat egységként olvassuk ki, anélkül, hogy azokat a jelek lineáris sorozatára bontanánk. Ilyenkor az olvasó megkeresi a szöveg legkönnyebben felismerhető, egyúttal legfontosabb részeit, a további szövegrészeket pedig háttérismeretével tölti ki, azaz megtippeli. [13]
· A gyakorlatban viszont önállóan egyik sem működik. Egyrészt a sűrűn előforduló szavakat már a külső alakjuk alapján is olvashatjuk, ugyanakkor a szemmel olvasás is csak addig eredményes, amíg a szövegkörnyezet elemei az olvasó számára már korábbról ismerősek. Sok esetben, pl. ismeretlen tudományos szövegek tanulmányozásakor, gyakran vissza kell nyúlni a füllel olvasás módszeréhez.
· Megállapíthatjuk, hogy a két módszer csak együtt hatásos!
· S miért érdekes mindez a hieroglifák olvasásánál? Azért, mert – mint látni fogjuk – ez a kettősség, tehát a füllel és szemmel olvasás egysége az alapja az ideogrammákból + szótagokból + ragokból képezett hieroglifacsoportok olvasásának.
I. A Nílus-parti írás kialakulása, vázlatos története
Az alábbi rövid összefoglalóban az írás kialakulásának és fejlődésének feltételezett állomásait világítjuk meg, gondolataink követéséhez megítélésünk szerint ezek az ismeretek nélkülözhetetlenek.
A Nílus-völgyi írás története a ma érvényben lévő szemlélet szerint kb. 5500 év távlatába nyúlik vissza. Kezdete W. Fl. Petrie felosztása szerint a Naqada kultúrkörhöz fűződik. Ezt a periódust tartják a Nílus-parti államalakítás idejének (Késő Naqada II), írását archaikus jelzővel illetik. Az Óbirodalom időszakát Kr.e. 2500-2000-ig jegyzik, a nagy piramisok építésének kora ez. Az V. és VI. dinasztiából származnak az első piramisfeliratok. Az írás klasszikusnak nevezett időszakát mégis az Ó-birodalom késő szakasza, valamint a Középbirodalom és az Újbirodalom kezdeti kora képezi (Kr.e. 2000-1300-ig). A korábbi fal- és sírfeliratok folyamatos írása mellett a papirusztekercsek sokasága tanúskodik az ún. szépirodalomról, a hétköznapi életről, gyógyászati ismeretanyagok, kezelések leírásáról. Sőt, a számolás akkori eredményeit megörökítő matematikai papiruszok bizonyítják a hajdan volt kultúra magas fokát. Az Újbirodalom a szakirodalom szerint időben Kr.e. 1550-1070-ig tarthatott, mely magába foglalja az Amarna Periodust is (Kr.e. 1352-1333-ig). A többi között koporsófeliratok, a híres Halottak Könyve származik ebből az időszakból. A XXI.-től a XXV.-ig terjedő dinasztiák uralkodásának idejét a Harmadik Közbülső Periodus-nak nevezik (Kr.e. 1070-712-ig). Az ősi Egyiptom történetét a Későkoron (Kr.e. 712-332-ig), majd a Görög-Római Perióduson keresztül a bizánci uralom (395-640-ig) zárja.
Megjegyezzük, hogy az egyiptomi írás az archaikus időtől kezdve a görög/római korszak végéig – tehát legalább négyezer éven keresztül – a fennmaradt feliratok sokaságának köszönhetően folyamatosan és közvetlenül követhető.
A Nílus-parti írás történetéhez az Alexandriában felállított világhírű nagy könyvtár (a Muszeion és Separis temploma) sorsának rövid ismertetésével csatlakozunk (Kr.e. 298). [14] A hagyományok szerint az itt őrzött gyűjtemény már Kr.e. 250 körül mintegy 400.000 tekercsből állhatott, számuk az azt követő kétszáz év alatt állítólag 700.000-re dagadt. [15] „Itt írta meg Euklides a Kr. e. III. században Geometriáját [Sztoikheia (’Elemek’)sic!], itt fejlesztette Eratosthenes a csillagászati földrajzot, Hipparchos az észlelő csillagászatot, itt gyűltek össze azok az asztronómiai észlelések, melyek a spekuláció helyébe léptek. Az Alexandriában állami költségen élt tudósok az ismeretek minden ágát művelték, minden tudományágban az addig ismert anyagot átkutatták és rendezték. Tudományos munkásságuk inkább a meglevőnek tanítása volt, mint az újabb igazságok felfedezése. [16] Megítélésünk szerint ezek a tekercsek nemcsak a hajdan volt tudás/ismeretanyag görög nyelvű szövegeit tartalmazták, hanem közöttük sorakoztak az akkor még minden bizonnyal közhasználatú hieroglif/hieratikus, és természetesen a démotikus jelekkel rögzített papirusztekercsek is. Ezekkel kétség kívül a hieroglifák olvasásának képessége is együtt járt! A történetírók szerint Alexandria volt akkortájt a Mediterránom tudományos, szellemi központja. Ez a híres könyvtár először Alexandria ostrománál égett le, a „baleset” Kr.e. 48-47-ben, Julius Caesar nevéhez fűződik. A veszteséget akkor még a pergamumi királyok könyvtárából igyekeztek pótolni. Másrészt a keresztény tanok előretörésével a tekercsek mondanivalója egyre kevésbé volt kívánatos, ennek köszönhetően a túlbuzgó pátriárka Theophilosz, a Szerapeiont 389-ben felgyújtatta. [17] A Muszeion az arabok és a keresztények közötti harcok során a gyűjtemény többi részével együtt 391-ben nagyrészt megsemmisült. Alexandria szellemi vezető szerepe a város elestével, 641. decemberében ért véget. [18] A maradék tekercsek arab hódítás utáni sorsa előttünk ismeretlen.
Eddig tartott tehát az ősi Nílus-parti írás-olvasás folyamatossága. Az ezt követő csaknem két évezred viharai nemcsak az ősi Nílus-parti kultúrát temette be a sivatag homokjával, hanem kisöpörte az utódok emlékezetéből az ősi képírás legutolsó nyomait. [19] A Középkor sötétsége borult erre az írásra is.
Elgondolkodhatunk. A mohamedán vallás szigorú betartása mind a mai napig tiltja bármely emberi vagy állati ábrázolás használatát, mint „bálványimádást.” Csak a kövek, a hatalmas megalítokból épített templomok, szentélyek, obeliszkek, sírkamrák és természetesen a piramisok feliratai maradtak néma tanúként az utókorra.
Most hatalmasat fordítunk az idő kerekén, s a hieroglifás írás történetét Napóleon koránál folytatjuk. Ekkorra már számos műtárgyat ástak ki a homokból, templomok, sírok sokasága, papiruszok sora, csodálatos ékszerek, és múmiák stb. kerültek napvilágra évezredes álmukból.
A reneszánsz kortól kezdve egyre többen foglalkoztak a tömegesen felbukkanó ősi díszítések, ábrák, hieroglifák értelmezésével, titkuk megfejtésével. Ekkor még nem tudták biztosan, hogy azok valaha írásjelek voltak-e. Ezt egyesek csak sejtették, mások pedig egyenesen tagadták, s a hieroglifákat csak díszítésnek tartották. Eleinte úgy vélték, hogy minden egyes hieroglifa kínai mintára egy-egy eszmejel. Az írás felismerésében az áttörést Napóleon hadjárata közben előkerült „háromnyelvű” Rosette-kő tanulmányozása jelentette. A hieroglifás írás mellett ezen a kövön ugyanaz a szöveg démotikus jelekkel, de ami sokkal fontosabb volt, görögül is olvasható.
Néhány, sokat ígérő kísérlet (Silvestre de Sacy orientalista és J.D. Åkerblad) után először Thomas Young ismerte fel az egyiptomi írás kettős természetét (Undulatory Theory of Light). Szerinte az ősi írásban a már feltételezett ábécés rendszer mellett (J.D. Åkerblad) egy attól eltérő, másik rendszer is jelen van. Ennél tovább azonban nem jutott. Az írás megfejtését a művelt világ J. F. Champollion (1790 - 1832) nevéhez fűzi. [20] A Rosette-követ tanulmányozta, de a koptok nyelvét, és a klasszikus görögök ismereteit is felhasználva bebizonyította, hogy ez az írás hangírás!
II. A hieroglifás írás lényege
Itt érdemes megállni, hiszen az adandó válasz pontos meghatározása a hieroglifás írás feltárásában döntő jelentőségű! Kákosi László erről így írt: „A megfejtés legnagyobb akadálya az a téves elképzelés volt, hogy az egyiptomiak képírást használtak, s így minden egyes jel egy szót, egy gondolatot fejezett ki. Ezt a tévedést táplálták egyes antik szerzők is, mint Plutarkosz és Hórapollion. [21] A valóság ezzel szemben az, hogy a hieroglifás írás képszerű jeleket alkalmazó mássalhangzós írás. Champollion is hosszasan küszködött az anyaggal, amíg végül is meggyőződött arról, hogy hangírásról van szó.” [22]
Félreérthetetlen! A hieroglifák tehát látványuk mellett önálló hangértékkel is rendelkeznek. A hajdan volt írnokok a képecskéket nem a képi mondanivalójuk – azaz képértékük– alapján válogatták egymás mellé, hanem a képek egymásutánjának meghatározásakor azok hangértéke játszott döntő szerepet! Ebből az is következik, hogy a hieroglifás íráshoz a nyelv ismerete elengedhetetlenül szükséges volt. Ez az alapja a Nílus-parti ősi írásnak!
Tekintve, hogy a görög-latin neveket, idegen szavakat a Ptolemaioszok korában kibetűzték (a közismert Kleopatra és Ptolemaiosz királygyűrűje, az imperator stb. írása utal erre), eleinte úgy tűnt, hogy a hieroglifás írásban a magánhangzókat is rendre jelölték. Ezzel szemben a szakirodalom azóta megállapította, hogy a hieroglifás írás kifejezetten mássalhangzós, vegyes-írás: eszmejelek, szótagok, valamint önálló mássalhangzók egymást kiegészítő rendszere.
Hozzáfűzhetjük, hogy néhány csakugyan állandóan ideogrammaként használatos hieroglifa mellett szinte minden további szokásos jel át(vissza)alakítható ideogrammává. Ilyenkor szükség szerint egy függőleges vonalat, az ID jelét húzták figyelmeztetésül a kérdéses hieroglifa után. Vigyázz, itt azt kell olvasnod, amit látsz! A szótagok alatt a több mássalhangzóból (konszonánsból) álló jeleket értjük. Az önálló mássalhangzókat, egyébként tévesen, az egyiptomi ábécének nevezik. Általában 24 jelet sorolnak ide. Az Óbirodalom jelkészletét nagyjából 80 hieroglifára tehetjük, melyek száma a Középbirodalom idejére majd tízszeresére nőtt. Erre az ijesztő nagyságrendű jelkészletre azért nem volt állandóan szükség, egy jó képességű írnok már kb. 250 jellel köznapi gondolatait rögzíteni tudta. A Későkorra a menekülő népek egymástól elszigetelve (általában kolostorokban) tovább szaporították a hieroglifák számát, mely összességében a Ptolemaioszok idejére meghaladta az ötezret is.
Champollion tehát megállapította, hogy a Nílus-parti írás hangírás! S ezzel rögtön elkezdődtek a bonyodalmak. Hiszen akkor nemcsak az íráshoz, de annak visszafordításához, az olvasásához is elengedhetetlen a nyelv ismerete. Ezzel a képességgel – állítja az egyiptológia – ma már nem rendelkezünk. Így nem tudja senki sem az ősi képeket ugyanolyan hangokkal kimondani, mint azt a hajdan volt írnokok tették, s melynek alapján az írásjeleket egymás mellé válogatták. S merthogy a képek/hieroglifák külső megjelenése, azaz képértéke, és a hozzájuk tartozó, az ősi nyelven kimondott hangalakja – ezentúl hangértéke – megbonthatatlan egységet képez, csakis ezek felderítése adhat jogot annak kijelentéséhez, hogy a hieroglifás írást megfejtettük.
A pontos hangértékek hiánya már az ún. önálló mássalhangzók megítélésénél is komoly eltéréseket okozott, míg a több mássalhangzós szótagok, és az ideogrammák hangzósítási kísérleteinél e hiány pótlása leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött. Márpedig eltekintve a 24 ún. mássalhangzótól, csak ezekből áll a hieroglifás írás. Tehát a közvetlen olvasásról az egyiptológusoknak le kellett mondani, mert a jelek alaktani jellegzetességei alapján azok eredeti hangalakját a nyelv ismeretének hiányában mindmáig lehetetlen kimondani.
Tekintve, hogy az egyiptológia által eddig vizsgált nyelvek egyike sem illeszkedett a hieroglifák kép és hangalakjai közé, a jelek külalakjára visszavezethető rendszer közvetlen kutatását elvetették. Megállapították, hogy az ősi egyiptomi nyelv magvaszakadt, mely a későbbiek során a szemito-hamita jelzőt, napjainkra az afró-ázsiai elnevezést kapta.
Sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy az utódnyelvek kutatása során a magyar nyelv nem szerepelt a vizsgált nyelvek között.
Az írás tényén és természetén mindez természetesen nem változtatott.
Ekkor született meg az a kerülőút, amelyet az ősi szövegek szótani-mondattani elemzésével azonosíthatunk, s mely mindmáig további tökéletesítésre szorul. [23] Az írásokban rendre hasonló jelcsoportok találhatók, melyekből szavakat, mondatrészeket, mondatokat lehetett elkülöníteni. Ezeknek a jelcsoportoknak a mondaton belül elfoglalt helyzetéből az egyiptológusok a mondatszerkezet ősi rendjére igyekeztek következtetni. Így aztán lassacskán – a hangalakok pontos ismerete nélkül is – kialakult egy bizonyos mondanivaló. A feltételezett szavakhoz tehát valamilyen értelmet rendeltek, azaz megfeleltettek. Amikor a képek, szobrok, ún. beszédes tárgyak, számolási menetek kísérték a szövegeket, akkor az elemzéssel elért értelmük is közelebb került a valósághoz. Mindez kevésbé mondható el az összefüggő írott – legtöbbször hieratikus jelekkel jegyzett – jelhalmazokról, általában a papirusztekercsekről. Tekintve, hogy a jelek képértékét félresöpörték, itt aztán legtöbbször nincs további kapaszkodó, így szabad kezet kaptak az írás elemzésére. Oda tették a pontot, vesszőt, kérdőjelet, a mondat alanyát, állítmányát stb., ahová az általunk feltételezett szöveg és mondatszerkezet szerintük azt megkövetelte. Hogy ez a valósággal tényleg összhangban volt-e, azt senki sem tudja, senki sem firtatja. Mindmáig hiányzik a kontroll, a képek sorrendjének meghatározásakor használt hangtani alap.
Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a hieroglifák képszerű mondanivalójának másodlagossá minősítésével – mint azt az egyiptológia tette – bármilyen mesterségesen kialakított nyelvet, akár részeiben is bele lehet préselni a Nílus-parti képírásba!
III. Az elemzés rendszere, és hibái
Tekintve, hogy ez az út elméletileg akár a valós nyelv feltárásához is vezethetne, ezzel a kérdéssel részletesebben foglalkozunk.
Az ún. helyreállított középbirodalmi nyelv nyelvtanának első tudományos igénnyel összeállított rendszerét A. H. Gardiner 1927-ben jelentette meg nyomtatásban. [24] A lovaggá ütött egyiptológus munkáját, az Egyptian Grammar-t, az ’egyiptológusok Bibliájának’ neveztük el. Nagy vonalakban megállapításai még ma is érvényesek. Gardiner a szóképzésben betöltött szerepük szerint megkülönböztetett ideogrammákat (ideo.), determinatívumokat (det.), fonémákat (phon.), illetve ezek átmeneti formáit is, pl.: a semi-phon., a phon.-det., vagy a semi-ideogrammákat. [25] Elődei tapasztalatára támaszkodva abból indult ki, hogy az egyiptomi írás jelei pontos hangértékük ismeretének hiányában nem alkalmasak a közvetlen olvasásra, így szerinte csak a mondatszerkezet (szintaxis) megismerése vezethet eredményre. Az egyébként kitűnően adatolt könyvében átfogó képet nyújt az általa feltételezett egyiptomi szófajokról és a mondattani összefüggésekről. Nyelvtani gyűjteményét kiegészítette a hieroglifák csoportosításával: Sign-list, [26] melyet az Egyptian-English Vocabulary, [27] ugyancsak jól használható fejezete követ.
Mindezek ismeretében még mindig számos szerkezeti problémával kellett megküzdenie. Kiindulási alapja a flektáló nyelvek felépítése volt (ún. hajlító→ indoeurópai, sémi nyelvek jellemzője), de kénytelen volt elismerni, hogy az igeragozás több formája agglutinál (a szótőhöz hozzáragaszt). Ezt azért így nem mondta ki, helyette a nyelvészet terén kevésbé jártasak számára a suffix conjugatio [28] ’ködösítő’ kifejezést használta. [29] A gyakorlatban ma már erre sem kerül gyakran sor, helyette az igeragozás meghatározására a paradigmaként [30] szereplő hallani ige egyiptomi megfelelői, a sDm-f ragozás különböző alakjai szerepelnek. Magyarul mindez annyit jelent, hogy a (személy)ragokat a flektáló nyelvekkel ellentétben a szó töve után ragasztják. Az igeidőkkel is komoly gondjai voltak, gyakorlatilag még ma sem teljesen tisztázott minden részlete. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a szakirodalom nem tud pontos különbséget tenni a jelen és a múlt idő között. Hajdanán, a valóságban, a kérdéses kiindulási pont vagy referenciapont megkeresése a szöveg alapján történt, ugyanúgy, mint ahogy azt nyelvünkben mi is megszoktuk, ehhez képest képeztek múlt és jövő időt.
Gardiner és követői érdekes módon igeként ragoznak számtalan olyan jelcsoportot is, melyek határozott névszói jelleggel rendelkeznek, így a látszólagos igei alakváltozások (gemináció, tertiae infirmae, quartae infirmae, stb.) a mássalhangzó hasonulás magyar formáira emlékeztetnek. A mondattani szerkezetek továbbfejlesztése közben kifinomított igeformák bevezetése H. J. Polotsky nevéhez fűződik. Transzpozicionális elmélete képezi a mai mondatelemzés egyik tartópillérét. [31] Módszere alapján az igei állítmányok szerepe erősen lecsökkent, nagy része eltűnt, így aztán már az sem csoda, hogy a mondatok komoly többsége szenvedő formába került. Rendszere még így sem volt kielégítő, napjaink egyiptológusai további finomítások, és az indikatív sDm-f-en keresztül újra visszatértek a cselekvő szerkezetekhez.
Egyébként nagyrészt az igeragozásnak köszönhető a középbirodalmi nyelv besorolásakor feltüntetett hamita jelző.
A főnevekről elmondhatjuk, hogy már Gardiner előtt is nemekkel látták el. A hímnemnek szerintük nincs alaki kifejezője, a nőnemet az esetenként szereplő t hieroglifa jelezné. A szakirodalom szerint a semleges nemnek sincs külön jele, helyette a hajdan volt írnokok erre is a nőnem t jelét használták. Másrészt a t jelről - - megállapították, hogy gyakran még akkor sem szerepel, amikor jelenléte az általuk felállított szabály szerint szükséges lenne (defektív írásmód). Ez a jel magyar olvasatunk során a legtöbb esetben a múlt idő, ill. a tárgyeset jelének bizonyult. Egyébként a szakirodalom megállapítása szerint a helységnevek egytől-egyig nőneműek. Ha az ősi írásban a vélt helyen mégis hiányzik a t jel, akkor az az írnok felületességére vezethető vissza. ’Szegény lélek, nem ismerte saját nyelvtanát’, sőt a matematikai papiruszok példáinak megoldásakor jelentkező kudarcokat is az ő számlájára írták: a korabeli írnok/másoló még számolni sem tudott. A főnevek ragozása gyakorlatilag ezzel ki is merült, a középbirodalmi nyelv nem ismert deklinációt (névszóragozást).
Ezzel szemben az elöljárók többsége gyakran egymásnak ellentmondó jelentéssel rendelkezik. Ezeknek egyik formája az arab nyelvből kölcsönzött nisbé, nyelvünkben a határozószó fogalmával azonosítható.
Végezetül az egyik legérdekesebb csoportra hívjuk fel figyelmüket. Amikor az egyiptológia a ma ismert szófajok egyiptomi ősi megfelelőit rendre ’megtalálta’, csodák-csodájára még mindig maradt néhány szerepüket tekintve azonosítatlan jel, jelcsoport, melyeket aztán töredékeknek (partikulumoknak) nevezetek el.
A kezdeti tanácstalanság után a szakirodalom ’kiosztotta’ ezek szerepét is, úgy vélik, hogy egy-egy mondat fajtájának felismeréséhez nélkülözhetetlenek, sőt néhány igeforma képzésében is részt vesznek. Jelentőségük a korábban említett Polotsky-féle elmélet térnyerésével egyidejűleg megnőtt. Ragadjuk ki ebből a csoportból az egyik leggyakrabban használt egyedet, az iw-t. Gardiner még a ’lenni’ (segéd)igét vélte felfedezni benne, azóta azonban szerepe számos változáson ment keresztül. Olvasatainkban általában ’~J-Ó’ jelentésűnek határoztuk meg. Polotsky nyomán szerepét a ’határozói’ mondatokban (adverbiális mondat), a létezést kifejező összetételekben (existentiális kifejezések) és a ’látszólagos igei’ mondatokban (pseudo-verbális mondatok) gyakran „megcsodálhatjuk”. Fontosságára jellemző, hogy pl. iw nélkül nem létezhetne ’circumstanciális sDm-f’ ragozás. [32]
A „helyreállított középbirodalmi nyelvtan” mélyebb rétregeibe itt nem érdemes betekinteni, így a feltételezett névmások, határozók, birtokviszonyok, participiumok stb. kifejezésére használt jelrendszerek értékelése sem lehet mostani feladatunk. Ez a kérdés a többi hasonlóval együtt a Hogyan? fejezethez tartozik. Ugyancsak eltekintünk a bonyolult mondattani elemzés ismertetésétől (a többi között a relatív mondatok resumptiójától, a restrictív és destriktív relatív szerkezetektől, az aktív és passzív participiumoktól, a sDm.ty.fy az nty és iwty, valamint a sDm pw ir. n.f / iry szerkezetektől, a participiális statement, a kérdő és tagadómondatok felépítésétől stb.) is, mert számunkra ennél sokkal egyszerűbb megoldás kínálkozik. Nem kell messze mennünk, hiszen anyanyelvünk szabályai (ha korlátozott keretek között is) megítélésünk szerint erre az ősi nyelvre is érvényesek.
Ez az ’elrettentő’ felsorolás napjaink egyiptológusai számára csak a szükséges ismeretek egy töredéke, mégis jól érzékelteti, hogy a szaktudomány az ősi írás megfejtéséhez mennyire összetett vázrendszert épített fel (egyetemi tananyag).
Meggyőződésünk, hogy nemcsak a hangzósítás körüli bizonytalanságok okozzák az olvasás helyett beiktatott elemzés szükségességét, hanem a hangok nélkül felépített nyelvtani szerkezet is alkalmatlan a közvetlen olvasásra.
Véleményünk szerint a praktikusan gondolkodó egyiptomiak nem így írtak, hanem mondanivalójukat közvetlenül, fonetikusan jegyezték, írásuk, mint láttuk, hangírás! Nem lehetett volna egyetlen civilizált birodalmat sem több évezreden keresztül olyan nyelven irányítani, melynek rögzítése közben tapasztalható pontatlanságai nemcsak a magánhangzók hiányára, hanem szerkezetének bonyolultságára, elégtelenségére vezethetők vissza.
Az egyiptológia által napjainkban „helyreállított” középbirodalmi nyelv nyelvtani rendszere tehát olyan mesterséges vázrendszer, mely a valóságban ilyen formában sohasem létezhetett.
IV. Az ún. helyreállított középbirodalmi nyelv szemita hangtana, és a hangváltások
A hieroglifás írás elemzői, mint azt a fentiekben láttuk, az ősi írás szerkezetének vizsgálatakor számos szemita nyelvelemet véltek felfedezni. Ezek vonzatában természetesnek tartották a sémi (héber/arab) hangok jelenlétét is. [33]
Mielőtt ennek értékelésébe kezdenénk, lássuk először a tényeket.
- Az Archaikus kor és az Óbirodalom hangtana még más volt. Érdeklődőknek az R. Hannig szótárát bevezető, Kammerzell nyelvész-egyiptológus által összeállított táblázatok vizsgálatát ajánljuk. [34] A szemita hangok elterjedését a szakirodalom általában a Középbirodalom idejére teszi.
- Ha ez a feltételezett hangváltás valóban megtörtént, akkor az hogyan történt, és mi lehetett az oka?
A feltett kérdés tisztázása a hieroglifás írás megfejtésében az egyik alapkérdés, hiszen – mint láttuk – már Champollion megállapította, hogy az ősi Nílus-parti írás hangírás volt.
Kérdésünk: mivel magyarázható ez a hangzósítási földindulás, mely a gyakorlatban felér akár egy nyelvcserével is?
Az egyiptológia vélekedése szerint a hieroglifák kizárólag mássalhangzókat jelölnek, így olvasásuk alkalmával a mi feladatunk azok hangzósítása. Tekintve, hogy ez az ősi nyelv a ma érvényben lévő besorolása alapján magvaszakadt, senki sem tudja pontosan, hogy milyen magánhangzók hiányoznak a jelölt mássalhangzók között. Következésképpen senki sem tud ezen az ősi nyelven beszélni! Sebaj, állítja a szaktudomány, az is elegendő, ha ’olvasni’ tudjuk ezt az írást. Azért hangzósítási kísérletek, kutatások tovább is folynak, a többnyelvű feliratok mellett főleg a koptok nyelvének tanulmányozása segített a vélt hangtani meghatározások kialakításánál. [35]
Kérdés, hogy mennyit érnek az ősi nép kései utódainak nyelvéből levezetett és visszahelyezett hangértékek, ha figyelembe vesszük a külső hatásként érkezett asszír-perzsa-görög-latin, és nem utolsó sorban arab hangzók elsöprő szerepét. Az egyiptológusok ezért kezdetben ugyan még óvatosan, napjainkra viszont gyakran kijelentő módban adnak hangot egy-egy hangzósítási javaslatuknak. (Érdekes módon ilyenkor a hivatalosan nem létező ó, és é hangok is megjelennek, vö.: Toth, illetve Ré.) Mint ismeretes, a mássalhangzókat önmagukban lehetetlen kimondani, így torlódásuk a hangzósítás gondjait tovább súlyosbítja. A kutatók az írás könnyebb kiejtése érdekében (nemzetközi megállapodás alapján) az e hangot helyezték az ismeretlen magánhangzók helyére. Itt szeretnénk megjegyezni, hogy a helyreállított középbirodalmi nyelv hangtana az w, i, a és A jeleket, mint magánhangzókat ejti ki, de héber hangzók lévén ezek a jelek is (gyenge) mássalhangzók. A torlódó mássalhangzók gondját szemlélteti a jel nfr transzliterációjának hangzósítása is. Általánosan elfogadott kiejtése NeFeR. Ékes példaként hivatkozunk a szépségéről híres Amarna-kori fáraónőre (?), NeFeR TeTi-re, akinek a nevében eluralkodó e hangokat hallgatólagosan már mindannyian elfogadtuk. Valójában senki sem tudja pontosan, hogy a kevésbé vonzó NüFüR TüTü, vagy valamelyik másik magánhangzóval társított néven uralkodott-e? Sőt, a transzliteráció f és r hangjai sem egészen biztosak, hiszen felcserélhetők zöngés/zöngétlen váltóhangjukkal. Ilyenkor aztán a NeFeR helyett a NeVeL hangzósítással találkozunk. [36]
Ez tehát az egyik alapkérdés! Nevezetesen… mennyire elfogadható a szakirodalom álláspontja, mely szerint a Középbirodalom idejére az Óbirodalom hangtana alapjaiban megváltozott, s így számos hieroglifa hangzása eltér korábbi értékétől. Az ún. természetes hangtani fejlődés során feltehetően a kemény hangok mellett megjelentek lágyabb változataik is, a magánhangzók terén is bővülés és elkülönülés volt várható. Annál meglepőbb, hogy a Középbirodalom helyreállított nyelve a szakirodalom feltételezése szerint nem rendelkezett sem az l, sem az ó hangokkal. Mi több, hirtelenjében legalább négyféle h hangot véltek felfedezni a háromféle k és s jelek mellett. Mindez nem írható a nyelv természetes fejlődési folyamatának számlájára. Az egyiptológia fejlődésének kezdeti szakaszában a nagynevű tudósok még néhány jelet másképpen hangzósítottak, mint azt manapság a tudomány állítja. Hincks (1848) ismerte még az l hangot, valamint az f jelet v-nek olvasta. Budge (1920) a hieroglifa hangértékét egyértelműen ú-ként határozta meg (tehát nem w-nek tartotta), és az i/j mássalhangzót a Ptolemaioszok kartusában szereplő a hangként fogta fel.
Kammerzell táblázatából kiderül, hogy Erman-Grapow-tól (1896), majd Gardinertől számítható a középbirodalmi jelek eredeti hangértékeinek héber/arab mássalhangzókkal történő helyettesítése. [37] Mindez a ’földindulás’ természetesen szervezett formában történt, mert amikor az ősi ad átkeresztelése a héber ajinra (Gardiner D36 ’ a, ajin) eltüntette a d hangot, akkor egy másik, addig t-ként kezelt jelet neveztek ki erre a szerepkörre: Gardiner D46 d számú jelét. A t jelekből még így is bőven maradt. Az ugyancsak héber alef hangnak is helyet kellett teremteni, ezt a szerepet a saskeselyűre bízták (Gardiner G1 A, aleph). Bevezetésével egyidőben természetesen megszűnt a saskeselyű korábbi r hangja. (A margóra szántuk: az jel alef közép-birodalmi hangzósítását újabban megkérdőjelezik, hangértékét, közeledve az archaikus eredetihez, ar-ban határozzák meg. [38] )
Az r hang viszont kemény ejtésű, nem lehetett nélkülözni, így ezt a hiányt egy újabb jel átkeresztelésével kellett megoldani. Erre a legalkalmasabbnak az l hangú hieroglifát találták (Gardiner D21 r rēsh). Tekintve, hogy az l és az r hangok hangtanilag egyébként is közel állnak egymáshoz, ez a csere észrevétlenül megtörténhetett. Csakhogy ezzel kiiktatták a Középbirodalom hangtanából az l hangot! Ezt a hiányt viszont mindmáig nem pótolták.
Egyébként Gardiner szerint ez a jel csak kivételes helyzetekben szerepel l hangként: „corresponds to Hebrew ר rēsh, more rarely to Hebrew ל lāmedh.” [39] Tehát a resh (rés?) hanggal egyezteti, szerinte sokkal ritkább az ’l’ változata.
Hirtelenjében találtunk is egy ilyen példát, hiszen az egyik közismert hieroglifa, a fekvő oroszlán hangértékeit Gardiner így határozta meg: „E23 recumbent lion. Ideo. In var. Pyr. rw „lion’.” [40] A (középbirodalmi) hangértéke tehát RÚ. A kérdéses hangot a hieroglifa képezi. Viszont…Kammerzell (Umschreibung und Lautung) a fenti jel eredeti hangértékét (Graphonemrelationen im älteren Ägyptisch) l-ben határozta meg: „ <r> Standard: /l/ aus *l.“ [41]
Itt tehát nem lehet tévedés! A szakirodalom ma érvényes hangértékei szerint a fekvő oroszlán eredeti (archaikus és óbirodalmi) neve LW-LÚ volt, [42] mely a héber hangtannal vont párhuzam/behelyettesítés alapján a Középbirodalom idejére úgymond átalakult RÚ-vá… Héberül ti. az oroszlánt valóban r hanggal írják és ejtik: arie ז׳ ירּאַ. A Ptolemaioszok korára viszont ugyanaz az jel csodák-csodájára l hanggá transzformálódott vissza, vö.: pl. Pto emaios rövid kartusával: (részlet a Rosette-kőről).
Mindezt betetőzi az ókor népeinek hangátvétele, mely tovább örökítve egyiptomi gyökereit, az oroszlán megnevezését napjainkig – tehát legalább újabb kétezer éven keresztül – csakis az l hanggal képezi: leo-leo, leo, lion, lev, Löwe, leeuw stb.
Kérdés: mitől vált az eredeti l hang a Középbirodalomban r hanggá, hogy aztán az utódok számára ismét visszatérjen ősi l értékéhez? Egyáltalán megtörtént-e a valóságban is a többi hangváltással együtt a fent követhető l→r→l átértékelés, vagy mindez csak korunk műterméke? [43]
Lassan azért tisztul a kép. Amikor az u-ból waw hangot képeztek, feleslegessé vált a vipera kígyót ábrázoló hieroglifa archaikus v hangja, így ezt a hangot is zöngétlen párjával, az f-fel lehetett kicserélni. A kobra kígyó – Gardiner I10 jelének – ősi k hangja is útban volt, így hangértéke átcsúszott a képértékét alkotó szó második mássalhangzójára, a ’gy’ hangra. Igen, a lágy ’gy’ hangunkra! Jelölésében azért gondot okozott pontos hangértéke, így transzliterációja a nemzetközi D átírást eredményezte. [44] Mindehhez természetesen egy olyan szóra, hieroglifára volt szükség, ahol a csontot képező mássalhangzók már az idők kezdete óta egymás mellett álltak: í ó.
Gardiner felsorolásában a továbbiakban megismerkedhettünk a hieroglifa yodh hangértékével, a hieroglifa héber qöph és a jel kaph hangzósításával is. A sort lehetne folytatni a héberből és az arabból átvett h, ś, nūn stb. hangokkal, de megítélésünk szerint a bemutatottak már így is kellőképpen érzékeltetik az ún. hangváltás szélességét és mélységét. [45]
A fentiek alapján tehát azt kellene elhinnünk, hogy az archaikus és a vele csaknem azonos óbirodalmi hangtant – ide sorolhatók a piramisfeliratok is – a klasszikus időkre felváltotta a héber hangzósor…
De tételezzük fel, hogy mindez valóban megtörtént. Tehát az egyiptológusok elemző munkájuk eredményeként mára már megfejtették ezt az ősi írást. Más szóval megfejtették a hieroglifás hangírást meghatározó ún. szemito-hamita nyelvi jellegzetességeket, melyhez a hirdetett hamita tulajdonságok ellenére szinte kizárólagosan a héber nyelv hangtanát használták fel. [46]
Ebben az esetben az így helyreállított nyelvnek a következő követelményeknek kellene megfelelni:
A fenti feltételekből viszont egyik sem teljesült, következésképpen a kiindulási alap volt helytelen.
A továbbiakban a szakirodalom nem ismer olyan történelmi tényeket, archeológiai leleteket, feliratokat stb., melyek a szemita törzsek huzamosabb egyiptomi tartózkodását az Ó-ill. Középbirodalom idején igazolná. [47] Így a tudományos kutatás szempontjából indokolatlan a középbirodalmi hangtan és ezzel együtt az ősi nyelv helyreállításakor a héber hangzók kizárólagos használata. Mint láttuk, ezek egyébként sem javítottak a helyreállítási kísérletek során kialakult ún. Nílus-völgyi középbirodalmi hangtan kilátástalan helyzetén. Ráadásul elfedik az ősi, valódi hangzókat! Ez a hangzósítási kísérlet tehát téves, nem vezetett sehová sem.
Pontosabban… a szakirodalom szerint a kialakított egyiptomi nyelv ún. szemita nyelvszerkezeti és hangzósítási elemei egy ősi, afrikai protoszemita alap feltételezésére jogosítanak. S hogy a hieroglifákat mégsem lehet egyik szemita nyelven sem olvasni, az úgymond a hamita elemeknek köszönhető…
V. A rébusz-rendszer
De nemcsak történelmi tények, hanem nyelvészeti meggondolások is ellentmondanak a fent bemutatott hangváltásoknak.
Tulajdonképpen nagyon egyszerű… Ha egy írás szerkezetét, építkezését az írásjelek (jelen esetben a hieroglifák) külalakja mellett elsősorban azok hangjaira alapozták, akkor azt nem lehet következmények nélkül más hangokkal felcserélni. Ezzel megszűnne a jeleket összetartó hangok egysége, a szó és mondatképzés szerkezete, más szóval az írás alapját képező nyelvet kellene lecserélni!
A feltételezett hangváltások pontosabb megítéléséhez az egyik Nílus-parti sajátosság működésének – az ősi nyelv magánhangzó-váltó rendszerének, (a szakirodalom szavaival élve a rébusz-rendszer-nek) – feltétlen megismerése szükséges. Ez az a pont, ahol sokan megakadnak, ez az a jellegzetesség, amit általában „nem szoktak megérteni”.
A rébusz-rendszer újkori ’felfedezése’ már legalább 80 évre tekint vissza, tehát nem mai ’találmány’! Gardiner a rebus vagy charade írásrendszer kialakulásáról a következőket mondja: „… and recorded history may be considered to have been non-existent until, shortly before the end of the Pre-dynastic period, the Egyptians discovered the principle of the rebus or charade. The new departure consisted in using the pictures of things, not to denote those things themselves or any cognate notions, but to indicate certain other entirely different things not easily susceptible of pictorial representation, the names of which chanced to have a similar sound.” [48]
Fordításunkban: ’Bár rögzített történelem, ha meggondoljuk, valószínűleg nem létezett addig, (mégis) röviddel a Prédinasztikus-periodus vége előtt az egyiptomiak felfedezték a rébusz, azaz a szótagrejtvény alapelvét. Az új eljárás abból állt, hogy a dolgok képeit használták fel, (de) nem arra, hogy a dolgok saját vagy más rokon fogalmát jelöljék, hanem, hogy másik (attól) biztosan eltérő dolgokat jelezzenek, olyanokat, melyeket nem könnyű képekben megjeleníteni, s melyeknek nevei véletlenül hasonlóan hangzanak.’ [49] A fenti megfogalmazás szemünkben kissé körülményes, de az alapgondolattal nagy vonalakban egyetértünk. Kár, hogy nem tudott magyarul!
Miről is van szó?
A rébusz-rendszer a hieroglifák hangtani alakjának az eredeti képértéktől eltérő hangzósítását jelenti. Így ugyanaz a hieroglifa (mássalhangzós vázának megtartása mellett) a magánhangzóinak kicserélésével újabb értelmet kap.
Ez a jelenség felléphet mind az ideogrammáknál, mind a szótagoknál (több konszonánsos jeleknél). Ez alkotja az ősi írás, a szó szerint vett szó-képezés alapját.
A példák tucatjainak felsorolása helyett álljon itt Kákosy László felismerése: „A hieroglifákat tehát semmiféleképpen sem lehet [csak sic!] képírásnak tekinteni, mint a bemutatott példák igazolják, még a szójelek sem mindig az ábrázolt képet jelentik. A szemet ábrázoló hieroglifa (iret) az esetek többségében nem „szem” jelentésben áll, hanem a gyakori, hasonló hangzású iri („tenni, csinálni”) igét írják vele.” [50] S bár az iret/iri valódi hangzósítása eredetileg Já-Ra-T/Já-R-Ja lehetett, nyilvánvaló, hogy Kákosy is beletenyerelt a rébusz-rendszerbe.
Ide kívánkoznak Gardiner következő szavai is: „…; throughout the entire course of its history that script remained a picture-writing eked out by phonetic elements.” [51]
Gardiner és követői (közöttük a magyar egyiptológusok is) immár 80 éve ismerik az egyiptomi írás alapjait: képírás, kiegészítve hangtani elemekkel. A fentiek alapján hozzáfűzhetjük és a rébusz rendszerrel. Nagy vonalakban egyetértünk! Mégis szomorúan tapasztaljuk, hogy – különös tekintettel a középbirodalmi nyelv helyreállítására – rendszerük pilléreit nem a hieroglifák kép- és hangértékére támaszkodva az általuk már felismert rébusz-rendszerre alapozták, hanem bevezették a mondattani elemzés felsőbbrendűségét.
A rébusz rendszer nélkülözhetetlen alapja a nyelv. A szavak hangzósításának hiányában, sőt, a nyelv szerkezeti felépítésének pontos ismerete nélkül nem működik egyetlen rébusz, Gardiner szavaival élve charade sem. Ismerni kell tehát a képek pontos jelentését, a szavak eredeti hangalakját, a szóbokrokat, és tisztában kell lenni a kérdéses nyelv nyelvtanával. [52] A rébusz, azaz a magánhangzó-váltó-rendszer volt a hieroglifás írás „lelke”. Nélküle ez az írás a kezdet-kezdetétől – a kínai írásrendszerhez hasonlóan több ezer jel szükségszerű csatasorba állításával – csak piktogramokból, azaz eszmejelekből állna.
Ezért nem tudták Gardiner és követői az ősi nyelv hiányában a rébusz rendszert a puszta felismerésén túl a gyakorlatban is felhasználni.
De térjünk vissza a hangváltásokhoz.
A kérdés kereken a következő: megtörtént-e a szakirodalom által hirdetett és a fentiekben bemutatott hangváltás az egyiptomi írás történetében?
A válasz egyértelmű: nem, nem történhetett meg!
Foglaljuk össze ez irányú észrevételeinket:
1. Az egyiptomi írás nemcsak képírás, hanem egyúttal hangírás is. Tehát ha a hangokat kicseréljük, azaz ugyanazt a hieroglifát másik hanggal akarjuk kiejteni, azzal megszűnik a szóképzésben alapvető ősi értelme, következésképpen vele együtt megszűnik az írás maga is.
2. A hangváltások ellen szól az írás szerkezeti építkezése is, hiszen nemcsak a szótani tulajdonságok, képzések, ragozások, rébusz stb., hanem a mondatszerkesztés alapjai csak és kizárólag arra az egy ősi nyelvre épültek, s azon öröklődtek tovább. Az összetett képírás nemcsak a nyelv hangtanát védte meg, de a szerkezetét is.
3. Ez azt is jelenti, hogy a finnugor elméletet hirdető nyelvészek feltevése a szabályos, tendenciaszerű, nyalábokban érvényesülő, stb. hangváltások-ról a hieroglifás írás történetében idegen. Ugyanezért semmilyen más – esetünkben szemita – nyelv hangtani és szerkezeti egységeinek megjelenése sem válthatta fel az Nílus-parti ősi írás gyökereit. Mint már jeleztük ellenkező esetben megszűnt volna az írás „képessége”.
4. Az Óbirodalomban Egyiptom lakóssága még nem használta a sémi hangokat. Kákosy László is valami hasonlót állít: „Egyiptom lakóssága hamita nyelvet beszélt az ókorban” [53] Ha mégis mérlegelnénk a feltételezett középbirodalmi sémi hangváltásokat, akkor ez a nyelvtani szerkezetek változása mellett a magánhangzók jelölését is törvényszerűen magával vonná! [54] Erre akkortájt még nincs példa. A gondot a vélt mássalhangzó-váltások után kialakuló transzliterációs vázak képezik. A jelek/szavak képértéke azon a feltételezett sémi nyelven így már nem eshet egybe az elfogadott hangértékével, sőt nemcsak a hieroglifák/szavak mássalhangzós váza, azaz csontja változna meg, hanem ezzel együtt eltűnne a képértékéből nyilvánvaló magánhangzó is mellőle. Ezeket tehát külön kellett volna jelölni! Ráadásul az írás szerkezete is felborulna, hiszen az addigi alapját képező hármas egység (ideogrammák-szótagok-mássalhangzók)+rébusz-rendszer csak az eredeti kép és hangérték birtokában működőképes.
5. Ezzel egyidejűleg olvashatatlanná válna minden korábbi írás is.
6. Ha ezek után mégis valamilyen szemita írásátvételt tételezünk fel, akkor az csak az önálló mássalhangzók (24) átvételét jelenthette. Az pedig a pontos íráshoz önmagában nem elegendő. A jelek képértékének tagadásával ezeket ki kellett egészíteni az őket kísérő magánhangzókkal. Valószínűleg így alakult ki az ábécés írás. [55]
7. A hangváltások elfogadásának további akadálya, hogy Egyiptom történeti háttéréből hiányzik a középbirodalmi időkre tehető szemita törzsek megjelenése, majd uralomra jutása is. [56] A szakirodalom számára közismert tény, hogy ezideig semmilyen történelmi, archeológiai lelet, adat nem tanúskodik a szemita törzsek új~ és középbirodalmi, ill. korábbi jelenlétéről. Az első ’megbízható’ adatok Alexandriából származnak. Pharos szigetén görög nyelven rögzítették az ún. hetvenek, a zsidó nép történetét. Ezt nevezzük ma Septuaginta-nak.
Az írás megfejtéséhez tehát csak egy út maradt. A hangváltásokról hirdetett változatokat félre kell tennünk, a transzliterációs értékeket az óbirodalmi hangalakokhoz, tehát az ősi hangokhoz kell visszavezetni.
A hieroglifás írás bizonyítható folyamatossága csak a hangváltások nélkül képzelhető el.
VI. Gondolatok a magyar nyelv eredetéről
Mint azt a bevezetőben jeleztük, dolgozatunkat az egyiptomi hieroglifák magyar nyelvű, közvetlen olvasásának bevezetésére, jogosságának bemutatására szántuk.
3. Egyúttal nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy erre a hipotetikus, nem reálisan létezett nyelvi tényekre támaszkodó alapnyelv-re a későbbiek során sem lehet valóságos, azaz reális nyelvi szerkezeteket építeni, ténylegesnek, tehát történetileg is hitelesnek hirdetett következtetéseket levonni! Kereken, ezzel még NEM nyert bizonyítást a finnugor elmélet!
4. Vonatkozik ez egyúttal az ún. szabályos, tendenciaszerű, nyalábokban érvényesülő hangváltozásokra is. Sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy bár nyelvészeink ez irányban sem rendelkeznek tényleges bizonyítékokkal, a fent nevezett, és csakis a magyar nyelvre érvényes szabályokat, többszöri tartalmi és megnevezési változtatás után minden nyelvész és nem nyelvész számára kötelező nézetként/tananyagként írták elő. [61]
Megjegyezzük: a nyelvtudomány mai állása szerint 830 előtti időkből a magyarokról (és nyelvükről) egyetlen írásos nyelvemlék sem ismeretes. Az uráli szilánknyelvek első tudományos lejegyzése pedig a XIX. századra tehető.
5. Érdemes Bereczki Gábor nyelvünk eredetére vonatkozó gondolatait is elemezni [62] :
„A magyar nyelv finnugor alapjainak vizsgálatához az lenne az ideális eljárás, hogy a mai
nyelvállapotból kiindulva jussunk el az alapnyelvig. Ez azonban gyakran nem lehetséges vagy rendkívül bonyolult. Ezért a másik lehetőséghez folyamodunk: a rekonstruált alapnyelvből kiindulva vizsgáljuk, mit őrzött meg a magyar nyelv finnugor örökségéből, s mit vesztett el.” [63]
Az idézett egyetemi tankönyv felsorakoztatott érvei tehát nem azt bizonyítják, hogy nyelvünk gyökerei az uráli/finnugor nyelvek közé nyúlnak vissza, hanem a fordítottját, nevezetesen azt, hogy mennyire húzható rá az ún. uráli/finnugor „maguk gyártotta zubbony” mai nyelvünkre. [64]
6. A vizsgálati módszer alapja az ún. szabályos, tendenciaszerű nyalábokban érvényesülő hangváltás. [65] Ahhoz, hogy Bereczki által bemutatott hangváltásokat, azok fgr. sorrendjét s vele időrendjét egyáltalán valamilyen szinten elfogadjuk, világos válaszokat, bizonyítékokat kellene nyújtania a következő kérdésekre:
a) A szabályos hangváltások miért nem mindegyik uráli nyelvcsaládból származó népre, s egy népen belül nyelvjárásainak túlnyomó többségére érvényesek? [66]
b) Hogyan lehetséges az, hogy az ún. szabályos eltérések csak a magyar nyelvre érvényesek, viszont a fgr. (szilánk)népek nyelveire egymás között nem jellemzőek? [67]
c) S kőkemény bizonyításra vár a magyar nyelv feltételezett különleges helyzete.
Pontos és tiszta válasz hiányában szarvashibának számít a fent jelzett utódnépek mai hangalakjainak a magyar nyelvre is érvényes alapnyelvi hangrendszerként történő beállítása.
Álláspontunkat a következőképpen foglaljuk össze:
Az ún. szabályos, tendenciaszerű nyalábokban érvényesülő hangváltozások elméletét/módszerét /szabályát/ törvényét – lehet válogatni – a bemutatott érvek alapján elutasítjuk. Ezzel szemben elfogadjuk a nemzetközi nyelvészet alapállását: „Tudvalevő, hogy a szókészlet nagyon rugalmas és változékony, a fonémarendszerbe viszont csak ritkán lép be egy-egy új, vagy vész el belőle egy-egy régi elem. Ennek oka az, hogy a szókincs a szavaknak nyitott, rendszerbe kevésbé foglalható halmaza, a fonémák viszont szigorúan strukturált, többé-kevésbé zárt rendszert alkotnak, amely nemcsak a szinkróniában (egyidejűség, sic!), hanem olykor igen hosszú időn át a diakróniában (egymásutániság, sic!) is szinte változatlannak mutatkozik.” [68]
VII. A Nílus-völgyi hieroglifás írás hangtani alapokon nyugvó vegyes-írás.
A hieroglifás írás a szakirodalom szemében kifejezetten mássalhangzós írás. Ez a megállapítás részben a magánhangzók képjeleinek hiányára vezethető vissza, másrészt a hangtani hiányosságok és a hieroglif képértékek elutasításának az egyenes következménye. A valóságban távolról sem ilyen egyértelmű a hieroglifák hangértékeinek besorolása. Még akkor sem, ha a mai magánhangzóinkat két kivételtől eltekintve hosszú évezredeken keresztül valóban nem jelölték. [69] Gondolunk itt elsősorban a különböző magasságú a/á/o és az e/é/ë hangokra, melyeket – külön jelük nem lévén – a hajdan kor embere a hieroglifák képértékének ismeretében mégis biztonságosan hangzósított. Számukra szükségtelen volt a jelölésük. Az u/ü hang külön jellel rendelkezett: , valamint az i/j/l hangok jelölésére is hieroglifát használtak: , csakhogy akkortájt ezek a hieroglifák még több jelentésű mássalhangzóként szerepeltek.
A hieroglifák kezdettől fogva a természet alkotóelemeit, az emberi kéz alkotásait, s ezzel együtt gondolatait ábrázolták. Ezeknek a képeknek tehát kiejthető – magánhangzókkal feltöltött – hangalakjuk volt. Velük szavakat, mondatokat képeztek, milliók beszélték, és írástudók jegyezték a Nílus-parti ősi nyelvet. Komoly tévedés ezért a pontos hangalakok ismeretének hiányában azt hirdetni, hogy a hieroglifás írás csak mássalhangzókból áll. A gondot a magánhangzó-váltó-rendszer, vagy Gardiner szavaival élve a rébusz-rendszer okozta. Mint láttuk a szakirodalom lépten-nyomon felismeri jelenlétét, de mert az eredeti hangzókat még találgatni sem tudják, egyszerűen csak a mássalhangzós vázat szerepeltetik a transzliterációban. A nem tudás még nem mentesít!
Az írás ősi folyamata a következőképpen nézhetett ki:
Az írnok először kimondta a lejegyzésre váró szöveget, szavakat, mondatokat. Majd megkereste azt a hieroglifát/képet, mely a mondandója lényegét alkotó mondatrész (gyakran tárgy) hangjait – tehát a magánhangzókat is – a legnagyobb mértékben lefedte. Ide értjük nemcsak a szótövet, hanem annak esetlegesen már képzett/ragozott változatait is. (Ezt a szerepet általában egy ideogramma képviselte, de szükség esetén az ideogramma a képzett szó második helyére is kerülhetett.) Ezt a vázat egészítette ki aztán további képekkel, melyek akár szótagok, akár önálló mássalhangzók is lehettek (lásd.: az akrosztikus elv [70] ). Magyarul, de a szó-szoros értelmében is a Nílus-partján írás gyanánt képeztek. A képzésben szereplő mássalhangzók között/mellett szereplő magánhangzók számát és milyenségét az ideogramma esetében annak látványa határozta meg (ez tehát egy teljes szó), a további toldalék(ok)nál a magánhangzó illeszkedés ősi szabálya érvényesült (lásd a magánhangzó-váltó~ vagy rébusz-rendszert). Az ideogrammával ellentétben a toldalékok eredeti képértéke tehát már nem feltétlenül szerepelt a szó képzésében, csak a hangértékük mássalhangzós váza(csontja) járult az íráshoz.
Ebből az következik – és ez is a hieroglifás írás sajátja –, hogy ugyanazt a szót többféleképpen lehetett leírni, azaz más-más képekkel lehetett rögzíteni. [71] A cél természetesen az egyértelműség megtartása mellett a tömörség volt. Gondoljuk meg, nem állt írásra alkalmas felület korlátlanul a rendelkezésükre, fáradságos munkával készített papirusztekercsekre, de általában minden sima felületre írtak, illetve kövekbe vésték gondolataikat.
Az olvasás ennek a fordítottja volt.
Az eszmejel/hieroglifa képérték-ét az olvasó az anyanyelvén hangzósította, azaz kimondta. Ez adta a szó tövét. A többi jel hangja-it ismét a képértékükből kiindulva a csontjaira (mássalhangzós vázára) lebontotta, majd az anyanyelvében uralkodó hangtani szabályokat alkalmazva a már ismert tőhöz igazította. Így érvényesül a szemmel és füllel olvasás megbonthatatlan ősi egysége. Olvasni jóformán mindenki tudott, hiszen a képek hangzósításához „csak” az anyanyelvét kellett ismernie. Ezért van aztán az, hogy nyelvünk ismeri az írástudó fogalmát, ugyanakkor hiányzik szókincséből az olvasástudó megjelölése. [72]
VIII. Miért tekintjük a magyar nyelv ősét a hieroglifás írás alapjának?
Alapkérdés!
A válasz a vártnál egyszerűbb: mert egyedül ezen az egy nyelven valósul meg a hieroglifák kép és hangértéke között lévő ősi, megbonthatatlan egység. Ha a hieroglifák nemzetközi helyesbített hangértékeit a magyar nyelv ősén hangzósítom, akkor a szó értelme egybeesik a jel/hieroglifa látványával. Amit kimondok, azt látom is! Alapszabály: a kimondott szó értelmét a hieroglifa látványa azonosítja.
Korábbi munkáinkban már bemutattuk a hieroglifák helyreállított transzliterációs értékeivel hangzósított magyar szavak egész sorát, kezdve az egy mássalhangzós jelektől az összetett jelcsoportokig. Terjedelmük miatt itt nem célunk ezek ismétlése.
Megítélésünk szerint ’mérhetetlen’ szókincsünk nem minden eleme tartozik az ősi alaphoz. Más szóval a Nílus völgyében csak mai szókészletünk töredékével rendelkezhettek. Egyik fontos feladatunk ezért az újabb keletű szavak elválasztása az ősi szókincstől volt. Emellett néhány olyan szóval is számolnunk kell, melyek mai nyelvünkből már régen kikoptak. Gondolunk itt a többi között azokra a ma már ismeretlen tárgyakra, melyek az ásatások során kerültek felszínre, vagy festmények, rajzok formájában maradtak ránk. Következésképpen a hieroglifák között is találunk olyanokat, melynek képértékét ma már csak találgatni lehet.
A hieroglifák túlnyomó többsége viszont ma is gondolkodás nélkül, (ős)magyarul azonosítható.
Mondanivalónk érzékeltetésére Gardiner gyűjteményéből – a hieroglifák terén némileg járatosak előnyben – kiragadunk néhány több-mássalhangzós vázzal transzliterált ideogrammát. [73] A nemzetközi középbirodalmi hangértékeket itt már visszavezettük az óbirodalmi hangalakokhoz. Célunk a hieroglifák képértéke és helyes transzliterációs jeleinek magyar hangzósításakor kimondott szavak bemutatása, értékelése:
- „O49 village with cross-roads. Ideo. in niwt .” [74] // niwt → aN-NYi-ÚT. Magyar anyanyelvűeknek nem okozhat nehézséget a jel értelmezése. Ha a hieroglifára nézünk valóban egy település alaprajzát, és benne az utakat látjuk. [75] A margóra szántuk: Július Cézár ilyen alakzatban építette katonai táborait, s azok kapuit is.
- „S1 white crown of Upper Egypt. Ideo. or det. in var. HDt ’the white crown’.” [76] //
HDt → KeGY-eT → KeGY-eS / KeGye-Tlen. De ha a koronára nézünk, akkor szembetűnik alakja is, hiszen nemcsak fehér, de HeGy-eS is (K→H→G).
- „S3 red crown of Lower Egypt. Ideo.or det. in var dSrt ’red crown’.” [77] //
dSrt → DiCső-éLeT → DíCséReT. A vörös korona az ősi hitvilághoz, az örök élethez vezetett.
- „S11 collar of beads with falcon-headed terminals Ideo. or det. in var. wsx (wśx) ’collar’.” [78] // wsx → Ú-Szo-K, de tágabb jelentése ViSzeK – ViSeleK (U→V). A gallér alakú (sólyomfejben végződő) nyakdísz viselőjének fejét a víz fölött tartotta! Ezzel úsztak.
- „U1 sickle. Ideo. in mA ’sickle-shaped end’.” [79] // mA→M-AR. Valóban, ha a képre nézünk ezt az eszközt mar-kunkba fogjuk, mely használata/aratás közben valóban mar. Gondoljunk csak a marokszedők-re.
- „U19 adze. Ideo in Pyr. nwty ’the two adzes’.” [80] // nwty →Ny-Ú-J-T –Ny-Ú-jT-Ja. Magyar anyanyelvűeknek ehhez sem kell fantázia: a hieroglifa az akkori fejsze, bárd, ütőszerszám képét mutatja.
- „Y3 scribe’s outfit. Ideo. or det. in var. sSw ’writings’ and the related words, cf. O.K. zS ’write’.” [81] // zS → eSz-eS. Ez a jel valóban az író-készséget mutatja be, ám Gardiner téved, amikor meghatározásából az embert kihagyta. Az írnok maga az eszes!
- „D56 leg. Ideo. or det. in var. rd ’foot’.” [82] // rd → éLeD → eReD. Csak magyarul mondjuk így: lábra kap→éled. De ide sorolható az ered igénk is (L→R), valami kezdődik, azaz elered, útnak ered stb.
A könnyebb áttekinthetőség kedvéért a fenti felsorolás főbb jellemzőit táblázatba rendeztük.
|
SIGN-LIST |
JEL |
JELENTÉSE |
MEGHATÁROZÁS TRANSZLITERÁCIÓ |
MAGYAR HANGZÓSÍTÁS |
|
O49 |
|
village with cross-roads |
Ideo. in niwt |
niwt → aN-NYi-Ú-T |
|
S1 |
|
white crown of Upper Egypt |
Ideo. or det. in var. HDt ’the white crown’ |
HDt → KeGY-eT KeGY-eS KeGye-Tlen, HeGy-eS (K→H→G) |
|
S3 |
|
Red crown of Lower Egypt. |
Ideo.or det. in var. dSrt ’red crown’ |
dSrt → Di-Cső-éLeT DíCséReT |
|
S11 |
|
collar of beads with falcon-headed terminals |
Ideo. or det. in var. wsx (wśx) ’collar’. |
wsx → Ú-Szo-K, ViSzeK ViSeleK (U→V) |
|
U1 |
|
sickle |
Ideo. in mA ’sickle-shaped end’ |
mA → M-AR |
|
U19 |
|
adze |
Ideo in Pyr. nwty ’the two adzes’ |
nwty → Ny-Ú-J-T Ny-Ú-jT-Ja. |
|
Y3 |
|
scribe’s outfit |
Ideo. or det. in var. sSw ’writings’ and the related words, cf. O.K. zS ’write’. |
sSw/zS→eSz-eS |
|
D56 |
|
leg |
Ideo. or det. in var. rd ’foot’ |
rd → éLeD eReD |
Az általunk követett utat a következőkben foglalhatjuk össze:
Röviden:
Vissza a Nílus-völgyi írás alapjához, a képekhez! Tegyük ezt úgy, hogy az általuk nyújtott látvány, és a hozzájuk tartozó nemzetközi (transzliterációs) mássalhangzós váz magánhangzókkal kiegészített hangalakja (a kimondott szó), a hieroglifák képértékével egybeessen. Ezt csak az (ős)magyar nyelven lehet elérni. [86] Mi nem megfeleltetünk, hanem a formai jegyek alapján közvetlenül hangzósítunk, azaz magyarul olvasunk!
IX. Összefoglalás
A fentiek természetesen csak kutatásaink összefoglalt végeredményét tükrözik. Az ősi szövegek követéséhez sokkal mélyebb ismeretek elsajátítása szükséges. Kép- és mássalhangzós írás lévén a maitól eltérő írásmódját, valamint az ebből következő sajátos szerkezetét kell megismernünk, s eközben kénytelenek leszünk ’megküzdeni’ nyelvünk hatalmas szókincséből fakadó bőség zavarával is. Ráadásul nem elég a mai magyar köznyelvet anyanyelvi szinten beszélni, hiszen jószerével semmit sem tudunk nyelvünk valódi gyökereiről. Éppen ezért a magyar nyelv kutatását is új alapokra kell helyeznünk, ősi hangtani és szerkezeti rendszerének megismerését, szókincsünk átértékelését a hieroglifák közvetlen olvasásával egyetemben újfent napirendre kell tűznünk.
Hosszú út áll még előttünk! Nyelvünk ősének, s vele népünk kultúrájának ma még csak egyre élesebben kirajzolódó körvonalait látjuk. A hiányzó részletek felderítése, értékelése, valamint rendszerezése további alapos, összehangolt kutatómunkát igényel.
A Nap újra felkel, és bevilágítja utunkat.
Borbola János
Forrásmunkák
Bereczki G., A magyar nyelv finnugor alapjai Universitas Kiadó (Budapest, 1998)
Borbola J., Olvassuk együtt magyarul! A Moszkvai Matematikai Papirusz két feladatának magyar nyelvű olvasata (Budapest, 2000). ISBN 963 03 9613 0
Borbola J., Királykörök. A Rhind Matematikai Papirusz királyköreinek magyar nyelvű olvasata. A Szent Korona egyiptomi mérete (Budapest, 2001). ISBN 963 00 7468 0
Borbola J., Csillagszoba. Út a szakkarai piramisfeliratok magyar nyelvű olvasatához (Budapest, 2004). ISBN 963 214 963 7
Borbola J., Tutanhamon a számadó, (Budapest, 2004). ISBN 963 216 967 0
Borbola J., A bölcsek írása. Arany Tarsoly 4. szám (Budapest, 2005 junius 5.)
Borbola J., A Magyarok Isten, (Budapest 2005) ISBN 963 2192 1 5 X
Borbola J., Uráli tilalomfák, Ősi Gyökér XXXIV. évfolyam 3. szám, 2006 julius-szeptember.
Borbola J., Kikelet (Hun Idea, 2008).ISBN 978-963-7014-33-8
Champollion Jean-François, Lettre à M. Dacier relative à l’alphabet des hiéroglyphes phonétiques (1822. szept. 27).
Crystal David, A nyelv enciklopédiája Osiris Tankönyvek(Budapest, 2003)
Czuczor Gergely-Fogarasi János, A Magyar nyelv szótára Emich Gusztáv Magyar Akadémiai Nyomdásznál (Pest, 1862)
Gardiner Sir Alan H., Egyptian Grammar Griffith Institute Ashmolean Museum, Oxford. First published 1927. Third Edition ( Oxford , 1994) ISBN 0 9000416 35 1
Hajdú P., Bevezetés az uráli nyelvtudományba Tankönyvkiadó (Budapest, 1966)
Hannig R., Großes Handwörterbuch Ägyptisch- Deutsch (Mainz, 1995), Graphonemrelationen im älterem Ägiptisch XLV- XLVIII.
Kákosy L., Ré fiai, Gondolat (Budapest, 1979).
Kákosy L., Egy évezred a Nílus völgyében, Gondolat (Budapest, 1970).
Magyar Nagylexikon Magyar Nagylexikon Kiadó (Budapest, 1999)
Magyar nyelvtörténet, Kiss Jenő – Pusztai Ferenc, Osiris Kiadó (Budapest, 2003) E. Abaffy Erzsébet, Hangtörténet.
Pallas Nagy Lexikona, CD-ROM Arcanum Digitéka.
TESZ II, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára Akadémiai Kiadó (Budapest, 1995).
Zonhoven L.M.J. Middel-Egyptische Grammatica (Leiden 1992).
Zwischen den beiden Ewigkeiten, Satzinger, Das Ägyptische<ALEPH>-Phonem, (Wien, 1994).
[1] Az alább olvasható "Bevezető" az Arany Tarsoly, I. évfolyam 4. szám (2005 június 5), 42. oldalán azonos címmel közölt gondolataim átdolgozott változata.
[2] A cím alatti serekhben Atoti (?), avagy a Jó-TuDó neve látható. Állítólag Horus Aha, azaz Menes után uralkodott (i.e. 2960?, I. Dinasztia 2. királya). Nevéhez fűződő monda szerint ő találta fel az írást.
[3] Megfeleltet → vélt értelmét saját nyelvére fordítja.
[4] TESZ II, 1078: „olvas /…/2. 1405:’számlál, egyenként számba vesz’”. Czuczor-Fogarasi, Magyar Nyelv Szótára Negyedik Kötet (Pest 1867), 1049. "OLVAS, (ol-v-as) áth. m. olvas-tam, ~tál, ~ott, par. ~s. 1) Valamely gyűmennyiségnek részeit egyenként számba veszi, mi rendesen úgy történik, hogy a részek külön-külön egymás után elmozdíttatnak, vagy legalább gondolatban elválasztatnak."
[5] Gardiner, Egyptian Grammar Third Edition, Griffith Institute (Oxford, 1996), 6.
[6] Eddig könyv alakban megjelent munkáim:
Borbola, Olvassuk együtt magyarul! (Budapest, 2000).
Borbola, Királykörök (Budapest, 2001).
Borbola, Csillagszoba (Budapest, 2004).
Borbola, Tutanhamon a számadó (Budapest, 2004).
Borbola, A Magyarok Istene (Budapest, 2005).
Borbola, Kikelet (Hun Idea, 2008).
[7] Ez a gondolatsor a Magyarságtudományi tanulmányok, HUN-idea (Budapest, 2008), 93-118. oldalán megjelent azonos című írásom átdolgozott változata.
[8] A hieroglifákkal és annak kurzív változatával, a hieratikus jelekkel írt szövegek képezik az óbirodalmi és klasszikus korszak írásrendszerét.
[9] Az ideogrammaként szereplő élőlényeket, közismert tárgyakat ábrázoló hieroglifák megítélése természetesen bármely nyelven követhető, viszont mindez már nem vonatkozik ugyanezekre a jelekre, ha azok nem ideogrammaként szerepelnek. Nem vonatkozik a (több-konszonánsos jelekre) szótagokra, és az önálló mássalhangzókra sem. Vö. a magánhangzó-váltó rendszerrel.
[10] Czuczor-Fogarasi 3, A Magyar nyelv szótára Emich Gusztáv Magyar Akadémiai Nyomdásznál (Pest, 1862), 179.
[11] TESZ II, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára Akadémiai Kiadó (Budapest, 1995), 1078-1079.
[12] Czuczor-Fogarasi 4., op. cit., 1049.
[13] Bővebb leírását David Crystal, A nyelv enciklopédiája (Budapest, 2003), 262- 268 oldalain találják.
[14] Az egyiptomi történelmi események időrendjét modern korunk Manetho-tól vette át. Történeti összefoglalóját állítólag II. Ptolemaiosz Philadelphosz megbízásából görög nyelven rögzítette. Időt-átölelő munkája sajnos megsemmisült, így csak áttételesen, Eusebius és Josephus Flavius munkáiban maradtak ránk ebből utalások, részletek. Az egyiptomi történetírás ókori nagyjait Hérodotosz vezeti, de sokat tanult az egyiptológia Dioderosztól, Sztrabontól, sőt, Pliniusz és Plutarkosz is hozzájárult a vallásfilozófiai ismeretek bővítéséhez.
[15] A könyvtár alapítása I. Ptolemaiosz Szótér bőkezűségének köszönhető.
[16] Pallas Nagy Lexikona, CD-ROM Arcanum Digitéka, Alexandriai iskola.
[17] A Serapeion az egyiptomiak és a görögök által is elismert közös istenség a szent Ápisz bika és Ozirisz tiszteletére épített szentély volt.
[18] A fenti adatokról bővebben olvashatnak a Magyar Nagylexikon 1 (Budapest, 1999), 464-466. oldalain.
[19] A koptok liturgikus szövegeikben a késő középkorig részben ’megőrizték’ a Ptolemaiosz-kori szókincset.
[20] Jean-François Champollion felfedezését az Académie Française titkárához, M. Dacier-hoz írt levele alapján ismerte meg a tudományos világ: Lettre à M. Dacier relative à l’alphabet des hiéroglyphes phonétiques (1822. szept. 27).
[21] Ez a megjegyzésünk nem szerepel az idézetben. Mindkét ’antik szerző’ esetében meg kell kérdeznünk: uraim miért nem tanulták meg Alexandriában a hieroglifákat írni-olvasni? Plutarkchos (*45körül,†125 előtt), állítólag 227 mű szerzője, közötte a közismert Éthika, és a Párhuzamos életrajzok neves papi írója utazásai során többször is járt Alexandriában. Hórapollion (Kr.u. 4-5 század) pedig egyenesen egyiptomi volt. Állítólag könyvet is írt az óegyiptomi hieroglifákról, mely sajnos csak Philippos görög változataként Hieroglyphica címen maradt ránk. Uraim, tisztelettel! Az önök korában, Alexandriában még vígan írták és olvasták a hieroglifákat. A szomszédok nyelvét és írását illett volna megtanulni… Felmerült, hogy mindketten újkori kompilátorok, következésképpen a hieroglif írás alapjairól csak a reneszánsz kori ismeretekkel rendelkezhettek.
[22] Kákosy L., Ré fiai, Gondolat (Budapest, 1979), 10.
[23] Az írás „megfejtőinek” hosszú sorából csak néhány egyiptológust emeltünk ki: Hincks (1848), Brugsh (1864), Erman (1896), Griffith (1862-1934), Kurt Sethe (1869-1934), Budge (1920), Gardiner (1927), Edel (1955, 1964), Černý (1898-1970), Polotsky (1981), Schenkel (1991), Zonhoven (1992).
[24] Sir Alan H. Gardiner, Egyptian Grammar Griffith Institute Ashmolean Museum, Oxford. First published 1927.
[25] A determinatívumok és az átmeneti formák kérdése csak periférikusan érinti a fent tárgyalt alapgondolatunkat. Bővebb bemutatásukkal korábbi munkáinkban foglalkoztunk.
[26] Gardiner, op.cit., 438-548.
[27] Gardiner, op.cit., 549-604.
[28] A szótő után illeszkedő ragozás.
[29] Gardiner, op.cit., § 410, 324.
[30] Bizonyításra vagy összevetésre való példa.
[31] Polotsky felosztása szerint az állítmány alanyi, jelzői és határozói szerepkörben látható (adjektivisch, substantívisch, és adverbiális functie, Zonnhoven, Middel-Egyptische Grammatica, Leiden 1992, 77-78), ezen belül megkülönbözteti a nem ragozott és suffixos formáját is. Élesen szembeállítja a circumstanciális és a prospectiv sDm-f-et. A participiumok, a relatívformák és további állapotformák csatasorba állítása mellett a passzívumok egészítik ki ezt a sort.
[32] Zonhoven L.M.J., Middel-Egyptische Grammatica (Leiden 1992), 43-44.
[33] Gardiner, op.cit., The Alphabet, 27.
[34] Hannig R. Großes Handwörterbuch Ägyptisch- Deutsch (Mainz, 1995), Graphonemrelationen im älterem Ägiptisch XLV- XLVIII.
[35] A nemzetközi transzliteráció bemutatására összetettsége és terjedelme miatt jelen kereteink között nem térhetünk ki. Ez a kérdés egyébként sem a Miért ?, hanem a Hogyan ? fejezethez tartozik.
[36] Vö. az ide vonatkozó részletes elemzésünkkel: Borbola, Olvavassuk együtt magyarul!(Budapest 2000), 56.
[37] Hannig, op.cit., XXXVII.
[38] Satzinger, Das Ägyptische<ALEPH>-Phonem, Zwischen den beiden Ewigkeiten (Wien, 1994), 191-205.
[39] Gardiner, op. cit., 27.
[40] Gardiner, Egyptian Grammar (Oxford, 1994), 460;
[41] R. Hannig, op cit., XLVII.
[42] Érdekességként jegyezzük meg, hogy Thomas Young megfejtési kísérletében a hieroglifa hangértéke szintén ló, illetve ole volt.
[43] A hangváltásokról bővebben Borbola, Királykörök (Budapest, 2001), 24-29., valamint a Csillagszoba (Budapest, 2004), 35-45. oldalain olvashatnak.
[44] Gardiner itt is kiutat keresett: „ D snake originally dj and also a dull emphantic s (Hebrew צ). During Middle Kingdom persist in some words, in other is replaced by d.” The Alphabet.
[45] Gardiner, op.cit., The Alphabet, 27.
[46] A német R. Lepsius kutatásai nyomán kerültek a berber (numid, tuareg, tamasek, kabil, taselhit) és kusita (szomáli, galla, afar-szaho) nyelvek előtérbe – közös elnevezésük hamita nyelvek –, a sémi nyelvek mellé. A szakirodalom a szemita nyelvek közé sorolja az akkád: asszír-babiloni, ugariti, főniciai, kánaáni, és természetesen a héber, arab, arámi, szír stb. nyelveket is.
[47] Az Ószövetség ide vonatkozó adatait a szakirodalom ma már nem tekinti történelmi tényeknek. Izrael népéről először a Mèsa-stèle (kb. i.e. 840) tudósít. A Merenptah-stèle (kb. i.e 1213-1203) izrael felirata mindmáig vitatott.
[48] Gardiner, op. cit., 7.
[49] Szép anyanyelvünk fenti kerékbetörését az angol szöveg pontosabb követése érdekében tettük, melyért szíves elnézésüket kérjük.
[50] Kákosy L, Egy évezred a Nílus völgyében, Gondolat (Budapest, 1970), 21.
[51] Gardiner, op. cit., 8.
[52] A szóbokor rendszert a finn-ugor elmélet képviselői elvetik, szerintük a gyakran azonosnak tűnő hangalakok csakis a fatális véletlen számlájára írhatók. Egyedül a hangmegfelelés szabályaira helyezett levezetések lehetnek tudományosak. Ezek alapján a nyilvánvalóan azonos tőről származó, hasonló hangtestű szavaink (ezek alkotják a szóbokrokat) ’tudományos alapon’ szétválaszthatók, különböző donornépek szókincsére vezethetők vissza. Szükségük is van erre a ’kozmetikára’, mert a szóbokor rendszer (kutatása immár 150 éves múltra tekint vissza) olyan szavakat is egy csoportba sorol, melyek a hivatalos kultúrtörténeti elmélet (nyelvünk uráli, finn-ugor eredete) szerint nem tartozhatott ősi, általuk kikövetkeztetett szókincsünkhöz, akkori kultúránkhoz. Hova jutna a világ, ha már az ugor korra tennénk nyelvünk földműveléssel-állattenyésztéssel kapcsolatos szakkifejezéseinek kialakulását, holott ezeket a finn-ugor elmélet hívei szerint csak évezredekkel később a magasabb műveltségű törököktől, ill. még később, a még kultúráltabb szlávoktól vettük át?
[53] Kákosy, Egy évezred a Nílus völgyében, 22.
[54] A héber írás kezdetben mássalhangzós írás volt, csak később tértek át a magánhangzók jelölésére is.
[55] Borbola, A bölcsek írása. Arany Tarsoly 4. szám (Budapest, 2005 június 5.), 42-43.
[56] A hükszoszok hódítása az egyetlen eddig ismert betörés. Róluk viszont keveset tud a szakirodalom. Egyesek szerint nyugati sémi eredetű nép lehetett (feltételezni természetesen ezt is lehet), mások viszont hurritáknak tartják őket. Ez utóbbira azért némi bizonyíték is rendelkezésünkre áll, pl. a Szalitisz(Selek) név a hurrita Sallakunak fele meg. Kákosy, Ré fiai, 121. Az Avaria nevű város feltárásakor kialakuló vélemények alapján (1966 óta folyamatban) feltételezhető, hogy a feltárt szír mintájú palota Chajan fáraó (#yAn i.e. 1650 körül) székhelye volt, valamint a hükszoszok magas kultúrájú népe a szkíták közül származott.
[57] Álljanak tanúként a már eddig megjelent könyveim, lásd Forrásmunkák.
[58] A két fogalom meghatározásához a Magyar Nagylexikon adatait használjuk (Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest 2003): „elmélet, teória: 1. gondolati megközelítése és feldolgozása mindannak, ami az érzékelés számára hozzáférhetetlen. /…/ Az újkori filozófiában és tud.-ban az elmélet olyan fogalmi rendszer, amelyben egy vagy több alapelvre meghatározott eljárási szabályok szerint épül rá a tényeket és hipotéziseket magában foglaló egész, s amelynek universiális állításai lehetővé teszik az empirikusan megfigyelhető jelenségek magyarázatát.” Ed-Fe 7, 243-244. // „tétel: 1. (mat) bebizonyított jelentősebb matematikai →állítás elnevezése.” SzP-Ung 17 393
[59] Bereczki G., A magyar nyelv finnugor alapjai Universitas Kiadó (Budapest, 1998), 31.
[60] Hajdú P., Bevezetés az uráli nyelvtudományba Tankönyvkiadó (Budapest 1966), 40. Utolsó mondata egyébként a körbejárás iskolapéldája, hiszen a nyelvi rokonság megállapítása éppen a fent említett hipotetikus rendszer alapján történik.
[61] A Halotti beszéd és könyörgések nyelvünk ezer évvel ezelőtti állapotaként történő, minden kritika nélküli beállítása nem lehet alapja a történeti összehasonlító nyelvészetnek. Senki sem tudja bizonyítani, hogy a továbbiakban mindenütt latin nyelven írt Pray Kódex magyar nyelvű betétjének írója valóban magyar anyanyelvű volt-e, vagy pl. egy német nyelvű pap fonetikus átírását magasztaljuk nyelvünk legrégebbi nyelvemlékének!
[62] Az alábbi idézet Bereczki, op. cit., 35. oldalán található.
[63] Ezen a téren sincs a finnugor elmélet hirdetői között egyetértés. Ismerkedjünk meg Fodor István gondolatával: „A kezdeti romantikus elképzelések azok voltak, hogy a mai leánynyelvek történetében visszafelé haladva teljességgel megszerkesztik az alapnyelvet úgy, ahogyan valaha hangzott, fonetikai rendszerében, alaktanában és mondattanában. /…/ Később azonban kezdték belátni, hogy az alapnyelv visszaállítása nem olyan egyszerű dolog, s még talán a hangtan terén lehet a legtöbb eredményt elérni, míg a jóval több elemből álló alaktani rendszer felállítása sokkal nehezebb, a mondattan megszerkesztése pedig még ma is gyerekcipőben jár.” Fodor István, Mire jó a nyelvtudomány? Balassi Kiadó, (Budapest, 2001. ISBN 963 506 409 8), 35 -36. oldal.
[64] A szabályos hangváltásokról szóló kétségeink, kritikus megjegyzéseink részleteit a már nyomtatásban is megjelent Az uráli tilalomfák című tanulmányunkban bővebben kifejtettük. Borbola, Uráli tilalomfák, Ősi Gyökér XXXIV. évfolyam 3. szám, 2006 július-szeptember, 2-19. oldalain.
[65] Kiss Jenő – Pusztai Ferenc, Magyar nyelvtörténet, Osiris Kiadó (Budapest, 2003), Hangtörténet, 109.
[66] Nyelvünk legközelebbi rokonainak nyilvánított osztják és vogul nyelveket gyűjtéseik alapján nyelvészeink összességében 34 nyelvjárásra osztották fel.
[67] Bereczki, op. cit., 32
[68] Magyar nyelvtörténet, op. cit., E. Abaffy Erzsébet, Hangtörténet, 106.
[69] Az í/j/l/ly csoportra és a későbbi az o/ő jelölésére gondoltunk.
[70] Az akrosztikus elv szerint a szavak a teljes hangalakjuk helyett esetenként csak kezdő hangjukkal, ~jaival szerepelnek a szóalkotásban.
[71] Ez alól kivételt a királynevek képeztek, a királygyűrűkben az ősi jeleket változatlan összetételben örökítették tovább.
[72] Ismereteink szerint ezt a gondolatot először Kiss Dénes vetette fel.
[73] Az egy-mássalhangzós jelekkel a Csillagszoba V. fejezetében már bővebben foglalkoztunk.
[74] Gardiner, op. cit., 498.
[75] Felmerült a korábbi aN-I Ú-T→AN-ÚTJA olvasat is.
[76] Gardiner, op. cit., 504.
[77] Gardiner, op. cit., 504.
[78] Gardiner, op. cit., 505.
[79] Gardiner, op. cit., 516.
[80] Gardiner, op. cit., 518.
[81] Gardiner, op. cit., 534.
[82] Gardiner, op. cit., 457.
[83] Mint azt már a fentiekben bemutattuk a finnugor elméletet hirdető nyelvészeink által kialakított spekulatív szabályos hangváltások tendenciáit ezennel mellőzzük, helyette a négyezer év valóságban is követhető nemzetközi hangértékeit tekintjük kiindulási alapunknak. Bővebben szólunk erről a Csillagszoba IV. Az ősi hangértékek változása című fejezetében.
[84] A hangzósítás során a hieroglifák látványa nem kizárólagosan a képértékével azonos első benyomásunkat jelenti, gyakran valamilyen elvont fogalmat, jelzőket, határozókat stb., esetleg több rétegű értelmet is hordoz.
[85] Nyelvjárási eltérések nagyrészt a magánhangzókat érintik, így a mássalhangzós írást kevésbé befolyásolják.
[86] Ezen az úton már többen is jártak előttünk, tisztelettel gondolunk Némäti Kálmánra, Pálfi Károlyra és Baráth Tiborra. Munkásságuk részben mostani eredményeink előfutárának tekinthető, még akkor is, ha számos megállapításuk ma már kiegészítésre, javításra szorul.
1. Kölcsey Ferenc: Himnusz
2. Vörösmarty Mihály: Szózat
3. Csanády György: Székely Himnusz
4. Pósa Lajos: Magyar vagyok
5. Pósa Lajos: Magyar vagyok – összerovással
6. Kotzián Rudolf: Ahogyan szavaztál
7. Wass Albert: Üzenet haza (részlet)
8. Friedrich Klára: Rovásíró gyerekeknek
A kérdésre, hogy vannak-e piramisok Afrikán, valamint Közép- és Dél-Amerikán kívül, napjainkban már aligha kétséges a válasz. De, hogy találunk-e ilyen mesterséges építményeket Európában, ennek egyértelműsítése még várat magára. A vitát mindenesetre felpörgette, hogy a Kárpát-medence közvetlen közelében, a bosznia-hercegovinai fővárostól, Sarajevotól északra fekvő Visokonál 2005 őszétől öt piramis alakú hegyről beszélnek. A bejelentés annyira megmozgatta magyar nemzettársaink képzeletét, hogy az már csak a Piliséhez fogható. Közülük az elmúlt négy év során több százan keresték fel a helyszínt – csak velem hozzávetőleg százötvenen –, hogy személyes véleményt alkothassanak.
Ami talán ennél is lényegesebb, ez a tömeg nem csupán turistaként utazott oda, hanem úgy tűnik, hogy minden nemzet között tőlünk érkeztek a legtöbben kutatási szándékkal.
Most már csak azt kéne eldönteni, hogy valóban piramisnak nevezhető építményekkel van dolgunk vagy csak valami hasonlóval? Mit mond a nemzetközi tudóstársadalom és mi tartozhat a tudományos-fantasztikus irodalom képzelt világába? E sorok írója 2006 júniusától nyolcszor járt a helyszínen, 2008 augusztusában, Sarajevoban részt vett az említett kérdések megválaszolása céljából szervezett nemzetközi tudóstanácskozáson, tapasztalatokat gyűjtött, azokról filmet készített. Nem célja, nem is lehet, a vita eldöntése, csupán a tények minden szépítés nélküli bemutatása.
Mindenek előtt tisztáznunk kell, hogy mi is a piramis? Ehhez nem árt, ha átlapozzuk az egyiptológus Kákosy László Ré fiai című, 1979-ben megjelent vaskos kötetét. Ha erre nincs időnk, akkor a nemzetközi hírű, egyiptomi Dr. Nabil Mohammed Swelim, a Piramis Kutatások kandidátusa, az említett tanácskozás elnöke tömör megfogalmazása lehet segítségünkre, mely szerint létezik a Földön
természetes eredetű fennsík, hegy, domb
mesterséges eredetű piramis, tumulusz, zikkurat
ezek 2005-ben egy természetes eredetű, majd emberi beavatkozás alkotta harmadik csoporttal egészültek ki, amit piramis dombnak (pyramid hill) neveztünk el – írja a tudós.
Swelim megadja a piramiskutatás meghatározó ismérveit is, amelyek alapján egyértelműen eldönthető, hogy miről van-e szó?
– Egyéntől függő, akadémikus piramiskutatás:
piramis tulajdonságok: geometria, stabilitás, tájolás,
meghatározások a piramis azonosításhoz,
piramis elméletek lehetnek: emlékmű, történelmi és vallási jellegűek
– A terület tárgyilagos vizsgálata, melynek során számba kell venni
a piramis helyszíni geológiáját,
a piramis, mint egész, archeológiáját,
az épületegyüttes építészetét,
Általánosan fogalmazva az építmény olyan tulajdonságokat mutat fel, amelyek megfelelnek a háromdimenziós, ősi egyiptomi piramisok geometriai jellemzőinek, igazolják a dőlésszögekből adódó stabilitását és tájolását bármely közeli, kívülálló tárgyhoz viszonyítva. A piramisismeret megköveteli az egyéntől függő kutatást és a tőle független vizsgálatot.
Az alapfogalmak tisztázása után nézzük, hogy milyen alapokon álltak a másfél évtized óta a texasi Houstonban élő, bosnyák származású Semir Osmanagic észrevételei. Kissé érthetetlen, hogy mint a közeli Zenica város szülöttjének csak akkor tűnt fel a visokoi Visocica hegy új nevén Nap) piramisszerű alakja, amikor 2005 nyarán hazalátogatott és a városi múzeum igazgatója, Senad J. Hodovic felhívta rájuk a figyelmét. Nincs kizárva, hogy korábban Semirnek is voltak sejtései, ám a látvány ellenére sem mert hangosan gondolkodni, nehogy köznevetség tárgyává tegye magát.
Ekkor azonban már az ősi műveltségek világot járt és ismert kutatójaként tért vissza, igaz doktori szakdolgozatán még dolgozott. És ez volt az a buktató, amiért a hivatalos történelem felülírásától idegenkedők csupán szabadidős tudósként kezelték és igyekeztek lejáratni. Napjainkban ez a szándék már egyre nehezebb, mert az Orosz Természettudományi Akadémia 2009-ben tiszteletbeli tagjai közé választotta és jelen sorok írásakor talán már a kandidátusi címet is megszerezte a maya civilizációról írt munkájával.
Osmanagic semmit nem bízott a véletlenre. Mivel tisztában volt saját szakmai hiányosságaival – ez a beismerés nem kis emberi nagyságra vall –, nemzetközi hírességeket kért fel a kutatásra és véleménynyilvánításra. Ettől kezdve csak azokat a nézeteket hangoztatta, amelyeket a szakemberek mondottak.
Az első és legfontosabb megállapítás a piramis alakú Visocica hegy oldalainak égtáj szerinti tájolása, dőlésszögének megmérése, csúcsának iránya. A tájolás tökéletesnek bizonyult, háromszöget képező három oldalának dőlésszöge a gizehi Cheops 51.3 fokához képest valamivel meredekebb (53 fok), csúcsa pedig a többi piramiséhoz hasonlóan az Északi Sarkcsillagra mutat. Magassága 200 méter (a gizehié 146-148), alapéle 400 (a gizehié 230). Ezekből a tényekből már ki lehetett indulni.
Kapcsolatai révén hozzájutott a NASA katonai fényképeihez, amelyeket a délszláv háború idején az akkori Jugoszlávia lehetséges hadászati támaszpontjainak, földalatti rejtekhelyeinek feltérképezése céljából az űrből készítettek. Semir előtt egy többtíz kilométeres alagútrendszer rajzolódott ki Visoko térségében, ennek pontosítását a német LGA Bautechnik emberei végezték georadar berendezésükkel.
A továbblépést segítette Dr. Aly Abdulah Barakat, az egyiptomi ásványforrások felkutatásáért felelős hatóság munkatársa, aki a következő megállapításokat tette negyven napig tartó vizsgálódása után:
A Visocica és a völgy másik oldalán emelkedő Pljesevica hegyek (mesterséges nevükön a Nap és a Hold) egyértelműen mutatják az emberi beavatkozás tényét.
A Visocica hegy oldalát borító, üledékes breccia (brecsa) kőzet és homokkő a természetben nem képez azonos méretű, négyzetes lapokat, amelyek ráadásul pontosan illeszkednek egymáshoz.
Nyilvánvalóan ember alakította, csiszolta ezeket a tömböket, fedte be velük a már korábban ott lévő hegyoldalakat.
A közelben megtalálták azt a kőfejtőt, ahonnan a breccia származhatott.
Hozzávetőleg 3000 évvel ezelőtt földrengés rázta meg a környéket, ami elpusztította a Visocica negyedik, addig szintén tökéletes alakú oldalát.
Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy tudós ilyen határozott véleményt tegyen közzé, hiszen ha nem megfelelő bizonyítékokkal támasztja alá, könnyen hiteltelenné válhat. Bár a 2008-as tudóstanácskozáson akadtak, akik kétségbe vonták az említett kőtömbök mesterségességét, a túlnyomó többség elfogadta a fenti megállapításokat és nevezte el a Visocica-t piramis dombnak (pyramid hill), azaz a természetes alapkőzetet az ember alakította tovább.
A geológiai vizsgálatoknál komolyabb gondot jelentett és jelent ma is a pyramid hill kormeghatározása. Ha az egyiptomi piramisokat vesszük alapul, könyvében Kákosy László a fajjúmi földműves közösség Kr.e. 4 500-4 000-ből származó munkaeszközeit, gabonatárolóit említi a legrégibb leleteknek, a piramisépítések kezdetét pedig lényegében csak a Kr. 2 620 táján trónra lépett Dzsószer fáraóhoz köti. Feltéve, ha elfogadjuk a fáraók temetkezési helyének elméletét. Ezzel szemben Nadia Nukic bosnyák geológusnő szerint a visokoi piramis alakú hegyek az utolsó jégkorszak után, kb. 12 000 évvel ezelőtt már álltak. Csakhogy ez a korszak ezt megelőzően 70 000 évig tartott, igaz nem is arról van szó, hogy a területet jégtakaró fedte volna. A megállapítás arra vonatkozik, hogy Északról a Kárpátok karéjáig lenyúló jégtakaróból a rendszeres olvadások idején jelentős mennyiségű víz juthatott a visokoi folyóvölgybe akár tavat képezve. Ez a víztömeg valamilyen hirtelen természeti hatásra akár nagy erővel is bezúdulhatott a Visocica feltárt alagútjaiba, azokat hordalékkal töltve fel. Ez az elmélet napjainkra hivatalos állásponttá vált.
A kormeghatározás bizonytalanságát valamelyest csökkenti, hogy a sarajevoi egyetem földképződéssel foglalkozó szakemberei (agropedologusok) megállapították, hogy ennél az 53 fokos dőlésszögnél 1 cm talaj hozzávetőleg 2-300 év alatt keletkezik. Miután a Visocica oldalát 40-50 centiméteres humusz fedi, képződéséhez 10-12.500 évre volt szükség és ez már egybecseng Nadia Nukic megállapításával.
Dr. Oleg B. Khavroshkin, az Orosz Rudományos Akadémia és a Schmidt Intézet munkatársa szeizmikus geofizikai méréseket végzett a helyszínen. A Nap piramis csúcsán azt tapasztalta, hogy az alacsonyfrekvenciás hullámok terjedése a homokkőre és acélra jellemző 1 800 - 6 000 méter/sekundum sebességgel történt. Ezek szerint ezen a szakaszon a felszín alatt acél és beton – szerű? – anyagot találtak.
Nem kevésbé sajátos jelenséget figyelt meg és mért be a brit Harry Oldfield a Kirlian módszeren alapuló fényképezésével, amellyel a terep mágneses mezőit tudja megjeleníteni. Amikor kis készülékét a környezet természetesnek gondolt hegyeire irányította, a kimutatott mágneses mezők a terep kiszögeléseit követve, vízszintesen, álló helyzetben jelentkeztek. Ezzel szemben, amikor a Visocica hegy felé fordult, ezek a mezők függőlegesen, felfelé mozogtak(!) és annak csúcsán keresztül kiáramlottak a szabadba. A jelenséget filmen mutatták be sajtótájékoztató keretében.
Ugyancsak megmagyarázhatatlan jelenség, hogy egy bizonyos délszaki növény, amely másutt mindenütt savat eresztő gyökérzetével a legkeményebb sziklát is át tudja fúrni, ezen a területen erre nem volt képes. Amint elérte a sziklát, a gyökérzetnek el kellett ágaznia rajta, hogy földet találjon további lefelé haladásához.
A hegyhez vezető, több kilométeres alagút feltárása folyamatos, eddig mintegy 300 métert tettek belőle járhatóvá. Ennek jelentőségét akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy a feltáratlan szakaszon legfeljebb derékban meghajolva, másutt csak guggolva lehet haladni. Ezt magam is megszenvedtem, amikor 2006-ban kétszer is bent jártam és ezt a világon először Demeter Zoltán, valamint Víg Sándor munkatársaimmal filmen mutattuk be. Az alagutat a már említett sóderes hordalék „béleli”, ami érintésre ugyan pereg, de a szűk keresztmetszet miatt nem omlik. Az első sajátosság, hogy nagyjából 20-30 méterenként, jobbra-balra – korábban szellőző járatoknak tartott – oldalfolyósok nyílnak belőle, ám ezek bejáratát csaknem mindenütt, egyértelmű mesterségességgel egymásra pakolt, a környezettől teljesen elütő anyagú, cipó formájú kövekkel zárták el. Rendszerességük azt sejtteti, hogy utólag és minden bizonnyal az alagút védelmében történt az átalakítás.
Az egyetlen támpont a vájat korával kapcsolatban, az ott talált sztalagtit és sztalagmit cseppköveknek köszönhető. Utóbbi az alagút egy beomlott szakaszában képződött, ami azt jelzi, hogy a terület régebbi, mint a cseppkő. A cseppövet a lengyel dr. Anna Pazdur, a gliwicei Sziléziai Műszaki Egyetem professzornője bevizsgálta és megállapította, hogy 5 080 éves (+/- 75 év), az alagút tehát legalább ennyi idős.
Még régebbi kor nyomára is bukkant Andrew Lawler londoni régész, aki a sóderhordalékos falból egy fa/deszkadarabot bontott ki. Az említett gliwicei egyetem ezt is megvizsgálta és 34 000 évesnek tartja (+/-1 500 év). Hogy az eredmény még biztosabb legyen, Németországban is megtörtént egy vizsgálat, ami a fadarab korát 30 600 évesre tette (+/-500 év). Bár az eredmény mindenkit megdöbbentett, még sincs akkora jelentősége az alagút kormeghatározásban, mint a sztalagmitnak, mivel nem tudható, hogy a fadarab mennyi ideje van a járat hordalékfalában.
Jóllehet piramiskutatásról van szó, a legnagyobb feltűnést éppen a Nap hegybe vezető Ravne alagútban talált rovásjelek keltették. Osmanagic ezeket ugyan jelképeknek (symbols) nevezi mind a mai napig, sőt a nyomtatott, latin nagy E betű alakút a legrégibb archaikus latinok jelnek tartja, a dolog mégsem ilyen egyszerű.
Mai tudásunk szerint a latinok írásukat az etruszkoktól átvettből alakították ki. Mivel az alagút kövein feleségemmel, Friedrich Klára rovásíráskutatóval olyan jeleket is találtunk, ami a latin ábécében nem, viszont a Tordos-Vinca műveltséghez tartozó és röviden székely-magyar rovásírás betűi között megtalálható, a terület kutatása alapvető fordulatot vett. A Kárpát-medencéből induló és a Kr.e. 5 000-3 000-ig tartó újkőkor (neolitikum) írásműveltségének úttörő munkáját az 1870-es években az erdélyi származású Torma Zsófia, a világ első női régésze alapozta meg.
Megállapításainkat angolra fordítva elküldtük Osmanagicnak, aki ennek nyomán Klárát a 2008-as tudóstanácskozás egyik alelnökévé kérte fel. Mivel nem tudott elmenni, én tartottam meg helyette az angol nyelvű előadást, amelynek rövid kivonata a rendezvényt beharangozó tájékoztató füzetbe is bekerült, természetesen angolul.
Az elfogadott tanulmány és az előadás lényege, hogy Klárának sikerült 21 olyan jelet azonosítania Visokoban, amelyek alakjukat tekintve megegyeznek a mi rovásírásunk betűivel. Lásd a Friedrich Klára által készített táblázatot.
Hangsúlyozzuk azonban, hogy az egyezés csak abban az esetben lehetne tökéletes, ha ezen betűk hangértéke, azaz ejtése is azonos lenne. Csak példaként említem, attól, hogy a svédek, románok, spanyolok, finnek, németek írásban latin betűket használnak, még egymástól eltérő kiejtéssel beszélnek.
Hasonló indok miatt nem lehetséges az eddig fellelt több száz visokoi rovásjel megértése sem, hiszen nem ismerjük az akkori rovók szókincsét. Időnként feltűnnek személyek, akik isteni sugallatra hivatkozva mondanak szövegmagyarázatokat, megfejtéseket, az ilyen megközelítések azonban csak addig életképesek, ameddig egy másik személy szintén felső sugallatra hivatkozva újabb változattal elő nem áll. A latin betűvel író különböző népek sem értik egymást, ha nem ismerik a másik szókincsét.
Hogy a visokoi jeleket mégis összefüggésbe hozhatjuk a magyarsággal, annak a következő magyarázata lehet. Az egyik alagútban fekvő óriáskövön magam is felfedeztem a tatárlakai korong jobb alsó szélén lévő megfeszített íjra helyezett nyílvessző alakú D és Ny összerótt betűt. Bár elterjedt szóbeszéd szerint ezt a jelet is az odalátogató magyar turisták vésték a homokkőbe, mégsem igaz, mert Osmanagic korábban már ennek fényképét is közétette, csak sem ő, sem tanácsadói nem ismerték fel, ezért nem is foglalkoztak vele.
És éppen ez volt a már említett latin E (= rovás P) mellett a másik, jelen ismereteink szerint semmiképpen nem irányjelző – mint azt a feltárók állították – karcolat, hanem a Tordos-Vinca írásműveltség ábécéjének betűje, és mint ilyen, lényegesen régebbi az etruszk és az abból kialakított latin írásbeliségnél. Ráadásul jelenleg csupán egyetlen nép él a világon, amelyik ezt az elmúlt évszázadokban - és talán évezredekben - minden tiltás és pusztítás ellenére is megszakítás nélkül tömegesen használta és használja ma is, ez a magyar.
Ez azonban még semmiképp nem jelenti, hogy magyaroknak nevezett nép karcolta volna a jeleket, de még azt sem, hogy a magyarral rokon, nevesített elődnépek, mint a hunok, szkíták tették volna, mert nem ismerjük a többezer évvel ezelőtt élt nép nevét. Ezt azért lényeges tisztázni, mert olyan híradások is keringenek a világhálón, hogy a boszniai piramisokat a hunok építették.
És ha már a téves híreszteléseknél tartunk, megemlítem a másikat is, mely szerint a visokoi Nap piramis és a benne talált rovásjelek 34 000 évesek. A fentiekből kiderül, hogy ez az évszám kizárólag az alagútban talált fadarab korára vonatkozik. És hogy itt is példával éljek, ha valaki új házat épít és annak téglái közé egy középkori vár kövét is beemeli, attól még az ő háza nem lesz középkori eredetű.
Az alagútban talált tonnányi súlyú, teljesen környezetidegen, a karcolatokat és jeleket tartalmazó homokkövek eredete is tisztázatlan. Friedrich Klára kezdettől fogva azt feltételezte, hogy az alagút építői hagyhatták ott, mint megmaradt anyagot és karcolták rájuk névjegyüket. Mivel a betűk szélei tökéletesek, sehol egy repedés, vagy törés, úgy tűnik, mintha mindez akkor történt volna, amikor a kövek még „lágyak” voltak. A moldvai csángók között is járta egy néphagyomány mely szerint „valami oly régen történt, amikor még a kövek is lágyak voltak.”
Klára feltételezése akkor kapott hivatalos támogatást, amikor 2008 nyarán a feltárásokat vezető Goran Cakic is kimondta az alagútban: ezeket az óriási homokkő tömböket a helyszínen öntötték. Ez a kijelentés kapcsolódott azon amerikai szakvéleményekhez, melyek szerint a gizehi piramis kövei sem kőfejtőből származnak, hanem az építkezés helyszínén készített mészkőöntvények. Mivel ezen tanulmánynak nem célja az egyiptomi piramisok eredetének vizsgálata, így ez a párhuzam csupán a nagy port felvert hír beemelését jelenti az összeállításba.
A mesterségesen Holdnak (Pljesevica) nevezett piramis alakú hegy a völgy túloldalán található. Jellegzetessége, hogy felfelé csigavonalban, zikkurat szerűen haladó szintjei egyre nagyobb kőlapokból állnak. Ez a rendszer a fennsíkon megtörik, ahol egymás mellé helyezett, 5-10 centis homokkő darabok ezrei figyelhetők meg. Mivel ez az anyag a föld eltávolítása után felszínre kerülve kiszárad és porik, törlik, kérdés, hogy ezzel akarták-e valakik befejezni az építést, vagy csak valamilyen oknál fogva abbahagyták?
Bár Harry Oldfield nem mutatott be felvételt a Hold piramis mágneses mezőiről, ahogyan a völgy túloldalán tette, ennek fizikai jelei itt is tapasztalhatók. A helyszínen egyeseknek végtagjai nehezülnek el, másoknak, így e sorok írójának pedig fehér pöttyök jelentek meg a kézfején.
Amikor fennsíkról lefúrtak a hegy lábáig, az első 150 méteren felváltva követték egymás az agyag és homokkő rétegek, majd az utolsó 50 méteren, szürke anyag következett, amelynek tisztaságát a geológusok a legtisztább cementéhez hasonlították.
Úgy a fennsíkon, mint a teraszokon láthatóak a szeizmikus mozgások törésvonalai, amelyek sok helyütt ferdévé alakították a vízszintes felületeket. Mivel a kőzetet fedő humusz és agyagréteg egyes helyeken a 2 métert is eléri, és a fennsíkon a már említett agropedológusok számításai 30 centi föld kialakulásához ezer évet feltételeztek, az építettnek tűnő részek kora hozzávetőleg 6000 év. Így már elképzelhető, hogy a 3000 évvel ezelőtti földmozgás mozdította el helyükről az egyes síkokat.
A harmadik helyszín a Visokotól alig 5 kilométerre lévő Vratnica, amelynek érdekessége a megjelenését tekintve kunhalomra hasonlító Toprak Alija domb. Húsz méternél nem magasabb, azonban a kutatók egy csoportja szerint tumulusz, azaz földdel fedett sírkamra. Ezekről Friedrich Klára írta Tászok-tetőtől a bosnyák piramisokig című könyvében, hogy „A dolmenek asztal vagy kőkamra formára összerakott sziklalapok. Elnevezésük breton vagy kelta eredetű, a daul=asztal és a moen=kő összetételből származik. A kőkamrák egyik lapján néha léleklyuknak nevezett nyílás van, ahol az elhunyt lelke közlekedik. Nem minden esetben találtak azonban temetésre utaló maradványokat alattuk. Németországban a néphagyomány hun síroknak tartotta a dolmeneket. Ha a dolment földhalom borítja, tumulusznak nevezik.”
A vratnicai tumulusz egyik feltárt oldalán, hatalmas kőtömbök fednek egy szintet, közöttük 2-3 centi széles hézagokkal. Ezt a kutatók szándékos építései módszernek tartják, amivel elkerülhető az anyag hőtágulási játékából eredő károsodás. Akár így van, akár nem, ugyanezen az oldalon egy 24 tonnás megalitot is kifejtettek a dombból, aminek megmozdításához a számítások szerint legalább 500 emberre lenne szükség, csakhogy annyian nem férnek hozzá.
A visokoi piramiselmélet támogatóit szakmai érvek helyett alpári támadások érik az angol nyelvű világhálón. A brit Anthony Harding, az Európai Régészek elnöke el sem utazott a helyszínre és úgy mondott lesújtó véleményt, ami mindössze azon az eddig nem bizonyított állításon alapult, hogy
5 000 évvel Krisztus előtt európai népei kunyhókban laktak. Dr. Mohamed Ibrahim El Anbaawy, a Kairói Egyetem Tudományos Fakultásának geológusa késhegyig menő vitába szállt Sarajevoban a már említett, szintén Dr. Aly Abdulah Barakattal. Ennek tárgya, hogy mivel a konglomerátumnak nevezett anyag a természetben is keletkezhet, de az ember is elő tudja állítani, nem állapítható meg, hogy a visokoi Nap piramis (Visocica) esetében melyik változatot fogadják el.
2009 májusában nem kevésbé heves pengeváltásra került sor Dr. Nabil Swelim és a bosnyák Dr. Blagoje Govedarica között. Utóbbi azt írta az Oslobodjenje című újságban, hogy az egyiptomiak nem ismerik a boszniai régészetet és csupán azért vonták be őket a kutatásba, hogy segítsék a turizmus fejlődését. A Bosznia - Hercegovinai Tudmányos Akadémia azonnal Govedarica pártját fogta és Európa legjelentősebb történelem-előtti szakértőjének nevezte. Miután azonban soha nem tanulmányozta a boszniai piramisok völgyét, arról semmilyen szaktanulmányt tett közzé, Swelim válaszában leírta, hogy a bosnyák tudós egyetlen célja a feltárók lejáratása és azokhoz hasonlította, akik hasonlóképpen jártak el Galilleivel és Schliemannal, végül kijelentette: „Ön arrogáns és semmiféle tudományos minősítése nincs ahhoz, hogy egyáltalán a piramisokról beszéljen!” („You are arrogant and have no scientific qualifications to talk about the pyramids!”)
Ez az eset megerősítette e sorok írójának egy évvel ezelőtt mondott szavait, mely szerint, azon személyek, akár tudósok, akár nem, akik kimaradtak a feltárás dicsőségből, szakmai érvek nélkül is mindig támadni fogják Osmanagicot. Velük ellentétben elismerését fejezte ki a sarajevoi tanácskozáson Dr. Mostafa Abdel Hamid El-Abbadi, az Alexandriai Könyvtár idős, nemzetközileg elismert igazgatója.
2009. február 27/28-án meghívásomra Budapesten járt és rendkívüli érdeklődés mellett két előadást tartott a bosnyák régész. A kétórás időtartamra a MOM-ban bérelt helységben lehetetlen volt egy végtelenbe nyúló kérdésözönnel zárni a tájékoztatót (ezt a Turán 2009. január-márciusi számában egy névtelen tudósító szóvá is tette, azt viszont nem említette, hogy Osmanagic nem véletlenül tévedt Budapestre), ahogyan azt sem lehetett eldönteni, hogy ki kapjon szót és ki nem. Egy ilyen közönségtalálkozó legalább egy napot vett volna igénybe, amire már csak Semir zsúfolt időbeosztása miatt sem volt lehetőség.
Azóta kedvezőtlen fordulatot vettek az események. 2009 nyarán tett látogatásom alkalmával tudtam meg helyi vezetőmtől, Sanel Silajdzictól, hogy a bosnyák kormány, amelyik 2008-ban még elvi támogatásáról biztosította a tanácskozás résztvevőit, rejtélyes okból leállíttatta a feltárások folytatását. Azért rejtélyes, mert az indok, mely szerint az Osmanagic feltárta területeken nem történt szakszerű állagvédelem, ugyanúgy fennáll a Nap piramis (Visocica) tetején lévő, állami feltárásban részesült vármaradvány esetében is. A valódi okot tehát homály fedi. A Hold piramis (Pljesevica) esetében elszámolási nézeteltérés miatt állt le az ásatás. A területtulajdonosok állítólag nem kapták meg azt a területhasználati díjat, amiben Semirrel megállapodtak és ennek rendezéséig fel sem engedik a hegy tetejére.
A visokoi hegypiramisok feltárásai ezalatt pusztulnak. A kőlapok réseit felveri a gyom, omlik rájuk a föld, a gyengébb állapotú kövek mállanak és törnek. A látvány elkeserítő, ám mindez csupán néhány %-át érinti a hegyeknek, és remélhető, hogy valamikor a jövőben, más szemléletű politikai hozzáállás ismét lendületbe hozza az abbahagyott munkálatokat, amelyek most kizárólag a Ravne alagútban folynak.
Végezetül néhány észrevételt szeretnék tenni a visokoi piramisdombok kapcsán a magyarság körében elindult piramis felfedezési hullám kapcsán. Folyamatosan érkező körlevelek tájékoztatnak az ujgur és a kárpát-medencei piramisokról, ám a kettő között lényeges különbség van. A kínai Shaanxi tartományban – nem a jelenlegi Ujguria területén – lévő építményeket a tudomány már lényegében elismeri (a terület Régészeti Intézetének igazgatója, Dr. Jiao Nanfeng szintén jelen volt Sarajevoban), ezeket Semir Osmanagic is bemutatta budapesti vetített képes előadása során. Építőiről azonban éppoly keveset tudunk, mint a világ bármely más pontján található piramisok esetében, ezért egyelőre korai lenne az ujgurok alkotásának nevezni, ráadásul ezeket egy török film töröknek is tartja.
A Kárpát-medencében, noha számos helyszínen lehet a visokóihoz hasonló hegyeket látni, eddig semmiféle tudományos vizsgálat nem folyt. Így puszta látvány alapján csak piramis alakú hegyekről beszélhetünk. Akinek ideje és képzettsége van hozzá, szakemberek bevonásával próbálja végigjárni azt az utat, amit Semir Osmanagic a visokoi hegypiramisok bizonyítása esetében már eddig is megtett. Ehhez kívánok elszánt kitartást és majdani sikert.
Gimbutas, Marija: The language of the Goddess (Thames&Hudson, 2001)
Kákosy László: Ré fiai (Gondolat Kiadó, 1979)
Lukács, Gabriele: The Bosnian Pyramid Valley (Vienna, 2008)
Oates, David és Joan: A civilizáció hajnala (Helikon, 1983)
Osmanagich, Muris: About cultural layer of Bosnian Pyramid builders (Sarajevo, 2008)
Osmanagich, Semir: Bosnian Walley of the pyramids (Mauna-fe, 2006)
Stekel, Paulo: The proto-script Visoko in comparison with Glozelian Writing-2006 (In: Osmanagich, Muris: About cultural layer of Bosnian Pyramid builders, Sarajevo, 2008)
Szakács Gábor: Tudósítások a bosnyák piramisokról (Magyar Demokrata, 2006/26, 45, 48)
Szakács Gábor-Friedrich Klára: Tatárlakától a bosnyák piramisokig - DVD (2009)
Torma Zsófia: Sumer nyomok Erdélyben (Buenos Aires, 1972)
Winn, Shan, M.M: Pre writing in south-eastern Europe (Western Publishers, 1981)
Miközben a románok több száz éve egyfolytában gyökereiket keresik, addig Magyarországon a hivatalos történetírás megkövesedett nézetet képvisel. Ennek egyik súlyos következményét az alábbiakban mutatjuk be.
A bukaresti Libertatea napilapban Sorin Golea számolt be Vasile Maierean és Dan Dulciu „A román írástudomány egy történelme” (O istorie a criptologiei româneşti) című könyvéről. Kiemeli, hogy az említett könyv szerint a székely rovásírásban használt 42 jelből 12 megegyezik a Fehér megyei Alsótatárlakán (Tărtăria) talált agyagtáblákon láthatókkal. Mivel az agyagtáblák 7000 évesek, a székely rovásírás pedig csak 800 éves, hiszen a magyarul beszélő székelyek csak 1100 és 1200 között érkeztek a Kárpát-kanyarba, így ezek a jelek tőlük nem származhatnak, mert azokat a dákok és románok már előttük használták és a székelyek tőlük vették át - adta közre 2010. július 27-én a http://erdely.ma/mozaik.php világhálós hírlap.
Mivel ok nélkül nincs okozat, egyelőre tekintsünk el attól a ténytől, hogy a könyv szerinti betűk és jelek közül egy sem található a Korongon, vizsgáljuk meg inkább azt, mi vezethette keleti szomszédainkat a fenti megállapításra.
Forrásként nyissuk ki Sebestyén Gyula néprajz és rovásírás kutató 1915-ben megjelent A magyar rovásírás hiteles emlékei című könyvét! Ebben Kézai Simonra, IV. (Kun) László udvari papjára hivatkozik, aki ugyan a rovásírást hunnak nevezte, ám csupán hallomásból szerzett ismeretei alapján a XIII. századból származó megjegyzése szerint betűiket az erdélyi székelyek a velük együtt lakó erdélyi vlachoktól vették át. Sebestyén ugyanakkor leszögezi, hogy Kézai ezt az írást összekeverte a székelyek szolgálatában álló vlachok számrovásával, akiknek írása az adott időszakban még nem is létezett.
Ez a tény persze akkor sem zavarta volna a Kézai megjegyzését ismerő román Burada Tódort, ha történetesen Sebestyén észrevételeinek kortársa. 1880-ban a moldvai Iassiban kiadott „A tutajosok rovásairól” című füzetében közzétette a Beszterce folyó mentén összegyűjtött tutajos-jegyeket, amelyek között több székely rovásjegyet megfigyelt. Ismerte Thelegdi János 1598-ból származó kis tankönyvét, a Rudimentát is, így abban az eloláhosodott gyergyói székelyek tönkjegyeihez nagyon hasonlító betűket keresett. Mit tesz Isten, talált is! Azt persze nem tudta, hogy ezeket a tulajdon-tönkjegyeket az örökösök állandóan változtatták, ezért Burada és társai nem bukkanhattak a székelység nyolcszáz éves erdélyi betelepüléseként hirdetett időszak előtti, dák eredetű oláh-székely rovásjegyekre. A hamisító már akkor lelepleződött, de mint látjuk, jelenkori utódait ez cseppet sem zavarja.
És most térjünk vissza a tatárlakai leletekhez, amelynek óriási szakirodalmából csak néhány meghatározó elemet ragadhatunk ki! A magyar anyától származó román Nicolae Vlassa 1961-ben bukkant rájuk és bár használatuk, eredetük, a rajtuk lévő karcolatok jelentése kezdetektől fogva megosztotta a nemzetközi tudóstársadalmat, a bevezetőben említett könyv megjelenéséig senki nem tartotta ezeket dák-román eredetűnek. Még a Kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum által angol-román nyelven 2009-ben kiadott, igen alapos The Danube Script in light of the Turdas and Tartaria discoveries (National History Museum of Transylvania) tanulmánykötet sem.
A tárgyakat először az ókori Mezopotámiából származtatták, de bebizonyosodott, hogy erdélyi agyagból készültek. Ezt követően újkori hamisítványnak minősítették, aminek az adott elhamarkodott alapot, hogy egy autoklávban szerves, később eltávolítható anyaggal impregnálták. Makkay János régész szerint ezt értette félre V. Dumitrescu, amikor a táblák laboratóriumi kiégetéséről beszélt és lett szóbeszéd tárgya, hogy azokat előzőleg Vlassa készítette. Megint mások a korongon lévő karcolatokat absztrakt, értelmetlen jeleknek tartották, Makkay pedig az 1990-ben kiadott A tartariai leletek című könyvében vonja kétségbe a C14-es, szénizotópos vizsgálat alkalmasságát finom időrendi megkülönböztetések kimutatására.
Ebben van is némi igazság, csakhogy itt finom időrendiségről szó sem lehet, hiszen a legrégibb sumér képírásemlékek a Kr.e. 3.300-ból származnak, míg a tatárlakai lelet a San Diegoi Egyetem professzora, Dr. Suess vizsgálatai alapján 8.200-7.500 éves.
A nemzetközi hírű, 1994-ben elhunyt litván régésznő, Marija Gimbutas írásnak tekintette a jeleket, ezek nemzetközi párhuzamait néhány éve Friedrich Klára rovásíráskutató mutatta ki, míg Forrai Sándor a székely-magyarnak nevezett és ma is használatos rovásbetűk mellett két D/Ny és P/B összerovást is megállapított a korong alsó két mezőjében. Márpedig összerovása csak a magyarral rokon szkíta, hun, avar népcsoportoknak volt, ilyen emléket eddig más népektől, így az etruszkoktól, germánoktól, ótürköktől, nem találtak.
Természetesen nem állítjuk, hogy a Tatárlakai Korong betűinek hangalakjait több ezer évvel ezelőtt mai magyar nyelvünknek megfelelően ejtették volna, de közülük több ma is megtalálható a székely-magyar rovás ábécében. Ezek azonosságot mutatnak a világ első régésznője, Torma Zsófia, az 1870-es években az erdélyi Tordoson folytatott újkőkorból származó ásatási leletein talált jelekkel is, ezért a Korong mindenképp a legkorábbi írásbeliség emléke. Hogy ezeket a jeleket a székelyek mikortól használják és mikor érkeztek Erdély földjére, arról a románokkal csak parttalan vita folytatható, az viszont ugyancsak tény, hogy ezt az írásbeliséget a Kárpát-medencei hunoktól, avaroktól kezdve a székely-magyarság mind a mai napig folyamatosan használta és használja.
Ezzel szemben a tudomány nem ismer egyetlen román (oláh/vlach) nyelvű rovásemléket sem, ahogyan használatukról sem tud, hiszen a Burada Tódor említette írásátvételük még nem teszi azt az ő nemzeti kincsükké. Ezt erősítette meg Vékony Gábor régész/nyelvész is az Életünk folyóirat 1985/1. számában: „A székely írásra vonatkozó későbbi adatokból (…) különben is kiderül, hogy annak sokkal régibb története van, hogysem a Balkán félszigetről felvándorló románoknak ahhoz valami közük lenne.”
Annak ellenére, hogy Szentkatolnai Bálint Gábor, Fischer Károly Antal, Magyar Adorján, Forrai Sándor, Dr. Zakar András (Mindszenty bíboros tudós titkára) és XVI-XVII. századi, széles ismeretekkel rendelkező keresztény papjaink, püspökeink, prédikátoraink, többek között Oláh Miklós, Verancsics Antal, Bél Mátyás határozottan kiálltak a rovásírás magyarokkal kapcsolatos ősisége mellett, a tényeket a magyar tudóstársadalom egyes tagjai nem hajlandóak tudomásul venni. Ahogyan az 1800-as évek végén az osztrák származású Paul Hunsdorfer elutasította Torma Zsófia megállapításait, Herman Ottó is kételkedett a magyar rovásírás régiségében.
Az elutasítás a XX. század végén is folytatódott például Hoppál Mihály - Jankovich Marcell - Nagy András - Szemadám György Jelképtár (1990) című kötetében, ami azzal a meghatározással jelent meg, hogy „… az arámi betűsírásból fejlődhetett ki, szogd közvetítéssel, talán türk rovásírás mintájára…”.
Ez azért furcsa, mert a türkök első önálló írásbelisége csak a Bilge kagán és Kül tegin testvérpár Kr. utáni 732-ben és 735-ben állított síremlékein jelenik meg. A Kárpát-medencei rovásbetűs emlékek ezeknél sokkal régebbiek, továbbá igen csekély alaki és hangértékegyezés állapítható meg a türk és magyar rovásírás között.
Míg a románok nem restek a kisajátítás mégoly komolytalan eszközeivel is élni, nálunk továbbra is az elhatárolódás a jellemző. Nem véletlen, hogy Alsótatárlaka határában 2003-ban csak román neveket felsoroló táblát állítottak a feltárás emlékére, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia sem akkor, sem azóta nem mondott véleményt a Tatárlakai leletről. Ezek után egyértelműen várható volt, hogy valamelyik Kárpát-medencei nép megunja a tétlenséget és megpróbálja magának kisajátítani a rovásírást.
A magyarság ősi írásának megtartása a nemzet létérdeke. Még kiemeltebb szerepet kap az idegen megszállás alatt élő székelyek szempontjából, hiszen nemzeti önrendelkezésük (autonómiájuk) kivívásához minden lehetséges eszközzel bizonyítaniuk kell kárpát-medencei ősiségüket, jelenlegi idegen környezetükétől eltérő műveltségüket.
Ezt az össznemzeti érdekérvényesítést szolgálja a rovásírás bizonyítható emlékeinek tanítása, terjesztése, e téren a maradandó tevékenységet kifejtett elődökre és kortársakra történő hivatkozás.
Aki nem ezt teszi és önmagát helyezi a középpontba, aligha a fentebb jelzett célok elérésén munkálkodik.
Friedrich Klárával kiadványainkban rendszeresen méltatjuk mindazokat a személyeket, akik példamutató kutatásai bennünket segítettek a rovásírás elsajátításában és két kiemelkedően fontos területen történő terjesztésében. A rovásírásos tanulmányi versenyek szervezéséről és a rovásfeliratos helységtáblák állításáról van szó.
A Magyar Tudományos Akadémia egy bizottsága 1903-ban hozott határozatot arról, hogy „a rovott betűs szöveg - írás, közönségesen rovás-írás a magyar nép között nem él.”
Ez ugyan elhamarkodott kijelentés volt, inkább csak téli álmát aludta a szobatudósok poros polcain, a számrovás pedig, mit sem tudván az akadémiai urak fontoskodó határozatairól, virult tovább.
A rovásírás felébresztését téli álmából és elterjesztését az 1912-ben induló magyar cserkészmozgalomnak köszönhetjük, amelynek fejlődését az első világháború és következményei sajnálatos módon 1919-ig megakasztották.
Forrai Sándor cserkészként sajátította el a rovásírást és Friedrich Klára is hajdani cserkész édesapjától tanulta. Forrai Sándor a terjesztést, a fiatalok megismertetését ősi írásunkkal igen fontosnak tartotta s mivel maga is tanár volt, nagy hozzáértéssel végezte. Ennek volt része a rovásemlékeinkből létrehozott, 120 képből álló vándorkiállítás.
A rovásírás tanulóifjúság körében történő népszerűsítése és terjesztése érdekében 1997-ben szerveztem az első versenyt szűkebb hazámban, Budapest XVI. kerületében, csaknem 100 tanuló részvételével. E verseny rádió visszhangjának köszönhetően keresett meg az akkor 84 éves Forrai Sándor és bízott meg kutató és terjesztő munkájának folytatásával.
Ennek részeként a 2000. évtől már az egész Kárpát-hazára kiterjesztettem a Kárpát-medencei Rovásírásverseny és Műveltségi Találkozókat, amelyeken a magyarországiak mellett Őrvidék (Burgenland) kivételével minden ideiglenesen elcsatolt területről is (Délvidék, Erdély-Pártium, Felvidék, Horvátország-Baranya háromszög, Kárpátalja, Szlovénia-Muravidék) vettek részt tanulók. Célom, hogy a történelmi Magyarország fiataljai megismerjék egymást és mélyüljön el bennük a tudat, hogy az igazságtalan határrendezés ellenére ugyanannak a hazának a polgárai!
A versenyek döntőjének helyszíne Friedrich Klára munkahelye, a Budapest, XVI. kerületi Móra Ferenc Általános Iskola volt, amelynek igazgatónője, dr. Jeszenszkyné Gallai Gabriella és munkatársai az elmúlt tíz évben vállalták a lebonyolítás nem kis munkáját. Ugyancsak sokat segítettek a tanulókat felkészítő tanárok, akik a versenyek hatására több iskolában is szakköröket indítottak.
A feladatokat Friedrich Klárával folyamatosan fejlesztettük. Kezdetben rovásírásról latin betűre, latin betűről rovásírásra való átírásból és hangos olvasásból állt a három (alsó-felső tagozat és középiskolás) korosztály kötelező feladata, míg a botra rovás és az összerovás a választhatók közé tartozott. Ehhez később felvettük a Tudod-e magyarul? című feladatot, amellyel az idegen szavak használatát igyekeztünk visszaszorítani, majd a rovásemlékek megismertetése érdekében a rovásírás történeti feladatlapot is bevezettük.
2005-ben olyan örvendetesen megnőtt a jelentkezők száma, hogy elődöntőkben is gondolkodnunk kellett. Ezeket a magyarországi Budapest, Eger, Püspökladány, Tatabánya mellett a délvidéki Zentán és a felvidéki Alsóbodokon vállalták, Erdély-Pártiumból pedig a cserkészek szamosújvári versenyének győztesei jutottak döntőbe. Az elődöntők helyszíneihez a következő években csatlakozott Szolnok, Debrecen, Pécs, Mór, Sükösd, Sopron (2010-re Balassagyarmat és Alsópáhok is jelezte szándékát), a felvidéken Vásárút, Zseliz és Révkomárom. 2009-ig a felkészítő tanárok, a helyszíneket biztosító intézményvezetők és munkatársaik segítségével tíz Kárpát-medencei versenyt szerveztem. Ebben az évben döntöttünk úgy Friedrich Klárával, hogy további tanácsadásaink mellett fiatalabb, tehetséges rovásírókat, felkészítő tanárokat kérünk fel a folytatásra, akik vállalják, hogy továbbviszik a rovásírás és a versenyek hagyományait.
Mivel helyi rovásírásversenyt 2009 májusában a stuttgarti magyar cserkészek részére is szerveztek és 2010-ben már érkezett is hozzánk egy diák résztvevőjük, megvalósulni látszik elhatározásom, hogy a jelenleg Kárpát-medencére korlátozódó verseny a jövőben tágabb földrajzi elnevezést kapjon és beváljon Fadrusz János szobrászművész egykori jóslata is:
„Látom, jönnek az idők, amikor iskoláinkban tanítani fogják gyermekeinket őseink betűrendszerére… Az idegen látja őseink legsajátosabb kezeírását. És minden magyar büszkén, fönndobogó szívvel fogja az idegennek mutatni a rovott felírást és magyarázni, hogy őseink évezredeken át ezekkel a betűkkel írtak! És ez a miénk volt, mi fönntartottuk és fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak…”
S rovásírás terjesztésének bevezetőben említett másik igen hatékony eszköze a rovásírásos helységnévtáblák állítása, hiszen ezzel a módszerrel nemzetünk – és az idegenek – bármely korosztályát szembesíthetjük őseink fontos műveltségi hagyatékával.
2003-ban a Csíkszeredai Quo vadis Székelyföld? c. tanácskozás zárónyilatkozatában az autonómia, azaz önrendelkezés felé vezető út első mérföldköveként javasolta, hogy a szülők tanítsák meg gyermekeiknek őseik írását, az önkormányzatok pedig ugyanezzel tüntessék fel a települések neveit a helységtáblákon.
A felhívásnak eleget téve számos székelyföldi falu és város határában jelentek meg a latin betűs felirat mellett a törvényileg nem kifogásolható rovásbetűs nevek. Csíkkozmás, Firtosváralja, Székelykeresztúr, Borzont, Ditró és több más erdélyi település példája nyomán a Forrai Sándor Rovásíró Kör a Kárpát-haza többi részén kezdte meg az összetartozás eme jelképének terjesztését.
A hivatalos eljárás a polgármesteri hivatalokban kezdőik, ahol helyfoglalási engedélyt kell kérni, majd egy vállalkozó szellemű fafaragó Magyar Adorján vagy Forrai Sándor ősi magyar rovásábécék alapján készült betűivel fatáblába rója a település nevét. Hogy a tartóoszlopokat díszesebb kopjafák helyettesítik vagy egyszerűbb gerendák, az a helybeliek lehetőségeitől függ. Az avatás alkalmával rövid ünnepség keretében a kezdeményező és általában a polgármester veszi át az előzőleg értesített Forrai Sándor Rovásíró Kör jelenlévő képviselőjétől, többnyire elnökétől a székely nemzeti selyemlobogót, aki felolvassa a Székely Nemzeti Tanács alelnökének, Borsos Gézának üzenetét. A – néhány település esetében az összes be- és kivezető utak mentén – felavatott táblákat lehetőség szerint egyházi ember is megáldja.
A mozgalom igen fontos része, hogy a korábbi táblaavatók küldöttsége lehetőség szerint minden további helyszín ünnepségén részt vesz, ezzel is erősítve az összetartozást vállalók körét, egyben jelezve Székelyföld határának jelképes kiterjesztését.
Magyarországon 2007. szeptember 9-én Kunszentmiklós követte először a székelyföldi példát. Azóta a Forrai Sándor Rovásíró Kör Szigetszentmiklós, Göd, Pácin, Kosd, Vácrátót, Budajenő, Bajna, Budapest XVII. kerületében (Rákosliget), Lajosmizse, Tass, Tiszakécske, Mikepércs, Jászberény, Rád, Alsópáhok, Hetényegyháza, Kerekegyháza, Dunavecse, Sződ, Látrány, Budapest XVI. Kerület, Felsőnyék, Székelyföldön Rugonfalva (Borsos Géza részvételével), a Felvidéken Ipolybalog, Ipolynyék, Nagycsalomja, Ipolyság (a Felvidéki Palóc Társaság elnöke, Z. Urbán Aladár szervezésében), Udvard településeken avatott rovásfeliratos helységtáblát.
Az MVSZ erkölcsi alapja
A magyar kérdés rendezése
nem tűr halasztást
| Adakozók: | 590 | Fő |
| Országok: | 17 | |
| Települések: | 191 | |
| Alakítók: | 72 | Fő |
| Összesen: (2012.04.26) | 8669908 | Ft |
