ELŐSZÓ

E kötetben nem kívánok kevesebbet nyújtani honfitársaimnak, mint visszaadni jogos jussunkat, mindazt, amit nem csupán az ellenségeink, de szinte az egész világ, no meg a bennünket „képviselő” magyarellenes hatalom és intézményrendszere elrabol, eltüntet, elvitat és elhazudik tőlünk. Jelezni akarom előkelő helyünket a világban, dicső múltunkat és ősidőktől való meghatározó jelenlétünket. Fel akarom mutatni azt a nemes valutát, amelyet ömlesztve juttatunk a világközösség kasszájába: azt a magyar lélekben rejlő fényt, hősi hajlamot és teremtő képességet, ami a miénk, a sajátunk. Előrebocsátom, hogy nem más nemzetek becsmérlésével kívánom szebb színben láttatni a magyarságot. Nekünk nincs szükségünk a „dáko-román” elmélethez és a „nagymorva birodalomhoz” hasonló áltörténelmi turpisságokra, no meg mondvacsinált „leg”-jelzőkre és holmiféle kiválasztottság-legendákra, mivel számunkra ez adott. Nekünk csak a tényeket kell felsorolnunk. Ezekhez a tényekhez azonban ragaszkodnunk kell, s úgy kell megőriznünk és továbbadnunk azokat, mint Istenünktől kapott, aranytáblákra rótt, szent üzeneteket.

Én mindössze a rendelkezésemre álló, kimeríthetetlen gazdagságú ismeretanyag alázatos krónikásaként tolmácsolom a kötetbe foglalt, legfontosabbaknak vélt tudnivalókat, amelyeket sok-sok, arra érdemesült kiváló, leginkább magyar tudós, kutató és szellemóriás adott a kezembe. Az én küldetésem annyiból áll, hogy felismerve nemzetünk mérhetetlen ínségét és kiszolgáltatottságát, a magyarság lelki, jellembeli és szellemi lángoszlopainak fényével világítsak a kiüresedett, hitehagyott lelkekbe. Meggyőződésem, hogy ez által sikerül életre mozdítanom a hitehagyottság és lemondás dermedtségét, vagyis olyan váltót kiállítanom, amellyel helyesen gazdálkodva, kiválthatjuk magunkat abból a szellemi, lelki és fizikai rabszolgaságból, amelybe az idegen szívű, gátlástalan pénzmogulok, hatalombitorlók és isteni álarcot viselő sátánfattyak – ha hagyjuk – előbb-utóbb végérvénnyel belerángatnak bennünket. Hadd jegyezzem meg, hogy nem ajánlok semmiféle megfoghatatlan, elvont vagy fedezet nélküli váltót, mint ahogy dollár-feliratú papírhalmazokat sem. Azt kínálom vissza, amit elvettek tőlünk. Létezik ugyanis egy nagyon régi tétel, amely kimondja: Ha egy nemzetet meg akarsz semmisíteni, vedd el a nyelvét és a múltját. Ennek következtében az a nemzet jellegtelen tömeggé válik, feloldódik a környezetében, öntudatlan, gerinctelen, önfeladó sejthalmazzá válik, s megszűnik, mint nemzet. Ezt a tételt alkalmazzák velünk szemben, sok más ellenünk ható tétellel és nemzetpusztító eszközzel együtt. Elsőrendű feladatnak tekintem ezt az eszközt kicsavarni az ellenség kezéből. Helyükre kell állítanunk a valóban dicső magyar ősmúltba visszavezető történelmi mérföldköveket, le kell lepleznünk az ellenünk hadrendbe állított hazugságokat, le kell mosnunk a – korántsem a századok, hanem ádáz ellenségeink által – ránk kent gyalázatot.

Ehhez a célhoz szeretnék hozzájárulni a kötetbe foglalt valós, magyar-jellembeli-szellemi- és történelmi értékek, valamint tények tiszteletteljes átadásával. Az e kötetben olvasható tagadhatatlan és vitathatatlan tényeket merészeli vitatni és homályba burkolni a kimúlásunkat elősegítő és azon munkálkodó ősellenség, a hazugságra, lopásra, csalásra és gyilkolásra szakosodott deviáns embermutánsok sokasága. Ha tehát nem munkál bennünk valami ördögi, öngyilkos ösztön, akkor az életet, a magyar jegyeket és sajátosságokat magán viselő életet kell választanunk! Amint látni fogjuk, nem alábbvaló ez egyetlen más közösség életétől sem. Ellenkezőleg! És most már kimondom: Ez a baj! Tudniillik, hogy bizonyítható ősiségünk messze meghaladja a legősibbnek mondott népesség ősiségben fogant dicsőségét. A magyar jellem eredendő kiválóságát csak hazugságokkal lehet tromfolni, szellemi kvalitásainkat csak az agyonhallgatás, elvitatás és kisajátítás útján lehet feledtetni.

Nem vesztegethetjük el, nem adhatjuk át értékeinket és eredményeinket sem a feledésnek, sem az álnokságnak, sem pedig a tolvajoknak! Miként is illethetnének másokat a reánk jellemző, bennünket meghatározó belső minőségek?! Azok a mieink, azokból részesítjük a világot évezredek óta, azoknak kell megnemesíteniük utódainkat is, ha nem hagyjuk őket elevenen kikapartatni gyilkosaink keze által az anyaméhekből! Tudom, ezen a ponton sokakban felmerül a kérdés: Miért van az, hogy ha a magyar berkekben körültekintek, ott bizony azt látom, hogy dáridózik a mának élő léhaság, az önfeladó liberális szellem, az ön-és nemzetmegvető bigott tudatlanság, és nem tapasztalni felmagasztosító múltunk embernemesítő hatásait? Sajnálkozva mondom, hogy ez bizony így van. Az általam emlegetett erények és kiváló tulajdonságok azonban lehetőségként, rejtve, de változatlanul léteznek honfitársainkban, mintegy búvópatakként, amely ott csörgedez ereinkben, csak fel kell szabadítani azokat a gyurcsányok, fridik, és lagzi lajcsik, egyáltalán a televízió és a sajtó ellenük ható dömpingjével szemben. Fel kell támasztanunk a hamisítatlan magyar régmúlt iránti igényt, mégpedig úgy, hogy az visszaható módon termékenyítse meg a jelenünktől a jövőnkig terjedő időtartományt, mert hiszen ott található az az erőforrás, amelyből egyaránt meríthet idős és fiatal. Múltbeli dicsőségünk tiszta fényében sütkérezve, egyben kulcsot kapunk a kezünkbe, amellyel kinyithatók belső tartalékaink, erényeink és tehetségünk zárt reteszei. Ezt a feladatot tűzi ki célul eme munkám. Az olvasó közreműködésén is múlik, milyen sikerrel?

E kötetben feltárul tehát az az eszménykép-tár, az a kincsesláda, amelynek tartalmára méltán támaszkodhat a magyar lélek és a magyar jövő! Akikben parázslik még valamelyest a nemzet iránti hit és elkötelezettség, az évezredeket felölelő kincseink iránti ragaszkodás és felelősség, azok előtt fellobban mindaz a fény és ragyogás, amely nemzeti egy-akaratra, lelkesedésre és a felemelkedés irányának követésére indíttathatja őket az itt megmutatkozó megannyi, a Gondviselés által áthatott példa. Az ilyen példák a tettek erejével hatnak, s új életre kelthetik honfitársaink mesterségesen elkábított lelkét.

Egy-egy tüneményes hős, nemes lelkű vértanú vagy semmiből csodásat teremtő tudós, illetve gondolkodó, adott esetben a végpusztulástól mentheti meg nemzetét. Ilyen végpusztulás előtt áll ma a magyar nemzet. Ezért idézem meg nemzetünk szellemi hőseinek színe-javát, hogy e végveszélyben ne külön-külön, hanem együttesen, egy soha nem látott hősköltemény legyőzhetetlen erejével vessenek gátat a nemzetpusztulásnak. Sajátos vágányon indulunk el a magyar hősiesség Parnasszusának meghódításával egy eszményi magyar jövő felé: ez a tudósaink, tudományos kutatóink és a természettudományok, a műszaki tudományok éllovasai által kitaposott csapás, vagy inkább rejtekút, amelyen megszámlálhatatlanul sok magyar szellemóriás jutott az ormokra. Ez a magyar titkok egyike, amelynek megfejtéseként sokan, sokféle véleményre jutottak.

A Nobel-díjas Békésy György önéletrajzi jegyze­tében megírta, hogy tőle is sokan kértek választ a fentebbi talányra. Ő egyik döntő tényezőként a magyar történelem sajátosságát emelte ki: „Mikor Svájcban éltem, ott minden csendes, biztos és nyugodt volt, az életben maradás nem jelentett problémát. Magyarországon más a világ. Ott az élet állandó küzdelmet jelentett szinte mindenért, de a küzdelem nem eredményezett pusztulást. Egyszer elveszítettük, máskor megnyertük, de mindig életben maradtunk. Az embernek szüksége van erőpróbára, és ez Magyarország egész történelme folyamán adva volt.”

Szent-Györgyi Albert inkább konstatál, amikor elmondja: „Egy országnak a nagysága attól függ, hogy mennyiben járul hozzá a közös emberi értékekhez. Én, mint magyar ember azt kívánom, hogy Magyarország a nagyhatalmak közé tartozzon, és legyen nagy mindenben, amiben egy kis ország nagy lehet. És erre minden adottság és lehetőség megvan, csak a szellemi életet kell támogatni, és nem szabad elválasztani nemzeti mivoltunktól, attól, hogy magyarok vagyunk. Én a legbékésebb ember vagyok, mégis szeretném, ha Magyarország az egész világot meghódítaná. Az ország határait nem lehet bővíteni politikailag anélkül, hogy az ember másokat el ne tiporna, vagy meg ne bántana. A szellemi életben viszont mindenki olyan nagy lehet, olyan magasra fejlődhet, amennyire szelleme képessé teszi. Én ebben az értelemben kívánom, hogy Magyarország tartozzék a legnagyobb országok közé... „

Széchenyi István összegezés és visszatekintés helyett előremutató módon, a következőkben fogalmazta meg jövőnk fő fejlesztési forrását: „A tudományos emberfők mennyisége a nemzet igazi hatalma. Ezek statisztikája az ország legérdekesebb jellemzője. Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat teszik a közerőt, hanem az ész, amely azokat józanul használni tudja. Igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje... S ekként minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték, és a szerencsének legmélyebb sarkalatja a kiművelt emberfő.”

Hasonló üzenetet küldött nekünk Bolyai János is: „Elég az végre: hogy már ma mind a nemes, dicső magyar nemzet, mind pedig családom-béliek, csak avval vannak: mit önérdemök által képesek magoknak megszerezni, kivívni, még pedig, minthogy alkalmasint eltölt e régi féle hősi dicsőség mezejinek nyitva állása, s a körülmények egészen megváltoztak, nem is lévén többé ön-álló nemzet a magyar, már most nem durva erővel, hanem műveltséggel kell igyekeznünk kitűnni, s lehet nem csak elérnünk: hanem el is hagynunk más, már rég-óta messze előre rugaszkodott nemzeteket, azoknak dicső példát adván...”

Eötvös Loránt megállapítása a tudományról: „Csak az az igazi tudomány, amely világra szól, s ezért, ha igazi tudósok és – amint kell – jó magyarok akarunk lenni, úgy a tudomány zászlóját olyan magasra kell emelnünk, hogy azt határainkon túl is meglássák, és megadhassák neki az illő tiszteletet. Ez a mi eszményképünk, ez valósult meg Bolyai alkotásával...”

Látható, hogy a magyar tudósok inkább célokat tűznek ki és feladatokat fogalmaznak meg, mintsem hogy rámutatnának a magyar zsenialitás mibenlétére. Ez talán miránk, írókra és gondolkodókra háruló feladat, amelyet a maga valóságában, szűkkeblű tapintatoskodás nélkül kell tennünk. Az én látószögemből hiányosnak tűnik a magyar zsenialitás és alkotókészség puszta megállapítása, mivel korántsem a véletlenek összejátszásáról, nem elfogultságról és végképp nem statisztikai zsonglőrködésről van szó. Itt világosan látnunk kell a sok-sok évezredes magyar múlt génjeinkbe raktározódott tapasztalatainak és gyakorlatának kitörni vágyó összességét és többleteit, vagyis faji sajátságainkat. Főbenjáró bűn lenne megkerülni ezt az egész emberiség javát és boldogulását szolgáló többlet-képességet, mert azzal saját értékeinket tagadnánk. Ezen értékek felmutatásával viszont pozitív energiákat tudunk mozgósítani. Ezek a serkentő impulzusok nem csupán a tudósaink glóriafényéből pulzálnak felénk, hanem a magyar élet-halál tusakodások hőseinek magaviseletéből és céljaiból is! Nos, ez az, amihez fogható nincs e kerek Földön!

Ma már tagadhatatlan tényként, a Napnál világosabban körvonalazódik előttünk az a kivételesen népes és kivételesen kreatív magyar tudós-galaxis, amely méltán kápráztatná el a világot, ha a világ tudomásul venné ezt a jelenséget. Ennek azonban éppen a fordítottja áll: A világ csak úgy ismer bennünket, mint a gulyás, a csikós és a csárda nemzetét, az újabb nemzetközi rágalomhadjáratnak köszönhetően pedig antiszemita és rasszista, mindenre érdemtelen nemzetté váltunk. Nem véletlenül: Az idegen betolakodóknak a hazai és a háttérhatalom segítségével történő térnyerését szolgálja az a tudatos, nemzetközileg érvényesített program, amely nem teszi lehetővé értékeink és világraszóló eredményeink láttatását és azok méltó elismerését, s velünk kapcsolatban csak a negatív előjelű eseményeknek van hírértékük. Ez a külföldi és hazai, írott és elektronikus hírközlés minden fórumán így mutatkozik meg, eltekintve a nagyon kevés számú, nemzeti érdekeket képviselő sajtóterméktől és hírközlő csatornától.

A magyar találmányokat a bőgatyában és fütyülős barackban összegező ősellenség fanatikus, „törzsi, kirekesztő sovinizmusa” hatja át a hírközlés domináns részét, szinte az egész világon. Ezért vált elsőszámú feladattá ebben a formában is napvilágra hozni valós értékeinket, mert ezek ismerete és tudomásul vétele hitet, reményt és erőt adó kapaszkodó, amely segít abban, hogy a földre szegezett, lemondó tekintetek felemelkedjenek, hittel tekintsenek előre, s időnként az ég felé forduljanak, rádöbbenve arra az igazságra, hogy semmivel sem kevesebbek ők másoknál, a „nagy” népek fiainál, mi több, végighaladva a lenyűgöző magyar hősök és tudósok panteonja előtt, rá kell döbbenniük arra a felemelő tényre, hogy olyan nép fiai ők, amely nép története tízezer évnél is régebbre tekint vissza, amely népet a Nap Fiaiként, avagy a Tudás Népeként kell tisztelni. E nép az évezredek folyamán olyan helytállásról tett tanúbizonyságot, amihez hasonló erények igazolására egyes „nagy” népek régészei bősz igyekezettel szerettek volna bizonyító leleteket előásni a mélyen fekvő kultúrrétegekből a maguk javára, ámde a rendre előkerülő rovás-hieroglifikus – valamint ékírásos agyagtáblákról és egyebekről kiderült, hogy az általuk igazolást nyert korabeli magasrendű, lenyűgöző matematikai, csillagászati, orvosi, építészeti és kulturális ismeretek – a harci kultúráról nem is beszélve – nem illetnek mást, mint többnyire bennünket, magyarokat!

Ennek tükrében válik világossá, hogy honnan ered az a magasrendű tudás, rejtettebb formájában tudásszomj, amely leküzdve a mindenkori gátló körülményeket, ha csak teheti, sziporkázva tör elő. Ez a kézenfekvő magyarázata annak, hogy az aránylag kis Magyarország megannyi kivételes tehetséget tudott adni a világnak. S ekkor még nem is szóltunk anyanyelvünkről, a magyar nyelvről, amelyről a finnugrizmus zsákutcájába történő galád beterelése közepette csak az utóbbi időkben mondják ki egyértelműen, hogy nem csupán rokona a sumér nyelvnek, hanem szinte azonos vele. Mindemellett egészen közeli rokonságot mutat a szanszkrit és az arámi nyelvvel, de kimutatható a göröggel, az etruszkkal, a baszkkal és a mayával való közeli rokonsága is, amiként szinte minden más nyelvben kimutathatók a magyar szógyökök. Ezen a nyomvonalon haladva, bizonyosságként állapítható meg, hogy a magyar nyelv volt az a valamikori közös ősnyelv, amelyből az összes többi nyelv eredeztethető.*

* Az Előszó egy bővebb műhöz készült, amelynek kötetünk csak egy részletét tartalmazza. A Szerkesztő

A magyar ember és társadalma

Napvilágot látott a Magyarságtudományi Füzetek első nyolc része

(Összegzés)

Az első nyolc Magyarságtudományi Füzet megjelenése után örömmel állapíthatjuk meg, hogy nem volt hiába a sok erőfeszítés a szerzők, a szerkesztőbizottság, a támogatók részéről, mert a sorozat páratlan sikert ért el.

Bizonyára azért, mert tudományos igénnyel, de közérthetően szólt a magyar történelem, néphagyomány és művelődés olyan kérdéseiről, amelyek 1989-ig a „tiltott”, legfeljebb a „tűrt” csoportba tartoztak. Az azóta eltelt 21 évben sokféle elmélet látott napvilágot a szabadság jegyében, melyek közül a szakirodalommal és kutatással kevésbé alátámasztottakat a hivatalos tudomány képviselői gúnykacajjal mutogatták s Zsirai Miklós finnugrista nyelvész nyomán Őstörténeti csodabogaraknak minősítették.

A Magyarságtudományi Füzetek nem adnak okot a gúnyolódásra, ezt egyrészt a komoly szakirodalom zárja ki, másrészt a szerzők a kellőképpen alá nem támasztott részeknél nem jelentik ki, hogy így volt, így történt, hanem azt olvashatjuk, hogy valószínű, feltételezhető. Mint ahogyan László Gyula írta a Vértesszőlőstől Pusztaszerig című könyvében:

„Mindannyian, akik a messzi múltat akarjuk felidézni, ingatag talajon állunk, s csak arról lehet szó, hogy az egyik feltevés szilárdabb, többet megmagyaráz az adatokból, mint a másik. Így tehát az olvasó ne csodálkozzék, ha itt-ott eddigi tudásával ellenkezőt olvas ebben a könyvben, mint ahogy a szerző sem csodálkozik – sőt természetesnek veszi –, ha vannak és lesznek, akik feltevéseivel ellentétes véleményeket fejtenek ki. E könyv olvasói ekként, akarva-akaratlan, vita középpontjába kerülnek, ám tudniuk kell, hogy a nemes vita nem egymás lebecsülése, hanem éppen egymás megbecsülése jegyében bontakozik ki.” (1974)

A Magyarságtudományi Füzetek felvállalhatják azt a feladatot is, hogy a fiatalságot a számítógéptől visszavezessék a könyvhöz. Nem tagadom a számítógép hasznosságát, de meg kell találni a helyes arányt, a Tudás pedig még mindig a könyvespolcokon és a könyvtárakban van.

A sorozat a nyelv művelésének is fontos eszköze lehet. Itt azonban az az észrevételem, hogy a szerzők túl sok idegen szót használnak. Téves és magyar nyelv ellenes az az általánosan elterjedt felfogás, hogy az a tudományos mű, amelyben sok idegen szó van. Czuczor Gergely-Fogarasi János, Kriza János, Molnos Angéla, Kiss Dénes, Sára Péter, Sántha Attila (Székely szótár) műveiből újratanulhatjuk nyelvünket.

Kiváló gondolat, hogy a főszerkesztő, Patrubány Miklós egy szinte már elfeledett nagy, magyar származású tanítótól, Comeniustól vett idézettel indítja útjára a füzeteket. A sorozat célja a tanítás is, így helyes tanítótól idézni. S még találóbb az idézet, mert Comenius „hunjaim”-nak és nem „finnugorjaim”-nak nevezi a magyarokat, ezzel eredetünkről való felfogását is megismerhetjük. Patrubány Miklós egyúttal visszaadja a magyarságnak Comeniust, ismertetve, hogy az eredeti neve Szeges János, s erre a meglévők mellett még újabb és újabb bizonyítékokat keres.

Botos László, a füzetsorozat megálmodója a magyar ifjúságot szólítja meg bevezetőjében, egyúttal a letagadott, elfeledett igazságok felszínre hozatalára kéri fel, s hogy megkönnyítse ennek a feladatnak az elvégzését, a Magyarságtudományi Füzeteket nyújtja át nekik. 

A szerkesztőbizottság tökéletesen döntött, amikor Bakay Kornél: „Hogyan lettünk finnugorok?” című művét adta ki az első füzetben. Nemzeti öntudatunkra, főként fiatalságunk nemzeti öntudatára szinte halálos csapást mért a finnugor elmélet kötelezővé tétele és a halálos betegségből csak az olyan cáfolhatatlan, tudományos és egyúttal ragyogóan szellemes mű gyógyíthatja meg, mint Bakay Kornélé. Egy részletet emelek ki, amelyben a finnugristák bizonyítási módszerét mutatja be. Bár Aeneas Sylvius, a későbbi II. Pius pápa sehol sem említi a vogulokat és az osztjákokat, Zsirai Miklós mégis ezt írja: „Aeneas Sylvius nem említi ugyan a Jugria szót, de kétségtelen, hogy az Asiatici Hungari neven említett nép a vogulokkal és az osztjákokkal azonos…”

A második kötet, a Győztes csatáink, Tóth Sándor tanulmányát tartalmazza a pozsonyi csatáról és a cserhalmi ütközetről. Kutatási eredményei közül a legnagyobb érdeklődést és legtöbb vitát Árpád fejedelem sírjának Bad Deutsch Altenburgba helyezése váltja ki. S mennyire jellemző ez magyarságunkra, nagyjaink sírjának kitartó keresése, Attila, Árpád, Petőfi, jómagam Attila nagybátyjának, Rogának sírját keresem. Mennyire kötődünk ezekhez az elődeinkhez s mennyire szeretnénk még porladó csontjaikhoz is közelebb kerülni!

Tóth Sándor figyelemre méltó feltételezése, hogy a Gnadendorfi Ifjú Árpád fejedelem valamelyik fia lehet. Többen voltunk a Nemzeti Múzeum kiállításán, akik mély vonzalommal szemléltük a leleteket, akkor még mit sem tudva Tóth Sándor elképzeléséről, mely most utólag alátámasztja érzéseinket. 

Jó lenne, ha e füzetsorozat valamely részében később helyet kaphatnának a Tóth Sándor által említett rovásos gyűrűk fényképei és megfejtési kísérletük.

A harmadik füzet anyagát Pápai Szabó György, a Honlevél újság és e füzetsorozat szerkesztője állította össze és válogatta, kitűnően. Címe: „Letagadott eleink, a szkíták”. Szkíta olvasókönyv. Örvendetes, hogy olyan „letagadott” szerzők is helyet kaphattak itt, mint Zajti Ferenc, és a Magyar Narancs tudatlan újságírói által méltánytalanul gúnyolt Bobula Ida.

Aradi Éva a szakák és indoszkíták történelmében igazít el, azonnal megszeretjük Matadzsit, a Föld Istenanyát és párhuzamot találunk a mi Boldogasszonyunkkal. Azóta Aradi Éva ismét ellátogatott Indiába, erről tartott előadássorozatában a Két hollós Könyvesboltban sok fényképet láthattunk és ismereteket szerezhettünk a szkíta utódnépek szokásairól.

Gyárfás Ágnes a szkíta kiállításokat elemzi, hiányosságaikat sem elhallgatva. Örvendetes azonban, hogy a német katalógusban egy olyan állásfoglalást talált, mely szerint Európában a magyarság: a szkíták utódnépe. A füzet még sok értékes írást közöl a szkítákról.

A sorozat negyedik füzete rendkívüli jelentőségű, nemzetünket ért halálosnak szánt csapásról, a hiénalelkű kufárok általi szétszaggatásáról, a trianoni gonoszságról szól, egyúttal a Magyarok Világszövetsége által a 90. évfordulóra kiadott CD szövegkönyvét is tartalmazza.  Bár nagyon szeretem Juhász Gyula verseit, de nem érthetünk egyet vele, amikor azt írja: „Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá…” Bizony kell beszélnünk róla és törekednünk kell arra, hogy minél több szó essék róla, hogy folyamatosan követeljük a történelmi Magyarország egységének visszaállítását. Ezt az ügyet szolgálja, hogy a Magyarok Világszövetsége évente emlékeztet Versailles-ban erre az igazságtalanságra, ébren tartva Európa lelkiismeretét.

A füzetben Balogh Sándor a franciák felelősségét elemzi. Botos Lászlótól ismerjük a kitűnő Út a trianoni békeparancshoz című könyvet, amelyet néhány éve minden tanulóhoz eljuttatott, akik a Szakács Gábor által szervezett Kárpát-medencei rovásírás versenyen részt vettek. Itt olvasható írásában nem hallgatja el a Habsburgok felelősségét sem.

Rácz Sándor, akit az 1956-os szabadságharc után életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek találóan úgy jellemzi a helyzetet, hogy a trianoni büntetés olyan kegyetlen Magyarországgal, mintha az első világháborút egyedül ellenünk vívta volna a világ. Trianoni gyalázat című több mint 40 oldalas nagyszerű tanulmányának mellékletei tartalmazzák a különböző katonai egyezményeket, valamint választ kapunk arra, ki küldte Kun Bélát a Szovjetunióból Magyarországra és a háttérben zajló eseményeket is megismerhetjük. 

Az 5. füzet szerzője Molnár V. József, akit Gyárfás Ágnes mutat be az olvasóknak oly tiszta léleklátással, amelyhez nehéz bármit is hozzátenni. S hogy mennyire igaza van, azt magam is alátámaszthatom, aki a 16. kerületi katolikus plébánián hallgattam Molnár V. József előadássorozatát. Ebben a füzetben az emberélet fordulóit ismerteti születéstől halálig, ahogyan az egészséges magyar néplélek megőrizte a hagyományokat.

Néphagyományainkhoz hasonló kincs magyar anyanyelvünk, mely „ősnyelv, filozófia és költészet” írja róla Kiss Dénes, a 6. füzet szerzője. Különösen megragadja az olvasót a „magyaráz” szó értelmezése, mely a magyar népnévre megy vissza. Véleményem szerint azért „magyarázhatnak” a magyarok, mert mindig volt és ma is van mit elmagyarázniuk, megtanítaniuk a világ népeinek. Kiss Dénes kötetét azért is üdítő olvasnunk, mert igen kevés idegen szót használ.

A 7. füzet a nyelv, a gondolatok lejegyzésének, megőrzésének eszközéről, az írásról szól. Egyetlen nép sem mondhatja el magáról, hogy nyelve és írása olyan szorosan fonódott egybe, mint a magyaroké. Ennek az egybefonódásnak idejét nem is tudjuk pontosan meghatározni, de a római kereszténységre térítés idején már teljesen kialakult formában megvolt, minden magyar hangunkra volt benne jel, míg a latin betűs írással, amelyre átkényszerítettek, 11 vagy 13 hangunkat nem tudtuk lejegyezni, nem volt benne annyi jel. Ahogyan Berzsenyi Dániel a magyar nyelvet az egész óvilág nyelvei gyökerének és anyjának nevezi, úgy nevezhetjük rovásírásunkat is a régi írások gyökerének és anyjának. De meg kell maradnunk a valóság és a tudományosság talaján, nem szabad elfelejtenünk, hogy két betű csak akkor azonos, ha hangértéke is azonos. Így van ez a boszniai hegypiramisok területén talált jelekkel is, az ezekkel kapcsolatos szarajevói tudományos tanácskozás álláspontját Szakács Gábor ismerteti.

Feltételezésem szerint kárpát-medencei elődeink nem csak egy betűírást alkottak beszédhangjainkra, hanem a Kr. e. 7. évezred táján egy kép- és fogalomírást is (egyik emléke a Tatárlakai Korong), ezt több tanulmányban részleteztem. Ebből a kép- és fogalomírásból ered többek között az egyiptomi hieroglifírás és a krétai hieroglifák is. Az egyiptomi kapcsolat egyik bizonyítékát Patrubány Miklós fedezte fel, egy utalást dr. F. Thomas 1806-ban megjelent művére, mely szerint a magyarok és az ősi egyiptomiak nyelve, származása között összefüggés mutatható ki. Ugyanezt a rovásírás területén Galánthay Tivadar kelet-kutató, a magyar gyorsírás egyik úttörője igazolta.

Mindez alátámasztja Borbola János: „A Nílus parti hieroglifák magyar nyelvű olvasata” című munkáját.  Ebben megállapítja, hogy többek között a hieroglifák képértéke és hangértéke közötti összefüggések, a nyelvtani szerkezet, a többes szám K jele utal az ősmagyar nyelvre. A képírás megőrizte az eredeti Nílus völgyi nyelvet, amely azonos a magyar nyelv ősével.

A magyar ember és társadalma témaköre a nyolcadik füzettel, Gönczi Tamás: „Pilisi titkok, pálos barátok” című tanulmányával zárul, mely a magyar pálos renddel ismertet meg bennünket. Megtudjuk, hogy a rend munkálkodásának Boldog Özséb által kidolgozott módszere és megfogalmazott célja átmenteni a Turul nemzetségtől örökölt hagyományokat a római kereszténységbe, mely ezt a „fehérbarátos” pálos kereszténységet meglehetős gyanakvással figyelte és vizsgálta. A pálosokhoz fűződik a Magyar Biblia legendája, melynek rovásírásos változata is volt s a Pilisben vagy Székelyföldön őrzik a beavatottak.

A füzetsorozat eddigi kötetei a visszajelzések szerint elérték céljukat az ifjúság körében is. Jómagam is tapasztaltam, mert a Kárpát-medencei Rovásírás versenyek elődöntőjén és döntőjén a versenyzők a Magyarok Világszövetségétől ajándékba kapták az addig megjelent példányokat (I., II.) és nagy sikerük volt, olvasták, idézték, társaiknak ajánlották. Az ajándék példányokat ez úton is köszönjük a Magyarok Világszövetségének.

S most, a siker elérésekor ne feledkezzünk meg e füzetsorozat elődeiről sem, a Tomory Zsuzsa által szerkesztett, Amerikában magyar és angol nyelven kiadott Magyarságtudományi Értesítő közel százoldalas füzeteiről, valamint a Botos László által szerkesztett, szintén magyarul és angolul is megjelent, 850 oldalas Magyarságtudományi Tanulmányokról. Mindezen szellemi kincsek létrejöttét magánemberek támogatása segítette, akik a magyar érdeket az egyéni érdek elé helyezték. 

Tapasztalom, hogy a Magyarságtudományi Füzetekben is jelentkezik Attila hun királyunk nevének kétféle írása, két L-el, vagy két T-vel. A szerkesztőbizottság és jómagam is elfogadjuk mind a két fajta írásmódot.

Vissza kell azonban utasítani azokat a megjegyzéseket, melyek szerint nem magyar ember az, aki Attila nevét két T-vel írja. E szerint a meggondolatlan vélekedés szerint, ha Habsburg Ottó két L-el írja, ő magyar ember, ha egy 1956-os szabadságharcos két T-vel, ő nem magyar ember. Az általam évek óta gyűjtött adatok szerint állíthatom, hogy tudós és jó magyarok írták két T-vel nagy hun királyunk nevét, itt a közel száz névből csak néhány: Kőrösi Csoma Sándor, Wass Albert, Padányi Viktor, Dümmerth Dezső, Götz László, Grandpierre K. Endre, László Gyula, Szász Béla (a hunok egyik legnagyobb kutatója), Fehér Mátyás Jenő és még hosszan sorolhatnám… Bármilyen változatban is írjuk nevét, például Etele, mint Arany János, a lényeg, hogy azt az uralkodónkat lássuk benne, akinek idejében nemzetünk hatalmas és dicsőséges volt, mert idegen papok, pénzváltók, uzsorások földet, hatalmat nem kaphattak. 

Az első nyolc füzet értékelésének végére ismét egy László Gyula idézet kívánkozik: „Az, aki ezt a munkát elolvassa, látni fogja, hogy a kutatás még nincsen befejezve, szinte azt mondhatnók, hogy sokkal több az, amit nem tudunk, mint amit sejtünk, vagy éppenséggel biztosan állíthatunk. Mégis vagyunk már annyira, hogy megkísérelhetünk egy számadást. Ezzel a számadással nem csupán az volt a célom, hogy az egykori élet sokrétűségét megmutassam, hanem azt is meg akartam mutatni, hogy miképpen dolgozunk, hogyan érünk el a tudományos kutatásban olyan eredményeket, amelyekre rámondhatjuk, hogy végre megtaláltuk az egykori valóság egy darabját.”

(A honfoglaló magyar nép élete, 1944)

Isten áldása kísérje a Magyarságtudományi füzetek útját, és vezessen ez az út a magyar emberek lelkéhez!

2011. február 12.

Friedrich Klára

 

A Szent Korona országa - Alapelvek az alkotmányozáshoz – az MVSZ javaslata az Országgyűlés Alkotmány-előkészítő bizottsága részére

Az Országgyűlés Alkotmány-előkészítő eseti bizottságának a Jobbik által kezdeményezett felkérése nyomán a Magyarok Világszövetsége 2010. szeptember 30-án benyújtotta a maga előterjesztését. A Patrubány Miklós István Ádám elnök által jegyzett javaslat összegzi a Magyarok Világszövetségének az elmúlt másfél évtizedben e téren végzett munkáját, és teljes egészében tartalmazza az MVSZ Elnökségének a jogfolytonosság helyreállítására vonatkozó 213/B/2004. február 14. számú, Kolozsváron elfogadott határozatát. A Magyarok Világszövetsége Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását javasolja, amelynek felét az Országgyűlés a maga testéből választaná meg. A másik fele a pártoktól független szervezetek jelölése alapján áll fel. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés négy év alatt kellene megalkossa azokat a törvényeket amelyek segítségével Magyarországon 66 év után helyre állítható a jogfolytonosság. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés által elfogadott határozatokat és törvényeket, megerősítés céljából népszavazásra kell bocsátani. Az előterjesztés kétkamarás Országgyűlést tervez, és megszüntetné a magyar alkotmányos hagyományoktól idegen, Magyarország jogállamiságát az elmúlt két évtizedben romokba döntő Alkotmánybíróságot. A Magyarok Világszövetsége előterjesztésének középpontjában a Szent Korona és a hozzá fűződő eszme áll. Amint a dokumentum kijelenti: A Szent Korona maga a magyar nemzet. Alább közzé tesszük az MVSZ előterjesztésének és mellékleteinek teljes szövegét.

 

A Szent Korona országa

Alapelvek az alkotmányozáshoz

Dr. Endrey Antal emlékére

 

Preambulum

Annak az országnak, amely 1222-ben elfogadott és kihirdetett Aranybullájával a szárazföldi Európa első alkotmányát léptette életbe;

Annak az országnak és annak a nemzetnek, amely ősi közjogi alapelve szerint a Szent Koronát nem tárgyként, hanem személyként kezelte, jogalanynak, jogalkotónak és minden jog forrásának tekintette, személytelenítve a főhatalmat;

Annak a nemzetnek, amely 1568-ban a tordai országgyűlésen a világon elsőként foglalta törvénybe a legfőbb emberi szabadságot, a lelkiismeret, a hit szabadságát;

Magyarországnak, a Szent Korona országának, a magyar népnek nem szabad egy idegen hatalom által ráoktrojált, idegen szemléletű és idegen lelkületű toldozott-foltozott alkotmányt és az arra épített jogrendet hosszú távon megtűrnie. Amint a történelem arra lehetőséget teremt, vissza kell térnie ahhoz az alkotmányhoz, ahhoz az értékrendhez és ahhoz a jogrendhez, amelyet évszázadok, évezredek alatt vérrel, verejtékkel, közjogi harcok árán magának megteremtett. Ez a lehetőség 66 éves szünet után, most 2010-ben jött el.

 

A Magyarok Világszövetsége és az alkotmányozás

A Magyarok Világszövetségét (MVSZ) a trianoni békeparanccsal ízeire szakított magyar nemzet egyetlen legitim képviselője, a Magyarok Világkongresszusa 1938-ban hívta életre, mint saját, folyamatosan működő ügyvivő testületét. A kommunizmus évtizedeinek kiszolgáltatottságából szabadulva, az 1992-es újraszerveződése után az MVSZ következetesen és jól követhetően fáradozik azon, hogy Magyarország és a magyar nép visszatalálhasson saját alkotmányához, saját értékrendjéhez.

Ez alatt a közel két évtized alatt a Magyarok Világszövetsége az ország és a nemzet geopolitikai adottságait mindvégig szem előtt tartva, három lényegi feladatot vállalt fel és szorgalmazott:

a nemzet egységének helyreállítását;

a jogfolytonosság helyreállítását;

az ország és a nemzet baráti kötődéseinek erősítését.

Vegyük sorra az MVSZ ezirányú cselekedeteit:

1996-ban, a Magyarok IV. Világkongresszusa kimondja, hogy az integrálódó Európában elő kell mozdítani a trianoni és a párizsi békével szétszakított magyar nemzet újraintegrálódását. A Világkongresszus meg is nevezi annak két legfőbb politikai eszközét: a magyar állampolgárságnak alanyi jogon való visszaadását mindazon magyaroknak, akik igénylik, bárhol éljenek a világon, valamint a kétkamarás Országgyűlés megteremtését, amelynek a Felsőházában képviselethez jutnak majd a külhoni magyar nemzeti közösségek is;

1999-ben megalkotja és európai szintű, nemzetközi vitára bocsátja a külhoni állampolgárság fogalmát;

2000-ben, a Magyarok V. Világkongresszusa kimondja, hogy az adott geopolitikai realitások közepette a magyar nemzet békés, határmódosítások nélküli újregyesítésének legfőbb eszköze a külhoni magyar állampolgárság jogintézményének a megteremtése, és azt a magyar állam figyelmébe ajánlja;

2000-ben, az MVSZ kidolgozza, és a keresztény magyar állam millenniumának előestéjén átadja az ország legfőbb közjogi méltóságainak a külhoni magyar állampolgárság jogintézményét megteremtő törvény tervezetét;

2003-ban – az arra felkért magyar állam helyett cselekedve – kidolgozza és becikkelyezi a készülő európai alkotmány tervezetébe a kisebbségben élő nemzeti közösségek kollektív jogait, az autonómia mindhárom lehetséges változatát, és a tervezetet 2003. július 14-én átadja az európai alkotmányozó testület – Európai Konvent – vezetőjét Valéry Giscard d’Estaing, volt francia köztársasági elnök személyében adó francia államnak;

2004-ben, Kolozsváron első ízben megtartott ülésén az MVSZ Elnöksége elfogadja 213/B/2004. február 14. számú, jelenleg is érvényes határozatát, amely szerves részét képezi jelen előterjesztésnek, Magyarország alkotmányos jogfolytonosságának helyreállításáról. Ennek a javaslatnak a középpontjába az MVSZ a Szent Korona eszmét állítja.

2003-ban az MVSZ népszavazást kezdeményez a külhoni magyarok magyar állampolgárságának kedvezményes, áttelepülés nélküli visszaadásáról. A 2004. december 5-én, alkotmány- és jogsértések árjában megtartott, és az IGEN-ek ügydöntő erő nélküli győzelmével végződött népszavazás tragikus kicsengésű volt, ám mégis fordulópontot jelentett a magyar politikában, és a tévedés veszélye nélkül kijelenthető, hogy enélkül a törvényhozási kezdeményezés nélkül, nem született volna meg a 2010. évi XLIV. törvény a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény módosításáról;

2004-ben, majd 2008-ban megrendezi a Magyarok VI. és VII. Világkongresszusát, amelynek középpontjába, nemzetpolitikai súllyal beemeli az egymilliárd lélekszámúra tehető keleti rokon és baráti népekkel való szoros együttműködést, amelynek jelmondata – Európa közepén, szívünkben Ázsia minden zsongásával –, nem csupán egy lehetséges nemzetstratégia fő hangsúlya lehet, hanem alkotmányos alapelv is;

2007-ben, négyezer kilométerre a Kárpát-medencétől, a kazakisztáni Szári-özön partján, július 7-én, a Pozsonyi Csata 1100-ik évfordulóján kezdeményezi és aláírja az ott élő, legkevesebb másfél évezrede ottfelejtett madjarokkal a háromszor hármas testvéri szerződést, amely népeink jövőjéről szól, és amelynek üzenete ugyancsak alkotmányos alapelvvé válhat az eljövendő magyar alkotmányban;

2006-ban kidolgozza a Magyar Nemzeti Minimum nevű, nemzetpolitikai programot, amely 7 paragrafus 32 tételében számos alkotmányos alapelvet rögzít; (mellékelve)

2010-ben kidolgozza és magyarul, valamint angolul nyilvánosságra hozza az Igazságot Európának! című petíciót, amelyben a trianoni és a párizsi béke fölülvizsgálatát kezdeményezi. A Magyarországnak való igazságszolgáltatás ma egyenértékű az Európának való igazságszolgáltatással. (mellékelve)

2010-ben 10 paragrafusba foglalt 50 tételre bővíti a még több alkotmányos alapelvet magába foglaló Magyar Nemzeti Minimum programot – A Fordulat, avagy az erkölcs mindenek felett címmel – és azt 2010. március 15-én magyar és angol nyelven nyilvánosságra hozza. (mellékelve)

 

Az MVSZ elvi álláspontja a beindítandó alkotmányozásról

A Magyarok Világszövetsége behatóan vizsgálta az 1944-ben megszakadt jogfolytonosság visszaállításának lehetséges módozatait és 2004. február 14-én, Kolozsváron megtartott elnökségi ülésén az alábbi elvi határozatot hozta.

 

A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE

ELNÖKSÉGÉNEK HATÁROZATA

213/B/2004. február 14.

 

A Magyarok Világszövetsége Elnöksége a magyar nemzet, a világ magyarsága és Magyarország sorsa iránt érzett felelősségből indíttatva, szükségesnek tartja, ezért indítványozza a politikai döntéshozóknak és az ország választópolgárainak – népszavazással megerősített – törvény elfogadását, mely kimondja:

I.      A jelenkori magyar állam – közéletünk alkotmányos hagyományaihoz kötődően – a történelmileg létezett magyarországi államrendszerekkel folytonosnak tekinti magát, elítéli az önkényuralom minden formáját, az elmúlt önkényuralmi rendszerekkel mindennemű közösséget és folyamatosságot megtagad,

II.     Az országgyűlés elrendeli Magyarország alkotmányos jelentőségű jogszabályainak (jogalkotásának és államszervezetének) négy éven belül történő felülvizsgálatát, majd országgyűlési megerősítését és új törvények megalkotását azért, hogy mind a történelmi folyamatosság, a magyarországi alkotmányos gondolkodás hagyományai, mind a jelenkor társadalmi- nemzetpolitikai követelményei kellő súllyal érvényesüljenek.

Kapjon különösen meghatározó szerepet

A magyar nemzet azonosságának és értékeinek megőrzése államhatárokra tekintet nélkül;

Magyarország Szent Koronájának azon – minden államformában tiszteletben tartandó – eszméje, amely szerint

-   a megosztott és ellenőrzött (az önkényuralommal összeegyeztethetetlen ) hatalom forrása az önrendelkező nemzet;

-   az állam és nemzet főhatalmát a Szent Korona jelképezi és egyben megszemélyesíti, mint a főhatalom alanya;

-   a Szent Korona minden tulajdon forrása az országon belül, s jelképe nemzetközi tekintetben;

-   az együtt élő magyarok és nem magyarok nyelvre, sajátos hagyományokra és vallásra tekintet nélkül szerves közösséget alkotnak egy magasabb rendű közös cél szolgálatában;

Az elszakított magyar nemzetrészek (népcsoportok) szellemi és anyagi létfeltételeinek, önrendelkezési jogának (autonómiájának és magyar állampolgárságának) szavatolása, érvényre juttatása mind a belső, mind az államközi viszonyokban;

A magyar és más közép-európai együtt élő népek érdekközösségének és együttműködésének erősítése és szolgálata , különös tekintettel Magyarország és a Kárpát-medencei közös lét (kultúra, gazdagság, politika) iránt a múltban és jelenben kötődést mutató személyekre és közösségekre, a Duna-völgyi népek közös sorsára és önkormányzati, demokratikus hagyományaira.

 

Az elnökség – határozata megerősítéseként – javasolja a Világszövetség 2004-évi Küldöttgyűlésének ilyen értelmű határozat elfogadását.

Kolozsvár, 2004. február 14-én.

A Magyarok Világszövetségének Elnöksége

 

Az alkotmányozás javasolt folyamata

Az Országgyűlés fogadja el az MVSZ Elnöksége 213/B/2004. február 14. számú határozatának I. pontjában javasolt elveket kimondó törvényt.

Az Országgyűlés fogadjon el Alkotmányozó Nemzetgyűlést összehívó törvényt, amely testületnek feladata, hogy az MVSZ Elnöksége 213/B/2004. február 14. számú határozatának  II. pontjában javasoltak szerint eljárva, végezze el Magyarország alkotmányos jellegű jogszabályainak (jogalkotásának és államszervezetének) négy éven belül történő felülvizsgálatát, majd megerősítését és új törvények megalkotását azért, hogy mind a történelmi folyamatosság, a magyarországi alkotmányos gondolkodás hagyományai, mind a jelenkor társadalmi-nemzetpolitikai követelményei kellő súllyal érvényesüljenek.

Az Országgyűlés rendeljen el országos népszavazást a két fenti törvény megerősítésére, majd ügydöntő eredmény esetén hívja életre az Alkotmányozó Nemzetgyűlést.

A 386 tagúnak javasolt Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjainak felét az Országgyűlés frakciói a maguk sorából, titkos szavazással választják meg. A másik felét a magyarországi és a külhoni magyar polgárok a maguk sorából állítják/választják, a pártok részvétele nélkül. Gondoskodni kell arról, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összarányaiban tükrözze a világ megannyi országában élő magyar közösségek lélekszámát.

 Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés által elvégzett feladatot bocsássák megerősítő népszavazásra.

 

Alkotmányos alapelvek

Az ország alkotmányának, illetve alkotmányos jogrendjének összhangban kell lennie az ország népének lelkületével, és magán kell viselnie mindazon jegyeket, meg kell jelenítenie mindazon értékeket, amelyet az ország népe történelme során, évszázadok alatt vérrel, verejtékkel, közjogi harcokkal magából kivajúdott.

Amennyiben ez az elvárás teljesül, az adott alkotmányos rend az adott nép számára élhető élet keretét teremti meg. Amennyiben nem, a kialakuló jogrend az ország népe számára kényszerzubbonnyá válik, annak minden gátló, bénító, pusztító hatásával egyetemben.

Világosan kell látni, hogy minden országban szoros összefüggés van az alkotmány és a társadalom életkedve, azaz a születő gyermekek száma között.

A globális világban lezajló folyamatok arra intenek, hogy nem elég az élethez és az egészséghez való jogot kimondani. Az új alkotmányban az élet elvitathatatlan és érinthetetlen szentségét kell szavatolni.

Ugyancsak a globális folyamatok és Magyarország drámai eladósodásának fényében alkotmányban javasoljuk rögzíteni azt a Magyar Nemzeti Minimumban leszögezett elvet, mely szerint az államadósság és kamatainak törlesztésére fordított összeg egyetlen évben sem haladhatja meg az ország állampolgárainak az állam által okozott károk enyhítésére, kártalanítására fordítandó összeget.

A magyar társadalom drámai demográfiai és szerkezeti változásainak ismeretében alkotmányban javasoljuk rögzíteni a családok aktív, az adópolitikában is radikálisan megmutatkozó támogatását.

Alkotmányban kell rögzíteni a magyar nép önrendelkezési igényét, amelyet a Magyarok VII. Világkongresszusa foglalt határozatba. (mellékelve)

Alkotmányban javasoljuk rögzíteni, hogy a mindenkori magyar állam hazája minden magyarnak, bárhol éljenek is a világon.

Alkotmányban javasoljuk rögzíteni azt a sok ezeréves adottságot, mely szerint a magyar nép és Magyarország összekötő híd és kapocs Kelet és Nyugat között.

Alkotmányban javasoljuk rögzíteni a hon védelmének kötelezettségét.

Az ország népének szuverenitását megtestesítő Országgyűlésnek kétkamarásnak kell lennie. Azon ország, amely lemond a felsőház intézményéről, óhatatlanul vulgarizálja közéletét. Nem lehet és nem szabad egy társadalom karizmatikus személyiségeit, avagy kimagasló szakembereit arra kényszeríteni, hogy mindenáron pártosan kelljen gondolkodniuk és viselkedniük ahhoz, hogy az ország törvényhozásába, sorskérdéseibe beleszólhassanak.

Ezzel egyidejűleg megszüntetendő az ország hagyományaiból hiányzó alkotmánybíróság, hiszen a felsőház jogi bizottsága, amely a szakma legkiválóbb tudósait tömöríti majd, fokozott jogbiztonsággal, és szavatolt függetlenséggel láthatja el a születendő jogszabályok alkotmányossági vizsgálatát.

Az 1989-ben az Alkotmánybíróságról elfogadott XXXII. számú törvény húsz év alatt kiürítette a jogállamiság fogalmát Magyarországon. Megalapításának napjától az Alkotmánybíróság ügyrendi törvény nélkül, tehát törvénytelenül működik, és ekképp minden eddig hozott határozata – de iure – semmis.

Az is kellően szemléltető példa, hogy az Alkotmánybíróság tíz év alatt sem tárgyalta meg azt a panaszt, amelyet a Magyarok Világszövetsége a több százezer civil szervezetet hátrányosan érintő 1989. évi II. számú törvénnyel szemben nyújtott be. A kommunizmus utolsó évében elfogadott, máig hatályos törvény időben korlátlan beavatkozási lehetőséget nyújt a törvényességi felügyeletre ugyancsak fölöslegesen jogosított ügyészségnek.

 

Zárszó

Mint az előadottakból látható, a Magyarok Világszövetsége a mostani alkotmányozási lehetőséget a történelmi magyar alkotmány jogfolytonosságának helyreállításában látja, amelynek középpontjában a Szent Korona áll, a maga megszemélyesült szakralitásában. Úgy, ahogy azt a világhírű jogász, Dr. Endrey Antal oly tömören és találóan megfogalmazta: 

 

Budapest, 2010. szeptember 30-án

 

Patrubány Miklós István Ádám,

a Magyarok Világszövetségének elnöke,

a kiadmány hitelesítője

MELLÉKLETEK:

1. A Magyarok VII. Világkongresszusának nyilatkozata a magyar nép önrendelkezési jogáról

2. A Magyarok Világszövetségének NEMZETI MINI­MUMA(2006) –http://mvsz.hu/mnm/index.php

3. A Fordulat avagy Az erkölcs mindenek felett – Magyar Nemzeti Minimum – 2010 – http://mvsz.hu/mnm/mnm_2010.html

4. Igazságot Európának! – Petíció a trianoni és a párizsi béke fölülvizsgálatára – http://mvsz.hu/index.htm

 

 

A Magyarok VII. Világkongresszusának nyilatkozata

a magyar nép önrendelkezési jogáról

 

A Magyarok VII. Világkongresszusa a magyarság sorsáért érzett felelősségéből adódóan, időszerű és elodázhatatlan lépésként felveti és kezdeményezi a MAGYAR KÉRDÉS megoldását

 

A Kárpát-medencében őshonos magyar nemzetünk, súlyos – a társadalmi élet minden területét átfogó – szellemi, erkölcsi válságban van.

Ezt a válságot mélyítik a Magyarországon uralkodó mai áldatlan állapotok és a Kárpát-medencében szétszaggatottságban, másodrangú állampolgárként élő nemzettársaink kilátástalan helyzete, akiket 18 évvel Európa megújulása után még mindig diszkrimináció sújt, egyre inkább kitéve a szomszédos államok agresszív nacionalizmusának.

Sem a magyar állam, sem az Európai Unió részéről nem tapasztalható olyan törekvés, amely reményt nyújtana ennek a fájó kérdésnek a megoldására. A sorozatosan elmulasztott történelmi pillanatok és lehetőségek tanulsága arra int, hogy nincs mire tovább várni. Haladéktalanul meg kell tenni a szükséges lépéseket ezen állapotok felszámolására.

A Magyar Kérdés megoldásának alapvető eszköze, a szabadság és egyenlőség elvére épülő önrendelkezés, amely minden nép természetes és elidegeníthetetlen joga, 1977. óta az ENSZ közgyűlése által elfogadott kötelező jellegű alapjog.

 

Ezennel kinyilatkoztatjuk a Magyar Nép önrendelkezési igényét! 

Követeléseink:

1. A magyar nép kinyilatkoztatott önrendelkezési igényét rögzíteni kell a magyar alkotmányban és új nemzetstratégiát kell kidolgozni önrendelkezési jogának érvényesítésére.

2. Az önrendelkezési jog érvényesesítésének legfőbb eszköze a népakaratot kimutató népszavazás. Elvárjuk, hogy a Magyar Kormány adjon meg minden lehetséges támogatást a népszavazások lebonyolításához, és az önrendelkezési jog érvényesítéséhez nélkülözhetetlen feltételek megteremtéséhez. Képviselje a kinyilatkoztatott népakaratot minden illetékes fórum és kiemelten az Egyesült Nemzetek Szervezete előtt.

3. A minden népet megillető önrendelkezési jog jegyében zajló magyar önrendelkezés folyamatában a magyar állam vállaljon, alkotmányos alapon, védőhatalmi státust a Kárpát-medencei elszakított területeken élő magyar nemzeti közösségek iránt.

Felszólítjuk a budapesti Parlamentet, a magyar kormányt és valamennyi politikai erőt, hogy vállalják fel jelen nyilatkozatunkban foglaltak megvalósítását. 

Hívjuk az egyházakat, civil- és érdekképviseleti szervezeteket, közéleti személyiségeket, kérve tőlük, hogy befolyásukat latba vetve segítsék a Világkongresszus kezdeményezését.

Felhívunk minden magyar embert, hogy legyen társunk ebben a küzdelemben, és félelem nélkül, eltökélten harcoljon a minden szabad népet megillető önrendelkezés jogáért.

Végül felkérjük az írott és elektronikus sajtó képviselőit, hogy a Magyarok VII. Világkongresszusa által kibocsátott nyilatkozat ismertetésével segítsen a nemzetközi közvélemény figyelmét felhívni a magyar nép mindmáig nem teljesült alapvető jogára.

 

Kelt Budapesten, 2008. augusztus 20-án

A Magyarok VII. Világkongresszusa

 

Mellékletek:

Kinyújtott kézzel

Jogi háttér

 

Kinyújtott kézzel

A Nyilatkozat mellékleteként

 

Kárpát-medencei magyarként szólunk Európa nemzeteihez.

Immár kilencven éve kell a mai Magyarország határain kívül élő nemzettársainknak számtalan igazságtalanságot elviselniük. A trianoni majd párizsi békeszerződés eredményeként a magyar nép mintegy egyharmada, megkérdezése és beleegyezése nélkül, idegen államalakulatok fennhatósága alá került. Az ezt megalapozó békeszerződések diktátumok voltak, a hozzájuk kapcsolódó kisebbségvédelmi egyezmények a gyakorlatban nem tudták biztosítani a magyar nemzetiségű polgárok számára az őket megillető jogokat.

Ma már Kelet-Közép-Európában a történelmi államalkotó hagyományokkal rendelkező népek közül egyedül a magyar az, amely kénytelen viselni a huszadik század elején rá erőltetett méltánytalan és súlyos sorsot. Elérkezett az idő, hogy e nyilvánvalóan igazságtalan helyzetet megváltoztassuk, hiszen a nemzetközi jog lehetővé teszi a népek önrendelkezését. Míg az észtek, lettek, litvánok, szlovének, horvátok, bosnyákok, montenegróiak, koszovói albánok e jog alapján szabadságot és függetlenséget nyertek, a magyarok idáig még autonómiához sem jutottak.

A kontinens nem lett a „szabadság, jog és biztonság” területe, mivel az Európai Unió a mai napig nem biztosította az ehhez szükséges feltételeket sem a kollektív jogok, sem az önrendelkezési jogok tekintetében.

Európa békéjét és biztonságát nem lehet hosszú távon garantálni egy nép alapvető jogának megvonásával, ezért a Magyarok VII. Világkongresszusa úgy határozott, hogy a kérdés rendezésére nyilatkozatot bocsát ki, és kezdeményezi a Kárpát-medencei magyarság békés együttélését és megmaradását biztosító önrendelkezési jog teljes körű és haladéktalan helyreállítását.

A megoldásra példát kínál Francesco Cossiga volt olasz államelnök és belügyminiszter, aki az olasz szenátus elé terjesztett beadványában népszavazást követel Dél-Tirolban, „mert az önrendelkezési jogot nem szabad megvonni a dél-tiroli néptől sem”.

Ilyen körülmények között szólítjuk meg a szlovák, az ukrán, a román, a szerb, a horvát, a szlovén és az osztrák nemzet fiait és kormányait:   KÖZÖS A SORSUNK. Jövőjük-jövőnk csak akkor lesz boldog és sikerekben gazdag, ha kölcsönös bizalmon alapuló, egyenrangú partnerként tudnak velünk együtt élni.

Elkötelezettségünk erős, hisszük, hogy törekvéseinket siker koronázza, és a szomszédunkban élő nemzetekhez hasonlóan sorsukról hamarosan saját magunk rendelkezhetünk.

Jogi háttér

A Nyilatkozat mellékleteként 

 

Az önrendelkezés joga – mint természetes jog – minden más szabadságjognak az alapja. Ezt számtalan ENSZ-, Európa tanácsi és EBEÉ-határozat is megerősíti. Az önrendelkezési jog írott nemzetközi joggá akkor vált, amikor 1977-ben hatályba lépett az ENSZ Közgyűlése által elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Egyezségokmánya.

Ezen okmányok első cikkelye így szól: „Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket, és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket.”

Ez a jog kötelező jellegű – jus cogens – ami azt jelenti, hogy ezt a jogot nem csak be kell tartani, hanem erről a jogról le sem lehet mondani. Minden szerződés, amely megszegi ezt a jogot – semmis.

 

A Kárpát-medencei magyarság helyzete több okból nemcsak igazságtalan, de jogtalan is:

Mindenütt, ahol népszavazás nélkül új határokat húztak, megsértették az alapvető önrendelkezési jogot. (Az USA emiatt nem ratifikálta a Trianoni szerződést.)

A pacta sunt servanda elve sem alkalmazható, mert tárgyalások hiánya miatt nem szerződésről, hanem diktátumról van szó.

A nemzetközi szerződések jogairól 1969. május 23-án Bécsben aláírt Nemzetközi Egyezmény 52. cikkelye kimondja, hogy minden szerződés semmis, amely erőszakkal való fenyegetéssel, vagy annak alkalmazásával, vagy az ENSZ Alapokmányában leírt nemzetközi jog alapelveinek megszegésével jött létre.

 

A Kárpát-medencei magyarság annak az iránymutató ENSZ-határozatnak is megfelel, amely kimondja, hogy mérvadó a történelmi összetartozás, a történelmi és kulturális egység és folytonosság.

Az önrendelkezési jog a nép akaratán alapul.

A nép akaratát hivatalos vagy belső népszavazással meg kell állapítani és ki kell nyilvánítani.

Bármi legyen is a szavazás eredménye, az a meglévő egyensúlyt nem veszélyeztetheti, mivel minden szomszédos ország vagy már EU-tagállam, vagy csatlakozni szándékozik az európai közösséghez. 

 

MVSZ Sajtószolgálat – 7032/101001

 

II. rész

A Szent Korona-tan és a magyar élet rendje

A Szent Korona-tan a magyar történelmi alkotmány alapelveinek közös megnevezése. A történeti alkotmány az évszázadok alatt alkotott alap- vagy sarkalatos törvények sorozata, melyeket a szokásjog hagyománya rendez szerves egységbe, mint ahogy a kovász a kenyeret alkotó anyagokat. A Szent Korona-tanba összefoglalt alapelvek maguk is szokások. Szokások az élet hagyományos rendje és bátran hivatkozhatunk Werbőczy Istvánra: ez az időtlen szkíta hagyomány érlelte rend, amit Szent István király után a középkorban alakított, fogalmazott véglegessé a teremtő szó. Az alkotmányos rend jogi normáinak gyökere: a magyar jogi népszokás. A népszokásnak a szülő és éltető anyja pedig a mi magyar népünk mindennap élt őshagyománya, amely a Szent Korona kereszténységének ősi rendje. Az igazságot kereső és szolgáló, áldozatkész szeretet rendje. Ezt az életrendet és szokást – amelyből erejét, irányát, tartalmát kapta megmaradásunk alkotmánya – s egész magyar közösségünket és a velünk együtt élő népeket az életrendben megtartó Szent Korona-tan, a magyar történeti alkotmány élteti, működteti és testesíti meg.

A mai alkotmányos és politikai rendszer – az elmúlt húsz év minden eddigi parlamentbe jutó párt közös konszenzusa alapján – alkotmányos értelemben, s formálisan az 1949-es rendszer jogfolytonos folytatója. Tartalmilag pedig az 1946-os köztársaságé s nem az 1944-es megszállásig fennálló, a történeti alkotmányos renden alapuló, törvényes magyar rendszereké. Ma sem alkotmányosan, sem politikailag nem az ezeréves magyar állam folytatásáról van szó. (Nem is beszélve az annál sokkal ősibb szkíta hagyományokról, amelyről Werbőczy István a Hármaskönyvben (Tripartitum), mint a magyar köz- és magánjog eredetéről ír. Árpád és Szent István államát, pedig annak szerves folytatásaként látja.)

Az 1989-90-es alkotmánymódosítással a mai rendszer a korábbi, a diktatórikus rendszerrel tartja az alkotmányos jogfolytonosságot és ezért annak nemcsak törvényessége problematikus, hanem ez által hitelesíti – törvényesíti – az 1945-1990 közötti évtizedek alkotmányos rendjét is. Lehetővé teszi annak folytatását a hozzá szabott új alkotmányos keretek között. Különösen azért „súlyosbodik” a „legitimációs deficit”, mert az 1989-90 óta fennálló rendszer népszuverenitásra alapozott alkotmányos rendje nincs megerősítve a népszuverenitás eszközeivel. Önmagában azonban nem csak ezért lehet hatásaiban végzetes, hanem azért, mert az 1989-90 óta kialakult alkotmányos rend, az alkotmánnyal, a kapcsolódó jogszabályokkal és az uralkodó relativista – ugyanakkor pozitivista bírói – gyakorlat lehetővé tette az ország, s állampolgárainak kifosztását, egy antiszociális és keresztény szemlélettel ellentétes, könnyen diktatórikus jelleget öltő politikai rendszer létrejöttét. Különösen is a 2005 és 2010 közötti időszakban. (A pozitivista, relativista bírói és közéleti gyakorlat azt jelenti, hogy az erkölcsi, isteni tanítástól független jogszabályok a mérvadók, amelyeknek nincs állandó tartalma. Így az emberi jogok, a nemzet vagyona, stb., bár jogszabályban megjelennek, de annak tartalmát és védelmét a számonkérés lehetősége nélkül a törvényalkotók és bírói törvényalkalmazók bármikor változtathatják. A bíróságok jogot és nem igazságot szolgáltatnak. A jognak, pedig nincs biztos tartalma. Másképpen ezt önkénynek hívják.)

A magyar történelemmel, hagyományokkal, a keresztény vallással, és mindennel, ami magyar, így a magyar történeti alkotmánnyal kíméletlenül szakító zsarnoki rendszer 1989-90-ig tartó szakasza után hivatalosan nem lehetett már tiltani a hagyományokhoz visszanyúló útkeresési kísérleteket.

A hagyomány és a mai közjog, alkotmányjog viszonyáról az elmúlt húsz évben több vita is folyt az országgyűlésben. Kiemelkedő fontosságú volt az 1990-es, a címerről és az 1999-es, a millenniumi emléktörvényről, így a Szent Korona elhelyezéséről folyó vita. A vitázó felek, kormánypártok és ellenzék a magyar hagyomány élesen eltérő megítélése mellett, abban egyetértettek, hogy a mai, a „rendszerváltozással” létrejött alkotmányos és politikai rend, – önmagukkal is ellentmondásba kerülve – a „rendszerváltozás” előtti szovjet megszállás rendszereinek folytatója. Közös kiinduló pont, amiben egyetértenek: a mai rendszer őseredetének az 1946-ban ránk kényszerített alkotmányos rendet tekintik. Nehéz nem szembe nézni azzal a kérdéssel, hogy milyen az a rendszerváltás, amely politikailag és alkotmányosan is a megszállás, a megalázottság, a hazugság demokráciának színlelt és erőszakkal becementezett önkényuralmi rendszerét és magát a kegyetlenséggel ötvözött, primitív bornírtság rendszerét vallja büszkén elődjének?

A mai rendszer, sajnos, sokkal inkább köthető a „felszabadulás” politikai rendszereihez, mint az 1945 előttiekhez. A konszenzus általános körűnek mondható abban az értelemben is, hogy a kérdéssel foglalkozó tudományok, a jog, a történettudomány, etc., a tudományosság meghatározó irányai, az egyetemi tankönyvek, az alkotmánybírósági ítéletek, a média és így tovább, ezt az álláspontot osztják, ebben a szellemben, légkörben igazgatják a jámbor, vagy muszáj érdeklődőt. Az is a konszenzus része, hogy a kényes kérdések firtatása többnyire tabu, illetve sokkal inkább megtűrt kategória, helyzet. A kérdés firtatását „politikailag korrektnek” valamint, (az egyes kivételektől eltekintve,) tudományosnak csak ritkán fogadják el.  Ezt a fajta tevékenységet az országos szintű közélet és a tudományosság ritkán „díjazza”. A mai alkotmányos helyzet abszurdumainak és a magyar történeti alkotmány, a Szent Korona-tan viszonyának, nem hivatalos koncepciójú vizsgálata megmaradt többnyire a népszerű irodalom körében, amely bármikor megkaphatja a tudománytalan, sőt a dilettáns, kritikának mondott ítéletet is. (Meg kell mondani, sajnos, sokszor jogosan.)

Mindezek ellenére az elmúlt két évtizedben – hasonlóan a más magyar hagyományokat kutató és ápoló tevékenységkörökhöz – a Szent Korona-tannal, a történeti alkotmánnyal, és hagyománnyal foglalkozó irodalom reneszánszáról beszélhetünk. A magyar történeti alkotmány rendszerezésével, azt művelő tárgyszerű elemzéssel a modern korban, a 19. század reformkorában kezdtek el először foglalkozni. Őket, a szabadságharc leverését követő osztrák megszállás után és ellenére, még három generáció követte. Jogászok, történészek, hiteles közéleti szereplők. A munkát, amely az 1944-45-öt követő terhelt 45 évben megszakadt, egyes ’80-as évekbeli előzményekkel, egy újabb, bár korosztályban jelentősen eltérő, ám mégiscsak egy „ötödik generáció” folytatja, illetve kezdte újra. (Ez egyébként, ha jól meggondoljuk, önmagában is csoda). A történeti alkotmányos szemlélet és ennek magyar hagyománya lehetővé teszik, hogy a megkérdőjelezhetetlen közös alapokon, az új kihívásokra, helyzetekre is mindig hiteles választ lehessen adni. A témával foglalkozó kevesek tudományos, publicisztikai, népszerűsítő munkájának következménye is, (vagy talán elsődlegesen ennek köszönhetően), hogy az elmúlt években, különösen 2006 után, számos civil szervezet, újonnan alakult mozgalom, sőt párt teszi programjává az alkotmányos és politikai válság ajánlott, sőt esetenként követelt megoldásaként: a történeti alkotmány jogfolytonosság jegyében történő helyreállítását.

Az 1945-öt megelőző évszázad különösen nagy megpróbáltatások elé állították nemzetünket, az ország megszüntetésének és a nemzet felszámolásának többszörös kísérletét, miközben a történeti alkotmány is változáson ment keresztül. Ezzel egy időben, annak ellenére, hogy a hagyományos alkotmányos rend önvédelmünk talán leghatékonyabb eszköze volt, számos vita tárgya volt, és sokszor megítélés alá került a reformkortól 1945-ig. Ez a történelmi múlt különösen indokolttá teszi, hogy mielőtt a történeti alkotmányhoz a Szent Korona-tanhoz visszatérés, a jogfolytonosság helyreállítása, politikai programmá és céllá lenne, vagy lesz, – tájékozódjunk és tanuljunk! Legyünk tisztában azzal, hogy mihez akarunk visszatérni és miért?

A magyar történeti alkotmány fundamentumaként, annak több évszázados, vagy évezredes történetének alapvető részeként, számos közösséget állammá szervező vitathatatlan alapelv hagyományozódott ránk. Ezeknek az elveknek, a magyar történeti alkotmány alapelveinek az összességét nevezték el Szent Korona-tannak. Az elnevezés viszonylag nem régi, a 19. században terjedt el ez a magyar közjogi „terminus technicus”.

A történeti alkotmányt magát, két szempont alapján különböztetik meg az úgynevezett kartális – írott – alkotmányoktól. A formai különbözőség szemmel látható: a kartális – írott – alkotmányok, a francia a forradalom óta – így a 1949-es magyar, ma is hatályban lévő, bár ideiglenesnek nevezett alkotmány – egy törvényben, összefoglalva rögzítik az állam legfontosabb intézményeit és alapvető működési elveit (államfő, törvényhozó szerv, bírósági szervezet, önkormányzatok, fegyveres testületek, stb.), valamint az állam és állampolgárainak viszonyát, az állampolgári jogokat és kötelezettségeket.

A történeti alkotmányok esetében viszont, az egyes, nem egy időben keletkezett, az állam működésére vonatkozó törvények sorozata alkotja az alkotmányt, és az úgynevezett szokásjog. A szokásjog, mint egy kovász érleli egységbe a törvényeket. Maga a Szent Korona-tan, és annak alapelvei is évszázadok, vagy régebb óta alakuló szokások, amelyet először Werbőczy István ír le összegezve, rendszerezve. A történeti alkotmány esetében a törvény és a szokás egyenrangú, a bíróságok mind 1848 előtt, mind 1867 után azonos súlyban, egyenrangúan kötelesek alkalmazni. Magyarországon a szocialista korszakig például a polgárjog is szokásjog alapján működött (1959-ig), annak kialakult, a bírósági gyakorlattal igazolt tartalmi és eljárási szabályain keresztül. A szokásjog kialakulásának és érvényesülésének kitaposott, a közösség által elfogadott szabályai voltak. Nem az anarchia, a kijátszás lehetősége volt, hiszen az alkalmazók magukat játszották volna ki. Ellenkezőleg az általánosan követett szokás a legszigorúbb ellenőrző mechanizmus, a maga sajátos intézményeivel.

Tehát nemcsak a kartális – írott – alkotmányt foglalják írásba, hanem a történeti, íratlant is, csak nem egy egységes kartában, egyetlen jogszabályba összefoglalva tették, hanem különböző törvényekben, bírósági ítéletekben, szokásjogi gyűjteményekben, tankönyvekben. Meg kell azonban jegyezni, hogy a történeti alkotmány rendszere alapvetően a közösség által általánosan követett vallási, erkölcsi normákon, illetve szokásokon nyugodott, érvényesülése elválaszthatatlanul ettől függött.

Itt elérkeztünk a kartális – írott – és a történeti alkotmány másik, tartalmi különbözőségéhez. A történeti alkotmány, „az élet alkotmánya”, egy az államot alkotó, alapvetően és megkérdőjelezhetetlenül önkormányzó közösség alkotása. Azon szokások és hagyományok államszervezési elvvé és intézményekké alakulása, s azé a közösségé, amely az államot alkotja. A közösség, pedig úgy alakítja államát, ahogy magát és a világot elképzeli, jónak tartja. Ha a közösségnek helyes képe van a világról, akkor olyan szabályokat hoz magának, amelyek segítik, biztosítják a fennmaradását a történelemben, illetve a létét veszélyeztető kihívásokra is megfelelő önvédelmi választ tud adni közösségi, az államszervezés szintjén. Továbbá megmaradási alapelve nem más közösségek, népek meghódítására, elpusztítására történő szövetkezés.

A kartális – írott – alkotmány ezzel ellentétben mindig „felülről jön”. Na, nem isteni tanításként, hanem még ennél is megkérdőjelezhetetlenebbül, a különböző filozófiákra alapozott ideológiák kizárólagos uralomra juttatóiként, a közösségi élet általános szintjén, de a hétköznapok életében is. Akár, ha a francia forradalom, illetve a felvilágosodás ideológiáira gondolunk, akár a kommunisztikus, illetve faji eszmevilágra, és ezek kombinációira és azok alkotmányos megjelenéseire emlékezünk a történelemben, ezek mind felülről a „népnek” adott kartális alkotmányok voltak.

Jellemzőjük, hogy keresztény és (szakrális), népi hagyomány ellenesek. A 20-21. századi liberális rendszerek is szigorú keretek közé szorítják kartális alkotmányaikkal az emberek szellemi és közösségszervező céljait, szándékait, lehetőségeit. Nem engedve az általuk elfogadott ember- és világképből, illetve az éppen aktuális „fejlődésiránytól” való eltérésből. (A fejlődés végső célja nem egy szakrális világközösség, hanem egy centrális globális rend, új világrend, amely az izmusok mindegyikében végső célként szerepel.)

A legfontosabb jellemzői a kartális alkotmányok mögötti ideológiáknak, hogy nem fogadják el, az emberi akarattól és szándéktól független, és megkérdőjelezhetetlen értékrendet. Az olyan isteni szabályrendet, amely már az ember előtt, attól függetlenül létezett, feltételezett. Nem fogadják el a jó és a rossz abszolút kategóriáját, hanem annak helyébe a filozófusok tanítását, ideológusok magyarázatát, forradalmárok és politikusok napi akaratát teszik. Nem fogadják el, hogy a jó és a rossz, amelyek a személyek hétköznapi életében és generációk hosszú sorának tapasztalatával visszaigazolt örök érvényű és tartalmú létező kategóriák és államszervező igazodási pontok is. A jó és a rossz persze, nem egy dualista rend, hiszen a kettő nem egyenrangú, a jó már a Teremtésnél, és a Feltámadásnál győzött. Ez a remény, az megalapozott optimizmus feltétele.

 A rossz nem egyenrangú a jóval, sokkal inkább hiány: a jónak a hiánya. A jó és a rossz felismerhető a lelkiismeret által, amennyiben a Tanítást és az azt igazoló tapasztalatot megismerjük. A jót és a rosszat, amely az igazság ismeretének alapja, a lelkiismeret csak úgy tudja megismerni, ha belátja, hogy téved, rosszat követ el, vagyis felismeri és elismeri, hogy bűnt követ el. Az örök mérce és a bűn szembesítése a lelkiismeret „munkája”, amely lehetővé teszi, hogy ne veszítsük el az irányt, azaz ne kergessük magunkat és másokat pusztulásba. A modern kor évszázadai ”átprogramozták” a lelkiismeretet: az már nem vádol, hanem igazol.          Az ideológiák szerint a lelkiismeretet nem a jó és rossz örök és tőlünk független mércéjéhez kell igazítani, hanem az uralkodó nézetekhez, az azt alkalmazó társadalmi környezethez, vagyis magához a hatalmi elvárásokhoz. Ha igazodsz ahhoz, amit elvárnak, nem „lógsz ki a sorból”, akkor az egy látszat szerint kényelmes állapot, és a lelkiismeretünk, pedig igazol. Ekkor az ember azonban, nemcsak az isteni szeretet erejét, reményét veszíti el, amely a földi küzdelmekben erőt és megnyugvást ad, a halál után pedig, az örök boldogság és hallhatatlanság reményét, vigaszát, hanem a lelkiismeret elnémulása embertelenné teszi a világot.

Ez a szubjektív önigazolás nem felszabadít a lelkiismeret terhétől, hanem rabszolgává tesz. Ez az önelégültségből, gőgből, konformizmusból, és restségből összeálló érzés, állapot „teljesen függővé tesz az uralkodó nézetektől és napról napra lealacsonyítja az uralkodó nézetek szintjét” is. A lelkiismeret igazoló mechanizmussá süllyed, amely az elbutulás és közönségessé válás receptje is. A hamis bizonyosság végül egyedül hagy a „kiúttalan pusztaságban”. A jó és rossz biztos ismerete, a bűn, vagyis földi tökéletlenségünk belátása, másképpen az alázat Isten felé, és embertársaink tisztelete a keresztény méltóság feltétele. A szilárd mérési pontok nélkül nincsenek a világban irányok. Vagy elismerjük a tőlünk, emberektől függetlenül létező mércét, az igazságot, vagy mindenki saját maga határozza meg saját mértékét. Elfogadjuk-e az ember képességét az igazságra (ez az Isten-képmásúságból következik), vagy azt a világnézetet inkább, hogy csak az ember teremt magának mértéket?

Ez azonban nem más, mint a társadalmilag kedvezőbb, a formális, a csoportkonszenzus, a politikai vagy társadalmi hatalom igényével. Ez nem más, mint egy totalitárius, s centralizált hatalomnak megfelelő ember igénye, legyen az a rendszer nyíltan diktatórikus, vagy demokrácia, ahol a média, a „politikailag korrekt”, és a hatalmi igényeknek megfelelő oktatás szabja a mértéket, ahol a fegyelmező hatalom mindig a megfelelő eszközzel lép fel az egyes ”kitáncoló” renitenssel szemben.

„A lelkiismeretes ember sohasem szerez békességet, jóérzést, sikert, nyilvános tekintélyt és jóváhagyást az uralkodó közvélemény részéről azáltal, hogy lemond az igazságról.” A keresztény méltóság felcserélése a szubjektív önigazolásra odavezet, hogy „a hatalom lesz a mindent uraló kategória – forradalmi, vagy reakciós. Ez az istenképűségnek pontosan a perverz formája, amiről a bűnbeesés-történet szól: a puszta lehetőség útja, a tiszta hatalom útja a bálványok utánzása és nem az istenképűség megvalósítása. Az embernek a jellemzője, hogy nem csak a lehetségest, hanem a kell-t is kutatja és megnyílik az igazság hangja, valamint annak az igényei előtt.” Kiállás az igazságért, „az igazságra való képesség mellett, ami minden hatalom korlátja és istenképűségük biztosítása.” (Az idézetek J. Ratzinger (XVI. Benedek pápa): A közép újra felfedezése. c. kötetéből származnak 299-314. o..)

Ha nincs örök érvényű, az emberi ítélettől független jó és rossz, akkor a szabadság sem a jó és a rossz közötti választást jelenti, hanem vágyaink korlátlan kiélésének lehetőségét. Persze egyes esetekben a vágyaknak az ideológiák igen csak szűk keretet biztosítanak. A vágyaknak ekkor az ideológiák aktuális parancsaihoz kell simulniuk. Akár tág a keret (liberalizmus), akár szűk (pl.: sztálinista, jakobinista totalitarizmus), az eredmény mindig ugyanaz: a felülről jövő parancs. A diktatúra, vagy a demokratikus kartális alkotmány, aminek vannak hivatott tudósai, valamint bírói és értelmezői, mint pl. az aktuális parlamenti többség, amely magának mindig is megtartja a jogok önkényes újra - és átértelmezésének vitathatatlan jogát.

Az önkényuralom mind a két esetben egyértelmű, hiszen aki önkényesen megváltoztathatja (mert ehhez joga van) a szavak, a fogalmak értelmét, az a legnagyobb teljhatalommal bír. Ha nincsenek abszolút, vitathatatlan értelmű kategóriáink, változhatatlan értelmű szavaink, akkor vajon az ember, az élet, az emberi jogok és méltóság vajon kaphat-e biztos értelmet? Nem változik-e az aktuális centrális, központosított, tehát előbb-utóbb kisebbségi hatalmi érdekeknek megfelelően? Mert a kartális alkotmány tartalmi lényegének része a kizárólagos központi hatalom. Nem a mellérendelés, hanem a népszuverenitásra alapozott alá-fölérendelés, mint korábban a királyi szuverenitás abszolutisztikus hatalmi rendjénél. Ez pedig, Arisztotelésztől Maritain-ig tudjuk, és a történelem is igazolja, mindig egy kisebbség uralmát jelenti.

Ha nincs jó és rossz, ha a szabadság mérőfoka a vágyak (hatalom, szerzés, nemi vágy, stb.) érvényesülésének, korlátlanságának mértéke, akkor nem beszélhetünk igazságról sem. Az igazság nem más, mint a „játékszabály” a személyek, a személy és a közösség, valamint a közösség és személy viszonyrendszerében. Az igazság a mérték, amihez igazodunk. E szabályrendszer csak az ember, mint „személy” méltósága, valamint az érdem (a szeretetből hozott áldozat) és méltányosság alapján válik élhető, működtethetővé. A személy hagyományos és keresztény értelmezés szerint a jó és rossz ismeretén keresztül tudja döntéseinek személyre szóló és a közösség életét is befolyásoló hatását, illetve esetenként korrigálni is tudja rossz döntéseinek következményeit. A korrekció része a felelősség, „legalább” Istennek történő beismerése, hogy tévedtünk, vétkeztünk. A mérce, pedig a tapasztalat által igazolt örök útmutatók, nem pedig az aktuális ideológiával, az emberi ész korlátlan tökéletességében bízó filozófiával alátámasztott hatalom. Az igazságosságra törekvő rendszereknél, az egyes személyek kényszerű áldozata, nem jelentheti mások öncélú gazdagodását, hatalmának növekedése. Kikövetelhető, hogyha a lehetőségek – a jogok bővültek, akkor ezzel arányba kell növekednie a közösség irányába a kötelezettségeknek. A szeretet áldozata persze borítja a jogok és kötelezettségek arányát, hiszen az adásnak nincs mércéje. Csak visszaélni nem szabad vele, se személynek, se közösségnek. Az igazság alapján a másiknak odaadjuk, ami neki jár. A szeretet ennél több, mert a magunkéból adunk, magunkat adjuk és nem várunk viszonzást.

Az igazságosságra törekvő rend a jogok és kötelezettségek arányának rendje. Mindenkinek annyi kötelezettsége van, amennyi joga a közösség életét általánosan befolyásoló viszonyokban is. (Persze a különböző élethelyzetek más-másfajta jogot és kötelezettséget jelenthetnek, de az arányosság mértéke nem kérdőjelezhető meg. Ismételten megjegyzendő, hogy a szeretetnek nincs határa)

De hogyan beszélhetünk igazságról, és igazságosságról, ha nincsenek abszolút kategóriák és ehhez mérhető élet? Ha az emberi jogok tartalma bármikor tetszőlegesen értelmezhető, és a jogokhoz nincs felelősség rendelve, elvárva? Az élet és méltóság relativizálása (vagy például, az hogy tulajdonunkkal, pénzünkkel felelőtlenül rendelkezhetünk, véleményünket, szavainkat felelőtlenül, illetve – bocsánat – az aktuális hatalmi érdekekhez simulva mondhatjuk) nem a leghazugabb, legalantasabb önkényuralomhoz vezet, illetve nem annak lesz az eszköze? Elvárva, hogy a ”mérce” a relatív ítélet legyen: a tartalmatlan, illetve a kifordított tartalmú szavak ugyanolyan súlyúak, mint akár a Szentírás? Ki mondja meg ezután, hogy melyik életút lehet jó, melyik gazdaságpolitika helyes, melyek az emberhez méltó magatartási szabályok? Camus? Lenin? Manderville? Machiavelli? A kereskedelmi televíziók célzott showja-i? Michael Jackson, vagy Merilyn Mason? Vagy kitalálhatok magamnak valamilyen ezoterikus hókusz-pókuszt vallásnak, a maga pszichológiájával, csak semmit ne kelljen tennem a magam tökéletességében való sütkérezésen kívül?

Jó és a rossz abszolút, embertől független kategóriáit csak akkor lehet megnyugtatóan, követhető életszabályként elfogadni, ha elfogadom, hogy van olyan örökkévaló, nem emberi erő, hatalom, amely azt létrehozta. Ráadásul a gondoskodás, a szeretet kiáramlásaként. Ha van ilyen örök és abszolút hatalom, akkor van Örökkévalóság, az időbe és térbe zárt életen túli időtlenség; és pusztuló, tökéletlen földi életünkben van remény. Remény a hallhatatlanságra, remény az örök boldogságra, remény az élet értelmére, és magyarázat minden fajta nyomorúságra, fájdalomra. Ha van jó és rossz, akkor van értelme a szeretetnek is, hiszen a szeretet a jót hozza létre, a jót igyekszik érvényesíteni az emberi kapcsolatokban, a közösségben, a világban. A szeretet, a másoknak való önzetlen adás, illetve tovább lépve: az önkéntes áldozat, a vállalt és a saját fizikális tökéletlenségünk miatti – továbbá a másoktól elszenvedett – nyomorúság jó célból történő felajánlása Istennek. A legnagyobb áldozat magáé Krisztusé, aki először vállalva az emberi nyomorúságot, Istenként emberi formát vett fel, majd kereszthalálával az önként vállalt és a mások – az ember – által okozott szenvedését felajánlotta az emberért. Felajánlotta azért, hogy a szeretet gyakorlásával ne csak jó érzést, s boldogságot adó emberi, közösségi kapcsolatokat éljünk meg és műveljünk értelmünk és lelkiismeretünk által, hanem „megnyitva a Mennyország kapuját”, életünk végén eljuthassunk az örök boldogságba.

Úgy tűnik, messze jutottunk a kartális, illetve történeti alkotmány kérdésétől. De talán mégsem, mert a kartális alkotmányok lényege éppen az, hogy az egységes szerkezetbe foglalt, és a közösségi-állami életet teljesen átfogó szabályokat mindig egységesen, a hatalmi elvárásoknak megfelelően, változóan lehet értelmezni. A hatalmi elvárások, a mértékek, pedig állandóan változnak… Ezért szükséges mindent egységesen szabályozni, hogy a magyarázat és így az irányítás is egységes legyen, és mindez kizárólag fentről lefelé történő mozgásirányban, s lehetőleg a leghatékonyabban történjen. Ezt segíti a centrális (központi) államrend, amely a demokratikus rendszereknél a hatalmi ágakat ugyan megosztja, de értelmezi is a hatalmat és annak végrehajtását, illetve, ha szükséges, a fegyelmezést központi eszközeivel egységesíti, kisajátítja és uralja. A jó és rossz kategóriáit, és más ehhez köthető abszolút kategóriákat – amihez mindig mérnie kellene magát, és a közösség által is mérhetővé, ellenőrizhetővé tenné – nem fogad el. Rendszere nem az isteni természetjogi rendszereket követi.

Voltak időszakok, amikor a centrális államrend részlegesen azt is elfogadta, de nem tartósította. Ilyen az ókori, de elsősorban a katolikus keresztény közjó fogalmára alapozott szociális jogállam követendő mintája. E szociális jogállamot népszerűsítve – azt gondolom, hogy a kommunista, fasiszta és nemzeti szocialista, nyíltan diktatórikus rendszerek időleges (megbuktatásukig történő) és történelmi ellensúlyozására – tették programmá a liberális demokráciák meghatározó, vezető tényezői. Programmá tették, mert a liberális demokráciák alternatívájaként létrehozott diktatórikus rendszerek ideológiai igazolásának része volt (legalábbis Európában) az állam által vállalt, s elvileg minden állampolgárra kiterjedő szociálpolitika.

Amennyiben beszélhetünk változatlan kategóriákhoz mért és viszonyított államrendről, közösségi önszabályzó politikai rendszerről, amely elismeri, hogy az isteni szabályzókból, és az istenképmásúságból következően vannak olyan emberi erények, értékek, (erkölcs, erény, becsület, pontosság, tisztaság, munkatisztelet, hazafiság és így tovább) amelyek hittől és vallástól is függetlenül léteznek, akkor beszélhetünk a közjóról (bonus publicum). Amikor a törvény az isteni világ és az ember között közvetít, és nem nyers hatalmi akaratot érvényesít. A közjó, a vallásos és nem vallásos személyek közös együttműködése az általános emberi erények alapján. Meg kell azonban jegyezni, hogyha ezeket az emberi erényeket és értékeket elválasztjuk az örök mércéktől, amelyek vitathatatlanok – ami úgy is megtörténhet, hogy a nép, a nemzet többsége hitetlen és vallástalan – akkor hamarosan ezek az erények sem érvényesülnek, mert megszűnik az örök ok és cél.

A közjó az egész közösség közös szellemi, lelki, anyagi valósága, amelynek minden személy része, mivel munkájával, életével hozza létre, tartja fenn, és amiből alapvetően és általában érdem, méltányosság alapján részesedik az igazságosság alapján, és csak kivételesen a számszerű egyenlőség szerint. Közjó a hagyomány, a nemzeti öntudat, a közvagyon, minden, ami a közösség biológiai, szellemi, lelki fennmaradását szolgálja. A közjó, amikor a személy jóléte nem kerül szemben a közösség jólétével, de a közösségnek is tiszteletbe kell tartania a személy méltóságát.

A közjó értelmetlenné válik, amennyiben a szabadság a vágyak birodalma, ahol bármit tehetünk a felelősség vállalása nélkül. Ahol a korlátot csak a törvények jelentik, de azok is olyanok, hogy a legkevésbé korlátoznak, vagy köteleznek (dereguláció, liberalizáció, privatizáció, – tehát a megszerzett hatalom kiemelése a közhatalom ellenőrzése alól, és például védelme magánhadsereg által, vagy az egyneműek házassága, illetve egyenjogúsítása, a kábítószerezés szabadsága, az eutanázia, pornográfia, szinkretista, szektás „vallások” támogatása, stb.). Ez a felfogás természetesen, követeli azt a hatalmi garanciát is, hogy a törvények hatalmi érdek szerint tetszésszerűen magyarázhatóak, illetve alkalmazhatóak legyenek.

Ebben az esetben a közjó azt jelenti (illetve annál nagyobb a közjó), hogy (ha) minél inkább azt tehetem, amit akarok, a közösség figyelembe vétele nélkül. Másokért ne kelljen semmit tenni, és mindenki hagyjon békén. A keresztény közjó viszont elvárja a „tevést” és „cselekvést” s nem tűri, hogy egyesnek sokkal inkább jogai legyenek, mint kötelezettségei, másoknak pedig, inkább kötelezettségei és legfeljebb papíron, tetszően értelmezhető jogai. (Vagyis jogtalan, jog nélkül való csupán). A közjó klasszikus fogalma nem tűri az ingyenes potyázó, parazita létet, de azt sem, hogy a közösség nevében felszámolják a személyt és lehetetlenné tegyék szabadságát, vagyis hogy dönteni tudjon jó és rossz között, a jó és a rossz ismeretében. Mindkét verzió egy kisebbség, a többség ellenében megvalósuló parazita kormányzásához vezet. A keresztény közjón kívül az ember már nem személy, hanem legfeljebb egyén, proletár, eszköz, vagy akadály. A gondoskodás, a felelősség, pedig botránnyá válik.

A liberális felfogású „közjó”-fogalom értelmében mindenkinek joga van hatalmat, pénzt, korlátok nélkül nőt (fiút) szerezni, stb., az önérvényesítés útját korlátok nélkül járni. (Csak a hatalmat gyakorlók zárt rendszerű összetartozása ne sérüljön!) Mindenkinek lehetséges, és akinek nem sikerül, az vessen magára és ne hőzöngjön. Beláthatjuk, hogy ez az állam- és jogszemlélet a már hatalommal rendelkezők álláspontja, azoké, akik így szereztek irányítást és rendelkezési jogokat a közösség rovására. Ez a hatalom önző, és csak szűk csoportérdeket szolgál a többiek rovására. Nem áldozatot hoz, hanem másokat áldoz fel. Nyilvánvaló az is, hogy a vágyak legnagyobb korlátja az általánosan, mindenki által elfogadott és követett normarendszer, a hagyomány, a nemzet, a család, a történelem, az állam, és maga a közösség, amely nem így akar működni. Ennek az önérvényesítő modellnek voltaképpen akadály minden, a Jó Istentől a közlekedési lámpáig. Elvárja és kiköveteli, illetve kényszeríti, hogy csak a szűk körű hatalmat biztosító szabályok és szabályértelmezések lehessenek megkérdőjelezhetetlenül elfogadottak, a változtatás kizárólagos jogának alkotmányos és joggyakorlat szintjén is megvalósuló normájával együtt. Erre jó az önhatalmú és korlátlan ateista ideológiájú alkotmánybírósági gyakorlat. Nyilvánvalóan, hogy ehhez olyan hatalmi struktúra kell, ahol nincsenek állandó és ellenőrző normák, az azt hivatott intézmények, következetes és értékalapú törvények és minden változás elsősorban központilag és kizárólagosan vezérelhető és értelmezhető. Erre a legmegfelelőbb az isteni természetjogot tagadó kartális alkotmány, akár diktatúra az, vagy akár demokratikus az államrend. A kartális alkotmányforma, pedig azért jó, mert centralizált hatalmi rendszert biztosít, ahol mindig minden, mindenkire kihatóan önkényesen változtatható.

Természetesen ebben a relativista világban a tolerancia az jelenti, hogy a jót és a rosszat egyformán el kell viselni, hiszen nincs jó és rossz, nem nevezhető semmi rossznak, vagy jónak, és ezért nem is lehet a rossz ellen fellépni, vagy tenni, de ugyanakkor hatalmi érdekből bármikor megmondható, hogy mi tartozik a tolerancia keretei közé. Mivel nem fogadja el, hogy van objektív rossz és jó, majd a hatalmi érdek mondja meg végül mi a jó és a rossz. Jelenleg most is egyforma ”értékkel” bír az, aki mosakszik, és aki nem; aki szeretne dolgozni, és aki nem; ugyanannyit ér a pornósztár, a bukott politikus, az akadémikus, a pápa, az angol királynő, a munkakerülő stb., véleménye bármilyen kérdésben, helyzetben. Persze a média, az oktatási preferenciák, a „szórakoztató ipar” stb., gondoskodik a közvéleményről, és arról, hogy kinek a szava legyen mégis mérvadó. A pénz marad az egyedüli a tekintély. De ezek immáron sajnálatosan mindnyájunk által általánosan megismert dolgok, minthogy az is, hogy bármikor „közellenség” lehet, aki akárcsak életmódjával tagadja a mai „normákat”. Nincs ma a világon demokrácia, amely ne relativista eszmékre „építkezne”, mint „közösség szervező”, mindenkire elfogadni kényszerített közös alap, konszenzus, ahol a lelkiismeret nyugalmát az elvárt magatartási formák és vélemények követése adhatja.

A világértelmezés alapelvei természetszerűen kihatnak a hétköznapi életre, a közösség egész életét befolyásoló szabályokra. Aki hisz az örökkévalóságban, az üdvösségben, az életét is megpróbálja eszerint élni. Aki nem hisz az élet a mindennapok gyakorlatára visszaható túlvilági dimenziójában, ahol a mérce a szeretet, az a rendelkezésre álló pár évtizedében próbálja megszerezni, amit csak lehet. Mivel nincsenek objektív mércék, gátlástalanul. Ha többség így gondolkodik, akkor például a gazdaságpolitika sem irányulhat hosszú távra, hanem kizárólag a napi, rövid távú, önző nyereségre, ahol a költségeket és a veszteségeket a vesztesek, a társadalom és a természet fizeti meg. A gazdasági tevékenység sem az emberre, méltóságára, fizikai-lelki-szellemi létezésre, sem a természeti következmények nincs tekintettel, figyelemmel. Hiszen az élet múlandó, a vagyon lehetőleg minél hamarabb megszerzendő. A jövőre való figyelem legfeljebb a vér szerinti utódokra és a folyamatos hatalomszerzése, növekedésre terjed ki, a többi nem számít. A legtorzabb az, ha közben azt gondoljuk, hogy így Isten akaratát teljesítjük be, hiszen minden más elpusztításával végül magunkat pusztítjuk el, vonjuk Isten ítéletét magunkra.

A „humánusabb” hozzáállás legfeljebb azt még hozzá teszi, hogy miután az emberen kívül nincs nagyobb hatalom, tehát az emberi észnél sincs tökéletesebb, ezért az emberi ész, a tudomány által majd kijavítja az esetleges ideológiai, gazdasági és minden más tévedést, ha ez akár a természet és emberek százmillióinak pusztulásával is járt. (Lásd például a gátlástalan vagyonszerzés történelmi rendszereit, helyzeteit, vagy a kommunizmust – amely szintén kevesek államkapitalista diktatúrája). Ha az emberi ész és annak tökéletessége ura a világnak, tehát annak ő adja a törvényeit, akkor méltán gondolhatja, hogy (előbb – utóbb) uralja fizikális, természeti törvényeket is. Változtathat rajta és akár kijavíthatja. (Például az embert is klónozhatja, végső soron létrehozhatja azt az ”embert” is, akinek nincs földi halála.)

A történelem azt mutatja, hogy miután az örök elvekre és a tapasztalatokra irányuló szokás által szervezett életet felváltja a pénz monetáris uralmát segítő eszmék uralma, az íratlan, történeti alkotmányok kora is lejárt. Van, ahol a régit és az újat megpróbálják(ták) egyesíteni, például az angolszász jogrendben, és alkotmányos rendben, mint Nagy Britanniában és az Egyesült Államokban, a protestáns hagyományokra alapuló konzervatív-liberális elvek alapján, de az európai történelemben a magyar közjogi hagyomány ”tartotta magát” leghosszabb ideig, a 20. század közepéig. Akkor is csak brutális külföldi katonai megszállással és diktatúrával voltak képesek, szándékuk szerint örökre felszámolni.

Összefoglalóan, a magyar történeti alkotmány olyan ősi szokásrendszeren alakult közjogi rend, ahol a „szerét tenni” kifejezés az ország dolgainak az isteni törvényekbe történő beágyazást jelentette, ahol és amelyben a bírót is „igaz, becsületes embernek” hívták (probi viri). A közösség „a józan becsületes emberek meggyőződésében élt, akiket vitás esetekben peregyezség létrehozására is fel szoktak kérni.” (Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet)

(Erre a közösségi szokásrendre épült később a bíróságok önkormányzati rendszere és őrizte meg tekintélyét a modern korban 1944-ig a magyar igazságszolgáltatás.)

Ez az ősi szokásrend, nézetem szerint, nem volt ellentétes a keresztény értékrenddel, hanem éppenséggel abban teljesedett ki, valamint a kereszténység is a magyar szokásrendben tudta magát történetében egyik legteljesebb formájában kiteljesíteni. (Sajnálatosan ezt mostanában többen vitatják, ellenkezőjét hirdetik, miközben ennek ellentmondva, a történeti alkotmányt is szeretnék visszaállítani.) Ez a közjogi rend intézményeivel a legvadabb támadások idején is, még ha időlegesen, vagy részlegesen sérülve is, de képes volt a magyar állam és a magyar nemzeti létezést megóvni. Ezt a történelem bizonyítja egészen a 2. világháború végéig.

Melyek voltak a történeti alkotmány alapelvei, a Szent Korona-tan tézisei? Azok a szokásjogi alapnormák, fundamentumok, amelyekre a magyar közösség önszabályzó rendje épült, és amelyek alapján a magyar alkotmányos rend (a magyar jogi népszokásokban is) oly sokáig élt. A magyar történeti alkotmány példája mutatja, hogy a jó alkotmány azt jelenti: a nemzet önkormányzó szokásait maga az alkotmány jelenti és testesíti meg, amely azonban a keresztény életvezetés szabályait igyekszik követni az igazság és igazságosság alapján.

 

1. A SZENT KORONA SZUVERENITÁSA

 

A magyar közjogban a hatalom teljessége a Szent Koronáé. A magyar alkotmányos rend szerint a kizárólagos és megkérdőjelezhetetlen hatalom a Szent Koronáé, Ő a szuverén. (Iurisdictio, vel ditio Sacrae Regni Coronae). Mit is jelent ez? A szuverenitás egyrészt jelenti a másoktól való függetlenséget, illetve kitágítva értelmezhető ez úgy is, hogy saját kárunkra mástól nem függünk (külső szuverenitás). Tehát elfogadható egyfajta kölcsönös, egymást segítő függőség is. A függetlenség, vagyis a külső szuverenitás feltétele a belső szuverenitásnak, vagyis a közösségen belüli korlátlan és megkérdőjelezhetetlen hatalomgyakorlásnak.

Európában ókori hagyományokig visszanyúlóan két koncepció szerint alakult a szuverenitás fogalma. Az egyik szerint, a szakrális király hagyományán alapulva, a király volt a szuverén hatalom és a jog forrása, aki másokat is bevonhat a hatalmába. (Mint például Angliában, ahol az uralkodó megosztotta hatalmát, szuverenitását a parlamenttel – „őfelsége parlamentje” és „őfelsége kormánya”.) A másik hagyomány szerint a hatalom a népé, a hatalom forrása a nép. Ez a népszuverenitás elve. A történelem bizonyította, hogy mindkét modell centrális, egy központú hatalmi rendszert hozott létre. A királyi abszolutisztikus rendszerek és a népszuverenitásra épülő diktatórikus rendszerek között e tekintetben nincs különbség. Ugyanakkor a nép által megválasztott demokratikus kormányzat abszolút jellege is nyilvánvaló. Ezt államtól, korszaktól függően lehet finomabb hatalom technikai eszközökkel működtetni, de lehet brutálisan is. A modern kartális alkotmány szükség szerint mindig biztosítja mindkettő használatát. A végrehajtó hatalmat birtokló erők a demokratikus jogállamban is – a törvényhozási többség által – befolyással bírnak a törvénykező, bírói hatalomra is. A népszuverenitás bizonyos szempontból nagyobb hatalmi jogkörrel bír, mint a királyi szuverenitás, mert az előbbi „ura” az értékek magyarázásának is a törvényhozói többség útján, míg a királyi hatalmat a hagyomány és a természetjog – legalább látszat szerint – megköti és korlátozza.

Magyarországon a hatalom teljessége nem a királyé és nem a népé volt, hanem a Szent Koronáé, amely a jogfolytonosság alapvető feltétele is. (Iura Sacrae Regni Coronae). Se a király, se a nép, illetve nevükben nem törhet senki a teljes hatalomra, mert alkotmányosan alapvetően az nem az övé. Ebből az következik, hogy a hatalom megoszlik az uralkodó és a nemzet között. Mégpedig, úgy hogy a hatalom elsődleges birtokosa a nemzet, és ő vonja be a hatalomba a királyt. A hatalom ilyen jellegű megosztása éppen a Habsburg-házi királyok ideje alatt a legnyilvánvalóbb. A szuverenitásban közösen osztoznak, anélkül, hogy az egyik, vagy a másik azt törvényesen kisajátíthatná. Ezt fejezik ki a koronatagság fogalmával (Membrum Sacrae Regni Coronae). Ennek következtében a magyar közjogi rend sajátos rendszerében nem csak a hatalmi ágak váltak szét egymástól vertikálisan (bírói, törvényhozói, végrehajtói, katonai, pénzügyi, és más hatalmi ágak is), hanem a hatalmi ágak működtetésének intézményei horizontálisan, mint a félbe vágott alma, két fele oszlottak meg egymás között, tehát a király és a nemzet között. Magyarországon tehát, minden egyes elkülönült hatalmi ág még egyszer kettévált. A hatalmi ágon belül egyes intézmények a nemzet önkormányzó hatalma alá tartoztak, mások elsődlegesen a király központi befolyása alatt álltak. Hatalmi ágakon belül az intézmények egy részét a király, másik részét a nemzet, vagy együtt működtették. Egymást – így megosztva – kiegészítették, de egymást kiszorítva nem tudták érvényesíteni hatalmukat az állam, a közösség rendszerének megtartására, hanem csak együtt, vagy egymásra utalva. Biztosítva annak a lehetőségét is, hogy az alkotmányellenes központi hatalmi kísérleteknek intézményi úton alkotmányosan ellenállhassanak. Magyarországon az önkormányzatiság – ellentétben Európával –, nem maradék elven működött, azaz annyi maradt az önkormányzatiságnak, amennyit a hatalmi ágakra osztott központi hatalom meghagyott, hanem az önkormányzatiság része volt minden hatalmi ágnak, osztozva a központi hatalommal.

Sokszor felmerült a vita, hogy a Szent Koronától átruházott hatalom a nemzetre, a népre nem jelenti-e azt tulajdonképpen, hogy a nemzet, vagy a nép maga is szuverén? Ez azt jelentené, hogy a gyakorlatban a nemzeté, illetve a nevükben eljáró megválasztott személyeké a hatalom teljessége. Erre szolgált figyelmeztetésként 1440-ben, amikor is a törvénytelenül az országból kivitt, illetve kilopott Szent Korona hatalmát (feltételezve, hogy a hatalom nem a Koronától származik a nemzetre, hanem fordítva: a nemzettől a koronára), a fehérvári országgyűlésen a nemzet átruházta egy másik koronára. Nos, Ulászló király uralmát – akit ezzel a másik koronával koronáztak meg, életében, de 1444, azaz tragikus halála után Várnánál – itthon és külföldön még inkább úgy értelmezték, hogy nem volt törvényes, mivel a király koronázása nem volt szabályos. Nem Szent István koronájával koronázták meg.

Mind Ulászló, mind Mátyás uralkodását, a Szent Korona visszaszerzés után, azzal történő megkoronázásáig, 1464-ig, a kortársak és az utókor nem tekintették törvényesnek. Ezért minden törvényt, rendelkezést, adományt, amit Mátyás addig tett, illetve Ulászlótól származik újra meg kellett erősíteni, törvényesíteni, az immáron szabályosan, a Szent Koronával, szent helyen és időben a nemzet által megkoronázott Mátyás királynak.

A reformkorban, illetve 1867 után ismét felmerült, hogy a király – mint első a korona tagjai között, a közösség fejeként (Caput Sacrae Regni Coronae) –és a nemzet – mint a korona tagjai – együtt gyakorolt hatalmának (Totum Corpus Sacrae Regni Coronae)lehet-e valamilyen akadálya, korlátja a Szent Korona szuverenitása? Jelenthet-e akadályt, ill. létezik-e valamiféle akadálya a hatalomgyakorlásnak, amennyiben a király és a nemzet egyetért? Van-e korlátja ennek a hatalomgyakorlásnak, vagy csak arra szolgál, hogy akár a király nevében, akár a nép nevében ne jöhessen létre törvényesen egyeduralom, akár diktatórikus, akár demokratikus úton, vagy akár forradalom, illetve puccs által? Természetesen ennek megakadályozása már önmagában is a Szent Korona-tanon nyugvó történeti alkotmány célja. A történelmi alkotmány, az alkotmányos struktúra alapvetően ezt szolgálta. A joggyakorlat és a törvények alapján, azonban nyilvánvalóvá lett, hogy a nemzet és az uralkodó törvényesen együtt gyakorolt hatalmának korlátja a Szent Korona tulajdona, illetve a Korona szent és keresztény jellegéből következő  – objektív értékű és célzatú – rendje.

Vajon miért alakult így, Európától eltérően a magyar hatalmi rendszer? Először is, már a Vérszerződés pontjai, a Pusztaszeri végzés hagyománya és más, régi szkíta népek belső rendjéről ránk maradt ismeretek azt bizonyítják, hogy a hatalomból, a nyereségekből épp úgy, mint a veszteségekben a nép, illetve a résztvevők közösen osztoznak. A mindennapi hatalomgyakorlás közös ügy és közös felelősség. A csúcson a legrátermettebb személy lehet, akinek szakralitását természetfeletti és a földi tapasztalatok támasztják alá. A hatalmat azonban együtt gyakorolják az arra hivatottak, végső soron az összes szabad, akik a közösséget alkotják.

Másodszor, a magyarság különleges adománya az Istentől, a történelemtől: éppen angyali Szent Koronája. Az elmúlt legalább két ezer év történelmi hagyománya szerint, az egyetlen korona, amit nép, vagy népek szentként ismertek, és tiszteltek. Az „angyalok hozta” Szent Koronának, már első királyaink óta különleges szerepe van a közjogban, a közhatalomban, mert szent jellegének köszönhetően elválik a király személyétől, és a királytól is független hatalomforrássá válik. Ennek köszönhető az is például, hogy Európában Magyarországon alakul ki először a terültet és személyeket, így a királyt is magába foglaló, de annál jóval többet jelentő, a Szent Koronával kifejezett, elvonatkoztatott állam-fogalom. Az Árpád-ház, a Turul-nemzetség fiú-egyenes ági különös megszakadása utána a Szent Korona véglegesen elfoglalja a szakrális uralkodó helyét a magyar közjogban. A király, a pápa, majd később a nemzet által is elfogadva a hatalom teljessége Ő, akit személyként is tiszteltek, tehát minden hatalom Tőle származik. A királyoknak ehhez kell méltónak lenniük, tőle kapják a hatalmukat, mégpedig a nemzet által. Magyarországon, ellentétben Európa többi részétől nem a király valóságos és szimbolikus személye jelenti a hatalom teljességét és folytonosságát.

A harmadik ok, ami miatt Magyarországon másképpen alakult a hatalom rendszere, mint Európában máshol, a történelemben az egyik legkényszerítőbb és sürgetőbb erő, ill. körülmény megjelenése volt. Egy olyan folyamat, ami 11-12. századtól – a területet uraló birodalmi és uralmi elv mellett – egy régi, de a Christiana Respublica-ban, azaz a keresztény népek közösségében mégis új, hatalomépítő és szervezési elvként jelentkezik, s hamarosan a legmeghatározóbbá erővé válik. Ez a magánbanki hitelezésre alapozott monetáris hatalomszerveződés.

A magánbankok a legbiztosabb hitelezés, illetve profit szerzés alapján úgy építik ki hatalmukat, hogy a királyon keresztül uzsorakamattal eladósítják az államot, (az állam akkor is a legjobb adós volt) illetve eladósítják, illetve bevonják az „üzleti körbe” a legnagyobb birtokosokat, jelzálogképes tulajdonná alakítják az eddig tulajdonképpen forgalomképtelen nemzetségi és királyi adománybirtokokat. Így a harapófogó bezárul. A király átadja az ország pénzügyeit (pénzverés, bányászati jogok, kereskedelmi és vámjogok, adóztatás), a hitelből magán hadsereget és magán apparátust tart fenn, erre építi egyeduralmát és ezzel biztosítja a hitelezői követelések teljesülését, a hitelezői hatalomgyakorlást. A nagybirtokosok az eddigi kötött birtokot tulajdonná alakítják át, amit a hitelezők megterhelnek jelzáloggal. Így felbomlik az a hűség kapcsolat, ami a királyt és a nemeseit összekapcsolja, a viszonyokat az újraéledt római jog fogja szabályozni. A földhitelezés, a késő középkortól folyamatosan eladósítás útján történő megszerzése, a kereskedelmi viszonyok uralása mellett, a mezőgazdasági élelmiszertermelés és kereskedelem, tartalékképzés ellenőrzését is jelenti. Ez ugyanakkor megint biztos üzlet, hiszen „enni kell”. Biztosabb, mint az arany, hiszen kevésbé lopható el. Az állam és a földek megszerzése a hitel útján pedig, az országot lakók leigázását is jelenti, ha lehet, nem nélkülözve háborús hódítást sem. Háborút országok és országon belül vívják (polgárháború), mert ez is jó üzlet, de egyúttal felszámolja – az oszd meg uralkodj elve alapján – a monetáris és az ennek megfelelő szellemi, lelki hatalmi hódítás ellenállóit, akadályait. Az ilyen jellegű magánhatalom gyakorlás eszköze a király, illetve a nagybirtokosok magánigazgatási rendszere és az azt biztosító magánhadseregek. Ezért a pénz nemcsak üzlet, hanem hatalompénz, ami az uzsora jellegéből is következik. Az uzsorás hatalmat gyakorló bankok mindig a kisebbséget jelentik, akik a kihelyezett pénzt félelemben tartással, állandó fenyegetéssel képesek visszakapni. Ehhez viszont az állami, politikai hatalmat mindenképpen meg kell szerezni, illetve nekik kiszolgáltatottá kell tenni.

A szakrális rendet felváltja a kereskedelmi, üzleti világ, amelybe a hitelező bankok bevonják a királyt és a legfontosabb földtulajdonosokat, a városok piacait. A hitelező, a király s a nagyobb földbirtokosok hármas szövetségén alapul példának okáért az angol alkotmányos rend (Magna Charta) és az összes európai királyi centralizmus és abszolutizmus is.

 

2. A SZENT KORONA TULAJDONJOGA

 

A magyar nemzet válasza az új hatalmi kihívásra egyértelmű volt. A magyar állam, Európában – archi-regnumként, a világ isteni rendjébe beágyazott, a mértéket és az egyensúlyt adó – nagyhatalom, csaknem hét évszázadon keresztül az Árpád vezette honfoglalás után. A magyar állam nem csupán regnum, azaz királyság, hanem megint csak Európában egyedül, az egyetlen archi-regnum, azaz fő, első, ősi és szent királyság. Az arche rendet, azaz mindenki számára a mércét jelentette a keresztény – az égi Jeruzsálem földi rendjét megvalósítani kívánó – Európában. A magyar állam, egészséges, közösségi szerveződése és anyagi ereje – közel hét évszázadon keresztül – egy időben, egyszerre a két akkori legnagyobb területű világbirodalmat tartotta távol magától: a nyugati és a keleti császárságot, Bizánctól a török szultánságig. Az állam és a közösség feje, a Szent Koronával koronázott király, Európában az egyedüli, élő apostol, tehát nem csupán az apostolok „utódja”, s aki a diplomácia rendben a császár után következet.

Ugyanakkor nemcsak a területi hatalmakat tartotta magától távol, hanem a hitel és az üzlet alapján gyarmatosító monetáris uralmi rendet is. Először is, II. András korában már biztosan, Európában elsőként elválasztották Magyarországon a király magánkincstárát, az államkincstártól. A koronának, tehát a királytól független javai és jövedelmei vannak. (Bona et peculium Sacrae Regni Coronae). Bevezették az „elidegeníthetetlen korona javak” fogalmát, amelyet a nem privatizálható állami vagyonként lehet értelmezni. A király eladósítása így nem jelenti egyben az állam eladósítását is, illetve nem lehetett minden közösségi vagyont forgalomképessé tenni. Az Aranybullában, pedig megtiltják az idegenek hazai pénzváltását és minden más szabad monetáris tevékenységüket. Más vonatkozó korlátozó és tiltó rendelkezések mellett a dekrétum gondoskodóan szabályozza, illetve megállapítja, megerősíti a magyar társadalom minden rétegének jogait és kötelezettségeit, azok arányának fenntartásával. Az Aranybulla tartalma és célja tehát ellentétes, más, mint a Magna Chartáé. Ugyanis a magyar világ már akkor fájdalmasan szembesül azzal, hogy a pénz hatalma csak jogokat kíván az azzal rendelkezők számára, kötelezettségeket viszont nem akar vállalni, sőt már azok viselésének „ötlete”, de a terhek viselői ellen is arrogánsan lép fel. (Erre a korszak egyik legemlékezetesebb példája, Gertrudis királyné tragédiája). Már pedig, ahol megbomlik a jogok és kötelezettségek aránya, ott egyeseknek a jogai növekszenek, a többieknek pedig a kötelezettségei. Az igazságtalan rendszer, pedig az egész közösséget felbomlasztja, a magyar államot (is) tönkreteszi. A monetáris hatalom által Európában először kirobbantott általános pénzügyi és kereskedelmi válság (1347- 49) hatására pedig –eltörölve az Aranybulla 4. paragrafusát, (amely nagyon kivételes esetben engedi a családi, nemzetségi örökítést, ha a földbirtokos fia hősi halált hal) – 1351-ben megállapítják az ősiség elvét, az aviticitas-t, vagyis, hogy Magyarországon csak kivételesen lehet a földre (termőföld, erdő, vizek), ingatlanra tulajdonjogot alapítani, a nemzetségi és az adománybirtok tekintetében, valamint az azt művelő eszközök, jószágok tekintetében egyáltalán nem. Így a forgalomképtelen közösségi javak, az elidegeníthetetlen korona javak mellett kibővültek a magánosok (nemesek és parasztok, az egyház, stb.) birtokában és használatában lévő ingatlanokkal, földekkel.

Megerősítve azt a szokásjogot, amely addig, még kivételes esetben sem engedte gyakorlattá válni a szabad örökítést, amely része, az „előszobája” a teljes tulajdonosi rendelkezésnek. A föld tulajdonosa az, akié a hatalom teljessége is: a Szent Korona. Magánszemély földjét nem adhatta el, nem ajándékozhatta el, szabadon nem örökíthette és mivel rendelkezési joga nem volt, ezért jelzáloggal sem terhelhette meg. Magyarországon csak birtokos családok vannak, akik a földet birtokolják és használják és, akiktől ugyanakkor nem lehet a földet se államhatalmi úton (kivétel a hűtlenség), sem eladósítás útján elvenni. Nemcsak a földet, hanem az azt művelő eszközöket, állatokat sem, mert azok is ingatlannak számítottak. Magyarországon csak birtokosok vannak, a birtokba pedig a tulajdonos adhat, ill. engedhet, az pedig a Szent Korona. Ezért minden birtokjog gyökere a Szent Korona. (Radix Omnium Possessionum Sacrae Regni Coronae).

A nagy gazdasági válság következménye 1347-48-ban akkor is az volt, mint mindig. A szegénység, a polgárháborúk, államok közötti hosszú háborúk, amit a pestis tragédiája még drámaibbá tett. A válság célja az volt, hogy végleg megtörjék az egyes államok ellenállását, uralkodóvá tegyék a monetáris hatalmat annak üzleti szellemével, miközben ezzel együtt már akkor, tudatosan próbálták a keresztény rendet és életszemléletet felszámolni. Miután minden korábbi monetáris törekvés ellenére  – Magyarországon még Mátyás halálát követően, az üzleti és korrupció szellem időleges meghonosítása ellenére, polgárháború kirobbantásával, majd a török hódítás nyomás sem lehetett a földet sem a nemestől, sem a paraszttól elvenni, – 1848-ban az ősiséget eltörölték, a földtulajdon jogát elvették a Szent Koronától. Ennek tragikus következményeit ismerjük.

Európában a hasonló folyamatok már a 15. és a 16 században tömeges éhhalálhoz, a koldusok tömeges felakasztásához, és a gyarmatosításhoz kötött kivándorláshoz vezetett, polgárháborúkat, és elmélyült morális válságot eredményezett. Nálunk is, a 19. század közepétől folyamatosan, a korábbiakhoz és más európai államokhoz képest (esetenként radikálisan) kisebb népesség növekedést, kivándorlást, a volt nemesi és paraszti birtokok eladósodását, tönkremenetelét és új típusú szegénységet, és a nemzet megosztottságát hozta a 19 század végére, a 20. század elejére. Az ősiség eltörlése után is fennmaradt azonban az, hogy a Szent Koronának lehet tulajdonjoga, amely körébe tartozó dolgokra a forgalomképtelenség a jellemző, megkülönböztetve attól az állami vagyontól, amely éppenséggel el is adható. Történelmünk során a Szent Korona tulajdonjogának fogalma bizonyult a nemzeti vagyon védelmének legbiztosabb jogi és gyakorlati eszközének is. 

Werbőczy korában különösen, de az azt megelőző évszázadban a „recept” az volt, hogy a monetáris kereskedelmi és hitel – tőke szövetkezett a legnagyobb földtulajdonosokkal, azokat mintegy üzlettárssá téve. Ennek következtében az adott közösségen, országon belül a többiek kárára történő vagyon koncentráció, gazdagodás következett be. A 14., de főleg a 15. századtól a szociális olló egyre radikálisabban nyílik szét. Ez több helyen nagy belső, polgárháborúhoz is vezet, illetve radikális eszközöket használó abszolutisztikus uralmakhoz. Ez történik Angliában, Franciaországban, az egyesült Spanyolországban, a Német Nemzet Szent Római Birodalmában. A vallási szakadás a 16. századtól, pedig csak növelte a megosztottságot. Magyarországon Mátyás király halála után – aki „igazságosként” az országon belüli egyensúlyt is képes volt fenntartani a paraszti középbirtok és a nemesi birtok között, hogy azok ne egymás rovására termeljenek és kereskedjenek – a korszak első számú pénzügyi világbirodalma, a Fuggerek által felépített Habsburgok és a szintén tőlük hitelfüggővé tett Jagellók közös kormányzás következik. Ennek első számú végrehajtója az egyesülő Spanyolországból Budára exportált és itthon „kikeresztelkedett”, főrabbi családból származó Fortunatus Imre, s az 1490-es években kezdődő, több évtizedes „pénzügy-miniszterkedése”, illetve „Nemzeti Bank elnöksége”.

A monetáris gyarmatosítás elleni harc vezére, Bakócz Tamás mellett Werbőczy István volt, aki a magyar pártot (így hívták) vezette az udvar, illetve az egyes nagybirtokosok szövetségével szemben. (Ők voltak a „kalandosok pártja, vagy német párt”.) Elérte, hogy a hagyományos magyar közjogot ne váltsa fel a pénz és az üzlet joga, hogy Magyarországon továbbra se lehessen fogalomképes a föld, és Európában egyedül állóan, még a parasztoktól se lehessen senkinek se elvenni a földet. A jogrend fenntartásával biztosított egyensúly megakadályozta, hogy itthon is permanens polgárháború folyjon. (Ennek következménye egyrészt az lett volna, hogy a nagy többség tönkremegy, mint Európában máshol is ez megtörtént. Másrészt, tekintettel a két irányból jövő katonai hódításra is, nem csupán a három részre szakadás történik meg 1541-42-től, hanem nagy valószínűség szerint magának az ország megszűnése bekövetkezhetett volna.) Magyarországon a török időkben is nagyobb volt a parasztság életszínvonala, mint általában Európában máshol! A jogok és kötelezettségének alapján működő jogrend 1514 után is csak azokat kötelezte továbbra is az államköltségek közvetlen fizetésére, illetve a háborúban részvételre, akiknek országos jogaik voltak. Azt viszont szerezhetett az, aki önkéntesen háborúba megy, és amire sajnos a török háborúk folyamatos kényszerű lehetőséget adtak. A 16. században a Szent Korona-tan rendszerén kialakult állami közigazgatási rendszer továbbra is biztosította, hogy a magánhatalmi igazgatás és magánhadseregek ne vegyék át a helyét az alkotmányt, azaz az államiságot és a nemzeti megmaradást védő, az önkormányzatiságra alapozott közigazgatásnak, továbbá a közigazgatás ne a magánhatalmi önkény eszköze legyen. Különösen intő jel ez a mai magyarországi viszonyokra tekintettel.

Nálunk a „klasszikus” jobbágyi helyzet éppen Mária Terézia alatt következik be, aki a közös használatú földeket a nemesi birtokosnak adta, így az eddigi nemesi-paraszti földbirtok együttélésben a parasztság hátrányba került, amin az úrbéri rendelet sem változtatott, hanem inkább a megmaradt védelmét jelentette. Megakadályozta ugyan, hogy a parasztokat tönkre, földön futóvá tegyék, mint ahogy történt ez például Angliában a 15. és 16. században, de anyagilag és társadalmilag kötötté tette és többek között a hagyományos élet fenntartó ártéri gazdálkodás felszámolását is előidézte.

Werbőczy István és pártja 1525-re megdönti a „bankár kormányt” is. Hiába a Fugger és a Török Birodalom szövetsége, a Cambray-i béke után (1529) és a harmadik itáliai háború nyomán Magyarország közöttük történő felosztásának elhatározása, (ennek folyománya a Nagyváradi béke 1538-ban), továbbá az üzleti szellem térnyerése, és a korrupció, a bizalmatlanság elhintése, az országot és a nemzetet nem sikerült felszámolni. Hála a Szent Korona szuverenitásának, az abból fakadó hatalmi megosztásra az állami intézmények és a közigazgatás működésében, továbbá a termőföldet is magába foglaló Szent Korona tulajdonjogra, amely rendszer fenntartására minden (Habsburg) uralkodónak megkoronázásakor esküt kellett tennie. Történelmünkben újból és újból bebizonyosodott, hogy az esküszegés nem kifizetődő „üzleti vállalkozás”. Ugyanis az hatalmi rendszer és közigazgatás eredményes ellenállásához vezetett, amit kiváltani centrális önkénnyel és katonasággal nagyon sokba került és fenntartása rövidtávon is államcsődöt és az egész Habsburg birodalomnak ráfizetést eredményezett. Még annak ellenére is, hogy az egész osztrák-Habsburg európai birodalom aranybevételének harmada még a 17. század első felében is a felső-magyarországi, felvidéki aranybányákból származott.

A Szent Korona-tan alkotmányos rendszere az államiság és a nemzet felszámolását megakadályozta, azért mert a hatalom teljessége a koronáé, ebből következően az uralkodó és a nemzet megosztva gyakorolja a hatalmat, továbbá, hogy a földet nem lehetett kihúzni a köznemesség, a parasztok, és az egyház alól. Ugyanis a föld adta független egzisztencia volt a záloga a megingathatatlan önkormányzatiságnak, amelyre támaszkodva működött az egyébként is megosztott, de nem ritkán önkényes célokra használt központi hatalmat ellensúlyozó mechanizmus. A Szent Korona részeként, pedig mind az erdélyi fejedelem, mind a horvát király a Szent Korona jogából származtatva, egyben magyar királyként, illetve Erdélyben a fejedelmek korszakában, a fejedelem a király által elismerve uralkodott. A Szent Koronából származtatott hatalom következtében mind a három országban: Magyarországon, Erdélyben és Horvát-Szlavón országban egységes jogrend volt, melynek alapja a Werbőczy István által a nemzet és jogainak, az ország védelmében összefoglalt és összegyűjtött szokásjoga. A Szent Korona, mint a szuverenitása forrása, illetve a közös állampolgárság mind a három országban tartotta meg azok közjogi egységét.

A Magyar Királyság belső hatalmi rendjét a Szent Korona-tagság alapján, ahol a király első, de mégis csak egyik tagja volt a hatalmat gyakorlóknak, aminek következtében a hatalom a király és a nemzet között megosztott volt mellérendelő hatalmi szerkezetként is leírható, amely ellensúlyozni volt képes az esetenként önkénybe fordult kizárólagosan alá-fölérendeltség elve szerint működő központi, centralista hatalmat. Viszont kiegészítette és hatékonnyá tette, ha az alkotmányosan működött.

A Szent Koronának tagjai nem csak személyek voltak, hanem országok is, akik Magyarországgal súlyuknak megfelelően mellérendelő viszonyban voltak. Ez alakulhatott társországi viszonyként, perszonálunióként, vámunióként, vagy más formában is. Mindenképpen egymást segítő kölcsönös függőviszonyként írhatóak le ezek az államközi viszonyok, ahol a Magyar Királyság volt az egyensúlyt megjelenítő hatalom. Ez nevezték Szent István birodalmának, ahol az államok viszonylatát nem a kizárólagos egyoldalú függést jelentő alá-fölé rendeltség szerint alakították, hanem a közös célok szerint rendezett egybetartozás szövetségeként. A szuverenitás megosztott volt, annak teljességével csak a Szent Korona rendelkezett. Így működött a magyar állam szövetségi rendszere a fejedelmi és a hun – szkíta hagyományok alapján Szent Istvántól a Jagelló korszak végéig. A mellérendelt, osztott szuverenitás eszméjén alapuló partnerség nem csak a mai Európa, hanem Magyarország és a minket körül vevő országok közelebbi viszonyrendszerének alakításában is sikeres történelmi modell lehet. Különösen azért is, mert a Szent Korona országai közötti kölcsönösen egymást segítő partneri viszony, a Szent Korona országaiban a magyar és más nemzetek partneri viszonyán alapult. Ahogy Magyarország képes volt Európában az államok között egyensúlyozni mindegyik javára, úgy volt képes a magyarság egyensúlyt tartani más népek között az országon belül. A történelem sajnos folyamatosan bizonyítja, hogy más nép nem képes ilyen „bűvészmutatványra”. Ennek alapja a másik partnerként és nem prédakénti kezelése, illetve a jogok és kötelezettségek arányának megtartása mások öntudatának tiszteletben tartásával. Csak azokat kell kivetni – István király Intelmei alapján – akik arrogánsak, azaz csak jogokat követelnek, kötelezettségeket nem vállalnak. Azaz másokat kizárva uralkodni kívánnak a többiek felett, akiket semmi másnak, csak prédának tekintenek.

1867 után, a jogfolytonosság helyreállításakor nem rendezték azt a nyitott kérdést, ami az ősiség eltörlésének következménye lett, azaz a földtulajdonlás szabadsága és a hitel és kereskedelmi viszonyok okozta paraszti és nemesi elszegényedés, elszegényítés drámai ellentmondását. Ezért szociális alapon sikerült, „ügyes” liberális szellemi háttérrel és internacionalista radikalizmussal a nemzeti és a népi gondolatot szembe állítani, amely szembeállítás máig a magyarságon belüli egyik törésvonal. Bosszúból, Werbő­czyből egyik oldalon hőst (teljesen megalapozottan, de csak, mint zseniális jogalkotót, a nemzeti alkotmányosság vitathatatlan fejedelmét, a magyar jogászi géniusz szimbólumát), a másik oldalon, pedig mumust csinálni. Belőle, aki megakadályozta, hogy a parasztságot és a köznemességet tönkretevő, egyoldalú vagyonmozgás és rendszerváltás még három és félévszázadon keresztül ne következzen be, és akinek jogászi, politikai tevékenysége alapvető volt az ország megmaradása érdekében. (Kortársként a pálos Martinuzzi Fráter György bíboros szerepe volt ilyen súlyos és fontos, akit az ország történetének kritikus helyzetében gyilkoltak meg. Hiába próbálta a pápa bíborosi rang akadályozásával megmenteni őt, védelmet adni neki. György testvér és Werbőczy István korábban I. (Szapolyai) János király tanácsadói is voltak.)

1848-ra, de később még inkább, Széchenyi István is belátta, hogy az ősiség felszámolása a magyar kézben lévő kiegyensúlyozott hitelviszonyok nélkül nem kedvez a magyarságnak. Az egyoldalú modernizáció magában hordja a becsapás és a pusztulás lehetőségét. Széchenyi István korában, a számára példát jelentő angliai nagy és középbirtokosok már régen a pénzügyi arisztokrácia köréből kerültek ki. A Tudorok korában elkezdődött drámai átalakulás a Hannoveri dinasztia idején teljesedett ki. (A 20. században, pedig felgyorsult az elsődlegesen monetáris tevékenységet folytató családok kezében történő nagymérvű birtok koncentráció, miközben a többiek a mai napig folyamatosan mennek tönkre.) Magyarországon is, az 1885-ös főrendiházi reform után, amely adócenzushoz kötötte a felsőházi tagságot a nemesi cím mellett, nagyon rövid idővel látványossá vált, a hitelező-kereskedő új nemes családok térnyerése a régiek rovására.

(Bár azok között is már számosan a Habsburgok által felállított a Neoaqvistica Comissio –Új Szerzeményi Bizottság – tevékenysége és a Rákóczi-szabadságharc kompromisszumos befejezése után szerezték meg birtokos pozícióikat. Az Új Szerzeményi Bizottságot 1688-90 között állíttatta fel I. Lipót, hogy a felszabadított Magyarországon a régi jogosultak ennél a bizottságnál igazolják igényüket, korábbi jogukat földjeikre. A bizottság tagjai nem magyarok voltak. Akiknek a bizottság elfogadta a jogosultságát, azoknak is ki kellett fizetniük a föld értékét, vagyis sajátjukat, jogos birtokukat meg kellett vásárolniuk a kincstártól. Ez a bizottság, tulajdonképpen, mintegy privatizációs hivatal működött, ahol nem magyar tagokból álló testület többnyire nem látta igazoltnak az igényeket, aminek következtében, I. Lipót adományként újra kioszthatta a földet. Persze a döntéseket lehetett perelni, de az elszegényedett pénz nélküli nemesek ez nem tudták megtenni. Ez a helyzet, valamint az, hogy a várak katonaságát üres zsebbel bocsátották el (nem kaptak földet), továbbá, hogy egyes a töröktől visszafoglalt területekre ezzel egy időben vezették be azt, hogy magyarokat nem engedtek letelepedni, csak más nemzetiségűeket, a magyarság teljes anyagi tönkremenetelével, illetve kipusztulásának reális közelségével fenyegetett. (Így például ebben az időben folyt a nagy szerb betelepülés is magyar és horvát területekre.) Ekkor már nem létezett önálló politikai entitásként Erdély sem, ami a korábbi évszázadban sikeresen ellensúlyozta, vagy akadályozta meg az ez irányú nyugatról jövő fenyegetést. Ezek és más égbe kiáltó igazságtalanságok vezettek a különböző felkelésekhez, ill. szabadságharchoz, így a II. Rákóczi Ferenc által vezetetthez is. A Rákóczi-felkelést lezáró béke és országgyűlés és a király által hozott törvény alapján a bizottság tagjai magyarok lettek. Az 1712-es országgyűlés végleg eltörölte az Aranybulla ellenállási záradékát is. Az 1703-as felkelés törvényességét is az ellenállási záradékhoz kötötték. Mondván, hogy 1687-ben, amikor ezt először eltörölte a király és az országgyűlés, nem volt törvényes, miután az ország idegen katonai megszállás alatt állt. A szabadságharc egy akkori jogfolytonossági tényre alapozta legitimitását – törvényességét. )

A földbirtok nem áll meg, ha a földtulajdonosok között – a föld nagyságától, illetve attól függetlenül is – nincs átfogó partneri pénzt és piacot teremtő gazdasági és politikai együttműködés, és nincsenek kikerülhetetlen súlyú politikai érdekképviseleteik. (Széchenyi István ezt is megpróbálta szervezni.) Ha az állam hitel és támogatási politikája nem ad általános garanciát, ha feldolgozási, értékesítési, és hitel lehetőségek nem a gazdálkodóktól függő, általuk működtetett rendszerek, akkor csak idő kérdése a földdel gazdálkodók tönkretétele. A megoldás talán a Szabó Béla jogász és mások (így Kossuth Lajos) által javasolt – a forgalomképtelenség fenntartása mellett – a paraszti birtok nemesítése lett volna. A nemesek és a parasztok újból jogi egyenlősége nem földek egyforma forgalomképességét, tulajdonba adását, hanem az ugyanolyan jogot adó általános nemesítés, az ősiség közvetlen kiterjesztését jelentette volna. A kölcsönöket, pedig az önálló Magyar Nemzeti Bank nyújtotta volna, mögötte a Kárpátok aranyának, színesfém készleteinek fedezetével. A jelzálogot a hitel fedezeteként, esetlegesen az üzem és a megtermelt érték lehetne tenni, stb., mint ahogy ma is működnek Magyarországon a nagybirtokok. Már a 19. században nyilvánvalóvá vált, hogy lehet úgy is modern mezőgazdasági termelést végezni, hogy kizárjuk, azt hogy külföldi kereskedelmi bankok monetáris rendszere és hatalma alá kerüljenek a hazai földek, erdők és vizek. Ma az ősiség jellegű védelmet Magyarországon a nagybirtokok élveznek csak, bár alig várják, hogy az általuk bérleti viszony alapján használt termőföldet tulajdonként is megszerezzék.

 

3. A SZENT KORONA ÉRTÉKRENDJE, A SZENT KORONA TAGSÁG MINŐSÉGE

 

A magyar Szent Korona szent. Ami azt jelenti, hogy élő égi kapocsteremtő és teremtett között. A Gondviselés különlegesen jelen van ebben az empirikusan kézzel fogható tárgyban. „Újszövetségi Frigyládaként”, ahogy a szent és szerető hagyomány tartotta, szimbóluma és beteljesítője annak a magyar küldetésnek, feladatnak, hogy szkíta népek utódaként a Vízözön korától, Nimród és Attila örököseiként, a magyarság és a magyar állam az örök igazságot és igazságosságot fenntartsa a világban.

A Szent Korona a Szűz Anya, mint a Világ és Magyarország királynőjének koronája. Ha a hatalom teljessége a Szűz Anyáé, akkor rajta keresztül az Ő Szent Fiáé, amit a korona szent jellege is magyaráz. A koronán az egységes, a képíráson olvasható keresztény szimbólumrendszer, a teremtő Ige – az isteni Igazság, valamint a gyógyítás kozmológiájába, világába kapcsolja be azt a királyt, akit ezzel a koronával koronáznak, és a magyarságon keresztül, a magyarsággal együtt azokat a népeket, amelyek a Szent Korona területén élnek.

A magyarság feladata, őseink hagyományát követve és beteljesítve, az igazság rendjének élése, annak helyreállítása a gyógyítás, az okos, gondoskodó szeretet politikájával. Ez viszont csak az Istennek tetsző élet alapján lehetséges. A Szent Korona olyan különleges, hogy a magyar koronázási rendben királlyá nem az ószövetségi hagyományú, szentelt olajjal történő megkenés a szükséges és elégséges aktus, hanem a teljesen újszövetségi programú, a Szent Koronával történő megkoronázás. Miután a korona a hatalom, s a hatalom forrása, éppen ezért a jogok forrása is a magyar jogrendben. Nagyon szépen írja Werbőczy a Tripartitum előszavában, hogy Magyarországon az tekinthető jognak és törvényes jogalkalmazásnak, ami összhangban van az isteni természetjoggal, az igazság alapú jogrenddel. Vagyis senkinek nincs több kötelezettsége, mint joga. A jogok, pedig azok súlyával köteleznek. A jogokat, amelyek a Szent Koronától származnak, és amelyeket a Szent Korona véd, egyértelműen az örök isteni törvényekkel lehet összhangban alkalmazni, illetve a törvényeket ebben a szellemben meghozni. Ez a jogrend a keresztény méltóság érvényesülését hivatott szolgálni, vagyis, hogy az ember szabad döntéseivel ne tagadja meg véglegesen magát, mint az isten képmását. Ne döntsön végérvényesen a rossz, a gonosz, a pusztítás mellett, amellyel másokat, és végül magát is elpusztítja. A történelmi körülmények következtében ez nem mindig sikerülhetett, de ott volt a szokásjog, amely leronthatta és le is rontotta, nem engedte érvényesülni a nem megfelelő tartalmú és a törvénytelenül hozott jogszabályokat. A szokásjog, amíg a közösség a hagyománnyal igazolt, igazság alapú renddel, a természet rendjével összhangban él, addig képes önmagát mások javára is kormányozni. 

A Szent Korona-tan, miután a nemzet évszázados, évezredes szokásából alakult, ezért nem kerülhetett szembe magával az azt éltető szokással. A Szent Korona minden rendű és rangú, magyar és nem magyar embert egyesített az iránta érzett felülmúlhatatlan tisztelettel, hűséggel és szeretettel. A repedések igaz, már a 15-16. század fordulóján megjelennek. A 19-20. században már, mintegy elhatalmasodott rákbetegség, nagy nemzetközi és nemzetközi hátterű itthoni „politikai – ipar” dolgozott a repedések mélyítésén. A szokásjogra alapozott Szent Korona-tan és a jogrend szembeállításának merényletére, a hazaárulásra, lassú, következetes tevékenységével, azonban csak külső ellenséges erő befolyása, hatalma volt képes. A mi jóhiszeműségünk, megtévesztésünk majd morális gyengeségünk, Isten és a templom elhagyása nyitott kaput ezeknek a befolyásoknak, hatásoknak, erőknek. Javunkra szól, azonban, hogy végső vereségünk talán még most sem következett be. Ennek kivédésre alakítottak ki az elmúlt évszázadokban olyan törvényhozói mechanizmusokat a nemzet intézményein belül, (megyegyűlés, kerületi ülés, országgyűlés, valamint a királlyal, továbbá a rendi ellenállás egyik ősi intézménye, „ius inertiae” (a halogatás joga), hogy a törvény, a jogszabály megfontolt legyen és az általános konszenzustól, s ne a pillanatnyi erőviszonyoktól, többségtől függjön, illetve a király önkényes akaratától. Az aki, átlépi a szokást, csak úgy teheti meg, hogy felrúgva az ország alkotmányos intézményeit, közjogi mechanizmusait, átlép a törvénytelenségbe.

Ami a katolikusoknak a Boldogasszony pártfogása és királynői hatalma, a Regnum Marianum, Szűz Mária Királysága, Országa, az a protestánsoknak az emberi esendőség fölött álló örök isteni igazság, az isteni törvény, amely megkérdőjelezhetetlenül végső rendezője a földi viszonyoknak, az ország jogrendjének. A jogok Istenhez köthetők, ezért el nem vehetőek. A Szent Korona, és a Szent Korona-tan, így végérvényesen az ország általános jogrendjének alapjává vált. Összekötötte azokat is, akiket idegen uralom a vallás különbözőséggel a keresztény – keresztyén hiten belül megosztani kívánt. A jogok tehát az isteni örök törvényekből származnak. A földi törvényeknek az isteni mutat tükröt a magyar közjogban. Ez mind abból következik, hogy a korona szent és a korona a szuverén.

A magyar király apostol. „Az apostol nem egy közösségnek a püspöke, hanem az egész Egyház misszionáriusa.” (A királyok koronázásakor a felkenés a püspöki hatalom átadását is jelentette, felkenték, mint egyházszervezőt és hittérítőt). „Az apostol alakja minden, csupán helyi Egyházakban való gondolkodás legerősebb cáfolata. Személyében az egyetemes Egyház jut kifejezésre; jótáll érte és egyik helyi egyház sem sajátíthatja ki a maga számára.”

„A magyar király nem az apostolok utódja, hanem maga is apostol, akinek a munkája az egyetemes és nem csupán egy helyhez, vagy országhoz kötött szolgálat, „mely csupán az apostol egyetemes tekintélyével magyarázható.” (Az idézetek: Joseph Ratzinger: A közép újra felfedezése. Az eucharisztikus ekkleziológia egyetemes egyházi struktúrái. 227. o. Szent István Társulat, 2008.)

Ez a küldetés, feladat ugyanakkor a magyar király és az őt választó nemzet hivatása. A király és a nemzet küldetése egyetemes, a háttere, pedig a saját országa. A keresztény világban egyedül a magyar király apostol, akit az egyetemes üzenetet hordozó és Isten közvetlen kegyelmét közvetítő Szent Koronával koronáznak meg. (Miután letette a törvények és szokások megtartására az esküt. Vannak tudományosan is elfogadott szerzők, akik szerint már István király egyházi esküjét is közjogi jellegűnek és „nemcsak” egyházinak kell tekinteni, mert a Szent Korona és régi magyar hagyományok még a szakrális király hatalmát is keretek között tartják, illetve erősítik a szent rend érvényesülése irányába.) A Szent Korona, a Világ Királynőjének koronája, beavató korona, és formáját tekintve császári korona is.

Láthatjuk, hogy a magyar királynak milyen kiemelt feladata van a világ szakrális rendjének fenntartásában, alakításában, védelmében. A magyar király (elsőként Szent István) egyházszervező tevékenysége egyetemes jellegű és hatású. Feladata a különböző népek, a különböző rítusok egy egyházban tartása, Jézushoz vezetése, az egyetemes egyház védelme, az egy tanítás alapján. Egy egyetemes újszövetségi világi rend megalkotása, és tovább vitele, amely az ószövetségi hagyományt és tanítást Krisztus tanítása alapján látja és nem fordítva.

István király egyházszervezése is így érthető meg. Nem egy provinciális egyházat szervez meg, de nem is egy helyi egyház szokásait, rítusait, illetve királyi világi hatalmát kívánja a többire rákényszeríteni, monopolizálni, hanem a latin, görög és magyar – szkíta hagyományokat összekapcsolva egységes rendszerbe foglalni. Mint ahogy Szent Pál is görögökről, zsidókról és szkítákról beszél. (Szent István a keleti egyház szentje is. Magán a koronán is a latin, görög és talán más hagyományú szimbólumok is találhatóak, „olvashatóak”.)

A magyarországi egyházat is meg kellett szervezni, hogy része legyen az egyetemesnek, hogy beillesztve az egyetemes szervezetbe, annak meghatározó befolyásolója legyen.  Erre éppen a magyar és magyar hagyományú király alkalmas, mert a magyar – az egyenrangúság alapján egyesítő – hagyomány: nagyon ősi. A „szkíták a szívükben hordják az igazságot” öröksége ez. A teremtő Istenanya mindenkori tisztelete, és a keleti és nyugati hagyományoknál sokszor szigorúbb szokások, és ezzel együtt a közösségnek a nagyobb áldozatra képes ereje az igazság védelmében, s uralomra juttatásában – az ősi magyar és (hagyományunk és az újabb történeti kutatások szerint is) a mi etnikai, nyelvi, kulturális rokon népeinknek a kifejezett küldetése. Ezt a küldetést teljesíti be az apostol(i) király és (Magyar)országa, valamint magyar népe. Ezért csak ennek a népnek a királyát, a szent Turul nemzetségből származó fejedelmét hívhatja el az Úr erre a nagy feladatra.

A régi hagyomány és a mi korábbi öntudatunk, vagyis a Vízözön pusztításán átmenekített, értékeket őrző szkíta népeknek a közösségi tudata és hagyományvilága az utolsó idők, a „beteljesülés”, a beteljesítés” „generációjaként” tekintette a magyar népet, és lakhelyét, az áldott Magyarországot. A mi öntudatunk az –nyelvünk, s kultúránk szerint is – , hogy mi az idők kezdete óta jelen vagyunk a Kárpát-medencében. Ki tudja hogyan, de a szkíta-(hun-avar-magyar) népek több hullámú betelepedése a Kárpát-medencébe, és ugyanakkor az állandó jelenlét sem zárja ki egymást. Árpád és népe is hazajött, követve az ősök útját. Hagyományaink nemcsak Európához, annak is nagyon ősi múltjához, de egész Ázsiához (sőt más kontinensekhez is), így a Közel-kelethez is kötnek minket. E múlt útjelzői: Melkizedek, Baalbek, Szkítapolisz, Sálem, és hosszan folytathatnám.

Az ószövetségi hagyomány nem túl barátságos azokkal, akiket mi őseinknek tiszteltünk, de Nimród ott is kétségkívül a föld első egyetemes, szakrális uralkodója. Ezékiel próféta, majd János evangélista szerint is Góg és Magóg népe a legkritikusabb időkben a „kizökkent időt”, az igazság uralmát állítja helyre. Ez lehet, hogy fájdalmas, de Isten akarata érvényesül általuk. (Felmerül az is, hogy a Jelenések Könyvének utolsó idők fehér lovasa, „akit megkoronáznak” nem-e a szkíta népeket jelöli, aki a pusztulásban a  tisztát, a „fehéret”,  a  jót, s, az alternatívát jelenti? Jézus az utolsó idők eljöveteléről beszél, és a magyar, de az egyetemes hagyomány alapján is, a szkíta népek – történetüket beteljesítve a szakrális magyar keresztény királysággal, a Szent Koronával – állandóan jelen vannak a világtörténelemben, mint az igazság áldozatának népe.)

Szent Efraim és – a kereszténység első századaiban – Góg és Magóg népeként egyértelműen a szkítákat, kiemelten a pártusokat és a hunokat azonosítják. Szent Jeromos arról tudósít, hogy a hunok a nyelvükön éneklik a zsoltárokat, és saját püspökségeket is megszerveztek. Majd a krónikák és a hagyomány arról tudósítanak, hogy a hunok és a magyarok értik egymás nyelvét, minthogy rokonaik egymásnak.

Attila (Atilla) nagykirály, a korabeli világ első és leghatalmasabb ura, pedig különleges szerepet kap az emberiség üdvtörténetében. A római – görög mintájú birodalom helyett egy alternatív hatalom szerkezetű birodalmat hoz létre, amelynek egyértelmű folyatója majd a magyar állam, a fejedelmi és a királyság korszakában is. Találkozása a pápával, Róma püspökével, majd az arkangyalok szavára, visszavonulásával pedig, Szent Péter utódját akkor és mindörökké megkérdőjelezhetetlenül az összes világi és szakrális uralom fölé helyezte. Ha Attila, égi szóra elismeri azt a hatalmat, amit Róma püspöke jelent, vajon kikérdőjelezheti azt meg? A pápa szakrális hatalma csak egy valamire nem terjed ki: a Szent Korona szentségére, szakralitására. Bár keresztény szempontból szentelménynek számít, de ahogy 1308 – 1310-ben, immáron ismételten vitathatatlanná vált: a korona szent hatalmából, vagy hatalmához Róma püspöke sem vehet el, vagy tehet hozzá. (Ekkor Károly Róbertet próbálta az avignoni fogságban lévő pápa „segíteni” azzal, hogy a korona szent hatalmát és erejét egy másik koronára ”adta át”, de mint ez egyértelművé lett, hogy ez érvénytelen és lehetetlen. Károly Róbertnek, mint a Bardi-Peruzzi bankház által finanszírozott uralkodó jelöltnek, szerepet kellett cserélni és csak azután lehetett magyar király. Ő nem a korabeli Rothschild bankház hazai megbízottja, hanem az országot, a nemzetet képviselő személy az akkori világhatalmú monetáris bankszervezet felé. Ez egy kompromisszum volt, magyar feltételekkel. Egyébként Gentilis bíboros, a pápa követe volt az is, aki ekkor fogadta el a Szentszék nevében a már évszázados Pálos-rend reguláját. A pálosok Remete Szent Pálra és Remete Szent Antalra hivatkozva a legrégebbi hagyományú szerzetesrendnek tekintették magukat. A Károly Róbert, valóban az ország királya lett és nem egy idegen, monetáris hatalom ügynöke. Az által megteremtett magyar aranyvaluta és a tartósan jól működő közös magyar és cseh valuta képes volt eredményesen felvenni a harcot a pénz által akkor még csak európai hatalmat építő magánbankházzal szemben. A 15-16. században már nyugodtan mondhatjuk a Fugger-Welser bankár dinasztiára, hogy globális hatalmat alakít ki, amely bár képes Magyarország nagyhatalmi státuszát megtörni, területét felosztatni, de adós rabszolgává tenni és elpusztítani már nem tudta, bár szinte az egész világ kereskedelemét és a gyarmatosítás folyamatát uralta. Korábban IV. Béla kényszerült hasonló kompromisszumra, miután az országot egy időben támadták meg keletről és nyugatról. A kompromisszum látható szimbóluma a szakrális ősi Buda „mellett” megalapított kozmopolita, nemzetközi kereskedő város Buda, amely viszont közvetlenül a király ellenőrzése alatt állott, mint ahogy a király lett a zsidók bírája is ura is.

Károly Róbert trónra lépésekor, a 14. század első évtizedeiben zajlott szimbolikus módon Európában egy „rendszerváltás” is. A Bardi-Peruzzi bankház legnagyobb adósa és „ügynöke”, a francia király fogságba veti a pápát és ezzel együtt felszámolja a templomos lovagrendet, amely banki tevékenységével, addig ellensúlyozta a magánbanki európai hatalmat. Ez elleni lázadás megtorlása és háborúja volt az 1347-48-as európai pénzügyi, gazdasági válság is, amelyre korábban utaltam.)

A magyar királyság évszázadokig nagyhatalomként is, majd területi felosztása idején is a világhódító katonai – pénzügyi hatalmainak ellenáll és példát mutat. Ezt a feladatot Attilától 1490-ig, Mátyás király halálig, mint nagyhatalom volt képes megtenni. 1490-től, a „világért” való küzdelmét, egy belső önvédelmi harccá alakult áldozatvállalásként teszi. Ennek egyik utolsó nagy példája az 1956-os Forradalom és Szabadságharc, amely egy, a nyugati liberális puha-diktatúra és a keleti államszocialista-terrorista rendszertől is független és attól eltérő magyar rendszer ígéretét és célját hordozta magában. Nem véletlen, hogy az egyik engedélyével történő, és a másik beavatkozásával következtében együtt végeztek vele. (Mindszenty József bíboros, akinek személyét 1944-45-től még ma is a legfondorlatosabb és legalattomosabb lejárató célú támadások érik, szimbóluma az egész világ előtt a magyarság 20. századi mérhetetlen áldozatának. Azon nagyon kevés közéleti személy közé tartozik az elmúlt 65 évben, aki sem a terror, sem a kollaboráció kényelmesebb nyomásának sem adta meg magát.)

A magyar történeti öntudat a 20. századig, és a hivatalos, tudományosnak elfogadott történetírás is a 19. század közepéig, a magyar történelmet Attilától „indította”. Ennek szép példája, hogy Hunyadi Mátyásra, mint II. Attilára tekintettek kortársai itthon és külföldön. A két Attila, keretez egy időt, aminek közepén I. (Szent) István áll.

A történelemszemlélet a 19. század közepén kezd el változni, és ez az egyik oka, amiért is Széchenyi István 1859-60-ban nemzetellenesnek nevezte az eredeti koncepcióját elvető Magyar Tudományos Akadémiát, amiért is nevét és támogatását meg kívánta vonni az intézménytől. Az osztrák megszállás után, és a 19. század végén, a millenniumi korszakra, az Árpádtól tartó időszakot úgy emelték ki, hogy közben a korábbi hagyományt, és azzal együtt, mint kutatási célt is le - ill. kivágták a magyar történelemszemléletből. Ez a történelmi önkép a 20. századra kizárólagossá lett, mint tudományosan is elfogadott módszertan. Miközben azt tekinti minden, s ma „tudományosnak” és „hivatalosnak” elfogadott kutatás kiinduló pontjának, hogy a magyarság eredete, nyelve, etnikai összetétele meghatározhatatlan, bizonytalan, önálló kultúrával nem rendelkezik...

(A fejlődési elv, mint másik módszertan alkalmazása, amelynek lényege, akár liberális, akár marxista olvasata is van, az hogy mindig az a fejlett, ahol a monetáris hatalmi rendszer és annak megfelelő társadalom szervezése az uralkodó, – miután a mi történelmünk, akár honnan is nézzük, ennek a küzdelmes cáfolata, – mindig a fejletlenek közé sorolja nemzetünk történelmét. És persze nemzetünket is. Ez sem új egyébként. A történelmet meghatározó, de az egyes kis népek kisebbségi érzése és irigysége is, mióta jelen vagyunk a történelemben, – akár 1100, vagy sokkal régibb időre is tesszük a kezdetet – azóta „termeli” a lekicsinylő, ócsárló megjegyzéseket. Ezt még csak külön „segíti”, hogy az elmúlt két évszázadban a mi történelmünk ősiségét, miközben tőlünk elvenni igyekeznek, a korábban és most is velünk élő népeknek „adják át”. Most már a cigányság történelme is ősibb és értékesebb, mint a magyar, azok között, akik szeretik a népeket értékrendbe állítani.)

Napjainkban egyik másik pusztító szemlélet is hódít. Ez a módszertan – paradigma arról szól, hogy a magyar történelem, Szent Istvántól, de egyes megközelítésben Árpád fejedelemtől törést szenved. (Illetve Árpádot és népét egy rokon nép hódításaként kezelik az itt élő ősi hagyományos igazi magyarság kárára.) Az ezt képviselők igaz, sokszor évszázados történelmi hazugságokat, illetve szemlélettorzulásokat javítanak ki, és pótolhatatlan munkát végeznek a kutatásban is. Céljuk, hogy a „bizonytalan eredetű és összetételű”, a ”kultúrát mindig mástól átvevő nép (?)” hazug és pusztító szemléletét – amely borzalmas károkat okozott történelemtudatunkban – egy új szemlélettel cseréljék le. Ugyanakkor miközben ezt végzik, azonban azt hirdetik, hogy történelmünkben Árpáddal, de leginkább Istvánnal törés állt be, rossz útra tértünk. A szerencsétlen megzavart magyar ember, akiből még nem veszett ki a nemzeti összetartozás érzése, először azt hallja az iskolában, hogy nincs ősi múltunk, történelmünk Istvánnal kezdődik, másszor meg azt, hogy ott végződik. Kinek szolgál ez? Nem azoknak, akik azt terjesztik már történelmünk kezdete óta, hogy nincs történelmünk, vagy azt, hogy meghasonlást eredményező törés jellemzi történelmünket, sorsunkat? Így akarnak kiragadni minket az Üdvtörténet pozitív szereplői közül? Most már úgy lehet a „tudományos igényű”, vagy „jól tájékozott nagy magyar hazafiként” feltenni a kérdést: honnan vagyunk sehonnaiak, a kezdetünktől, vagy éppen a leginkább dokumentálható, elmúlt ezer évünkben lettünk azzá? A sugallt válasz mindkét oldalról ugyanaz: történelmünk fő iránya mindig rossz és elhibázott irány és ennek mi vagyunk, vagy vezetőink az okai, már István óta.

Az e szemléletkövetők és hirdetők tulajdonképpen, és ezt ki is mondják, egyház- és keresztényellenesek, mint azok a liberális és marxista történészek is, akik szintén „elhibázott”, „kisiklott” történelmünket Árpádtól, illetve Istvántól eredeztetik. Mondhatni, zsigerileg gyűlölik a kereszténységet – és ezzel párhuzamosan tagadják történelmünk törésmentességét, hagyományos öntudatunk küldetéstudatát, az elhívást. Értéktelennek, elvetéltnek minősítik az elmúlt ezer évünket. Természetesen ezt nagy magyar, sőt úgymond ősmagyar öntudattal teszik. Itt szembe kerül minden Istent kereső őshagyomány – így a magyar is, a keresztény hagyománnyal. Illetve a kereszténység megmarad az igazság tudatos félrevezetésének, sőt: a zsidóság világuralmi eszközének. Mit kezdenek Jézussal? Semmit, vagy a beavatott mágusok szűk köréhez sorolják, mint önmagukat is. Esetleg kisajátítják egyedül a szkíta, vagy szkíta hagyományú népeknek. Tagadva a megaláztatást, a legmélyebbre kerülést, a halált, mint amiből a feltámadás következhet, (éppen őt, aki a legnagyobb áldozatot hozta, az Atyaisten a Szent Fiaként önkéntes, de ugyanakkor mások kényszere által is elszenvedett áldozatát). Az archaikus szakrális hagyomány rendszereit kibékíthetetlenül szembeállítják – legalábbis így próbálják elhitetni – a keresztény tanítással a világról. Magát az áldozatot, az ingyen kegyelem szeretetét az őshagyomány tudásával. Az állandóság örök visszatérő nyugalmát, az élet kezdet nélküli körforgásának örök létét, Jézus Krisztus kezdetet és véget tanító öröklétet jelentő megváltó áldozatával. Jézus nem beteljesítő, hanem legfeljebb epizód. A magyar őshagyományt is – az ősi nyelvszerkezetet, a néphagyományt és szokást – a keresztény életszemlélet, illetve a magával az egyház (vagy egyházak) ellentéteként igyekeznek értelmezni. A néphagyomány, az ősi életet megtartó mintákat abszurd módon szembe állítják a katekézissel, a szentségekkel, az egyházakkal…

Mit adnak helyette? A tökéletesség tudatát, a lélek örök visszatérésének mozdulatlan nyugalmát, az élet, amelynek az ember is része, állandó, önmagából fakadó elmúlhatatlanságát. A vallás helyett, a szentségeket, a bűnbánatot – azaz saját mély önkritikánkat – helyettesítő, illetve tagadó különböző energiákat, erőket. (Mintha a test és a lélek összekeverhető lenne, vagy a test, az energia helyettesítheti a lélek erejét, mert szerintük az anyag nem csupán a teremtés részeként szent, hanem azonos a lélekkel.). Kitalált, sose volt, vagy nem igazolt „szertartásokat” fedeznek fel. Persze ehhez mostanában előkerülnek mindenféle bizonytalan, de nagyon egyértelműsíthető eredetű igazoló iratok, széles körben terjesztett „meglátások”.

Valójában tagadják a jó és a rossz bárminemű megkülönböztetését, és ezekben a tanításokban is megvalósul az a liberális szabadság eszmény, hogy bármit tehetsz következmény nélkül. Jelen esetben tetszőlegesen kitalálhatsz, vagy kiválogathatsz bármilyen őshagyományt, különböző vallások tanításait, szertartásait, és így tovább, csak ne kelljen a jót és a rosszat elfogadni, és ez alapján lelkiismeret felelőssége szerint tenni, jót cselekedni. Nem kell, hiszen szemléletük szerint ők maguk a tökéletesség már itt a földön, akiknek más feladata nincs, csak az önkritikátlan önmegvalósítás. Az önmegvalósításnak, tökéletességünk, beavatott magabiztosságunk tudatában nincs korlátja. Íme így valósul meg a liberalizmus relativizmusa úgymond szakrális oldalon. A történetszemléletben, pedig mindannak tagadása, ami keresztény, vagy kereszténynek mondható, vagyis az elmúlt ezer, ezeregyszáz évnek.

Hogy mit kezdünk a Szent Koronával, ebben a világ- és önképben? Legfeljebb annyit, hogyha Jézus beavatott mágus volt, akkor a koronával is lehet varázsolni, mágiát gyakorolni. Mint ahogy, megjegyzem, mágiát gyakoroltak azok is, akik képcseréket hajtottak végre a koronán. A gyökerek és a módszerek teljesen ugyanazok. Persze ez sokkal egyszerűbb, mintha naponta törekednénk a jóra, a szeretet szolgálatára. Nem fogadják el, lenézik azt, hogy a Szent Koronának csak úgy lehetünk szolgálói, partnerei, ha naponta törekszünk a keresztény életszentség megvalósítására, amely tagadhatatlanul nem könnyű, hiszen vágyainkon, gyengeségeinken kell, vagy kellene uralkodnunk, sőt bűnbánatot gyakorolni Isten felé.

Elismerni, hogy nem lehetünk itt a földön olyan okosak és biztosak, hogy higgyünk a magunk megkérdőjelezhetetlen tökéletességében, akár mint Isten tökéletes eszközeként. Ezen mágikus megvilágosultak és beavatottak is tulajdonképpen egy sajátos gőggel átitatott internacionalista szellemet képviselnek. Ők fölötte állnak minden hitnek és vallásnak, természetesen leginkább a kereszténységnek és a keresztény hitnek. A beavatott kevesek egyenrangúnak és kiválasztottnak csak egymást tekintik. A többieket, nemzetiségétől függetlenül, közösen lenézik, sajnálják, illetve megvetik. A saját nemzetüket is.Az értékrendjük és világképük alapvetően liberális. Azt hirdetik, hogy aki megvilágosult, az túllép az emberi természet rontottságán, a rosszra való hajlamon, mivel tökéletessé vált. Miután tökéletessé vált, elégséges önmagának, nem kell már naponta Istennek megfelelni, illetve az igazságosságot kereső szeretet napi küzdelmes útját járni alázattal más ember társaival együttműködve, hiszen ezen ő már túllépett. A megvilágosulás, pedig nem más, mint az önelégült önhit, amely tetszőlegesen igazolja magát, esetleges öncélúvá vált ősi, vagy keleti, illetve új ezoterikus, kitalált gyakorlatokkal. Ezek a gyakorlatok immáron a pszichológia – az önhittséget okozó és az elbutulás felé vezető – elmúlt évszázadban kidolgozott, de annál régibb, s bevált eszközökön alapuló manipulációi.

A kereszténység nem az őshagyomány beteljesítője állításuk szerint, de még csak nem is őshagyomány, amit hirdetnek, vagy amiről beszélnek, hanem önigazolás. A magyarság egységéről beszélnek, de a történelemszemléletük és „metafizikai” magyarázataik, történetileg nem csak megalapozatlanok, hanem a legmélyebb, szinte feloldhatatlan megosztottságot, szakadást jelentik magyar és magyar között. Megnyilatkozásaik még csak nem is gnoszticizmus, az Ige szabad értelmezése és spekulatív kibontása. Nem, mert nagyon felületesek. Továbbá olyan (a keresztény Szentírást és az igazolt magyar hagyományokat tagadó, nem igazolt) hirtelenjében előkerült írásokkal és az ókori és mai archaikus, szakrális szellemiségű, hitelesnek tartott szerzők „zanzásított”, ideologizált gondolatait tartalmazó kiadványokkal és előadásokkal operálnak, amelyek leginkább a szcientológia és az illumináció szellemiségét idézik. Ez valóban a New Age Magyarországra exportált, átültetett változata. Valahogy ezek a tanítások nagyjából egy időben, ugyanazon, de az adott környezetre szabott módon jelennek meg a világban. Közös jellemzőjük az egyház és keresztényellenesség, és a hagyományos nemzetállami, illetve az állami keretek anarchikus lebontására, a globalizációs rendszer felé mutató törekvés. Időnként felbukkannak e törekvések, amelyekből kiolvashatók egyes idegen, ill. nagyhatalmi célok is.

Az archaikus őshagyomány alapvető világképe (egyes mintái, vagy gyakorlatai) nem állíthatók szembe a kereszténységgel. Minden őshagyomány – nemcsak a magyar, bár az talán a legteljesebben – tartalmazza az alapvető ismeretet Istenről, teremtő és igazságos létezéséről, és az utána sóvárgó és kereső vágyat. Sőt a magyar néphagyomány csak erősíti, mélyíti a keresztény hitet a vallásos életet. Az egész élet rendjét egy vallásos szertartássá alakítja, de aminek a szíve az egyházi liturgia, az egyházi szertartás, a szentségek, sákramentumok. Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy az egyes, a filozófia nyelvén elmondott világelbeszélések nyújtotta ismeret sem állítható szembe az őshagyomány ismeretével, valamint a néphagyomány sem a keresztény – katolikus, és protestáns hittel és egyházzal, azok eredeti szándékával. A filozófiai világmegismerés és az őshagyomány megértése egyébként sem egymást kizáró kategória, ezt mondani, csak „büszke” korlátoltság. A filozófia az elveszett, illetve elfelejtett őshagyományt kívánja sikerrel, vagy kudarccal megmagyarázni, a szónak ismét tartalmat adva.

Mindennek ellenére és történelmi és saját tapasztalat is, hogy a támadó fél mindig a kereszténységet tagadók tábora, vagy az azt politikai eszközként felhasználók csoportja.

Erre az egyik évszázados példa, István és Koppány „esete, ügye”. Nemcsak hagyományunk, hanem a történelemtudomány, a régészet, a néprajz is bizonyítja, hogy a kereszténység a magyar nép történetében nem Szent Istvánnal kezdődik, hanem valójában már a honfoglaláskor általános életszemlélet és vallás. (Jellemző, hogy a honfoglalás-kori és Istvánig tartó időszak sírjaiban tömegesen talált mellkeresztekkel sem a „hivatalos” történeti álláspont, se a kereszténységet tagadó álláspont sem tud mit kezdeni. Mert azt sem igaz, hogy István hozta be, tűzzel-vassal a kereszténységet és az sem, hogy a keresztény hit és a magyar őshagyomány kizárja egymást. Felmerülhet, hogy voltak saját rítusbeli keresztény hagyományaink...)

Ahogy az apostol – Szent István – nem egy közösségnek a vezetője, püspöke, hanem az egész egyház misszionáriusa, úgy kereszténynek lenni, a communióhoz tartozás, mint egyházhoz tartozás: lényege szerint egyetemes. Ha valaki egy helyi egyházhoz tartozik, mindegyikhez tartozik. Szent István apostoli egyházszervező tevékenysége azt jelenti, hogy azért, hogy a magyar kereszténység által, azon keresztül – mint annak apostola – segítse az egész világot is, azt térítse, misszionálja, ami a Szent Koronával koronázott király-apostol kötelezettsége is. Ehhez a magyar, a magyarországi kereszténységnek intézményesen és szervezetileg is az egyetemes egyház részévé kellett válnia. A magyar kereszténység így vált, Szent István király által szervezetileg részévé az egyetemesnek, hisz István és a magyar királyok is csak így tudták egyetemes feladatukat ellátni. Ez azonban azt is jelenti, hogy a kereszténységet és az egyházat, az egyetemest, egy nemzet, vagy közösség ellen nem lehet igazoltan felhasználni hatalmi, politikai célból (lásd, Orseolo Péter és egyes Habsburg uralkodók, kiemelten I. Lipót és Kollonics érsek szerepét és a modern példákat)

Azt sem jelentheti ugyanakkor, hogy hatalmi harc eszközeként használjuk fel a magyar hagyományokat, éppenséggel azzal az önző céllal, hogy az egyetemes, vagyis a mi küldetésünk ellen legyen kijátszható. A magyar hagyomány egyetemes értékekkel bír, de lényegét tekintve nem ellentéte a keresztény hitnek, hanem éppenséggel abban teljesedik ki. A magyar hagyomány-együttes nem egy bezárkózó, önmagába forduló szokás. Csak addig, amíg az összetartás erejét adja. Azért, hogy az összetartás erejéből képesek legyünk kilépni a világ felé, de nem hódítóként, hanem az igazság útjának kikövezőjeként.

Nézetem szerint Koppány harca elsősorban hatalmi harc volt, amely nem fogadta el azt a családi döntést, hogy nem őt nevezik a trónra. Ennek a döntésnek rendszerét, melyben a családi döntést a nemzet is jóváhagyja, már a vérszerződés is hagyományozza, mint ahogy azt is, hogy aki egyenetlenséget szít, és vért ont, vére ontassék. Nézetem szerint István fellépése azt is megakadályozta, hogy Bizánc és a nyugati császárság esetleges szövetsége, a magyarságot megosztó és az országot felszámoló hasadást idézzen elő. (Úgy gondolom, hogy ez az a külhatalmi felállás, amelynek célját a magyar állam 1542-ig sikeresen elhárította, Attilától, Árpádtól máig kísért különböző hatalmak színeiben. Így 1241-42-ben éppúgy, mint a 16-17. században, majd az I. világháború befejezésétől a mai hazai politikai helyzetig. A magyarság nyugatot-keletet, sőt északot és délt összetartó egységtörekvésével szemben a nyugati és keleti hatalmak törekvése az ország területi, gazdasági, politikai felosztására – állandó kihívás Attila óta. Ezt a modellt használja fel ellenünk a globális monetáris centralizáció ma is. Szent István nem a nyugat „ügynöke” volt, hanem a nyugatot és keletet összekötő uralkodó a megosztó erők ellen. Apostol és magyar király.)

A kereszténységet és a katolikus egyházat hatalmi erőként felhasználó Habsburg-korszak törekedett igazolni magát azzal, hogy a katolikus hitet magával azonosította. Az ő hatalmuk ellen fellépőket, pedig a hittagadó bélyeggel igyekezett megbélyegezni, miközben ezzel hozzájárult a hitszakadáshoz is a kereszténységen belül. Ekkor alakul ki az a Koppány-kép, amellyel azonosítani lehetett a monetáris abszolutizmus magyarellenes királyi hatalma ellen lázadó rebellis magyarokat, akik tulajdonképpen hitetlenek, tévelygők, saját pogány (illetve esetenként aktualizálva: protestáns) szokásaiknak hódolnak. (Nagy probléma volt a szent hagyományú életszentség példáját nyújtó katolikus II. Rákóczi Ferenc, valamint a vallási egyenlőséget biztosító magyar törvények. A kuruc elnevezés is a „keresztes”-ből származik. Annál inkább kellett egy beazonosítható másik szereplőt keresni a régmúlt magyar történelméből.)

A 20. században, pedig azt sugallják, hogy miközben István az áruló, de ugyanakkor a szükségszerű politikát folytatta, addig Koppány, a magyar. Az árulás tehát szükséges és igazolható. Itt tehát már túlléptünk a keresztény-nem keresztény szétválasztó kettősségén, mert arra ráépítettek egy újat, miszerint az a magyar, aki Koppány pártján van, aki keresztény, az pedig nem magyar, megtévesztett, vagy áruló. Persze Koppány bukása azt is jelentheti, hogy a magyarság is megbukik, hiszen az egész magyarság kényszerpályán van. Végső soron történelmében ekkor, István megkoronázásával törést szenvedett, de ez a törés ugyanakkor fátum, kikerülhetetlen és kijavíthatatlan. A magyarság, tehát bukásra ítéltetett. (A keresztény – nem keresztény szembeállítása utána a magyar és keresztény egymás ellen kijátszása, annál is sürgetőbbé vált, mert például sok más ismert és ismeretlen személy mellett, a 19. században, Hám János és Scitovszky János esztergomi érsekek, és Mindszenty József a 20. században, ennek éles cáfolatát adták.) Egy korabeli hatalmi harcból így lett egy egész nemzetet megosztó magyarázat a 20-21. századra. Így válik ez szimbólumává, mozgatójává egyes 21. századi mozgalmaknak is, s István király, a szent Turul-dinasztia, nyíltan, vagy burkoltan hazaárulóvá, a kereszténység, pedig a hazaárulássá.

Ezzel ellentétben, viszont ha történészi alapossággal megnézzük akár csak a magyarság és a pápaság történelmi szerepét, nyilvánvaló az egyes történelmi helyzetekben az egymást segítő, támogató politika. Ez sem mindig töretlen, hiszen hol egyik, hogy a másik oldalon, vagy mindkét részen az egyetemesség ellen ható politikai erők is éreztetik hatalmukat. A sorsfordító, kiemelt történelmi helyzetekre gondolva, azonban ez sokszor igazolást nyer. Attila szerepére már utaltunk, de a koronaadás, vagy visszaadás történelmi ténye, Szent István és apja államának európai súlyú, irányadó államként elismerése, a kölcsönös egymásra támaszkodás útjának újabb történelmi állomása. Láthatóvá válik a Szentszék és a magyar küldetés közös történelmi feltételezése, ami a Szent Péter örökségére épült állam és Magyarország kölcsönös s egymástól függő hűségére utal. A déli harangszó, a török elleni támogatás, de Mátyás idejében a korona visszaszerzésének segítése, majd az azt követő válságos időben egyes pápák igyekezete Bakócz Tamás pápává választásáért, majd a török kiűzésekor a pápa, és legutóbb a 20. század közepén XII. Pius többszörös történelmi helytállása értünk is ezt bizonyítja.

Láthatjuk, a Szent Koronával koronázott magyar király felelőssége is egyetemes. Jeruzsálem királyaként, II. Andrástól, pedig, a korábbi hagyományokat követve, nyitott a kereszténységen kívül élők felé is. A magyar közjogban a király, primus inter pares, első az egyenlők között, tagja és ugyanakkor feje is a korona tagjainak. Azoknak, akiknek tagságuk révén országos politikai jogaik és felelősségük van. Korona-tagnak lenni, pedig azt jelenti, hogy mind a királynak, mind a tagoknak méltónak kell lenni a korona szent és egyetemes jellegéhez, a megosztott hatalmat együtt kell ekképpen gyakorolniuk. A Szent Korona tagoknak méltónak kell lenniük a főhöz, annak történelmi feladatához. A királynak, pedig a tagokhoz és együtt, de külön-külön személyként is a Szent Koronához. Hősiességben, példamutatásban, áldozathozatalban, a keresztény életszentségben. Ennek, vagyis a keresztény tartalmú korona tagságnak a feltétele és következménye, az egyenrangúság kölcsönös elismerés, a jogok kölcsönös tisztelete, a felelősség elfogadása, a másikat partnerként, nem, mint potenciális áldozatként történő kezelése. Ez a mellérendeltségre épülő partneri viszony felülemelkedik az etnikai származáson is. Nem tagadja meg a vérségi származást, hanem a Szent Korona-tagság, azt az Egy Isten ügyéért, az Ő tanítására törekvő élet követésére tett vállalásként – azt az emberek közjogi kapcsolatát, s egymás származását elfogadva, s tiszteletben tartva – a vérségi származástól függetlenül egyenrangú lelki szövetségre, a szakrális egybetartozás szintjére emeli. Úgy tűnik, hogy erre csak a magyarság képes, anélkül, hogy önmagát feladná és saját, valamint mások vérségi eredetét, származását megtagadná. Sőt, a különböző nemzetek és vallások (elsősorban keresztény vallások) szakrális, lelki és közjogi communio-ját (közösségét, egyesülését) jelenti a Szent Korona.

Hogyan jelenik meg ez az államrendben? Politikailag és az alkotmányos rendben a megosztott, jogokat garantáló hatalmi rendként. Az országon belül, pedig a más nemzetűek és vallásúak különböző autonómiájaként. A Szent Koronán belül valósul meg egyedül a társországi viszonyok különböző rendszere, és Magyarországon belül alakul például először Európában a társnemzetként történő elismerésből következő nemzeti származáshoz kötött autonómia. István király Intelmeit ismerjük. Beszél az idegen népek, vagy férfiak befogadásáról, amely az országot erősebbé teszi. Ugyanakkor arról is beszél, hogy aki az igazság ellen lép fel, azaz több jogot követel, mint amennyi kötelezettséget vállal, és így a befogadók, vagy a Szent Korona más népe rovására alá-fölérendeltségben megvalósuló hatalomra tör, ki kell vetni. Ezt szabályozza, az Aranybulla is, amikor a nem az országnak tett szolgálatért kapott birtokokat visszaveszi. A történelem azt igazolja, hogy a magyarság István királlyal beteljesítette és elérte azt az erkölcsi-lelki magasságot és szintet, amit mindenkor teljesítenie kell az igazságosság jegyében.

Meg kell azt is jegyezni, mint ahogy az Árpád-kori sírok magyar etnikuma egységes származásra mutat, úgy a magyarság – a török időktől fogva, el egészen a 20. századig – mégsem veszítette el homogén összetételét. (Lásd: Bartucz, Henkey és mások kutatásait, felméréseit). Más kérdés, hogy a történelem során nagyon sokan lettek magyarrá, mert az nem, vagy nem csupán származás kérdése. A kutatások arra is rámutattak, hogy velünk élő népek nagy többsége etnikailag azonos velünk, illetve az elmúlt évszázadokban éppen a török kor és a Habsburg etnikai politika következtében magyar származásúak tömegei szlovákosodtak, románosodtak, stb. el.

A Szent István birodalmi szervezési koncepció is a kölcsönösség és egyenrangúság elvén keresztül épült. Ivánka Endrétől Kocsis Istvánig sokan elemezték, hogy a Szent Korona-tagság nemcsak a magyar államon belüli országok, országrészek egyenjogúságát, mellérendelő viszonyát jelentette. A Szent Korona-tagság egyrészt jelentette az országos politikai jogokkal rendelkezők egyenjogúságát, de jelentette a Szent Korona-országok egyenjogúságát is, ugyancsak a mellérendelési elv megvalósulásaként. Ez viszony jelenik meg azonban, a Szent Korona országain kívüli országokkal Magyarország által kialakított viszonyrendszerekben is. Ez mélyen ellenkezik a más uralkodó népek, illetve vezetők uralma alatt álló, alá-fölérendeltség elvén működő középkori és újkori, mai birodalomszervezéstől. (Az Európai Uniótól a globalizáció alakuló hatalmi és intézmény rendszereiig.) A központ nem egyoldalú centralizmust jelent és jelentett a Szent Korona rendszerében. Ahol a korona szent, és a hatalom teljességét jelenti, ott a hatalmat csak megosztottan lehet gyakorolni, abból részlegesen részesülni és keresztény világkép alapján. Az országon belül is, de a Magyar Királyság által kialakított nemzetközi viszonyrendszerben is.

Az országon belül a nem keresztény vallásúak is teljes vallási és politikai autonómiával rendelkeztek, viszont az autonómián kívül nem léphettek fel a magyar keresztény alapú jogrend és szokások ellen. Európában máshol nem volt ilyen jellegű autonómia, viszont így, ott állandó konfliktusba kerültek az uralkodó viszonyokkal és szemlélettel. Elzavarták és gettóba kényszerítették őket.

A Szent Korona értékrendje, a Szent Korona-tagság minősége a keresztény méltóság és egyenrangúság, megvalósítása a személyek, a népek és az országok között. Ez a magyarság küldetést hordozó politikai gyakorlata a történelemben. Az ismert és ismeretlen magyar és magyarországi szentek, vértanúk, boldogok és hitvallók életműve, áldozata is erre kötelezett és kötelez. A Szent Korona rendje se tud megvalósulni a világban tökéletesen, hiszen maga az ember se tökéletes, még akkor sem, ha magyar. De intézményeivel, szokásaival, gyakorlatával alkalmas, kiváltképpen akkor, ha hagyják az Égi Jeruzsálem egyik legteljesebb földi előképének lenni.

 

4. A SZENT KORONA HATALMI RENDJE, KÖZJOGI SZERKEZETE

 

A magyar közjog alapelve a korona szuverenitásából következően a megosztott és közös felelősséggel gyakorolt hatalom, valamint az ezt szolgáló jogok biztosítása. Miután a hatalomforrás a Szent Korona, ezért a jogok forrása és őrzője is az. A király erre tesz esküt megkoronázása előtt, mielőtt a nemzet bevonja őt a hatalomba. Ennek szimbolikája kivált a dinasztikus korban kap fokozott szerepet, de már a kora Árpád-kor királyainak koronázási szabályaiban is valóság. A jogok és kötelezettségek rendszerén a király és a nemzet közösen változtathat, a jogok és kötelezettségek arányának megtartásával, a szokásokkal összhangban.

A hatalommegosztás rendszerét, tehát elsősorban a koronázás, mint közjogi aktus biztosította. Az ország eszerint történő politikai működését, pedig a hatalmi ágak megosztottsága. Nem csupán arról van szó, hogy egymástól elkülönült hatalmi ágak léteztek, hanem ennél sokkal többről. Magán a hatalmi ágakon belül is kettévált az intézmény rendszer. A hatalmi jogosítványok, illetve az intézmények felállításának joga, kötelezettsége, és fenntartása, működtetése egyrészt a királynak a Szent Koronától kapott joga, hatalma volt. Másik része ennek a hatalomnak, ugyanazon hatalmi ágon belül, a nemzet Szent Koronától kapott joga és kötelezettsége volt. Ez mindent hatalmi ágnál így működött, a törvényhozásnál, a törvénykezésnél (bíráskodás), és a végrehajtásnál is (és más hatalmi szektorok esetében is). A hatalmi rendszerek egyes részei – mint ahogy a korona-tagság is elmondja – csak együtt voltak működésképesek. A király és korona többi tagja, intézményeikkel csak együttműködve tudtak működni, de ugyanakkor megvédték a nemzetet a királyi egyeduralmi törekvésektől.

Ennek a közjogi rendszernek az alapja, pedig a régi törzsi, nemzetségi alapokra – szkíta szokásra – visszanyúló legteljesebb önkormányzatiság. Területi, vallási, rendi, önkormányzatiság, annak legteljesebb értelmében. (Ennek a feltétele, pedig a családok szakrális egysége, a családi élet szentsége, és az ebbe történő külső beavatkozás szigorú tilalma.) Ez azt jelenti, hogy az egyes, a nemzet által működtetett hatalmi szervezetek, intézmények önkormányzati rendszerként működtek. A királyi intézményrészek királyi központi (centralizált) hatalomként, de a nemzet intézményes jelenlétével, illetve ellenőrzésével. A nemzet legfontosabb önkormányzó és önvédelmi intézménye a vármegyei önkormányzat volt. (Ezt az intézményt eddig háromszor kívánták végleg felszámolni, kiiktatni, mint az egyoldalú centrális alá-fölérendeltség szerint működő hatalom gátjaként, és központilag kormányzott régiókkal felváltani. Először II. József 1780 és 1790, majd Ferenc József 1849 és 1861 közötti törvénytelen uralmai alatt, majd 1990 óta folyamatosan.)

Az önkormányzatiság lényege, hogy azok tagjai egymással összhangban hozzák a döntéseket és hajtják azokat végre. A felelősség közös, nem elvonható és nem eltagadható, az ellenőrzés, pedig nyilvános és nem elkerülhető. Az önkormányzás feltétele pedig az, hogy mind az önkormányzatnak, de leginkább annak tagjainak olyan önálló és el nem vonható, el nem orozható egzisztenciája legyen, amelyből más, az önkormányzaton kívüli tényezőtől függetlenül fenn tudja tartani az önkormányzat intézményrendszerét. Továbbá jogszabály-alkotás és a jogszabály-alkalmazás rendszere se adjon lehetőséget ennek lerombolására. Magyarországon ez 1848-ig teljes körben megvalósult, 1867 és 1944 között pedig része a hatalomgyakorlás rendszerének. 1848-ig az ősiség törvénye és az arra épülő jogszabályok és az azt éltető szokásjog egy szubszidiárius – önsegítő – jellegű önkormányzati rendszert működtetett a falusi, megyei, illetve városi önkormányzatokon keresztül, amelyek csúcsán az országgyűlés működési rendje volt. Az önsegítés elve azt jelenti, hogy a magasabb szintű önkormányzat és központi kormányzat csak akkor avatkozik, illetve avatkozhat bele az alsóbb szintű önkormányzatok életébe, ha azok azt kérik, illetve saját feladatukat a maguk körében nem képesek elvégezni. Ez volt a feltétel és lehetőség arra, hogy a törvényhozás a nemzet és a király között egyforma hatalmi súllyal történjék.

A magyar önkormányzatiság a nemzetségi elvből és önszerveződésből alakul át a 13. század folyamán önkormányzati intézményrendszerré. A 15. századtól egészen 1848-ig, pedig egyértelműen a magyar alkotmányosság és törvényes hatalomgyakorlás kikerülhetetlen bástyájává lesz. Különösen a monetáris Jagelló, majd Habsburg-dinasztia centralista, abszolutista törekvései idején. Az egyik meghatározó alkotmányos eszköze a 16. századtól a ius inertiae, a halogatás joga, ami azt jelenti, hogy a király által hozott rendeleteket (amely egyoldalú aktus, mint a kormányrendelet napjainkban), köteles összevetni a törvényekkel, és a szokásjoggal és csak akkor volt köteles végrehajtani, ha nem ellenkeztek egymással. Ellenkező esetben köteles volt nem végrehajtani. Ezt megtehette, mert az ősiség miatt anyagi értelemben az önkormányzatot alkotó tagokat nem lehetett veszélyeztetni törvényes eszközökkel. A korábbi hagyományoknak és a törvény alapján a halogatás joga és kötelezettsége vált az ellenállási jog törvényes gyakorlási formájává az Aranybulla ellenállási jogának 1687 / 1712-es eltörlése után.

1867 után a helyzet alapvetően átalakult. Az ősiség eltörlésével, a megélhetési biztosíték megszűntével, az országlakosok nagy részének a vagyoni helyzete alapvetően megváltozott. Ez, és a modern centralista kormányzati rendszer szerkezetileg változtatta meg a korábbi struktúrát. Innentől a pénz és hitelviszonyok diktáltak, de az önkormányzati hagyományok továbbra sem engedték a teljes alá-fölérendeltség viszonyokat a kormány és a területi önkormányzatok között, annak ellenére sem, hogy a modern élet is indokolta a centrális szakigazgatási rendszerek kiépítését 1867 és 1944 között. A szakigazgatás és az önkormányzatiság nem zárja ki egymást. A kettő szembeállítása hamis megközelítés. A szakigazgatás nem központosított (decentralizált) intézményei is működhetnek az önkormányzatokkal egyeztetve, azokkal összhangban. Az önkormányzatnak megmaradt az újoncozás és adóbeszedés körében az alkotmányos ellenállás lehetősége. Bár a kormányrendeletek nem vizsgálhatták felül, de a Közigazgatási Bíróság lett az eseti és az általános közigazgatási, így kormányzati döntéseket felülvizsgáló fórumává. 1867 után vármegyei és törvényhatósági jogú városok esetén az alkotmányos rend elősegítette, hogy a legnagyobb adózók, a virilisták kiemelt, de nem kizárólagos szerepet kapjanak az önkormányzati döntések meghozatalakor. Ez a múltbeli egzisztenciális biztonság hagyományát követte, de más jelleget adott az önkormányzatiságnak, mint korábban volt. A vagyoni helyzet meghatározta a politikai részvétel lehetőségeit. 1920 után, miközben a virilizmust visszaszorították, megszüntették, a területi önkormányzat döntéshozói a politikai érdeket jelentő pártok  és a különböző szakmai és érdekképviseleti testületek voltak. Az érdekképviseletek így ellensúlyozhatták a politikai képviselet döntéshozó jogkörét. Ez az utóbbi mozzanat visszatérés volt a korábbi hagyományokhoz – a modernizálódó társadalom körülményei között. (Ugyanakkor a virilizmus arra is bizonyság, hogy akkor kívánatos volt tudni, hogy kik a leggazdagabbak és honnan származik a jövedelmük? Maguk a virilisták is büszkék voltak erre, nem rejtették el vagyonukat és nem titkolták, nem titkolhatták annak eredetét. A mai jogrend és jogalkalmazás a bizonytalan eredetű vagyonok legalizálását és eltüntetését is segíti.)

A királyi központi hatalomgyakorlásban, a döntések meghozatalában a jellemző tendencia Szent Istvántól Szapolyai Jánosig, hogy a nemzet képviselőit bevonják. István királynak a tanácsról szóló intelme a gyakorlatban megvalósult, különösen akkor vált markáns politikai kérdéssé, amikor a királyi udvar ki akarta hagyni a nemzetet, vagy annak ellenében kívánt eljárni. Erre a legjellemzőbb az 1490 és 1526 közötti Jagelló-korszak. A Habsburg- korszakban a királyi központi testületek, hivatalok elköltöztek Prágába, illetve Bécsbe és szinte teljesen kikerültek a nemzet befolyása és ellenőrzése alól. Ugyanakkor a hatalommegosztás kettőssége, a végrehajtó hatalom tekintetében megmaradt így is, mert a másik tendencia az volt, ami aztán a török háborúk és a királyság politikai szétszakadása ellenére kikerülhetetlen ténnyé vált, hogy csak a vármegyének volt a végrehajtásra apparátusuk. Magyarországon a királyi központi hatalmat képviselő helytartóság, majd helytartótanács elnöke, pedig mindig a nemzet által választott nádor volt 1848-ig, vagyis a királyi központi végrehajtó hatalmat se lehetett teljesen a nemzet befolyása alól kivonni.

Az 1848-as törvények nyomán, illetve 1867-től 1944-ig a központi végrehajtó hatalmat a kormány, a „minisztérium” látja el, amelynek fejét, a miniszterelnököt, a király, vagy az azt helyettesítő kormányzó nevezi ki az országgyűlési többség alapján.

Egyértelmű, hogy a magyar állam politikai szerkezete átalakult 1867 után. A hatalom továbbra is megosztott a király és a nemzet között, de a hatalmi ágak megosztásán belül most már nincs külön központi és a helyi nemzeti önkormányzatok közötti korábbi hatalommegosztás. (A decentralizálás, vagyis a szakigazgatás megosztása az önkormányzatokkal csak mérsékelte az új erőviszonyokat a központi kormány és az önkormányzatok között) A hatalom egységét a politikai pártrendszer biztosítja. A hatalmi ágakat, pedig a többség által felruházott politikai erő uralja. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy nem úgy, mint az 1946-os „alkotmányos” törvények, illetve a jelenlegi alkotmány szabályozza. A jogszabályok és az önkormányzati vagyoni helyzet addig valóban lehetővé tették az önszabályzó területi önkormányzatiság részleges továbbélését, a valódi decentralizmust is. Ezt segítette továbbá a bíróságok valóban független helyzete. (1848-ig a bíróságok egy része, általában a középfokú ítélkezés szintje, szintén az önkormányzati rendszerben működött. A központi, a legfelsőbb bíróság, a Kúria, pedig királyi bíróságként működött. Igaz ebben mindig, az évszázadok folyamán változó intézményi megoldásokként a nemzeti képviselői is részt vettek. Mindkét fórumon, szakmai alapon. Ez 1867 után úgy változott, hogy a bíróságok rendszerét kivonták a központi kormány és az önkormányzatok hatalma alól.)

Jelentős változások 1920 után történtek. Már az 1867 és 1918 közötti időszakban a kormány, az országgyűlés hagyta, és támogatta, hogy a kül-hatalmi monetáris centralizmus hitel és pénzügyi politikától és az attól függő centrális és meghatározó súlyú kormányzatot ellensúlyozva alakuljanak önvédő gazdasági szervezetek és társadalmi érdekképviseletek. (Így a szövetkezetek szabályozása az 1875-ös kereskedelmi kódexben, a Hangya szövetkezet 1898-tól, illetve a banki uzsorakamat tiltása, stb.) 1920 után, pedig alkotmányos úton a gazdasági és társadalmi érdekképviseletek is a jogszabályalkotás és végrehajtó hatalom részévé lettek. Így követték a régi hagyományokat, kiegészítve ellensúlyozták a függetlenség elvesztéséhez és az országvesztéshez vezető, egyoldalú központi hatalmat jelentő politikai pártok uralmát. Ez volt az első ilyen jellegű alkotmányreform Európában (eltekintve egyes városállami szabályozástól) – 1926-ban.

A magyar történeti alkotmány a hatalmi ágak megosztása mellett, a hatalmi ágakat is megosztotta a központi és az önkormányzati hatalom gyakorlás intézményei között. A központi hatalom mindig erős volt. Ez eleinte a királyt, majd a királyt és a nádort, majd a királyt – kormányzót és a miniszterelnököt jelentette, a miniszterelnök kiemelt, erős jogköreivel.

Az országos politikai jogok gyakorlóinak köre lényegileg jellemzi az ország helyzetét. 1514-ig alapvetően minden magyar, minden más nép, saját jogai szerint élve, szabad a királyságban. Jellemző, hogy a jogokat a kötelességhez, a kötelezettségekhez mérik és viszont is. A nemesi állás többlet, de egymással egyenlő jogokat biztosított, kiemelve, hogy a honvédelemi háborús kötelezettségek, az abból történt részvállalás, a költségek fizetése és a háborúban való személyes részvétel a nemesi és a főpapi rendet terhelték. Ugyanúgy az önkormányzati igazgatás költségei is, ill. a személyes részvétel a kiállított hadban, s a különböző fórumokon is. Egyfajta, törvények által is szabályozott szokásként alakult úgy ki, hogy a szolgálataikért – a szent dinasztiának, illetve azt követően és azzal párhuzamosan, a Szent Koronának tett szolgálatokért – királyi adományban részesültek, akik a nemzetségek, családok tagjaiként, elsősorban katonáskodtak és országos jellegű feladatokat, szolgálatokat láttak el. Belőlük alakult ki az országos politikai életet befolyásoló, meghatározó nemesi rend. A központi hatalom egyes funkció Magyarországon – ellentétben Európával –  egyes főispáni székek kivételével nem voltak örökíthetőek és megvásárolhatóak A nemesi birtok és a paraszti birtok egymást kiegészítő, és egymás hasznára is működő gazdasági egységekként működött.

Az 1400-as évekre kialakult egy gazdasági súlyban nagyon jelentős paraszti réteg is, amelynek gazdasági ereje (potenciája) kezdett vetekedni a harcoló, katonáskodó köznemesi rendével. Az egyensúlyt Mátyás király, az „igazságos” – képes volt fenntartani. Ugyanakkor a 14. századtól először a Bardi és Peruzzi bankház, majd a Medici bankház úgy próbálnak teret nyerni, hogy a legnagyobb földbirtokosoknak felajánlották, hogy bevonják őket a nemzetközi üzleti életbe. A Fuggerek pedig, a Habsburg dinasztia trónra ültetésével és korlátlan, alkotmányellenes hatalom kialakításával törekedtek kizárólagos egyeduralomra. Bárói ligák és ellenligák alakulnak, akiknek a mozgását, ha a királyi hatalom kétséges erejű volt, éppen a köznemesi rend korlátozza. Az egymásra találás, mint Hunyadi János kormányzása idején hatalmas erőt ad az országnak. Olyant, mint amilyenre hivatott. Mátyás király országlása idején, szövetségest keresve a korszak leghatalmasabb és legkegyetlenebb bankháza a Fugger-bankház és dinasztiájuk a Habsburgok ellen, a Mediciekkel és az aragóniai uralkodó család hozzájuk közel álló ágával szövetkeztek. Befolyásuk szimbóluma Beatrix királyné. Mátyás halála után a Fugger bankház lép be ismét közvetlen módon történelmünkbe. (Mátyás király halála után törnek ki a legnagyobb háborúk a Fuggerek és a Mediciek között. Az ország pénzügyi ereje, aranyvalutája, Károly Róberttól egészen Mátyás királyig képes volt távol tartani és egyensúlyt is tartani az európai nagy monetáris hatalmak között. Történelmi szerencsétlenség, illetve váltás, hogy Mátyás király utáni űrt nem volt képes senki sem betölteni. Nem volt a nagy királynak olyan törvényes örököse, aki személyiségével is képes lett volna ura maradni a helyzetnek. Bakócz Tamásnak azt még sikerül elérni, hogy ne Habsburg Miksa császár legyen a király, hanem a kevésbé lekötelezett Jagelló dinasztia. Ekkor is a Medici bankház éppen vesztésre áll, ezért Beatrix, aki egyébként sem volt túl népszerű, szóba sem jöhetett további politikai tényezőként.)

A magyar belviszonyok viszont, a reneszánsz individualizmusnak, az üzleti szellem önzésének és a Fuggerek által nyíltan alkalmazott korrupciónak következtében anarchikussá, szétesővé, zavarossá válnak. A korabeli „globalizáció kapitalistái” elkezdték hatalmi bázisuk magyarországi kiépítését. 

A Fugger bankház Fortunatus-Szerencsés Imrével és (majd az 1520-as évektől Habsburg Mária királynéval), a pénz és vámügyek, valamint az udvar irányítójaként az „oszd meg és uralkodj” politikájával előidézi az 1514-es parasztháborút, amely végül szerencsére nem éri el célját, mert végül nem fullasztja anarchiába az országot és nem teszi földönfutóvá a parasztokat, és így közvetve a köznemességet sem. A parasztság viszont 1514-től 1848-ig elveszíti közvetlen országos politikai jogait, ugyanis ekkortól őket a földesúr képviselte az országos közéletben.

A parasztság jogvesztése azt jelentette, hogy ők nem maradnak a Szent Korona közvetlen tagjai. Közvetett tagság létesül, amikor is őket a földesuruk képviseli. A gyakorlatban a parasztság megtartja földjeinek és falvainak önigazgatását és többé – kevésbé jelen van a vármegye politikai életében korszaktól és tájegységtől függően. Werbőczy István nem csupán a minden rendű országlakosra addig kiterjedt egzisztenciális biztonságot tartotta fenn, hanem megteremtette azt az egységes politikai nemzetet, amely összetartozását, jogait a Szent Koronához köti. Ez képes volt fenntartani a magyarságot, a magyar állameszményt - és küldetést, nemcsak, mint nagyhatalom, hanem az ország területi, politikai összeroncsolásának hosszú ideje alatt is, egészen az 1867-es kiegyezésig.

Mint már írtam, a török háborúk és szabadságharcok következtében Magyarországon nem áll be egy társadalmilag átjárhatatlan rendiség. Az 1514-ben megtiltott szabad költözködést Szapolyai János ismét törvényes joggá tette, amit később Ferdinánd is helyben hagyott.

1848-ban, és ebben egyetértettek az utolsó rendi országgyűlésben, a parasztság ismét a Szent Korona tagjává vált, visszakapta országos politikai jogait. Jellemzően 1514 után is, a Szent Korona általános tisztelete kötötte össze a magyart a magyarral, valamint a magyart a nem magyarral, s a protestánst a katolikussal. (Az utóbbiakat, valamint a magyart és a nem magyart a jogok egyenlősége fűzte össze, amely jogok a Szent Koronából származnak.)

A politikai jogok sem 1848 előtt, sem azután nem nemzeti származás kérdése volt. Ez is egyedül álló Magyarországon, a populus, a natio hungarica (a politikai magyar nemzet) az országos politikai jogokkal rendelkezőket, a Szent Korona-tagokat jelölte származástól és vallástól függetlenül is.

1848-tól, illetve 1867-től ugyanakkor a vagyoni és műveltségi helyzet volt a feltétele a jogok gyakorlásának. Alapvetően vagyoni és műveltségi és helyben lakáshoz kötött cenzus szabályozta a választójogot 1918-ig. Az általános, titkos, közvetlen és egyenlő választójogot 1938-ban vezették be Magyarországon. Láthatjuk, hogy Magyarországon 1514 és 1848 között az országlakosok túlnyomó többségének az egzisztenciáját bár a törvény és a szokás garantálta, de az országos politikai életben nem vehettek részt. 1867-ben, bár jogaik voltak, azt éppen vagyoni helyzetük miatt nem gyakorolták. Nézetem szerint mindkét torzulása a Szent Koronás hatalmi rendnek, egyértelműen annak köszönhető, hogy a kizárólagosságra törekvő nemzetközi monetarista hatalmak meghatározó befolyást nyertek az ország és a nemzet életében. Korlátozták, illetve felszámolni igyekeztek a hagyományos érték és szokásrenden működő önszabályzó magyar közösséget, helyette egy, az üzleti, hitelezési elveknek megfelelő centrális, alá-fölérendelő hatalmat kívántak itthon is létre hozni. Míg 1514 és 1848 között a jogok törvényi korlátozása egy védekező szabályozás volt, 1867 után, az általános jogok vagyonhoz, adóhoz kötött gyakorlása, az új hatalmi rend kiépítésének eszköze lett. Bár 1867 és 1918 között is voltak ellensúlyozó intézkedések, mint például az Istóczy-párt nyomására elfogadott, a magánuzsora mellett a banki uzsorát tiltó törvény, vagy az 1898-ban államilag szabályozott és működését garantáló Hangya-szövetkezetet létrehozó törvény, és így tovább.

Valójában a régi hagyományoknak megfelelő helyreállítása a magyar alkotmánynak – a jogfolytonosság jegyében – 1920-ban indul el. Az ország a revízió politikája mellett, anyagi helyzetét tekintve nagyságrendekkel nagyobb erőfeszítéseket tesz a korábbi korszakhoz képest. A politikai pártérdek mellett hatalomba helyezi az érdekképviseleteket, és ezzel együtt arányaiban és önmagában is óriási összegeket fektet az oktatásba, a képzésbe, a kutatásba. Az országos, a közösségi felelősségen nyugvó társadalombiztosítás Európában másodjára történő bevezetésével és a minimálbér gyakorlati alkalmazásával meghúzza az elszegényedés alsó határát. Az érdekegyeztetés rendszereivel, valamint a szociális gondolat terjedésével, a napi 8 órás munkaviszony, a kollektív szerződések bevezetésével, érezhetővé vált a munkáltató-munkaadó viszony javulásának. A népi, paraszti mozgalmak és politikai erők egyre nagyobb térnyerése és a birtokrend átalakítására tett kísérletek, magukban hordozták az önmagunkhoz való visszatérés lehetőségét (mint, véleményem szerint, 1956-ban is.) Ezt akadályozta a monetáris érdeket szolgáló nagyhatalmak döntése, a trianoni felszámolási kísérlet után, mind Jaltán és Párizsban, valamint 1956-ban, és majd Máltán is. (A globalista oligarchia alkuja érvényes ma is, bár változó erőviszonyokkal...)

1867 és 1918 között a nemzeti liberalizmus jegyében, a valóságban – bár hivatalosan a keresztény értékrend volt a közös morális alap – éppenséggel az erkölcsi relativizmus és a képmutatás vált korhangulattá. 1920 után ezen is változtatni kívántak. (Keresztény-nemzeti kurzus, amely minden politikai frázisa mellett befolyással bírt a közszellemre, visszafogta az oktatásban, a médiában, a tudományosságban is a relativizmust. De az is igaz, hogy keresztények nélkül keresztény kurzust hirdetni, vagy csinálni „patkány-kurzust” jelent.)

Az 1920-at követő évtizedek nemzet- és országépítésének sikerét bizonyítja, hogy az 1938-1941 közötti területi revízió nem megrendítette, hanem erősebbé tette az országot. Az országhoz a hazainál jóval szegényebb területek visszacsatolása nem rendítette meg az államot, az ország gazdaságát és közösségét.

A mostani alkotmányos rend annak a szélsőséges, központi kormányzási hatalomnak a rendje, amelyik az elmúlt 20 évben az állam és az állampolgárok teljes eladósításával és elszegényítésével, ripacsok bábszínházává alakította az alkotmányos és politikai életet. Általános szabályként hiába van minden nagykorú állampolgárnak választójoga és alkotmányos joga a szociális biztonsághoz, a kötelezettséghez mért jogokhoz, a valóságban Magyarországon nemcsak európai, hanem dél-amerikai viszonylatokhoz mérten is szélsőségesen valósult meg a monetáris centralizmus diktatúrája.

Az 1990 óta eltelt húsz esztendőben a választók magyar öntudattal, és az elkötelezettség nélküli lakosság is mindig a szociális piacgazdaságra szavazott, azaz, hogy az életszínvonala legalább rosszabb ne legyen. A politikai öntudat nélküliek ennek megfelelően változtatták „pártpreferenciájukat”, azaz vágyaikat más pártban vélték megvalósíthatónak. A kamatra épített monetáris kereskedelem globális hatalmi intézményei, így a nemzetközi bankok, pedig a kizárólagos és egyoldalú előny, azaz a kifosztás rendszerét kívánták Magyarországon bevezetni. Az elmúlt húsz év kormányai nem tudták, vagy nem akarták megteremteni a két ellentétes követelés közötti szintézist, a kompromisszumot. (A 2010-es választásokon elementáris erővel jelent meg az alapvető változtatás igénye. Erre szavazott a szavazóknak legalább a háromnegyede (Fidesz-Jobbik-LMP). Ezen belül a nagy többség is, de a globális hatalom is egy pártba „helyezte bizalmát”. És maga a párt is mindent feltett egy lapra. A kérdés, hogy most sikerül-e a szintézis, visszatérünk-e a megmaradás útjára?)

 

5. A JOGFOLYTONOSSÁG, A JOGFOLYTONOSSÁG HELYREÁLLÍTÁSA

 

A magyar történeti alkotmányt úgy lehetne összegezni, hogy a Szent Koronáé a teljes hatalom, (szuverén), a hatalom gyakorlása pedig a király és a nemzet között oszlik meg. A Szent Korona Ez biztosítja, hogy ne alakuljon ki egyeduralom, amely nélkülözi a kontrollt és az önkontrollt és így gátat vet a nemzet esetleges leigázásának, felszámolásának.

A Szent Korona-tan a hatalommegosztás két rendszerét ötvözte egy rendszerben. A korábbiban – ahogy írtam – nemcsak a hatalmi ágak különültek el, hanem a király és a nemzet között a kölcsönösség és az egymásra utaltság jegyében maguk a hatalmi ágak bomlottak két részre az intézmények működési szintjén. A nemzet hatalmát az önkormányzatiság garantálta és az egzisztenciális biztonság (a föld forgalomképtelensége, vagyis nem eladható). A modern változat szerint is, a 19-20. században, a hatalom teljessége szintén a Szent Koronáé. A hatalom a király és a nemzet között inkább az alkotmányos monarchia rendszere alapján működött, mint a parlamentáris demokrácia szerint, ugyanis a király és az országgyűlés hatalma egyensúlyban volt, bár ez ügyköröket tekintve hol az egyik, hol a másik felé billent.

Látnunk kell, hogy a magyar történeti alkotmány a hagyományos magyar hatalomgyakorlási rendszert szolgálta. Ez a nemzet és tagjainak szabadságvágyát és a szakrális kritériumoknak többé-kevésbé megfelelő személynek az igazságosság, a gondoskodás erejét megvalósító személyes, tekintélyuralmát egyesítette. Ha a közösséget vezető személy megfelelt ezeknek az elvárásoknak, akkor a hatalom egységes és erős volt. Ha nem, a nemzet és tagjai önkormányzati, autonóm rendszereikben még mindig meg tudták védeni magukat anélkül, hogy az egész állam működése veszélybe került volna. Persze ennek az alkotmányos rendszernek a feltétele az, hogy a hatalom teljessége a Szent Koronáé. Ha a két tényező egyensúlya megbomlott, akkor megszakadt a törvényes hatalom gyakorlásának lehetősége és beállt a törvénytelen (illegitim) állapot. Megszakadt a jogfolytonosság. Ez a következő esetekben történhetett meg:

Történelmünkben először ez úgy állt elő, hogy nem volt jelen a Szent Korona a király megkoronázásakor, illetve megválasztásakor. Ez megtörtént Károly Róbert első koronázásaikor, I. Ulászló uralkodásakor, Mátyás uralkodása idején 1464-ig, majd később II. József és Ferenc József uralma idején 1849 és 1867 között. A törvénytelen helyzeten a nemzet mindig igyekezett változtatni, s a Szent Koronával koronázni, mint ahogy ez Károly Róbert, Mátyás, és Ferenc József uralkodása alatt a későbbiekben mégis megtörtént. (Megjegyzendő, hogy a törvényes koronázáshoz a Szent Korona mellett szükséges, hogy szent helyen, szent időben és az esztergomi, vagy a kalocsai érsek koronázzon. Ezek nem teljesülése is felvethet komoly alkotmányossági aggályokat. A Szent Korona megkerülhetetlensége azért fontos, mert ezzel közjogilag azt ismerjük el, hogy övé a hatalom teljessége. Nem másé, nem a királyé és nem a nemzeté. A magyar jog lehetővé teszi az uralkodó leváltását is. Erre is számos példa volt a történelemben. I. Péter esete, de már Szent László sem koronáztatta meg magát addig, amíg a koronázott, de leváltott király (Salamon) élt. Az Árpád kor után Vencel és Ottó távozása a hatalomból is erre példa. „Klasszikus” eset I. Rudolf és V. Ferdinánd lemondatása, lemondása. Még az is felmerülhet kérdésként, hogy ha a szigorú feltételeket mind figyelembe vesszük, s valóban kötelezőnek tartjuk, akkor a Habsburg-uralkodók többségének koronázása szabályos volt-e közjogi értelemben?)

Ha a király, bármely ok miatt nem képes hatalmát gyakorolni, vagy nincs törvényesen koronázott király, akkor az államfői tisztségben helyettesíthető. Tartós, vagy rendkívüli trónüresedés esetén a kormányzó helyettesíthet, de nem a teljes királyi jogkörben. Ez nem tekinthető a jogfolytonosság megszakadásának, legfeljebb az alkotmányos jogrend korlátolt működésének, amikor is végső soron majd a király, de addig is a szokás, az általánosan elfogadott gyakorlat legalizálja, törvényesíti a jogszabályokat.

A következő eset, amikor az alkotmányos rend elveszíti törvényességét. Ez akkor történhet meg, ha az uralkodó egyeduralomra tör, nem a nemzettel kíván együttműködni, illetve amikor megsérti a törvényeket és szokásokat. Erre szolgált példának Zsigmond király uralkodásának kezdetén, amikor is ennek következtében időlegesen felfüggesztették hatalmának gyakorlását, és ez időben a királyi tanács a Szent Korona nevében kormányzott. A legkirívóbb és legdurvább alkotmánysértések a Habsburg-korszakban történtek. Ekkor, a királyi önkény által előidézett törvénytelen „ex-lex” állapotokat, az alkotmányosság, a jogfolytonosság helyreállításával orvosolták. Mind a koronázatlan király, mind az alkotmánysértő király esetén az alkotmányosság, azaz a jogfolytonosság helyreállítása azt jelentette, hogy annak az időszaknak az összes „törvényét”, pátensét, adományát semmisnek kellett tekinteni egészen a helyreállítás pillanatáig. Ekkor a Szent Koronával koronázott uralkodó és a nemzet felülvizsgálta a törvénytelen időszak aktusait, azokat törvénytelennek minősítette. Azokat azonban, amelyeket megfelelőnek tartott, tetszésének megfelelően újra alkotta, vagy helyben hagyta. Amiket nem hagyott jóvá utólag, azok semmisnek minősültek a jogalkalmazás körében. Erre volt példa az 1464-ben, 1687-ben, 1712-ben, 1790-91-ben történő jogfolytonosság helyreállítás (amikor is a törvénytelenül kormányzó II. József időszakát vizsgálták felül, aki éppen azért nem koronáztatta meg magát, hogy ne kelljen törvényesen uralkodnia, és ne kelljen a törvényes uralomra, törvényekre és szokásokra esküt tennie), továbbá 1867-ben és 1920-ban is.

A jogfolytonosság megszakadásának harmadik esete, amikor is kisebbségi, vagy bármilyen csoportok önkényes úton, önkényes eszközökkel magukhoz ragadják a hatalmat. Károlyi Mihály hatalma, amikor még József főherceg előtt tette le az esküt, törvényesnek számított 1918-ban. Az már azonban nem, amikor a szervezett és a hatalom önkényes átvételre törő kisebbség Nemzeti Tanácsot alakított és a kialakult, kialakított kaotikus helyzetben Károlyi nekik is esküt tett. Nem is beszélve a kommün létrejöttéről és működéséről. Tehát nemcsak a király, hanem úgymond a nép nevében sem lehet törvényesen önkényes hatalmat gyakorolni. Felmerülhet a kérdés: mi van akkor, hogyha a nép többsége, vagy minden egyes választó úgy dönt, hogy eltér a Szent Korona rendjétől, egy teljesen a népszuverenitásra alapuló, így minden tekintetben korlátlan demokráciát kíván létrehozni? Lehet-e ez törvényes? Persze, eddig ilyen népszavazást még nem tartottak, de az analógia kínálkozik 1440-ből. (A történészek és jogtörténészek már régen megállapították, hogy 1440-ben, amikor a nemzet-, vagy népszuverenitás gondolatát a hazai viszonyok között alkalmazták, hatással bírhatott az Itáliában elterjedt – de Bizáncban is alkalmazott - népszuverenitás eszméje is.).

Az 1440-ben történtek alapján egyértelműen kiderült, hogy bár a hatalom elsődleges birtoklója a nemzet, és ez vitathatatlan, a hatalomgyakorlás alapja mégsem a népszuverenitás, mert a magyar alkotmányban annak vannak elvi és intézményi korlátai. Elsősorban a Szent Korona, és hogy ez működjön, ott van a király ellensúlynak, akinek a hatalmát viszont éppen az esküje és maga a hatalomba juttatás mechanizmusa és azon belül a koronázás korlátozza. Tehát eltérhet, elvetheti a nemzet a Szent Korona szuverenitására alapuló történeti alkotmányt, de ez a Szent Korona-tan szerint törvénytelen.

Miről is van szó? Arról, hogy az a jó alkotmány, amely megvédi a nemzet szuverenitását, és annak alapvető feltételét, a nemzet tagjainak biológiai létét. Ezt csak úgy tudja megvalósítani, ha bizonyos dolgok vonatkozásában korlátozza az egyénhez kötött tulajdon szabadságát. Nem engedi például, hogy az állam és az állampolgárok korlátlanul eladósodjanak. Ezt pedig úgy tudja elérni, ha nem adja oda a teljes hatalmat a kizárólagosan centrális hatalmi rendszert megvalósító kisebbség kezébe, valamint abszolút védelemmel látja el a megmaradást jelentő értékeket, természeti adottságokat. Így a földet, a vizet, az ásványi anyagokat, stb. A történelem bebizonyította, hogy azon alkotmányok, ahol a hatalom teljessége a királyé, vagy a népé, illetve a nép nevében eljáró korlátlan hatalommal rendelkező hercegeké, császároké, diktátoroké, vagy párt, illetve pártok demokratikusan választott kormányaié, – a végeredmény ugyanaz.

Miután a közösség létét biztosító vagyon – elsősorban a föld, a víz, az ásványi anyagok, s az egyes ember megélhetésének – közösségi érdekű védelme megszűnik az eladósítással, illetve a legszükségesebb anyagi eszközök szintjéig hatoló, vagy annál nagyobb elvonással, a kormányzás a monetáris hatalmi rendszerek változó engedelmességű eszköze lesz saját közösségük, nemzetük, népük ellenében. 

Végül, a jogfolytonosság megszüntetésének, a jogfolytonos törvényes hatalom felszámolásának negyedik módja (a Szent Korona hiánya, a király, vagy a nemzet, a nép nevében eljáró önkény megvalósulása mellett), hogy bármely idegen hadsereg megszállja az országot. Lehet ez császári, tatár, török, cári, náci, szovjet és bármilyen más haderő, amely nem a magyar hadsereg, honvédség, hacsak nem egy törvényes magyar rendszer szövetségesei, és legitim módon – a magyar törvényeket nem sértve, azoknak megfelelve – tartózkodnak Magyarország területén.

Ha a törvényes rendszer működése megszakad, megszakad a jogfolytonosság, akkor törvénytelen helyzet áll elő.  Ez az a helyzet, amikor idegen, illetve zsarnoki kormányzás uralkodik a nemzet és az ország felett. A hatalom innentől nem legitim, hanem illegitim.

A törvénytelen rendszernek is van jogrendje, mint ahogy az 1780 és 1790 és az 1849 és 1867 közöttinek, majd 1918-19-es, valamint 1944 utáni rendszereknek is volt jogszabályokon nyugvó belső rendje.  A rendszer akár törvényes, akár törvénytelen, ha saját jogrendjét betartja, akkor legális, ha nem akkor illegális, vagyis jogszerűtlen. Például a szovjet megszállás alatti rendszer törvénytelen volt, azaz illegitim, amelynek jogrendje, sőt „alkotmánya” is volt, amelyet, ha a hatalmi szervek betartottak, akkor legálisan jártak el, ha nem, akkor illegálisan. Szigorúan fel kell idézni azonban, hogy törvénytelenségre jogot nem lehet alapítani, azaz a törvénytelenség időszakának jogát, jogalkalmazását a törvényes hatalomnak, a jogfolytonosság helyreállításával azonnal, visszamenőleg, teljes körűen felül kell vizsgálni.

Természetesen elsősorban ez az egész közösségre vonatkozó szabályokat érinti, de az alkotmányos hatalom utólagos jóváhagyása kell ahhoz is, hogy mit fogad el szokásjogi alapon a törvénytelen korszak magánéletére vonatkozó szabályozásokból is. Végső soron a jogfolytonosság helyreállításakor az igazság, az igazságosság rendjének helyreállításának törekvésről van szó, hiszen leírtuk, hogy a Szent Korona-tan alapja az igazság. Annak az alapja a jó-rossz közötti választás szabadságát elismerő természetjog alapú jogrend, ennek a garanciája és feltétele pedig éppen, s ismét csak a Szent Korona szuverenitása.

Minden jogfolytonosság helyreállításnál kiinduló pontnak a törvénytelen rendszer előtti utolsó törvényes hatalom jogrendjét kell alapul venni, annak folytatásaként kell kezelni a helyreállítandó jogrendet. Ez az idő múlásával egyre nehezebb és minél radikálisabb a változás, annál körülményesebb, ami mégis egyszerű és praktikus megoldást kíván. 1867-ben ezt úgy oldották meg, hogy alapul vették az 1848-as áprilisi törvényeket, és a magánélet azon jogrendjét, amit az emberek egymás közt alkalmaztak és a bíróságok ítéleteikben igazoltak,  amit az úgynevezett Országbírói Értekezlet határozatai alapján gyűjtöttek össze. Az Országbírói Értekezlet még az osztrák megszállás alatt rendszerezte azt a joganyagot, amely gyakorlattá vált Magyarországon. A jogfolytonosság helyreállításakor, azt, amit már szokásjogilag addig is alkalmaztak, azonban utólag mégis csak jóvá kellett hagyni országgyűlési döntéssel. Volt, amit elfogadtak az 1849 és 1867 közötti törvénytelen korszakból, az Országbírói Értekezlet határozata és ajánlása alapján, és volt, amit nem. Ekként, ami a törvénytelen rendszer jogszabályainak szokásjoginak minősülő alkalmazása az első törvényes országgyűlés utólagos elismerésével, azt 1867 után, már, mint érvényes és hatályos jogszabály gyűjteményt alkalmaztak.

1920-ban a jogfolytonosságot úgy állították helyre, hogy választások alapján alakult Nemzetgyűlés kinyilvánította, hogy célja alkotmányosság és a jogfolytonosság helyreállítása. Ezt a szándékát az első, az államfői pozíció szabályozása hozott törvény előtt fejezte ki az országgyűlés. Nagyon lényeges mozzanat, hogy a kommün bukása után, a román megszállást követően, egy átmeneti, de törvényesnek nem nevezhető néhány hónap kormányai által, ill. azok alatt elfogadott, a nőkre is kiterjedő, általános választási jogot szem előtt tartó nemzetgyűlési választás alapján történt a jogfolytonosság helyreállítása. Ugyanis, a hatalom elsődleges birtokosa a nemzet, a nép, és a törvénytelen, vagy törvényességében vitatható hatalom által kiírt választás nyomán is nép által megválasztott nemzetgyűlés, illetve országgyűlés törvényessé teheti a rendszert. Törvényessé, de csak akkor, ha korlátozza magát, vagyis a jogfolytonosságot kívánja helyreállítani. Akkor, ha a Szent Korona szuverenitását állítja helyre, a Szent Korona tulajdonjogát elfogadja és az azt működtető intézmény rendszert kívánja helyreállítani. Végső soron a királyságot is a koronázott királlyal. Ez azonban nem időhöz, hanem szándékhoz kötött. A jogfolytonosság helyreállítása elfogadja a fokozatosságot, számos átmeneti intézményrendszer működését. A Szent Korona szuverenitására alapuló magyar történeti alkotmány köztársasági államformában, rendben is tud működni. (Ha a fokozatosság 1920 után indokolt volt – hiszen 1944-ig sem állították helyre a teljes jogfolytonosságot –, annál inkább csak így várható el a mi korunkban.)

Az új Nemzetgyűlés, (amit 1920-ban, valamint az utána következő évekhez viszonyítva egészen az 1938-ig tartó időszakig, a legszélesebb választójogi jogosultsággal választottak meg), és a kormány, a jogrend biztonsága érdekében, jogszabályokkal állapította és erősítette meg, hogy a forradalmi rendszerek jogszabályai érvénytelenek, egyes kivételeket leszámítva. Annak ellenére, hogy a történeti alkotmány alapján a két forradalmi rendszer önmagában, megállapítás nélkül is törvénytelen volt. Miután az 1920 és 1944 közötti rendszer nem állította helyre a teljes jogfolytonosságot – hiszen nem volt például koronázott királyunk, aki szentesíthette volna a törvényeket – közjogi provizóriumról, azaz átmeneti alkotmányos helyzetről beszéltek. A rendszer teljes törvényességét a kinyilvánított helyreállító szándék és az elfogadott szokásjog (ennek részeként az országgyűlési és a helyhatósági választások) legitimálhattak csak.

Nagyon fontos jogtudományi tény, hogy a korszak közjogászai különbséget tettek az alaki jogfolytonosság és az érdemi, anyagi, tartalmi jogfolytonosság helyreállítása között. Alaki jogfolytonosságnak azt tekintették, hogyha a történelmi alkotmány intézményei teljes körben helyreállnak. Így az államforma továbbra is királyság marad, az egy kamarás Nemzetgyűlésből két kamarás országgyűlés lesz ismét, az államfő a nemzet által választott és a Szent Koronával koronázott király, és így tovább. Az alaki jogfolytonosság alapvetően azt jelenti, hogy a Szent Korona-király-nemzet hármassága, a Szent Korona szuverenitása alapján, de a nép, a nemzet hatalomgyakorlásának teljességével helyreáll. Az alaki jogfolytonosság mellett azonban megállapították az anyagi, illetve tartalmi jogfolytonosság közjogi kategóriáját is. Ez azt jelenti, hogy a törvényhozót, és a törvényalkalmazót – elsődlegesen a kormányt, és a bíróságokat – a teljes alkotmányosság, a teljes jogfolytonosság célja vezérli. Döntéseiket e cél, illetve szellemiség alapján hozzák, annak ellenére, hogy a teljes, alaki jogfolytonosság még nem állt helyre. És itt megint felmerül, hogy ez nem lehet más, mint a jogok és kötelezettségek arányára alapozott igazság, a természetjogi elvek gyakorlatba ültetése, valamint a nemzet szuverenitásának, megmaradásának védelme, az újjászületésért dolgozás.

Ennek a kérdésnek a boncolgatása azért is volt szükségszerű, mert 1867-ben ugyan a teljes alaki jogfolytonosságot helyreállították, azonban a nemzet gyarapodása mellett egyes, éppen az ősiség eltörlése következményeként jelentkező, annak és országának pusztulását magába hordó feszültségeket nem orvosoltak alkotmányjogilag. Megmaradt a Szent Korona tulajdonjoga, de abból a magánosok által birtokolt termőföld ingatlant kivették a szükséges alkotmányos kompenzálások és garanciák nélkül. Olyan alkotmányos jellegű jogszabályok meghozatala maradt el, amelyek hiánya utat nyitott a magyarság ellenes erők korlátlan tevékenységének. Ebből is látszik, hogy az alkotmányos szabályozás igenis nemcsak befolyásolja, hanem meghatározza egy ország, nemzet gazdasági, erkölcsi és minden más helyzetét is.

Az történt ugyanis, hogy szociális alapon „sikerült” a nemzetet megosztani, a népi és nemzeti gondolatot egymással szembe állítani. Ezt éppen az új gazdasági és politikai pozíciót nyert tényezők liberális és radikális közéleti személyiségei, s médiumaik végezték el. Szembe állították ugyanis az alkotmányos újjászületést, a történeti alkotmányt és hagyományt, a millennium fényét az egyre nagyobb szegénységgel, szociális igazságtalanságok egyre nyomasztóbb állapotával. Az úgynevezett úri Magyarországot, a népivel. A rossz helyzetet a történeti alkotmány és hagyomány következményeként, lényegeként írták le. (Érthető módon, ezért nem tudott később mit kezdeni a történeti alkotmánnyal például Szabó Dezső sem.) Holott ennek a meghasadásnak éppen, hogy ők voltak az előidézői, állandó feszítői. A helyzet a századforduló után kísértetiesen kezdett hasonlítani a négyszáz évvel korábbihoz. Akkor legalább a „szociális” helyzetet sikerült kezelni (a parasztok földje továbbra is védett, azaz forgalomképtelen maradt), és a korabeli Károlyi Mihály, Kun Béla és mozgalmaik megfékezésével, és ezzel az ország felosztásának elodázását is elérni. (Bár Dózsa György és Károlyi Mihály személyisége, Kun Béláról nem is beszélve, egy napon sem említhetőek véleményem szerint.)

Kísérteties az analógia Tisza István és Werbőczy István sorsa között is. Tisza István kormánya megbukott a háború befejezése előtt, majd őt a legkritikusabb pillanatokban meggyilkolták. (A gyilkosok az Astoria-szállóból indulnak el, megbízójuk maga Károlyi Mihály. A Szerk.) Werbőczy Istvánt is, mint nádort az országgyűlésben 1526 elejére megbuktatták, menekülnie kellett, hogy nehogy meggyilkolják. Kényszerű távolléte miatt, tábora, a köznemesség jelentős része nincs jelen Mohácsnál, hasonlóan a korábbi történések miatt, a jobbágyság sem. Mindez nem kicsinyíti természetesen az ország vezető 300 családjának, valamint a püspöki kar jelentős részének hősi, mártír halálát Mohácsnál, de az egész nemzet szervezett ellenállásáról nem beszélhetünk. Ezt a szervezett ellenállást mind a 16. század első évtizedeinek kritikus pontjainál, mind 1918-1919-ben az előidézett jogos elégedetlenség félrevezetésével, valamint a hatalom központjában előidézett tudatos káoszteremtéssel akadályozta meg a monetáris kisebbségi hatalom és annak különböző színezetű, törvénytelen szabadcsapatai.

Tanulságos más, további konzekvenciákat is levonni a jelenre vonatkozóan. Az 1514-et előidéző országon belül feszültséget, éppen úgy, mint a robbanást kiváltó provokáció- sorozatot a külföldi nemzetközi monetáris hatalom okozta. Ahogy a Werbőczy vezette nemesség is, de az ellenük szervezkedett, felkelő parasztok is a korabeli nemzetközi pénzügyi hatalom által bevezetni kívánt, új rend ellen lázadtak fel. Az azonos érdekű erőket, azonban sikerült egymás ellen fordítani. A szociális alapon történő népi-nemzeti megosztottság vezetett arra, hogy a fellázadt Dózsa vezette hadsereg a hozzájuk csatlakozókkal a nemesi rend ellen forduljanak.

1918-ban a Károlyi-féle anarchiának is a viszonylagos társadalmi támogatottsága, illetve az addigi rendszer iránti passzivitása mögött is a megnyomorított emberek jogos elégedetlensége állt. A szociálisan megosztott és már jó ideje téveszmékkel és álprófétákkal fertőzött emberek egy része is a történeti magyar állam és alkotmányos örökségében látta nyomorának okát. Ugyanakkor, mindezek ellenére is, a magyar állam és a magyar nemzet elleni piszkos munkát csak a központból tudatosan előidézett anarchiával, majd terrorral lehetett csak elvégezni, mind a 16. század elején, mind a 20. század első évtizedeiben. Magyarországon a katolikus egyház ellen fellépő reformációval, majd az ellenreformációval sem lehetett olyan jellegű megosztottságot előidézni, ami végzetes szakadást okozott volna a nemzetnek. Mint, ahogy a 20. század első felében a liberalizmus és a radikalizmus se volt képes nemzetet megosztó polgárháború kirobbantására, ellentétben Európa más részeivel.

A népi és nemzeti erők egymás, és a magyar államiság elleni mozgósítását mind a 16. századi, mind a 20. századi történések elemzésével a történészek, politika és a média meghatározó befolyásoló csoportjai úgy magyarázzák, s hazudják, hogy a monetáris hatalom teljes nemzetellenes bűnét és következményeit, rámossák a történeti hagyományt és közjogot képviselőkre. Így Szerencsés Fortunatus Imre és a Habsburg rontó és káros tevékenységét Werbőczyre, és a liberális, anarchikus, magyarellenes politikai mozgalmak és üzleti érdekek 19. századi és a 20. század eleji tevékenységét Tisza Istvánra. Ezt azonban nem csak az úgynevezett internacionalista, globalista liberális-baloldali erő teszi, hanem a 20. század óta sajnálatosan a radikális jobboldalnak mutatkozó erők egy része is. Most is hasonló analógiával állunk szembe az Orbán-kormány bizonyos koncepcionális megítélésekor is. Werbőczy István, Tisza István mai általános megítélését ahhoz is hasonlíthatjuk, mintha 20, vagy 200 év múlva Bokros Lajos, Fekete János és az off-shore-kormányok ténykedését és annak következményeit szimplán Orbán Viktor és esetleg más nemzeti célokért igyekvők és tevékenykedők történeti szerepével azonosítanák. S az előzőek bűneit az utóbbiakhoz csatolnák.   

Ugyanakkor 1918-1920-ban már nem a szomszéd két világbirodalom felé kívánták az országot területileg megosztani, mint a korábbi évszázadokban, hiszen az éppen akkor volt „átalakulóban” (Oroszország). A monetáris hatalom már rég átlépett egyes országok keretein, ezért a nemzetiségi kérdés élezésével, soviniszta propaganda támogatásával, állandó elégedetlenség szításával és az ország, a magyarság nemzetközi lejáratásával, anarchikus viszonyok állandósításának következményeként, a szomszéd kisállamoknak ad majd magyar területet, illetve hoz létre új államokat a Szent Korona földjén. Mindezt megelőzték olyan folyamatok is, mint például, hogy amíg a világháború kezdetéig magyarok tömegei vándoroltak ki megfelelő hitel és támogatási politika hiányában, addig világbankok által támogatott román bankok Erdélyben folyamatosan vásároltak fel földeket román célra, román telepítésre. (Más analógiák sorát is láthatunk az ország területi felosztásánál, mind 1542 után, majd 1849-ben és 1920-ban és 1947-ben is.)

Nos, ezen a helyzeten változtatnak az 1920-as jogfolytonosság helyreállításával. Az alaki jogfolytonosságot, idő és történelmi helyzet hiányában, nem állították teljesen helyre, mint tették azt 1867-ben. A szokásjoggal érvényesítve és az alkotmány teljes helyreállításának céljával viszont elfogadták a közjogi átmeneti helyzetet, a közjogi provizóriumot, és az anyagi, tartalmi jogfolytonosság elfogadásával utat nyitottak a nemzeti egység teljes helyreállításának lehetősége felé. A fokozatos visszatérésre a teljes hagyományos alkotmányos rendhez, amely garantálja a Szent Korona tagjainak biológiai, egzisztenciális létezését, a magyar közösség megmaradását és feltámadását. Sajnos ezt a történelmi fejlődést akasztotta meg az 1944-45-től kezdődő megszállási időszak és az 1956-os szabadságharcunk leverése és mindkettőnek máig ható és tartó következményei.

 

6. A JOGFOLYTONOSSÁG HELYREÁLLÍTÁSÁNAK KÉRDÉSE MA

 

A történelmi gyakorlat és a több generációs jogtudósi állásfoglalások alapján és a józan ész szerint is, a történeti alkotmány, és a Szent Korona-tan alapján jogfolytonosság helyreállításáról akkor beszélünk, ha törvénytelen rendszert kívánunk törvényessé alakítani. Ezt nevezi a korabeli alkotmányjog és közélet a jogfolytonosság helyreállításának. Ha valaki, ma Magyarországon a jogfolytonosság helyreállítását kívánja, akkor éppen ezért ki kell mondania, hogy az 1944. március 19. óta létezett politikai és alkotmányos rendszerek, így az 1989-90-ben megalakított rendszer is máig, törvénytelenek, illetve az elmúlt 20 évet tekintve legalább azt, hogy törvényességében nem megalapozott. A történeti alkotmány jogfolytonos helyreállításának ez a megállapítás az elsődleges és nélkülözhetetlen feltétele.

Az lehet a vita tárgya, hogy a mai rendszer törvényes-e, vagy törvénytelen-e, de az nem, hogy jogfolytonosságról csakis a törvénytelen rendszernek a törvényessé alakításakor lehet beszélni.

Mi indokolhatja ezt a megállapítást? Magyarországot 1944-ben először náci, majd szovjet csapatok szállják meg. Ez a megszállás 1991-ig tartott. Nyilvánvaló, hogy teljes mértékben sérül Magyarország szuverenitása, önrendelkezése. A magyarság nem volt ura önmagának. Ezen a helyzeten az sem változtat semmit, hogy időközben Magyarországot elismerték a nemzetközi jog szerint szuverén államnak. Először a Párizsi békében, 1947-ben, majd ENSZ-tagként történt felvételünkkel 1955-ben, és azóta is, a mai napig. Ausztriát is elismerték 1849 és 1867 között, attól függetlenül, hogy 1849 és 1861 között Magyarország, de facto, megszűnt létezni, illetve 1861 és 1867 között viszonylagos autonómiája volt a birodalmon belül.

Éppen ebben az időszakban fejti ki Deák Ferenc az alkotmányról és a jogfolytonosságról vallott nézeteit, mely szerint a magyarországi rendszer törvényessége nem azon múlik elsősorban, hogy a nemzetközi jog azt hogyan kezeli. Sajnos a történelem bizonyítja, hogy a nemzetközi jog egyfajta gumi jogszabály-rendszer, amit mindig úgy kell értelmezni, ahogy a győztes hatalmaknak tetszik. Ez önmagában nem objektív mérce egy ország szuverenitásának megállapításához. (Mellesleg megjegyezve, bizonyára csak sajátos tragikus sorozatként értékeli a történettudomány, hogy a 1867-re a megegyezést, vagy a függetlenséget legkövetkezetesebben képviselő legmarkánsabb magyar közéleti személyek közül sokan öngyilkosságot követtek el. Azzal együtt, hogy haláluk teljesen értelmetlen volt, és oka alig, vagy egyáltalán nem magyarázható. Haláluk legfeljebb csak az országunk és nemzetünk ellen fellépőknek lehetett érdeke. Kezdve István nádorral, folytatva Széchenyi Istvánnal, Majláth Györggyel, Irinyi Józseffel, Nyáry Pállal, Teleki Lászlóval, a teljesség nélkül. Persze Kossuth Lajos meg maradhatott száműzetésben.)

Miután megszálló hatóságok irányították az országot törvénytelen, illetve illegitim volt az 1946-os köztársasági rend is. (Az csak érdekesség, hogy az akkori Nemzetgyűlés, nem tekintette magát egy új, a történelmi Magyarországgal való szakító korszak kezdetének. Valójában ők is egy alkotmány helyreállításban gondolkodtak és próbálták követni a hagyományokat. Az országgyűlést nemzetgyűlésnek hívták, a köztársasági rendszert nem kartális alkotmánnyal vezették be, hanem folytatva a hagyományokat, történeti alkotmányos formával, sőt a törvény indoklásában hivatkoztak a Szent Korona-tanra is, mint pozitív, a hatalom megosztását, és ellenőrzését jelentő hagyományra. Később éppen a hagyományra tekintettel alakították át a nemzetgyűlést is ismét országgyűlésre 1949-ben. A köztársasági államformára és rendre éppenséggel, mint a történeti alkotmány fejlődés beteljesülésére tekintettek. Természetesen a megszállás miatt ezt a rendszert nem lehet törvényesnek tekinteni.)

Az 1949-es alkotmány, a diktatúra rendje is törvénytelen. (A polgárjogban is megtaláljuk ennek a helyzetnek az analógiáját. Hiszen magánfelek kétoldalú szerződése esetén, ha az egyik fél kényszeríti a másikat, akkor az a szerződés önmagában semmis.) Ez az illegitim alkotmányos rend viszont, minden tekintetben szakítani kívánt és szakított az ezeréves magyar állammal és annak hagyományaival. Az 1949-es alkotmány kartális és nem történelmi alkotmányos forma, és a rendszer magát nem a korábbi történeti rendszerek folytatójaként, hanem az 1919-es kommün politikai és rendszer utódjaként határozta meg magát. Fontos itt megállapítani, és ennek jelentősége van, hogy a mai hivatalos álláspont a diktatúrát, az 1949 és 1990 között működött rendszert, a népszuverenitás gyakorlati meg nem valósulása miatt ítéli el. Csakhogy, az alkotmányos helyzet sem az 1985-ben megválasztott országgyűlés, sem a „rendszerváltó” törvények elfogadásának idején, 1989-90-ben sem változott. Az ország idegen katonai megszállás alatt volt ugyanis, rendszert átalakító, az 1949-es alkotmányt tartalmilag teljesen kicserélő jogszabályok elfogadása idején, 1985-ben és 1989-90-ben is. Ezért a rendszer létrejötte teljese mértékben törvénytelen, illegitim közjogi hagyományaink alapján is.

Mi a helyzet az 1990 óta működő alkotmányos és politikai rendszerrel? A létrejötte törvénytelen! Lehet-e törvénytelenségre jogot alapítani?: nem! Sőt, mivel ez a rendszer a korábbi rendszer folytatása – formálisan az 1949-esnek, illetve a mai hatalmi, politikai tényezők tartalmilag az 1946-os rendszert nevezik meg a mai alkotmányos rend elődjének, illetve a mait annak utódjaként –, még inkább nem. Ez alkotmánybírósági határozatokból, illetve a millenniumi emléktörvény 1999-es vitájában is kiderült. Ezzel különös helyzet állt elő. Ha a mostani rendszer a magát törvényesnek tartja, akkor az elődjét is törvényesnek tekinti. Magyarán, ami a szovjet csapatok jelenléte óta, így a nyílt diktatúra negyven év alatt történt, az mind törvényesnek tekinthető, és ezért a mai rendszer által törvényesen, jogszabályokkal és a politika által nem bolygatható. Lehetne akkor sorolni: törvényesítve lett, illetve törvényessé vált utólag ezzel az egyesületek betiltása, a népbírósági ítéletek, a gazdasági és oktatási szektor szinte teljes államosítása, majd a spontán privatizáció is, amely során államosítók utódainak magántulajdonában került állami vagyon jelentős része. Törvényes az államadósság felvétele, és az állam által elkövetett bűncselekmények is elévültek (pl.: ÁVH, 1956 után, stb.), de törvényes még Mindszenty József eltávolítása is az esztergomi érsek közjogi funkciójából. A jogfolytonosság helyreállításának feltétele követelménye is az, hogy a mai rendszer, amely magát a korábbi rendszer folytatójának tartja, – és az elmúlt 20 év is magáért beszél – szintén törvénytelen.

Valóban: törvénytelen-e a mai rendszer? Megállapítottuk, hogy törvénytelenségre jogot nem lehet alapítani, tehát bár megalapozása jogszerűen történt, hiszen a rendszer saját jogszabályai alapján járt el, de mégis teljesen törvénytelen. Lehet-e akkor azt mondani, hogy igen, ez így van, de 1991, a szovjet csapatkivonás óta nincsen Magyarországon törvénytelenül tartózkodó idegen haderő, és bár az is igaz, hogy a népszuverenitásra alapozott alkotmányos rend kezdete törvénytelen, de az azóta lezajlott országgyűlési és önkormányzati választások, valamint népszavazások, a néprészvétel törvényessé tették a rendszert?

Különösen hangsúlyozottá válik a probléma, ha azt is figyelembe vesszük azt is, hogy a mai, a népszuverenitásra alapozott, a modern jogállamisági követelményeknek megfelelő alkotmányt, a megszállás és a diktatúra miatt a népszuverenitással fel nem hatalmazott országgyűlés fogadta el 1989-90-ben, és azt azóta demokratikusan választott országgyűlés nem fogadta el, erősítette meg.

Az ellentmondás ott feszül, hogy a mai politikai hatalom, politikailag a kommunista diktatúrát nem fogadja el, mert, a népszuverenitás a valóságban a megszállás, és diktatórikus rendje miatt nem érvényesülhetett, de alkotmányjogilag igen. (Nagyon szép példa erre a Magyar Köztársaság hivatalos kiadójának, a Magyar Közlöny 2009-ben megjelent emlékkiadványa. A kötet a mai hatályos alkotmány jogfolytonos elődjének tekinti az 1949-es alkotmányt és annak összes módosítását 1949-től 2009-ig.) Fel kell tennünk azonban azt a kérdést is, hogy: mennyiben érvényesül a népszuverenitás a mai alkotmányos rendben, amelynek alkotmánya a törvényességét, legitimitását éppen erre alapozza?

A modern alkotmányos elvek alapján működő demokratikus rendszerek mindegyikében vannak olyan alkotmányos szabályok, amelyek a népszuverenitást korlátozzák. Ezeket nem együtt alkalmazzák a világban, de a magyarországi alkotmány és annak alkotmánybírósági értelmezése az európai jogszabályokból abszurd módon, együttesen mindet beépíti a mai, itthoni alkotmányos rendbe. Melyek ezek?

A teljesség igénye nélkül:

- a köztársasági elnököt nem közvetlenül választják;

- alkotmányossági kérdésben nem lehet népszavazást tartani;

- a túlkoncentrált kancelláriai típusú kormányzás;

- a kormányt gyakorlatilag csak a többségi párt(ok) belső elhatározása buktathatja meg;

- a több párti uralom szinte teljes korlátlansága a hatalmi ágak fölött;

- felhatalmazás a rendeleti kormányzásra;

- magánhatalmi tényezők bevonása a közhatalom gyakorlásába;

- a központi jegybank példátlan függetlensége a népszuverenitás intézményeitől, a monetáris struktúrák teljes kivonása a népszuverenitás hatalmi intézményeinek ellenőrzése alól, illetve azok függővé tétele attól;

- az alkotmánybíróság önhatalmú eljárással állapíthatja meg a panaszok elbírálási határidejét; a relativista alkotmányértelmezés; „nemzetgyűlési” jogkörnek megfelelő, de nem számon kérhető hatalom;

- külön megemlítendő, hogy az alkotmány be nem tartásának valójában nincs jogi, politikai következménye, stb.

További kuszaságot okoz, hogy az alkotmánybíróság saját ítélkezését relatívvá nyilvánította. Ez egyszer azt jelenti, hogy nem értékalapú, természetjogon alapuló ítélkezési gyakorlatot vezetett be, másrészt korábbi ítéletei sem kötik. Amikor nem kíván állást foglalni kényes kérdésben, akkor a jogok tartalmának megállapítását az országgyűlés mindenkori és változó többségére bízza. A magyarországi alkotmányos rend szinte példátlanul nagy teret enged a párturalomnak a köztársasági rend intézményei felett. Alkotmányos rendszerünk politikai múltja, jelene sajnos klasszikus példáját nyújtja a nemzetközi monetarista hatalom korlátlan érvényesülésének is.

Ezt még külön segíti, hogy a jogszabályalkotás rendje megengedi – amire különösen 1994 és 1998 között, valamint 2002 és 2010 között, ill. az után találunk tragikus példát –, hogy akár egy (semmilyen jelentős támogatást nem élvező) kormány is eladhatja a nemzeti vagyont, ezen belül a termőföldeket, az ásványi kincseket, az ívó és termálvizek hasznosításának jogát. A kormány akár olyan politikát is folytathat alkotmányos keretek között, amely a magánosok lakásvagyonának és a kis és közép földtulajdonosok földjének elvesztéséhez vezethet. Az önkormányzati törzsvagyon valójában idegen rendelkezés alá bocsátható, és így tovább.

Sőt, a politikai rendszer még saját jogszabályait sem tartja be. Például, nem alkotott az elmúlt 20 évben évente államháztartási mérleget, közép és hosszabb távú gazdaságpolitikát, a regionális közigazgatási hivatalok törvénytelenül működhettek és így tovább. Ismert, hogy az állami vagyon megfelelő mérlegének hiánya, valamint az állami és a nemzeti vagyon összekeverése a kirablást intézményesíti. A mai alkotmányos rend törvényessége, legitimitása, tehát nemcsak megkérdőjelezhető, hanem működését tekintve jellemzően jogszabály ellenes, illegális is.

A felsorolt tények objektívek. Az objektivitás és a szubjektív megítélés határát súrolja az a megállapítás, hogy az elmúlt két évtized népszavazásai és országos választásokkor – kezdve a „négy igenes” szavazástól 1989-ben, egészen a 2006-os országgyűlési választásokig – felmerült csalásokat megnyugtatóan soha nem vizsgálták ki. A gyanút tovább fokozza, hogy jogszabály írja elő a választási cédulák minél gyorsabban történő megsemmisítését.

Miután a mai alkotmányos rend nem ismeri el a szokásjogot, annak törvényesítő erejét, ezért a szokásjog által sem törvényesíthető a rendszer. A választásokon, a népszavazásokon való részvétel sem legitimizálhatja (törvényesítheti) a rendszert. Nem csak azért, mert az alkotmánybíróság önmagán kívül nem ismer el más szokásjogi gyakorlatot, hanem azért is, mert a jogszabály ugyancsak úgy rendelkezik, hogy a hatalomgyakorlás közvetlen eszközei, amelyek kivételesek, nem az alkotmányos rendet, hanem a politikai hatalomgyakorlást törvényesítik. Az alkotmányos rend tekintetében teljesen mindegy, hogy egy szavazó, vagy minden jogosult részt vesz-e a választáson, illetve a népszavazáson? Az érvényességi küszöb el nem érése, csak a szavazás érvényességére van kihatással, de nem a rendszer törvényességének megítélésére.

Európában az úgynevezett szocialista országok a kommunista diktatúra, illetve a megszállás alkotmányjogi örökségétől úgy szabadultak meg, hogy a korábbi rendszer politikai elítélése mellett az előző rendszerrel szakító új alkotmányt fogadtak el. Ezzel megállapították a mostani rendszereik jogfolytonosságát a megszállás és diktatúra előtti korábbi alkotmányos rendjeikkel. Ezzel a maguk törvényességét nem árnyékolták be a korábbi diktatúrák törvénytelenségével és tiszta lappal kezdtek. Ugyanakkor ezzel felhatalmazták magukat, hogy a törvénytelen rendszerből csak azt fogadják el törvényesnek utólag, amit a rendszerváltáskor, az után annak tartanak. Magyarországon ez az elvi felhatalmazás is elmaradt. Gyakorlatilag az történt, hogy 1944 végétől 1990-ig törvénytelenül hatalmat szerzők: törvényesítették, átmentették hatalmukat.

(Megjegyzendő, hogy most Európában a Magyar Köztársaságon kívül egyedül egy államnak az alkotmányos rendje nyugszik megszállók által oktrojált alkotmányon. Ez Németország. Úgy látszik ez a két állam, illetve Japán a mai napig legyőzött államok státuszában vannak, amit alkotmányos rendjük is tükröz. Csakhogy Németországban, ahol szintén a törvényhozás választja a szövetségi elnököt, és nem lehet népszavazást tartani alkotmányos kérdésekben, továbbá kancelláriai típusú kormányzás van, a föderalista rendszer ellensúlyozza és megakadályozza a monolitikus, abszolutista központi hatalmi rendszer kialakulását. Továbbá a német alaptörvény előírta, mint törvényes feltételt, az ország újraegyesítését, ami 1991-ben megtörtént. Másrészt az alkotmányt adó külföldi, győztes hatalom máig is jelen van, viszont Magyarország tekintetében már megszűnt a szovjet megszállás. Japán pedig, a győztesek adta alkotmánya mellett megtarthatta a császárát. Érdekes Olaszország esete, amelyik szintén a vesztesek oldalán harcolt, de mégsem úgy kezelték, Szlovákiához hasonlóan. Olaszországban 1946-ban népszavazással törölték el a monarchiát. A ’90-es években az eredményt megállapító bírók közül az utolsó életben maradott elmondta, hogy akkor a bírók megállapodtak abban, hogy az, aki utoljára életben marad, nyilvánosságra hozza, hogy 1946-ban csalás történt. A bíró ezután hamarosan elhunyt, de ugyanakkor mások hevesen cáfolták, hogy ez igaz lenne. Igaz, akik cáfolták, nem voltak jelen a szavazatok végső összesítésénél. Ma például, a felszabadított Irak „alkotmányos” helyzete hasonlítható a magyaréhoz, miután még csak ENSZ felhatalmazással sem rendelkező külföldi haderő megszállása alatt hatályba lépett alkotmánya van. Persze a magyar alkotmány felfogás szerint a korábbi rezsim sem törvényes, mert puccsal került a hatalomba, amit meg is tartott magának.)

Annak megállapítása, hogy mai rendszer törvénytelen, illetve, hogy törvényessége nem megalapozott nem csupán csak alkotmányjogi jelentőséggel bír. Ugyanis csak ebben az esetben mondható ki, hogy az elmúlt években, a nemzet érdekét súlyosan sértő, megmaradását elemileg veszélytető jogszabályok semmisek, következményeik nem évültek el. A mostani és a korábbi rendszer alkotmánya, jogrendje szerint például privatizációs döntések (termelői, értékesítői, banki és szolgáltató szektor és egyes vagyontárgyak, ingatlanok, stb.) és azok végrehajtása alapvetően jogszerűek voltak. Ha történtek bűncselekmények, mint például a hűtlen kezelés, okirattal visszaélés, stb., akkor azok, mivel a rendszert törvényesnek tartják, már rendszerint elévültek. Ebben az esetben, ha egy új politika is jutna hatalomra, csak a még megmaradt vagyont védelmezhetné és az eltűnt vagyont számszerűsítheti, esetleg az elkövetőket nevesítheti. A korábbiak tekintetében, az esetleges büntethetőség elévülése mellett legfeljebb már csak az államosításhoz fordulhatna. Ehhez azonban, az államosítandó cég beleegyezése is szükséges lenne, továbbá az ár, a kártérítés, a piaci árnak megfelelően alakulna. A másik megoldás ebben az esetben még az lehetne, ha tisztességtelenségre hivatkozva a korábbi szerződéseket semmisnek mondanák ki, azon az alapon, hogy az alkotmány az állami tulajdont ugyanúgy védi, mint a magántulajdont. A még most hatályban lévő (2009) Ptk. pedig tiltja a tisztességtelen szerződéseket. A hátránya ennek az, hogy bírósági eljárást igényel minden esetben és mind az eljárás megindítása, mind a kimenetele a jelenlegi jogalkalmazás rendszerében, nézetem szerint kétséges.

Ha azonban, jogfolytonosság helyreállításáról lenne szó, akkor a rendszer törvénytelenségének elismerésével a korábbi, a nemzet számára káros vagyonmozgások törvénytelenek lennének és legfeljebb kártalanítás útján visszavehetőek. (Lásd például az Aranybulla szabályozását, mint mintát a hasonló esetre) A kártalanítás összege a privatizáció alapján az államkasszába befizetett összeget, illetve az esetleges értéknövelő beruházásokat figyelembe vevő a vagyon értéke lehetne. Természetesen ennek a politikai feltétele az lenne, ha mai törvénytelen oligarchia, amely bűnszövetkezet módjára gondtalanul fosztja ki az országot és állampolgárait, hajlandó lenne valamilyen kompromisszumra a nemzettel.

 

7. HOGYAN LEHETNE MA MAGYARORSZÁGON A JOGFOLYTONOSSÁGOT HELYREÁLLÍTANI?

 

Kérdés persze inkább az, hogy helyre akarják-e állítani a jogfolytonosságot Magyarországon? Ennek értelme egyrészt az lenne, hogy alkotmányosan is folytatói lennénk a korábbi magyar törvényes rendszereknek. Továbbá olyan alkotmányos intézmények újbóli alkalmazásának lehetőségei nyílnának meg, amelyek képesek megvédeni a magyarságot a teljes kifosztástól, mint ahogy a múltban is megvédték. A jogfolytonosság helyreállításával lehetővé válna az is, hogy törvényesen számon lehetne kérni az 1944-45 óta az állam nevében máig elkövetett joggal igazolt ügyeket, dolgokat. A jogfolytonosság helyreállítása azt jelenti, hogy törvénytelen, vagy vitatott törvényességű rendszert törvényessé alakítjuk át.

Ahogy korábban hangsúlyoztam, jogfolytonosságot csakis a jelenlegi rendszer törvénytelennek, illetve törvényességében nem teljesen elfogadható minősítésével lehet helyreállítani. Máskülönben fogalmi és tartalmi képtelenség jogfolytonosság helyreállításáról beszélni. Ha rendszert továbbra is törvényesnek ismerjük el, akkor új alkotmányról, vagy alkotmányreformról beszélhetünk, de nem a jogfolytonosság helyreállításáról. Azt is hangsúlyozni kell, hogy nem feltétlenül szükséges az eddigi rendszerek törvénytelenségének megállapítása, de akkor ne beszéljenek jogfolytonosságról és Szent Korona-tanról azok, akik ezt képviselik!

Amennyiben a rendszert törvénytelennek ismerjük el, a kezdő pont 1944. március 19. Az utolsó törvényes országgyűlés az 1938-ban megválasztott országgyűlés. (Ez országgyűlés a 1947-ben, Párizsi béke után félévvel, bár töredékesen, de összeült a németországi Guttenburgban – ahol egyébként a háború utáni új német politikai formációk, egyes új pártok is kezdtek alakulni – és megállapította, hogy a törvényesség letéteményese, illetve a jogfolytonosságot csak a Szent Korona-tan alapján lehet helyreállítani. Persze megkérdőjelezhető, hogy az ottani összejövetel bírhat-e valamilyen legitimitással, hiszen nem az egész 1938-ban megválasztott országgyűlés volt jelen, és ráadásul külföldön ülésezett. Erre azt lehetne mondani, hogy mindenképpen többel bír, mint, a 1944-es Ideiglenes Nemzetgyűlés, amelynek tagjait a szovjetek, a kommunisták, vagyok azok javaslatára citálták Debrecenbe, vagy a megszállás ideje alatti, a szavazati jogaitól megfosztott tömegek kizárásával megválasztott Nemzetgyűlés, és a kék cédulás választással megválasztott 1947-es törvényhozás.)

Mi legyen a korábbi évtizedek, különösen az elmúlt húsz év jogszabályaival, azok értelmezésével, alkalmazásával?

Először is le kell szögezni, hogy az állampolgárok közötti magánszerződések, családjogi kapcsolatok, amennyiben az akkori jogszabályoknak megfelelően történtek, érvényesek.  Természetesen ezt is egy, az új törvényes rendszer nemzetgyűlésének kell kimondani. Érvényessé éppen az utólag a jogfolytonosságot helyreállító nemzetgyűlés által elfogadott szokásjog tette, nem a rendszer törvényessége. Szokásjogi alapon a mostani rendszert önmagában nem lehet igazolni, ahogy korábban írtam, hiszen a mostani alkotmány és értelmezése elutasítja a szokásjogot. (Kérdésként merülhet fel, hogy a mostani törvények által elfogadott, a Szent Korona elvével nem egyeztethető kapcsolatok, mint például az egyneműek viszonya, vagy az élettársi viszony, utólag érvénytelennek mondható-e ki?)

Az összes korábbi jogszabályt folyamatosan, az új törvényes rendszer alapelvei szerint kell – aktualizálva módosítani. Itt nincs változás, csak annyiban, amennyiben az új alapelvek és a változó élethelyzetek összhangja kívánja. Előbb-utóbb minden törvény módosításra kerül. Ezt egy jogfolytonosságot, vagy annak szándékát kimondó alkotmány-alaptörvény által, illetve a hozzá kapcsolódó sarkalatos törvények jogalkotási technikájával lehetne megvalósítani.

A legfontosabb szabályozás természetesen az alkotmányos intézményekre vonatkozik. Nem a korábbi, jelenleg használt alkotmányt kell módosítani, illetve önmagában egy új kartális alkotmánnyal kicserélni. A történeti alkotmánynak megfelelően a változtatás alkotmányreformmal történik. Az alkotmányreform fogalom alkalmazása itt egy technikai eljárás. Azt jelenti, hogy az alkotmányos életre vonatkozó alapszabályokat nem egy jogszabályhoz kötött kartális dokumentum alapján változtatják meg, hanem a történeti alkotmány rendszerének és szellemének megfelelően minden egyes alkotmányos intézményt (államfő, kormány, országgyűlés, és így tovább) külön törvénnyel szabályoznak. Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az alkotmányreform fogalmat, illetve eljárást attól függetlenül is lehet alkalmazni, hogy a rendszer törvényes, vagy törvénytelen. Az alkotmányreform szerinti eljárást szükséges alkalmazni az 1949-ban elkezdett és 1989-től folytatólagosan működő kartális rendszer történeti alkotmányos renddé történő átalakításánál is, amelyre a magyar alkotmánytörténetben még nem volt példa. Alkotmányreform ugyanakkor a történeti alkotmány átalakítása is, mint például a 1848-as törvények törvényes elfogadása is volt, de alkotmányreformmal történt a törvénytelen 1946-os átalakítás is. Az eljárást ugyanakkor félre lehet érteni, mert önmagában az alkotmányreform nem törvényesíti a törvénytelen rendszert. 

A mostani hatályos alkotmány átszámozása, illetve új kartális alkotmány elfogadása, avagy a Szent Korona szuverenitását elfogadó jogfolytonosság helyreállítása nélküli történeti alkotmányos formákat és intézményeket alkalmazó alkotmányreform, ugyanakkor csak az eddigi hatalom úgymond alkotmányos átmentését és konszolidációját, illetve annak újabb kísérletét jelentené. Hiszen a korábbi rendszereket törvényesnek tekinti, és az eddig kialakult hatalmi viszonyokat kívánná véglegesíteni, az eddiginél konszolidáltabb módon működtetni.

A most érvényes alkotmányt, tehát törvényről, törvényre alakíthatjuk át, de elsődlegesen az esetleges új rendszert kell meghatározni a mostanihoz képest, de nemcsak az 1944. március 19-ig tartóhoz, hanem az 1989-90-ben kezdődőhöz is. Gondoljuk el, ha erre lehetőség nyílna, csak ezután lehet, illetve kell dönteni az államformáról, az államfőről, az országgyűléstől az önkormányzatokig, stb. Kiemelten fontos, hogy a mostani rendszer törvénytelenségének és kommunista rendszer bűnösségének megállapítása. Figyelem! A kettőt, azonban nem lehet összekeverni, mert nem ugyanaz. Ha kimondjuk, hogy bűnös, attól még alkotmányjogilag nem mondunk semmit, azonban, ha a rendszerről végre kimondják, hogy törvénytelen, az állam nevében elkövetett bűncselekmények sem évülnek el és megnyílik a lehetőség az elmúlt évtizedek privatizációs gyakorlatának felülvizsgálatára, akkor is, ha azt jogszabályi keretek között hajtották végre.

Továbbá az első jogfolytonosságot helyreállító törvényben, vagyis az új rendszer első törvényének le kell szögeznie, hogy a teljes jogfolytonosság helyreállítása a cél, amely valószínű csak fokozatosan történhet meg. Fontos megállapítani először, hogy a magyar állam alkotmányos folytonossága a Szent Koronához kötődik. Nehezen tudom most elképzelni az azonnali alaki jogfolytonosság helyreállítását. Például, hogy a jelenlegi köztársasági államforma azonnal átváltson királyságra. (Ezt a kérdést szerintem nyugodtan rábízhatjuk a Gondviselésre, a szakrális király személyét illetően is.) A fontos, hogy kimondjuk a jogfolytonosság helyreállításának célját és ezt a történeti alkotmányos formák között tegyük meg.  Ez, hangsúlyozom, azt jelenti, hogy minden egyes alkotmányos kérdést egy külön törvény szabályozzon. Ugyanakkor összefüggő kérdésekben esetleg lehet kivételt tenni, amire már Teleki Pál is felhívta a figyelmet alkotmánytervezetében.

Nagyon fontos, hogy elismerjük, hogy a szokásjog egyenrangú a törvénnyel. Nyilvánvalóan, hogy így megnőne a bíróságok szerepe is. Kulcsszerepet kapna a Legfelsőbb Bíróság. A Kúria, amely ekként értelemszerűen átveszi az Alkotmánybíróság szerepét, mert a szokásjog alkalmazása értelmetlenné tenné, hogy egy másik bíróság a Kúria által hozott ítéleteket, elvi döntéseket még tovább értelmezhesse és változtasson rajta. Nagyon fontos, hogy Kúria bírái ne csak az érvényes jogot, hanem az új alkotmányosság szellemét is értsék. Az Alkotmánybíróság határozatai addig vannak érvényben, amíg a Kúria új döntésével nem hatálytalanítja. Fontos az egyes döntésekből levont általános élettapasztalat az igazság jegyében, ellentétben azzal az alkotmánybírósági gyakorlattal, amely egy liberális filozófiából, ideológiából következtet és értelmez általános érvényű kötelezettségeket. Kiemelten fontos a Közigazgatási Bíróság újbóli bevezetése is, ami a kormány egyedi és általános döntéseit is felülvizsgálhatná helyi, megyei, illetve érdek-képviseleti, vagy természetes és jogi személyek keresete útján, továbbá az egész közigazgatás és az országgyűlési képviselők egyes tevékenységi körét is.

Az eddigi rendszerek automatikusan törvénytelennek minősülnek a jogfolytonosság helyreállításával, illetve annak teljes helyreállítására tett törvénybe foglalt szándék alapján. Ennek az is a következménye, hogy az új hatalom megkérdőjelezhetetlenül és magyarázkodás nélkül hozzányúlhat az elmúlt évtizedek alatt kialakult hatalmi kiválasztási rendszerekhez is. A bíróságoktól az MTA-ig, a rendőrségtől az egyetemi, egyházi szelekciós rendszerekig (egyeztetve a Szentszékkel) és így tovább.

Összefoglalóan: a jelenlegi kartális alkotmányt történeti alkotmánnyá kell átalakítani, megállapítva 1944. március 19. óta fennállt rendszerek törvénytelenségét, s a történeti alkotmány alapjaként a Szent Korona-tant állítva, kimondva, a teljes jogfolytonosság helyreállításának célját, a továbbá a szokások és a törvények egyenrangúságát.

Az új alkotmányos rend alapjaként, az első törvényben le kell szegezni, hogy az új alkotmányos rendben a szuverenitással a Szent Korona rendelkezik, és a hatalom elsődleges gyakorlója a nemzet, a nép. Ez olyan elsődleges fontossággal bír, mint annak megállapítása, hogy a korábbi rendszer törvénytelen. Ez gyakorlatilag a nép, vagy nemzet szuverenitását jelenti bizonyos korlátokkal. A korábbiakban már kifejtettem, hogy ennek az a következménye, hogy bizonyos területei az életnek nem vitathatóak, nem többségi döntés kérdése, hanem axiómaként el kell fogadni, mint az új, a helyreállított alkotmányos rend alapját. Továbbá abszolút védelmet kapna így a közvagyon is.

A Szent Korona szuverenitásából az következik, hogy nem vita, hanem elfogadás kérdése az objektív értékalapú, természetjogon alapuló törvényalkotás és alkalmazás. Ez a korona szent jellegéből következik. El kell fogadni, hogy van és nem általunk meghatározott a jó és a rossz. Ha ez létezik, akkor beszélhetünk és alkalmazhatjuk az igazságot és az igazságosságot. A szabadság a jó és rossz közötti választását, és így elfogadjuk a közjó értelmét, a közösség, a nemzet megmaradásának elvét. A magánérdek a közösségi érdekekkel szemben nem érvényesülhet. A jogok és kötelezettségek egyensúlyba jutnak. (Ez meghatározza, befolyásolja a gazdaságpolitika, a szociálpolitika kereteit, az oktatás tartalmát, az abortusz, az eutanázia, a homoszexualitás jogi helyzetét is és így tovább.)

Ezzel azt is elfogadjuk, hogy az új rend nem liberális elvű. A szabadság nem a vágyak korlátlan és önző kibontása. A társadalom nem a felelőtlen szabad verseny színtere, ahol a győztesek a többiekkel fizettetik meg tevékenységük következményeit. A tolerancia azt jelenti, hogy kimondjuk és ki is kell mondani, hogy mi a rossz? Ez nem elnyomást, vagy üldözést jelent, hanem például a homoszexualitás esetén a jogszabályalkotás, s jogalkalmazás és az állami intézmények nem fogadják el azt ugyanolyan értékűnek, mint a különneműek kapcsolatát, s a drogok forgalmazását sem tűrik, vagy támogatják és így tovább.

A másik terület, amely jogfolytonosság helyreállításából következik, mint megkérdőjelezhetetlen bázisa az új rendnek, hogy a Szent Koronának van tulajdonjoga. Ez végig alapja volt a törvényes rendszereknek. Amit elsődleges fontosságúnak tartok, és amit legelsők között kell szabályozni, hogy a nemzeti vagyont a Szent Korona védelmébe kell vonni, a Szent Korona tulajdonává kell tenni. Így a termőföldeket, az erdőket, a felszíni és felszín alatti vizeket, a levegőt, az ásványi kincseket. Így a korábbi királyi vagyon és a Szent Korona tulajdonának megkülönböztetésének mintáján más jogi védelem alá tartozna a nemzeti vagyon, ami a Szent Korona tulajdona, és így forgalomképtelen, valamint a többi állami vagyon, amivel a kormányzat gazdálkodik. (Megjegyzem, hogy a modern mezőgazdasági gazdálkodásnak nem feltétele a tulajdonlás, és a mai rendszer is átalakítható úgy hogy kis és középbirtokok csak nyerjenek ezzel. A mai nagybirtok rendszer is birtoklásra és nem a tulajdonra épít. Egy a nemzet érdekei ellen működő kifordított értelmű ősiség a meghatározó a mai magyar mezőgazdálkodásban.) Természetesen, hogy mi kerülhet a Szent Korona tulajdonában azt az átalakulást létrehozó a nemzet és a törvénytelen oligarchia közötti politikai alku tárgya.

Summázva: a Szent Korona-tan alapján történő jogfolytonosság két alapvető – fogalmi és történelmi – követelménye, a korábbi rendszerek törvénytelenségének megállapítása, valamint a Szent Koronának, mint a hatalom teljességének, forrásának szuverénnek elismerés, valamint a tulajdonjogának elfogadása és a nemzeti vagyon hozzá sorolása. Mi magunk is része vagyunk a nemzeti vagyonnak, hiszen tagjai vagyunk a koronának. Ezért minden alkotmányjogi védelem alapvető célja az ember, a magyarok és a velünk együtt élő népek lelki, szellemi, és anyagi védelme.

Csak a jogfolytonosság anyagi helyreállítása, a Szent Korona-tan alkalmazása után, vagy azzal együtt következhet be az alaki jogfolytonosság helyreállítása. Ha már elfogadtuk az alapelveket, amelyek történelmi alapelvek, amelyeket fent soroltam fel, utána beszélhetünk arról, hogy milyen intézményeken keresztül szeretnénk azt megvalósítani. Csak ezután szabályozhatjuk az államfőt és jogkörét, hogy hány kamarás és milyen összetételű legyen az országgyűlés, az Állami Számvevőszék, és a Magyar Nemzeti Bank helyzetét, az önkormányzatokat, a választójogot és így tovább. Ha nincsenek meg az alapok, azaz nem a Szent Korona-tan az új alkotmányos rend alapja, vagyis nem a Szent Korona a szuverén, és nincs a Szent Koronának a nemzeti vagyonra kiterjedő tulajdonjoga, valamint nem fogadják el a jogfolytonosság elveként, hogy törvénytelenből állítjuk helyre a törvényeset, és hogy törvénytelenre nem lehet jogot alapítani, akkor nem másról van szó, csak egy hatalmas tévedésről, önbecsapásról. Egy alkotmányos átalakulásnak legalább az első lépést meg kell tennie a jogfolytonosság, azaz a teljes törvényes rendszer kialakítása irányába.

Mit szolgálhat a jogfolytonosság helyreállítását megkerülő, megtagadó alkotmányozás? Egy újabb rendszerváltozásnak nevezett átverést, hatalom átmentést. 1989-ben demokráciát és szabadságot ígértek, de kiderült, hogy úgy alkalmazzák ezeket az elveket a jogrenden keresztül, hogy a korábbiakban is hatalomba lévők egy a korábbihoz hasonló nemzet és emberpusztító rendszert működtetnek. A mostani átmenet esetleg egy konszolidációt ígér a kialakult hatalmi és vagyoni viszonyok bolygatása, változtatása nélkül, az eddig bevált hatalmi mechanizmus további működtetését. Az eddigi hatalmi viszonyok konszolidációjának kísérletét. Akkor is becsapnak minket, ha nem történik meg a Szent Korona-tan teljes mértékű, tartalmi alkalmazása, csak attól elválasztott intézményi alaki úgymond „jogfolytonosság” helyreállítása történne, ami nem más valójában csak egy jogtechnikai alkotmányreform. Az alapelvek nélküli, esetleges, történeti, intézményi helyreállítás csak önbecsapás lenne.

Lássunk egy példát az Szent Korona-tan elvei nélküli történeti intézmény helyreállításra: ha nem védjük meg a magyar magán és állami tulajdonban lévő termő földet és monetáris bankok és konzorciumok áttételes tulajdonába kerül, akkor a politikai érdeket képviselő pártok és a helyreállított második kamarába delegált mezőgazdasági érdekképviselet nem ugyanazt a monetáris érdeket fogják-e képviselni? Ugyanazt, csak most nem egy kamarában, hanem kettőben. De ugyanez a helyzet a többi alkotmányos intézménnyel, csupán az alaki jogfolytonosság helyreállítása jegyében. Ha az ország, az önkormányzatok, az állampolgárok, a szavazók elszegényednek és hitelfüggővé válnak ugyanazoktól, akkor beszélhetünk-e valódi önkormányzatiságról? Mennyivel nagyobb a garancia a nemzetet védő alkotmányos élethez akkor, illetve mennyire más a helyzet, ha a forgalomképtelen vagyont, a Szent Korona tulajdonát az önkormányzatok, valamint a földet művelő családok birtokolják, működtetik! Bír-e jelentőséggel, az állam és az állampolgárok teljes kiszolgáltatottságának körülményei között, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül választjuk, vagy kizárólag egyéni választókerületből kerülnek képviselők az országgyűlésbe? A 18. századi Anglia lehet elrettentő, vagy elgondolkoztató példa. Az akkori egyéni választó kerületes rendszer nem a teljes korrupció melegágya volt-e? Ugyanis az akkori rendszer korrupció alapján működött, azért találták ki úgy. Olcsóbb ugyanis egy-egy személyt megvenni, mint egy egész pártot. Sőt ebben a helyzetben a visszahívhatóság, éppen a korrumpált személy sakkba tartását szolgálná és tenné olcsóbbá a korrumpálását. Kevesebbe kerül egy-egy fontos választó kerület manipulálása, mint egy egész országé. Ennek az elrettentő példának a modern párja, ha csak listákra lehetne szavazni. (Ez a párt oligarchia párton belüli totális monopóliumát, a centrális diktatúrát szolgálná.) Ha az ország és polgárai elvesztik egzisztenciális szuverenitásuk egészét, akkor a köztársasági elnök is egy báb, válasszák azt akár közvetve, akár közvetlenül!

Még egy fontos kérdésről kell beszélni. Hogyan lehet törvényesen lebonyolítani az alkotmányos átmenetet a jelenlegi rendszerből az új rendszerbe? Erre több út is lehetségesnek látszik. A legfontosabb kiinduló pont – különösen akkor, ha nincs törvényes király -, hogy a hatalom elsődleges birtoklója, gyakorlója a (politikai) nemzet, a nép.

Ezen belül az egyik megoldás lehet, ha a vitatható törvényességű rendszerben népszavazás útján döntenek egy új alkotmányos rend bevezetéséről. A népszavazás az alapelvekről is dönt. Ezt a népszavazást még a régi országgyűlés hagyhatja jóvá, illetve törvényalkotással lehetővé tenné az alkotmányos kérdésben történő népszavazást, amit köztársasági elnök írna ki. Kezdeményezhet-e, ilyent egy törvénytelen, vagy vitatható törvényességű országgyűlés? Igen, mert a népszavazás, a nemzet elsődleges hatalom gyakorlójának eszköze, ezzel szokásjogilag törvényesíti azt. (Nagyon fontos, hogy a mai rendszer lényegét kifejező kereskedelmi médiát és minden más gátló és megtévesztő tényezőt hatástalanítani kell – a mai alkotmányos rend is megengedné, hogy gátat szabjunk a hazugságnak és az aljasságnak.) A népszavazás után ki lehet írni az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat, ahol is a vitathatatlan keretek között, azaz a Szent Korona-tan, jogfolytonosság, a történeti alkotmány keretei között folyik a rendszerváltás: a törvényes alkotmányos rend, a jogfolytonosság helyreállítása. A népszavazással a nemzet felhatalmazza a régi országgyűlést és a köztársasági elnököt, hogy ezt megtegye, ettől lesz az átmenet törvényes.

Az országgyűlés megfelelő törvénymódosítással is lehetőséget adhat a köztársasági elnöknek, hogy a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlési, vagy országgyűlési választásokat írjon ki. Ebben az esetben a népszavazás elhagyható.

A vázolt átmenethez lehet kötni azt a következő megoldást is, amely talán a mostani évekre leginkább alkalmazható. Az analógiát az 1919-1920-as jogfolytonosság helyreállításnál találhatjuk meg.  A kommün 1919-es bukása után az 1920-as nemzetgyűlési választásokig működő kormányok törvényessége vitatható. Nem választások következtében alakultak meg és még a román hadsereg is Horthy Miklós 1919. november 16-i bevonulásáig, az ország fővárosát megszállva tartotta. A kormányok félig-meddig legitimitását, a királyt képviselő (homo regius) József főherceg közjogi jelenléte biztosította. Egy ilyen kormány írta ki az általános választásokat, amelynek következtében megválasztott nemzetgyűlés elsődleges feladataként jelölte meg az ország alkotmányosságának helyreállítását a jogfolytonosság jegyében. Az elmúlt húsz év halvány törvényességét, legitimitását a szokásjog általi megerősítése jelentené a választópolgárok választásokon, népszavazásokon, népi kezdeményezéseken, illetve az egyes kormányokat támogató demonstrációkon való részvétele, ha a rendszer elfogadná a szokásjogot, mint közjogi legitimizáció (törvényesítés) elvét. (A szokásjogot, azonban csak az Alkotmánybíróság tekintetében ismeri el, azt viszont abszolútnak és majdhogynem korlátozhatatlannak, akár a népszuverenitás ellenében is.)

A megoldás tehát az lehetne, követve az 1920-as, de az 1867-es példát is, ha a választójog alapján megválasztott országgyűlés az alkotmányosság helyreállítását tekinti egyik elsődleges feladatának, mégpedig a jogfolytonosság helyreállítása jegyében.

A népszavazás, illetve az alkotmányozó feladatot felvállaló megválasztott országgyűlés (vagy alkotmányozó nemzetgyűlés) a két alkotmányos formája a törvénytelen, vagy vitatható törvényességgel rendelkező rendszerekből történő átmenetnek.     

A második lehetőség: a forradalom. A forradalom önmagában nem hoz létre törvényes alkotmányos rendet és jogrendje törvénytelennek számít. Egyedül új politikai helyzet teremthető vele. Az új helyzetet népszavazással, illetve választásokkal lehet és kell törvényesíteni. Ekkor ismét csak az alkotmányozó nemzetgyűlés adta konszenzusos keretek között lehetne tovább lépni. Ha az újonnan megválasztott törvényhozás elfogadja a történeti alkotmányt és annak alapelveit, akkor beszélhetünk jogfolytonosság helyreállításáról.

(Létezik egy harmadik megoldás is, ami nézetem szerint a legtisztább helyzet lenne, ha a történeti alkotmány elveit nézzük. Ha elfogadjuk azt, hogy Magyarországon a mostani, mint a korábbi rendszer is törvénytelen, akkor csak egy személy tölt be törvényes pozíciót, az is a korábbi törvényes történeti alkotmány szerint. Ez a pozíció az esztergomi érsek pozíciója, akit egy törvényes, a magyar történeti alkotmányos rend által is elismert külföldi hatalom nevez ki, ez biztosítja törvényességét. Királyság esetén a király, törvényes köztársaság esetén az országgyűlés ellenezheti a külhatalom – a Vatikán pozícióra jelölést, illetve onnan eltávolítást, hacsak konkordátumban másként nem rendezik a kérdést. A történeti alkotmány szerint az esztergomi érsek az ország első zászlósuraként az uralkodót követi a közjogi hierarchiában. Nos, az esztergomi érseknek kellene összehívni értekezleteket, bizottságokat, tanácsot, ami az átalakulást elindíthatja, amit egy általános választás zárhat le, amit nézetem szerint ő, vagy az általa összehívott testület írhatna ki.)

Nem tekinthető törvényesnek bármely szerveződés, bármekkora támogatással is bír – hacsak nem az összes megkérdezett választójogosult többségének támogatásával rendelkezik – ami önmagát nemzetgyűléssé, vagy országgyűléssé nyilvánítja. Nem tekinthető tovább törvényesnek az a rendszer sem, amely a törvénytelen intézményeit alkotmányreformmal változtatja meg, anélkül, hogy a Szent Korona-tan szabályait alkalmazná. (Korona szuverenitása, a korona tulajdonjoga, jogfolytonosság)

 

8. VESZÉLYES UTAK – VESZÉLYES JÁTÉKOK

 

 A következő kérdés, hogy milyen alkotmányjogi megoldások merültek fel egy vitathatatlan törvényességű alkotmányos rend létrehozásához? A jelenlegi magyarországi válságos helyzetben milyen válaszok születnek a megoldásra jelenlegi preambulumában is ideiglenesnek nevezett alkotmányt tekintve? Különös tekintettel arra, hogy 1949 óta kartális rendszerű alkotmányos rend szabályozza az ország életét és a jogfolytonosság immár több mint 65 éve megszakadt.

Az első válasz az, hogy ez egy jó alkotmány, csak be kell tartani. Ennek a válasznak a másik variánsa, hogy az alkotmány jó, csak értékelvű alkalmazására és értelmezésére kell áttérni, (ez jelentené ebben az esetben az alkotmány betartását), illetve át kell számozni, hogy ne a régi rendszert idézze. Én magam nem tartom jó alkotmánynak azt, amely lehetővé teszi egy törvénytelenül hatalomhoz jutott oligarchiának, hogy maga és idegen hatalmak számára gondtalanul kifosszon egy országot és annak állampolgárait a hozzá szabott új alkotmányos keretek között. Hiszen nyilvánvaló: miután az 1989-90-ben létrejött rendszer a korábbi diktatorikus rendszerrel tartja az alkotmányos jogfolytonosságot, akkor annak nemcsak a törvényessége problematikus, hanem ez által hitelesíti azoknak az évtizedeknek az alkotmányos rendjét is (1945-1990). Különösen azért súlyosbodik a „legitimációs deficit”, mert a mai rendszer a népszuverenitásra alapozott alkotmányos rendje nincs megerősítve a népszuverenitás eszközeivel.

A második válasz: a jelenlegi helyzetet, a „status quot” kell fenntartatni, akár egy formálisan új alkotmányt elfogadásával, a jogfolytonosság helyreállítása nélkül, illetve a jelenlegi alkotmányt átalakítani, megváltoztatni, anélkül, hogy újra cserélnénk. Legfeljebb ezzel együtt átszámoznák. Ez az utóbbi lehetőség leginkább még a 2010-es választások előtt merült fel, mint lehetséges megoldás, illetve a választások után azok körében népszerű gondolat, akik valójában nem akarnak semmilyen változást. Mind az első, mind a második álláspont képviselői váltig tagadják ugyanakkor, hogy az alkotmány és annak következtében kialakult gazdasági, közösségi, morális viszonyok között nincs összefüggés. Érvelésük szerint az alkotmány csak önmagáért van, ebből viszont az következik, hogy felesleges.

Láthatjuk, hogy milyen heves ellenállást tanúsítanak a korábbi rendszer folytatása mellett kiállók. Különösen érthető, hiszen az 1989-1990-ben önmagát átalakító politikai rendszernek négy alappillérét érte váratlan „támadás” a 2010-es választások után. Ezek a következők: a fogalmak és az ítéletek relativitásának liberális jogértelmezését művelő, így a jogértelmezésre épített zsarnokságnak utat nyitó Alkotmánybíróság hatáskörének megkérdőjelezése; az uzsorahitelezéses kereskedelmi monetáris rendnek a fiskális pénzügyi rendnek, azaz a népszuverenitás intézményei feletti abszolút hatalommal rendelkező Nemzeti Bank (Jegybank) hatalmának megkérdőjelezése; a világértelmezés monopóliumát bitorló liberális médiairányítás elleni lépések mellett, az eddig a liberális hatalomszerkezetet védő úgynevezett „semleges” köztársasági elnöki pozíció átvétele tulajdonképpen nyílt hadüzenetet jelentenek az eddigi rendnek. (Ehhez még hozzájárult az eddig gyakorlatilag nem adózó bankok és világcégek megadóztatásának szándéka.)

Pedig az 1989-1990-ben átalakult rendszer privatizációval és más úton kialakult tulajdoni struktúrája, pedig még meg sem kérdőjeleződött.

A harmadik válasz: ezt a rendszert törvényesnek elismerni és alkotmányreformmal, úgymond a jogfolytonosság helyreállításával visszatérni a történeti alkotmányformához, a népszuverenitás alapján, illetve „nemzetkoronázásra” van szükség. (Megjegyzem: véleményem szerint, a nemzetkoronázást inkább szakrálisan lehet értelmezni, amely elfogadható, de közjogilag a fogalmat népszuverenitásként is lehet akár érteni. Ebben az értelemben ez nem más, mint „fából vaskarika”, hiszen maga a Szent Korona-tagság fogalma, amely a korona szuverenitását jelenti, azt gondolom, feleslegessé teszi a nemzetkoronázás most konstruált félreérthető közjogi fogalmát.)

Több évszázados az értelmezés: jogfolytonosságot helyreállítani csak törvénytelen rendszernek törvényessel történő lecserélésével lehet, ahol a törvényesség feltétele, hogy a szuverenitás a koronáé, a hatalom elsődleges gyakorlója a (politikai) nemzet, a nép. Ez a válasz, javaslat az egyes nemzeti elkötelezettségű politikai szerveződések, társaságok és média körében merült fel. Le kell azt azonban szögezni, hogy nincs „Új Szent Korona-tan”, ahogy mostanában ez többféle módon is felmerült, csak egyetlen egy van, amelynek alapelvei azóta változatlanok, amióta léteznek! A második és a harmadik álláspont az 1946 utáni rendszerek vitathatatlan lezárását jelentenék konszolidációs céllal, de ugyanakkor az eddigi rendszer tovább folytatásának újabb kísérletét is.

A negyedik válasz: a jogfolytonosság helyreállítása a Szent Korona-tan alapján, a mostani rendszer törvényessé alakításával, a korona szuverenitása és tulajdonjogának elismerése mellett.

Mi a helyzet ma?

Az Országgyűlés Alkotmány-előkészítő Eseti Bizottsága 2010 decemberében elfogadott az országgyűlési megvitatásra ajánlott alkotmánytervezetet. Ez a tervezet tartalmát tekintve megnyitja az utat, kinyitja a kaput a jogfolytonosság helyreállítása irányában. Elfogadja, hogy a magyar állam alkotmányos rendszerei folytonosságát a Szent Korona jelenti. Ezzel közvetetten elismeri, hogy vannak törvényes és törvénytelen rendszerek és kinyilvánítja, hogy törvényes rendszer létrehozását kívánja. Ez az a lépés, amellyel alkotmányozás tekintetében átléphetjük az alkotmányossági „Rubicont”. Nyilvánvaló, hogy ez még nem jelenti sem a teljes anyagi, sem az alaki jogfolytonosság helyreállítását, de alkotmányosan utat enged, sőt ebbe az irányba jelöli ki az irányt, utat, amit végig kell járni, és amely elvileg a kialakult tulajdonviszonyok felülvizsgálatához is vezethet.

Természetesen még előtte vagyunk a tervezet országgyűlési megvitatásának és érzékelve a változó erőviszonyokat és a megfelelő ismeretek irányát könnyen megtörténhet az is, hogy a jogfolytonosság helyreállítása, illetve annak szándéka nélküli új alkotmányt fogad el az országgyűlés.

Látni való, hogy ugyanazon célból, vagy célért két irányból jön a támadás. Az egyik nem akar változást, de mutathatja magát akár konzervatívnak, jobboldalinak, vagy kereszténynek is akár, miközben nyíltan, vagy alattomosan támadja azokat, akik elkötelezettek a változás irányába. Azt kell mondani, hogy ennél őszintébb, ha nyíltan megmondják, hogy érdekeltek az eddigi rendszer fenntartásában. (Pl.: MSZP, LMP)

Másik irány, ahonnan érkezik és várható támadás, olyan nemzeti, vagy annak mondott erők, akik változásért küzdenek, de valójában leírt programjuk, vagy gyakorlati politizálásuk a változások megakadályozása felé hatnak, fenntartva az eddigi rendszert is. Így egyes szervezetek, akik bár összmagyar összefogást sürgetnek, és országos politikai szerepet és befolyást akarnak, az ősmagyar hagyományok és a kereszténység, az egyházak értékrendjének szembefordításával, és a történeti alkotmány fogalmainak tetszőleges értelmezésével kívánnak nemzeti egységet létrehozni.

Az alkotmányozási viták kereszttüzében ismét kiderül az is, hogy azok, akik a kereszténységből ki akarják zárni a magyar hagyományt és küldetést, illetve azok, akik a magyarságból a keresztény hagyományt, ugyanazon politikai cél érdekében járnak el, mint akik akár jobboldaliként, akár baloldaliként, akár liberálisként, ellenzékiként, vagy kormánypártiként a valódi változások ellen dolgoznak. Nehéz ilyen mocsaras, mindenfelől tekeredő, de egy tőről fakadó indákkal átszőtt világban eredményesen küzdeni, harcolni. Az elmúlt hatvanöt év következménye az a kusza helyzet, hogy nem mindenki az, aminek magának mutatja, vagy nevezi. Az összevisszaság, a megtévesztés, a hazugság rendszerének, a burkolt „puha” diktatúra hatalmi eszköze.

Amint írtam, 1867 és 1918 között, miután a 48-as és 67-es nemzedék akaratának ellenére a morális elveket a gyakorlatban relativizálták, az emberek tömegeit a szabadság jegyében tönkretették, és az 1849 és 1867 között és később meghurcolt és elszegényített embereknek igazságot nem szolgáltattak. Így ezek miatt, szociális alapon a népi és nemzeti gondolatot szembefordították. Ezzel utat nyitottak a radikalizmusnak, az idegen, ellenséges érdekek által vezérelt álforradalomnak, anarchiának, puccsnak, az idegen beavatkozásnak. A szembeállítás lehetősége éppen azért volt lehetséges, mert a korona szuverenitását a gyakorlatban elhanyagolták, mind a morál, mind a nemzeti vagyon védelmének relativizálása miatt. A nemzetiségi „kártya” hazai és nemzetközi kijátszása pedig, csak tűz volt az olajra. Ma a veszély még ennél is nagyobb.

Jóvátételt adni, igazságot szolgáltatni, a múltbeli rossz ügyeket éppen a jelen és a jövő érdekében rendezni legteljesebben és legtisztábban, csak a jogfolytonosság helyreállításával lehet a felsorolt érvek miatt. Máskülönben a hangzatos szavak csak a múlt elkendőzését és a nemzeti gondolat lejáratását, a túlélés esélyének eljátszását szolgálnák.

A szellemi alapok és az alkotmányos nézetek tisztázása, a tisztánlátás mindenképpen segítenének a pusztuláshoz vezető helyzeteket elkerülni, és imádkozzunk, hogy el is kerüljük!

 

A FELHASZNÁLT IRODALOM

 

Andrásfalvy Bertalan: A magyarságkép torzulásai a világban és bennünk. Balaton Akadémia Kiadó, 2010.

Andrásfalvy Bertalan: A népek együttélésnek magyar hagyománya a honfoglalástól. Kétnyelvűség VII. évf. 1-2.sz. 2000.

Arany Krisztina: Siker és kudarc. Két firenzei kereskedő család, a Melanesik és Corsinik Budán Luxemburgi Zsigmond (1387-1427) uralkodása alatt. Századok. 141. évf. 2007. 4. szám.

Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.

„Diszharmónia és vakság” Széchenyi István utolsó napjainak dokumentumai. Helikon Kiadó, Budapest, 1988.

Eckhart Ferenc: A szentkorona-eszme története. MTA, 1941, Attraktor, 2003.

Echart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Politzer Zsigmond és Fia, Budapest, 1946.

Egyed István: A mi alkotmányunk. Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 1943.

Ferguson, Niall: A pénz felemelkedése. A világ pénzügyi történelme. Scolar, Budapest, 2010.

Gunst Péter: M. A. Rothschild. A bankalapító. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.

Henkey Gyula: A magyarság és más Kárpát-medencei népek etnikai, embertani vizsgálata. Turul Könyvek. Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó Kft, Budapest, 2002.

Hévízi Józsa: Autonómia-típusok Magyarországon és Európában. Püski, Budapest, 2001.

Ivánka Endre: „Sacrum Imperium” és Rex Christianus; A „szentistváni gondolat” és a keresztény királyság. In: Ivánka Endre: Heidegger filozófiája és az ókori metafizika. Paidón, 2004.

Kocsis István: A Szentkorona-tan története. Püski, Budapest, 1995.

Kocsis István: Magyarország Szent Koronája. Püski, Budapest, 2010.

Magyarország alkotmányának szabályozási elvei. 2010. Országgyűlés Alkotmány-előkészítő Eseti Bizottsága. 

Monostori Tibor: A Magyar Királyság helye az Ausztriai Ház országai között az európai spanyol hegemónia korában (1558-1648). Századok. 143. évf. 2009. 5. szám.

Nemeskürty István: A bibliai örökség. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1991.

Pap Gábor: Hazatalálás. Püski, 1999, Budapest.

Pálffy Géza: A Magyar Királyság a 16. századi Habsburg Monarchiában. Századok. 141. évf. 2007. 5. szám.

Prajda Katalin: Levelező üzletemberek. Firenzeiek a Zsigmond korban. Századok. 144. évf. 2010. 2. szám.

Ratzinger, Joseph: A közép újrafelfedezése. Szent István Társulat, Budapest, 2008.

Spitzer, Shlomo J. - Komoróczy Géza: Héber kútforrások Magyarország és a magyarországi zsidóság történetéhez. Osiris, Budapest, 2004.

Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Grill, Budapest, 1919.

Tóth Zoltán József: A magyar közjogi hagyományok és a nemzeti öntudat a 19. századtól napjainkig. Szent István Társulat, Budapest, 2008.

Tóth Zoltán József: Megmaradásunk alkotmánya. A Szent Korona-eszme a magyar történelemben és közjogban. Hunidea, 2007.

Varga Tibor: A Szent Korona engesztelése – Pannonia nem veszítheti el angyal adta koronáját. Budapest, 2004.

Vass Csaba: Bevezető fejezetek a társadalom-gazdaságtanba. Kölcsey Intézet, Budapest, 2005.

Vass Csaba: Hatalom, szakralitás, kommunikáció. Kölcsey Intézet, Budapest, 2005.

Zakar András: Elhallgatott fejezetek a magyar történelemből. Duna Könyvkiadó Vállalat, Svájc, 1976 (1991).

Zétényi Zsolt: A Szentkorona-eszme mai értelme. Püski, Budapest, 1997.

Zétényi Zsolt: A történeti alkotmány. Magyarország ősi alkotmánya. Magyarországért Egyesület, Budapest, 2009.

I. rész
A magyar állam metamorfózisa
Gondolatok Tölgyesi Ágnes, Jelenczki István, Mudry Péter a történeti alkotmány szelleméhez és szemléletéhez történő visszatérést szolgáló filmjeihez

Tölgyesi Ágnes egyedülálló vállalkozása volt a Magyar Szent Korona történetét feldolgozó Jövőnk koronája a múltunkban született (2000), és a magyar állam egyedülálló alkotmánytörténetét bemutató Népből nemzetté (2005) című filmalkotása. A két film a Szent Koronától és a Szent Korona-tantól el nem választható magyar állam történetét bemutató két mű az 1944-től napjainkig tartó időszak alkotmányjogi helyzetét szándékozik feldolgozni. Mind két filmalkotásban megfogalmazódik a kérdés, hogy miként érvényesül a történeti alkotmányt felváltó „modern” alkotmányokban vagy alkotmány-kísérletekben, illetve az azokra alapuló jogrendben a XX. században és napjainkban Magyarországon a magyar történeti alkotmány „törvénytelenség jogot nem alapít” jogfolytonossági alapelve. A két film végigkíséri Magyarország történetét, bemutatja a Szent Korona történetét, az alkotmánytörténetet, s rávilágít néhány olyan történelemszemléleti kérdésre is, melyet a jelen kor társadalma, köztudata nem ismer már, illetve melyet a jelenleg meghatározó történettudományi paradigma, látásmód esetenként nem tart fontosnak hangsúlyozni. Egyes nemzettudatot formálni képes történelmi tények – tapasztalataink szerint – elsikkadnak mind az oktatásban, mind a népszerűsítő munkákban és a hétköznapok információdömpingjében. Az elmúlt években Jelenczki István Élő égi igazság (2008), a Népek Krisztusa Magyarország (2009), a Háború a nemzet ellen (I.-IV.) (2010)valamint Mudry Péter Alkotmány – Aranybulla (2009)c. elkészült alkotások, pedig a jogfolytonosságot helyreállító alkotmányozó irányzat kibontakozását segítő történelmi jelentőségűek filmek. Ezek művek alapvetően hozzájárulnak a Magyarországot, a magyarságot megmentő helyes történelem és alkotmány szemlélethez, történeti alkotmány elveihez és intézményeihez történő visszatéréshez.

I.

Szent István nyugati orientáltságú keresztény államalapításának kiemelkedő jelentősége a magyarság történetében vitathatatlan tény, azonban annak európai jelentősége sem itthon, sem külföldön nem megfelelően, legfeljebb igen szűk körben ismert. Szent István az elődei által megkezdett munkával a fejedelmek korábbi államát nem az akkori Európa politikai, jogi, gazdasági és kulturális keretei közé illesztette be, hanem az indoeurópai államalakulatokkal szemben egy olyan alternatív állam- és közösség-szervezési modellt hozott létre, illetve – a kor kívánalmainak megfelelően – erősített meg, amely a X.-XI. századtól egészen a XX. századig, az 1956-os forradalomig meghatározó lett a magyarság történetében.
Szent István annak a magyar államnak az „alapjait” erősítette meg, amely az Árpád vezette honfoglalástól – vagyis a IX. századtól egészen a XVI. század első feléig – több mint hét évszázadon keresztül egyidejűleg állt ellen a szinte folyamatosan hódítani akaró nyugati és a keleti (először a bizánci, majd az oszmán) birodalomnak, császárságnak. Nem csak ellenállásra volt ereje, hanem Európa meghatározó nagyhatalmává is vált.
A magyar állam rendíthetetlen és rettenetes haderejét nem csak az alig száz esztendő alatt aratott több mint ötven győzedelmes európai hadjárat jegyzi a történelemben (köztük 907-ben a pozsonyi csata, amikor a „másik” Európa összevont támadó haderejét semmisítette meg a magyar haderő, amely Magyarország sorsát nézve nagyobb hatású győzelem volt, mint a nándorfehérvári 1456-ban), hanem a római és német központú nyugati császárság megszületéséhez is hozzájárult. I. Ottó Lech-mezei és I. Henrik Augsburgnál kicsikart győzelme olyan megrendítő volt Nyugat-Európa számára, hogy mind Ottót, mind Henriket azon nyomban a csatamezőn kiáltották ki imperátorrá, az egykori római császárok örökösévé.
A németek Szent Római Birodalma, a császárság és annak feje, a császár szimbolikusan és valóságosan is az európai királyságok és uralkodók fölött állt. A magyar királyság uralkodójának állama, azonban Európa egyetlen archiregnuma volt. Az arché szó a világot megtartó, szabályzó, jó és helyes lételveket jelenti. Királyságként Magyarország azért az archiregnum alapjelentését követve „ősi”, „egyetlen”, „királyságok közötti első állam, főkirályság”. Ezért a középkori diplomáciai rangsorban a császárt a magyar király követi. A két uralkodó korabeli diplomáciai megnevezésében, amíg a német-római császár „apostoli jellegű”, addig a magyar király apostoli: így a császár az apostoloknak csupán követője, a magyar király az apostolokkal egyenrangú. Az apostol magyar királyt a világ egyetlen ismert Szent Koronájával koronázzák meg. Így saját királyságában (királyságaiban) egyház-kormányzati, – irányító és – szervezői szempontból Péter utódával, a római pápával is egyenrangú, és ezért a német-római császár sem fejezhet ki jogos hatalmi igényt irányába. Magyarországon az invesztitúra kérdése nem is merült fel úgy, mint máshol Európában. Igaz, a magyar király meghagyta az egyházat saját autonómiájában, és egyes kivételektől eltekintve nem kívánta maga alá vetni, saját napi, politikai hatalmának eszközévé tenni. Ilyen katonai és politikai súly, valamint erkölcsi tekintély mellett természetes és vitathatatlan, hogy az első európai keresztes had vezérévé először a magyar Szent László királyt kérik fel Európa vezetői. („Európa” fogalom ekkor még nem létezik. Az egységtudatot a Respublica Christiana, vagyis a keresztény népek közössége jelenti). Hirtelen halála, azonban megakadályozta feladata betöltésében, mely így bizonyára más irányt szabott a keresztes háborúk történetének, következményeinek.
A keresztény Európában a kiemelt súlyú és erkölcsi tekintélyű magyar államot alkotó – szakrális értelemben vett – nemzet a helyzetnek megfelelő eredet- és önazonosság-tudattal rendelkezett. A magyarság eredettudata visszavezet – az emberiség történettudatában, mítoszaiban a nagy civilizációs szakadásként, pusztulásként megélt – Vízözön korszakáig. Az eredettudat szerint a magyarság a pusztulás után újjászülető emberi kultúra és civilizáció, az élet isteni forrásának hordozója, közvetítője. (Az ószövetségi hagyomány keretei közé beágyazva Noé fiának, Jáfetnek leszármazói). A középkori krónikák, a magyar mondák és népi hagyományok alapján a sumér király, Nimród (Enmer-kár – Enmerud-kár /„kár”=vadász/ = Nimrod /Werner Papke/ 1) és fiainak utóda, a szkíta (szittya) népek családjának történelmi örökösei. A magyarság etnogenezisének helyszíne, Meotisz (azaz a Kaszpi- és az Aral-tó, valamint a Kaukázus déli vonulata) megegyezik a korábban a sumér népet alkotó egyik népcsoport „őshazájával”. A kora ókori kapcsolat hagyományát számos tudomány az elmúlt évtizedekben megerősítette. A történeti és vallástörténeti összehasonlító elemzések (pl.: a korábbi hazai és nemzetközi kutatások mellett Tábori László, Kiss Irén és az Agyagtábla Baráti Egyesület kutatói), a nyelvészeti hasonlóságok, a máig élő néprajzi és népmesei szakrális szimbólum-rendszer (pl.: Pap Gábor, Molnár V József és mások 2), az egyházi, népi, néprajzi hagyományok (pl.: Takács György, Daczó Árpád és mások kutatási eredményei 3), a Kárpát-medence, valamint a szkíta népek után maradt számos régészeti, művészettörténeti emlékek, tárgyak (Torma Zsófia, László Gyula, Bakay Kornél kutatásai) is a hagyományos származástudatot támasztják alá. A tatárlaki korong, a nagyszentmiklósi aranylelet, az esztergomi királyi vár oroszlános címere stb., népzenénk ősi eredete, hagyományos néptáncunk táncrendjeinek ősi szimbólum-rendszere a Szent István-i államreform után is máig élő bizonyítékai a magyarság évezredes hagyományának.
A magyar eredet-monda és öntudat, küldetéstudatot is hordoz (lásd pl.: Nemeskürty István vonatkozó munkáját 4). Ennek üzenete, hogy a magyarság az isteni örök igazság letéteményese. Történelme közvetve vagy közvetlenül az igazságosság Istenéhez vezető utat mutatja saját áldozatvállalásával, példamutatásával, önzetlenségével, nagyvonalúságával és erejével. (Lásd pl.: Kocsis István munkáit 5) Szakrális közösségi rendet az igazságosság, az egyenrangúság, az örökös áldozatvállalás, az embertársainkkal és a környezettel való, az életet és annak feltételeit megtartó viszonyt jelenti. A szakrális közösségi rend az örök isteni törvények betartásával az önkormányzó, önellenőrző, forrásait nem felélő, a megújulásra képes közösséget jelenti. A közösség sorsát irányító és ellenőrző „igaz” és „derék” – emberek szakrális tudásuknak megfelelően jutnak felelős közösség-irányító pozícióba a hierarchia eredeti, valódi értelmében. (Lásd pl.: Vass Csaba és Kocsis István írásai 6). Ahol a közösségi és állami irányítás összhangban van, és az ezekhez tartozó funkciókat betöltők személyisége egybeesik – illetve nem ellentétes a szakrális hierarchiával – nincs értelme elkülönült vallásfogalomnak, hiszen a napi élet Isten színe előtt zajlik, a mindennapok az egész élet szertartásrendjébe tagozódnak.
A Kaszpi- és az Aral-tóig visszavezethető szkíta hagyomány - amely eredetét tekintve kötődik a Tigris és az Eufrátesz völgyéhez - nagyon szerteágazó. Buddha az Indiáig, Nepálig vándorló ágból származik. Egy-egy székely mester még ma is tudja „olvasni” a Nepálban máig jellemző kopjafás temetők faragott szimbólumait, jeleit (Lovass Ferenc és Boda Sarolta, illetve Csáji László Koppány7). Palesztina területén a Jordán felső folyásánál még a XX. század első felében készült térképek is feltüntették az egykori Szkítapoliszt. Melkizedek Sálem (talán Jeruzsálem!) királya a kora ókorban vízzel (illetve borral) és kenyérrel áldozott, mint Sumér királyai és nem véres áldozatot mutatott be, mint a Közel-Kelet más (elsősorban szemita eredetű) népei. (Feltételezhető – és ezt ó- és újszövetségi utalások is megerősítik –, hogy Palesztina főleg északi területén szkíta eredetű népesség is élt, amely az idők során felvette a zsidó vallást.) A szkíta népekhez tartoznak a közel öt évszázadon keresztül birodalmat alkotó pártusok is, akik Rómát is legyőzték, kijelölve annak keleti határait. (Megölve azt a Crassust, aki a Spartacus-felkelés leverője volt.) A pártus (illetve a perzsa) birodalom területéhez kötődik Máni, a manicheista keresztény irányzat alapítója is, aki bevallása szerint az ősszkíta bölcsességet gondolta tovább.
A szkíta népekhez tartoznak – továbbá többek közt – a szarmaták, a dákok, és a hunok. A hun birodalom legismertebb uralkodója – a keleti és a nyugati római birodalmat egyszerre legyőző és a germán népeket uralma alatt egyesítő – Atilla, „az Isten ostora”, a „Mennynek a fia”, aki a lassan kereszténnyé váló Európát bünteti, figyelmezteti. Atilla két kulturális hagyomány határán állt. Miközben – a jelenlegi álláspont szerint – a hunok Atilla előtt és utána is ismerték a keresztény vallás keleti és nyugati irányzatait (lásd például a hun püspökségeket szállásterületükön), világképük az ősi szkíta asztrálmítoszi hagyomány és a keresztény, (elsősorban az újszövetségi) tanítás ötvözete lehetett.
Időben (V. század) és szimbólumaiban is meghökkentő hasonlóságot találunk a kelta Arthur-mondakör és a hun-szkíta hagyomány között: Arthur is a kelta őshit szakrális hagyományát és az újszövetségi hagyományt kapcsolja össze. „Isten ostora” és a Szent Grál keresése arra figyelmeztetnek minket, hogy Krisztus önfeláldozása, a megváltás, az evangéliumok tanítása, – az ószövetségi hagyományok mellett – a más népek, így a kelták, szkíták által hordozott ősi igazságok, küldetés beteljesítését is jelenti. Az elmúlt évtizedekben megfontolandó hipotézissé vált a kelta-szkíta, ezen belül az etruszk-szkíta közös eredet vagy közös múlt feltételezése is. Tény, hogy – a több évezredes szkíta örökség beteljesítésének öntudatát, mint küldetést a Kárpát-medencébe hozó – magyarság a kora Árpád-korban misztikusan különös és szoros kapcsolatot ápolt a távoli kelta népekkel. Egyik kiemelkedő példája az Árpád-házi Skóciai Szent Margit, a skótok megtérítője. (Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a XIX. századi angliai romantikus festők Arthur királyt a Magyar Szent Koronával is ábrázolják /Edward Burne-Jones/. Hasonlóan a korabeli festők által megfestett Nagy Károly frank császárhoz /Wilhelm von Kaulbach/, akinek édesanyja avar nő volt, és akit az általa elrabolt avar aranykincsek révén több hipotézis is kapcsol a Magyar Szent Koronához.)
Az ősi krónikák, a mondák és népmesék és az évezredes, máig élő hagyomány szerint a magyarság a rokon népek utolsó, küldetést beteljesítő örököseként a Kárpát-medencét, mint jogos jussát foglalja el. Azt a területet, amelyhez a korábbi rokon népeket már akár több ezer éves hagyomány is kötötte. (A krónika alapján a magyarok és a hunok egymás nyelvét is értették). A magyarság már IX. századi honfoglalás előtt is ismerte a keresztény vallást. Ezt a honfoglalás korabeli sírok, a korai templomok és a máig élő népművészet, néphagyomány, hitvilág is bizonyítja. A magyarság vallása feltételezhetően az ősi hit és az Újszövetség hitének sajátos ötvözete lehetett saját „szkíta”-rítussal, amelyekre éppen tiltó rendelkezéseiben utalt I. András király. Bár Szent István király a bizánci rítusú kereszténység elismerése mellett – amely szintén gyakorlott vallás volt az István előtti Magyarországon – a római rítusú katolikus vallást tette államvallássá, ám ezzel nem okozott „törést”. Az ősi hit szimbólumai jelentésükben, értelmükben kiteljesedtek, végső értelmet nyertek (pl.: keresztfa-életfa, a Nap, a Hold stb.) Az ősi egy istent valló hitvilág – Istenanya és annak különböző személyei – az Istenszülő Boldogasszonyban és annak különböző ünnepeiben éltek tovább (Molnár V. József), alakítva a katolikus rítusú kultuszt is. Az egyes az – asztrálmítoszi rendszerben több ezer éves – ünnepek Krisztusban tiszta értelmet nyertek (pl.: a sötétség utáni fény újjászületésének ünnepe, amikor a magyarok körében a lélek madarát, a kerecsenyt/sólymot reptettek fel: karácsony, Krisztus születése). A konfliktus – akkor is és később is – akkor jelentkezett, amikor a katolikus egyházat, vagy annak vezetőit egy magyarságellenes, idegen hatalom eszközének kívánták felhasználni. A magyarság saját erkölcsi romlásának okaként érte meg a középkori magyar állam XVI. századi felbomlasztását, amely a hitbeli megtisztulás igényét követelte. A magyarországi reformáció eredetileg a keresztény hit és az azzal harmonizáló ősi hagyományok felélesztését kívánta (lásd pl.: a református kazettás mennyezetek üzenetét), amely nem tagadta az Istenanya tiszteletét sem (lásd pl.: Bethlen Gábor pénzén a Szűzanya Ábrázolást). Mire azonban a reformált hitvallások teljes és egységes magyarországi katalógusa a XIX. századra elkészült, állandósult egyes európai egyetemek hatására az ősi hagyomány a fővonalból száműzve lett. (Ennek drámai utóélete napjainkban az elsősorban holland hatásra felújított kárpátaljai templomok, amelyekből az 1990-es évektől modernizálás címén eltüntetik a több százéves festett mennyezeteket és padokat.)
A középkorban a magyarországi katolikus hit európai sugárzása csak az akkori magyar királyság súlyával mérhető. Az Attilát/Atillát ősének valló szent Turul-nemzetség, az Árpád-dinasztia a korábbi szakrális küldetést folytatva a világot szentek, boldogok, hitvallók és szentéletűek sokaságával ajándékozta meg. Az ősi hagyomány öröksége a keresztény hitben teljesedett ki, illetve élte tovább ősi küldetését. Gondoljuk meg: Árpád-házi Szent Erzsébetként általában II. Endre lányát, a hitvallását elsősorban Türingiában beteljesítő Erzsébetet ismerjük, noha mellette még két Árpád-házi Erzsébetet kanonizált az egyház. Köztük Portugália védőszentjét, Portugáliai Szent Erzsébetet, de ott vannak más államok további Árpád-házi szentjei, Szent Kinga, Lengyelország és Litvánia védőszentje, Boldog Jolánta Aragóniáé, Szent Irén, Piroska Bizáncban, stb. Franciaországi Szent Lajos felesége is Árpád-házi királyleány volt, mint ahogy Toulousi Szent Lajos édesanyja is, stb., stb. (Az Árpád-házból származó szentek száma több mint 30)
Amikor szentéletű uralkodóinkat idézzük fel, ne csak a szentté avatottak jussanak eszünkbe, hanem azok emléke is, akik a történeti vagy népi hagyományban Isten és a szent hagyomány követőiként éltek tovább (pl.: Salamon, I. Géza, Imre király vagy II. Géza – akit a korabeli Európa „Magnus”-nak, vagyis „Nagy”-nak nevezett, – III. Béla – aki Bizáncban Alexios cézár néven kijelölt trónörökös volt – IV Béla, stb.). A kiteljesedett és teljessé vált szakralitás példája tulajdonképpen talán minden érett, férfikorba érő Árpád-házi uralkodó súlyos személyisége, sorsa és uralma. Összes Árpád-házi uralkodónk és fejedelmünk egy személyben megtestesülő tisztelete Szent László kultusza (Kocsis István). Az Árpád-házi királyleányok égi erőt sugárzó „titokzatos jelbeszéde” is ennek a hagyománynak a részese. (pl.: Dümmerth Dezső) 8. A II. András király által vezetett keresztes hadjárat a keresztény világ szempontjából nem a véghezvitt hadi cselekedetek miatt volt kiemelkedően fontos (bár számos erődöt, erődrendszert építtetett, illetve újíttatott fel magyar pénzből), hanem azért, mert személyében az apostolok utóda, Magyarország, a Szent Pannónia (Sacra Pannonia), Szűz Mária, a Boldogasszony Királyságának (Regnum Marianum), a szentek paradicsomának (Dante) uralkodója elment főembereivel, katonáival együtt a Szentföldre. Önmagában az egyszeri jelenlét súlyos tartalma elég volt ahhoz, hogy II. Andrással kezdve az európai uralkodók közül a magyar királyt tekintették Jeruzsálem mindenkori királyának. Jeruzsálem királyának címét utoljára a katolikus szertartás szerint a világon eddig utolsóként megkoronázott király, IV (Boldog) Károly viselte. (Akinek boldoggá avatása – fia, Ottó televízióban elhangzó nyilatkozata szerint – családszeretete, 1917-es békekísérlete, de elsősorban a Szent Korona iránti tisztelete miatt volt indokolt. Bizonyára nem a magyar királyság és annak megvédése, királyi feladatának betöltése, esküje betartása miatt szolgált rá.)
Magyarország súlyát mutatja a királynék székhelyén, Veszprémben a legkorábbi idők óta az udvar és a káptalan mellett működő iskola, amely már a XIII. század eleje óta studium generaleként, vagyis egyetemként működött, és ahol a század közepén tizenöt (!) utriusque iuris doctor, vagyis jogi doktor is dolgozott. Működése a XIV. századig nyomon követhető és valószínűsíthető, hogy az országban még legalább négy hasonló súlyú „főiskola” létezett ebben a korban.9
A magyar küldetéstudat – a Respublica Christianiát jelentősen alakítva – kiteljesedett az Árpádok korában, ám anélkül, hogy az ősi származás- és küldetéstudatot megtagadta volna. A Szent István-i államreform után nem csak az ősi (máig élő) rovásírást váltotta fel a latin írás, hanem a krónikák immár a magyar leszármazási vonalat is beillesztették az emberiség ószövetségi származási rendjébe. Ez nem okozott nehézséget, hiszen nem csak a kora ókor sumér-akkád eredetű teremtés és a későbbi, a bibliai hagyományú között találunk erőteljes áthallást (kölcsönzést) az utóbbi részéről az előbbiből (pl.: Zakar András, Tábori László és Kiss Irén írásai 10).
Az Ószövetség Teremtés Könyvében a Vízözönt túlélő Noé fiától (a sumér eredet történetben: Zi-ud-szud-da, akinek az utódja Gilgames(z) /sémi akkád írás/ vagy Bil-gamesz /a sumér hagyományban/) származik Magóg, illetve Nimród. Sinear, azaz Sumer földjén pedig Góg és Magóg. Az évezredes drámai ellentmondás ott feszül, hogy az ószövetségi zsidó hagyomány szerint e származás-vonalból származókhoz az ősellenség képe tartozik. A hagyomány meghatározó erejét mutatja, hogy az eredetileg az ószövetségi hagyományban nevelkedett János, az általa írt Jelenések Könyvében a végső időkben az isteni akarat ellen lázadó népeknek a Góg és Magóg nevet adja. (A zsidó hagyományban a magyarok földjét Hágár földjének nevezik a Krisztus utáni első évezred óta. Hágár, Ábrahám mellékfelesége, a tulajdonában lévő rabszolga leány neve, akitől az Ábrahám családjából kiközösített Ismael fiai származtak. A teológiai hagyomány szerint a Sárától, Ábrahám feleségétől származók rendelkeznek az Istennel való kapcsolat lelki adottságával, a Hágártól származók ezzel nem, ezért csak alsóbbrendű, szolgai életre hivatottak). A korabeli zsidó hagyomány szerint a fenevad egyik szarva is a magyarokat, a magyar államot szimbolizálja 11.)
A magyarság, a magyar királyság ereje, illetve a vezetői által is láthatóan megvalósított igazságosság, felelősség, önfeláldozás (amelynek végső forrása a szeretet) alapján – a bibliai eredetű negatív kód ellenére – egészen a reneszánsz koráig, a Respublica Christiana sem találta botránynak, ellentmondásnak a keresztény világban a magyarság által hivatalosan is vallott eredettudatot.
Az ókori örökség további megismerését mindenesetre szinte lehetetlenné teszi az tervszerűnek tűnő pusztítás, amely az emberiség Vízözön hagyománya utáni egyik bölcsőjében, Irakban 1991-ben folyt és folyik 2003 óta. Az emberiség történetét tekintve kiemelkedő, egyedülálló fontosságú régészeti emlékek, épületek, feltárási helyek elpusztítása, eltüntetése azt a benyomást kelti, illetve meggyőződést erősíti, hogy a jelenért és a jövőért folyó könyörtelen harc a múlt ellen is folyik.
A származás tárgyalásánál felmerül a magyarság etnikai eredetének, összetételének kérdése is. Az antropológiai vizsgálatok szerint a honfoglalás korabeli magyarság etnikai összetételének csaknem 100%-a turáni, pamíri eredetű (Kiszely István, Henkey Gyula, Bartucz Lajos), ami a Kaszpi- és Aral-tó vidékére visz minket vissza. Elenyésző az a néhány százalék, amely balti, finnugor kapcsolatra utalhat. Szintén hasonló antropológiai összetételű népességre utal, a korábbi, a Kárpát-medencében a honfoglalás korából a nem magyar sírnak minősített sírok 70-95%-a. A neves antropológus, Henkey Gyula 12 az elmúlt évtizedekben Európában példátlanul széles körben és mennyiségben felmérte a Kárpát-medencében jelenleg élő magyar és számos nem magyar népesség antropológia összetételét.
Döbbenetes eredményről számolt be. S mivel ezek az eredmények csak szűk tudományos körben ismertek, a nagy nyilvánosság egészen más, hamis információt kap erről a kérdésről is. A jelenleg élő magyarság antropológiai összetétele egységes és csaknem átfedi a honfoglalás korabeli arányokat. (Kivételek természetesen a nagyvárosok, Budapest vagy Miskolc, ahol jelentős a keveredés. Budapesten például a lakosság egyharmada etnikailag magyar, harmada kevert és egy újabb harmada a magyarságtól eltérő etnikai eredetet mutat.)
Ezek szerint a magyarság Európában nemcsak megtartotta a korábbi etnikai összetételét, hanem a kontinens egyik leghomogénebb népe. Az eredmények ugyanis azt is bizonyították például, hogy a Felvidékről betelepített szlovákság túlnyomó többsége etnikailag eredetileg magyar volt. Ez a helyzet a horvátok egy részével is. Sőt, ami a történelem egyes korainak újbóli átgondolását is felveti: a Bajorországból, Svábföldről betelepült németek antropológiai eredete is azonos vagy hasonló a magyarság etnikai összetételével. Azt hiszem, további nagy meglepetésekre számíthatnánk akkor is, ha hasonló átfogó felmérés készülne Szlovákiában a szlovákok, a romániai Moldvában élők, az erdélyi románság, továbbá az egykoron a Szent Korona országaiban élő délszláv népek körében. Tudjuk azonban azt is, hogy nem kizárólag etnikai származás kérdése a Szent István örökségeként kiteljesedett magyar történelmi- és küldetéstudat – megegyezően a magyar történelem és a magyar történelmi alkotmány hagyományával –, a magyarság vállalása és a Szent Korona eszmeiségét hordozó közösség részének lenni.
A világban a magyarság széles rétegeiben és a hazai tudományos élet jelentős, meghatározó véleményt formáló vagy formálni kívánó köreiben az eddigiektől gyökeresen eltérő kép él népünk eredetéről, történelméről és természetesen – ebből következőleg – jelenünk megítéléséről. Ezekből a magyarság eredetére vonatkozó mai általános vélekedésekből, értelmezésekből következik, hogy a magyarságnak ma nincs jövőképe és célja sem. Hogyan jutottunk idáig? Hogyan jutottunk el a mai helyzetig, e szinte reményvesztett állapotig? Múltunk és hagyományunk alapján a legősibb kultúrát hordozó népek családjához tartozunk, akik Európától Kínáig – illetve az ősi Egyiptomtól Indiáig – évezredeken keresztül befolyásolták, meghatározták a történelmet, a kultúrát, a nyelvet (lásd pl.: Aradi Éva és Tábori László) 13, s betejesítik a kereszténység jegyében a korábbiak küldetését. (Ősi hagyományunkat és eredetünket – pozitív tartalommal is – ma élő népek kiváló személyiségei is számon tartják. Japánban például a legmagasabb mértékadó körökben több mint hipotézisként kezelik azt, hogy az ősi Japán azon bevándorló népe, – akiknek a leszármazói a szamurájok – nem csak kulturális, nyelvi, hanem etnikai rokonságban is állnak velünk.)
Az egyik ok feltétlenül a XVI. századtól kezdve a történelmi, kulturális emlékeink napjainkig folyó pusztulása és tudatos pusztítása, pusztulni hagyása, elhallgatása, elfelejtésre ítélése. A másik alapvető ok azonban két olyan tudományos paradigma, amely a tudományos életben az elfogadás és elpusztítás, illetve a támogatás és tiltás közti határt jelöli meg. Az eredeti magyar világkép kifordításán nyugvó tudományosnak aposztrofált világkép az időben korábbi. Eszerint a magyarság nem egy, az emberiség számára is fontos saját kultúrát, küldetést hordozó, örökítő nép, hanem egyfajta etnikailag és kultúrájában, származásában, eredetében meghatározatlan, gyülevész népség. A magyarság ez alapján, bizonytalan vándorlása és történelme során mindent, ami kulturálisan mérhető, és értékelhető valamely tőle fejlettebb nép(ek)től innen-onnan átvett, átvesz. És mivel végső soron mindent átvesz (amit nem vesz át – hanem esetleg sajátja – az értéktelen; homályos, európai, „civilizált” szemmel érdektelen), mindenkinél alacsonyabb, primitív kultúrájú. A „jóindulatú” megközelítés ezen belül az, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyeket átvéve a magyar időlegesen el-eléri az európai színvonalat. A magyarság mindenkinek meg kell, hogy köszönjön valamit, vagy bocsánatot kell kérnie, ha másért nem, azért, hogy élni hagyják, elfogadva, hogy civilizálják.
E „tudományos” nézőpont – egyes XV. századi előfutáraitól eltekintve – első megjelenése a bécsi udvarban jelentkezik az 1760-as években (elsősorban a leendő II. József köreiben). Meghatározó tudományos paradigmává – vagyis értelmezési keretet adó és kiindulási pontot jelentő nézetté – 1849 után vált a Magyar Tudományos Akadémián. Gróf Széchenyi István látva, hogy mit csináltak az ő Akadémiájából (ahol például az 1840-es évekre már kialakult egy valóban magyar tudományos történetíró iskola, amely a magyar hagyomány mellett indult el a tudományos kutatás útján, és amit az 1850-es évektől radikálisan felszámoltak), halála előtt nem csak a „Blick”-etírta meg (amely megjelenése után 150 évvel még most sem ismert a magyar nagyközönség számára!), hanem azt a levelet is, amellyel visszavonta alapítói támogatását. (A levelet, azonban sohasem kézbesítették. Állítólag közvetlenül halála előtt szóban megváltoztatta ez irányú szándékát.) A helyzet az 1867-es kiegyezés után sem változott. Ez a megközelítési mód 1945-től kezdve napjainkig éli orgiáját a tudományosságban, az oktatásban és a publicisztikában. Úgy tűnik, soha el nem múló virágkort követel magának a történettudománytól a régészetig, a nyelvtudománytól a néprajzig.
A paradigmán belül sajátos irányvonal a finnugor származás elmélete. Trefort Ágoston – aki 1872 és 1888 között vallás- és közoktatási miniszter, és ugyanakkor 1885-88 között az MTA elnöke volt14 – nem tudományos, hanem politikai okokkal indokolta, hogy a finnugor álláspont miért vált hivatalos irányzattá az Indiától Palesztináig, illetve Újguriától a Kaukázusig kutató őstörténeti iskolával szemben. Fel sem merülhet, hogy nem fordított kölcsönzés eredménye-e a tudományosnak alig nevezhető, távoli kapcsolatból következtethető egyes feltételezett nyelvi vagy ősi hitvilági hasonulás? A közös származásról beszélők az etnikai különbözőséggel nem törődve fel sem tételezik, hogy nem mi és az egyes finnugor népek származunk közös ősöktől (a régészetileg és időben nem igazolt uráli őshazából), hanem az ő őseik kerültek valamikor nagyon régen kapcsolatba azokkal a szkíta népekkel, ahova a magyarság kulturális és etnikai eredete is köthető. A jóindulatúan csak feltételezhető távoli kulturális mellékágból így vált egyedüli és kizárólagos, nem vitatható „tudományos” igazság. Nyilvánvaló az is persze, hogy Európa egyes indoeurópai népei nem örülnek annak, hogy esetleg ők vehettek át valamit az elmúlt évezredekben az egész eurázsiai térség történelmét meghatározó szkíta népektől (lásd például akár az erre utaló ősforrások közül az Ószövetséget és Hérodotoszt), amelyeknek része és örököse a magyarság.
Tény, hogy a jelenleg hivatalosan csaknem egyeduralkodó álláspont mellett ma még csak hipotézisként sem vethető fel a „másik” eredet, amely nem csak a hagyományra, hanem egy kétszáz éves nemzetközi és magyar irodalomra, valamint tudományos munkára is alapoz 15. A mindent átvevő, saját egyéniséggel nem rendelkező és ezen belül a finnugor eredetet jelentő paradigma tudományos megalapozatlanságára utal az a tudományosnak nem mondható, sokszor dölyfösen dühös magatartás, amely nem vitatkozik, hanem kizár, lesöpör, megbélyegez. Ez inkább politika és ideológia, mint tudomány. Az 1870-es évektől 1946-ig csak a magyar jogtörténet-tudományon belül a jogtörténeti iskola volt képes a hagyományos irányzatot követő nézeteit hivatalos tudományos álláspontként elfogadtatni. (Ugyanakkor úgy gondolom, ha már az ősi kultúra elemeit még mindig ismerő finnugor népekkel a Gondviselés közeli kapcsolatba hozott minket, az ezzel járó történelmi felelősség sorsukért, kultúrájukért kötelez minket.)
A jelenlegi tudományos álláspont másik, szinte megkérdőjelezhetetlen paradigmája a felvilágosodás filozófiája által megszült ideológia következménye, az úgynevezett fejlődéselvű szemlélet. A felvilágosodás átértelmezte a kereszténység – az emberiség üdvtörténelmének a teremtéstől, a bűnbeesésen, a Megváltáson keresztül folyó és Krisztus második eljövetelével beteljesülő – egyenes irányú, lineáris, a történelemben megvalósuló történetét. A deszakralizált értelmezés szerint a természetben megjelenő ember önmagát megvalósítva (az ember önmaga alkotója) az ősemberi közösségből eljut a földi paradicsom tökéletes társadalmába. Ez a kiteljesedés, vagy az Isten nélküli anyagelvűség, vagy az Isten nélküli szellem önmegvalósulása által értelmezhető.
A hagyományos szakrális világszemlélet – amely a Vízözön után megmaradt, ránk hagyományozott bölcsesség megtartásaként és a periódikusan megtörténő, ismételt újjászületésként értelmezte a történelmet és az ember földi sorsát –, valamint a keresztény kozmológia alapján az ember célja a jó. A legfőbb jó az Isten, akinek tanítása szerint, vagyis a jóság, a szeretet útját járva az ember saját sorsa, földi életének szentsége által, a halál után teljesedik be vagy teljesedhet ki.
A felvilágosodás szerint viszont az ember, aki eredetileg tökéletlen (de nem a keresztény tanítás szerint a bűnbeesés, hanem a még ki nem teljesített önmegvalósítása miatt, illetve azért, mert a társadalom elrontotta), még itt a Földön tökéletesíthető, amelynek kerete a Földön létrehozható tökéletes társadalom. Az ember anyagi igényét teljesen kielégíteni soha nem képes földi boldogság célja váltotta fel a személy (persona) földi életében előkészített túlvilági, szellemi és lelki komponensének kiteljesedését jelentő lényege szerinti tökéletes állapot – az üdvösség – céltételezését. Az új célt a szakrális létezést biztosító közösségi létéből kiszakadt egyén (individuum) önző önérdeke diktálja. A történelem újraértelmezett célja a Megváltás által lehetővé tett, az önfeláldozó szeretet által már a földi életben minden korban jelenlévő „Új Jeruzsálemet” elvető utópia tökéletes társadalma (Molnár Tamás) 16: az organikus, szakrális közösséget felváltó mesterséges társadalom, amelynek kereteit az önmagában való emberi ész bölcsessége szabja meg. A szeretet általi egyén üdvösségre törekvését, felváltja az önmegvalósítás, a Gondviselést a történelmi haladás. Az Üdvtörténetet és a kegyelmet pedig, a folytonos fejlődés, melynek eszköze a modernizáció, a forradalom és a reform. Ebben a világban már emberi ész elvetve a hagyomány tapasztalatait és az isteni tanítás, alkotja meg a tökéletes társadalom kritériumait. Miután a felvilágosult ember csak saját filozófiai „bölcsességére” támaszkodik, ebből következőleg a kritériumok korról korra változhatnak. Korunkban akár évtizedenként, vagy évenként. A kritériumoknak való megfelelés váltja fel az Isten iránti lelkiismeretet. Így a felelősség terhétől való megszabadulás a korlátlanság felszabadítónak tűnő érzését ajándékozza, amely a mindennapokban a gátlástalanság életmódját jelenti (ezen belül elfogadott, sőt természetes prioritást kap a haszon, az érzékiség, a hatalmaskodás, a hétköznapi arrogancia).
Az önmagukat választók által meghatározott a kritériumok a korlátlan és centralizált hatalmi törekvést leplezik, miközben saját maguk szemében istenként dicsőülnek meg. A tökéletes bölcsesség biztos tudata párosulhat a kiválasztottság önigazoló érzésével (csak saját maguknak tartoznak elszámolással az általuk megalkotott szabályok szerint). Ahogy az önmegvalósító ember az önfeláldozás krisztusi példája helyett másokat áldoz fel (hiszen verseny van), a „tökéletes” emberi bölcsesség letéteményesei nem az üdvösséghez és az Új Jeruzsálem folytonos megszületéséhez szükséges tökéletesítő szeretet megéléséhez biztosítják a feltételeket, hanem az embert akarják átalakítani, amely a célnak ellenállók tömeges, jogosult kiirtását is jelenti. A tökéletes társadalom végső soron a választott tökéletesek tartalmilag, valamint térben és időben megvalósuló korlátlan diktatúrájának feltétlen elfogadását jelenti.
A jó és a rossz értelmi, tartalmi (hermeneutikai) különbözőségének eltörlése (Vass Csaba) 17 a felvilágosodás hagyománya alapján (amelynek filozófiai, életszemléleti előzményeit megtalálhatjuk a reneszánsz, sőt már a kora középkor idejében is) a haladás, a fejlődés és a világ, ezen belül az ember értelmezésének jelenlegi kulcsa. Nincs már megkérdőjelezhetetlen isteni kinyilatkoztatás, szakrális bölcsesség, csak az emberi ész önmagában való és ezért változtatható magyarázata. Ezután semminek sincs biztos tartalma, jelentése. Azonban, ha a szavak értelme, jelentése változik, akkor végül minden értelmezhetetlenné válik.
Gondoljunk csak arra, hogy tartalmilag megszűnik a bűn értelmezhetősége, de az olyan szavaké is, mint a gátlástalanság, a szabadság, a szeretet, az igazság. Így a bűn életet befolyásoló módja szerint is értelmezhetetlen. Az ember nem tudja „elbeszélni” magának és másnak a világot, és így nem tudja formába ölteni igényeit, nehézségét, kritikáját sem. A sorsát, létét értelmezni képtelen ember elvész a világban. Magának a fizikai és közösségi létezésének feltételeit sem érti, képtelen a fennmaradást biztosító emberi kapcsolatokra. Még ha ismeri, akkor sem érti a nyilvánvaló tényeket, okokat, következményeket. Nem tudja, ki a jóakarója, hiszen nem tudja – és a felelőtlenség érzete miatt nem is érzi –, mi az a jó. Nem tudja, ki a barátja, nem tudja, ki az ellensége. Az ellenség immár nem csak az üdvösségre nem akarja engedni, hanem fizikailag is el akarja pusztítani, hiszen gazdaságilag, pénzügyileg, vagy akár csak a kizárólagosságra törekvő irigység által diktált gyűlölet miatt felesleges. Az ember csak teher, akadály politikailag, gazdaságilag, az uralom célja miatt, hiszen az önzés versenye nem tudja már a fizikális életfeltételeket biztosítani és nem ismeri a szolidaritást sem.
Csak azok tudnak értékelni, sorsukat befolyásolni, ellenállni, jövőképet alkotni, és ennek megfelelően élni, cselekedni, akiknek megmaradt a jó és rossz különbségének megértési képessége, tudása. Ez azonban korunkban nagyon nehézzé, szinte lehetetlenné vált így, hiszen a nyelvekben (a magyar nyelvből is már a XIX. században) – már amelyik erre képes volt – igen radikálisan elkezdődött a szavak világot leíró többszer éves értelmének elfelejtetése. Az értésre felkészítő család, iskola és egyéb intézmények „létfenntartó és létmagyarázó” funkciójuk lelkileg és szellemileg megnyomorodott. Megszűnt. A relativista világra, mint egyedüli elgondolható világra való felkészítő funkcióra történő átállításuk után az ember csak azt ismeri, amit a média, a propaganda, a reklám ráönt. (Sajnálatosan máig sokszor igen harcias megnyilvánulásaival kísért a II. Vatikáni Zsinat tanításának olyan értelmezése, amely az egyébként ősellenség katolikus egyház tanítását megértetni a vallási és filozófiai, sőt történelmi relativizmus kritériuma szerint kívánja.) (Molnár Tamás) A totális és mégis szűrt információ-áramlás korában az ember még a hétköznapok szintjén sem képes értelmezni az ismertet, a szavak tartalmának relativizálása, kizárólag az uralkodó világfelfogásnak megfelelő létértelmezés elbeszélésére való alkalmassá tétele miatt. Az ember a fizikai életét is veszélyeztető nyomor esetén – érezve teljes kilátástalanságát – legfeljebb csak programszerűen lázad, ha „kódolják” neki azt, hogy csak meghatározott csoport, személy, intézmény ellen lázadhat adott időben. A hétköznapok relativizmusa eltünteti az igényt, a szépséget, mint értelmezhetetlen fogalmakat. A lefelé nivellálás gonosz módszere a „te sem vagy más”, valamint a kultúrának áruként és bármely hétköznapi önmegnyilvánulásként magyarázás.
Mi, akiknek nem életszemlélete a relativizmus, bátran használhatunk leíró fogalmakat. Ha azzal vádolnak, hogy nem vagyunk toleránsak, bátran mondhatjuk, hogy csak az tud toleráns lenni, aki tudja, miről beszél. Az, akinek nincsenek örök tartalmú fogalmai, szavai, azt sem tudja megmagyarázni, mi az a tolerancia. Mi viszont tudjuk, hogy az esetleges kritikusok a tolerancia fogalmat (is) az eredeti értelmétől megfosztott szóként használják. A tolerancia mellett gyakorta halljuk, olvassuk a kirekesztés fogalmat is. E két fogalom jelen használata is a „hermeneutikai redukciónak” kitűnő példája. Érezzük, hogy használatuk célja igazságtalan. Fegyverként használják ellenünk és mi csaknem fegyvertelenek vagyunk. Anyanyelvünket kiüresítik, elveszik önvédelmünk alapvető fegyverét. A hatalomban lévők érdekeit szolgálja a szavak eredeti jelentésüktől valómegfosztása, állandóan változó jelentéssel való felruházása. Miután e szavak tartalma változó, valójában nincs is tartalmuk, ezért a valóságot sem lehet velük kifejezni. Ha e szavak szakrális jelentését megszüntetjük, és a jó és a rossz közé bizonyos filozófia és ideológia alapján egyenlőség jelet teszünk, ezzel megszüntetjük gondolkodásunkban és életünkben az állandó értékek valóságát. A nyelv kiürül és a meghatározó hatalommal rendelkezők a szavakkal való játék eszközével a politikán, az oktatáson és médián keresztül a legnagyobb hatalomra tesznek szert. Hiszen azok, akik még azt sem tudják elmondani, hogy kiszolgáltatottak – mert nem tudják a szó jelentését, sem azt, hogy milyen helyzetben használhatjuk azt – tulajdonképpen teljesen tehetetlenek, gondolkodásukban megbénítottak. Ez a hatalmi eszköz talán még hatékonyabb, mint az egyoldalú megélhetési függőség. Legfeljebb a fizikai terror, a gén- és biológiai tudatmanipuláció versenyezhet vele. A gondolkodásban ez az ókori és keresztény természetjogot felváltó relatív (észjogi) természetjogot jelenti, és a világ metafizikai és fizikai megismerhetőségét tanító filozófiák helyett a megismerhetetlenségét hirdető filozófiákat.
A nyelv kiüresítése, illetve egy szakralitásától megfosztott anyagi világ elbeszélésére alkalmas nyelv (Vass Csaba) értelmezhetetlenné teszik az embert, annak „emberi jogait” (nem is beszélve az ember isteni jogainak értelmezését az individualista emberi jogokhoz képest), így a modern alkotmányok tartalmát. A legfőbb cél az emberi lét feltételét jelentő emberi kapcsolatok lerombolása a vallás és hitelvek jelentésének elbizonytalanításával. A deszakralizált nyelv az egyik legnagyobb akadálya az olyan önkormányzó, önellenőrző közösségek megmaradásának, amelyek biztosítani tudják a források megfelelő kezelésével a megújítva önfenntartó folyamatos életet.
A (nyelvi és érték-) relativizmussal redukált egyénnel elhitetik, hogy így, ahogy vagy, te vagy a legcsodálatosabb. A „szocializáció” elhiteti: neked nem kell már többet tenned (lelkileg, szellemileg többnek lenned), te így vagy igazi „egyéniség”. Hiszen te döntesz, neked jogaid vannak, te vagy a középpont, a sztár, a világ közepe, és még drogozhatsz is. Ez a torz önkép agresszióra jogosít fel és bátorít mindazok ellen, akikről azt gondolják, hogy valóban mások vagy valamiért többek nálad. Például azért, mert van családi kötelékre épülő nemzeti öntudatuk és a személyiségük, ezért kiegyensúlyozottak. Ehhez a média és a hatóság is statisztál, sőt bátorít. A hatalmat gyakorlók – miközben áldozataik a valóságban soha nem látják őket, és életüket el sem tudják képzelni – a rendelkezésükre álló monopolizált eszközökkel képesek elhitetni, hogy az átlagemberek olyan fontosak, mint ők. Sőt, ebben a világképben az tűnik valóságosnak, hogy nem az áldozat függ az elkövetőtől, hanem fordítva. Azt sugallják a hatalmat gyakorlók, hogy onnan indultak, ahonnan a megnyomorított, s így az esélyek is ugyanazok. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy még gondolatban sincs átjárhatóság a két közeg között: az áldozat még azt sem tudja, hogy áldozat. Megszüntetett veszélyforrás az elkövető kezében és esetenként ismétlődően eszköz. Egy a cél: minél több legyen belőle az egyre inkább vegetáló lakosságon belül. Olyanok, akik szavakat mondanak, de nem tudnak beszélni. A hazugságra épülő hatalom, kormányzat a butaság – egymás iránti gyűlölet, és a kiszolgáltatottság – megfélemlítés a reneszánsz kora óta többszörösen kikísérletezett biztos eszközeire épül. 
Nos, ebből, a német, illetve francia felvilágosodás hátteréből induló liberális, marxista és más ideológiai irány által változó jelentéssel alkalmazott fejlődés-gondolat paradigmája, látásmódja a XIX. században átkerült a társadalomtudományokba is. Ez az irányzat nem csupán bemutat, hanem előreszabott kritériumok szerint értékel. A XIX. és a XX. században számos olyan irányzat volt – és jelenleg is van – a társadalomtudományok között, amely nyíltan, vagyis egyértelműen közli és igazolja, hogy ennek a meghatározott filozófiának, ideológiának a kategóriáit használja. De egyre inkább találkozhatunk olyanokkal is, akik közlés nélkül is ezeknek megfelelő kategóriák szerint járnak el és alakítják ki szakmai fogalmi apparátusukat is, mint egyedüli kritériumaként a tudományosságnak.
Bár már a XX. század első felében megkérdőjelezték, illetve cáfolták ennek az elvnek a tudományos paradigmakénti létjogosultságát, a fejlődés-elvű társadalomtudományi világmagyarázat máig tartja magát. Magyarországon szinte kizárólagos helyzetet alakított ki magának. Nem zavartatva magát attól, hogy mind a marxista, mind a liberális verzióban a fejlődés-elvű megközelítést a valóság jelenségeiben a célt és az odavezető okokat és okozatokat csak szakralitásától megfosztott anyagelvűnek és- érdekűnek tudja/képes értékelni. Az elvet már a XX. század első felében erős kritika érte, és a század második felére egyeduralkodó jellegét is elveszítette a nemzetközi tudományos életben.
Ez az elv a történelemtudományban például a történelmet csupán machiavellista hatalomtechnika megvalósulásaként, illetve az anyagi termelés társadalmi környezeteként szemléli, és ennek megfelelően használja az egyes értékelő kategóriákat is (pl.: szabadság).
Itthon a történettudomány fejlődéselvű megismertetésének kezdetei visszavezethetőek a 19. század végére, a 1920-as, 30-as évekre, bár tökéletes egyeduralomra 1945 után jutottak. Először marxista és sztálinista alapokon, ma pedig – a 1970-es és ’80-as évekbeli előkészítő előzményekkel – liberális alapokra helyezkedve, átalakulva, épp olyan kizárólagosságot követelő elvként szerepel, mint a finnugrista alapon induló definiálhatatlan karakterű, mindenkitől valamit átvevő magyarság „tudományos” paradigmája.
Ez a fejlődés-elvű kategorizálás a vizsgálandót a fejlett vagy a fejletlen (természetesen a korszakonként változó tartalmú) értékelő fogalommal meghatározva „ismerteti”. Nyilvánvaló, hogy fejlettnek (jelen éveinkben is) azt tekinti, amely minél inkább megfelel a szakrális közösséget és annak intézményeit felszámoló modern, monetáris elvű, a nemzetköz pénz mozgását és az egyén önmegvalósítását (illetve annak is csak az illúzióját) nem gátoló társadalomnak, államnak. Íme, a példa, hogy miként írják a győztesek a történelmet. A történelemben visszatekintve mindig azt tekintik fejlettnek, ami fejlődésében minél inkább megközelíti a szakrális közösségből a modern társadalomba történő átmenet koronkénti modelljét, ahol immár nem a hagyomány és annak intézményei, hanem a korlátlan profit kívánalmainak megfelelő intézmények irányítanak. A parasztokat az éhhalálba elzavaró angol földtulajdonos fejlettebb, mint az egymás kisegítésén, szolidaritáson működő, az egész közösség számára megújítható életfeltételeket biztosító pl.: magyar földbirtok. Nyilvánvaló, hogy a „fejlődés”iskola – miután a magyar állam és a magyarság az európai „fejlett” iránytól tudatosan eltérő más életközösséget valósított meg – a magyarságot mindig és minden körülmények között a fejletlen, elmaradott népek és társadalmak kategóriájába helyezi, melyet minden körülmények között modernizálni kell. Az ennek ellentmondó tényeket el lehet tagadni, vagy pedig megfelelően lehet magyarázni a megengedett és meghatározott tartalmú fogalmakkal.
Ugyanakkor korunkra már egyértelmű, hogy nincsenek már tények, amelyek a két megközelítési mód, a fejlődéselvű, illetve az önálló kultúrát, hagyományt tagadó paradigma állításait alátámasztanák. Márpedig az idő előrehaladásával egyre nyilvánvalóbb, hogy nincsenek ilyen tények, tehát marad a „vitában” a szokásos érv: a tudományosság „nyilvánvaló” kritériuma (a fejletlenség és az elmaradottság állapota) megkérdőjelezhetetlen. Ha még az ezen kategóriák alapján bemutatott „valóság” is produkál a rendszerbe nem illő tényeket, akkor ezeket el kell tagadni vagy valamilyen átvételt kell feltételezni (!).
Így lehet eljárni az indoeurópai szerkezettől eltérő magyar állammal, annak történeti alkotmányával, az azt éltető közösségekkel, kiemelkedő személyiségeivel, azok tetteivel. Akárhogy is van, szól a XVIII. századi előzményektől kezdve a XX. század közepére egységes rendszerré összeállt, a magyarság önismeretét és életét megnyomorító megkérdőjelezhetetlen doktrína-verdikt: a magyarság a fejlődésben folytonosan lemaradó, önálló kultúrával, civilizációval nem rendelkező, ismeretlen helyről és időből származó, etnikailag meghatározhatatlan nép(?). Ebben a történeti beállításban kiemelkedők azok a „haladó” személyiségek, akik állandóan felzárkóztatni vagy forradalmárként radikális változtatást akartak kicsikarni. Korunk újítása, hogy e fejlődés-elv kategóriát nem definiálja, hanem már e nélkül magyarázza korunk politikai céljainak megfelelő tartalommal a történelmet, azok ismert személyiségeit. Így cselekedeteiket önmagukban, tárgyszerűen nem értelmezhetjük, mint ahogy nem láthatjuk meg azt sem, hogy a magyarságért, hazájukért kívántak-e tenni, avagy mentálisan sérült emberekkel állunk szemben. A történelemben így lesz tudományos alapon – a mi fogalmaink szerint az öntudatos haza- és nemzetáruló, elvtelen pénzleső, a magáért és a hasonszőrű cinkosaiért működő hitvány csibészből (vagy azokat szolgáló ostobából vagy megtévesztettből) jófiú, (felelős) hazafi. Hogyha ezekről a cinkosokról, árulókról valaki, a hosszú távú közös tervezést (egyáltalán a tervezést), a tudatosságot feltételezi, netán tetteikből, tárgyi, írott emlékeikből ezt olvasná ki, azt „összeesküvés elmélet” komolytalan hívének, őrültnek, tudománytalannak, kirekesztőnek, rasszistának stb. bélyegzik meg. Egyébként nyilvánvaló, hogy a tervezés célja egy: a többihez képest kisebbség kezében centralizált, abszolút, kizárólagos öncélú hatalom megszerzése, véglegesítése. Tény azonban az is, hogy az életet nem lehet megtervezni. Csak próbálkozni lehet azoknak, akik nem hisznek a Gondviselésben, és saját magukat kívánják megvalósítani. Lehet persze az önmegvalósítást Isten akarataként, vagy akár történelmi szükségszerűségként is értelmezni. Aki nem része ennek a tervnek, persze az eszköz, áldozat, ellenség, szerencsésebb esetben csupán közömbös. Mivel az élet tervezése – nyilván az előre megadott értelmezési kategóriákon belül – ma uralkodó nézet a hétköznapokban is, politikai célként egy nép sorsát, jövőjét is lehet tervezni ideológiai, gazdasági, vagyvallási alapon, vagy együtt. Erre velünk élő példák vannak. A személynek vagy népnek, a nép vezetőinek küldetéstudata azonban nem lehet egy mindenkin (mindenki máson) és mindenen át- és legázoló cél. Láthatóan nagy különbség van a pusztító és önpusztító (öntörvényű) önmegvalósítás és a küldetéstudat (a másokról való gondoskodás, a Gondviselés kezében önfeláldozó élet, lét) vagyis, az önfeláldozás és a másokat feláldozás lét, illetve lét és életet pusztító elve között. A Gondviselés sem fátum, hanem a szeretetből fakadó bölcsesség, amely az élet praktikumában is olyan vezető, mely segít elkerülni a személy és a közösség pusztulását, s így az ígéret beteljesülését.
Azok pedig, akik a magyar történelemben – látva az erőviszonyokat – nem a „fejlődés útját járják”, hanem a hódító és a védekező között kompromisszumot keresnek (vagy fellázadnak a kizárólagosság arroganciája ellen; az igazságtalanság ellen), e megítélés szerint az utókor szemében szánalmas, sajnálatra méltó alakok. Ők végül úgyis elbuknak: száműzetésbe vagyhalálba menekülnek, börtönbe kerülnek, kivégzik őket, depresszióban vagy más betegségben merülnek el. Azokat, akik sehogyan se illenek ezen, a gyakorlatban egyre agresszívabb eszközként használt két „tudományos” paradigma a kereteibe (illetve nem lehet a sablon szerint értelmezni őket), el kell felejtetni, és/vagy ki kell találni, keresni kell valamit, ami lejárathatja őket (osztályellenség, antiszemita, félrelépett, sőt ma már: nem felel meg a liberális elvárásoknak). Ezek mind a szánalmas magyar történelem nevetséges figurái, ellentétben azokkal, akik „megértik az idő szavát.”

II.

Szent István mély hite által vezérelve – folytatva a magyar hagyományt – megújítva elődei országát a IX. és X. század között kialakult királyságokhoz, illetve a Róma és Bizánc központú császárságokhoz képest szerkezetében és a hatalomgyakorlás tekintetében történelmi jelentőségű alternatívát felmutató államot hozott létre a keresztény nemzetközösségben.
A hatalom egységét és annak tejes birtoklását kifejező imperium, illetve regnum (vagy az annak megfelelő uruszág=ország) fogalmakat Magyarországon – ellentétben a középkori Európával –, nem egy személy által gyakorolt hatalomként értelmezik, hanem megosztott hatalomként. (Csak úgy, mint az egy dolgon lehetséges oszthatatlan közös tulajdont) (Zlinszky János) 18. A hatalom ilyen módon történő felfogását a pusztaszeri országgyűlés örökségének is tekinthetjük, bár Szent István Intelmei-ben a Tanáccsal együtt történő hatalomgyakorlás valóságát történelmünk igazolja. Az első koronázástól kezdve nyilvánvaló, hogy Magyarországon a királyi hatalom nem a magánbirtoknak (illetve a magántulajdonnak) tekintett országon gyakorolt királyi magánhatalom (Zétényi Zsolt, Kocsis István, Zlinszky János, Bónis György, Bartoniek Emma, és a magyar jogtörténeti iskola jogtudósai) 19. A királykoronázás jogi aktusai a kezdetektől közjogi jellegű hatalomgyakorlásra mutatnak. A praesentatio-t (a királyi család, a királyi tanács által történő kiválasztást) követi az aclamatio (elfogadás), amikor is a magyarság elfogadja a jelöltet. Az ezt követő egyházi szertartás a coronatio; mely szakrális jóváhagyást jelent. Ez a szakrális jóváhagyás azonban szintén eltér az európaitól. Az eltérés a magyar hagyományból és a Szent Korona jelenlétéből fakad. Az európai királykoronázási ordók alapján királynak csak az tekinthető, akit az ószövetségi hagyománynak megfelelően szentelt olajjal felkennek. Magával a koronával történő megkoronázás csak valóságos tartalommal nem bíró jelkép, és nem is megkérdőjelezhetetlen érvényességi feltétel.
A magyar királlyá váláshoz azonban nem elég a szentelt olaj. Magyar királlyá csak az válhat, akit a Szent Koronával (és nem akármilyen más koronával!) koronáznak meg (szent ünnepen, szent helyen, és elsősorban az esztergomi érsek által). Ez a három feltétel – a kiválasztás, az elfogadás és a Szent Koronával történő megkoronázás – együttesen jelenti a hatalom átruházását, illetve a translatio imperiit (a hatalomba történő bevonást). Történelmünk mutatja, hogy a kora Árpád-kortól gyakorlat ez. Ebből az is következik, hogy az alkalmatlan (vagy kevésbé alkalmas uralkodót) el is lehet távolítani a hatalomból az alkalmasabb javára. Bartoniek Emma szerint már az I. Istvántól kivett egyházi eskü is hatalomkorlátozó közjogi tartalommal bíró aktus. Magyarországon – már a XIII. század elejétől kezdve – a koronázás előtt letetették a leendő királlyal a koronázási esküt, amely alkotmányos jelentőségű, hisz a régi szokások és törvények megtartását, továbbá az ország területének megvédését ígéri. (Nem a hódítást, mint például a német-római császár esetében.)
Már az Árpád-korban kialakul az a nézet, – amely a XIV. és XV. századra Szent Korona-tanként fogalmilag és tartalmilag kitejesedik – hogy az indoeurópai megközelítéssel szemben nem a királynak van országa, hanem az országnak van királya. Ez nem csak a hatalom-átruházás kérdésében jár gyakorlati következménnyel, hanem a hatalommegosztás és a hatalom ellenőrzése tekintetében is.
A fejlődés-elvű rangsorolás esetében ez a helyzet értelmezhetetlen. E felfogás szerint a X.-XIII. század az alacsony fejlettségű patrimoniális királyság kora Európában. Ez azt jelenti, hogy a királynak saját tulajdona az ország, amely felett – bizonyos keresztény elvekkel korlátozva – úgy rendelkezik, mint ma a gazda a saját földjével. Ezért hogy’ gondolható, hogy ez az Európától lemaradt, torz öntudatú, fejletlen, innen-onnan szedett-vedett népség (értsd: magyarság) ennél a szintnél fejlettebb viszonyokat alakított volna ki államában?! – hangzik az érvelés.
A hatalmi szemléletében mellérendelő magyar politikai gondolkodás a személyeket, népeket egyenrangúnak tekinti. Ez a gondolkodás volt a feltétele, előzménye a XX. századig meghatározó hatalommegosztás, – átruházás, illetve – ellenőrzés középkori magyar gyakorlat szemléletének. A mellérendelő politikai gondolkozás jellemzője, hogy egymás tiszteletén nyugszik, partnereit magával egyenrangúnak tartja. Mindez szemben áll az emberi és hatalmi viszonylataiban kizárólag alá-fölérendeltségben gondolkodni képes európai szemlélettel. (Ivánka Endre, Vass Csaba, Tárkány Szűcs Ernő) 20. Ez a gondolkodás elválaszthatatlanul összefügg, analóg a nyelvi szerkezettel is. Hiszen amíg az indoeurópai nyelvek mondatszerkezete meghatározóan, vagy kizárólag alá-fölérendelt – a magyar nyelvé mellérendelt. (Karácsony Sándor) 21 Ezt a viszonyt láthatjuk a magyar állam központi igazgatásában és a különböző autonómiák (területi, rendi, etnikai, vallási) hatalmat alakító kapcsolatában, valamint a Szent Korona személyi tagságában is, a király és a nemzettagok között (az uralkodó primus inter pares, első az egyenlők között, a nemesek választják a királyt, a király részesít a nemességben), a családi közös birtoklásban a nemesi birtoknál és a paraszti gazdaságokban, a városi céhekben, illetve Magyarország és a Szent Korona országai között is. Sokszor elfelejtjük, hogy a kontinensen első az a tejes körű területi és kulturális autonómia, melyet II. András király a Diploma Andreanum (1224) révén a szászoknak adományozott.
Szent István király Magyarországán az impérium a mellérendelt, megosztott hatalomgyakorlást jelenti, ellentétben például a Német-Római császársággal, ahol kizárólag alá-fölérendeltségi viszonyként értelmezi az impérium ideológiáját. Még akkor is, ha a császárt a választófejedelmek választják, mert a választás után már nem tételeződik fel az egyenrangúság. A Szent István által alapított állam birodalmi eszméje a Magyar Királyság köré szerveződő egyenrangú államok szervezete, mely alternatívája a Róma és német központú császárság modelljének. (Ahogyan Atilla hun birodalma a nyugati és a keleti császárságnak). A Szent István Intelmei-benmegfogalmazódó hatalomgyakorlási elvek összessége (az idegen népek /helyett talán hitelesebben: férfiak/ befogadása és arrogáns kivetése; minden népet saját szokásai és törvényei szerint kell kormányozni) egy európai horizontú államszövetségnek, birodalomnak a doktrínája (Kocsis István). Ez az államszövetség a Szent Korona alatt egyesítve, illetve perszonáluniók formájában a középkor folyamán az önkéntesség és a mellérendeltség (nem pedig a hódítás alá-fölérendeltség rendező) elve alapján épült ki Dél-Kelet- és Közép-Európában (Ivánka Endre). A mellérendelés hatalomszervező elve, gondolata is a Szent Korona-tanban teljesedik ki (Kocsis István, Tóth Zoltán József, Vass Csaba, Zétényi Zsolt, Zlinszky János). A szolidáris mellérendeltségi viszony az egymást segítő kölcsönösséget is jelenti. Ezt az ősi modellt őstörténeti mondánkból is kiolvashatjuk. Amíg a magyar ősmondában Hunor és Magyar a két testvér segíti egymást, addig a sémi Káin megöli Ábelt, az indoeurópai Romulus pedig Remust (Pap Gábor).
A magyar állam belső szerkezete is eltér az európai feudális, illetve a föld magántulajdonná válása után a modernizált monetáris alá-fölérendeltségi viszonytól. Európában az uralkodó által a személyes szolgálatokért adott adomány (feudum), majd a megajándékozott által tovább ajándékozott föld egyoldalú alá-fölérendeltséget eredményezett. A megajándékozott személyes hűséggel a királynak tartozott, majd ezt felváltja fokozatosan, mint más az adományozó esetében is, szerződésszerű dologi szolgáltatással történő tartozás. Magyarországon – miután a király iránti hűséget megelőzte a Szent Korona iránti hűség, továbbá mivel az adománybirtok osztotta az ősi birtok sorsát (vagyis azon az ősi közös családi birtoklás érvényesült) – a birtok nem volt tovább adományozható. Európában a dologi viszony elsődlegessége miatt korán kialakult a magántulajdonú, monetáris piaci gazdálkodás feltételeként megjelenő kötetlen földtulajdon. Itt ugyanis a megajándékozott és a megajándékozó között nem a személyes hűségen alapuló viszony volt a meghatározó, hanem a dologi viszonyt idéző szerződés, amely a tulajdon-átruházást szolgáltatásért adta. Az adománybirtokkal a továbbiakban szabadon rendelkezve a birtokot tovább adhatta, és így korán kialakult a magántulajdonú, a monetáris piaci gazdálkodás feltételeként megjelenő földtulajdon.
Magyarországon a királyi adománybirtok beleolvadt az ősi nemzetségi földbirtokba (allódium), amit a család közösen birtokolt. Az apa és a fiúk nem mint örökös és várományos szerepeltek, hanem mint az egységes birtokot közösen birtokló, azt csupán a birtoklásban és használatban felosztó osztályos atyafiak. (Bónis György, Eckhart Ferenc, Timon Ákos)22. Miután a föld tulajdonjoga a Szent Koronáé, a fölötte való rendelkezési jog tejesen beszűkült; a családi közös birtoklás pedig lehetetlenné tette a föld magántulajdonlását kihasználó, a szakrálissal ellentétes irányultságú, azt kegyetlenül felszámoló monetáris kereskedelmi világtársadalom (Vass Csaba) hatalmi rendszerének létrejöttét Magyarországon, egészen a XIX. század közepéig.
Ez a Szent István által alapított keresztény Magyar Királyságnak az európaitól a keresztény nemzetközösségben eltérő szerkezetű, irányultságú, a szakrális közösségi létet legtovább megőrző államnak a szerkezeti alapja. A magyar állam ekként – a hatalmi szerkezetében kétpólusú Európában – valódi ellensúlyát jelentette annak az irányzatnak, amely a XIX. és XX. századra elsöprő dominanciára tett szert, míg a XXI. századra Európa szellemi, gazdasági és etnikai pusztulását jelentheti. Ez az alternatív szerep, küldetés nem csak a középkorban jelentett hathatós, birodalmi súlyú ellenpontot a keresztény, közösségi elvet lerombolni kívánó, kizárólagos hatalomra törekvő szándéknak azon államokban, amelyekben a monetáris hatalmi erő a XII. és XIV. századra meghatározó szerepet nyert. Magyarország a XVI. század után is alkotmányával, valamint egyes történelmi, világtörténelmi súlyú eseményeivel (pl.: 1956) jelentett kihívást. Jelen éveinkben rettegnek attól, hogy ez a szellem ismét életre kap.
A Szent István-i állam és a Magyar Királyság – mely Európától eltérő, neki alternatívát mutató modell – legfontosabb oka és feltétele, azonban a Magyar Szent Korona. A Szent Korona – az „angyalok hozta korona” - a maga szent jellegében nem csak kifejezi azt a küldetést, ami a magyarság üdvtörténeti feladata, hanem nélkülözhetetlen eleme a mellérendelést és a kölcsönös kisegítést jelentő alkotmányos rendnek is. Különös jelentősége a magyar történelemben már Szent István uralkodásának kezdetétől nyilvánvaló. A korona kérése (vagy visszakövetelése) – majd a koronán keresztül az ország és az összes országlakos háromszoros felajánlása a Szűz Anyának, az addigi magyar hitvilág kiteljesítése és a Szűz Anya birtokába kerülése Krisztus visszatértéig - önfeláldozó sorsunkban védelem a pusztulás ellen; Isten végtelen szeretetének kinyilvánítása. A korona a Világ királynéjának, Szűz Máriának koronája is, amit az is kifejez, hogy szakrális hiteles ábrázolása kizárólag ezzel a valóságos koronával lehet. A korona egyedüli szent koronaként a keresztény világban, szent jellegével a tárgyban élő és megnyilvánuló metafizikai erőt fejezi ki.
A Szent Koronát a magyar hagyomány Szent Istvánhoz köti. A hagyomány szerint ez nem kormeghatározás – hiszen készülhetett az korábban is –, hanem azt jelenti, hogy az első Árpád-házi magyar király megkoronázása óta máig a magyar történelem alakító tényezője. II. József korától – aki a koronát törvénytelenül Bécsbe szállíttatta és ott fogolyként őriztette – azonban a nemzeti öntudat e meghatározó, annak fundamentumát jelentő részének kikezdésére a tudományt kezdték pajzsként használni. (II. József, a koronázatlan „államfő” – aki amúgy fontos tartalmat tulajdonított a szimbólumok valóságkifejező erejének – előszeretettel pusztította azokat az ereklyéket, amelyek a magyarsághoz kötődtek. Főleg a Szűz Mária-kultusz képeit és emlékeit pusztította el, de a tűz martaléka lett a középkori vallásosság egyik megindító és közösséget formáló emléke is, Árpád-házi Szent Margit ereklyéi, valamint számos pálos ereklye stb.) Az ő hatására kezdte el „diadalútját” az a nézet is, hogy a korona nem egységes szerkezetű, részei különböző korokban készültek. A deszakralizálás és hiteltelenítés újabb állomása volt a XIX. század végén megjelenő nézet hangoztatása is, miszerint Szent István fejét legfeljebb a korona felső része érinthette, mivel az alsó abroncs későbbi munka. Végül 1945 után elérkezett a „tudományos” végkifejlet megingathatatlan álláspontja: a korona mindkét része Szent István kora után keletkezett, a keresztpánt és abroncs részt pedig bizonytalan időben egyesítették.
A Szent Korona 1978 utáni hazaérkezése az Egyesült Államokból először nyújtott lehetőséget a korona tejes körű, alapos tudományos vizsgálatára. Művészettörténészek mellett ötvösök, aranyművesek, fizikusok és orvosok vizsgálták (Pap Gábor, Ferencz Csaba, Csomor Lajos és mások). Az egzakt tudományos vizsgálat eredménye, hogy a korona egységes szerkezetű mű, továbbá, hogy – a művészettörténeti és teológiai, stb. vélemények figyelembevételével – meggyőzően alátámasztható az a hipotézis, hogy már Szent Istvánt is ezzel a koronával koronázhatták meg.
A „hagyományos iskola” ugyanakkor továbbra is – egyedül elfogadható véleményként (még csak nem is hipotézisként) – azt a nézetet hangoztatja, hogy e koronával Szent István még csak köszönő viszonyba sem volt, és – tudománytalanul bántó módon – megbélyegzi azokat, akik más véleményen vannak. (Mintha a bizonytalan eredetű és tartalmú, utólagosan rátett képekből megkérdőjelezhetetlenül lehetne kort megállapítani. Ez ugyanis az egyik legfőbb érvük. Mintha egy ráragasztott 2006-os választási reklámból egy Trabant korát meg lehetne határozni. Illetve, mintha a paláston – hasonlóan a többi szenthez – a szentek koronájával ábrázolt Szent István-kép koronájából kizárólagos véleményt lehetne megfogalmazni annak formájáról...)
A keresztény királyoktól uralkodásuk során a kora középkorban olyan magatartást vártak el, amellyel haláluk után elnyerhetik a szimbolikus égi koronát, valóságos földi koronájukat a mennyeire cserélhetik. A magyar politika- és jogtörténetben egyedülálló jelentőségű, hogy a magyar király esetében a földi korona egyben az égi korona is volt. (A korona ugyanis szent és a Világkirálynőjének koronájaként is ábrázolható.) Így a jelentősége meghaladja a mindenkori uralkodóét, annak fölötte áll. A király hatalmától elvonatkoztatott koronát a középkortól a magyar történeti alkotmányban személyként és nem tárgyként tisztelték, ami (illetve aki) a hatalom forrását, letéteményesét jelentette.
Az országlakosok az uralkodó mellett elsősorban a koronának fogadtak hűséget, amelynek jelentősége az Árpád-ház kihalása (1301) után nőtt meg (miután a korona átvette a szent Turul nemzetség szakrális szerepét). A koronának az Árpád-korban – a hazai és külföldi forrásokból tudjuk – különleges, szent hatalma volt és egyben az országot és az a feletti hatalmat jelentette. 1301 után kifejeződött megkerülhetetlen alkotmányos szerepe; a hatalomnak olyan jellegű forrása, amely felett sem a pápa (1309), sem a „nemzet akarata” (1440) nem rendelkezhet. Az uralkodótól és az országlakosoktól elvonatkoztatott szerepe következtében a XIV és a XV században Magyarországon alakult ki először az uralkodótól (illetve az államot alkotó személyektől) elvonatkoztatott állam fogalma. Alkotmánytörténeti jelentősége azonban még ennél is több. Miután a Szent Koronát tekintették a hatalom forrásának, ezért Magyarországon – Európától eltérően – nem az uralkodó a hatalom és a jog forrása, ezért így ő elvileg sem formálhat jogot a korlátlan hatalomra. Ugyanakkor a hatalomnak a nemzet sem forrása (csak elsődleges letéteményese). A nép a koronázással az uralkodót a hatalomba bevonja, azt vele megosztja. Tejhatalomra sem az uralkodó, sem a nemzet, illetve az ő nevükben eljárók sem törhetnek, mert az a Szent Koronáé.
A hatalom forrása, a hatalom birtokosa – miként a földnek is tulajdonosa – a Szent Korona. A nevében eljárók a nemzet és az által a hatalomba bevont uralkodó, akik ekként az egyensúlyban tartott közös hatalmat gyakorolják annak minden területén. (A föld az adományt kapó család kezelésébe kerül a koronának tett szolgálatért, hűségért, mely a család kihalása után – bár azt az uralkodó adományozza – visszaszáll a koronára.) A korona – nemzet – király hármasság lett a magyar alkotmány és politika alapstruktúrája, amely a mellérendelő és megosztott hatalomgyakorlás rendszere. Így fogalmazódott meg a közjogban a XIV-XV. századra a már korábban gyakorolt elv: nem a királynak van országa, hanem az országnak van királya.
Ez a struktúra megint csak alapvetően eltér az európai elvektől és gyakorlattól, miszerint az uralkodó – Isten nevében – a jogok és a hatalom egyedüli forrása és így jogosult a korlátlan hatalomra. Majd a középkori keresztény elveket eredeti értelmükből kiforgatva, azokat átértelmezve a nép válik immár a korlátlan hatalom forrásává. Az uralkodói hatalom és a nép nevében eljárók közt az a különbség, hogy az utóbbiak az igazság letéteményeseinek is érzik magukat, s ismerni vélik az értékek, elvek magyarázatát. Mi több, azok kiforgatására is jogosultságot éreznek (illetve gondolnak), hiszen a nép hatalma korlátlan, nincs, ami fölötte állna, ezért nem ismer el abszolút elveket.23
A magyar történeti alkotmány alapelveinek összegzését jelentő Szent Korona-tan azt az erős központi hatalom és önkormányzatok egyensúlyát biztosító hatalomgyakorlást és államszerkezetet jelenti, mely a XI. századtól a XIX. századig történelmünkben megvalósult. Ez kizárja, hogy a magántulajdonon alapuló korlátlan magánhatalmat gyakorlók szerződését nevezzük államnak Magyarországon. Magyarországon már a középkorban – mind a megyei, mind a királyi – hivatalokat, mint közhivatalokat látták el. Sem a hivatalt, sem a vele járó jövedelmet nem lehetett kisajátítani, a hivatalt megvenni. Az 1980-as ’90-es években a kérdéssel foglalkozók körében külföldön is elfogadottá vált, hogy Európában bizonyíthatóan Magyarországon különült el először a király vagyonától az államvagyon, ami azt jelenti, hogy Európában először a magyar király gyakorolt törvényes közhatalmat. (Joseph Canning) 24
Sokak számára Magyarországon érthetetlen kettősség érvényesült egy időben. A király központi hatalma – amennyiben az ősi szokásoknak és a törvényeknek megfelelően jár el – Európában a legerősebb, ugyanakkor az önkormányzatok csaknem, mint állam működnek az államban. Ennek oka, hogy az uralkodó nem járhat el – és a XVII. század után a XIX. századig számtalan kísérlete ellenére sem tud, és nem kíván – olyan ügyekben, amelyek az önkormányzat hatalmába, hatás- és jogkörébe tartoznak. A szokások és jogszabályok alapján az önkormányzatokban – mind a falusiban, mind a megyeiben, mind az egyes etnikai, vagy vallási önkormányzatokban – mindenkinek nem csak joga, hanem kötelessége is az ügyekben, az igazgatásban és (ennek részeként) a bíráskodásban is részt venni. Így mind az eljárást, mind egymást megismerik, és megismerve ellenőrzik. Ennek a feltétele, hogy sem a nemesi, sem a paraszti családi, sem a városi, sem az egyházi birtok nem elvonható, befolyásolható a király vagy más által. Miután a család kezelése alatt álló föld nem magántulajdon (a nemes közvetlenül a koronától kapta, a XVI. század kataklizmái hatására a paraszt pedig közvetve), hanem a Szent Korona tulajdona, a monetáris kereskedelmi és banki tőke sem vonhatja ellenőrzése alá. Európában így egyedül nálunk nem tudja felszámolni az önkormányzó hatalmat, megvenni a királyi hatalmat (legfeljebb a királyi udvart, mint 1490-1526 között és a Habsburg érában végig), és kisajátítani a nemesi és a paraszti birtokot.
A felvilágosodás európai gondolkodói ezzel ellentétben abból indultak ki, hogy a királyi hatalom elsősorban hitelek és más eszközök segítségével – az ország lakosai, az alattvalók által befolyásolhatatlan monetáris hatalmánál fogva, az általa finanszírozott államapparátussal, illetve hadsereggel – maga alá gyűri az államot és annak népét (pl.: Franciaországban), illetve alkut köt a vele összességében egyenlő nagyságú kisebb hatalmakkal (mint Angliában, a City irányításával). Az általuk elgondolt (szabadkőműves) 25 modernizáció szerint, a már egységesített központi hatalom hatalmi ágait el kell választani egymástól. Itt, azonban nem a kikezdhetetlen önkormányzat és az önkormányzatok által közvetve (országgyűlés), vagy más úton közvetlenül befolyásolt, végrehajtásában megosztott központi hatalom kettősége a hatalom struktúrája, ahol a tartalmilag két részre osztott hatalom eszközeit funkcionálisan is felosztják. Hanem a tartalmilag egységes hatalomgyakorlást: az egzisztenciálisan kiszolgáltatottá tett, a helyi közösségek kezéből kivett, a népszuverenitás elvéből következő teljhatalmat osztják fel funkcionálisan, tehát működésében elkülönült szervekre: a (pártoktól függő) parlamentre és centrális végrehajtó hatalomra; és az e kettő által meghatározott bíráskodásra.
Az előbb az uralkodó szuverenitására, majd a népszuverenitásra alapozott egységes hatalom oszthatatlan, nem a tartalmilag elkülönülő részekből lesz egy, hanem csak funkcionálisan választódik szét. (Az impérium osztatlan letéteményese az államfilozófia szerint immár nem az uralkodó, hanem a nép.) A magyar alkotmányos, államfilozófiai modell, amely a szuverenitást, a hatalom teljességét a Szent Koronára ruházza, kizárja, hogy emberi hatalom elvileg is jogosultságot követeljen a hatalom teljességére. A hatalom gyakorlására két pólust, az uralkodót (államfőt) és a nemzetet jelöli meg, amely mellérendelt szerkezetében hatékonynak bizonyul mindenféle centralizmus megakadályozására. A hatalom teljességére jogot formáló uralkodó, illetve nép és azok nevében eljárók mögött álló megközelíthetetlen és kikezdhetetlen pénzügyi hatalom először kisajátítja a régi szakrális hatalmi intézményeket (XII-XV. század) majd lerombolja, kicseréli (XVII-XX. század) azokat.
Közben olyan intézményeket is létrehoz, amelyek valódi magánhatalmat jelentenek, de felette, illetve kívül állnak a népszuverenitáson /ilyen a magántőke médiája, illetve a magántulajdonban lévő vagy közvetve magántulajdonba kerülő központi állami bankok. Miközben a centralizáció egyre nagyobb földrajzi, területi egységet is jelent, lebontja a feleslegessé váló és a már akadályt jelentő államot a XX. század ’60-as éveitől elkezdve. A szabadság nevében, valójában az ellen eljárva. A civil társadalom – és főleg azok pénzosztó kuratóriumai – tulajdonképpen az adózó állampolgárok pénze felett rendelkező diktatórikus hatalmi szervek, amelyek az államot gyengítve az alkotmányos formákat egyre inkább levető magánhatalmi struktúrákat erősítik. (A népszuverenitás korlátlan hatalmára hivatkoznak azok a diktatúrák, amelyekben a nép nevében a vezérre, osztályra, stb. bízzák a tejhatalom gyakorlását és alkotmányosan is túllépnek a hatalmi ágak funkcionális elkülönítésének játékszabályain).
A magánhatalmi struktúrák immár nyíltan a formális intézményrendszer lebontásában, eljelentéktelenítésében érdekeltek, s ellenőrizhetetlen, centralizált, globális intézményeket hoznak létre. A modernizáció centralizációs modelljei – legyen az királyi abszolutizmus (korai: XIII XIV századtól vagy késői: a XVI. századtól a XIX. századig), alkotmányos elveken működő demokrácia, vagy nyílt diktatúra – mindig lehetővé teszik a centralizált hatalmat birtokló vagy befolyásoló kisebbségi diktatúrát. Az egymástól funkcionálisan elválasztott intézmények a „nép” közvetlen ellenőrzése és befolyása alól kivonva (a jogorvoslat csak a törvényileg szabálytalan eljárás ellen védi a sértettet) ugyanis legfeljebb egymást ellensúlyozzák, abban, hogy lecsökkenjen annak lehetősége, hogy önálló életet élve akadályozzák, továbbá elleplezzék a nyilvánosság elől a valódi informális, vagyis illegitim és illegális, de mégis létező hatalmat.
A történeti magyar alkotmány hatalommegosztó és ellenőrző rendszere megakadályozza az informális és formális hatalomgyakorlás kettőségének, elkülönült intézményrendszerének létrejöttét, vagyis a politikailag jogosultak körében a többség ellenében megszerveződő kisebbségi uralmat, vagy annak tartós jellegét. A valódi önkormányzatiság, a családi közös birtokosság, a legfontosabb állami vagyon és a szuverenitás a transzcendenshez – tehát emberi akarat által nem felülbírálható – Szent Korona személyéhez kötve lehetővé tette, hogy a funkcionális hatalommegosztó technikák és a nyílt ellenőrző hatalom ugyanazt jelentsék. Elképzelhetetlen volt az olyan centralizáció, amely a centrális végrehajtó hatalom kiterjesztésével – azt meghatározva, befolyásolva – az egész országot elfoglalja. Ez a struktúra ugyanakkor nem csak a magyar nemzeti közösségi létet és az alkotmányos életet oltalmazta – miközben megőrizte a szétdaraboltság idején is a magyar állam közjogi egységét –, hanem a lakosság, az országlakosok egészének a „fenntartható fejlődés” mellett megélhetési biztonságot is nyújtott.
A Szent István által újraszervezett magyar állam az egyenrangú mellérendeltség elvére épült. Ez a különböző államok és a magyar állam közötti kapcsolatban épp úgy jellemző, mint az államon belül. Az általa szervezett királyi vármegye-rendszer a nemzetségi ősi birtokon nyugvó családi, gazdálkodási egységekkel kiegyensúlyozva, működve – lehetővé tette a nemesi vármegye kialakulását. Az ország önkormányzását pedig – az erős királyi hatalom mellett – az tette lehetővé, hogy annak vezető rétege nem a gens alapú, vérségi származási elven szerveződik. A natio alapú (Tóth Zoltán József, Vass Csaba), a vérséget nem megtagadó szerveződés olyan a keresztény természetjog alapján felépülő nemességet feltételez, ahol a Szent Korona iránti hűség, és nem a királlyal történő, az ő magánhatalmát segítő dologi jellegű érdekviszony (szerződés) a meghatározó.
Különböző eszközeivel alapjaiban ezt még a Habsburg-éra sem tudta felszámolni a XIX. század közepéig. Az ősi és az adománybirtokok rendjében a nemesi és a paraszti gazdálkodás – egymást segítő és kiegyensúlyozó – rendszert alkotott. Amit a falu nem tudott fenntartani – katonai nehéz fegyverzet, a megyei igazgatás költségei, a falu gazdálkodásának feltételei (pl.: vágóhíd, malom, híd) – azt a nemesi birtok látta el. A paraszti adózás a nemesi birtok, illetve a királyi igazgatás költségeire – jövedelmének 20-30 százalékát vitte el. (Ma a munkavállaló jövedelmének ugyanezen része felett rendelkezik csupán; a nyugdíj- és társadalombiztosítás értékállandóságát pedig az állam nem vállalja, sőt magántulajdonba kívánja ajándékozni – mintha az magántulajdon lenne!)
A falunak a XVI. századig egyértelmű befolyása volt a vármegyére. Sőt, a XVIII-XIX. századig – az egyes országrészekben eltérő mértékben – ez a befolyás meg is maradt. A paraszti közösségek társadalmi lesüllyedése, az elkülönülő nemesség kialakulása párhuzamosan zajlott és a XVIII. századra állandósult. A nemesi birtok közvetlenül a koronától származik, míg a jobbágy-paraszti birtok csak közvetve. Ez a folyamat az ország belső egységét bomlasztó, megosztó monetáris hatalom elleni önvédelem következménye. A XVI. századtól ezért jogosultságukat az országos politikában való részvételre elvesztették, bár kötelezettségeik is ennek arányában alakultak. A társadalmi elkülönültség a török háborúk és a kuruc mozgalmak után válik nyilvánvalóvá. Ennek meghatározóan oka a Habsburgok által nagy létszámban exportált külföldi eredetű nemesség, illetve, a XVIII. századi újra betelepítés. Utóbbi esetben meghatározó szempont volt az, hogy a magyar etnikum – ha lehet – inkább a saját telekkel nem rendelkező, kizárólag a nemesi birtok kiszolgálását ellátó zsellérséghez tartozzon, és ne a falusi önkormányzatisággal rendelkező jobbágysághoz.
Az országgyűlés által honosított idegen eredetű nemesek, az indigenatusok egy része – az idők folyamán átérezve a magyar önkormányzó, alkotmányos szabadság energiát felszabadító, az összetartozás közösséget formáló, egyesítő, hatalmas erejét – „az egy mindenkiért, mindent egyért” elvét – nem csak jogilag, hanem lelkileg, szellemileg és etnikailag is elfogadta s ezzel elismerte a Szent Koronát. Az ország alkotmányos rendje, az etnikai magyarság türelme, kulturális ereje a betelepült, nemzetiségi öntudatú országlakosok nagy tömegeit integrálta és asszimilálta.
Ugyanakkor a „natio” típusú szerveződési elv alapján kialakult vezető réteg, nemesség – éppen úgy, ahogy az erős királyi hatalom szerveződési elve nem ellentétes a mellérendelő önkormányzatiság elvével – nem ellentétes az etnikai alapú és a vallási alapú önkormányzatisággal sem. (Mikó Imre) 26
Az évszázadok alatt Magyarországon számos nemzeti, etnika alapú (a különböző német, székely, kun, stb.), illetve vallási alapú (román, szerb, vagy zsidó) önszerveződési forma jött létre. A zsidó önszerveződés helyzete Magyarországon minden korszakban eltért – sokkal előnyösebb volt, mint Európában máshol. (Száraz György) 27.
Ezt bizonyítja a közelmúltban az egykori középkori Buda megtalált zsinagógája is, amely hasonlóan a Dohány utcaihoz, Európába az egyik, ha nem a legnagyobb volt.
A magyar állam az 1848/1867 utáni modernizáció sem vetette el a hatalom tartalmi megosztásának elvét, bár megbontotta azt a centralizáció javára. Az egységes hatalom tartalmi megosztásának anyagi feltételei az ősiség eltörlése után sem tűntek el teljesen, így a valóságban (és intézményesen) is kettős hatalom volt Magyarországon, amely önmagában lehetetlenné tette a kisebbségi érdekcsoportok korlátlan, kizárólagos teljes körű hatalomgyakorlását.
A kisebbségi hatalomgyakorlást maga Szent Korona-tan alkotmányos szabály sem engedték. Miután a hatalom teljessége a Szent Koronáé, ezért sem a király, sem a nemzet – illetve az annak nevében eljárók – nem törhettek elvben sem korlátlan hatalomra, senkitől nem vonhatóak el az őt megillető jogok. (Ezek a jogok a kötelességekkel vannak összhangban. Senkinek nem lehet több kötelessége, mint joga, és több joga sem, mint kötelessége. Ezek egyensúlya a közjó alapvető feltétele.) Ennek garanciái az alkotmányos szervek, illetve eljárások. Az alkotmányos módon be nem vezetett intézmények lehettek ugyan jogszerűek, mégis törvénytelennek számítottak, ezért bármilyen megszálló hatalom által garantált jogrend és aktusai is törvénytelennek számítottak. Aki teljhatalomra tör, alkotmányt sért, mert a Szent Korona szuverenitását vindikálja magának. Az ellene történő eljárás – amely kisebbségi, illegitim, formális vagy informális hatalmat szüntetne meg – alkotmányos eljárás. Ha megszűnik az uralkodó királyi hatalma és nincs törvényes örököse, a hatalom gyakorlásának tejes jogköre a nemzetre száll vissza, amely köteles az egyensúlyt helyreállítani.
Miután az egyensúly helyreállításának célja és alapvető oka az igazságosság és az igazságosságnak megfelelő törvényesség helyreállítása, a hagyományos intézmények jegyében, ez csak a központi (államfői, vagy kormányzati) – de nem a centralizált – hatalom és az érintettek teljes körét bevonó területi, illetve érdekképviseleti önkormányzati hatalom egyensúlya lehet. (Ez gyakorlatilag az értékalapú jogrend. A korona szent jellegének megfelelően a keresztény természetjog uralmának jogrendben történő visszaállításának kívánsága, követelménye. A korona alkotmányos jogainak ez alapján történő visszaállításának – azaz szuverenitásának elismerése – és a közérdeket valóban garantáló szubszidiárius önkormányzatiságnak – a hagyománynak megfelelően – királyság az adekvát formája, bár a köztársasági államformát sem zárja ki.) Az alkotmányos intézményeknek az országos szokásjog és a törvény által biztosított zavartalan állapotát nevezzük jogfolytonos alkotmányos helyzetnek. A jogfolytonosság megszakadása esetén annak helyreállítása a cél, hiszen jogrendet a törvénytelenségre – a magyar történeti alkotmány szerint – érvényesen alapítani nem lehet. Törvénytelen az az állapot, ha nem a magyar alkotmány szerint jön létre hatalmat gyakorló vagy közvetítő intézmény, illetve ha az alkotmányos intézményrendszer csak formája a nem legitim hatalomgyakorlásnak.
Tény ugyanakkor, hogy a monetáris hatalmi rend 1849-50-től kezdve meghatározó hatalmi struktúrát épített ki Magyarországon. A Habsburg-dinasztiával 1867-ben történő kiegyezés gyakorlatilag ennek a helyzetnek az elfogadását jelentette annak fejében, hogy helyreállítják a Habsburg Birodalmon belül az önálló magyar államiságot, a történeti magyar állam jogrendjét, alkotmányát és területi egységét. (Ezt az alkut sokan kényszerként élték meg. Valójában senki sem tekintette állandó helyzetnek, de felrúgója nem a magyarság volt.)Az ellenőrizetlen monetáris hatalom azonban – tekintettel arra, hogy döntően befolyásolta a magyar gazdaságot, az állami költségvetést, a jövedelmi viszonyokat – lényegesen befolyásolta a magyar társadalom tagozódását, megbomlását. Úgy gondolom, hogy az 1490től 1526-ig, illetve 1541-ig terjedő időszak épp úgy volt előidézője az egységes magyar állam felbomlasztásának, mint 1918-19-ben. Bár a hatalmi technikák formailag változtak, lényegileg ugyanaz történt a két katasztrófa előidézése előtt.

III.

A keresztény közösségen belül Szent István műve, a magyar királyság – amelynek alapgondolata Intelmeitőlés törvényeitől kezdve a mindenkire kiterjedő gondoskodás, a személy autonómiájának tiszteletben tartása (Zlinszky János) – a korábbi hagyományoktól nem eltérő, hanem azt elsősorban megújító közösségi és gazdasági modellt kínált. A magyar állam erejét nemcsak belső elvei és berendezkedése, hanem a Kárpát-medence kincsestára is jelentette, amelyet nem tekintettek sem a király, sem más halandó magánvagyonának. A Kárpátok ritka, színes- és nemesfém-készletei az európai készlet legalább 80%-át tette ki a középkorban. Egyes fémek kizárólag itt voltak megtalálhatóak Európán belül. A fém-,a fa-, a só-, és a szén-készletek (a XIX.-XX. századtól az olaj és földgáz is) a termőterületek nagysága’ és minősége, a vadállomány, valamint az édesvíz- és a termálvíz-készlet azóta sem veszítette el akkori jelentőségét. Sőt! Ezen kincsek megszerzése ma is a Kárpát-medencén kívüli magánérdek leplezetlen célja. A magyar állam kincsei és alternatív létmódja miatt az állandó gyűlölet által mozgatott kihívás egész történelmünk folyamán. Ezzel mindig tisztában volt a magyar állam vezető rétege, amíg volt sajátja.
A Christiana Respublica és aMagyar királyság nagy ellensége a XI. századtól kezdve a keresztes hadjáratok során a keresztesek tengeri szállításából és a keresztény haditechnológia és fegyverek muzulmánoknak valóillegális eladásából szerezte egyik első jelentős monetáris forrását (Geday István) 28. Kijátszva az egyház kamattilalmát, bankokat alapítva intézményesítette hatalmát Itáliában, először egymással összeveszítette a császári és a pápai hatalmat. A XII.-XIII. században pedig, egyes európai uralkodók hitelezőiként – a hagyományos szakrális intézmények rovására, azok forrásainak megszerzésével, illetve elpusztításával – megkezdi a királyi centrális hatalom kiépítését. Az Aranybulla és a Magna Charta a régi és az új hatalmi struktúra drámai összeütközésének nagy dokumentuma. Magyarországon az egyik – bár elvileg megengedi a földdel való szabad végrendelkezést, (melyet viszont a szokásjog nem enged majd hatályossá válni) gátolja a királyi udvarra (avagy a földtulajdon magánhatalmi rendszerére) ráépülni kívánó, immár nemzetközi pénzügyi hatalmi rendszert.
Az Aranybulla korlátozza a pénzben történő adóbeszedést, az országon belül megtiltja a külföldiek pénzváltását, (két kivétellel, amelyet királyi ellenőrzés alá von). Megerősíti, hogy az udvari állások betöltését, illetve külföldieknek és magyaroknak történő birtokadományozást a tanács beleegyezésétől és a koronáért (nem kizárólag a királyért) tett szolgálatoktól teszi függővé, tiltja és gátolja a közhivatalok magánpozícióvá alakítását, a királyi és más magánhatalom ellenében megerősíti a régi „alkotmányos jogokat”, az ország lakosságának minden rétegéről gondoskodik, jogaikat külön megerősíti, valamint tiltja, hogy zsidók és mohamedánok közpénzt kezeljenek. Viszont Angliában a Magna Charta a király, az ország legnagyobb magánhatalmai, valamint a két félnek hitelező City (London központi kerülete) közti hatalmi játékszabályokat írja le (Tóth Zoltán József) 29.
A francia király és a Capet-dinasztia hatalma köré összpontosuló itáliai bankhatalom a XIV. századra brutális kegyetlenséggel számolja fel a keresztény Európát védő, az előbbi ellensúlyát jelentő templomos lovagrendet, valamint annak pénzintézet-hálózatát. Sőt, a pápát „avignoni fogságba” veti. Az alternatív erőt jelentő Európa ebben a században a magyar királyság köré szerveződik. Ez területileg magába foglalta a Baltikumtól a Fekete-tengerig, illetve az Adriai-tengerig fekvő államokat; így az Anjou magyar királyok által alapított első vlach fejedelemségeket, illetve a Nagy Lajos által támogatott, a „francia” befolyás elől Rómába visszaköltözni kívánó V. Orbán, valamint VI. Orbán pápákat is. A két európai rendszer közti katonai összecsapások színtere elsősorban Itália, a Nápolyi királyság, illetve a Velencei Köztársaság területe (a Magyar Királyság államként legádázabb ellenfelévé vált, mely a Bizánci Birodalom lerombolásában meghatározó szerepet játszott), valamint az Adriai-tenger, ahol Európa akkori legerősebb flottája ellen jelentős magyar tengeri győzelmek is születtek. Az összecsapás nemcsak katonailag folyt. A banki hatalom nagy pénzkivonásokkal kívánta Európát térdre kényszeríteni, melynek következménye az 1347-1348-as nagy éhínség (Tóth Zoltán József) 30.
A magyar állam reakciója az Aranybulla újbóli kiadása (1351), amely az egyenlő politikai jogok megfogalmazása mellett megtiltja a föld szabad forgalmának elvi lehetőségét is. (Ennek értelmében sem a nemestől, sem a paraszttól nem lehetett lakását, illetve a megélhetését biztosító termelési eszközöket elvenni. További következmény hogy a XVII.-XVIII. századig nem a piac szabályozta Magyarországon az árakat, azok szigorúan megkötöttek voltak.) 1351-ben az ősiség törvénye a Szent Koronát nevezi meg a föld tulajdonosának, az utód nélkül elhaló örökhagyók törvény szerinti örökösének. A magyar király, korlátozva és gyengítve a nemzetközi bankvilág gazdasági és politikai hatalmát, megtiltja a magyar színesfémek bármilyen formában történő kivitelét érdekkörén kívül.
A XV. században azonban Magyarország már szinte tejesen egyedül marad a küzdelemben, amely előrevetíti Mohács és az azt követő évek, évtizedek tragédiáját is. Időleges kompromisszum a luxemburgi dinasztiából származó Zsigmond uralkodása, aki német-római császárként is hangsúlyozza elsődleges magyar király voltát, a Magyar Királyságot, mint hatalmának elsődleges bázisát. Zsigmond európai erőegyensúlyt kívánt teremteni és ennek keretében uralkodása jelentősen hozzájárult a monetáris és a hagyományos szakrális erők összecsapásaként beálló egyházszakadás megszüntetéséhez. Az elsősorban a monetáris erők által támogatott luxemburgi dinasztia európai szerepét a XV. század első felében azonban fokozatosan átveszi az előbbi érdekei céljából sokkal radikálisabban fellépő Habsburg-dinasztia. A magyar állam természetes szövetségese időről időre a szintén a szuverenitásának fennmaradásáért küzdő egyházi hatalmi központ, Róma, amely jelentős pénzügyi támogatást is nyújt a török elleni küzdelemben. Az erősen zsidóellenesnek tartott Kapisztrán Szent János 31 által támogatott Hunyadi János 1456-os nándorfehérvári győzelme is világtörténelmi jelentőségű. A Bizáncot három évvel korábban elfoglaló török hadsereg semmisül itt meg és ez a győzelem haladékot adott Európának a Török Birodalommal szemben, valamint – Magyarország megtartásával – a keresztény szakrális királyság eszméjének is. Mátyás korára Európát már két meghatározó – a század végétől az ibériai félsziget államain keresztül zajlófelfedezéseket és a gyarmatosítást is finanszírozó – bankszövetség irányítja: a Német-Római Császárságban és a félszigeten a Fugger és a Welser, a francia-itáliai érdekszférán belül pedig a Medici. A Fuggerek 32 támogatásával a kontinens legbefolyásosabb dinasztiájává fejlődik az eredetét hol Noé Kám fiáig, hol a Merovingokon keresztül Dávid királyig visszavezető Habsburg-család 33 (amely a legenda szerint eredetét hangsúlyozva – máig megőrizte a körülmetélés hagyományát).
A Fuggerekkel kötött szövetség értelmében a Habsburgok – bankhitelből örökletes német-római császárokká válhattak, a bankár dinasztia pedig a tiroli nemesfém bányák, a császárság adó- és vámjövedelmeinek kezelését, valamint a pénzverés jogát nyerte el. (A globalizációt megelőzően a modernizáció időszakában ennek analógiájaként a magánbankok elérték, hogy az egyes államok nemzeti, pénzkibocsátó bankjai az állam ellenőrzése alól kikerülve az ő tulajdonuk, illetve befolyásuk alá kerüljenek.)
A Fuggerek szerződést kötöttek a Habsburgokkal arról is, hogy Magyarország trónjára segítik őket, ha megkapják a felvidéki bányák pénzverésből származó jövedelmét, illetve a vám- és adószedés jogát is. (Érdekes tény, hogy a török uralom a Felvidék határán mindig megállt. A mohácsi és az azt követő tragédiáknak feltétele volt a francia király és a török szultán katonai szövetsége, valamint a császárság ellenségesen passzív magatartása Magyarországgal szemben.) A magyar királyság alkotmányosságát tovább erősítő és a társadalmi egységet fenntartani tudó (igazságos) Mátyás királynak hat évébe került, míg visszaszerezte a Habsburgok által a Fuggereknek elzálogosított Magyar Szent Koronát. Mátyást, mint az utolsó lehetőséget, mentsvárat sokan támogatták Európában. A császári trón megnyílása előtt mérgezték meg. Jellemző, hogy a mai kortárs történetírás a magyar állam fejletlenségét olvassa ki abból, hogy a kincstár bevételei nem kereskedelmi és hitel-tőkéből származnak (amit a király azért kap, hogy erős magánhatalmával, annak további teret nyerjen alattvalói rovására), hanem a magyarországi bányák jövedelméből, illetve az elsősorban a parasztságot terhelő hadiadókból. Az ő Fekete Serege azonban valóban nemzeti hadsereg volt és nem a király magánhatalmának katonai ereje. Magyarország hatalmára jellemző, hogy a reneszánsz itt lett divat először az európai nagy királyi udvarok közül. (Egy igazán jellemző példa: a nagy ellenfél – vagy inkább ellenség – a firenzei Medicik is Mátyás könyvtárát akarták utánozni, amikor könyvtárukat jelentős könyvtárrá fejlesztették.) Mátyás „kultúrpolitikai” célja az volt a kereszténység és annak egységesítésének jegyében, hogy a neoplatonikus filozófia felhasználásával tegyen kísérletet a deszakralizált európai elit kultúrájának újraértelmezésére. Ebben a korban nem az volt kivételes és megtisztelő, ha magyarországi tudósok, művészek mehettek Itáliába és Európa más országaiba, hanem fordítva: az volt európai rangú, ha Magyarországon alkothattak.
Az Európában (és másutt) már bevált politika sikerült a nagy király halála után Magyarországon is. A Jagelló udvar három szerződést kötött a Fuggerekkel, melyben a kereskedelmi, a vám- és a pénzverési monopóliumokat átadta nekik. Ezzel az eddigi külső önvédelmi harc halálos belpolitikai harccá is alakult. Az összeomlásig (1525) a hispániai vezető szefárd rabbi családból származó, kikeresztelkedett Fortunatus (Szerencsés) Imre 34 (a Fuggerek helytartója) irányította a királyi udvart és az állam bevételeit több mint három évtizedig, az összeomlásig. (Ebben az időben a zsidóság közvélekedése kifejezetten törökpárti volt a források szerint.) A második hatalmi pólust (az önvédelmet) az országgyűlést uraló magyar köznemesség és vezetője, az erősen zsidóellenesnek tartott Werbőczy István 35 jelentette. Az egyház volt a harmadik hatalmi pólus, mely anyagi súlyában a királyi udvart is meghaladta.
Bakócz Tamás, esztergomi érsek és kincstára az egyházi jövedelmek koncentrálásával a királyság utolsó reményét és a nemzetközi kitörés lehetőségét jelentette. A Fuggerek és a Mediciek szövetsége azonban az európai támogatással rendelkező Bakóczot megbuktatta a pápaválasztáson, majd 1514-ben Magyarországon is, amikor a nemességet és a parasztságot egymásra szabadította. A Habsburg Mária királyné és Fortunatus által uralt budai udvar Bakócz halálát követően eltüntette az általa felhalmozott egyházi jövedelmet is. (Az örök ellenségeskedés mellett számos más példája is van a Fugger-Medici összefogásnak. Így a Fugger család volt a Bakócz helyett megválasztott Medici X. Leó pápa által bevezetett, a kereszténység egységére, a Christiana Respublicára nézve végzetes búcsú cédulaárusításból származó jövedelem legfőbb kezelője. Ez persze nem akadályozta őket abban, hogy ezzel egy időben Luthert és mozgalmát is támogassák. Jellemzően a XVI. századra a Fugger befolyási övezet államai váltak protestánssá. Bakócz megválasztása talán más sorsot szabott volna Magyarországnak és a keresztény egységnek is.)
A kifosztott, és elszigetelt Magyarországon a török 1526-os általános támadásakor a királyi udvar nem hangolta össze a három királyi hadsereg mozgását. Így Mohácsnál 36 hiába áldozta fel magát az ország szinte teljes politikai elitje. (A magyar katolikus püspökök, az utódoknak is példát adva háromszor vállalták a vértanúságot is jelentő áldozatot a hazáért, a kereszténységért. Először 1241-ben, majd 1526-ban, végül az 1944-1945 utáni kommunista diktatúrákban.)
A Fuggerek és a Habsburgok uralta Magyar Királyság épp úgy szétesett, mint az általuk kormányzott császárság. Magyarország azonban képes volt megtartani közjogi egységét a Szent Korona és az önfeláldozó, önvédelmi harcot vívó, politikai egységét szintén a Szent Koronában megtartó nemesség, valamint a parasztság által (a császárságban pedig 1806-ig a megkoronázott császár személye jelentette az állam és a hatalom egységét). A magyarországi rendek támogatását élvező erdélyi fejedelmek a Habsburg királlyal elismertették Erdélyt a Szent Korona részeként (melyet így az erdélyi fejedelem a magyar király által is elismerve a Szent Korona jogán kormányoz). A Habsburgok csaknem három évszázados uralmát az az általános európai államszervezői törekvés és gyakorlat jellemezte, mely szerint a hatalom és a jogok forrása az uralkodó. Az uralkodó részesíthet a hatalomban és nem fordítva. Ez a gondolkodás homlokegyenest ellentétes a magyar közjogi hagyománnyal, a magyar közjoggal, így állandó konfliktus forrásává vált. A politikai és katonai összecsapások a magyar rendek és a magyar alkotmányosság nagy győzelmét hozták azonban, a Szent Koronának és a Szent Korona-tannak köszönhetően. A Habsburg uralkodók csak időlegesen tudták a Szent Korona fölé helyezni magukat, pedig a magyar alkotmányosság és a magyar állami lét megszüntetése szinte folyamatosan reális lehetőségként kísértett. A mélypont a XVI. században a velencei és a Fugger-ügynök, az egy ideig a török udvarba is delegált Gritti (akit végül magyar főurak öltek meg) magyarországi kormányzása volt. A sötétség az országot egyesíteni kívánó Martinuzzi Fráter György meggyilkolásakor is megmutatja magát.
A magyar hagyomány II. Rákóczi Ferenc személyében jeleníti meg a magyar alkotmányos szabadságért, társadalmi igazságosságért és az ország egyesítéséért folytatott két évszázados küzdelem hősiességét és a szakrális (vallási) dimenziót. A francia Saint-Simon herceg megdöbbent, amikor a száműzetésbe kényszerült fejedelmet megismerhette. Olyan, a szentség bölcsességével telített hatalmas formátumú személyiséggel találkozott, amilyenek az európai politikai szintérről már évszázadok óta eltűntek, hiányoztak, átköltözve a legendák világába.37
A Habsburg politikát a magyar alkotmányosság elleni folytonos kísérletek mellett, a nemesség gazdasági gyengítése és a magyar etnikum, a magyar kultúra elleni politika jellemezte. 1688-tól az Újszerzeményi Bizottságot (Neoaquistica Comissio) a Habsburg királyi hatalom arra használta, hogy a visszafoglalt földeket saját bázisának juttassa az eredeti magyar nemesség helyett. (Szembetűnő az intézmény és az 1989-1990-ben felállított, a privatizációt bonyolító ÁPV Rt. közötti hasonlóság). A Habsburgok a XVI.-XVII. században a császárság területén több ezer, az osztrák örökös tartományokban csaknem másfélszáz esetben nemesítettek korábbi udvari szállítókat, hitelezőket, akik Habsburg hatásra katolizáltak, illetve vették fel a keresztény vallást (Gunst Péter) 38.
Elsősorban nekik kívánták adni a régi magyar nemesi földeket. A nemest és parasztot is földönfutóvá tevő politika volt a kuruc mozgalmakat kirobbantó és életben tartó erő. A szatmári béke (1711) és az azt követő országgyűlés végül biztosította, hogy a Bizottságban magyarok döntsenek és hosszabb ideig idegent sem honfiúsítottak. A különböző nemzeti népcsoportok betelepítésénél az egyes, a Szent Korona igazgatása alól kivett és közvetlen katonai igazgatás alá rendelt területeken pedig kimondottan megtiltották a magyar nemzetiségűek betelepülését. A magyar etnikum ellen esetenként erőszakosan is felléptek (pl.: 1764-ben a székelyek madéfalvi veszedelme). A XVIII. század közepétől kezdve a nem magyar lakosság körében tudatos magyarellenes, befolyásoló, megosztó politikát folytattak.
Ennek a XVIII. és XIX. századi politikának az a következménye, hogy számos velünk élő nép modern nemzeti öntudatának máig része (vagy meghatározó alapja) az, hogy magukat csak a magyarság ellenében, minket gyűlölve tudják meghatározni. A Habsburgok évszázados magyarországi politikájának jellemzője az is, hogy gyengítse a magyar nemességet. Bár a nyugati kultúra egyik, és talán legjelentősebb közvetítője volt Magyarország felé, fenntartotta a XVI. század elején bekövetkezett, a nemesség és a parasztság között létrejött társadalmi szakadást, amit a török háborúk, illetve a kuruc mozgalmak valamelyest oldottak. Fokozatosan egymás ellen fordította az etnikai magyarságot és más nemzetiségeket. (A magyarellenességre épülő nemzeti, etnikai öntudat politikája Trianon után is tudatosan folyik Magyarország jelenlegi területén. Az 1980-as évektől napjainkig – „hála” a célra nem kevés költségvetési, magánalapítványi stb. összegeknek, illetve a támogató médiának és a statisztáló hatóságoknak – a cigányság egy meghatározott részének a magyarság ellenében történő önkifejeződés, modern öntudatának része. Számos törekvés – integráció vagy a hátrányos helyzetűek támogatása címén – tulajdonképpen nem a felzárkóztatás, hanem a magyarság társadalmi helyzetének, biztonságérzetének gyengítésére hat.)
Azonban a Szent Korona összetartó és a szellemiséget a földi önzésből az igazságosság felé vivő „nemes” tulajdonságának, a magyarság ügyével történő áldozatvállalásnak számos hősies példája is van. Gondoljunk például az aradi hősök nemzeti (örmény, német, szerb stb.) hovatartozására, illetve a magyarországi zsidóság egy jelentős részének áldozatvállaló helytállására (1848-1849).
Az önálló magyar fejlődés gátlásának iskolapéldája az a XVIII-XIX. századi osztrák vámpolitika, mely a Magyar Szent Korona országai ellen irányult. Kimondottan az volt a célja, hogy a nemesi jövedelmeket ne lehessen magyarországi ipari, kereskedelmi vállalkozásokba fektetni. (A XX. századi történetírás ezt úgy értékeli, hogy íme, a példa a magyar fejlődés elmaradására. A buta és önző magyar nemesség nem vállalkozik, vagy nem fogadja el az osztrák pénzügyi politikát.)
A XVIII. századra a bécsi udvarban is átvette a Fuggerek szerepét a Rothschild család, amely a XVIII-XIX. században nyíltan meghatározta mind az európai, mind a világpolitikát. (A XX. századtól ezt a nyíltságot felváltotta a család diszkrét háttérbe vonulása.) A Habsburg-dinasztia megrettent a francia forradalom jelentette új narratívától, így hatalmát új politikával kívánta stabilizálni, fenntartani; a modernizációt pedig, az addig el nem pusztított hagyományokkal egyensúlyba hozni. Eközben a gazdasági lemaradás és a nemzeti alkotmányosság védelmének ügye Magyarországon összekapcsolódott. A magyar nemesség a megoldást kereste a több ismeretlenes képletben: hogyan lehetne új ipari termelésre és mezőgazdasági feldolgozásra épülő gazdaságot létrehozni az alkotmányos függetlenség fenntartásával és annak garanciáinak megtartásával, illetve megtalálni a közös érdeket a Habsburg dinasztiával? A kompromisszumra megnyíló lehetőséget sajnos csak a Habsburg-dinasztia nádori ága ismerte fel.
A nemzetközi kereskedelmi és pénztőke továbbra is a magyar gazdaság, a magyar politika uralásában látja a megoldást, a változás lehetőségét. Ennek feltétele, kívánalma pedig, az ősiség eltörlése, a magyar termőföld megszerzése, a magyar nemesség és parasztság földjétől „felszabadításának” politikája.
Széchenyi István, aki akkor a bankalapító Morgan (a későbbi Chase Manhattan bankház) ösztönzése miatt is látogatott Angliába, találkozva a londoni Rothschildok fejével, úgy gondolta, hogy lehetséges a kompromisszum. A hitel, amely az ősiség eltörlésének feltétele, – mozgósítja majd a magyar gazdaságot, miközben tőkét ad a mezőgazdaságnak is. Magyarország és a dinasztia így érdekszövetségbe kerül a közös, mindkettejük ellen fellépő ellenségekkel, a modernista radikalizmussal szemben. A bank-dinasztiák támogatását elnyerő Széchenyi így hozzájut a modernizációs ötletei megvalósításához szükséges pénzekhez is. A történelmi események menete, azonban rádöbbentette Széchenyit arra, hogy a kompromisszum esélytelen, mert a kétoldalú megállapodások valójában csak egyoldalú diktátumok. Mindent a semmiért. 1848-ig az ősiség eltörlésének alternatívája (Szabó Béla, Frank Ignác, Kossuth Lajos) a paraszti jobbágybirtok nemesítése volt. Az elképzelés szerint az ismét országos politikai erővé váló parasztság birtoka továbbra is olyan erősen korlátozottan maradt volna forgalomképes, mint a korábbi nemesi birtok (amely szintén megőrizte volna korlátozott forgalomképességét). Vagyis birtok (birtoklás és használat felosztása a család tagjai között) tulajdon helyett. A gazdálkodáshoz pedig a magyar állam is képes lett volna hitelt adni, önálló magyar nemzeti bank alapításával, hiszen Európa legnagyobb nemesfém- és ásványkincs-készlete továbbra is az övé. Széchenyi már 1848 elején átlátta, hogy az ősiség eltörlése utáni helyzet kompromisszumos, méltányos rendezésére a magyarság nem fog kapni semmi garanciát. Az évszázados, sok eredménytelen kísérlet után a politikai jogok újbóli kiterjesztésével párhuzamosan végül az ősiséget eltörlik. Az ősiséget, mely a nemzetségi birtokot tekintve már a XII. századtól akadálya volt a kereskedelem és hitel világának, s mely az alkotmányos szabadság és függetlenség záloga is volt. Az ősiség eltörlése után azonban a Habsburg-dinasztia Magyarország és annak törvényes kormánya ellen fordult. A magyar pénzügyi függetlenség politikai fölvetése (a Rothschild bankház magántulajdonában lévőosztrák nemzeti banktól) pedig a kíméletlen cselekvést, a bosszút váltotta ki (Drábik János) 39.
A hősies magyar ellenállás ekkor is a világszabadságért folyt, miközben az ország határain belül megpróbálta felszámolni az azt megelőző 100-150 évben felgyülemlett feszültséget, ami a nemesség és a parasztság, illetve a magyar és nem magyar nemzetiségek között volt. Széchenyi bekövetkezni látta azt, amitől mindig is félt. A magyar államiságot 1849-ben felszámolták. Területét is felosztották. Megdöbbentő, hogy az akkori területi felosztás mennyire egybeesik a trianoni békediktátum által megrajzolt határvonalakkal.
Látnia kellett azt is, hogy a magyar nemességet lassan fizetik ki az elértéktelenedett kárpótlással, melyet az önkéntesen lemondott bevételeiért cserébe kapott. Látnia kellett, hogy a nemesség és a parasztság is olyan feltételekkel kaphatott hitelt, ami biztos kivérzésüket jelentette. Azt is láthatta, hogy a mezőgazdasági termékeket a kereskedelmi és feldolgozó monopóliumok nem, vagy csak áron alul veszik át (a budapesti malmok inkább a külföldi búzát őrlik, mint a magyart). Széchenyi István élete a magyar tragédiával végleg átlényegült. Szervezkedni kezdett, majd tragikusan meghalt. Nemcsak az osztrák hatalom jellegét leplezte le, és nevezet hazaárulásnak a Magyar Tudományos Akadémián bevezetett nemzetellenes és végső soron tudománytalan látásmódot az addigi korábbi helyett, hanem az akkori politikai élet irányításában is részt vett. Ő biztosította például Deák Ferenc és családjának megélhetését, tette lehetővé, hogy országos hatással politizálhasson. Esete – csak úgy, mint a XX. században Tisza Istváné, Teleki Pálé vagy Nagy Imréé – szomorú példája annak, hogy a kizárólagos hatalomra törőkkel nem lehet egyezkedni, egyezségre jutni, kompromisszumot kötni. Az ő politikájuk nem az is-is, a mellérendelés, a kölcsönös tisztelet, hanem a vagy-vagy, az alá-fölé rendelés, a másik megalázása, sőt, elpusztítása. A győztesek mentalitását mutatja, hogy a XIX. század közepétől napjainkig minden lehetséges eszközzel naponta járatják le a magyar nemességet, annak történelmi szerepét. 1956 után ugyanerre a sorsra jutott a magyarság szinonimájaként megjelenő parasztság is. Elsősorban a pesti „humornak” „hála” amelynek művelői, úgy látszik, soha nem néznek tükörbe, de azt hiszem felesleges is lenne – a közbeszéd része lett az ügyefogyott, buta, bunkó, maradi,műveletlen, kulturálatlan, piszkos, sunyi, ravaszkodó paraszt. A „paraszt” szitokszóvá vált. Azért is van bennük kíméletlen gyűlölet, mert szívük mélyén tudják, hogy sehol sincsenek a hagyományos magyar paraszt tartásától, bölcsességétől, kitartó munkabírásától.
A XIX. század utolsó évtizedeire a magyar nemesség és a parasztság nagy része tönkrement. (A tönkretétel nemzetiségtől független általános jelenség.) A békeidőben addig nem ismert, tartós, és a lakosság egyre jelentősebb részét érintő szegénység, nyomor megjelent Magyarországon.
A trianoni tragédiát megelőző összeomlás színjátéka hasonló a XVI. századihoz. A monetáris politika évtizedes meghatározó uralma alapjában járult hozzá a XIX. század második felében és a XX. század elején a magyarországi társadalmi rétegződés széthúzódásához, a társadalmi csoportok szembeállásához. A világháborús elszegényedésből következő feszültségek provokálása a magyar állam központi igazgatásának szétzilálásával párhuzamosan zajlott. A Szent Korona-tan ellenébe bevezetni kívánt Habsburg centralizmus és az 1918-1919-es forradalmak a történelmi magyar állammal való tudatos szakításának politikája között áthallás van, csak a modernizáció előre haladtával a bővülő lehetőségek mellett új eszközök állnak rendelkezésre. Az állandó célokat is az idő múlásával új köntösbe kell bújtatni.
A trianoni döntés valóban a keresztre feszítés misztérium játéka (Kocsis István). Ahogy a nándorfehérvári diadalnak, úgy az 1848-1849-es nemzeti önvédelmi harcnak is volt, van az önfeláldozást is vállaló messianisztikus üzenete. A magyarság erkölcsi romlása miatt bekövetkezett csapásként és végtelen igazságtalanságként éli meg a hét évtizedre rá bekövetkező nagytragédiát is. A trianoni békekötést megelőző ésaz azt követő diplomáciai és politikai események a pokol mocskát idézik aljasságukban.
A XX. században a magyarság addigi történelmének két záróaktusát is megélhettük. A magyarság és a magyar állam történetének (Szent Istvántól Boldog Károlyig) egyedülálló keretét adja a világban IV Károly kanonizálása. A másik keret a honfoglalás koráig vagy a még régebbi hagyományokra visszanyúló, folytonos magyar történeti alkotmány, melynek lezárását az 1944-es náci-német és szovjet-orosz megszállás, valamint az 1949-es sztálini alkotmány bevezetése jelenti. 1918-ban, illetve 1944-ben lezárult a magyar nép addigi története és valami tragikus, máig tartó kegyetlen bohózat kezdődött el.
Magyarország és a magyarság 1945 utáni története a pusztulás, a kifosztás. A Közép- és Kelet-Európában bevezetett diktatúrák célja, hogy teljesen elpusztítsák a nyugat európainál jobban megmaradt értékeket, hagyományokat. Különösen igaz ez a magyarság tekintetében. Magyarországon elsődleges cél az is, hogy megakassza az 1920-as évektől megállíthatatlanul elkezdődött, a magyar lakosság túlnyomó részét alkotó magyar parasztság természetes úton történő középosztállyá alakulását. Az 1945 és 1949 között fokozatosan bevezetett diktatúra túlnyomórészt nem magyar származású, emblematikus vezető figurái idegen érdekek kiszolgálóiként leplezetlen gyűlölettel és dühvel, zsigeri bosszúvágytól vezérelve vetik rá magukat a magyarságra. A korábbi évtizedek kifosztottsága és megaláztatásai helyére a totális kifosztás, megaláztatás és általános nyomor lép. A határon túli magyarságra – a korábbi korlátozások helyébe lépve – teljes jogfosztottság, a legyilkolás, az elűzés vár. Nemzetiségi jogaik jogszabály általi vagy gyakorlati korlátozása, megtiltása korszakonként változó technikái a megaláztatásnak és a kijátszásnak. Együtt jelentkezik az anyaországban a nemzeti öntudat pusztítása, a határon túli magyarokról történő tejes lemondás és elfelejtés politikája is. A magyarság történetében az 1945-1956 között lezajló rendszerváltás betetőzi azt a tejesen radikális változást, amely 1848-1867 között bekövetkezett, elkezdődött. A magyarság korábbi vezető rétegeit megsemmisítették, a népi, paraszti erőt csupán eszközként használták fel, és a magyarságot szinte teljes vagyonától megfosztották az 1850-es évektől az 1950-es évekig. A korábbi magyar államisággal mind politikai, mind jogi, mind történeti szempontból szakítanak. Így van ez a magyar szimbólumokkal is.
Az 1956-os forradalom nem csupán a kommunista és magyarellenes diktatúra elleni elementáris fellépés volt. Október utolsó napjaiban és november elején olyan sajátos magyar út kibontakozására mutatkozott esély, amely Magyarországot a kényszerpályáktól megszabadítva sem a szovjet, sem az amerikai liberális modellel nem volt összeegyeztethető. A világháború előtti korlátok (az öntörvényű eltűnését nem engedő) radikális megszüntetése és az 1945 és 1956 között bevezetett új kényszerek be nem idegződöttsége, majd villámgyors kisöprése, lehetővé tette volna a tudatosan vállalt önálló magyar létszerveződést (Bibó István, Bogár László, Vass Csaba) 40. Ez azonban, nemcsak a szovjet típusú világrend elleni lázadást jelentette. Bebizonyította, hogy a magyarság hétszáz év meghatározó nagyhatalmi befolyásoló erő, majd négyszáz év önvédelmi helyzetében többé-kevésbé fenntartott, szakrális hagyományú lét után, az 1920-as csonkolás és az 1944-1956 közötti totális elnyomás évei után még mindig képes olyan példamutató, saját létmodellt felmutatni a világnak, amely az örök természetjogi értékek analógiájaként az emberhez méltó alternatíva. A forradalom jelentősége máig hat, bár törekszenek történelmi jelentőségét félremagyarázni, leszűkíteni. Világtörténelmi jelentősége hasonló a déli harangzúgással ünnepelt 1456-os nándorfehérvári diadallal, ahol nem csak a keresztény közösséget védték meg hőseink, hanem az alternatív magyar közösség- és államszerveződést is. Súlya hasonló, mint Atilla 451-es catalaunumi csatája, illetve 452-es itáliai hadjárata, amely bizonyította a kereszténységgel rokonítható néphagyományok jogosultságát, előidézve a Római Birodalom romjain az új állami kereteken és a közös elveken szerveződő keresztény Európa létrejöttét.
Az 1945 után véghezvitt rendszerváltás totálisan új hatalmi struktúrája 1956 után megmaradt, bár szerkezetében, eszközeiben és módszereiben fokozatosan változtatott, legutóbb az elmúlt másfél évtizedben. A magyarság öntudata ellen folytatott háború tovább folyt, valamint kiegészült a magyarság elleni etnikai háborúval. Legutóbb a Magyar Katolikus Püspöki Kar 2006. év eleji megnyilatkozása alapján tudhatjuk, hogy a szovjet térségben nálunk vezették be először azt a tudatos születéspolitikát, amelynek mostanra több mint 6 millió magyar áldozata van. (Fekete Gyula szerint ez a szám már 8 millió) Íme, a magyar vészkorszak!
A legalább az 1980-as évektől előkészített 1989-es változtatás után megéltek alapján – látva az elmúlt több mint másfél évtized jogi, gazdasági, kulturális és politikai eseményeit – arra döbbenhetünk rá, hogy ami történt, történik, az az 1945 utáni rendszerváltoztatás hatalma és politikája más eszközökkel: immáron a liberális szabadság mázában, a magyarság szellemi, lelki, fizikai megsemmisítése, földönfutóvá tétele.
Az 1989-től folytatott privatizálás (azaz az államvagyon magánvagyonná alakítása) kedvezményezettjei azok a személyek, érdekcsoportok voltak, akik, az azt megelőző 40 évben a valódi hatalom birtokosai voltak az állami és párt struktúrákon belül (Bogár László, Vass Csaba, Pokol Béla) 41.
A magyar gazdaság túlnyomó részének felszámolásával (a magyar külső és belső piacot adták el) a globalizációs elit, világ osztály 42 magyarországi peremtársadalmi struktúrájaként állandósította helyzetét, a magyarság önálló, magyarként való létezésével ellenében. Nyilvánvaló, hogy a cél a magyar tulajdonú reálgazdaság felszámolása (az önálló magyar állam egyik létfeltétele), illetve létrejöttének megakadályozása volt. A globalizáció nyugati ereje a nagypiacokat, a Kelet-Európában egyedülálló módon beengedett kínai populáció, pedig a magyar kisipart, kiskereskedelmet számolta fel. A posztszovjet térségben is példátlan módon felszámolták az állami tulajdonban lévő vagyont. Az állam számára példátlanul gazdaságtalanul történt az egyes nemzetközi színvonalú ágazatok következmények nélküli eladása, majd felszámolása (növényolaj, gyógyszeripar, acél és kohóipar, mezőgazdasági feldolgozóipar, energia szektor stb.) (Mándoki Andor) 43.
Az Állami Számvevőszék jelentése mutat rá kendőzetlenül a privatizáció rabló módjára. Ennek értelmében az állami vagyon értékének 25%-a bevételként jelent meg, 25%-át átadták más vagyonkezelőnek (alkotmányjogi szempontból az államvagyon elajándékozása már önmagában is tejesen abszurd) és körülbelül az 50%-a szőrén-szálán eltűnt (Mándoki Andor) 44. Ellopták.
Ehhez még hozzájárul, hogy a globális cégek vállalatai gyakorlatilag az államkasszába nem fizetnek be semmit (sőt, a költségvetés fizet nekik), így az állami pénzbevételek az elmúlt tizenöt évben a korábbihoz képest összezsugorodtak, a külső és belső adósság 1989 után legalább megháromszorozódott, a magyar valuta pedig gyakorlatilag már nem a magyar állam, magyar költségvetés pénze (Varga István) 45.
Legalizálja ezt a helyzetet a Magyar Nemzeti Bank jogi helyzete, hiszen a külföldi valutát kezelő és az állami pénz kibocsátását meghatározó intézményt valójában sem az országgyűlés, sem a kormány, sem az Állami Számvevőszék, és sem más magyarországi szerv nem ellenőrizheti. Gyakorlatilag globális magánhatalmak fiókeszközévé vált. Ugyanakkor a kereskedelmi bankok hitelpolitikája magánszemélyek és kis- és középvállalkozók viszonylatában valójában korlátlan magánhatalmat jelent, amelybe, ha az állam beavatkozik, kurzus váltás esetén a „kedvezményezettekkel” szemben a bankok büntetően járnak el.
A globális cégeket az sem köti, hogy az egész Európára – így a posztszovjet térség nagy részére is – jellemző normákhoz tartsák magukat. Az európai átlaghoz képest sokszoros, évente jelentősen növekvő profitot termelnek (amit az országból kivisznek), miközben sem jogszabály, sem intézmény nem korlátozza az irreális munkaerő-elbocsátást (Mándoki Andor, Bogár László, stb.). Az sem probléma, ha nemzetközi, hazai jogot vagy éppen alkotmányt sértenek (pl.: a munkás érdekképviselet korlátozásával). A mai Magyarországon a munkaadó-munkavállalók viszonyát a munkavállalók rovására a hideg, érzéketlen, sőt egyre inkább kíméletlen, kegyetlen az emberi méltóságot nem tisztelő kiszolgáltatottság és bánásmód uralja.
Mindez persze kihat a jövedelmekre is. Magyarországon a jövedelem-különbségek – jelentősen eltérően az Európai Unióhoz csatlakozó többi volt szocialista országtól és Horvátországtól – a latin-amerikai modellhez hasonlítanak. Csaknem legalább egymillió embert érint a munkanélküliség. (A kényszer-nyugdíjazottakkal, illetve a támogatásokból kiesetekkel együtt, és az alkalmi munkából élők nélkül). Egyes mutatók szerint az ország lakosságának kétharmada, más mutatók szerint „csak” az 50%-a él az 1959-es életszínvonalon. Ez az életszínvonal évente átlagosan 2%-kal romlik, a lakosság teljes átlagában az 1978-as szintet tartósítva. (Bogár László, Mándoki Andor, Hegedűs Zsuzsa stb.).
A nyilvánvalóan magyar- és Magyarország-ellenes politika is hozzájárul a lakosság anyagi, lelki, mentális elnyomorításával annak fogyásához. Ez a politika látni valóan nem véletlen, hanem koncepciózus, tudatos politika. A magyar honvédség felszámolása után az országban immár csak a magáncégek vagyonát vigyázó őrző-védő kft.-k jelentenek ütőképes erőt. A politikai erők egységesen az állam és igazgatásának legyengítésével kívánják elérni az állami vagyon ellopásának, a multinacionális cégek profit-kivonásának, az adózó termelő-cégek jelentőségének összezsugorodásának, valamint az államadósság felhalmozódásának kezelését. (A magánhatalmi gátlástalan spekulációnak ezzel is az eddigieknél szélesebb utat nyitva.) A nyomorúságosan működő egészségügy és közoktatás megroppantása lehetne az újabb lépés a vaskos szegénység jelentette fizikai pusztulás, kiszolgáltatottság felé. A mezőgazdasági politikán is látszik a tudatosság. Mind a hitelpolitika, mind a támogatási politika, mind pedig az értékesítési lehetőségek magyar érdekekkel ellentétes kereskedelmi politikát folytató cégeknek adása arra szolgál, hogy a földvagyonnal gazdálkodó magyarok tönkremenjenek. A szituáció kísértetiesen hasonlít a XIX. század második felében jellemző helyzetre. Már csak a lakásvagyon kilopása van hátra a földvagyon megszerzése mellett, mint a lakosság nagy részét közvetlenül érintő vagyon ellopási akció.
Közben újabb intézményi „reformok” segítik a magyar lakosság gazdasági, mentális megnyomorítását, elbutítását, kiszolgáltatottá válását (pl.: az oktatási rendszerben). Ezek a „reformok” is gyakorlatilag csak a meghatározó politikai erők egységes jóváhagyásával valósulnak meg. A magyarokat pusztítja az iskolai alsó osztályokban megszüntetett osztályzás, illetve a minimális tejesítés következményét jelentő évismétlés eltörlése, a roma integráció aránytalan erőltetése. A tanulmány szerzője általános iskolában együtt járt állami gondozottakkal is, akiknek már bizonyos elvárásoknak meg kellett felelniük. Sajnálatos és nem egyedi tapasztalat, hogy egy bizonyos arányszám után – ráadásul fegyelmező és tejesítést előíró normák nélkül – a hátrányos helyzetűek nemcsak a tanulni vágyó magyarokat nem engedik tanulni, hanem egymást is visszahúzzák. Az oktató tehetetlenné válik. Sokszor tilos a szakmai érvek hangoztatása is, mert a vád rasszizmus. Amíg a nemzetiségiek alakíthatnak önálló iskolát – amit az állam külön normatívákkal támogat (helyesen) –, addig magyar iskola nem alakulhat. A magyar alkotmány ugyanis a magyarságot nem sorolja fel államalkotó népként (míg a többi nemzetiséget igen). Így ha valaki magyar iskolát szeretne alapítani, rasszistának bélyegzik.
Ez viszont komoly dolog, hiszen páratlan zsenialitással a pártok és a bírói fórumok támogatásával 2005-2006-ban létrehozták az Egyenlő Bánásmód Hatóságot. Ez az államigazgatási hatóság, mely a kormány, illetve vezetője által közvetlenül kinevezettekből áll, bíráskodási jogkört gyakorol. És itt a bizonyítási teher is megfordul, mert nem a feljelentőnek kell bizonyítani igazát, hanem a megvádoltnak! A hatóság sújthat szankciókkal, pénzbüntetéssel vagy államigazgatási állásveszéssel is. Lehet ugyan bírósághoz fordulni határozata ellen, de maga az eljárás is elég bárki következmény nélküli lejáratására, egzisztenciális tönkretételére.
Aki végül sikeresen leérettségizik, az találkozik az igazi numerus clausussal, a valódi diszkriminációval. Az új felsőoktatási törvény, – amit a köztársaság elnöke is ezen részében zokszó nélkül aláírt – jogilag azt a politikát garantálja, amit néhány ével ezelőtt korunk jellegzetes alakja, új Szerencsés Imréinek egyike, Bokros Lajos több helyen is kifejtett (pl.: 2004-ben a Debreceni Egyetem diákjai előtt, akik ezért meg is tapsolták).
Ezek szerint az a szűk réteg, aki ki tudja fizetni az akár milliós tandíjat, lényegesen enyhített felvételi követelmények után diplomát kaphat, illetve tudományos fokozatot szerezhet. A lakosság maradék 95-98%-ból pedig majd ők választják ki, hogy ki kaphat diplomát. Amíg az egyetemre még csak be lehet jutni, a hároméves „alapképzés” után a diplomát jelentő 30%-ba, már csak az általuk felépített az elmúlt másfél évtizedben teljessé és kikerülhetetlenné tett szelekciós mechanizmus révén lehet bekerülni. Akik tovább jutnak, talán még ösztöndíjat is kaphatnak, amellyel végleg meg lehet vásárolni a lojalitást.  Ezután következnek aztán az újabb hatalmi szelekciós mechanizmusok, a külföldi pályázatok, az állások megszerzése és az előrejutás.
Miért magyarellenes? Sajnos ez nem kérdés! A magyar szimbólumok lejáratása, megtagadása, rasszistának bélyegzése, ezek eltűrése stb. immár „politikailag korrekt”, sőt! Elvárható sikk. Az uralkodó hatalmi erők állandó külső megnyilvánulása. Ehhez elég a TV-t bekapcsolni, egyes pártok retorikájút hallgatni, „neves” közéleti személyiségek megnyilvánulásaiban „gyönyörködni”, vagy egyes esetekben a hatóságok következetes tehetetlenségét látni. Egyes politikai erők ezt nyíltan programjuknak vallják, programjukként hirdetik. Olyan is akadt köztük, aki egy rózsaszín pillanatában azt gondolva magáról, hogy valaki, kijelentette, hogy a magyarok Nagyasszonya, Szűz Mária levette a kezét az országról... Való igaz: az ördög, az Isten bohóca.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy csak olyan politikai rendszer vihette végbe az ország kifosztását, intézményi lerombolását, amelynek meghatározó tényezői összességében alkalmasak arra a politikára, amely ledarálja, illetve elszigeteli az ellentényezőket. (A nagy kifosztás még egyelőre nem minden európai országban teljes.) Az ókori és keresztény bölcsességnek – mely szerint erkölcs nélkül az állam rablóbandává válik, klasszikus megjelenítője a mostani magyarországi helyzet. Ma nekünk, magyaroknak, gyakorlatilag a termőföld, a lakásvagyonunk, és az ivóvíz készlet hasznosításának lehetősége maradt meg. Az 1949-89 óta hatályos alkotmány, a hozzá kapcsolódó jogszabályok és a bírói gyakorlat nem védett meg minket, nem védte meg a megmaradásunkhoz, fennmaradásunkhoz, újjászületésünkhöz elengedhetetlen anyagi és sokszor szellemi javakat és biológiai – egészségünkhöz szükséges élet és létfeltételeket.
A fent vázolt politika nyilván a saját maga által teremtett normákat sem tartja be. Nemcsak az alkotmány válik tartalmatlan papírrá, hanem az állam jogállami jellege is megkérdőjeleződik; a jogbiztonság érzete eltűnik (Zlinszky János) 46.
Amíg az állam nevében eljárók kifosztják azt és lakosságát, addig az általánossá váló vélekedés szerint az állam szervei, és főként a média statisztálnak ehhez a politikához. A jogszolgáltatás eljárásában a legnagyobb botrányokat kiváltó pénz eltűnéseknél meghatározhatatlanná válik a felelősség kérdése. Ezért a lakosságtól nem lehet elvárni a jogkövető magatartást. Megszokják, hogy e kurzust meghatározó jellegzetes közegei ellen ugyan nem léphetnek fel, miközben a többit az állam esetenként elnézi. Ugyanakkor a hatalom a lázadásnak, az elégedetlenségnek már csak a jeleit is megtorolja legitim eszközeivel, vagy esetenként kinyomozhatatlan, felelősségre nem vonható személyek járnak el önhatalmúlag. Ezek megfelelő retorikával a megfélemlítés erejével hatnak. A jogszabályok által országos választások rendszerében engedett, a most már széles körben nyilvánvalóvá vált csalási lehetőségek a mostani, a népszuverenitásra épülő rendszer legitimitását kérdőjelezhetik meg. A cigányság és a magyarság közötti növekvő feszültség fenntartása az előbbi dühét, az utóbbiak kiszolgáltatottságát, bizonytalanságba tartását, kölcsönös fenyegetettség érzését erősíti.
Az elmúlt 20 évben történtek törvényessége körül felmerült kételyek összefüggenek a mai alkotmányos rend legitimitásának kérdéseivel. A mostani – a Preambulumban ideiglenesnek nevezett – alkotmány egy olyan politikai időszakban, 1989-ben született (az 1949-es alkotmány módosításaként), amit a közvéleményt formáló, meghatározó vélemény ma diktatúrának, tehát illegitimnek tart. Akkor mitől lesz legitim ez az alkotmány?
A történeti alkotmányban lefektetett alapelv alapján, mely szerint törvénytelenségre nem lehet jogot alapítani, törvényes jogrendet nem lehet létrehozni idegen katonai megszállás idején. Katonai megszállás esetén, annak elmúltával helyre kell állítani az alkotmányosságot, és törvénnyel kell hatályossá tenni a diktatúra idején hozott, az életben mégis alkalmazható jogszabályokat Azok csak így válhatnak törvényessé. Az Alkotmánybíróság (AB), illetve elnökének állásfoglalása miatt Magyarországon ez nem történt meg. A jelenlegi köztársasági elnök méltán tekinthető a mai alkotmányos és politikai rendszer egyik atyjának korábbi politikai múltja, illetve kiemelkedő közfunkciója miatt. A mai helyzet kialakulásához bírói működése is meghatározóan hozzájárult. Az AB állásfoglalása szerint az 1989-es változás utáni magyar állam kizárólag az 1946. évi I. – a köztársaságot megalapító – jogszabályig vezeti vissza folytonosságát. Itt azonban nemcsak az a probléma, hogy abban az időben katonai megszállás volt az országban, vagyis a történeti alkotmány és az általános jogfelfogás szerint is törvénytelen helyzet uralkodott, (sőt, a nemzetközi jog szerint az állam csak a párizsi béke aláírása után, 1947-ben nyeri vissza nemzetközi jogalanyiságát), hanem az is, hogy az 1946. évi törvényt hozóknak nem volt szándéka az ezeréves állam jogfolytonosságát megszakítani.
A szándék az volt, hogy azt a törvényt a magyar Corpus Jurisba elhelyezze, mint a korábbi törvényeket követő jogszabályt. Sőt! A demokratikus köztársaság bevezetését a Szent Korona-tan demokratikus hagyományával indokolja.
Bár az AB a jelenlegi magyar államot nemcsak formailag, de tartalmilag is az 1945 utáni nyílt diktatúrával tartja jogfolytonosnak (az 1946-os törvényre hivatkozva), azt tartalmától elvonatkoztatva tetszőlegesen magyarázza. Jogászi véleményével antagonisztikusan ellentétben áll a diktatúra, a katonai megszállás hivatalos politikai elítélése, a rezsim politikailag illegitimnek tartása. Ez a tudatilag meghasadt állapot, skizofrén helyzet semmiképpen nem segíti az alkotmány stabilitását, viszont annak következetlen magyarázására lehetőséget ad.
Az alapok relativizálása, a bíráskodás elveinek relatívvá tételével folytatódott. Erről a kérdésről így nyilatkozott Sólyom László, az AB elnöke: „Semmilyen erkölcsi elvet nem hoztunk létre, a hasznosság alapján extrapoláció és analógia alapján szekuláris erkölcsöt hoztunk létre”47
Továbbá: „A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való” 48.
A relatív elvek alapján történő bíráskodás (pl.: szociális biztonság és életvédelem) kérdésében tetten érhető, mint annak következményei.
A mai rendszer korábbival való tartalmi jogfolytonosságát szolgálja az AB 11/1992. (III.5.) határozata, amely hatályon kívül helyezte „Az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről” született törvényt. Ezzel a határozatával – nemcsak a szovjet által korábban megszállt európai országokban, hanem egész Európában példátlanul 49 –alanyi jogon büntetlenséget biztosított a kommunista rezsim hatóságai által elkövetett bűncselekmények következményei alól. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy eljárás lefolytatása céljából ki lehet kérni Ausztráliából az 1944-ben nyilasként gyilkossággal vádoltat, az 1950-es években az ÁVH kötelékében kegyetlenkedőt viszont nem lehet felelősségre vonni.
A kárpótlás ügyében hozott határozatban is megtaláljuk a relatív, vagy az igazságosságot el nem fogadó megítélést. Az AB az 1993. március 14-én hozott határozatában így fogalmaz: „nem a zsidóság az egyetlen olyan népcsoport, amelyet az elmúlt évtizedek során Magyarországon faji, vallási vagy nemzetiségi okból üldöztek és különböző joghátránnyal sújtottak, de tagjainak tömeges megsemmisítése következtében más népcsoportoknál súlyosabb sérelmeket és veszteségeket szenvedett.”
A kérdés csak az, hogy az AB miért nem alkalmazott más esetben is hasonló pozitív diszkriminációt a magyarság sérelmére elkövetett különböző módszerű tömeges megsemmisítés, jogsértések orvoslása érdekében? (Pl.: 1944-ben Jugoszláviában, 1946-ban Csehszlovákiában vagy 1944-tól Romániában, a Szovjetunióban, illetve az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követően elszenvedett megtorlások, a világháborús hadifoglyok, a megerőszakoltak /ezek közül 50.000 fertőzést szenvedett/, a Szovjetunióba elhurcolt, „munkatáborokba” zárt százezrek, hadiözvegyek, a kitelepítettek esetén stb.)
A mai magyar helyzet számos érzékeny kérdést még érzékenyebbé tesz. A tanulmány szerzője tanúja volt 1997-ben annak, hogy miként reagált diákok és oktatók előtt a piliscsabai gólyatáborban Sólyom László arra a kérdésre, hogy lát-e hasonlóságot az Alkotmánybíróság alkotmány- és jogértelmező munkája és a történeti magyar alkotmány szokásjogát, jogszabályt magyarázó, alakító Kuriális (a legfelsőbb bíróság évszázados neve) bíráskodása között. A megkérdezett – mintha vérig sértették volna – erőtejes gesztikulációval tiltakozott a felvetés ellen. Majd sokakat megdöbbentve váratlanul kikelt az ellen, hogy neki személyesen bármi köze lenne a Szent Koronához. (Bár ezt nem kérdezték meg tőle.) Ez után nem meglepő, hogy beiktatásánál a Himnuszt, köztársasági elnöki megnyilvánulásakor a zászlót mellőzte. Azt kell hinni, hogy saját személyét a hivatallal összetévesztve Sólyom László magát a fölé helyezve járt el. Ez a történeti magyar közjogi és politikai gondolkodással, kultúrával is mélyen ellentétes. Hasonlóra csak a szabadkőműves II. József vetemedett, aki saját személyét helyezte azon alkotmányos rend fölé, melyet szolgálnia kellett volna. (II. József volt az, aki nem csupán az önálló magyar államiságot és alkotmányát, hanem a magyar, nyelvet és a magyar kultúrát is fel kívánta számolni.) Lehet, hogy meztelen a „civil király”? Nem kedvez az egyes nemzeti, alkotmányos, igazságérzetet sértő helyzetekben történő „mintha” lépések sem. A „mintha” cselekvés először reményeket táplál, majd kiábrándultságot okoz.
Az 1920-as és ’40-es években Szabó Dezső és Németh László (valamint sokan mások, pl.: Prohászka Ottokár, Teleki Pál, Bajcsy Zsilinszky Endre stb.) arról írtak és beszéltek, hogy a magyarországi politikai elit meghatározó része nem magyar származásában, kultúrájában, gondolkodásában. Ezért a magyarságnak (elsősorban a parasztságnak) lehetőséget kell biztosítani, hogy visszanyerje saját országát. (Ennek csak illúziója volt az 1946-1949 közötti időszak.) Az elmúlt évtizedekben a határon túli magyarok tudták (és tudják most is), hogy ha megalázzák, vagy jogfosztott helyzetbe kényszerítik őket, azért teszik velük, mert magyarok. A mai Magyarországon is már nyíltan vállalt és vállalható a verbális és gyakorlati magyarellenes politika (mint a szocializmus dicső évtizedeiben az akkori internacionalizmus nevében) is ezt a helyzetet állandósítja. Úgy gondolom, hogy a mai Magyarországon még aktuálisabb Szabó Dezső és Németh László programja, minta XX. század első felében.
Tudnunk kell, hogy nem fogjuk elveszíteni a saját létünkért vívott háborút. Ellenfeleink sietnek, mert tudják, hogy az idő a látszat ellenére nem nekik dolgozik. Tudnunk kell azt is, hogy a történelemben a soha és lehetetlen fogalmak értelmezhetetlenek. Krisztus-hívőként, – követőként, pedig bizalommal meggyőződhetünk győzelmünkről, szeretetben megerősödve újjászületésünkről, hiszen aki Őt követi, „legyőzetve győz” vele együtt, mert az Ő igazságán állóknak szól az is, hogy „Sic vincitur tempus” – Így győz az idő!”
Az elkészült filmek alapigazsága megkérdőjelezhetetlen: a Magyar Szent Korona a jelenen keresztül összeköti a jövőt a múlttal, s minden e közösséghez tartozót a szolidaritás, az egyenrangúság és a méltóság öntudatával. Politikailag és államilag szuverén magyarság fennmaradásának biztos alapja a Szent Koronához fűződő közjogi hagyomány a folytonosságban megújuló állandóságával.
(A tanulmány 2006 kora tavaszán készült. Jelen kiadásban főként a bevezető rész került csekély átírásra a korábbi kiadáshoz képest.)

Jegyzetek