Zajti Ferenc keletkutató emlékezete és az indiai-szkíta kapcsolat

„Érésem. Csüngő gyümölcs-létem pillanatai”

Dr. Szűcs Gábor

„Érésem. Csüngő gyümölcs-létem pillanatai”

Tomory Zsuzsa: Most átadom a szót Dr. Szűcs Gábornak, ki Magyar Adorján műveinek nemcsak ismerője, de lelki rezdüléseinek felfogója is. Írásaiban fellazítja elavult nyelvészeti és történelmi kötöttségeinket, s a lélek szavával szólítja meg korunk emberét. Ezen túl máris tovább fejlesztette hazánk településeinek, jelenleg Zala megye településeinek őstörzsi hovatartozásait.

 

Íme: „Érésem. Csüngő gyümölcs-létem pillanatai”... című tanulmányának, A Fa, mint Isten tervrajza” c. fejezete, mely Magyar Adorján műveinek hazánk tudományos életében való jogos helyét jelöli meg.

 

„Érésem. Csüngő gyümölcs-létem pillanatai”

 

Amit most leírok, számomra Igaz s nem biztos, hogy más is érti vagy Igazságnak gondolja. Kezemben lámpást tartok, mint embertársaim bármelyike. Remélem, pislákolásával világosságot éleszt Világunkban, melyet a Sötétség jócskán átszőtt. Nem kívánom azonban ráerőltetni senkire a gondolataimat csupán megfontolásra ajánlom őket tisztelettel.

Magyar vagyok... Hmm... Tűnődöm magamban évek, vagy talán egy emberöltő óta. Magyar az anyám, apám, magyarnak anyakönyveztek s magyar az összes okmányom is (melyekből egyre többet tarthatok magamnál). Szerencsés vagyok, nem kell kérvényeznem. Csupán ennyit jelent magyarnak lennem, vagy ennél azért többről van szó?

Magyarul beszélek. Németül alig s angolul csupán a szakmai cikkeket olvasom s értem meg úgy, ahogy. Dacos voltam mindig, nem igazán fűlt a fogam megtanulni az idegent. Talán az Isten nékem más Utat szabott, szebbet, szabadabbat, szárnylót? Olyat, melyet a ma embere alig ért s, ha beszélek róla őrültnek néz vagy legalábbis habókosnak. Értetlenül állnak előttem, mikor tölgyfáról meg mezei virágokról beszélek. Nem értik. Akkor kezdik sejteni világom, amikor a legújabb módszerekkel megrajzolt fraktálokat vagy holografikus képeket említek, meg az Élet törvényeit. Akkor sem sokan. Szerencsére a tudást szomjazók már értenek, akik találkoztak már a magam fajtával. Fraktálszerű, mások szerint holografikus világunkban minden mindennel összefügg. Nem tudok egy hajszálat odébb tenni anélkül, hogy ne váltanék ki változást az Univerzumban, mondják. Remélem azzal, hogy gondolataimat legépelem, jó irányú változást indítok el.

 

Úgy egy évtizede váltottam irányt, változott addig megszokottnak hitt Utam. Az e világi javakban akkor némiképp bővelkedve puszta kedvtelésnek hatott rovásírással, meg őstörténettel foglalkoznom, idő közben divattá is vált. Később, miután lelkünket-testünket elkezdte gyötörni a hatalom, megszállottan keresni kezdtem az igazságot, mely szabaddá tehet. Csodának tűnve néha megvillantotta orcáját előttem, s mint lenge tündér tovaszállt. Most is Őt hajtom, kergetem, de így érettebb fejjel s miután kissé megnyugodtam már hagyja megérinteni magát, hagyja, hogy érett kalászait simogassam s éljem azt, amit korábban nem reméltem, az Életet. Botorkálva gyakran éreztem, hogy ebben a világban egyedül vagyok. Ilyenkor a tanítóm mindig elémbe állt, hogy a helyes irányba forduljak. Többször türelmetlenül mentem elébe a dolgoknak és sértődötten éltem meg, ha nem akart azonnal segítségemre sietni. A tanító viszont tudja, mikor érkezzen. Ezt elfogadva már nem vagyok türelmetlen s azóta számos új tanító lépett az életembe. Voltak virtuálisak és voltak hús-vér alakok. Voltak élők és rég eltávozottak. Általuk ma más szemmel látom a világot. Boldoggá az tett, hogy szárnyalásom az Elme hullámain nem tudták megakadályozni. Utam során, csodás réteken barangoltam, megláttam Istent a fákban, bokrokban, az ég madaraiban, embertársaimban. Sajnos kevesen maradtunk, mármint emberek, magyarok. Embernek, magyarnak, krisztusinak lenni, maradni ugyanis nehezebb feladat, mint az „emberré válás”. Tanítóim ebben segítettek, segítenek ma is. Nem vagyok méltó, hogy érzéseimet másra erőltessem, pusztán azt szeretném, ha e gondolataim fűzére alapján másnak is sikerülne elindulnia s megtalálnia helyét a teremtés láncolatában.

Így a XXI. század elején egyre többen érezzük úgy, hogy rendet kell, rakjunk magunk körül. Nem feltétlen az anyagi világban való rendteremtésre gondolok, bár ez is rendkívül fontos lépés. Anyagi kereteink és a folyamatos, lassan húsz éve (vagy évszázadok, évezredek óta) tartó szipolyozásunk, szolgasorban tartásunk nem teszik lehetővé, hogy csodaszép palotákat építsünk. Arra viszont még mindig van erőnk, hogy „ott, ahol a madár se jár” csodaszép Világot teremtsünk. Az Elménkben. Elkezdeni a rendrakást csak belül lehet, s amíg ott benn nincs rend, a külvilágunk sem lehet szép. A rend helyreállása utáni vágy bennem akkor kezdődött el, amikor rádöbbentem, hogy amit annak idején próbáltak a fejembe verni, miszerint a világot Isten teremtette valóság. Az még ráadás, hogy megértettem, hogy ez a teremtés mind a mai napig tart s, hogy mindez folyamatos jelenség. Azt, hogy a „nagy bumm” ma is zajlik, most kezdem érteni.

     

Utamba akadtak olyanok, akik megerősítettek abbeli hitemben, hogy jó Úton járok. Így kaptam tanítómul Tomory Zsuzsát. Érdekes, mesébe illő a mi történetünk. Jó egy éve erős kétségeim támadtak az felől, hogy helyes-e, amit cselekszem. Érdemes-e olyan igazságot keresnem és ehhez olyan érveket sorakoztatnom, ami nem váltható forintra, nem hordoz a mai értelemben véve „értéket” s kellően nem is „tudományos”. Az erős kételyek kérdéseket szültek: kell nekem ezt erőltetni, foglalkoznék inkább a „karrieremmel”, valósítanám meg „önmagam”, lennék sikeres aneszteziológus, főorvos? De nem! Valami vagy valaki hajtott, keresésre buzdított. Találtam is. Rátaláltam az emigrációban élő magyari testvéreim honlapján egy drótposta címre és levelet írtam. Írtam arról, amit éreztem, ami belőlem akkor jött. Írtam az érzéseimről... Aztán csend... Vártam... Három hét elteltével kaptam csak választ. Már azt hittem, hogy „őrültségemre” senki sem kíváncsi. Egy örökkévalóságnak tűnt az a három hét. Aztán jött a válasz, apró fénysugár kezdett derengeni a szürke félhomályban. Kiderült nem vagyok egyedül. Ez jó érzéssel töltött el. Tomory Zoltánné, Zsuzsa válaszolt. Remegve nyitottam ki levelét, hisz aki ismeri, tudja neve mit jelent a mi világunkban s odaát emigráns körökben. Féltem, kinevet... Nem így történt, félelmeim mind alaptalanok voltak. Oly édes szavakat, melyeket felém küldött akkor, legutóbb édesanyámtól hallottam. Lebegni kezdtem... Éreztem, hogy Boldogasszony, az Elme ringat az ölén s ne csüggedjek, feladata van számomra. Azóta levelezem Zsuzsával s bár az elmúlt hetekben ritkábbá váltak párbeszédeink, érzem Utam vállalására biztat s okít, nehogy tévútra szaladjak. Azóta értem, hogy a Világ melyben élek nem csak az enyém, s ha ez a tudás biztos talajt ad számomra, nem kell, féljek ezt megosztani mással is. Zsuzsa hívta fel a figyelmem Magyar Adorján gondolataira. Ezek tették teljessé, megérthetővé számomra a világot. Adorján olyan alapossággal gyűjtött adatokat az emberiség, magyarság őstörténelmével kapcsolatban, ami sok mai tudóst megszégyeníthet. Nem is verik nagydobra az általa összegyűjtött tudást és összefüggésrendszert. Már a XX. század elején rájött, hogy eleink itt a Kárpát-medencében vészelték át a jégkorszakot, az elmúlt 30-35 ezer évet. És láss csodát! A mai genetika vívmányai ezt látszanak igazolni. Ősanyánk, a mi Tündér Ilonánk (Emesénk, Sziszink, Íziszünk) 35 ezer évvel ezelőtt szülte fiait? Igen! És ezen fiak ma a legutóbbi kor elmebajának kora előtt, mielőtt létrehozták világunkban a határokat és legutóbb az un. „nemzetállamokat”, tudták: testvérek. Genetikai vizsgálatok nélkül is. Kiknek áll az érdekében, hogy az „őstörök” tót utálattal nézzen bátyjára, a magyarra, hogy az oláh gyűlölje szülőanyját? Ki ugrassza egymásnak Európa népeit, hogy azok a valódi veszedelmet ne lássák, s csak egymást irtsák? Magyar Adorjánt olvasva olyan érzésem támadt, hogy azt, amiről ír már ismerem, szinte azonos formában, az én fejemben is megfordultak ezek a gondolatok vagy az elmúlt évek tanulmányai, tapasztalatai alapján igen közel jutottam szinte ugyanahhoz a megoldáshoz. Ősműveltség című munkáját olvasva megéreztem, hogy nem vagyok egyedül s az az Út, melyen haladok, járható s nem céltalan azon járnom. Megértettem, hogy az egyetemes Elme él és a kvantummechanika törvényei szerint háborog. Mozgása, rezgése áttűnik e dimenziók falai között. Növekszik, él, mint egy hangyaboly vagy a növényvilág. Teszi a dolgát s visszatükrözi régmúlt idők teremtéstörténeteit, igaz történelmét. Csak kérdezni kell jól. A válasz megvan. Bennünk.

Modern genetikai kutatások is ezt tükrözik az anyagi világ értelmezhetőségi határai között. A legutóbb láttam egy természetfilmben, hogy genetikusok vizsgálták az emberi genomot s a gének közül 23000 körülit számláltak össze. Nem többet, mint egy csirkében, melyben az információ tartalma is közel azonosnak vélhető. Akkor vajon mi különbözeti meg az embert a csirkétől s mi teszi emberré. Tudósok szerint az „evolúció” ismeretanyaga megvan mindenkinek a genomjában, könyvtárában. Mi az, ami aktiválja az emberben az emberré levés s a csirkében az azzá válás génjeit? Jó kérdés. Állítólag un. Kulcs gének, de „kinél” vannak ezek a kulcs gének? Ki vezérli ezt a folyamatot? Csak a Természet és a változó körülmények? Egy „magasabb intelligencia” vagy maga az Isten?

 

A Fa, mint Isten tervrajza

 

Első gyermekem világra jövetele után történt velem, hogy az anyagba merevedett világ megleckéztetett. Azok, akiknek az Igazság nem szent vagy másként, apróbb-nagyobb trükkökkel igaz, megleckéztettek s megmutatták hatalmukat. Köszönöm, mert enélkül a kényszerű meglassulás nélkül nem lett volna bátorságom befelé fordulni. Ez idő tájt olvastam Varga Csaba Jel, jel, jel című munkáját, hallgattam Kiss Dénes előadásait. Korábban olvastam Jankovics Marcell A fa mitológiája című művét is s kísérteties hasonlóságot véltem felfedezni a fa térbeli szerkezete és nyelvünk rejtett, eltitkolt felépítése között. Látni kezdtem s érezni, hogy mint minden az Életben mag s magoncként kezdi, majd csemetévé válva hatalmas fává nemesedik s, ha nem gondozzuk, elpusztul, hanyatlásnak indulva kimúlik a Világból anélkül, hogy beteljesítené isteni hivatását, utódokat nemzzen. Lehet gondozni a fát hagyományos környezetének megfelelően, de lehet kordonra húzni vagy durván csonkítani is. Ki is vágható, tűzre vethető vagy szobor faragható belőle. Európa népei is így jártak, nyelveiket új szabályokkal kötötték gúzsba, ahogy a ma magyarnak mondott nyelvünket is. Az is megesik, hogy a magoncok egymás mellé keveredve, egymást támogatva szinte elválaszthatatlanokká válnak: eggyé lesznek, mint Hunor és Magor vagy Attila és Buda. Erre erdeinkben látunk szép példákat. Sokáig azt hittem, hogy mint a fák, ezen ősi példaképeink is egymással vetélkedő, a durva hamisítók szerint egymással harcoló, sőt egymás életére törő (Romul et Rem, Káin és Ábel) eleink. Ma inkább a magunkba rejlő egymást segítő „ének”-nek gondolom Őket, s Budát úgy szemlélem, mint megvilágosulni képes Atillát vagy Magort, mint a megvilágosult Hunort, mint Árnyékot és Fényt. Természetesen, akik csak harc árán erőszakkal tudnak mások felett uralkodni nem értik ezt a finom kettősséget. Rokonnépek nyelvei is ekként színesítették egymást, növelték a használt nyelv kifejező erejét, bővítették a rokon értelmű szavak sorát. Hasonló folyamatok tették terebélyessé a ma magyarnak mondott nyelvünket, mely a Kárpát-medencében valaha élő eleink, rokonnépeink nyelveiből megőrizték szinte a teljességet s azok ősi ragozó, úgy is mondhatnám „fraktál”-szerű természetét. Azt is tudom, hogy ezen jellemzői az isteni terv lényegét is megmutatják s, hogy eleink szigorúan ragaszkodtak e jelleg adta mintához.

E minta alapján szervezték településeiket, később az egész országot is. Feltételezésem szerint őseink a településeiket akként nevezték el, hogy hím- vagy nőiség tisztelő népek voltak-e. Gyakorta nevezték településeinket az Atya teremtményének vagy az Anya ölének, ölelő karjai által megtartottnak. Pápa település mellett található egy kis beszédes nevű település, Csögle. Egyszer munkába menet úgy adódott, hogy egy idős urat, aki hazafelé tartott felvettem s hazáig vittem. Beszélgettünk s ő elmondta, miután én elmeséltem neki, hogy szerintem e település neve kazár eredetű és a Teremtő férfias felének teremtett világát jelenti, ennek a településnek valaha a Csigle mezeje nevet adták. Ennél a történetnél is éreztem, hogy a Csigle a Csig, Csög-csök, az Élő Csök Mezeje értelem állhat, s mint ilyen a Fényes Nap édes Feleségéről, a Mező Istenanyjáról beszélhetett az, aki megőrizte ezt a tudást. Hasonló településneveket a környezetemben is láttam és tudom, hogy Szombathely ősi részeinek is hasonló elv alapján adtak eleink nevet. Sajnos ma már szinte senki sem ismeri a terebélyesé váló város „alkatrészeit”, pedig ha ismerné, megtudná, hogy kik is éltek korábban itt s kiknek a leszármazottai vagyunk ma itt élők.

Magyar Adorján Ősműveltségét elolvasva egy teljesebb világ nyílott ki előttem. Egy csodálatos vadvirágos rét, melyen a virágok, ősnépeink a nekik legmegfelelőbb helyeken virágoztak nem ismerve határokat s holmi mesterségesen megnyomorított nemzetállamok görcsös ragaszkodását egy-egy térrészhez. A valaha virágzó népeket a „nagy egyszerűsítők” kezdik előbb vallási hovatartozás, később, amikor e túlontúl merev forma már idejét múlttá vált, nemzetállamok szintjén elkülöníteni. Vannak olyanok is, akik e két formát együtt merevítik anyagba. A nagy egyszerűsítők azok, akik az e világi „javakban” való dúskálásukban remélik boldogulásukat. Ők tartanak először rabszolgákat, hiszik, hogy az ember anyagból áll s csak anyagcserére, anyagi javak megtermelésére képes (leginkább az ő boldogulásukra). Nem, nem a legutóbbi idők torz szüleménye ez a fajta, nem. Talán azóta él velünk, amióta az emberiség elszaporodva kitermelte a szorgalmas embert, s azt, aki észrevette, hogy dolgozni minek, ha a dolgostól erővel vagy kellő leleménnyel el lehet venni a javait. Az emberemlékezet a tűz s majdan a fegyverek feltalálásának idejére teszi ezt a hanyatlást. Valóban hanyatlás volt ez s bár „történészeink” oly dicsőnek vallják az un. „kurgán műveltség” népét, tudnunk kell, sok szenvedést zúdítottak a Kárpát-medence magyarjára. Természetesen a hosszú évszázadok alatt finomodtak a módszereik, előbb fejedelmekké, majd királyokká váltak, majd jött a XX század a maga despotáival s a kiszolgáltatott, önellátásra képtelen nép ma már nem is veszi észre, hogy ugyanolyan rabszolgatartó társadalomban él, mint két évezreddel korábban, ha nem rosszabban. Ugyanis sokáig nem volt céljuk az emberi szellem s a lélek uralma. Arra csak az utóbbi időben jöttek rá, hogy megtörni az Ember fiát más eszközökkel is lehet, mint a karó vagy a kerékbetörés, máglya vagy kereszthalál. A mai hatalmasok a megtévesztés, az ellentétek szításának minden eszközét kihasználva provokálnak megosztottságot s ebben a megosztottságban nem képes kellő erő ellenük hatni. A korábbi évszázadok megmondóembereit, a papokat lassan felváltja a média kénkőszagú árnya s a láthatatlan béklyókat a már fogyasztóvá züllött egyedek neuronjai köré fonja. Ez az a pont, amikor a Fa gyökerei közt féreg rág, s az addig vele szimbiózisban élők is életére törnek. Ne is csodálkozzunk, ha az embert is minden kórság megtámadja.

 

A ma magyarnak mondott nyelvünk

 

Megyek. Fölfelé igyekszem szűk ösvényen a fennsíkra. Az öregek szerint odafenn buja, vadvirágokkal teli rét köszönt majd rám. Ez a tudat húz egyre feljebb. Bőröm tövis rója, körmeim töredezettek, ajkam cserepes s izmaim is alig bírják. Már csak az utolsó lépések, biztatom magam, s az utolsó sziklatömb mögött végre feltárulkozik a rét. Felértem. Idefenn lágy szellő lengedez s nem hallani az alant zsibongók zavaró zaját. A rét buja, a vadvirágok betöltik a teret, de kusza kavalkádjukban is isteni harmóniát tükröznek. A rét közepén öreg tölgy állja a viharos szeleket. Itt-ott letört ágai jelzik régi korok küzdelmeit, de ágai végén a tavasz új életet fakasztott.

 

Ilyennek képzelem őseim világát. Magam előtt látom az általuk belakott világot. Olyan az, mint e vadvirágos rét. Sem vallási hovatartozás, sem nemzetállaminak kikiáltott határok nem választják el egymástól az együvé tartozókat. Úgy lakják be az érintetlen vidékeket, mint ahogy azt a búzavirág, a pipacs vagy a szegfű teszi. Terjednek, mint a méhek s viszik magukkal kultúrájukat, világról alkotott elképzeléseiket, ismereteiket. Űzik a számukra legmegfelelőbb mesterségeket. Ismerik a teremtést, tudják, hogy valamennyien isten-fiak s a-leányok. Tudják, hogy a földi élet motorja a Nap s azt is, hogy amint az mozgást művel itt a Földön úgy el is veheti azt. Ismerik teremtő Atyjukat és Anyjukat s tisztelik e kétarcú Istent. Ez a tudat járja át mindennapjaikat, ez ad értelmet létüknek. Szerény anyagi javaikkal legalább olyan csodákra képesek, mint a robotkor embere, ha nem többre. Érezték a teremtést s keresték törvényeit, mint azt a mai kor tudósai is teszik. Keresték azt a kézzelfogható modellt, mellyel elmagyarázhatták a világ dolgait gyermekeiknek. Találtak is példának valót, mely jó közelítéssel leírta a Világunkat. Az Öreg tölgy az, melyet jómagam is felfedeztem. Térbeli szerkezete elárulta a Nagy Terv, az Élet működését és segítségül szolgált a Világ megsejtéséhez. A gyermek, ha kérdezte apját, milyen a Világ, az a Fára mutatott s ennek segítségével magyarázta.

Magyar Adorján különbséget tesz hímelvi és nőelvi őstörzsek között, ahol vagy az egyik vagy a másik szereplő felé tolódik el a tisztelet, de mint mondja ez sohasem ölt szélsőséges formát. Tény és való, hogy földművelő eleink jobban tisztelték az anyagot, az anyaságot a harcosok viszont a nagy Égistent, a Hadúrt, mégsem tagadták az Isten másik arcának ékességét. Ez a kettősség, ez az egyensúly itt e Hazában őrződött meg a leghosszabb ideig. Mind a két szemlélet tisztában volt önnön esendőségével és azzal, hogy feltétlen a másikra szorul. Ezért ősi népeinknél egyfajta egészséges együvé tartozás s ebből fakadó munkamegosztás zajlott s egyik sem érezte kiválasztottnak magát vagy a másikat alantasabb lénynek. Ez csupán az utóbbi néhány évezred hozománya.

A jing-jang ismeretét nem kell keletről behoznunk, ismerték azt a helybéli népek is. Sokáig tűnődtem Adorján szavain, aki magyari népünket, melyet a legősibbnek vél a «hímelvi» csoportba sorolta. Szerintem e gondolatiság többet hordoz ennél. Magtermelő népeink mind anyatisztelők voltak s a magban, a megtermékenyítettben a jövőt látták s tudták a csíra ott szunnyad a mélyén. A várandós anya tisztelete mindennél fontosabb volt számukra. Benne látták a Fiút, az Atyával egylényegűt. Ugyanez a szimbolika más ősnépünknél is megjelent. Az avaroknál a parázs és a hamu, a kabaroknál a kupa és a bor vagy a kemence és a tűz jelenítette meg ugyanezt. Ugyanezt ábrázolja egy cserepes virág vagy a hagyma szerkezete. Magtermelő őseinknél a mag tehát az Élet szimbóluma volt, amelyről manapság oly sokszor megfeledkezünk vagy feláldozzuk az anyagi világ oltárán. A jólét illúziójának reményében a gyermeket (kör – mag) a megvalósítandó tervek legvégére utasítjuk. Sajnos, ezen cselekedeteinket befolyásolták az egyházak zavarossá vált tanításai is. A tűz keresztény templomainkban kikerült a központból a szentély szélére s így megfeledkezünk róla, mintha Istenanyát Csírátlanítottuk volna. Fontosabbá vált a test, mint a vér. Fontosabb az áldozat az Életnél (abortusz), fontosabb a bűnbak saját önismeretünknél, s lelkiismeretünknél. Így könnyebb rákenni vétkeinket valakire s abban reménykedni, hogy az Úr úgyis megbocsát csak kellően gazdag legyen az áldozatunk.

 

Felfelé a Hegyen jártamban Idős Anyanyelvünkre gondoltam s annak törvényszerűségében az imént vázolt szabályszerűséget véltem felfedezni. Rakosgató ősnyelveink az egymás után kimondott elemeivel ugyanis, mint a faág végén tavasszal fakadó rügyek – növelik s teszik szebbé mondandónkat. Egy kisfilmben láttam, mely a darwini evolúció, a folyamatos fejlődés tudományáról s annak finomításáról szólt, hogy tudósok 1995-ben találtak olyan szerkezetet az élővilágban, amely a maga egyszerűsíthetetlen bonyolultságában nem okolható meg az eddig fellelt biológiai alkatrészekből, ezért nem lehet folyamatos fejlődés s a véletlen eredménye. A maga összetettségében az ostoros egysejtű ostora („elektromotor”) magas intelligencia meglétét, tudatos tervezést feltételez, s nem lehet a véletlen műve. Ugyanilyennek vélem a magyar nyelvet és gondolkodásmódunkat is (ősszerkezete visszatükrözi a tervezettséget). Ugyan nyelvünk ma már rokonnépek nyelveinek keveréke, de azt az ősszerkezetet tükrözi, melyet kőkorinak mondott eleink használtak. Észrevehetjük ezt az ősszerkezetet, ha merünk szakítani azokkal a merev nyelvtani szabályokkal, melyeket az évszázadok során az újabb „honfoglalók” ránk erőltettek és elkezdünk játszani. Játék közben észrevehetjük, hogy az évszázadok alatt ide visszatelepülő ősnépeink nyelveit mind-mind magába olvasztotta az itt élő népek szeretete. Ennek felismerésében sokat segít Magyar Adorján tabudöntögető elmélete őstörzseinkről. Amennyiben elfogadjuk érvelését és ezek alapján vizsgáljuk meg nyelvünket észrevehetjük a Fa ágait, s ágrendszerét. A minap került kezembe Ballagi Mór «A magyar nyelv teljes szótára» című alkotása. Valószínű, hogy a Czuczor Gergely által megálmodott „gyök”- elmélet ellenében íródott e mű. Használhatósága abban rejlik, hogy mint egy magnófelvétel rögzíti az akkor használatos szavainkat, felsorakoztatva számos olyan szót is, amely a mai magyarnak mondott nyelvünkből már hiányzik, de megléte Adorjánt igazolja s beilleszthető az adott őstörzs szóelemei közé úgy alakban, mint értelemben. Nem törődik a szerkezettel, az alapépítő kövekkel, kötőelemekkel, de szépen egybegyűjti, mai szóhasználattal adatbázisba rendezi a szavakat. Czuczor már felfedezte a nyelv ízét, apró elemeit, a gyököket, de azok valódi eredetét az akkor már erősödő „onnét ide” szemlélet alapján egy részében szerzettnek ítélte. Magyar Adorján volt az, aki felfedezi a rendet a Kárpát-medencében és történelmi dokumentumokban említett népeket, mind magyari népekként meri említeni. Ő az, aki először állítja, hogy ősnépeink amint hagyományaikban, úgy nyelvükben is játékosak voltak s amilyen hangzócsoportok segítségével képezték szavaikat ugyanazokkal nevezték meg önmagukat is. Valaha élt tudóink nehezen értették volna a mai modern fizika „törvényszerűségeit”, de a lényeget mindig is értették. Költői szépségű képek segítségével adták át utódaiknak tudásukat. Ezek ma legszebben magyar népmeséinkben, a magyar nyelv mély összefüggéseiben vészelték át az évezredeket, évtízezredeket.

Jómagam ez utóbbival foglalkozom legszívesebben, hisz „Ez” mindig „kéznél van”. Ezt a játékos bujaságot felismerve modellezem nyelvünket az Élő Fával, mely fraktál szerkezetű akárcsak az Univerzum vagy az emberi test, a sejtek szerkezete. Részeire szedve a ma nemzetinek mondott európai nyelveket feltűnik, hogy mindegyik ugyanabból az alapból építkezik, mindegyik ugyanarról a vadvirágos rétről gyűjtött csokrokat. Mind-mind keverék nyelv, de a ma magyarnak mondott nyelvünk megőrizte és ma is visszatükrözi a teremtett világ szerkezetét, a kőkorinak mondott eleink gondolkodását, tudatosságát. A nyugati népek nyelve az utóbbi egy-két évezredben egy agresszív, alá-fölérendeltségi viszonyt még a kimondott szó szintjén is megkövetelő rend őrei által szerkesztett nyelvtani szabályok béklyójában sínylődik lemerevedve, élettelenül, elvetve az Élet felsőbbrendűségét. Szabályaik, melyeknek gyakran erőszakkal szereznek érvényt magyarázatul szolgálnak a leigázott még értő népek felé, hogy miért kerültek szolgasorba, miért e leigázottságuk. Ugyanígy készült a nyelveknek, s ősnépeinknek is kalitka: a határok. Megszűnt a szabad vándorlás, metszőolló alá került a vackor ága. Nyelvünk leromlását nem csak a germanizmusok majd az anglicizmus vagy a korábbi erőszakos betelepítések okozták, hanem sokkal korábban a sokszínűséget érteni nem tudók által emelt szabályok. A ma magyarnak mondott nyelvünk a lehető legtöbbet megőrizve őseink gyökeiből, mivel azok „szabályrendszere” egyszerű s szinte azonos, ragozó, rakosgató (Kiss Dénes) volt, egymás elemeit beolvasztva ma is virágzik, mint a tavaszi mező. Magyar Adorján úgy gondolta, hogy az elmúlt évezredek történelemcsinálói a megrendelők szigorú elvárásai ellenére megőriztek olyan titkokat, melyeket helyesen értelmezve közelebb kerülhetünk eleink európai kultúrteremtő erejének újbóli felismeréséhez és tisztázásához. Csak magyar ésszel kell, értelmezzük a világban történt és megörökített eseményeket, magyar ésszel, szabadon értelmeznünk a mai nyelvek építő köveit, a gyököket. Mernünk kell az „idegen” nyelvekben fellelt, hangzásra magyar gyökeinkkel azonos gyökökről feltételezni azonosságukat és így keresni köztük az értelembeli hasonlóságot is. Véleményem szerint, ha a ma nyelvészei úgy tekintenének a magyar nyelvre, mint biológiai teremtményre és felfedeznék rajta a magasabb intelligencia keze munkáját, újra virágzóvá tehetnék nyelvünket s szóhasználatunk ablakot nyitna a Világra. Régóta hallom, hogy a magyar a teremtés nyelve. Ma már elemeiben is felfedezem ezt a valóságot, s az őt felépítő ősnyelvek szavaiban is látom a rendszert. Alig száz évvel ezelőtt még élt ez a vadvirágos Rét. Ma már csak a romjait látjuk, de még így is oly csodálatos s tökéletes. A régi tájszótárakban észrevehetjük azokat a szavakat, melyeket ugyan ma már nem használunk, mégis teljesebbé teszik ősnyelveink szótárát s megérthetjük, hogy ősnépeink a számukra oly fontos betűkészletből alkották meg a mindennapi élethez szükséges valamennyi szavukat. Ezért olyan sok a ma magyarnak mondott nyelvünkben a rokon értelmű szó. Az alapvető cselekvések (pl. megy, jár) vagy az étkezéssel kapcsolatos szavak „szóbokra” rendkívül bőséges. Álljon itt Gyimóthy Gábor verse ennek igazolására:

 

Nyelvlecke

 

Egyik olaszóra sodrán,

Ím, a kérdés felmerült:

Milyen nyelv a magyar, s hogy hát

Európába hogy került?

 

Elmeséltem, ahogy tudtam,

Mire képes a magyar.

Elmondtam, hogy sok, sok rag van,

S hogy némelyik mit takar,

 

És a szókincsben mi rejlik,

A rengeteg árnyalat,

Példaként vegyük csak ezt itt:

Ember, állat, hogy halad?

 

Elmondtam, hogy mikor járunk,

Mikor mondom, hogy megyek.

Részeg, hogy dülöngél nálunk,

S milyen, ha csak lépkedek.

 

Miért mondom, hogy botorkál,

Gyalogol, vagy kódorog,

S a sétáló szerelmes pár,

Miért éppen andalog?

 

A vaddisznó, hogyha rohan,

Nem üget, de csörtet -- és

Bár alakra majdnem olyan

Miért más a törtetés?

 

Mondtam volna még azt is hát,

Aki fut, mért nem lohol?

Mért nem vág, ki mezőn átvág,

De tán vágtat valahol.

 

Aki tipeg, mért nem libeg,

S ez épp úgy nem lebegés, --

Minthogy nem csak sánta biceg,

S hebegés sem rebegés!

 

Mit tesz a ló, ha poroszkál,

Vagy pedig, ha vágtázik?

És a kuvasz, ha somfordál ,

Avagy akár bóklászik.

 

Lábát szedi, aki kitér,

A riadt őz elszökell.

Nem ront be az, aki betér.

Más nyelven hogy mondjam el? 

 

Jó lett volna szemléltetni,

Botladozó, mint halad,

Avagy milyen őgyelegni?

Egy szó – egy kép – egy zamat!

 

Aki «slattyog», mért nem «lófrál»?

Száguldó hová szalad?

Ki vánszorog, mért nem kószál?

S aki kullog, hol marad?

 

Bandukló mért nem baktat?

És ha motyog, mit kotyog,

Aki koslat, avagy kaptat,

Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, ami suhan,

S nem csak a jármű robog,

Nem csak az áradat rohan,

S nem csak a kocsi kocog.

 

Aki cselleng, nem csatangol,

Ki «beslisszol», elinal,

Nem «battyog» az, ki bitangol,

Ha mégis: a mese csal!

 

Hogy a kutya lopakodik,

Sompolyog, majd meglapul,

S ha ráförmedsz, elkotródik.

Hogy mondjam ezt olaszul?

 

Másik, erre settenkedik,

Sündörög, majd elterül.

Ráripakodsz, elódalog,

Hogy mondod ezt németül?

 

Egy csavargó itt kóborol,

Lézeng, ődöng, csavarog,

Lődörög, majd elvándorol,

S többé már nem zavarog.

 

Ám egy másik itt tekereg,

-- Elárulja kósza nesz --

Itt kóvályog, itt ténfereg.

Franciául hogy van ez?

 

S hogy a tömeg mért özönlik,

Mikor tódul vagy vonul,

Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,

Hogy mondjam ezt angolul?

 

Aki surran, mért nem oson,

Vagy miért nem lépeget?

Mindezt csak magyarul tudom,

S tán csak magyarul lehet...!

 

Firenze 1984. X. 12.

Ugyan Ő sem veszi észre az okot, de szépen csokorba rendezi s versben tárja elénk nyelvünk sokszínűségét.

 

Észrevettem azt is, hogy az alapvető szent cselekedetekkel kapcsolatban is hasonló a bőség. A nap vagy a hold járásával, a csillagok, csillagképek, a Tejút ismeretével kapcsolatos rokon szavaink számosak. Úgy érezhetjük, hogy a lehulló szirmokat ismerjük, s tudjuk, kihez tartozik. Pusztán az a feladatunk, hogy merjük a száraz, lehullott részekből felismerni s azonosítani az Élőt. Olyan ez, mint a régészet. Összehányt csontokból kell megmondani, hogy melyik kihez tartozik. Az útmutatást Adorján megadta, s ha merünk szakítani önnön kisszerűségét ránk erőltető áltudományos világgal, magasba szökkenve ismét megláthatjuk e vad, buja rét szépségeit. Aztán újra elmerülhetünk az adatok tengerében, hogy az elmélethez ezen áltudományos grémiumnak megfelelő bizonyítékokat szerezzünk. Hogy az Égbe szökelljünk, újból parázzsal kell, etessük táltos lovunkat, még ha meg is pörkölődünk közben.

 

Miután megláttam e rendet a maga bujaságában, észrevettem, hogy alig zavarosabb a rét látványánál, mégis tökéletes harmóniát áraszt. Elkezdtem besorolni szavainkat, gyökeinket feltételezhető eredetük alapján. Merészen alkalmaztam az elöl vagy hátul képzett mássalhangzóink szabad változtathatóságát hasonlóképpen, mint amikor az ember kirakós játékot kezd s kupacokba gyűjti a feltételezhetően közeli elemeket. Ez ugyan nem jelent végleges megoldást, mivel sok megfeleltetést kell egyeztetni, de jó kiindulási alap. Így Adorján útmutatásait követve a jelen nyelvtudományokkal ellentétes világ tárul elénk s a merev szögletességgel ellentétben egy arányos, életszerű törvényszerűség bontakozik ki. A mechanikus szemlélet helyébe egy biológiai teljesség lép, s innentől ez az Életet leírni képes törvény jobban hasonlít egy fára, mint egy jól szervezett könyvtár polcain tárolt információhalmazra.

Nyelvünket, annak szerkezetét tehát egy Fához hasonlítanám. Úgy vélem a Kazinczy-féle nyelvújítás, mivel értetlenül állt az amorfnak tűnő szabályossággal szemben (pedig ekkor már Bólyai is közölte meglátásait) a kornak megfelelő, germanizmussal átszőtt, szigorú rendbe kívánta nyomorítani nyelvünket, elfeledtetve annak sokszínűségét, eredetét. Ne gondoljuk azt, hogy csak velünk esett meg ez a csúfság. Európa népei már sokkal korábban áldozatul estek a sötétség, értetlenség s az uniformizálási törekvéseknek. A népeket uralni kívánó vezetők új rendet adtak ősnépeinknek. Kiválasztottak egy-egy, a területükön beszélt nyelvet és ennek használatára kényszerítették a környező, leigázott népeket. Leginkább a latin nyelv egyházi használata s ennek erőltetése pusztított máshol Bizánc ortodox papi nyelve vagy keleten a szanszkrit. Amennyiben itt nyugaton nem lázad a reformáció ez ellen (s a török nem védi meg e reformátorokat) ma nem e csodás ősi nyelven cserélünk eszmét. A kiválasztott közlési forma gyakorta az urak nyelve volt, a szabályokat ők adták s sokszor merevségük tükröződik az adott nyelv szabályrendszerében. Máskor külön szerkesztett nyelvvel igyekeztek megkönnyíteni a közlésfolyamatokat, a kereskedelmet. Olyan szervesen, burjánzva, élve viszont egyetlen közösség sem virágoztatta nyelvét, mint a magyar s, ha távoli vidékekre tévedt is szépségét megőrizve emelte az ott élő rokonnépek szellemiségét. Szerencsénk volt, mert akkor is, mint ma az uralkodni vágyók primitívnek gondolták ősi nyelveinket s így nem törődtek vele s az így túlélhette az évszázadokat, s évezredeket.

Adorján útmutatása alapján megváltoztattam az igazságomat s ebben a jelenleg regnáló „elit” is megerősített. 180 fokos fordulat után közelebb járok az igazsághoz. Tükörvilágban élünk s a tükör nem ereszt át valódi fényt. Szükséges néha mögé nézzünk. Amint megtanultam Adorjántól (Cser Ferenc, Darai Lajos is ezt az elméletet vallják s erősítik, érdemes írásaikat tanulmányoznunk), eleink eredetét nem kell, távoli országokban keressem, megértettem, hogy itt fejlődtek, élték mindennapjaikat, itt tökéletesedtek és értették meg a világot s tanították törvényszerűségét gyermekeiknek. Évezredek óta. Korábban azt hittem, hogy ez a bölcsesség már réges-rég kikopott a magyarból s talán csak az ősi iratok mélyén akadunk rá foszlányaira. Ma másképp gondolom s látom, hogy ma is él. Lehet, hogy összekuporodva egy sarokban, de Él s Lélegzik. Látszik, hogy megmozdult s lassan kinyújtja elgémberedett tagjait. Az Elme megmozdult. Ezt érzem az utóbbi időben, azóta, hogy figyelek rá. A második világégés előtt s még utána is hosszú évekig munkálkodott az itt élőkben s adott tartást apáinknak. Csak a legutóbbi évtizedek elmebaja kívánja „végképp eltörölni”. Félni nem kell, ez nem fog nekik sikerülni.

 

Magyarország első katonai térképezése

 

Amint megértettem, hogy Teremtőnk kettős természetének ismerete a maga teljességében vezérelte őseinket, akik értették a köztük Élő összetartó erőt, a Szerelmet, a világ Rendjét is. Ez a megértés szülte mindennapjaikat, szervezte életüket, adott tervrajzot településeiknek s az országnak. Hímelvi népek az Atyaisten teremtő erejében, az Energia mindenhatóságában hitten a Hím teremtőerő beavatkozásának, gyermekének tekintették az „élettelen” anyagból, Földből kicsírázó, növő településeinket. Mivel e hímelvi gondolkodásmód az utóbbi ezer esztendőnkre jócskán rányomta bélyegét, sőt a „nagy egyszerűsítők” által túlharsogottan, településneveink e hímelvi gyakorlatot követve az Atya aDta vidékekről beszélnek. Kör-men-d nevében is ez az Atyaközpontúság sejlik át. A Kör Mén aDta város. Káld is ekként neveztetett. Régebbi településneveink inkább a Boldoganya nevét hordozták. Így neveztetett SAB – ARI -A -nak a későbbi hímelvi elnevezéssel SAM – BOT – EL (ahol SAM a szem, BOT a hímségi jelvény, EL az élet maga). Adorján szerint a „sab” a „bes” fordítottja. Ez a csodálatos kettősség ősnépeinknél mindig is létezett. Élőben, de sosem túlhangsúlyozva sem egyiket, sem másikat. Az utóbbi évezred az, amelyik túlharsogta az Atya szerepét. Kiölni mégsem tudta a magyarból az Anyaisten, a Jó Isten tiszteletét. Mindig visszacsempészte azt, s ha ma csak holmi Máriaságban is, de továbbél a lelkekben. Gyakorta kérdezett ismerőseim, hogy ki is adott számukra kenyeret, az anyjukat említik. Ilyen kérdésekkel könnyebb rávezetni őket a Jó Isten fogalmának magyarázatára, hisz Anyánk Ő s megtartónk.

Nemrég került kezembe Magyarország első katonai térképe. A török hódoltságig ismeretlen volt az európai hiénák számára Magyarország. Boldogasszony ölét sérteni nem volt szabad. Ezzel tisztában volt a pápa, de a nyugati fejedelmek is. Az Országot, a Szent Ko(ö)r O(A)nát nem lehetett megszentségteleníteni, hisz fiai ezzel tisztában lévén bármily támadást visszavertek. Csak később, mikor fiai ólomként süppedtek az anyagba, tudta Európa értetlen nyugati fele meggyalázni a Szent Ölét. Miután a török szerződés értelmében visszaadta az Országot megindult a terület teljes kifosztása. A kifosztáshoz persze útvonaltervek kellettek. E térképeket a Habsburg készíttetett jó száz évvel a török hódoltságot követően. Feltűnő volt számomra, hogy a rajta jelölt településneveink milyen másként, sokszor tisztábban érthetőek voltak, mint manapság. Az is szembeötlő, hogy ma rengeteg az „ésszerűség” kedvéért összevont település. Így ma már alig emlékeznek rá, hogy Szombathely több apró településből nőtte ki magát. A régi településneveink szinte hasonló mintázatot mutatnak, mint amit Adorján a Balaton körül fedezett fel. Szerinte a Balaton, mely valóban lapos, palatus szent helye volt a Kárpát-medencei népeknek, akik mint manapság a nagy Égisten Fiának, Napunknak, Pálunknak áldoztak. Ősnépeink elterjedtek az egész Kárpát-medencében, mint vadvirágok a réten. Volt ugyan egy-egy kiválasztott hely, amely akár az adott ősnép „székhelye” is lehetett, nem vitatom (úgy gondolom, hogy ősi vérmegye rendszerünk is ezt az elvet tükrözte), de az a merevség, melyet korábban tanítottak, miszerint az egyes vezérek a Dunántúlon mások a Tisza felső folyásánál foglaltak volna helyet, tarthatatlan. Az időrendiségről, hogy az egyes ősnépeink mikor virágoztatták fel a vidék életét szólni nagyon nehéz. Hivatalos történészeink vélnek felfedezni időrendiséget az avar vagy a hun folytonosságban, de ezt is sajnos csak külföldi forrásokra hivatkozva teszik s elintézik azzal az itteni forrásokat, hogy akkor még a magyarok nem éltek itt. Elgondolásukat cáfolni nem kívánom, de érzem, hogy tévúton járnak. Téves az az elgondolás, hogy a magyarok a megyer törzsről kapták volna nevüket s talán az is, hogy ők hajtották végre az un. Honfoglalást. Az utóbbi időben meggyőződésemmé vált, hogy honfoglalóink elsősorban a kabar és kazár elemekből álltak főként türk vezénylet alatt. Érthető, hisz az arab terjeszkedése éket vetett kelet és nyugat közé és a népeket mozgásra késztette. Mivel a Kárpát-medencei népek amúgy is békés földművelők voltak s az utóbbi évszázadokban gyakran estek áldozatul feltörekvő nyugati rablóhordák fosztogatásainak szívesen látták a keleti végek kunjait, s kabarjait a harcossá lett besenyőkkel egyetemben, hogy megvédjék az országot, rendreutasítsák a napnyugati népeket s lehetőséget teremtsenek a királyság újjászervezésére. Érdekes, hogy a szála (zala) népének területén milyen sok kabar nevű falu található: Bak, Zalabaksa, Pakod, Koppány stb. Ezen harcos kabarokat feltételezésem szerint a nyugati határvédelmi feladatával bízták meg, mint ahogy Vasban a besenyőket. Itt mutatom be azt a listát, melyet ebben a katonai térkép mellékletei közt találtam. Botladozón kommentálom Adorján besorolása alapján. Érdekes, hogy ez alapján az egyes településnevek hova sorolhatók s az is, hogy a szlávnak mondott elnevezések gyakran pontosabban fejezik ki a település hovatartozását.

 

Zala vármegye

Alliban­fa	Alibán­fa	Alibán­fa	Zala	Zala	Pannon (Ban – Nab, Ali – Élő)
Alsó Lendva	Lendva	Alsó­lendva	Zala	Lendava, SLO	Jász (Len – Lán – Ján – Jand – Ava – Aba)

 

(folytatás a mellékletben)

 

Visszatérve nyelvünkre szerkezetében a kőkor, bronz majd vaskori eleink nyelveinek szerkezetét megőrizve integrálta önmagában a hajdan volt itt élők gyökkészletét, megőrizve a gyökökből képzett szóbokrokat. Alig vesztett el ez a csokor egy-egy szirmot ellentétben a Kárpát-medencétől egyre távolodó népeinkkel, akik nem csak a szavakat vesztették el, de azok értelmét is szűkebbre vették s az ésszerűség is kiveszett szavaik csoportosításából (pl. a K-R gyök köré nőtt szóbokor mind a németben, mind az angolban csenevész). A szavakat már csak megegyezés szerinti értelemben használják, élő összefüggésrendszert nem lelnek az egyes elemek között.

Mint mondtam kezembe akadt e térkép s észrevettem, amit Adorján meglátott a Balaton körüli települések neveiben, ugyanaz érvényes szinte az egész országra. Egyrészt a természet látható rendje jelenik meg (a folyók, az élővizek mentén terjednek őseink) a települések elhelyezkedésében másrészt a településnevek a teremtés két résztvevő erejének neveit rejtik, vagy a kiáradó erő vagy a befogadó gyengédség ihlette neveiket. Természetesen mindez az adott ősnép jellemző gyökkészlete alapján érthető meg. Érdemes lenne felmérni az egyes ősnépekhez tartozó települések számát s a mintázatot, amint a Kárpát-medencében elhelyezkednek. Érdekes összefüggéseket várok a sűrűség s az eloszlás tekintetében. Valószínűleg a sűrűbben elhelyezkedő, azonos őstörzshöz tartozó településneveink kirajzolják az adott őstörzsünk származási helyét is. Érdemes lenne e származási helyet összevetni egy korabeli vízrajzi térképpel, hisz Adorján szerint más és más környezetet részesítettek előnybe. A besenyők például vízi életmódot folytattak, ezért települtek nagy folyóink árterei közelében, például a Rába-közbe vagy Vas megyébe, Sopron közelébe.

Ami a települések elhelyezkedését illeti eleink amúgy is gyakran a folyók és mellékágaik mellé települtek. Ez meghatároz egyfajta faágszerűséget is. A települések közepén gyakran található domb vagy kis tó, esetleg mindkettő. Mivel az emberek régen nem utaztak mérföldeket, kis falujuk volt számukra a világ, itt élték meg a teljességet s gyakorta a szomszéd faluból házasodtak. Amikor egy település túlnépesedett az itt élők közül néhány család odébb alapított települést. Észrevehető, hogy egy ún. leányfalu vagy új falu épül a közelében. Gyakorta ez a hármasság észlelhető egy-egy bekötőút végén. Az ún. Szentháromság egysége ebben is tükröződik: az anya, az apa s fia falu hármasságában, s mint a rózsafüzéren a gyöngyök úgy létesülnek az újabb települések, terjed az adott közösség kultúrája, nyelve, tudománya, világról alkotott felfogása. Eleink előszeretettel települtek a mellékfolyók völgyeibe, hisz az ilyen település kevésbé feltűnő, jól védhető s az északi, délre tekintő lankák mezőgazdasági művelésre kiválóak.

További összefüggések is fellelhetők csak el kell merülnünk eleink emlékeiben. Érdemesnek gondolom e térképet hasonló összefüggések felfedezésére.

 

Jelenlegi szűkebb környezetem, Szombathely ősi térképét szemlélve látható, hogy a Perint, illetve a Gyöngyös mentén, mint gyöngyfüzérek sorakoztak azok a kis települések, amelyek ma ezt a szélesre hízott várost alkotják. Ma is emlékeznek még egyesek az ősi városrészekre. Szent Márton Sav(b)ariától keletre fekszik s szerintem a Márton a felkelő napot idézi s a középkori történet csak kései legendaszövés eredménye. Itt a folyó mellett élt Szőlős népe, mely szintén a napról, de a szála népe napjáról, Fiú-istenéről kapta a nevét. Aztán lejjebb állt Hermán, de tudnak Pecsenyés, azaz besenyő városrészről is. Olyan az ember érzése, mintha ez a terület is a Dunántúl szent helyeihez tartozna s ezt tudva eleink minden rétege igyekezett volna itt „képviseletet” fenntartani.

Szent helyeinktől amúgy is hemzseg e tér s ‹›honfitársaink›› mégis az El Caminot járják. Az eredetet, a „nagy egyszerűsítők” tüntették el, letarolták s régészeink sem merik bevallani egy-egy ősi település fellelésekor annak magyari voltát. A Pilis palócaink ősi szent helye, barlangjaival Istenanyát, az Örök Nőiséget, Bódogasszonyt megidéző csoda, de akármerre kutakodunk az országban mindenütt a Világszülő (Fényszülő) Boldogasszony szobrait (út menti szobrok), szent forrásait leljük meg. Érdemesnek találnám, ha mindenki a maga szűkebb hazájában felfedezné ősi szent helyeinket. Sok helyet azért nem lelünk, mert a későbbi szentélyek is erre épültek s ma a lopásokra hivatkozva elzárják előlünk. Ki kell nyittatni a helyi plébánossal! Azért írok erről, mert manapság az a tendencia, hogy azért, hogy a helyi, saját feltöltődésünket adó szent helyekről megfeledkezzünk, egy-egy kitüntetett helynek túlzott jelentőséget biztosítanak: Pilis, Csíksomlyó stb. Ezek ráadásul utazást, helyváltoztatást igényelnek s persze a ráfordított költség nem biztos, hogy kifizetődik (inkább csak a turizmust felfújóknak hoz a konyhára). Ahogy a gyógynövények is akkor hatnak igazán, ha magunk szedjük, ráadásul a saját környezetünkben, úgy a szent helyek ereje is ott a legerősebb, ahol élünk. Kutassuk fel ezeket a helyeket, hisz hemzseg tőlük az ország! Jómagam nemrég akadtam rá Kallósdra, egy Árpád-házinak hazudott körtemplomra, mely ősisége hősibb korokba vezet. A magyarok országának ősi keresztény világába.

 

Az is érdekes, hogy az innét elszármazó népeink (jelenleg cseh, tót, lengyel, lett, litván, észt, ukrajnai, ruszin stb.) más arányban őrzik ősi népeink gyökkészletét s a ma germánnak mondott nyelv is számos kun és avar elemet őriz. Alapvető élelmiszereinket, tevékenységeinket, szent cselekedeteinket megnevező szavainkat kezdtem vizsgálni a környezetünkben élő népek ma használatos nyelvében. Érdekesnek találom, hogy egy-egy szlávnak hazudott ősnépünk mely őstörzsünk gyökkészletéből képezi ezeket a meglehetősen ősi szavakat. A búzát az északibb népek egy része ugyanezzel az alapgyökkel nevezi PS-enyicának. Mindkét szó, a ma magyarnak mondott nyelv és pl. a lengyel vagy szlovák nyelv szava is a bes-enyő őstörzsi gyökből vezethető le. Az árpát viszont e népek a jász eredetű „jar” gyökből képzi s nevezi jarno-nak. Érdekes, hogy ezen népek mindkét gabonánkat „nőnek” ismerik (ps-enyica, jar-no).

 

Utószó

 

Elnézést kérek a tisztelt olvasómtól, ha e rövid tanulmány még kiforratlan s néhol kapkodó. Oly nagy az örömöm, hogy Magyar Adorján útmutatásai szerint megsejtettem valamit abból, amit Ő tökéletesen s tisztán látott. A kép, amit felvetítek pusztán segítség, hogy ősi világunkat megérezzük, hisz az utóbbi időben oly sokan beszélnek erről, hogy az átlagember elbizonytalanodik s túlzó magyarkodásnak érezve hárítja magától ezeket a gondolatokat. Pedig ezek nélkül a szép, építő gondolatok nélkül továbbra sem lesz jövője Európának s benne a Kárpát-medence magyarságának.

Igyekszem a jövőben a felvázolt területekkel mélyrehatóbban foglalkozni, hisz ezek egyike is rengeteg kutatási feladatot adhat. Minden erőmmel azon leszek, hogy az a szent szó:

MAGYAR

ismét dicső fényben tündököljön úgy itthon, mint a nagyvilágban egyaránt.

 

Melléklet:

 

Zala vármegye településjegyzéke az I. katonai térképezés idején

 

Allibanfa, Alibánfa, Alibánfa, Zala, Zala – Pannon (Ban – Nab, Ali – Élő)

Alsó Kút Fey, Kutfej, Kútfej, Zala, Zala, Lovászi része – Kun

Alsó Lendva, Lendva, Alsólendva, Zala, Lendava, SLO – Jász (Len – Lán – Ján – Jand – Ava – Aba)

Alsó Szent Erzsébeth, Szent-Erzsébeth, Alsószenterzsébet, Zala, Zala Besenyő (Er – Úr, Zseb – Bes fordítottja, Et – Ád – adás, az adott teremtő adta vidék)

Alsó Sziagy, Szilvágy, Szilvágy, Zala, Zala – Szála

Alsó és Felső Dörgicse, Dörgics, Alsó-, Felső, Alsódörgicse, Felsődörgicse, Zala, Veszprém Őstörök (Dörög – Hím Égisten, Icse – Íke, Éke, Fia, Teremtménye – az ún. szláv népeknél gyakori végződés, «kicsinyítő» képző

Also Őrs, Örs, Alsó-, Alsóörs, Zala, Alsóörs, Veszprém m – Kuruc (Őr – Úr, S – aS – aZ – «névutónk»)

Andrashida, Andráshida, Andráshida, Zala, Zala – Őstörök (An – Az – Égen lévő, fenti, dr – dor, dör, as – az, hid – kid ? – teremtménye – összekötője, a földi léttel kapcsolatot tartó?)

Andriancz, Andreicz, Andorhegy, Vas, Andrejci, SLO – Őstörök

Aracs, Aracs, Balatonarács, Zala, Veszprém, Balatonfüred része – Szári (A Racs, a Cár fordítottja, Ras, Raz, Réz)

Aszszu Fő, Aszófő, Aszófő, Zala, Aszófő, Veszprém – Jász ((J)asz)

Baacs, Bács, Bácsidűlő, Zala, Veszprém, Káptalantóti – Besenyő

Badacsony, Badacson-Tomaj, Badacsonytomaj, Zala, Veszprém – Besenyő (Bota Son – A Botos Fia)

Badlicsan, Badlicsán, Zalabárdos, Zala, Badličan, HR – Besenyő (Bot)

Baglad, Baglád, Baglad, Zala, Zala – Kabar (Bagol ád – Bagoly adta)

Bagod, Bagod, Alsó-, Felső-, Bagod, Zala, Zala – Kabar

Bagonya, Bagonya, Bagonya, Zala, Bogojina, SLO – Kabar (Bag anya)

Bakk, Bak, Bak, Zala, Zala – Kabar

Bakonak, Bakonák, Bakónak, Zala, Bukovnica, SLO – Kabar

Baksa, Baksa, Zalabaksa, Zala, Zala – Kabar

Banotha, Hidvig, Bánuta, Bánuta, Zala, Banuta, SLO és (Hidvég, Lendvahídvég, Zala, Mostje, SLO) – Pannon

Barabas, Barabás, Kerkabarabás, Zala, Zala – Avar

Bathorhely, Bárhely, Bárhely, Zala, Zala – Besenyő – később Avar? (Névmódosulás)

Batik, Batyk, Batyk, Zala, Zala – Besenyő

Becs, Becz, Béc, Zala, Zala, Letenye része – Besenyő

Becsehely, Becsehely, Becsehely, Zala, Zala – Besenyő

Bedehaza, Bödeháza, Bödeháza, Zala, Zala – Besenyő

Belatincz, Bellatincz, Belatinc, Zala, Beltinci, SLO – Palóc

Belicze, Belicza, Belica, Zala, Belica, HR – Palóc

Benkowcz, Benkovecz, Zalabenkő, Zala, Benkovec, HR – Pannon

Berdöcze, Bördöcze, Bördőce, Zala, Iklódbördőce – Avar

Bessenye, Besenyő, Zalabesenyő, Zala, Zala – Besenyő

Bezered, Bezeréd, Bezeréd, Zala, Zala – Besenyő

Bisztricze, Bisztricze, Alsóbeszterce, Zala, Dolnja Bistrica, SLO – Besenyő

Bogdanovecz, Bogdanovecz, Károlyszeg, Zala, Bogdanovec, HR – Kabar

Boldogfa, Boldogfa, Zalaboldogfa, Zala, Zala – Palóc

Bonczod Földe, Boncszodfölde, Boncodfölde, Zala, Zala – Pannon

Borke, Borke, Borke, Zala, Borke, HR – Avar

Borsffa, Borsfa, Borsfa, Zala, Zala – Avar

Botthfalwa, Botfa, Botfa, Zala, Zala, Zalaegerszeg része – Besenyő

Bozay, Bazsi, Bazsi, Zala, Veszprém – Besenyő

Bratianecz, Bratyanecz, Bratóncz, Murabaráti, Zala, Bratonci, SLO – Avar

Bratonicz, Bratoncz, Murabaráti, Zala, Bratonci, SLO – Avar

Breze, Brezje, Nyíresfalva, Zala, Brezje, HR – Avar

Brezowcz, Brezovicza, Lendvanyíres, Zala, Brezovica, SLO – Avar

Bucsata, Bucsota, Bucsuta, Zala, Zala – Besenyő

Bánok Szent György, Szent-György, Bánokszentgyörgy, Zala, Zala – Pannon

Bér, Szalabér, Zalabér, Zala, Zala – Avar

Canisa, Kanisa, Nagykanizsa, Zala, Nagykanizsa – Kun

Captalomfa, Káptolonfa, Káptalanfa, Zala, Veszprém – Kabar

Comarom varossa, Komárom, Kiskomárom, Zala, Zala – Kun

Csathár, Csatár, Csatár, Zala, Zala – Őstörök

Csederhaza, Csederhaza, Csiderháza, Zala, Zala, puszta volt Szalapa szomszédságában – Őstörök

Csehocz, Csehovecz, Csehlaka, Zala, Čehovec, HR – Kazár

Csehy, Csehi, Kiscsehi, Zala, Zala – Kazár

Csehy, Csehi, Sümegcsehi, Zala, Zala – Kazár

Csemeder, Csömödér, Csömödér, Zala, Zala – Kun/Magyar

Cserencsocs, Cserencsócz, Cserföld, Zala, Črensovci, SLO – Szári

Csernye Főlgje, Csernefölde, Csörnyeföld, Zala, Zala – Szári

Csescsincz, Csesztjanecz, Hétház, Zala, Čestijanec, HR – Szemere

Csesztreg, Csesztreg, Csesztreg, Zala, Zala – Szemere

Csobáncz, Csobáncz, Csobánc, Zala, Veszprém, Gyulakeszi – Besenyő

Csopak, Csopák, Csopak, Zala, Csopak, Veszprém – Besenyő

Csukovecz, Csukócz, Drávasiklós, Zala, Čukovecz, HR – Kazár

Csááktornya, Csáktornya, Csáktornya, Zala, Čakovec, HR – Kazár

Csébb, Cséb, Zalacséb, Zala, Zala – Besenyő

Csécsan, Chrechan, Cseresznyés, Zala, Črečan, HR – Szemere

Czirkowlejan, Czirkovlyán, Drávaegyház, Zala, Cirkovljan, HR – Szári

Dabroncz, Dabroncz, Dabronc, Zala, Veszprém – Besenyő

Danics Karmacs, Karmacs, Karmacs, Zala, Zala – Őstörök, Kőrös

Dedecs, Dedes, Lendvadedes, Zala, Zala – Őstörök

Dekanocz, Dekanovecz, Dékánfalva, Zala, Dekanovec, HR – Kún

Deklesin, Deklesin, Murahely, Zala, Dokležovje, SLO – Kún

Demefölde, Dömefölde, Dömeföld, Zala, Zala – Kun/Magyar

Dobra, major, et minor – Besenyő

Dobronak, Dobronak, Lendvavásárhely, Zala, Dobrovnik, SLO – Besenyő

Dobrowa, Dobrava, Alsó-, Alsódomború, Zala, Donja Dubrava, HR – Besenyő

Dobry, Dobri, Dobri, Zala, Zala – Besenyő

Domasinecz, Domasinecz, Damása, Zala, Domasinec, HR – Kun/Magyar

Dragoszlawecz, Dragoszlavecz, Delejes, Zala, Dragoslavec, HR – Őstörök

Drasimelecz, Drasimerecz, Dezsérlaka, Zala, Držimurec, HR – Őstörök

Draskocz, Draskócz, Ligetvár, Zala, Draskovec, HR – Őstörök

Ederics, Ederics, Pusztaederics, Zala, Zala – Őstörök

Ederics, Ederics, Balaton-, Balatonederics, Zala, Veszprém – Őstörök

Egyekuta, Egyeduta, Egyeduta, Zala, Zala, Letenye része – Magyar (Egy – Megy)

Esztregnye, Esztregnye, Eszteregnye, Zala, Zala – Őstörök

Eötvös, Ötvös, Ötvös, Zala, Veszprém, Dabronc része – Besenyő (Ő Töv(b) – fordítottja Bot-os)

Felsső Szent Erzsebeth, Szent-Ersébeth, Szenterzsébethegy, Zala, Zalaegerszeg része – Besenyő

Felső Králocz, Králócz, Felsőkirályfalva, Zala, Gornji Kraljevec, HR – Kőrös

Felső Mihalovecz, Mihalyevecz, Felső-, Felsőmihályfalva, Zala, Gornji Mihaljevec, HR – Magyar

Felső Őrss, Örs, Felső-, Felsőörs, Zala, Felsőörs, Veszpém – Avar, Őstörök?

Fergetincz, Ferketincz, Alsóferencfalva, Zala, Ferketinec, HR – Avar (Ferketen – Krisztus avar neve)

Filerith Falu, Feritfalu, Csentevölgy, Zala, Čentiba, SLO – Palóc, Avar ?

Filocz, Filócz, Filóc, Zala m, Filovci, SLO – Palóc

Füröd, Füred, Balatonfüred, Zala, Balatonfüred, Veszprém m – Avar

Gaborháza, Gáborjánháza, Gáborjánháza, Zala, Zala – Kabar

Galambok, Galambok, Galambok, Zala, Zala – Káli/Kőrös

Ganyicza, Ganicsa, Lendvarózsavölgy, Zala, Gančani, SLO – Kun/Magyar

Garabancz, Garaboncz, Garabonc, Zala, Zala – Kőrös

Gardinovecz, Gardinócz, Muragárdony, Zala, Gardinovec, HR – Kőrös

Gerse, Gelse, Gelse, Zala, Zala – Kőrös

Gibina, Gibina, Murafüred, Zala, Gibina, SLO – Kabar

Ginterhaza, Göntérháza, Göntérháza, Zala, Genterovci, SLO – Kun/Magyar

Githe, Gétye, Gétye, Zala, Zala – Kun

Globoko, Sztanetincz, Sztanetinecz, Határörs, Zala, Stanetinec, HR – Kál/Kőrös

Gorda Lakos, Lakos, Cserta-, Csertalakos, Zala, Zala – Kőrös

Goricsan, Goricsan, Muracsány, Zala, Goričan, HR – Kőrös

Goricsicza, Gorichicza, Goricica, Zala, Goričica, HR – Kőrös

Gosztolya, Gosztola, Gosztola, Zala, Zala – Kazár

Gotthan Lakossa, Lakos, Alsó-, Felső-, Felsőlakos, Zala, Gornji Lakos, SLO – Kun/Káli

Grabrownyik, Grabrovnik, Gáborvölgy, Zala, Grabrovnik, HR – Kőrös

Guljacs, Gulacs, Nemesgulács, Zala, Veszprém – Káli/Kőrös

Gumilicza, Gumilicza, Lendvaszentjózsef, Zala, Gomilica, SLO – Kun/Magyar

Gutor Földe, Gútorfölde, Gutorfölde, Zala, Zala – Kun

Gyertyanos, Gyertyános, Zalagyertyános, Zala, Gaberje, SLO – Kőrös

Gyulakeszy, Gyulakeszi, Gyulakeszi, Zala, Veszprém – Őstörök

Györök, Györök, Balatongyörök, Zala, Veszprém – Kőrös

Hahót, Hahót, Hahót, Zala, Zala – Kun

Hegjmagas, Hegymagas, Hegymagas, Zala, Veszprém – Kun

Hemusocz, Hemusócz, Henisfalva, Zala, Hemusevec, HR – Kun

Henye, Henye, Pető-, Petőhenye, Zala, Zala – Kun

Herbatfa, Herbátfa, Szepetk, Zala, Zala, Pókaszepetk része – Kőrös

Hernye, Hernye, Hirtelen, Zala, Hrnje, HR, Királylak része – Kőrös

Hlapicsina, Hlapichina, Lapány, Zala, Hlapičina, HR – Palóc

Hlapsina, Zsabnik, Békásd, Zala, Žabnik, HR – Palóc/Besenyő névmódosulás népességbeli változást is jelöl?

Hodosany, Hodossán, Hodosány, Zala, Hodosan, HR – Kun

Hornyék, Hernyék, Hernyék, Zala, Zala – Kőrös

Hosszu Falu, Hosszufalu, Lendvahosszúfalú, Zala, Dolga Vas, SLO – Palóc (falu – pálu? A fal áll!)

Hotiza, Hoticza, Murarév, Zala, Hotiža, SLO – Kun

superior Hrastyan, Hrasán, Felső-, Drávacsány, Zala, Gornji Hrasčan, HR – Kőrös

Háshagy, Hashágy, Zalahashágy, Zala, Zala – Kazár

Ignicze, Igricze, Zalaigrice, Zala, Zala – Kun

Iklod, Iklod, Kerkaiklód, Zala, Zala – Kun

Inferior Rastyan, Hrasán, Alsó-, Felső-, Harastyán, Zala, Donji Hraşčan, HR – Kőrös (A kroát őrzi itt is az ősibb nevet – H(k)(a)ra – San a Köröző Son (Fiú) – a gyermek szavunkkal azonosnak ítélem.)

Istvand, Istvánd, Lesencze-, Lesenceistvánd, Zala, Veszprém – Besenyő? (Is – T(a)v – An = Ős Tav Anya aDta település? Hmmm.)

Istvandy, Istvánd, Zalaistvánd, Zala, Zala – Besenyő

Ivanowecz, Ivanócz, Drávaszentiván, Zala, Ivanovec, HR – Pannon (I Ban)

Iwancz, Iváncz, Zalaivánd, Zala, Ivanci, SLO – Pannon

Izsakocz, Izsakócz, Murasziget, Zala, Ižakovci, SLO – Kazár

Jakab Fa, Jakabfa, Lendvajakabfa, Zala, Zala – Kun (Jak Aba? Kaj – Kíj?)

Jalsowecz, Jalsócz, Erzsébetlak, Zala, Jalsovec, HR – Jász

Jozecz, Josecz, Szentistvánlak, Zala, Zala – Jász

Jurcsarcz, Jurcsócz, Györgylaka, Zala, Jurčevec, HR – Kőrös

Kaczalak, Kaczorlak, Kacorlak, Zala, Zala – Kazár

Kanyavaár, Kányovár, Kányavár, Zala, Zala – Kun

Kapcza, Kapcza, Kapca, Zala, Kapca, SLO – Kabar

Kapolcz, Kapolcs, Kapolcs, Zala, Veszprém – Kabar

Kapolna, Kápolna, Lentikápolna, Zala, Zala – Kabar

Kapornok, Kapornak, Nagykapornak, Zala, Zala – Kabar

Karacsonszigeth, Karácsonyfa, Mikekarácsonyfa, Zala, Mikekarácsonyfa vagy (Sziget, Kis-, Kissziget, Zala, Zala) – Kőrös

Karos, Karos, Zalakaros, Zala, Zala – Kőrös

Karácsonfa, Karácsonyfa, Mikekarácsonyfa, Zala, Zala – Kőrös

Kehida, Kehida, Kehida, Zala, Zala, Kehidakustyán – Kun

Kemend, Kémend, Kemendollár, Zala, Zala – Kun

Keszthely külvárosa vulgo Polgar vaross, Polgárváros, Keszthely-, Kiskeszthely, Zala, Zala, Keszthely – Palóc (Pol – Gar = Körforgó Fény, a galicianerek kezdik magukat fényhozóknak hívni, átvételük a palócoktól eredhet. A városi népesség bizonyos körei megvetéssel éltek a vidéki életmódot folytatókkal szemben. A tudás kopottságának következménye, elkülönülés, önzés, kiválasztottság érzésének elharapózása...)

Keszthely, Keszthely, Keszthely, Zala, Zala – Kazár (Gest hely. A HELI szerintem tisztást, fényes helyet jelentett. Ebből alkotta a brit a holy, szent szavukat.

Kis Apathy, Apáthi, Kis-, Kisapáti, Zala, Veszprém – Besenyő (Boti – A Boté)

Kiss Csernecz, Csernecz, Kiss-, Csernec, Zala, Zala, Muraszemenye része – Szári/Száli

Kiss Falud, Kisfalud, Kisafalud, Zala, Veszprém, Mindszentkálla része – Palóc

Kiss Görbő, Görbő, Kis-, Kisgörbő, Zala, Zala – Kazár/Kőrös

Kiss Komarom, Komárom, Kiskomárom, Zala, Zala, Zalakomár – Kazár/Kun

Kiss Őrss, Kiörspuszta (Badacsonyörs, Zala, Veszprém) – Szári (Örs – Örös = Ó Rus – Réz)

Kissocz – Kazár

Komahaza, Kamaháza, Kámaháza, Zala, Kamovci, SLO – Kun...

 

Végül: Rég elmentek búcsúszavai

Idézetek halála után a családhoz érkezett néhány levélből:

 

László Gyula, neves régészünk:

„Ennek a levélnek egyetlen oka, hogy lerójam tiszteletemet az ősz táltos előtt… szétválaszthatatlanul ötvöződik benne a képzelőerő szépsége és a mítosz sorsszerűsége, Vörösmarty világa ébred újra könyveiben…”

A már csak a sírhantját találó levélből:

„…Teljes tisztelettel hajlok meg az Ön kora előtt, hiszen ősvallásunk Matuzsáleme… A csillagos ég káprázni kezd az Ön csendes szavú tanítása nyomán és a füvek, fák, állatok és emberek is, mint megtestesült mítosz vesznek körül. Eszembe se jut kérdezni, hogy mindez honnan tudható – olyan szép. Ilyenkor a krónikás hallgat bennem és az ember elandalodik…”

 

Vajay Szabolcs Svájcban élő történész Magyar Adorján fiához írt leveléből részlet:

„Édesapád életműve valóban figyelemre méltó és nemcsak a fiúi kegyelet, de általános érdek is indokolja közzétételét… Atyád, …. Az ethnoszociológia egyedi rögzítésével alkotott nagyot.”

 

Szabó Zoltán, Amerikában élő református pap, ki hosszú éveket töltött hittérítőként azon a vidéken, amely – Magyar Adorján műve alapján – ősi vándorlásaink nyelvi és műveltségi behatása alatt állott, ott öt nyelvet elsajátított, s már hosszú évek óta egy olyan ötnyelvű szótár készítésén dolgozott, mely bizonyítja a fentieket, – a következőket mondja: Hiszem, hogy a könyv nemcsak néprajz, művelődés és öntudatébresztő történelmi valóság, hanem a jövőre mutató eligazítás, célkitűzések forrása. Így mind szellemi síkon, mind földi vetületében nemzetvédelem, amelynek úgy kell minden magyarhoz egyéni és közösségi életében hozzátartoznia elválaszthatatlanul, akár a saját lélegzete. A magyar ősnyelv virágait is csokorba szedi Magyar Adorján. Tanúbizonyságot tesz ezzel annak tökéletes fejlettségéről. Amit ő műveltség alatt ért, az az emelkedett szellem, amely a magyar nyelvet létrehozta és ugyanúgy, mint a magyar földművelő nép egyéni és közösségi életmódját és minden alkotását.

Az Egy-Isten hitű magyar „hit és regevilág” megelőzte, helyesebben ősforrása volt (a nyelvhez hasonlóan) más népek, vagy levált népek ilyen irányú fejlődésének, de ezek már nem rendelkeztek a megfelelő szellemi emelkedettséggel, hogy a hasonlatul használt természeti jelképek mögött megragadják az elrejtett lényeget. Sikert kívánok a könyv mielőbbi teljes megjelenéséhez.” Másik levelében: „Valaha voltak koronaőrök. Magyar Adorján művével akarja magyarságunk szellemi tartalmára felrakni a koronát annak valódisága bebizonyításával. Jobban félthető és őrizendő tehát, mint egy korhoz kapcsolódó koronaékszer, mert örökkévaló szellem munkája világlik belőle: az élettel soha meg nem szűnő, szellemi síkon megjelenő munkája. És az alkotás mindig új tud lenni és ősi, mint az élet maga!

 

Békássy Zoltán ref. esperes (Zombor) így ír a családnak: „Most, tegnap kaptam egy magyarországi hivatalos kiadványt, a MAGYAR HÍREKET! Ebben igen meglepő dolgot olvastam. A cikket kimásolva mellékelem. (Magyar Hírek XI. Évf. 9. sz. 1987. május 3.-i száma 11. oldalának hitelesített másolatát mellékeli, mely a szarvasi leletről ad hírt.) Nagyon megörültem néki és végtelen sajnálom, hogy Adorján Bátyám nem érhette meg ezt a híradást. De tudta és bizonyos volt benne, hogy ennek be kell következnie és fény derül az igazságra.

Nemcsak az igazságra, hanem arra, hogy ő valóban korát meghaladó polihisztor-tudós volt és kutatásai, következtetései, elemzései és megállapításai színtiszta igazak. Nem ábrándozások, nem „délibábos romantika”, nem is elfogultság, vagy soviniszta-nacionalista avagy irredenta gondolatok és ténykedések, hanem tudományos és történelmi igazságok. Igen büszke lenne és megelégedett, még akkor is, ha ez ügyben az ezzel foglalkozó tudósok és most sikert ért régész nem is ismeri az ő régen hangoztatott, terjesztett, kinyomtatott eredményeit…

Most Csabának (Magyar Adorján fia) gratulálok Édesapja igazolása és igaza bizonyítékán. Láthatják, hogy nem „álmodozó” volt, hanem igenis alapvetően gondolkozott és munkálkodott.

Szeretnék ez alkalommal néhány szál virágot helyezni sírjára és bekeretezve, üveg alatt, vagy kőbe vésett igazolással ékesíteni síremlékét ezzel a szöveggel és megjegyzéssel: Ő volt az első, aki ezt kimunkálta…”

A MAGYAR NYELV

A TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁSOK EGYIK LEGNAGYOBBIKÁRÓL

A TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁSOK EGYIK LEGNAGYOBBIKÁRÓL

MAGYAR ADORJÁN (47-48. sz. levél)

Manapság általános hiedelem, hogy a magyarok Ázsiá­ból jöttek és hogy körülbelül 1000 évvel ezelőtt nomádokként vándoroltak Európába. Ezt iskolákban is így tanítják. Ami azonban csak újabb kitalálás, amiről egyetlen régi följegyzés sem tud semmit. Alapítója pedig, természetesn nemmagyar, vagyis Wamberger Herrmann, író és keleti utazó volt. Miután azonban az elmélet Ferenc-József császár politikájának igen megfelelő volt, Wamberger nem csupán Bécsbe rendeltetett, hanem igen kedves vendégként, császári ebédhez is meg lett híva. Ami nem is történt hiába, mivel – holott ő ezelőtt inkább azon véleményen volt, hogy Árpád honfoglalói törökök voltak – ám bécsi tartózkodása után már másképen írt, vagyis mindinkább úgy, hogy a magyarság lényegét az Árpáddal bejöttek képezték, akikhez már ezelőtt csatlakozott valami kevés finn-ugor elem. Valamint hangoztatta, hogy a magyarság “par excellence keveréknép” és hogy “a mai magyarság vérében az ősmagyarságnak már egy csöppje sincsen”. Amivel szemben embertanilag kimutatható, hogy a magyarság ma is 98 százalékban egyöntetű faj, valamint nyelvészetileg is, hogy nyelve szintén egyöntetű európai ősnyelv, amelybe csak a kereszténység fölvételével, majd az osztrák uralom alá kerülés után keveredett kevés de fölösleges, ki is küszöbölhető idegen elem.

Ámde Wamberger Bécsből nem csupán a legnagyobb dicséretben részesült, hanem a császár magyar nemességet is adományozott neki, miután ő a magyarosan hangzó Vámbéry Ármin nevet vette föl.

Utóbb a császár titkos parancsai folytán – amelyeket a császár által kinevezett, többnyire magyarországi betelepített német közoktatási miniszterek mindig készségesen teljesítettek – ezen elméletet a volt osztrák-magyar tudósok sohasem fogadták el. Csakhogy Wamberger a maga elméletéről több könyvet írt, amelyek a császár és a „magyar”-nak nevezett, de a valóságban osztrák fiók-kormány által pártfogolva lettek terjesztve, más nyelvekre lefordítva, amely könyvekben a magyarság ázsiai, sátoros, nomád eredetű, de eredeti jellegét már elveszítette, keveréknépként tüntetve föl, a magyarság és a történelmi igazság legnagyobb kárára. Így terjedett ez elmélet el, mesterséges úton, de amelyen, természetesen, minden osztrák és német sovinista kapva-kapott, annak dacára is, hogy a komoly tudományban ismeretes, miszerint a magyar nyelv a finn-ugor nyelvcsaládba tartozik, hogy a magyar nép fajilag is e népek rokona és hogy az egész magyarság Európa egyik legjellegzetesebb szorgalmas földművelő népe. Mi több, a németek utóbb már azzal sem elégedtek meg, hogy a magyarság török nomád eredetű legyen, hanem még iskolakönyveinkben is azt kezdték tanítani, hogy a magyarság mongol eredetű. Amely egész elmélet ily nagy fölkarolása és terjesztése pedig azért történt, mert az osztrák császári hatalom ebben a magyarság kiírtását célozó politikájának legjobb megokolhatását látta.

Hogy viszont a magyarság ázsiai eredetéről egyetlen történelmi nyom vagy följegyzés sincsen, ezt egyszerűen agyonhallgatták. A vége az lett, hogy idővel a magyarságnak a nyelvészetben és embertanban nem járatos része, vagyis nagy többsége is e tévtant elfogadta, mivel minden oldalról ezt hallotta, iskola és sajtó útján is terjesztve, sokszor még tetszetős, romantikus színben is föltüntetve.

A tényállás azonban az, hogy a magyarság, ugyanúgy mint a finnek, észtek és a baszkok, Európa árjaelőtti lakosságának fönnmaradott része, ami történelmi, nyelvi, néprajzi és embertani adatokkal pontosan kimutatható. A magyarság tehát eredeti őshelyén, a nehezen járható hegységek által körülzárt, tehát jól védett Kárpát-medencében, mindennemű viszontagság és későbbi betelepítések ellenére is mindmáig fönnmaradott.

Hogy a magyar nyelv szókincse is az európai nyelvekkel közelebbi rokonságban van, mint a törökkel, ez is arra használtatott föl, hogy a magyar nyelv „keveréknyelv”-nek legyen föltüntetve, amelynek úgyszólván minden szava innen-onnan tevedőtt össze. Holott igen könnyen kimutatható, egyrészt az, hogy a magyar nyelv szavai egymással a legokszerűbb (leglogikusabb) összefüggésben vannak, – ami keveréknyelvben lehetetlen, mivel heterogén elemek között összefüggés nincsen, – másrészt az is, hogy ahol a magyar szó valamely árja szóra hasonlít, ott az illető szónak kimutathatólag, mindig ősalakja él a magyarban, elváltozott alakjai, származékai találhatók másutt. E rövid cikkben ezt kimutató táblázatokat nem hozhatok, de elégis itt nehány példát fölhoznom:

 

Magyar: kő, régi magyar: ka, ke, kú, mai tájszólásos: kű.

Magyar: kemény.

Szláv: kamen = kő.

 

Nos, igen régi ős-szavak mindig egyszótagúak. A magyar kő, ka, ke, kú nem csupán egytagú, de csak két hangból álló. Az ősember számára a kő főtulajdonsága: keménysége volt, ami egyébként teljesen helyes is, mivel a legkeményebb, amit ismerünk, a gyémánt is: kő. Ezért képezte a magyar ősnyelv a kő nevéből kemény szavunkat. Kétségtelen tehát, hogy a szláv kamen = kő szó, mivel már kéttagú és öt hangból álló szó, ezért csak későbbi fejlemény, illetve a kemény szó származéka lehet. Ezenkívül a magyar kő és kemény szó között okszerű hangzás és jelentésbeli összefüggés van, holott a szláv kamen és tvrdo = kő és kemény szavak között a hangzásbeli összefüggés hiányzik, amiszerint tehát a két szó nem egymásból fejlődött, mint a magyarban. Ősnyelvünkben a szavak egymással hangtanilag is összefüggenek, keveréknyelvekben ellenben nem, mert ezekben a szavak véletlen folytán kerülnek egymás mellé, nem származnak egymásból.

A magyar víz, finn vete, szláv voda, német Wasser = víz szavak egymás hangtani rokonai (v-z, v-t, v-d, v-sz), ámde itt is azt látjuk, hogy a magyar szó még egytagú, mind a többi pedig kéttagú, négy vagy öt hangból álló, amiértis utóbbiak későbbi fejlemények kell legyenek. Ezzel szemben a török nyelvben úgy a víz, mint a kő neve egészen más alakú: szu és tas = víz és kő. Ha tehát a magyarok Ázsiából jöttek, miképen lehetséges, hogy a vizet, követ nem úgy nevezik, mint a törökök, hanem az európaiakhoz hasonlóan??? Avagy ama „nomád magyarok” Ázsiában sem vizet sem követ még nem ismertek, ezeket csak itt Európában ismerték meg és egyik nevét a németektől, a másikét a szlávoktól vették át? Avagy talán az európaiak nem ismertek-e még vizet és követ és ezek nevét a nomádokként érkező magyaroktól vették-e át? Nem képtelenség-e az ilyesmi? – Az, de elhallgatható. Aminthogy el is hallgattatik. Pedig minden nyelvész előtt ismeretes dolog, hogy műveletlen nép ha valamit más, műveltebb néptől átvett, annak egyúttal nevét is átvette.

Mi tehát a fönti dolog elhallgatott megfejtése? Az, hogy mind e szavak Európa őskorából származnak és az, hogy a magyarság európai ősnép lévén, épen nálunk a víz és kő még egytagú neve maradott fönn.

Mindenesetre az így teljesen okszerű, egyszerű következtetés, de természtesen elhallgatható.

Továbbá: Műveltségi szó csak természeti ős-szóból származhat, sohasem megfordítva. Például: víz természeti ős szó, de vízvezeték műveltségi szó. Lehetséges-e állítanunk, hogy a víz szó a vízvezeték szóból származott volna? Ép ésszel nem, bizonyára. És mégis, hogy a császári, wambergeri elméletet megmentsék, még ilyet is állítottak! Birtokomban egy „tudományos” cikk, amely pontosan ugyanilyet állít, vagyis a magyar hártya szót a latin charta = papiros szóból származtatja. Pedig a magyar hártya szó vékony, bőrszerű valamit jelent, de emellett még teljesen specializálatlan természeti szó, mert jelenthet úgy állati, mint növényi, valamint mesterségesen előállított hártyát, mint például filmet is. Rokona a magyar kéreg szó, amely szintén bőrszerű de vastagabb dolgot jelent. Viszont kétségtelen, hogy a magyar hártya és a latin charta szó egymásnak úgy hangtani, mint jelentésbeli rokona is. Ámde a magyar hártya szónak a kéreg szó is közvetlen rokona (h-r, k-r). Sokan gondolkoztak már azon, miért nevezik Erdélyben a fából készülő vizeskorsót kártya néven? Pedig ez igen világos: Azért mert régi nyelvünkben a kártya szavunknak kéreg értelme volt, és mert az ilyen korsó régen fakéregből készült, ugyanúgy mint a kászú, amely fakéregből ma is készülő edény. De hogy hártya szavunk nyelvünk ősrégi saját szava, ezt nem csak az bizonyítja, hogy nyelvünkben számos hangtani és jelentésbeli rokona van (holott az idegenből átvett szavak a nyelvekben egyedül állanak, rokontalanul), hanem még az is, hogy északi rokonnépeink nyelvében is kerta = kéreg, amellyel azonban pontosan egyezik az olasz corteccia (korteccsa) = kéreg. De ezenkívül a németben is Kork, a szlávban kora = kéreg, amely utóbbi kettő meg azonnal korsó szavunkat kell eszünkbe juttassa, amely edény pedig, amint láttuk, régen valóban fakéregből készült! Holott Ázsiában, a törökben a kéreg neve kabuk, tehát egészen más szóalakú.

De más alakú a török gisa = hártya szó is. Viszont ez utóbbi török szót illetőleg a következő megjegyzést kell tennünk: E török gisa szó hangtanilag azonos a magyar kászú = fakéregből való edényt jelentő szóval, amiszerint e magyar szó eredeti értelme kéreg kellett legyen. Mindkét szó pedig hangtanilag azonos a szláv kozsa = bőr szóval: g-s, k-sz. k-zs. Miutánpedig kétségtelen, hogy a törökség gisa szavát nem vehette a szlávból, eszerint kitűnik, hogy e szláv szó is a törökből származik, – miként számtalan más szláv szó is a törökből vagy tatárból – vagypedig közvetlenül a magyarból.

Ámde ismeretes az is, hogy a régi egyiptomiak a papirusz növény vékony hártyáját használták írópapirosként, amely növény nevéből a mai papiros szó is származik. Utóbb ugyanez anyagot a görögök, majd a rómaiak is használtak írópapirosként. Ezt azonban a rómaiak charta, harta néven nevezték, a görögök pedig hartesz, kartesz néven, amely nevek a legpontosabban a magyar hártya szóval, de meglehetősen a finn-ugor kerta szóval is egyeznek. Miután pedig e magyar és finn-ugor szó még ős-szó, amely természeti dolgot jelent, a görög és latin szó ellenben igen késői műveltségi szó, amely már az írástudást is föltételezi, eszerint tehát csakis e görög és latin szó származhatott a magyar hártya szóból. De hát miként volna ez lehetséges, ha a magyarok csak 1000 évvel ezelőtt jöttek volna Európába?!

Történelmi bizonyítékok?

Hogy a magyarok Ázsiából jöttek?

Hol van erről följegyzés? Hol van ennek egyetlen történelmi bizonyítéka?

Embertani bizonyítékok?

Heinrich Winckler, német anthropologus, a breslaui egyetem tanára, a Magyarországon végezett tanulmányairól írja, hogy a magyarság embertani jellege ez: gömbölyű koponya a nép 98 százaléka, kerek arc, teljesen világos szőke hajzat, szürke vagy kék szem, kevés szakál és bajusz. Kiemeli, hogy tévedhetése kizárt dolog, mivel száz meg száz személyről vett, különböző vidékeken, embertani fölvételeket és méréseket. Miért tartja szükségesnek ezt kiemelni? Kétségtelenül azért, mert ő is kellett halljon azon császári elméletről, amely a magyarokat ázsiai török, nomád eredetűnek állítja! Hozzá teszi, hogy a magyarság között legföljebb 8-10 százalék barna egyén található, de ezek távolról sem feketehajúak, hanem csak barnák. (Holott hiszen az ázsiai nomád törökség szénfekete hajú és szemű.) Hozzáteszi még Winckler, hogy Kelet-Németországban, ahol a legszőkébb lakosság él, még ott sem találta a szőkék olyan magas számarányát, mint a tiszta magyar nép között. (Mi pedig beszélünk a „parasztszőke”-ségről. Miért? Azért, mert fekete hajú magyar csak a részben idegen eredetű magyar urak között van, vagy esetleg cigány eredetűek között!) Egy másik német tudós, Kollmann, azt írja, hogy a gömbölyűfejű, kerekarcú magyarság embertanilag teljesen azonos az igazi finnekkel. (Nem a hosszúkoponyájú és vöröshajú svéd származékokkal).

De mindez is elhallgattatik és a regényekben a magyar mindig rettentően harcias és fekete, nagybajuszú ázsiai! Amivel szemben a valóság az, hogy a magyarság óriási többsége szőke, békés és szorgalmas földművelő nép, amely hősies is bír lenni, de csak akkor ha hazája és családja védelméről van szó, ami után mindig visszatér a békés és szorgalmas munkához.

A tények előtt így omlik tehát össze egy bár sokszor tetszetős és regényes mezbe öltöztetett, de többnyire csak rosszindulatból, avagy tájékozatlanságból terjesztett, minden alapot nélkülöző elmélet.

*

Kivonatok Magyar Adorján „Az ősműveltség” című műve „Avar” fejezete, az avar várakról szóló részéből. (38. sz. levél.)

 

Ami itt csak röviden, hevenyében kiszedve és bizonyítás nélkül elmondva, ott pontos nyelvi, néprajzi s történelmi adatokkal bizonyítva.—

Ismeretes, hogy a régi németek az avarok gyűrűvárait Ring-eknek, régebben Hring-, Hiring-eknek nevezték, amely germán szó, ha némi értelemeltolódással is, de kering igénkből származott, mintahogy korong (a kerengő fazekas korong) szavunk is ezen kering egy régen megvolt korong kiejtéséből lett, minthogy ugyanezen igénknek karing változata is volt, amivel viszont karika szavunk függ össze. Valamint láttuk azt is, hogy az olasz-latin girare-gyrum (dzsiráre-gürum) forgást, kerekséget jelentő szavak is gyűrű (régen győr alakúan is megvolt) keletkeztek. Ezek kőrös őstörzsünk kultusz-szócsoportjából való szavak. Avar őstörzsünknél a kör, karika neve azonban vár, variga volt.

Láttuk, hogy különböző nyelvekben fönnmaradva, gart, Garten, gard, kart, (Stuttgart, stb.) város és kert értelmű szavak is a kör, kerek, kerít, kerítés, kert: azaz bekerített helyet is jelentő, kőrös szócsoportunkbeli szavainkból származtak. De ugyanúgy ezzel párhuzaban, származott vár szavunkból várt, várig (Kis-Várda helységnevünk) és ebből a szláv vrt, régebben vert, vart=kert szó is. (Bosznia régen magyar lakosságú részében viszont ma is áll Vares nevű város. De ejtődött varda szavunk régen k, g hangosan is, innen bereg és berek szavaink (Beregszász és Perk helységneveink), amelyekből viszont a ma már nemzetközi park szó származik, de másrészt a d hangos kiejtéséből a perzsa pardesz = kert szó is, amelyből azután a paradisum szó lett, amely szó eredeti értelme szintén kert volt. Említém, hogy avar törzseink mind tűztisztelők voltak, aminthogy tűztisztelők voltak elárjásodásuk előtt a perzsák, pártusok és parszik is.

Régi följegyzések nyomán (Az ősműveltség művemben, idézetekkel): Ami pedig az avarok nagy gazdagságát, kincseit illeti: náluk a más népek fizette adózásokat, hadisarcokat, zsákmányt, a folyók homokjából mosott aranyat, bányászott aranyat, ezüstöt, ékköveket, nem osztották szét a fejedelem és főurak között, hanem mindez a nemzet közkincse maradott és csak közcélokra használtatott, de ékesítette részben a nagyszerű kagáni palotát, részben pedig ennek földalatti kincstárában őriztetett. (A kagáni palota egyúttal az örök – szent – tűz szentélye is volt.) Igen természetes tehát, hogy az oly hatalmas nemzet amilyen az avar például Baján fejedelme idején volt, amelynek még a bizánci császár is magas évi adót fizetett, nagymennyiségű kincset halmozott föl. Ismeretes az is, hogy Magyarország földe régen aranyban, ezüstben, ékkövekben, részben rendkívül gazdag volt. Följegyzések szerint: Miután Nagy Károly az avarokat legyőzte és kincseiket elrabolta: a frankok, akik azelőtt szegények voltak, most gazdagokká lettek. Miután pedig ezután Nagy Károly a hadjáratot tovább nem is folytatta, ebből kitűnik, hogy hadjárta sem volt tulajdonképen más, mint a kincsek elrablása.

Térképeken a városokat ma is szokás karikákkal (avar szóval varigákkal jelölni.

– Annyi mindenesetre tény, hogy a körülkerített, körülbástyázott, körülfalazott helységeknél a több egymásban következő győr a védelem szempontjából igen hasznos volt, mivel ha az ellenség egyet be is vett, a védők a következőre vonulhattak vissza. A följegyzések szerint a magyarországi avarok főerődítménye kilenc győrből állott, amelyek közepében volt a kagáni palota. Ez azonban egyáltalán nem volt erődítmény mert védelmül a földből fölhányt bástyák: a győrök szolgáltak.

A legelső győr és a palota között köröskörül gyönyörű kert, avar szóval: perk, vagy park volt. Innen származik az olasz pergola, pergolato = virágos terrasz szó. Az avar kagánok (királyok) központi palotáját azonban szintén lépcsőzetesen emelkedő s földből, vályog – esetleg égetett téglákból épültnek kell tartanunk, legtetejükben nagy kupolával. Az ide mellékelt vázlatokon (említett művemben pontosan kidolgozott tusrajzok az 1 számmal jelzett egy Dél-Magyarországon ma is meglévő avar vármaradvány (Milleker Bódog nyomán). A 2, 3 számút magam láttam Boszniában (teljesen bozóttal benőve), a 4 számú Ausztriában (Nagy Károly idejében még Hunnia egy része) Obergänzendorf mellett áll (H. Fischer: „Weltwenden”.), mai neve Hausberg = Házhegy. Az avarok legnagyszerűbb vára azonban valahol a Duna-Tisza közelében állott, az, amelyet Nagy Károly parancsára teljesen a földig lerontottak, hogy nyoma se maradjon. E lépcsőzetesen a magasba emelkedő és minden lépcsőzeten edényekben virágokkal is ékes lépcsőzetek után maradott fönn párkány szavunk, amely a park szóval is azonosul és több Párkány helységnevünkben, továbbá az említett olasz pergola, pergolato szavakban is fönnmaradott. Viszont a győrök, földből lévén fölhányva: előttük árok volt, vízzel és veszedelmes hinárokkal, a sánc külső oldala pedig a fölmászást gátló tövises növényekkel beültetve. Az ezek között nehezen előre törő ellenséget föntről nyilazhatták.

A latin cupola szó: műveltségi szó, tehát késői származék. Őse a régi magyar hupolag és finn kupla = hólyag. Ilyen kupolás párkányvárakat őseink már történelemelőtti őskorokban is emeltek. A bronz föltalálói is, még a Cölöpépítményes Korban, avar őstörzseink voltak, ők ezt boronuz néven nevezték. A cupola, hupolag, kupla szavak rokona: kupa, kupak, kupac, kobak, koponya; a törökben kapak = kupak, födő, födél. (De ezek kabar őstörzsünk szavai.)

A vízen úszó hólyag (hupolag) ugyanolyan félgömbalakú, amilyenek az avar kupolák is voltak. Ezek váza bronzcsövekből készült és a ma úgynevezett „Máriaüveg”, németül „Marienglas”, azaz gipozpát üvegszrű, átlátszó tábláival, lemezeivel volt borítva. Ugyanazt nevezték németül „Jungfrauglas” = szűzüveg-nek is és ez a régibb neve, de mivel Mária is: szűz, azért lett a kereszténységben: Máriaüveg. Hártyaszerű voltával jelképezte a membrana virginalist, vagyis a szűzhártyát. De jelképezte a szűzességet még azért is, mert abszolut tűzálló, amiértis ahol tűzállóságra van szükség, üveg helyett ilyen „szűzüveg” lemezt ma is szokás alkalmazni. Őseinknél a tűz (miként a tűzes Nap is) hímségként volt fölfogva, de a szűz-üveg a tűznek ellenáll. Van szintelen átlátszó szűzüveg és van piros, kék, zöld, sárga, valamint szinejátszó (szivárványos) is, amiértis az avar várak hupolaga nem csak átlátszó, de a napfényben gyönyörűen csillogó és színes, színejátszó is volt, ugyan olyan, mint a szappanbuborék, mint a szappan-„hupolag” is. Őseinknél minden edény, minden üreges valami, minden negatívum is, nőiségként volt fölfogva, és így tehát a hólyagszerű kupola is. Miként a szappanbuborék a múlandóság jelképe ma is, habár oly szép, csillogó színes is, úgy a női szépség is: múlandó, s így az avar várpalota maga is (amely sohasem épült kőből) valamint ennek gyönyörű üvegkupolája is, csak addig állott amíg állandóan gondozták, mihelyt a rend fölborult, ellenség pusztított: minden tönkre ment, elmúlásba veszett. Az avar várak palotája, kastélya, tehát múlandó, átlátszó, magas de légies is volt. Innen a múló, tűnő, eltűnő valamit jelentő német „Luftschloss” = légvár szó. Ezt újabban irodalmilag fordítottuk „légvár”-rá, de ősnyelvünkben: illa, illava is volt a neve. Illava nevű városunk ma is van. Illavan régi nyelvben illó = tűnő értelmű volt ugyanúgy, mint ahogy eleven = élő, viszont halovan (halovány) = haló, mert a haló-van szóban a van szó ugyanaz, mint az árja nyelvekben: ist, est = van. A szumerben alava = szobor = álló; mert itt az n hang már lekopott. Párhuzam: latin sta = áll, statua = szobor.

De az avar várkupola tehát nem csak mulandó, tűnő, fénylő, hanem tündériesen szép is. Illó is = tűnő. Ime őseinknél Tündér Ilona a nőiséget megszemélyesítő istennő. Ő is tűnő, tündériesen szép, de illó, mulandó, könnyen eltűnő mint az élet, mint a női szépség, mint a szüzesség, mint a könnyen lehulló harmat, amely a napfényben szintén tündériesen csillog, de a nap fényétől, melegétől: eltűnik. (Fény, hő: mozgás: erőny: hímség.) Az Ilona név értelme: élet-anya: él-ona is. Él és ill szavaink majdnem azonosak.

Trója várát is a Szép Helenáért ostromolták, de Trója vára másik neve Ilion; hogy miért ez is, ezt a görögök már nem tudták. A görögök Trója várát sohasem ostromolták, ők csak görögországi ősnépeinktől (akik oda is kivándoroltak volt), akiket leigáztak, örökölték az ősi regét, amelyet a görögök csak hosszú lére eresztettek, de amely tulajdonképen „a szüzesség vára ostromlását” jelképező költői gyönyörű, de sokkal rövidebb rege volt. Megvolt a rege az egyiptomiaknál is, akik a várat Iluna néven ismerték (Spamer: „Weltgeschichte.” I. köt.)

Az avaroknál nagy virágkultusz volt; virág szavunk is tisztán avar szócsoportbeli szavunk (az árja nyelvekbe ez lágyult l-es palóc kiejtéssel ment át: flos, flor, Blume, az árja magánhangzókihagyás előtt filosz, filor, bilum f és b a v hanggal azonos.) Magától értetődő tehát, hogy az avar üvegkupola alatt mintegy ősi üvegháztan, rengeteg szebbnél szebb virág volt, amelyek gondozója az avarok szűz papnője volt, akinek szűzleány cselédei, a többi tűzpapnő is segített. (Az öröktűz papnői a rómaiaknál is mindig szűzleányok voltak.) A szűz főpapnő gondozta a kupola tetejéről csüngő nagy körcsilláron égő szent öröktűz olajégőit is. Erről is rengeteg, rengeteg sok megírni való volna még, de hogy győzzem! Művemben azonban ez is mind, mind megírva és száz meg száz adattal bizonyítva....

*

Nincsen tiszta képünk őseleinkről szóló legendák őseredetéről, jelképeink jelentéséről. Ezért hozom most az alantit:

 

CSABA KIRÁLYFI

71. sz. levél

 

Mivel fia, miként az én második fiam is, a Csaba nevet kapta, kivánom, hogy úgy Maga, mint majd ő is, tudja mindazt, ami őseinknél e névvel volt összefüggésben.

Csaba tulajdonképen besenyő személynév, amelynek jelentése üstököscsillag volt, de ami nem jelenti azt, hogy ugyane nevet, illetve szót, más őstörzseink is ne használták, ne értették volna. A szó eredetét a besenyő szócsoportunkban meglévő csupa (cs-p szóalak; a besenyő szócsoport az s, sz, z, zs, c, cs és a p, b, f v mássalhangzókból állott) szavunk képezte, amely szó sokaságot, de főképen szálak sokaságát jelentette. A besenyők nőelvűek voltak, náluk a nők uralkodtak, a családfő az asszony volt. Őseink szerint a sokaság, számosság, szaporaság: nőiségként volt fölfogva, de ugyanígy minden hajlékony szál is. (Szapora szavunk sz-p, szintén besenyő szóalakú, de szemcsék sokaságát jelentette; innen a latin suburra = homok szó.) Viszont csupa szavunk hajzatot is, azaz tehát hajlékony szálak sokaságát is jelentette. Őseink az üstökösök üstökét is, költőileg hajzatként fogták föl. (Párhuzam: latin coma = hajzat, sörény, cometa = üstökös.) Nyelvünkben zsup (zs-p) = szalmaköteg (tehát szintén hajlékony szálak sokasága.) De innen származott az olasz ciuffo (csuffo) és a szláv csuperak = hajtincs, hajfürt, szálcsomó, de ugyaninnen a német Schüppel (süppel) = szálcsomó is, amely szavakat tehát cs-f és s-p hangok képezik. Ide tartozó a szláv csupati = cibálni (cs-p, s-p), valamint a német Zopf (c-p) = hajtincs, hajfonat szó is, valamint a magyar csapat szó is, amely még emberek sokaságát is jelenti, vagyis a csupa szavunk rokona is. További ide tartozó a suba szavunk is, mert az ősi suba zabszalmából készült (a zab szára: szalmája, igen hosszúszálú) amilyet a Dunántúl magyar népe még nemrégen is használt és amely eső ellen tökéletesen védett, de meleget is igen jól tartott mert a szalmaszálak belül üresek, elzárt levegő pedig a legtökéletesebb hőszigetelő. Dunántúli regöseink énekeiben még mondva hogy „zabszalmából a köpenyünk.” (Csakhogy suba besenyő, köpeny, kabát meg kabar szó.)

Valószínűleg Atilla királynak valóban volt Csaba (azaz üstököscsillag) nevű fia, aki azután, a nagy hun birodalom összeomlása után, maradék híveivel Erdély hegységei közé menekült, de akire utóbb, épen e neve miatt, az üstökösökre vonatkozó regéket ráalkalmazták, ráköltötték.

A Csaba monda, röviden:

Az Erdélyben való megtelepedés után Csaba királyfi (másként Csaba vezér) nehány hívével elment Napkeletre, hogy az ott élő magyarokat rábeszélje, jönnének el és apja, Atilla birodalmát segítenének visszafoglalni. Ámde hosszú idő tellett el és Csaba, s övéi, már rég halottak voltak, mire azok elindultak. Úgyhogy ezalatt az Erdélyben megtelepedett székelyeket ellenség támadta meg. Ekkor a székelyek mégis Csabát, Csaba lelkét hívták segítségül és Csaba, szavukat a Másvilágon is meghallotta és vitézeivel az Égen végigvágtatva a székelyek segítségére jött, az ellenség pedig őket az Égen meglátván, rémülten menekült. Ámde évek múlva az ellenség ismét a székelyekre tört. Ezek most is Csabát hívták segítségül, ő ismét megjelent, az ellenség pedig most is elrémülve menekült. És így évek múlva harmadszor is.

Őseinknek még szabad regeköltése idejében a Tejutat elnevezték Fehér folyónak, Tejfolyónak, Mennyei Országútnak, Hadak Útjának és így Csaba Útjának is, mondva, hogy Csaba és harcosai háromszori vágtatása nyoma maradott meg az Égen.

Ezután kerekedtek csak föl a Napkeleten is élő (most már elég erősekké gyarapodott) magyarok és foglalták vissza Atilla birodalmát, valamint tették adófizetőjükké fél Európát. A följegyzések szerint a székelyek a Vérszerződés pontjait elfogadva, a honfoglalókkal egyenjogúakká lettek. Világos azonban, hogy mindez: ősi regékből, mondákból újraköltött rege. Tudjuk, hogy a hún birodalom kora és Árpád honfoglalása ideje között létezett itt a hatalmas avar birodalom is, de amit e Csaba-monda feled, avagy, költői szabadsággal, kihagy. Viszont Csaba égi tartózkodó helyeül a Mennyei Dunában (a Tejútban) látszó nagy, hosszú szigetet kell képzelnünk, amelyet népünk Mennyei Tündérországnak (a Földi Tündérország a Csallóköz szigete volt), Fehérköznek, Igazak Szigetének, Boldogok Szigetének is nevez, ahová csak az igazak lelkei jutnak el. (Innen később a Mennyország képzete is.)

A besenyők nyelvében tehát az üstökösök neve is Csaba volt és ebből lett a Csaba személynév. Az üstököst pedig azért nevezték Csabának, mert a besenyők nyelvében e szónak üstök, hajzat, sörény értelme volt. (Csupa, zsup, Zopf, ciuffo; de olaszul giubba (dzsubba) = sörény, de jelnt szőrös köpenyt, azaz tehát subát is.)

Dél-Arábiában létezett régen a hatalmas és gazdagságáról híres Saba, vagy Szába országa (sz-b, s-b), amelyet tehát valamely oda kivándorolt besenyő törzsünk alapított volt. (Másutt kimutattam, hogy ősnyelvünk egyik sajátsága volt az egytagú szavak megfordíthatása, valamint a többtagú szavak első szótagja megfordíthatása is; ami szerint besenyő vagy saba, szabír, szibír, szabin: mindegy volt.) Ismeretes hogy ezen Szába országban nagy csillagtisztelet volt, amiértis a latinban sabeismus = csillagtisztelet, csillagimádás. Ezen sabeus nép tehát egy besenyő törzs volt, nőelvű, amely királynők uralma alatt élt. Olvashatjuk pedig a Bibliában, hogy Sába királynője Salamon királyt meglátogatta volt.

Világos tehát, hogy a mindig visszatérő Csaba nem más, mint az üstököscsillag, de amiből kiderül még az is, hogy őseink nem csak azt tudták miszerint az üstökösök égitestek, hanem még azt is, hogy közülük sok, időközönként vissza-visszatér. Holott régen más népek, tudatlanságukban, ezen szokatlan égi jelenségek miatt rettenetes rémületbe estek, azok megjelenését nagy vész előjelének is tartották. Így volt ez még a középkor végén is, míg a tudósok az üstökösök mivoltát és visszatérő voltát is mégcsak nemis oly régen állapították meg. Holott ezért szól tehát mondánk úgy, hogy az idegen ellenség Csabát, azaz az üstököst az Égen meglátva, rémülten futásnak eredett.

Nos a régi csillagtisztelő Sába országa helyén, Dél-Arábiában, amelyet azonban ma már a sémita fajú és arab nyelvű vad beduinok árasztottak el, még ma is ott van Mekkában, ősidők óta, az Égből hullott „szent fekete kő” (a fekete szín volt kimutathatólag a besenyők legfőbb kultusz-színe), amely követ tehát leesett üstökösnek is lehetett fölfogni, mert a meteorok a Föld légkörébe érve kitűzesednek és maguk után az üstökösökéhez hasonló fényes sávot hagyva, hangos süvöltést hallatva (amit fiatal koromban magam is láttam és hallottam) esnek le. És íme: süvölt, süvít szavaink ismét tisztán besenyő szócsoportbeliek (s-v), holott ugyanezeknek a latinban, olaszban pontos megfelelője sibilare (szibiláre, sz-b) szintén = süvölteni. Márpedig mivel a görög sziderosz szónak egyaránt van vas és csillag értelme, ebből az is kitűnik, hogy az ősök igen jól tudtak az Égből hulló meteorok vastartalmáról. Csodálatos egyezés tehát, hogy a Szomáliában és Abessziniában élő őslakos és kámita fajú galla, más nevén oromo nép nyelvében betűszerint szibilla = vas. (E.Viterbo: Grammatica e diziuonario della lingua oromonica o galla”. Milano, Manuali Hoepli.) Ezen oromo nyelv pedig tisztán ragozó, mint a magyar és szótárilag a magyarhoz a töröknél közelebb álló. De vas szavunk (v-s) is a legtisztábban besenyő szócsoportunkbeli szó. Ki tudom pedig mutatni, hogy a besenyőknek mindig fejlett vasipara volt. Ugyancsak meglepő egyezés, hogy a görögök és rómaiak jósnői (nők!) is sibylla (szibülla) néven neveztettek, amihez tehető, hogy már a babiloniaiaknak is voltak ilyen jósnői, akiket viszont szaba néven neveztek (szintén sz-b). Említém, hogy a besenyők nőelvűek voltak. Követkehztethető pedig, hogy ezen szibülla jósnőknek a sűvöltő hanghoz avagy a vashoz valamilyen közük kellett legyen.

De kitűnik külömböző hagyományokból még az is, hogy vasiparukban a besenyők, amennyire ez csak lehető volt, valóban meteor-vasat használtak, mert az ilyen vas vegyileg igen tiszta, s így rozsdamentes is. Úgyhogy föltételezhető miszerint például kardokat is készítettek ilyen meteorvasból. Föltűnő pedig, hogy kard szavunknak is van besenyő szócsoportbeli megfelelője, s ez a szablya szavunk (sz-b), amely amellett, hogy a szabni, szabdalni = vágni, vagdalni igénkkel is azonos, de a vas szavunk megfordítottja is, mivel a v és b hang egymás rokona lévén egymással számtalanszor váltakozik is. Eszünkbe kell itt tehát jusson mondáink „Isten kardja”, amelyről az is mondva, hogy Égből hullott és megtalálója eleintén hozzá sem nyúlhatott, mivel tüzes volt. Világos tehát, hogy itt tulajdonképen meteorvasból készült kardot kell értenünk.

*

MEGYER

(Az ősműveltség 49. old. és a 73. sz. levél)

 

A Megyerről igen sokat kellene írnom, de most csak nehány szóval: Ez fiatal meggyfából (a tulajdonképeni magyar törzsek szent fája) készült és a Nap és egyúttal a hímség jelképe is volt. Vékonyabb végével a földbe szúrták le, míg vastagabb, azaz töves végére, fönt, szallagokat és virágokat kötöttek. A fölkötés módját schematicusan és metszetben e rajzocska mutatja. A szallagok valamint a botot körülvevő virágok: nőiségi jelképek voltak, ugyanúgy, mint a botot, azaz Megyert körülvevő körtánc is, mivel őseinknél minden kör, karika, gyűrű: nőiségi jelkép volt.

 

 

Magyar Adorján jegyzetei

*

Magyar Adorján családja jóvoltából alkalmam volt egész életét kitöltő kutatásainak bizonyítékaiba, hatvanhárom vaskos, kéziratos kötetbe tekinteni, azokat részben kijegyzetelni. Sajnos öt nap állott csak rendelkezésemre, s ez még a felszín érintésére sem volt elegendő, noha látástól-vakulásig olvastam e napokban jegyzeteit. Tudós csoportok összesített, évekig tartó munkájára volna szükség ezen anyagokat feldolgozni. A néprajz, nyelvtudomány, földrajz, régészet képviselőin túl számos egyéb tárgy szakértőire is szükség lenne.

Például, mint már korábban említettem:

Magyar Adorján a tenger szerelmese, s a hajózás mestere volt. A tengerfelszín változásairól készített pontos feljegyzéseket, s vont le fontos következtetéseket.

A különböző hajórendszerek készítésével, azok leírásával is foglalkozott.

Közel száz évet átölelő levelezése során a hozzá érkezett minden levelet megőrzött a borítékkal együtt. A világ minden tájáról érkező, régi bélyegek egymagukban értéket képeznek.

Az akkori világ minden kiemelkedő – hazai és küldföldi – szellemi egyéniségével levelezett; ezen levelek történelmi, s irodalomtörténeti értékek.

Feldolgozta az olasz tájszólások etruszk kapcsolatait.

Az albán népviselet őseredetével foglalkozott.

Huszárélményein át bepillantást nyerhetünk az akkori huszáréletbe.

Jegyzetkönyvei felsorolásakor érdeklődési körének teljes mélységébe tekinthetünk bele. Ezek feldolgozása és méltó értékelése nemzeti kötelesség.

 

FŐBB CSOPORTOK

1. Az ősműveltség – 6 kötet

2. Előjegyzetek – itt vannak a bizonyítékok! Töménytelen eredeti gyűjtés, 330 oldal. A jegyzetkönyv belső kemény táblái is tele vannak írva.

3. Jegyzetek 1978-ig: 63 kötet –

levelezések

címek

válaszok

4. Életrajz – 392 oldal

5. Csodaszarvas tanulmány 1948-1955-ig. Eredeti velencei papíron, 732 oldal

Gépelt másolat ment:

prof. Penomin Olga Újvidéki magyar tanszék

Tomory Zoltánné (Zsuzsa)

család

6. Magyar építőízlés 170 oldal, 1958-ban írta.

7. Egy 1939-ben elveszett, újrafeldolgozandó mű

8. Elméletem-füzet, 1978, Svájc, 94 oldal az ősműveltségről

9. A lelkiismeret aranytükre, 1975, Svájc, 132 oldal

10. Nibelung ének

11. Rovásírás

12. Szemle – nyomtatásban megjelent némely cikke

*

JEGYZETEK – 23 –

M. Adorján édesapja, Magyar Antal fiatalkori jegyzete – így nevelte fiait:

 

„Mondd ki mindig bátran amit gondolsz és mindig csak azt mondd ki amit érezel is, lelked mindig tiszta és szíved könnyű lesz.

Az elhallgatott igazság épen úgy megrontója minden szeretetnek, mint a kimondott hazugság.

Bárminő ember, ha őszinte, találhat egy olyanra, aki őt úgy amint van, szereti; de a hazug képmutatóban mindenki csalódik, ez mindig magára fog maradni. Mondd ki az igazságot. Betörik a fejed, de ha nem mondod ki, összetörik a becsületed.” 4234. old.

 

Levelesládájából:

 

Korának talán nincsen olyan neves egyénisége, kivel ne levelezett volna – hazánkban, s a külföldiekkel is.

Huszka József, Zajti Ferenc, Móra Ferenc, Cserép József, Herczeg Ferenc, Sebestyén Gyula, Szépvizi Béla, Baráthossy Balogh Benedek, Marjalaki Kiss Lajos, Imaoka Dsuicsiro, Munkácsi Bernát, Nagybányai Perger János, Tarkó Jenő, Hermann Ottó, Abdul Latif főmufti, Berhidj Bei és Vahidj Bei – követségi titkárok, Dr. Takács Zoltán, Verpeléti Kiss Rezső (Miskolc. Rovás, ásatás,) stb.

 

1392. old. Hódmezővásárhely perrel akarta hivatalosan megszerezni földjéhez való „elsőszülöttségi” jogát. Pesti Hírlap 1931. június 21. vasárnap. –

 

Dr. Brandtner Ferenc orvosnak írt levél: “…gyönyörűek lehettek a nagy ünnepségek (Szt. István, Bp. 1926) és bizony sajnálom, hogy nem láthattam, de hát én megvigasztalom magam azzal, amit képzeletben ma csak én egyedül láthatok: a Szt. István előtti még sokkal szebb ünnepek visszatérését. Az igaz természet ősi ünnepei!... Talán lesznek még egyszer ilyen ünnepek is! Talán a Margit Sziget lesz Ilona szigete.”

 

Tanító levél az ősvallással kapcsolatban, 1928. II. 14. – Szépvizi Balázs Bélának.

 

„… Amit önök most ősvallásnak neveznek, vagy sejtenek, nem állaná ki a tudomány kritikáját, sem a kereszténységgel való versenyt, mert az nem más, mint csupa meg nem értett maradvány, veszett fejszének még csak a nyele sem, csak buborék, amely a mély vízbe esett fejsze után felszáll és elpattan…” 170 oldal és még több – tanítani kéne!

Magyar Néprajzi Társaság Budapest X. Tisztviselőtelep, Elnök u. 13 – a “Villő” c. cikk kiadása (elfogadják a villő szót, mint magyar ősszót.)

Tanító szándéka szerette volna népünket nemcsak a magyar szógyökök kapcsolódásaira tanítani, de vissza szerette volna hozni nyelvünk lelkiségét. Ezzel foglalkozik a nagyon könnyen olvasható, megfontolandó alanti cikke:

BEVEZETÉS Az ősműveltség 3. old.

BEVEZETÉS

Az ősműveltség 3. old.

E művem először még egészen fiatalon, 25 éves koromban, 1911-1912. években írtam volt meg „Az Ősvallás” cím alatt, amely azonban még igen kezdetleges és tökéletlen mű volt, bár tárgya és tartalma már azon állapotában is őstörténelmünkről és ősműveltségünkről szólások értékes és eddig teljesen ismeretlen, új adata volt.

Miután azonban itt Zelenikán (Dél-Dalmácia) a velünk magyarokkal szemben ellenséges érzületű szerb nép között, vagyonom, sőt életem sem lehetett mindig teljes biztonságban, annál inkább nem, hogy háború kitörése is várható volt (1912-1913-ban a Balkáni háború), ami azután 1914-ben be is következett. Ezért az egész kéziratot egy, bár könyvalakba kötött másolatba leírtam azon szándékkal, hogy ezt Budapesten élő nagybátyámnak (Jaczkó Manó, honvédelmi miniszteri tanácsos) küldjem el megőrzésre, azon esetre, ha az eredeti kézirat itt elveszne. E másolatban a rajzokat, amelyek a szöveg magyarázatául, és ahhoz egyúttal bizonyító anyagul is szolgáltak, csak leegyszerűsítve és nem is valamennyit, vázlatosan készítettem meg. Hercegnovi (akkor Castelnuovo-nak nevezett) város közjegyzője által e könyv elejére hivatalos hitelesítést is tétettem, azért, hogy a könyv annak bizonyítékául is szolgálhasson, hogy ez a másolat 1914-ben készült, és hogy tehát mindazt, amit tartalmaz, én már 1914-ben tudtam. Szándékoztam tehát e könyvalakú másolatot említett nagybátyámnak megküldeni, amire azonban az első világháború kitörése miatt már nem került sor. Nekem be kellett vonulnom katonának, nagybátyám pedig meghalt. Úgyhogy a könyvnek még ma, 1958-ban, a második világháború után is, itt Zelenikán, birtokában vagyok. A két világháború közötti időben azonban készítettem e művemről még egy, sokkal jobban és érettebb elmével kidolgozott, javított másolatot szintén saját rajzaimmal illusztrálva, amelyet viszont nem sokkal a második világháború kitörése előtt Budapestre küldtem Pethő Tibor dr. törvényszéki tanácselnök barátomnak, aki a mű kiadatását vállalta volt, de amire meg a második világháború kitrése miatt már nem kerülhetett sor. Említett barátom a Magyarországot megszálló oroszok elől Németországba menekült, ahol nyoma veszett, illetve állítólag légi bombázás áldozata lett, a kézirat pedig vagy még Alsó-Gödön (Budapest mellett), barátom ottani házával együtt, amelyet szintén légibomba találat ért, valószínűleg elpusztult, vagy pedig már a kiadónál, Budapesten. Ugyanis Germarzné, született Jókay Lenke ismerősöm egy 1946. áprilisában kelt levelében (lássad a 35. sz. „Jegyzetek” füzetemben, a 6491. oldalon) azt írja, hogy a mű már egy kiadónál volt. E kiadót egy 1946. júliusában kelt levélben (lássad ugyanazon füzetemben a 6528. oldalon) Makkai Zoltán néven meg is nevezi, aki szerinte az oroszok és kommunisták elől szintén külföldre menekült. Budapesti címét is megadta, ami: „Üllői út 25. II. Emelet.”, amely címre írtam is, de levelezőlapom „Ismeretlen” jelzéssel visszaérkezett.

Ezért tehát most, 71 éves öreg koromban, hozzá kezdek e mű újbóli megírásához, még ha kétes is, hogy vajon be fogom-e fejezhetni. Az elveszett kéziratban megvolt pontos adatok, idézetek, rajzok, ábrázolatok, amelyek bizonyító anyagot képeztek, a kézirattal együtt elvesztek, de viszont ma az egészet sokkal rendszeresebben és okszerűbben fogom összeállítani tudni, mint régen, még fiatal koromban, úgyhogy bízom abban, hogy e jelen kéziratom, ha befejeznem még sikerül, állításaim helyes voltát ugyanúgy, avagy talán még jobban is bizonyítandja, mint az elveszett.

Művem eredetileg „Az Ősvallás”-nak címeztem volt, de már Pethő Tibor is tanácsolta volt, hogy azt helyesebb lesz „Az Ősműveltség”-nek címezni, amit most is helyesebbnek tartva, jelen művem is így címezem.”

Helyénvalónak tartom itt még a következőket elmondani:

Még 16-17 éves koromban ismerkedtem volt meg Désy Ferenc székely öregúrral, aki nekem először beszélt arról, hogy magyar őseink egyáltalán nem voltak olyan műveletlen nemzet, mint amilyennek őket főkép ellenségeink állítják, de amit az idegen befolyás alatt álló magyarok is már elhisznek, és hogy hiszen műveletlen népek nem tudnak írni, olvasni, holott őseinknek már a keresztény kor előtt is saját, gyönyörűen fejlett írásuk volt: a róvásírás. Ő mondotta volt nekem, hogy Csodaszarvas regénkről se gondoljam, hogy az csak amolyan költői, de naiv és valótlan rege, mert annak minden szava csak jelképezés, aminek értelmét azonban ma már senki sem tudja és hogy annak máig fönnmaradott alakja egy ősrégi, nagyszerű egésznek csak utolsó maradványa.

Tény pedig, hogy utóbb a Csodaszarvasról és mindarról, ami ez ősregével összefüggésben van, „A Csodaszarvas” cím alatt régebben egy cikket, utóbb pedig még egy terjedelmes könyvet is írtam.

Ő, Désy, mondotta volt nekem azt is, hogy a mi ősműveltségünk ezredévekkel régibb az árja és sémita népek keletkezésénél is, valamint ő mondotta volt nekem azt is, ne hinném, hogy ősvallásunk amolyan csak lóáldozatokból és holmi babonákból álló, barbár valami volt, amilyennek ellenségeink, a keresztény papság és a tudatlanok mondják, tanítják és hiszik.

A magyar nyelvből is magyarázott nekem akkor egyet-mást, amit azonban, még félig gyermekésszel, nem értettem és komolyan venni sem tudtam, később pedig az általa mondottakra visszaemlékezve, mindazt téves fejtegetésnek tartottam mert hiszen akkor még kevés nyelvismereteim voltak és én is az „ázsiai nomádság” elmélete befolyása alatt állottam, abban hittem. Holott ma belátom, hogy habár Désy állításai részben tényleg tévesek, de mégis egy ismeretlen, de nagyszerű valóság derengései voltak, amelyet ő székely őseitől, atyáitól örökölt. Úgyszintén észrevettem, hogy hiszen többi állításai is mindegy a kereszténység elfogadása következtében feledésbe merült, de ott az erdély havasok és erdőségek között, a világtól elszigetelve élő székely-magyaroknál homályos, és a kereszténység üldözése miatt csak titokban mégis még élő fogalomkör kezdő alapját, és ezzel kapcsolatban ősvallásunknak a hímelvűségén és nőelvűségén alapuló voltát bírta megállapítani, értve itt ősműveltségünknek csak szellemi, de nem anyagi és ipari részét. Művében bebizonyítva ezen kívül csak még annyit láthatunk, hogy a turániak, és ezek között a magyar nemzet is, ősrégi művelt népek, valamint, hogy a magyar nyelv is a semita és árja nyelveknél régibb, illetve hogy ősalakjában már eme nyelvek keletkezése előtt is megvolt. Hogypedig a Désy által megismert nyelvi jelenségeket bővebben bírta kifejteni és kimutatni, ezt elősorban is nagy nyelvtudásának (magyar, francia, angol, német, latin, görög és héber), valamint szorgalmas tudományos kutató munkájának is köszönhetjük. Hogy viszont mindezt én még tovább fejleszthettem, ezt én is ugyanígy elsősorban nyelvtudásomnak (kilenc nyelv), valamint kitartó munkámnak köszönhetem, habár nagyobb eredményt mégis csak azért értem el, mert az “ázsiai eredet” és “nomádság” téveszme voltát fölismerve, ezt teljesen elvetettem.

Megjegyzem itt még azt is, hogy fajunkat illetőleg a „turáni” elnevezést azért használom, mert ez már általánosan elfogadott, habár tudom, hogy fajunk őshazája nem a Turáni fennsík volt, hanem Közép-Európa Kárpát-medencéje, azaz tehát Magyarország területe. (Az ősműveltség 5.old.)

*

Magyar Adorján elmélete: Kárpát-medencei ősiségünk minden sorát áthatotta. Ki gondolná például, hogy a DNS képletét népművészetünk kebelében, a tulipán és liliom szára ábrázolásában találjuk meg?

Egyik kedves összegező írása a következő írás:

 

Hold és idő

Ezüstös Hold, aki mindig utazol,

A rózsámat nem láttad-e valahol?

Láttam, láttam csipkebokor tövében,

Ellenséges golyóval a szívében…

 

Népünk fölfogása is tehát a Holdat az utazás és örökös vándorlás fogalmával hozza kapcsolatba, aminthogy a Holdat költőileg ”az Ég vándora”-nak ma is szoktuk nevezni. Tény az is pedig, hogy a Hold járásával és szabályosan ismétlődő alakváltozásaival az ősök legfőbb időmérője volt.

Hold és halad, valamint kel, tovakel szavaink egymásnak közvetlen hangtani rokonai, mivel a h és k hang egymással majdnem azonos, a magánhangzók pedig egymással minden nyelvben igen könnyen váltakoznak. A finn nyelvben is kalteva = halad, menetel, de ugyancsak kalon az albán nyelvben is halad értelmű. Viszont a menés, utazás és az út egymással mindenkor eszmetársulásban volt. És íme: latin-olasz callis-calle = út, utca, ami a halad, kalteva szavakkal ugyanúgy azonosul, mint a magyar kel igével a görög kelendosz-út.

Népünk Hold helyett Hód-at is szokott mondani, ami meg a szláv hóda, hódati = jár, járni szóval egyezik tökéletesen. De a görögben is Hódosz = út. Pedig bizonyos, hogy a Hód név a Hold-nak csak kopott kiejtése. De, amiből következik, hogy e kopott kiejtés is őseinknél már igen régen megvolt, mert a szlávban és görögben valamikor, ezredévekkel ezelőtt, ez ment át.

A régiek Egyiptomban, Krétán, a görögök és a rómaiak, a Hold istenségét többekközött Mén, Menesz, Mendesz, Mín, Minosz neveken is nevezték, sőt a görögben mene = Hold. Mind, amely nevek viszont a mi népies mén = megy szavunkkal azonosak. Egyébként pedig ez északi rokonnépeink nyelveiben, a finnben, a vogulban is méne, míne. Mindamely szavak mén = hím-ló szavunkat is eszünkbe juttatják; a ló pedig az ősöknél a menés, futás jelképe is volt.

A föntemlített Mendesz név hasonlít a szintén nd-es kiejtésű német Mond szóra, holott úgy a tájszólásos-német Moon mint az angol moon is = Hold. De ugyanezen Mendesz név viszont betűszerint azonos a mendegél igénkkel.

A régiek a Holdat lóval, főkép fehér mén-nel is szokták volt jelképezni, amint ezt Fáy Elek tudósunk is fölhozza („A magyarok őshona.” Budapest, 1910. 189. oldal.): „Mén Holdisten még a késő-római császári érmeken is lovon ülve ábrázoltatik.” Sőt hozzáteszi Fáy, hogy valószínűleg voltaképen a ló tekintendő az istenségnek. Szerintem: az istenség jelképének.

Koldus szavunk is a Hold nevére hasonlít. A koldulás, koldusság pedig mindenkor a vándorlással, házról-házra, faluról-falura való járással, mendegéléssel is összefügg, annyira, hogy nyelvünkben is közönséges mondás: „kósza koldus”. Népiünk nyelvében is kalézolás, kolindálás = kószálás, de egyúttal koldulás is, úgyhogy kalandozás szavunkat is eredetileg kószálás értelműnek sejthetjük.

De jelképezték a régiek a Holdat és a Holdistent a juhval is, azaz hogy főképen, miként az egyiptomi Mendesz városában élő, fehér és szentként tisztelt kossal. Tény pedig, hogy például olaszul ma is montone = kos, amely szó meg hiszen a német Mond = Hold szóval egyezik. A juhféle pedig a legjellegzetesebben örökké vándorló, mendegélő állat, amiértis a juhokot nagyobb mennyiségben tartó emberek is örökös vándorló nomádságra kényszerülnek, mivel ennélkül nyájaiknak nem volna elegendő legelőjük. Az ismert spanyol merino, juhféle e neve is a spanyol nyelvben = vándor, vándorló. És íme: Erdélyben a székely-magyarság nyelvében viszont: mendele, mendelecs, möndöle, möndölecs = juh, amely szó tehát a mendegél, möndögel szavunkból származik. De láttuk, hogy koldus szavunk is a Hold illetve kolicál, kolindál, kalandoz és halad, finn kalteva menést, mendegélést jelentő szavakkal függ össze. Úgyhogy meglepetéssel kell megállapítanunk, hogy eszerint tehát a latin mendicus, medicare = koldus, koldulni is mendegél szavunkból, illetve ősnyelvünkből származott.

Említettem, hogy az Égen örökké mendegélő Hold, a haladó, örökké menő Hold, az idő mérőjeként is szerepelt. Ime: idő szavunk teljesen azonos a szláv ide = megy, halad szóval, ugyanúgy, mint ahogy a magyar Hód meg a szintén szláv hóda, hódati = jár, járkálni, mendegélni szavakkal egyezik teljesen. A szláv nyelvnek ö hangja nem lévén, helyette e hangot ejtenek. Mi több: a magyar Hód = Hold és a szláv hóda = jár szóval tökéletesen egyezik a szláv hodina, godina = év szó is, ami tehát a haladó időt az év haladó voltával köti össze. Ha viszont a megy, halad szavainkkal értelemben azonos a jár igénk is, úgy honnan származik akkor a német Jahr (ejtsed: jár) = év szó máshonnan, mint jár igénkből, vagyis szintén ősnyelvünkből? Mikor hiszen jár igénk még természeti ős-szó, holott a német Jahr már műveltségi szó lévén: csak származék lehet.

Vagyis: ha a magyar nyelv és nép árjaelőtti európai ősnép voltának semmi más bizonyítéka nem volna, mint csak az, amit itt a Holddal és idővel kapcsolatban elmondottam, úgy már ennyi is elég volna, holott ugyanennek száz meg száz más hasonló bizonyítéka van. (30. sz. levél)

*

Több író munkájában jelent már meg Magyar Adorján KŐ táblázata, de nevét említve nem láttam. Az ősműveltség 125. oldalán található táblázata bemutatja gyakorlatban, mennyire kell egy nyelvésznek vigyáznia a természeti ősszó és műveltségi szó kapcsolatára: csak természeti ősszóból származhat műveltségi szó. Itt a K hang és kapcsolt mássalhangzói a kő és keménység szavai hangban és tárgyban egyaránt. Ebből származik minden európai nyelv főzéssel kapcsolatos műveltségi szava.

Ezt bővebben a következő cikke tárgyalja:

A VILÁG LEGSZEBB EMLÉKMŰVE ... LEHETNE

A VILÁG LEGSZEBB EMLÉKMŰVE ... LEHETNE

Magyar Adorján

Terjesztésre szánt cikk, első fogalmazása Az ősműveltség 1063. oldalán

Némely lapban (a Fáklya, Warren, Ohio, Magyar Nők Műnchen, Kanadai Magyarság és az Amerikai Magyar Élet, Chicago) megjelent „Csodaszarvas” című cikkemben népi regősénekeink, valamint más népköltési adataink nyomán (például Sebestyén Gyula: „A regösök” és Regös énekek” című könyvei, valamint Berze Nagy János az „Ethnographia” folyóiratunk 1927. évfolyamában megjelent cikke) rekonstruáltam Csodaszarvasunk képét olyannyira, amilyen az őseink költői elképzelésében volt, vagyis valóban: csodálatos. Amely csodálatosságából és mythicus voltából csak régi, keresztény és tudálékosan okoskodó krónikásaink vetkőztették le teljesen. Elmondottam, hogy már Sebestyén Gyula és Berze Nagy János néprajztudósaink és mythologusaink közlései nyomán is megállapítható volt, hogy népköltésünkben még fönnmaradott Csodaszarvasunk: az Égen, a felhők közül tűnik elő, s hogy ott az égi Duna, vagyis a Tejút melletti, árvízutáni kiöntésben (Vízöntő csillagkép) gázolva, az ott sarjadozó „gyönge sásocskán” legelészik. Itt találja és űzőbe veszi Magor és Hunor, akik ősmythologiánkban még a Nap ikertestvérpárban való költői megszemélyesítése voltak, vagyis a Napból származó erőny (energia) alkotó, de egyúttal romboló hatalmát is jelképezték. Elmondottam, hogy Magor, vagy Magyar az őseredetében földművelő magyarság (aminthogy a magyarság óriási többsége ma is dolgos, földművelő nép) és hogy Hunor meg a legjellegzetesebben harcos hunok és kunok költői megszemélyesítése is volt. Csakhogy őket a nagyon tudós, azaz tudákos, régi krónikásaink tényleg létezettnek képzelték és prózai, vadászó legényekké alakították át, aminthogy például Tündér Ilonából (Magyar nejéből, vagyis a föld megszemélyesítéséből) is náluk: az alánok fejedelme leánya lett. Amiért aztán azt is el kellett hallgatniok, hogy a Csodaszarvas az Égen jelenik meg, illetve, hogy tulajdonképpen az Ég, illetve a Mindenség megszemélyesítése is volt, amiért is rajta a csillagok, a hajnalcsillag, Hold és Nap ragyognak. Mindamit azonban népköltészetünk, mindenek ellenére, mindmáig fönntartott és amely kincseink utólsó töredékei megmentéséért Sebestyén Gyulának tartozunk örök hálával.

Elmondottam, hogy a dunántúli népi regösénekeinkben napjainkig is még mondva, hogy

Csodafia szarvasnak ezer ága-boga,

Ezer ága-bogán ezer égő gyertya:

Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.

 

A népi „Csodafia” szó alatt „csodálatos” értendő. A Csodaszarvas agancsa hegyein égő „ezer gyertya” az égi csillagok jelképei, nyelvünkbebn meg az „ezer” szónak ma is van „végtelen sok” értelme. Az Ég csillagai pedig valóban esténként „gyújtatlan gyulladnak” és reggelenként „oltatlan alusznak.” De említém annak helyén azt is, hogy múzeumokban, régi kastélyokban ma is láthatunk szarvasagancsból való csillárokat, azaz „gyertyaágasokat” amelyeken a gyertyák mindig az agancs hegyein vannak. Elmondottam, hogy néprajzi adatok alapján kikövetkeztethető, miszerint a Csodaszarvas teste kétoldalán, azaz a „szőrén” is csillagok vannak: „ahány szőre szála, annyi csillag rajta.” Némely szarvasfajta teste kétoldalán pedig valóban fehér foltocskák sokasága van, mint például az indiai axis szarvasnak, de nálunk is a dámszarvasnak. A Csodaszarvas homlokán van a hajnalcsillag (Venus), szügyén a Hold, két szarva között pedig a „pirosan felkelő Nap” fénylik. Vagyis, amint mondám, a Csodaszarvas tulajdonképpen a Mindenség jelképe is volt. Ma pedig tudjuk, hogy a világvégtelenség fekete színű, s hogy az égitestek e feketeségben fénylenek. Valószínű, hogy az őskori (ma kihalt, de a Középkor elején is élt) óriástermetű szarvasfélék között is voltak fekete színűek is, de amelyek teste kétoldalán szintén volt fehér foltocskák sokasága. Minderről más cikkeimben részletesen és adatokkal támogatva is írtam, amiértis erről itt csak röviden teszek említést.

Külön kis papírlapon, magyarázat nélküli csillagminta (A cikk 2. oldalán)

Nos, ilyen Csodaszarvas ma bárhol, akár Amerikában is, hatalmas nagyságú bronzszoborral és villany-világítással, megvalósítható volna. Ami, csak pénzkérdés. Minden bronzszobor idővel majdnem feketévé válik, de bizonyára található volna eljárás, amely a bronzot esetleg egész feketévé is tehetné. Ma villanyvilágítással e szarvas-szobor agancsa hegyeire könnyen képzelhetnénk csillagokat, amelyek esténként valóban „gyújtatlan” gyulladoznának egymásután, reggelenként pedig szintén „oltatlan” aludoznának. Ehhez csupán olyan üvegből, vagy valamilyen műanyagból való égőket kellene készíteni, amelyek bárhonnan tekintve is, csillagalakúnak látszanának. Mivel viszont a szarvasfélék teste kétoldalán levő foltocskák kerekek (kivéve a dámszarvaséit, amelyek inkább négyszögletes-szerűek), ezért a szobor teste kétoldalán kerek lukak kellene legyenek, de üveggel, avagy valamilyen műanyaggal elzártan, amelyek belülről, a szobor üreges belsejéből kivilágítottak volnának. E lukakon, a mellékelt rajzomhoz hasonlóan csillagalakú rács kellene legyen, hogy tehát a lukak, bár kerekek lennének, de csillagot is mutatnának. Miután pedig az igazi csillagoknak csak többsége fehér fényű, de egy részük sárgás, kékes, pirosas fényű is, ezért a lyukakat borító üveg, avagy műanyag is csak többségében kellene szintelen legyen, míg egyrészük szintén halványan sárgás, kékes és pirosas színű kellene legyen, és természetesen ugyanígy az agancson lévő csillagok is. A szobor homlokán egy ugyan ilyen, de nagyobb, csillagos lyuk jelképezné a Hajnalcsillagot, míg szügyén egy még nagyobb, kerek lyuk, fehér tejüveggel, avagy műanyaggal borítva, s belülről kivilágítva, a Holdat jelképezné. Az agancsok között viszont a Napot nagy, gömbölyű és piros színű műanyagból való lámpa képezné, de amelynek fölületén apró, aranyszínű, átlátszó pontocskák is volnának, amelyekről, adatok alapján, már kifejtettem, hogy „szikrák”, avagy „életmagocskák” jelképei, amely életszikrákat, avagy életmagokat a Nap állandóan szórja, s ezek a földet megtermékenyítik. Ezen, a Napot jelképező, gömbölyű hólyaglámpa a két szarv között vékony, vizszintes bronzpálcán úgy kellene függjön, hogy szélben kissé előre-hátra inoghasson is, mivel e lámpa egyúttal a fölkelő, azaz a téli napfordulókor ujjászületett, tehát még kisded Nap ringó bölcsőjét is jelképezte, amelyben ő tehát feküszik. Mindezt másutt már részletesen ki is fejtettem, amiért itt ezt is csak röviden: E réz, vagy bronzpálcára egyfelől, műanyagból való, kék, másfelől fekete kígyóalak volna fölcsavarva. Amely kígyók a Hidegséget és a Sötétséget jelképezik, vagyis a Nap ellenségeit. De ő bölcsőjében is már oly nagyerejű, hogy mindkettőt legyőzi. Illetve: napkeltekor a hidegség szűnik, a sötétség eloszlik. Eredetileg ugyanis regös énekeseink közül, amelyik a szarvasálarcot viselte, ennek agancsa hegyein nemcsak égő gyertyák voltak, hanem az agancsok között piros hólyaglámpa is, és az ezt tartó rézpálcára egyfelől kék, másfelől fekete zsinór volt fölcsavarva a két kígyó jelképeként, amely zsinórok vége azonban a hólyaglámpa tetején lévő nyílás szélénél tovább nem érhetett, mivel a bent égő gyertya, vagy gyertyák lángja elpörkölte volna. Viszont ma a villanyvilágította gömbölyű lámpa (lampion) tetején is kell nyílás legyen, hogy az esetleg kiégő villanyégőket cserélni lehessen.

Továbbá: Mivel regösénekeinkben a Csodaszarvas a Tóállásban gázol, ezért a bronzszobor is mesterséges vízmedencében kellene álljon, vagy csüdig (bokáig) vízben, vagy a vízből csak kissé kiálló talpazaton. Így pedig a szobor, s ennek fényei éjjel a vízben tükröződnének is.

Ezen emlékmű valóban a világ legszebb és legérdekesebb emlékműve lehetne. (Először, minden esetre kis mintát, egy vagy két méter magasat kellene készíteni.)

De látjuk itt az elmondottakból is, hogy a tudomány, a művészet, valamint a művelődéstörténelem is, mily nagy hasznát láthatná a néprajz (ethnographia), de különösen a magyar néprajz alapos tanulmányozásának. Habár ezen kívül első sorban is az „ázsiai műveletlen nomádságunk” és „bejövetelünk” tévtanát kell elvetnünk, amely miatt mindent „mi vettünk át” másoktól, vagyis amely miatt magunkat szellemi koldusoknak kellett képzelnünk. Holott, ha rájövünk, hogy hiszen mi Európa legrégibb és műveltségalapító őslakossága fönnmaradott élő szigete vagyunk, akkor szinte mérhetetlen szellemi gazdagságunkat is észre kell vennünk. Mind ami közismertté válása valóságos szellemi újjászületésünket is magával hozhatná.

Szent jelképeink a népünket nem ismerők kezében az Égből, csillagvilágából a föld porába zuhantak. Csodaszarvasunkból űzött vad, még rosszabb esetben totemállat, vagy a Hubertus pálinkás üveg cimkéje lett. Mindezek elmondásához több helyre és időre lenne szükség.

Viszont lelkünk szép jelképéről, a Lelkiismeret Aranytükréről még meg kell emlékezni egy barátjának (Dr. Vajda Zsigmond, Dombóvár) írt levele alapján, melyet e címzett számomra elküldött. E cikk A lelkiismeret aranytükre könyvvé bővített kiadása ősváltozata.

Az Áldott Nap Aranytükre: a Lelkiismeret e jelképe, mutatja nekem a követendő útat. (Nem tudom ”Az Aranytükör” című művem ismered-e? Megjelent 1937-ben.) Őseink lelkiismeretkultuszáról ugyan már 1935 márciusában írtam volt Neked egy eléggé hosszú levelemben, ha nem is kimerítően, de ez is ki tudja meg van-e még Neked, amiértis nem vagyok rest erről, ha ismét csak röviden is, újból írni:

A kerek Aranytükör őseinknél a Nap, de egyúttal a Lelkiismeret jelképe is volt, a Nap pedig költőileg megszemélyesítve Magor, vagy Magyar ősatyánk, azaz a ”Magyarok Istene”, akit azért neveztek így mert ősnyelvünkben ”magyar” egyszerűen ”ember” jelentésű is volt, másrészt ”is-ten” annyit tett mint ”ős-tevő” azaz „ős-alkotó”. Emellett azonban ők teljesen tisztában voltak azzal, hogy a Nap gömbölyű égitest, aminthogy azzal is tisztában voltak, hogy Földünk is gömbölyű égitest, habár költőileg ezt meg Tündér Ilonában, a magyarság ősanyjában személyesítették meg. Sőt tudták azt is hogy Földünk őntengelye körül forog. Hiszen még a vogul naphimnuszban is az mondatik, hogy a Nap aranysugarait a ”kerék módjára forgó földre” sugározza. Honnan tudhatták ezt a vogulok, ha nem fajunk egykori csodás szellemi (nem technikai) ősműveltségéből örökölték volna? A vogul a magyarhoz nyelvileg a legközelebb álló rokonnépünk.

A Lelkiismeret azon örök igazmondó Aranytükör, az, amely mindig megmondja, mit kell és mit nem szabad cselekednünk, csak hallgatnunk kell intő szavára, csak nem szabad azt elhallgattatni akarnunk. Az Aranytükör tanít bennünket, és ő vezet mindig és mindenütt az igaz úton. Te talán el sem tudod hinni, hogy őseink vallásának ily szép alapjai voltak mert hiszen a bennünket gyűlölő és mindenütt örökösen becsmérelő idegenek befolyása alatt állottál egész életeden át, és el sem tudod képzelni, hogy őseink táltosai bölcsebbek lehettek, többet tudhattak a közénk tolakodott német hittérítőknél, és hogy tanításuk emez idegenekének fölötte állott, de amely gyönyörű ősvallásunkat ez idegenek elrabolták, ugyanúgy, mint a mesében az Aranymadarat, amelynek eltűnése okozta a nyomorúságot és romlást. Az Aranymadár mesét is őseink táltosai költötték, talán igen régen, talán csak akkor, amikor ama gonosz idegenek már halálra üldözték őket.

Hiszen jelképesen az Aranymadár is a Napot és a Lelkiismeretet jelenti, valamint az Aranytükröt is, éneke pedig a lelkiismeret szavát is, ami nem más, mint Édesapánk: Magor Napisten tanítása. Talán azt is fogod gondolni, hogy mindez csak az én kitalálásom, mivel nem ismered mindazon csodálatos, az egész világot átfogó egyezéseket, összefüggéseket, amelyek e gondolatokkal vannak kapcsolatban, amely csodálatos összefüggéseket sem egy ember, sem akár századakon át egy egész nemzet sem szerkeszthette össze, hanem amelyek hosszú ezredévek alatt, az emberiség keletkezése óta alakultak ki. Mindez nálam egy kéziratos könyvben megírva, és ez vagy háromszor annyi, mint amaz említett megjelent könyvecském. De még ez is csak elenyésző kis része a csodálatos, nagyszerű egésznek, amelyről sejtelmed sem lehet.

Azt tudod Te is, hogy a Föld azon anyag, amelyből itt minden lesz, és amiből minden élet táplálkozik is. De tudod azt is, hogy az anyag örökké mozdulatlan maradna, ha a Napból származó erő életre nem keltené, illetve meg nem termékenyítené. Az erőnek (energiának) azonban teste nincsen, mert ez nem anyag. Ezért őseink fölfogása szerint: testünk, amely tehát anyag, a Földből, azaz anyánktól származik, de lelkünk, amely anyagtalan erő: a Napból, azaz atyánktól. A fény és a hő: erők, amelyek a Napból származnak, amelyek nélkül a Föld anyaga életre nem kelne.

És mi a lelkiismeret? A lelkiismeret: gondolat, lelki működés: testnélküli erő, amely tehát szintén a Napból származott. És ha a tükörbe nézünk, mit látunk? Önmagunkat. Igazmondóan, valóban olyannak amilyenek vagyunk, minden hazugság és hamisítás nélkül, sem szépítve, sem csúfítva. Ismered a népmesét, amely szerint a hiú királynénak senki sem meri megmondani hogy ama leány szebb mint ő, de megmondja neki az „igazmondó tükör” – azaz saját lelkiismerete. Eltanulták e mesét más népek is de sehol sem tudják, hogy itt a tükör a lelkiismeretet jelenti.

És a tükörben megjelenő önképünk micsoda hát? Ott van, látjuk, mégis az anyagilag nem létezik, annak teste nincsen, mert azon kép nem anyag csak fényjelenség, tehát csak erő, mint a lélek; a fény mint gondolat, a lelkiismeret, a tanítás. Micsoda egy tanítás? Micsoda egy tan? Teste nincsen, csak anyagtalan erő és mégis van, létezik és életünkben egész nemzetek életében, mily fontos lehet! Ha helyes és igaz: akkor boldogságot, ha téves: nyomorúságot okozhat.

Vagyis: Az Aranymadár éneke csak ”szép ének”, nem parancs, mint a zsidóknál a „tízparancsolat”. Parancsolni csak rossz, gonosz embereknek kell, akik a ”szép szóra” nem hallgatnának, csak parancsnak engedelmeskednek mert félnek a rettenetes büntetéstől. Jó lelkületű, magas értelemmel bíró ember ellenben a szeretetteljes tanítást szívesen megfontolja, megfogadja, elsősorban is maga látja annak hasznát.

*

Napénekekkel kapcsolatos beszélgetésünk során a következőket írta:

,,én is összeállítottam egy napéneket, gyermekimádságként, és fiamat tanítgattam rá. Sohasem feledhetem, hogy egyszer szállodánk üvegverendájából észre vettem, hogy Zoltánka teraszunkon a Nap felé fordulva énekeli:

 

Én kicsike vagyok, keveset szólhatok,

Mégis Áldott Napnak dicséretet mondok.

Áldott Nap, fényes Nap fönn az Égen ragyog

Én is az ő igazi kisgyermeke vagyok.

Ez korán reggel volt, nemsokkal napkelte után.” (42.sz. levél)

Őseink istentisztelei szótárából és helyeiről hozok néhány sort:

Ezernyi nyelvi, néprajzi (ethnographia) és embertani (antropologiai) adattal bizonyítható, hogy a magyarság a Kárpát-medence legrégibb őslakossága, műveltség- és nyelvalapító ősnép. Azon tanítás, állítás tehát, hogy a magyarság ősei sátoros nomádok lettek volna s hogy ezer évvel ezelőtt kerültek volna mai hazájukba: részben tévedés, de részben szándékos és rosszindulatú történelem hamisítás is. Valóság csak annyi, hogy ezer évvel ezelőtt Árpád nevű fejedelem vezetése alatt egy velünk rokon törzs harcosai, velünk szövetkezve: államunkat alapította.

E könyvem célja azonban nem ennek kimutatása, hanem csak ősvallásunk ismertetése. Mégis álljon itt példaként csak e két bizonyító nyelvi adat:

Görög anemos = szél. Ebből latin, olasz anima = lélek. Magyar szél (seel), ebből német Seele = lélek. De megvan a magyarban is a szellem szó, amely szintén lélek jelentésű.

Az időt, évet a népek menő, járó valamiként fogják föl. Ezért például a szlávban a hoda, hodati = jár, járni szóból lett a szintén szláv hodina, godina = jár, járni igéből lett a német Jahr = év szó.

Úgy a szél, mint a jár jelentésű szó még ős-szó, amelyek már a kezdetleges népek nyelvében is megvoltak, míg a lélek és év szó már magas műveltségi szó. Márpedig csak műveltségi szó származhat ős-szóból, nem ős-szó műveltségiből. (Befejezésül cím alatt, Zelenika, 1977. ápr. 22-én írt leveléből.)

Őseink az év 4 fő-ünnepét (téli és nyári napforduló, tavaszi és őszi napéjegyenlőség) kapukkal jelölték volt meg olyképen, hogy a nap ezen ünnepek reggelén épen ezen kapuk nyílásában kelt volt fel, vagyis az ünnep megtartására ez adta meg a jelet, illetve már egy-két nappal előre be lett jelentve, hogy, mondjuk, holnap vagy holnapután lesz az ünnep napja. Ezen kapuk legősibb alakjai két leásott cölöp, e célra ültetett két élőfácska vagy két felállított kőszál volt.

 

Az alanti ábrák egy barátainak írt tanító leveléből valók:

A napnak a kapuban való megjelenése lép be a Szent Kertbe (később Nap házába), azaz érkezik meg az őt szeretettel váró gyermekei, az emberek közé, illetve lép be neje, Tündér Ilona várába. Ez volt a diadalívek gondolatának is legelső eredete.

*

Nyelvek és lelkiek utáni nagy fogékonysága következményeként fiatal korában kertjükben oltárt épített, s napfelkeltekor ígéretet tett Istennek, hogy egész életét hazájának szenteli. A háborús körülmények közötti zaklatott élet később egészségét és tüdejét megviselte. Őt nem aggasztotta e körülmény, mert határozottan tudta, hogy amíg a reá bízott feladatot el nem végezte, nem történhet semmi baja. Zelenikában, a tengerparton élve alkalma nyílt arra, hogy vitorlással két nyáron át körbehajózza az Adriát, néha hajmeresztő viharok közepette. Tengeri útjain rengeteg, hajózással kapcsolatos tapasztalatot szerzett, s számtalan természeti megfigyeléssel gazdagodott. (Az ősműveltség 618. old.) Ezek között fontosként említette a hajnalban látható, a tenger felszínén alakuló jegecek létét. A tengert e két nyár után kedves barátjának tekintette, s mikor vihar közeledtén mások part felé igyekeztek ő kis vitorlásával ment a hullámok elébe. (Erről részletesen megemlékezett Kalandos vitorlázás az Adrián és a Jóni tengeren című, 1928-1926-ban írt, majd 1994-ben újranyomott, 73 oldalas füzetében.)

Katonasága ideje alatt alkalma volt Erdély népével, nyelvével, hitéletével, hagyományaival megismerkedni, s ezek döntően befolyásolták további életét, terveit. A fiatal kori ígéretét most már valóra váltani akaró egyén céltudatosan kutatta népünk műveltségét, történelmét. Rövidesen rá kellett jönnie arra, hogy az iskolában tanult történelem hibás, néprajzunkkal nem foglalkoztak. Eleinte önmaga előtt is hihetetlennek tűnt álláspontja, mely minden addigi tudománnyal ellentétben a magyarság őshazájaként a Kárpát-medencét ismeri fel. Huszár évei alatt, 1909-ben készült képe mellékleteként elmondja, hogy élete egyik legfontosabb korszakának tartotta ezeket az éveket, mert ekkor döbbent rá arra, hogy népünk igaz történetét csak a nép körében találhatjuk meg és csak akkor, ha gondolkodásunk magyarságközpontú. (Erről az időről Huszáréletem című, 38 oldalas füzete jelent meg Budapesten, 1993-ban, a Magyar Adorján Baráti Kör gondozásában.)

Büszke volt jász származására, s hogy megjelenésében is a jász jelleget képviseli, hatalmas, szálfaegyenes termetével, szőke hajával.

Kislányával felvett képe küldésekor büszkén említette, hogy Tünde arcocskája a legtökéletesebb Tündér Ilona arc. Szöszke haját a magyarság szent gyümölcsének, a meggynek a kis csokra díszíti.

Fiatal éveiről, s munkássága kezdeteiről a következőket mondta: