A PÁRTA

A PÁRTA

(A Magyar Adorjántól kapott levél részlete – bővebben Az ősműveltség 151-154. old.)

„...Mikor tehát ama „Napnyugati király” követe azaz a vőlegény által küldött leánykérő, a „Napkeleti király” házánál, vagyis a leányos háznál megjelenik (ez elnevezések azért voltak szokásban, mert ennek mythologiai alapja volt, amit másutt fejtek ki, de később bármily kitalált című „király”-ról lett szó, mindig, ha az illetők csak szegény parasztok voltak is), mondván, hogy őt ura küldi, aki erre jártában e „királyi ház” legszebb ékességét megismerte, s eljegyezte, most őt azért küldte, hogy annak kezét számára megkérje. Ekkor az apa (ő a Napkeleti király) azt feleli, hogy hát a követ mutasson jelet, hogy ő valóban Napnyugat királya követe. Ez fölmutatja az almát, amelyet a leány adott volt jegyesének, szerelme jeléül. Az almát a jelenlévő, vagy behívatott leány is meg kell, nézze, mire föl is ismeri, hogy ez valóban az, amelyet ő adott, és amelybe nevét be is karcolta volt. De az apa még nincsen eléggé meggyőződve, mondván, hogy sok egyforma alma van és leánya nevét más is belekarcolhatta. Azt kérdi a követtől, vajon Napnyugat királya tudja-e, hogy a leány testén mely titkos jelek vannak. A követ feleli: „Bizonyára tudja, s meg fogom kérdezni.” Ezzel „a követség” távozik. Másnap visszajönnek, és a követ mondja: „A királyleány testén két aranycsillag és egy ezüstholdacska van.” Erre az apa meglepetést színlelve a leányát kérdezi, ez igaz-e? Mire a leány szemlesütve feleli, hogy igaz. Ezután következik az apa beleegyezése és a többi.

Őseinknél egymagú gyümölcsök hímségi, a többmagúak, amilyen az alma is, nőiségi jelképek voltak. Ezért adott tehát a leány almát, esetleg aranyozottat, avagy narancsot: „aranyalmát”. Tény, hogy a szűznél az anyaméh fejrésze tökéletesen kerek almához hasonlít, amelyen csak egy igen kicsi kerek nyílás van, holott a már szült nő anyaméhe nyílásán hegedett szakadások vannak. A nép az anyaméh fejrészét „aranyalma”-nak nevezi. Meg kell jegyeznem azonban, hogy ilyesmi, valamint sok más megismeréshez őseinknek nem volt szüksége sem boncolásra, sem műszaki, vagy orvosi eszközökre, mert táltosaik között voltak „látók”, akik szemüket behunyva: látták azt, amit látni akartak, azaz, hogy (itt a „Bevezetés”-ben már említett) harmadik szem segítségével nem csak a test belső részeit, szerveit voltak képesek látni, hanem még sok mást is. Ilyen látókról Erdélyben, fiatal koromban magam is hallottam beszélni, akik például csonttörést azért tudtak orvosnál jobban helyreállítani, mert ők a bőrön és húson át is a csontokat, ha akarták, látták. (L.: Etnográfia folyóirat 1914 évfolyam 317. oldalán: „Látók.”, ahol olvasható: „... embertársai belső részébe is úgy lát, mintha nyitva volna előtte.”)

Ha régen nálunk egy leány valamely legényt szeretett és neki almát ajándékozott: ez már eljegyzési jel is volt, mert annak jelképes értelmét régen a nép még tudta. Ez tehát a bibliabeli „Éva almája” igazi értelme, amiről azonban a zsidók már semmit sem tudtak, amiértis a Bibliában ennek értelme már el is ferdítve. Ellenben mai népmeséinkben még fönnmaradott azon indíték, amelyben egy királyleánynak sok kérője van. A király palotájába összehívja valamennyit, mire a leány azáltal jelöli meg, akit vőlegényül választ, hogy a kézben lévő aranyalmát annak adja át. Világos, hogy ez indíték ősrégi és még azon időkből származik, amelyekben a legtöbb nép még nőelvi volt, amelyekben a nőknek voltak előjogai, s ők választhattak maguknak férjet. A Biblia az ehhez hasonló regét tehát Kánaán fajunkbeli őslakóitól vette át, de ezen indíték értelme ismerése nélkül, mivel e titkos értelemről őseink az idegen hódítóknak ugyanúgy nem szoktak volt beszélni, mint ahogy népünk embere, asszonya a néprajzi anyagot gyűjtő néprajztudós „uraknak” sem beszél soha...

Csakhogy nem csupán a leány szokott volt szerelme jeléül almát adni, hanem a legény is a leánynak. Azt beszélték pedig, hogy az almát el nem fogadnia nagy gorombaság, durvaság lett volna, de ha azt csak a kezében tartogatta, ez azt jelentette, hogy a legény nem tetszik neki. Ha az almát meg is ízlelte, ez azt, hogy a legény udvarlását szívesen fogadja, de mást még semmit. Ha azonban, miután az almába harapott, ezt a legénynek is nyújtotta, hogy az is harapjon belőle, ez már szerelmi vallomást jelentett... A legény almaadása tehát, ősnépeinktől átvéve és nálunk mai napig is még élő népszokásban meglévőn, azonos a görög mythologiában is fönnmaradott „Paris almája” indítékával, amely szerint már férfi választ a három nő közül, ami tehát már hímelvi fölfogásról tanúskodik. A „két aranycsillag” és az „ezüstholdacska” magyarázata pedig a következő:

A magyar szüzek régebben fejükön a pártát, a szüzesség e jelképét viselték, amely holdkaraj-alakú volt. Őseredetében többnyire csak virágporokból állott, aminek emlékezete élt másutt is a menyasszonyi „myrtuskoszorúban”, de okvetlen fehér virágból. De készült náluk régen a párta szabályos holdkarajalakúra, nyírfakéregből is. A nyírfa kérge fehér, sima, hajlékony és felülete hártyás. Ékesítették ezt gyöngyvirággal is, de fölső szélére mindig fehér bogyókat, avagy gyöngyvirágbimbókat alkalmaztak, végig egy sort. Később készült e párta ezüstből is és igazgyöngyökkel ékesítve, de mindig fehér volt és a Holdat is jelképezte. Csak amikor már jelképes értelmei feledésbe mentek, készült más színűre is. A párta két hegyéhez egy-egy kerek korongocska volt erősítve, amely pártát a fején megtartó szalag megkötésére szolgált. E korongokra volt egy-egy csillag ábrázolva, eredetileg csak a szintén nyírfakéregből való korongok fehér felületéből úgy kimetszve, hogy a kéreg vörös belseje csillagalakúan kilátszódjon, utóbb pedig, amikor a párta ezüstből készült, már aranycsillagokkal.

Csakhogy a párta nem csupán a Hold jelképe volt, hanem a szüzességé is, valamint jelképes értelmet kapott a két „aranycsillag” is. A két csillag a lány két emlőjét, illetve két csecsbimbóját képezte, míg a párta meg: a szűzhártyát (membrana virginalis), amely valóban kicsi holdkarajalakú, a szüzesség bizonyítéka, mivel ennek elszakadása nélkül közösülés lehetetlen, mert a szeméremnyílást majdnem teljesen elzárja.

Tudvalévő pedig, hogy a görög mythologiában a Hold szűz-istennője Artemisz (a rómaiaknál Diana) volt. Márpedig őt fején a magyar leányokéval teljesen azonos alakú diadémmal, azaz tehát pártával ábrázolták volt. Ezt tehát a görögök és rómaiak a Görög félsziget, illetve Itália fajunkbeli őslakóitól örökölték, csak azt nem tudták már, hogy mi köze van a holdkarajnak a szüzességhez, ismét azért, mert a leigázott őslakók, akiktől ezt átvették, a titkos értelmét velük sohasem közölték. Görögül parthenos = szűz; de a görögök már azt sem tudták, e szó honnan származik, holott világos, hogy ez valamikor pártás, pártaviselő volt. A görögben e szó teljesen elszigetelten, rokonszavak nélkül áll, ahogy a nyelvekben az idegenből átvett szavak állanak. Holott a párta szónak a magyarban több rokonalakú és rokonértelmű mása is van. Ilyenek: part, pártázat, párkány, perem, de jelenti a párta szó maga is valami kiálló szélét. Amiből következik, hogy valamikor a szűzhártya magyar neve párta is lehetett. (Megjegyzem, hogy avar szócsoportunk szerint párta ugyanaz, mint kőrös szócsoport szerint hárta, hártya.) És a valóságban is a szűzhártya egy kis perem, vagy pártázat, amely egy nyílást szegélyez. De ezenkívül a párta-fejdísz is a leány fején valóságos pártázat, párkány, perem-ként áll. Mindebből tehát világosan következik, hogy a párta szó nyelvünk ősi szerves része.

A görögöknél és rómaiaknál a párta két korongja már teljesen hiányzik, teljesen feledésbe ment, míg fölső szélén a gyöngysor néha még előfordul, de ennek értelméről már semmit sem tudtak, holott a magyar nép ennek — titkos — értelmét máig is tudja. E gyöngysor elsősorban is a harmatot jelképezi. Ezenkívül sok népi hagyományunk a harmatot a Holddal is kapcsolatba hozza, aminek természetes oka az, hogy borús éjszakákon harmat nincsen, és a Hold sem látható, derűs éjszakákon van harmat és látható a Hold. De a harmat: nedvesség is és így a nedvességet is jelképezi. A női nemi rész és így természetesen szűzhártya is, mindig kissé nedves. A harmat reggelenkint a növényeknek különösen a levelein, éspedig nagyobb csöppekben mindig ezek fölfelé álló szélein, rezgő gyöngyszemként van, ahonnan azonban ezek a legkisebb érintésre is lehullanak. Ugyanígy pedig a leány is, ha nem tud magára vigyázni, szüzességét igen könnyen elveszíti. A harmat pedig valóban az érintetlenség jelképe is, amiértis nyelvünkben ma is a „harmatos” szavunknak „érintetlen”, azaz tehát „szűzi” értelme is van. Erről szól a népdal is:

Harmatos a babám pártája széle,

leverem én minden csöppjét estére.

Ezt esküvők napján dalolták, de: sohasem a vőlegény maga, ami hiszen nem lett volna szép, hanem barátai, az ő nevében, mókázgatva. Esküvője napján a nő pártáját utoljára viselte, azután soha többé, hanem csak a főkötőt.

Hajnalban, különösen rózsák szirmai fölső szélén, mivel ezek itt hűlnek le éjjel a leginkább, vannak a legnagyobb harmatcsöppek, míg a szirom, avagy a levelek fölületén is vannak, de sokkal kisebbek. Ugyanígy például Kalotaszegen napjainkig is a párta fölső szélére nagyobb gyöngyszemet varrtak, fölületére pedig aprókat.

Ámde: a harmatot így megfigyelni, s aztán ezt a szüzességgel, érintetlenséggel és a pártával így kapcsolatba hozni, mindezt a pártán ki is fejezni, csak igen finom, költői lelkületű emberek tehették. Durva emberek ilyesmit észre sem vesznek, ilyesmi iránt érzékük nincsen és költészetük, ha van is, ez is csak durva, véres és borzalmas dolgokat fejez ki, amelyek nélkül számukra semmi sem volna: érdekes. De még több lelki finomság kellett ahhoz, hogy mindez csak TITKOS maradjon, amiről csak titkosan, suttogva szólottak egymásnak olyanok, akik egymással meghitt bizalomban voltak.

Viszont bizonyos még az is, hogy mindez így nem alakulhatott ki sem csak századok alatt, de még néhány ezredév alatt sem, hanem csakis igen sok ezredév alatt, aminthogy ezért találjuk meg ennek nyomait már a görögöknél is, de már megértetlenül, aminthogy a görögök már sem a partenosz szó értelmét, sem a pártáét, azaz a diadémét már nem tudták, amiértis asszonyok fejére is alkalmazták, s még kevésbé volt tudomásuk a párta kerek korongocskáiról, avagy csillagairól, avagy a párta gyöngyei értelméről.

Mindezekről művemben még igen sok mást is elmondok, amit itt kihagytam, valamint elhagyom a népmeséinkben még igen sokat szerepelő azon indítékról, hogy a lány testén lévő titkos jelek „két aranycsillag és egy ezüstholdacska”, de hogy erről néha még az is mondva, hogy „két füle mögött van a két aranycsillag és homlokán az ezüsthold”, ami tehát már a pártára vonatkozik. Különösen a pártáról, az annak fölső szélére, a gyöngyök mögé alkalmazott búzakalászok értelméről is volna még sok- sok elmondani valóm....”

Adhat-e a világ minden aranya nagyobb dicsőséget egy leánynak e pártás, harmatos életnél, mely Isten áldásának befogadására, vállalására készíti fel? S lehet-e nagyobb dicsősége egy fiatalembernek, mint ezt a szépséget ápolni, megőrizni, s álmait majd ennek tudatában beteljesíteni? Az ilyen magyar lelkülettel várt áldásról tudják szülei, hogy valójában királyi gyermek, s életét e szerint éli majd...

***

Magyar Adorján számára Csodaszarvasunk volt a Mindenséget egybekötő, legszentebb emlék. Az ősműveltség 1063. oldalán tárgyalja, később levélben, ismeretterjesztő szándékkal írt cikket. Ezt hozom alant. Álma egy Csodaszarvas-emlékmű megteremtése volt:

Idézet Az ősműveltség c. műből (55-57. o.)

Idézet Az ősműveltség c. műből (55-57. o.)

(…) a mongolok haja nem hullámos, hanem egyenes és vastag szálú, nem selymes; ezen kívül a mongol haj fekete, a magyar fajé pedig mindig szőke, szinte fehér, néha pedig valósággal szürke árnyalatú, többnyire azonban kissé sárgás, viszont sohasem vörös, sem vöröses színű. Ez áll úgy a hajra, mint az arc és a test szőrözetére is. Mindebből az következtethető, hogy e faj pigmentációja még igen kezdetleges, vagyis, hogy még sohasem volt erősebben pigmentumos, illetve tehát nem „kiszőkült” faj, amint azt némelyek vélték, és ami azonban úgy látszik, így van például az északi fajnál, amely nem szőke ugyan, hanem túlnyomóan vörös haj- és szőrszínű, de gyakran barna, sőt néha fekete is.

Ellenben barnák a magyar ősfajnak később keletkezett változatai: a turáni, az alpesi, a dinári fajnak délebben élő részei.

Dr. Winckler Henrik, német embertantudós, a boroszlói egyetem tanára írta a magyar nép között végezett embertani tanulmányiról, hogy e nép jellegzetességei a gömbölyű fő, széles (azaz tehát kerek) arc, egészen világos szőke haj, szürke vagy kék szem, kevés szakáll és bajusz. Írja, hogy mivel sok száz személyről vett pontos embertani adatokat, kizárt dolog, hogy tévedhetne. Megállapította, hogy a tiszta magyarság között alig akad 8-10 százalék barna egyén, de ezek is távolról sem feketehajúak, csupán barnák. Kiemeli, hogy szőkék ily nagy számarányát Németországnak még keleti részeiben sem találta, holott ismeretes, hogy az ország e részében van a legtöbb szőke ember.

Egy másik német embertantudós meg azt emeli ki, hogy e gömbölyűfejű, kerekarcú magyarok mennyire egyezőek az ugyanilyen finnekkel. (Kollmann, 1917-ben.) Viszont Wolf meg így ír: „Ha az eredményeket összefoglaljuk, úgy azt látjuk, hogy még az oly nagyarányú történelmi megrázkódtatások, amilyen a népvándorlás volt, sem gyakoroltak semmilyen befolyást az őslakosság faji alkatára. Másszóval: változnak az urak, a műveltségek és nyelvek, de megmaradnak a talajhoz kötött néptömegek.”

Bél Mátyás régi magyar tudósunkról írja Bartucz embertantudósunk: „Korának európai viszonylatban is egyik legnagyobb tudósa, az első magyar ember, aki a magyar fajiság kérdését, mint tudományos kérdést fölveti.” Bél Mátyás „Notitia Hungariae novae historico-geographica” című könyve 1735. évben, az akkori szokás szerint még latin nyelven jelent meg. Ebben tehát több mint 200 évvel ezelőtt, még jóval a Wamberger- (magyarosított nevén Vámbéry) féle ázsiázó és „nomád keveréknép”-ről szóló téves elmélet keletkezése előtt írja, hogy csak azt mondhatja, hogy látott magyar embert, aki látott csallóközi férfit, és hogy a magyar faj a legtisztábban a Csallóköz szigetein maradott fönn. Vajon miért állíthatta Bél ezt? Szerintem bizonyára azért is, mert már ő is azon véleményen volt, mint a mai tudomány, amely szerint minden faj keletkezése helyén marad fönn legtisztábban, mivel ott a természeti viszonyok hozták létre, ott mindig újrafejlesztik is, és az esetleg közébe keveredő másfajú, utódaikban e faj jellegét veszik föl. De bizonyára azon századokkal ezelőtti időben Bél Mátyás igen jól ismerte népünk mondáit is, amelyek szerint a magyarok Magor és Tündér Ilona utódai, s hogy mindnyájan a Csallóközből, azaz Tündér Ilona egykori boldog Aranykertjéből származtak. Szó szerint igen helyesen írja Bél még ezt is: „Mivel e vidéknek - a vizek nagy tömege folyván körülötte - bejáratai nehezek és ilyen kevés is van, ellenség rajta könnyen át nem járhatott. De ha meg is történt, hogy kóbor pusztítói valamely csapata e szigetekbe vetődött, akkor a lakosok a kisebb szigetek erdős zugaiba vonták magukat.” Tény ugyanis, hogy a Csallóköz három főszigetét körülvevő négy nagyobb Duna-ágon kívül ott számtalan kisebb Duna-ág is van, amelyek számtalan kisebb szigetet is képeznek, amelyeket járhatatlan mocsárvilág vesz körül, amelyen csak az képes áthatolni, aki ezt tökéletesen ismeri, és a benne való járás minden csínját-bínját, például a nádkötegeken, avagy ilyenekből képzett tutajon (a nép nyelvén: lápon) való előrejutás módját is tudja.

Különösen kiemeli Bél Mátyás a csallóközi magyar népről azt, hogy szorgalmas, munkás nép, illetve, hogy a földmívelést mennyire becsüli és tiszteli. Ezenkívül elmondja Bél még azt is, hogy a csallóközi ember kis- vagy középtermetű, szőke hajú és szürke- vagy kékszemű. Vagyis őt e tények szabad megállapításában még nem gátolta azon volt osztrák császári elmélet, amely mindenkinek bebeszélni igyekezett, hogy a magyar feketehajú, ázsiai, vad és nomád hajlamú nép.

Visszatérve a tulajdonképpeni ősmagyar faj leírásához, folytatom:

Koponyája tehát, a természetes fölfejlődés folytán, teljesen gömbölyű, ami azért jelent fölfejlődést, mert a gömb a legkisebb térfogat és fölület mellett a legtöbbet tartalmazhat, valamint mert az állat, az emberszabású majmok, a barlanglakó ősemberfajok, a mai fejlettebb emberfajok, például az ausztráliai őslakók, az afrikai busmanok, hottentották, mind hosszúfejűek, amikből tehát magától értetődőleg következik, hogy a gömbölyű koponya természetes fölfejlődés, tökéletesedés útján jött létre. A tiszta magyar fajnál már csak itt-ott fordul elő kissé hosszúkás koponyaalak, atavizmusként, ami azért természetes jelenség, mert hiszen az emberiség keletkezésekor még csak hosszú koponya létezett.

a. Kutya. b. Barlanglakó ősember. c, d. Huxley nyomán: Mai hosszú koponya (északi) és gömbölyű koponya.

E faj arcrésze nem előreálló (nem prognát), vagyis, ha koponyáját Fölülről nézzük, akkor az arcrészből vagy semmi, vagy pedig csak az orr látszik egy kissé (1. számú rajzon d.), ellentétben az állati (a), a fejletlenebb emberi (b) és az északi koponyával, amelynél az arcrészből sokkal, illetve valamivel több látszik (c). Az I. számú rajz tehát fölülnézetben szemlélteti, miképpen fejlődött az állati koponya gömbölyű emberi koponyává, anélkül tehát, hogy a fő túl naggyá alakult volna, lévén, hogy a gömb azonos fölület mellett többet tartalmazhat, mint a tojásdad; nagy és tehát súlyos fő a két lábon járó embernél a magas súlypont miatt igen hátrányos volna. Az emberi koponya egyrészt azért is fejlődött mindinkább gömb alakúvá, mivel a gondolkozóközpontok, vagyis a magasabb szellemi működések központja az agyvelő elülső és két elülsőoldalsó részében vannak. E központok fölfejlődésével tehát a koponya homlok- és halántékrészei inkább kidomborodtak. Másrészt a látóközpont, vagyis egy állati képesség központja, az agyvelő hátsó részében van. Különösen katonaorvosok pedig többszörösen megállapították már, hogy a hosszúfejű embereknek sokkal tökéletesebb, élesebb látóképességük van, mint gömbölyűfejűeknek. Az állatiasan éles látást azonban az embernél az ész és az értelem pótolta. Viszont a látóképesség visszafejlődésével a koponya hátul megrövidült. Ismeretes pedig az, hogy a barlanglakó ember koponyájának rendkívül nagy szemüregei és orrürege van, vagyis tehát igen nagy szemei és orra, s eszerint kiváló látó- és szaglóképessége is kellett, hogy legyen. Amivel összevágnak a székely-magyarok azon mondái, amelyek szerint régen az erdélyi hegyek barlangjaiban emberevő, szőrös vademberek éltek, akik igen rútak voltak, mivel igen nagy orruk, szemük és szájuk volt: A keletbalti faj orra ellenben kicsi, az arcból kevéssé kiálló, nőknél gyakran a piszeség felé hajló is, egyébként egyenes, férfiaknál gyakran hajlott is, de mégsem kiálló és lágyvonalú, nem szögletes. A homlok gyermekszerűen domború, de szemöldökcsontdudorok nélküli. A szemöldök magasan van a szem fölött, miként a mongoloknál, igen vékony, rövidszőrű, nem bozontos, és ívelt. Maguk a szemek sohasem ülnek mélyen, hanem a homlokkal majdnem egy szintben vannak. Mindez a tekintetnek nyílt és barátságos jelleget ad, mivel a szemek nincsenek beárnyékolva. (Ellentétben például az ausztrálidák és az északi faj tekintetével, amely sötét és szúrós, azért, mert a szemek mélyén ülők, a kiálló szemöldökcsont és bozontos szemöldök által beárnyékoltak, a szemöldök pedig közvetlen a szem fölött van.) A szemnyílás keskeny és hosszú, ami a tekintetnek mintegy álmodozó kifejezést is ad. A szemnyílások tehát sohasem kerekek, avagy majdnem kerekek, mint az északi fajnál. Mongolredője a szemeknek nincsen, de néha kissé ferde állásúak, vagyis a belső szemszöglet néha kissé lejjebb van, mint a külső szemszöglet, ellentétben az északi fajjal, amelynél ellenkezőleg, bár csak ritkán, a belső szemszöglet van a külsőnél magasabban. Igen jellemző sajátsága fajunknak még az is, hogy a szemek egymástól távol állanak, vagyis a két szem közötti távolság vagy ugyanannyi mint egy szem hossza, vagy néha még több is, amely sajátság természetesen függ össze a széles, kerek arccal, és ez is tökéletes ellentétet képez az északi faj azon sajátságával, hogy szemei egymáshoz igen közel állanak, vagyis, hogy a két szem közötti távolság többnyire kisebb az egyes szem hosszánál, ami meg azzal van természetes összefüggésben, hogy az északi faj arca hosszú és keskeny, sőt a koponya a halántékoknál még be is mélyed. (Lássad: I. számú rajz, c.) A száj fajunknál rendes nagyságú, nőknél inkább kicsi és az ajkak is közepesek, vagyis sem nem vastagok, sem nem keskenyek. A fogak alig specializálódottak, azaz még majdnem egyformák, illetve a szemfogak nem kihegyesedőek, a metszőfogak sem nagyon laposak, amit tehát „gyöngyfogsor”-nak szoktunk nevezni. Különben is a fogak kicsinyek és mindig függőlegesen állanak; nem oly nagyok és előreállóak, mint gyakran például az északi fajnál. Fajunk álla előreálló, mint a mai emberfajoknál általában, kivéve csak az atavisztikusan hibás egyéneknél, és az igen fejletlen fajoknál, és volt a még állatias ősember fajoknál is. Ismeretes, hogy az előreálló áll az emberi beszéd és a nyelvizom tökéletesedése következménye. A fejetlenebb emberfajok álla még majdnem annyira hátrafutó volt, minta majmoké, amiből az is következik, hogy beszélőképességük is még igen fejletlen kellett legyen. (Lássad az alsó állkapcsokat a II. számú táblán)

a. Kutya. b. Emberszabású majom. c. Barlanglakó
ősember. d. Afrikai szerecsen. e. Eszaki faj. f Keletbalti, azaz magyar.

A koponya agyvelőt tartalmazó üreges részének mindinkább gömbölyűvé fejlődése természetes oka az agyvelő fejlődése is volt, amit meg a III. számú rajz szemléltet.

Az agyvelő fejlődése. a. Amphioxus gerincveleje, még agyvelő nélkül. b. Hal c. Alacsonyabb rendű emlős. d. Felsőbb rendű emlős. e. Ember. 1.Szaglóközpont. 2. Agyvelő. 3. Hátsóvelő. 4. Kisvelő. 5. Nyúltvelő

Tudvalévő, hogy az emberi arc alsó része az állatokéhoz képest igen kicsiny, azért mert az ember állkapcsai, úgy a felső, mint az alsó, valamint a fogak is, folytonos visszafejlődésben vannak, amiért az elülső fogak előreálló voltukat is elveszítették, vagyis mindinkább függőleges helyzetbe kerültek. E visszafejlődés is éppen a magyar fajnál észlelhető a legnagyobb mértékben, amennyiben éppen nála, illetve a „keletbalti” fajnál találjuk a legkisebb állkapcsokat és fogakat. E fajnál különösen az alsó állkapocs kicsinysége felötlő. (Lássad ezt is a II. számú táblán.) Ez pedig a műveltségi élet természetes következménye. Az ős-vadember ugyanis eledelét még csak, miként az állat, fogaival tépte, törte, aprította, sőt miként az állat, fogait fegyverül is használta, mind, amihez nagy fogakra és tehát hatalmas állkapocsra is szüksége volt. Azon emberfajok azonban, amelyek már igen régi ősidők óta műveltségi életet éltek, azok eledelüket konyhán készítették elő, ezt eszközökkel is aprították, valamint sütéssel, főzéssel tették lágyabbá, porhanyósabbá, ellenségeiket pedig már nem harapták, hanem fegyverrel győzték le. Ezért e fajoknál tehát az állkapocs és a fogak a tíz- és százezredévek alatt folytonosan kisebbedtek, amely folyamatot szintén a II. számú táblán látunk igen világosan. Látjuk azt is, hogy a kutya feje még egy valóságos harapófogó, amely harapófogószerűség azonban az emlősök fölfejlődésével folytonosan csökken, és éppen a magyar fajnál tűnik el a legtökéletesebben, ami kétségtelen jele annak, hogy e faj, a „keletbalti” az, amely a legrégebben készíti elő eledelét konyhán, vagyis a legrégebben él műveltségi életet. (…)

1 sok tartalom, 2 ugyanannyi fölület mellett kevesebb tartalom, 3 ugyanannyi fölület mellett semmi tartalom.) Eme rajzon: a az amphioxus lanceolatus gerincveleje. Agyveleje még nincsen (Ez a legalacsonyabbrendű gerinces állat.) b a hal agyveleje és gerincveleje. c a házinyúlé. d a hosszúfejű emberé. e gömbölyűfejű emberé. E rajzomon: 1 kutya koponyája fölülnézettben, 2 majomé, 3 barlanglakó emberé, 4 hosszúfejű emberé, 5 gömbölyűfejű emberé. A majmoknak és az elvadult, elállatiasodott, emberevő, barlanglakó emberfajoknak szemüregei fölött kiálló szemöldökcsontdudoruk van, ami a látást zavaró, fölülről jövő napfény ellen védi a szemet. Ezért ha távolabbra figyelmesen nézünk valamit, ösztönszerűen kezünket fényellenzőül szemünk fölé tesszük. E szemöldökcsontdudor, ha mérsékeltebben is, mint majomnál, barlanglakó vadembernél, de megvan az északi fajnál is. De nincsen meg a gömbölyűfejű magyarnál, valamint a kisgyermeknél sem, azért mert az későbbi fejlemény, elvadulás következménye. Azon emberfajok, amelyek korán fejlődtek föl, magasabb műveltségi életbe is jutottak, szemüket napfény ellen kalappal védték már igen ősidők óta, ezért náluk e csontdudor nem fejlődött ki, nem lévén rá szükség. Itt a rajzon: a majom, b barlanglakó, c hosszúfejű ember, d gömbölyűfejű ember, amelynek fejalkata tehát gyermekszerű maradott, nem degenerálódott állati irányba. Az ilyen fajokat a tudományban infantilis = gyermekszerű néven nevezik, amazokat, hosszú koponyával, fejlett szemöldökcsonttal, nagy állkapoccsal: theromorph = állatszerűnek (Eickstedt: „Rassenkunde”.)

A jelen DNS vizsgálatok őseurópai voltunkat alátámasztják – közel száz évvel Magyar Adorján után.

Az eredményes, műveltséget alapítani tudó környezetet csak a magas erkölcsi élet tudja megadni. Ezzel kapcsolatban hozom a következő cikket:

Idézet Az ősműveltség 230-235. oldalairól

Idézet Az ősműveltség 230-235. oldalairól:

Hans Weinert (Erdgeschichte und Werden des Menschen) azt állítja, hogy az emberiség keletkezése helye Európa kellett, hogy legyen, éspedig éppen Közép-Európa Dunavidéke, azért mert itt kerültek elő olyan majommaradványok, amelyek az ember őseinek tekinthetők.

Ugyancsak Wienert másik, „Die Entstellung der grossen Menschenrassen” című művében szintén azt írja, hogy az emberiség keletkezése helye Közép-Európa Dunavidéke volt.

Akkor tehát, vagyis e 8 pontba foglalt adatok alapján észre kell vennünk, hogy íme, a tudomány haladásával régi állításaim mindinkább igazolódnak. E nyolc ponthoz azonban hozzávehetnők Skinner azon föntebb is már említett állítását, amely szerint volt egy ősnyelv, amely – ha rejtetten is – de az összes mai európai nyelvekben mintegy bennük foglaltatik. Amely titokzatos ősnyelv pedig szerintem nem volt más, mint a magyar nyelv egykori, a mainál sokkal tökéletesebb ősalakja. A valóság idővel mindenesetre kiderülend, ha ellenséges sovinizmus ezt ma még akármennyire igyekezik is elhomályosítani. Ha csak az e 8, illetve 9 pontomba foglaltakat is megállapítjuk, a többi csak eddig is elmondottak nélkül is, mi áll akkor annak útjában, hogy fölismertessék, miszerint a magyarság európai ősnép, és hogy Európa első, legrégibb műveltsége megalapítója, mely ősműveltség Magyarországból indult ki. E fölismerésnek más nem áll útjában, mint a mesterségesen összeállított, minden alapot nélkülöző „ázsiai nomádság” elmélete, amelyet a magyarság minden ellensége nagy hangon hirdet, annyira, hogy a magyarság nagyobb részével is már sikerült elhitetnie, de amely elmélet oly nagyhangú terjesztése egyetlen célja a magyarság öntudata aláásása, irtása és hazája földétől való megfosztása.

Ilyen sovinizmus a háttere annak is, hogy az itt föntebb megnevezett tudósok némelyike, annak dacára is, hogy ma a leletek alapján tudjuk, miszerint az árjaság és a hosszúfejű germánság, azaz az északi faj Európa északán, az úgynevezett Kjökkenmödingeken keletkezett, amely Kjökkenmödingek, azaz konyhahulladék-halmok, amint azt ugyanazon tudósok is megállapították, elfogyasztott kagylók héjából és kizárólag vadászaton elejtett vadállatok csontjaiből állóak, ami szerint ez illető nép még sem földművelést, sem állattenyésztést nem ismert, vagyis hogy ezt csak később, ama Dunaműveltség népétől tanulta el, - mégis a végén azt rebesgetik, hogy talán eme műveltségterjesztő nép is germán volt!

Azonban a föntiekben a Csallóközről még távolról sem mondottam el mindent. Itt van például az alábbi térkép, amelyet Gustav A. Ritter: „Das Buch der Entdeckungen” (Berlin, SW. Verlag W. Herlet. 1898) című műve 167. oldaláról másoltam le.

Európa Sanudo világtérképéről

Vajon miért van e régi térképen a Csallóköz oly nagynak föltüntetve? A térkép mérete szerint itt a Csallóköz oly nagy, mint akár egész Csonkamagyarország, avagy mint az egész Svájc!

Ennek oka szerintem a következő: Sanudo, régi olasz tudós, megrajzolta Európa térképét, amint látjuk, körvonalaiban meglehetős helyesen, de Európa belsejéről már igen keveset tudott. A Duna latin neve „Danubius” és a Csallóköz ábrázolata ott van ugyan, de míg a Dráváról és Száváról még volt tudomása, mert ezeket a térképen föl is tünteti, de már a Tiszáról mit sem tudott, mi több, holott az Appennin- és Alpes-hegységről volt tudomása, s ezeket föl is tüntette, de a Kárpátokról már semmit sem tudott. Hogy Magyarország nevét sem tünteti föl, csak Ausztriáét, ez természetes, mivel azon időkben, a törökök elűzetése után Magyarország teljesen Ausztria igájában volt; ezért van az „Austria” szó a Csallóköztől délre, tehát éppen Magyarország helyére írva. Ha azonban Sanudo Magyarország, a Tisza és a Kárpát-hegység létezéséről mit sem tudott, hogyan magyarázható akkor, hogy a Csallóközről meg volt tudomása? Mikor, hiszen ez földrajzilag Tiszánál, Kárpátoknál sokkal lényegtelenebb valami. Mi lehet tehát oka, hogy a Csallóközről nem csak tudott, hanem hogy ezt még oly túlzottan nagynak is tüntette föl? Szerintem ennek oka az, hogy hallott a Csallóközről szóló regéket, éspedig bizonyára nem magyaroktól, mert hiszen akkor a Tiszáról és a Kárpátokról is hallott volna. E szigetről valamely más, de attól távol élő, szláv vagy német néptől kellett valamit hallania. Úgyhogy ez tehát az jelenti, miszerint azon időkben e szigetről még más népeknek is voltak elbeszélései, mondái, amelyek azt igen fontosnak tüntették föl. Holott manapság e szigetnek Európában, a magyaron vagy legföljebb még az osztrákon kívül a nép között senki még csak létezéséről sem tud már semmit. Ezt meg, úgylehet, azzal okolhatjuk meg, hogy az ezután következő tudományosabb, fölvilágosodottabb korban, a műveltebb emberek kezdték a regéket, hiedelmeket megvetni, elbeszélőiket és az ilyenekben hívőket kinevetni, aminek következménye lett azután, hogy sok régi rege és monda végképp ki is veszett.

Régi nyelvünkben csalló, salló, csellő jelentett folyóvizet is (vessed össze a Csele-patak nevével) bár a szó tulajdonképpeni értelme hullámzó volt, és a hullámvonal kanyargó volta miatt még kanyargó értelmet is kapott. Mindenesetre azonban ezen salló, csal/ó, csellő szóból származtak szalag és sallang szavaink is, amely utóbbit népünk ma is ejti sallangónak is. Miután azonban e szavak eredeti értelme hullámzó volt, ennélfogva a Csallóköz név úgy folyó-köz, mint víz-köz értelmű is volt, mivel hiszen, amint láttuk, a hullámzás a víznek ugyanolyan sajátsága, mint a folyás.

Néhány oldallal előbb már megrajzoltam a Csallóközt olyannak, amilyen az ma a valóságban. Ha azonban elképzeljük, hogy az északi, ma egészen rövid (a rajzon 2-vel jelölve) belső Dunaág valamikor sokkal hosszabb is lehetett, a déli külső Dunaág (a rajzon 4) pedig szintén valamivel hosszabb, akkor olyan alakulatot kapunk, amilyet eme rajzon c mutat. Ha pedig ezt stilizáljuk, akkor meg olyan rajzot, amelyet itt d-vel jelöltem. Ez pedig tökéletes szem-alak, a két szempillával, de amely a női nemi rész ábrázolata is lehet, a két kis szeméremajakkal. Márpedig eszünkbe kell jusson, hogy regéink szerint a Csallóköz volt a magyarok - illetve az emberek - eredete helye, s így meglepetve kell, észrevegyük azt is, hogy hiszen akkor alakjával a Csallóköz a Földanya szülő ölét is jelképezhette, ahonnan kivándorló őstörzseink mind származtak. Mert hiszen láttuk, hogy mythologiánk szerint az Anyaföld költői megszemélyesítése Tündér-Magyar Ilona, az emberiség ősanyja volt, azaz a Napisten neje. Úgyhogy mindezzel bámulatosan egyezik az is, hogy hiszen népi regéink szerint a Csallóköz volt Tündér Ilona szigete, amelyen Aranykertje is volt, ami tehát azonos a Biblia Földi Paradicsom kertjével, ahonnan a Biblia szerint is az első emberpár származott.

Más egyezés: A Biblia említi Haviláh (Evilát) földjét, amely azonos az „Éden” kertjével, azaz ismét csak a boldog Földi Paradicsommal, úgyhogy ezen Éden névben is édes szavunkat sejthetjük, amelynek úgylehet boldogjelentése is lehetett. Márpedig hiszen ezen Haviláh (avagy Evilát) név az Éua névvel is azonos, amely utóbbinak hiszen Héva változata is van (Lássad például: Sylvester János 1539-ből származó „Grammatica hungaro-latina” cím műve címlapja reprodukcióját „A magyar nemzet története” V. kötete 205. oldalán. Az Athenaeum kiadása 1897., amely címlapon az első emberpár mellett az Adam és Heua két név áll), vagyis látnunk kell azt is, miszerint a Bibliában leírt hagyománnyal az ezt leíró zsidók már nem voltak egészen tisztában. Viszont mi már tudjuk, hogy Eva vagy Héva, azaz az első nő és emberiség-ősanya, azonos egyrészt a mi Tündér-Magyar Ilonánkkal, másrészt az elő-ázsiai Istár-Szemiramisszal és a rómaiak Venusával is, akit a rómaiak is isteni ősanyjukként tiszteltek, ugyanúgy, mint nálunk Ilona, azaz Élet-anya, a magyarság, illetve az emberiség anyjaként.

A Biblia szerint az Isten által „növényekkel szépen fölékesített kertet”, azaz a Földi Paradicsomot négy folyóvíz folyja körül, amely azonban egy folyóból ágazik szét néggyé. Neveket is ad a Biblia e négy folyóágnak: Pison, Gikhon, Hiddékel és Eufrát. Amely Eufrát névből, valamint abból, hogy e kert a zsidók hazájától Napkeletre feküdöttnek mondatik, világosan kitűnik, hogy a zsidók tehát az Eufrát és Tigris folyók közére gondoltak, azaz tehát Mezopotámiára. Tény, hogy még a görög „Mesopotamia” szó is Folyóköz, azaz tehát Csallóköz jelentésű. Vagyis a zsidók az igazi Csallóközről már semmit sem tudván, az ősi hagyományt, amelyet valamely fajunkbeli néptől hallottak, Mezopotámiára átlokalizálták. A néprajzi tudomány előtt az ilyen átlokalizálások ismeretesek. Tudjuk, hogy ugyane hagyományt a görögök meg Napnyugatra, a „Heszperidák Szigeté”-re lokalizálták át.

Itt azonban egy elháríthatatlan baj volt: az hogy Mezopotámiát csak két folyóvíz, az Eufrát és a Tigris képezi (ez utóbbit tartották a zsidók a Hiddékelnek), és ezek sem ágaznak szét egymásból, hanem mindegyiknek saját, egymástól igen távoli eredete van. Volna ugyan Mezopotámiában még két kicsi folyó, de ezek mindegyikének is ott jól ismert, saját, külön forrása lévén, ezeket a Biblia magyarázói nem vették tekintetbe, hanem mivel a Biblia a Ghikont Kus földével hozza kapcsolatba, ez pedig Afrikában van, ezért a Nílust tartották a Ghikonnak, holott hiszen a Nílus forrásai is Afrikában, tehát más világrészben vannak: De még így is hiányozott a negyedik, a Pison folyóvíz. Úgyhogy némelyek az Indusra, mások még a Gangeszre is gondoltak, dacára annak, hogy ezek mindenikének is saját külön eredete van, messze, messze, a Himalája hegységben. Holott a Biblia szerint, és bizonyára különböző népek hagyománya szerint is, ahonnan ez a Bibliába is származott, határozottan egy folyóvíz néggyé ágazásáról van szó. A zavar tehát teljes és tökéletes lett és maradott.

Mindezzel szemben a mi Csallóközünk négy folyóága valóban és szó szerint úgy, ahogyan a Biblia szövege szól, egy folyó, a Duna négyfelé ágazása, amely szétágazásnak még természetes oka is van: az, hogy e folyóágak és az általuk képezett szigetek valamikor a Duna deltáját alkották; a nagyobb folyók deltája pedig ilyen szokott is lenni. Mi több, e négy folyóág a Csallóközt valóban körülfolyja úgy, ahogyan azt a Biblia mondja.

Továbbá a Biblia szerint az első folyóág neve Pison. Nem csodálatos-e tehát, hogy hiszen a Csallóköznél is, éppen az első Dunaág elválásánál, ma is ott áll Pozsony városa, régies nevén Poson, de amelynek neve a rómaiaknál, akik birodalmához tartozott, betű szerint Pison volt. Honnan vehették tehát a régi rómaiak e nevet, holott ők a Bibliáról még semmit sem tudtak? Kétségtelen tehát, hogy ők e nevet a Csallóköz vagy ennek vidéke lakosságától, vagyis a mi ősnépeinktől vették át, akik a rómaiak idejében is ott éltek és ottani városukat Pisonnak nevezték, de amely ősnépeink egyes törzsei Elő-Ázsiába is vándoroltak volt ki, s amely kivándorolt törzseink regéiből, elbeszéléseiből meg a zsidók vették át ugyanezen Pison nevet, valamint a Földi Paradicsomról és az emberiség eredetéről szóló hagyományt. E Pison név szerintem nem is más, mint egy ősi, úgy a magyarban, mint más nyelvekben is meglévő pis vagy pisz alakú: folyást, kifolyást jelentő szó, amely hiszen víz szavunkkal is hangtanilag azonos, a már többször említett régi -on képzővel megtoldva, pison = folyó, kifolyó. Viszont ugyane város Pozsony, azaz Poson neve értelme is egészen világos, mert ez sem egyéb, mint folyó, kifolyó. Sajnos, a bizonyítás érdekében kénytelen vagyok itt, mai értelmük miatt nem szép szavakat is fölhozni, de a tudomány szempontjából ez meg van engedve. A szónak csak mai nyelvünkben van nem szép értelme, Erdélyben azonban számtalanszor hallottam fos igénket egyszerűen bármely erősebb vízkifolyásra, víz-kilövellésre is használni, úgyhogy e szó a folt’, folyik szavakkali rokon és a föcskend, fecskend szavakkali hangtani azonossága, illetve ezekkeli közös eredete is világosan kitűnik, mivel a p és f hang egymásnak közvetlen rokona. Ugyhogy a Poson név is csak azon hely neve volt, amelynél a Dunából az első Dunaág kifolyik.

Azt is mondja még a Biblia, hogy Havila földe aranyban igen gazdag; tény pedig, hogy régen a Dunaágak homokja valóban aranyban igen gazdag volt, és hogy a csallóközi aranymosás híres volt. Most is vannak még ott aranymosók, habár az arany már majdnem teljesen elfogyott. Lehet, hogy a Csallóköz egykori sok aranyával függ össze az „Aranykert” és az „aranyalmafa” elnevezés is.

Népmeséinkben ismert indíték, hogy Tündér Ilona szigetére csak két folyóvízen átkelve lehet bejutni, sőt némely mese szerint ezek mindegyikén híd is van, amelyeket egy-egy sárkány őriz, sőt mondatik némely mesében még az is, hogy az első az ezüsthíd, a második az aranyhíd. (Az „Angyalbárányok” alakú mesékben hadak nincsenek, de a második folyóvízen átkelés gyönyörű kertbe vezet). E hidakról tudjuk, hogy a Hold és a Nap ezüst, illetve aranycsillogású tükröződés sávjai a vízen. Sajátságos mindenesetre azon tény is, hogy a Biblia a második folyóvizet Hiddékel-nek nevezi, amely név mintha a mi híd és kel (átkel) szavaink összetétele volna, de meg nem értés folytán magára a folyóra alkalmazva. Ha viszont tudjuk, hogy a Csallóközt ősidőkben végtelen vízivilág, mocsárvilág vette körül, akkor az őriző sárkányoknak is igen természetes magyarázatát találjuk: Sár-kány szavunkat ugyanis már Fáy Elek is sár-kan azaz mocsári állat értelműnek sejtette. Habár mai nyelvünkben a kan szó már csak hím értelemmel van meg, de például a patkány, cickány, vadkan (utóbbi = vaddisznó, a nem megkülönböztetése nélkül) szavaink arra mutatnak, hogy valamikor állat értelemmel is élt, lehet pedig, hogy kiejtésbeli különbség értelembeli különbséget is adott: kan, kán, kány, kajn, kain, káin.

Az pedig igen valószínű, hogy ősrégi időkben a Csallóközt körülvevő vízivilágban, mocsarakban még éltek veszedelmes ragadozó stegocephal-féle óriás-kétéltűek, vagy krokodilus-, avagy sárkányszerű őshüllők, amelyek azonban vízi életmódjuk miatt a szárazra, azaz a középső nagy szigetre még soha ki nem járván, az ottani emberek számára semmi veszedelmet nem jelentettek, hanem ellenkezőleg, ezek a szigetnek mintegy őreit képezvén, annak lakói valóban teljes békében élhettek és fejlődhettek, vagyis eszerint éppen itt, a Csallóközben kezdődhetett ama „Dunaműveltség”, amelynek egykori létezését a tudósok csak mostanság kezdik megállapítani. Az viszont természetes, hogy vad, állatias neandertaloid emberfajok hajót, tutajt még nem tudván készíteni, úgy a mocsár- és vízivilág, mint a „sárkányok” miatt a szigetre be nem juthattak, ellenben a szigetlakók, amikor elszaporodtak, hajókon, tutajokon bármikor bocsáthattak ki maguk közül kivándorló rajokat.

Azt hiszem, nem tévedek tehát, ha föltételezem, hogy Sanudónak, amikor fönti térképét rajzolta, még tudomása volt a Csallóközről szóló regékről, illetve annak egykori Aranykert, Tündérkert, Földi Paradicsom, azaz emberiség-eredethely voltáról szóló mondákról. Hogy aztán később az ilyen regék, mondák kivesztek, ennek, amint már említettem, egyik oka az lehetett, hogy tudós, avagy tudákos emberek az ilyen regéket és azok elbeszélőit gúnyolták, kinevették, a más ok pedig az is lehetett, hogy az ilyen elbeszélések ellenkezésben voltak a Bibliával, amely szerint a Földi Paradicsom Mezopotámiában, a zsidók földjétől ,,Napkelet felé”, az Eufrát és Tigris folyók közében volt. Aki tehát ezzel ellenkező valamit beszélt, amaz időkben eretnekség vádja alá is esett, ami az akkori vallásos időben az illetőnek életébe is kerülhetett.

A Csallóköz tehát, amint ezt a fönti rajzokon látjuk, valamikor egy szem-alakú, nagyobb területű középső szigetből és két keskeny, karaj-alakú szélső szigetből állott, E két utóbbi egyike, az alsó, Szigetköz név alatt ma is majdnem teljességében megvan még, ellenben a másik, a fölső (amely nevét sajnos nem tudom) ma már csak megrövidült maradványként van még meg. Ha már most megállapítottuk, hogy e szigetek valamikor az emberek eredethelyének tekintettek, és hogy alakjukkal a női szemérem-résszel is összehasonlíthatók, akkor azt is valószínűnek kell tartanunk, hogy tehát a két szélső sziget e szeméremrész két kis-szeméremajkával is jelképesen azonosíttathatott. A mai európai nőknél e kis-szeméremajkaknak nevezett részek valóban kicsinyek (e rajzon b-vel jelölve) és a szeméremrésznek nem nyúlnak egész hosszára, tudvalévő azonban, hogy némely nőnél, föltűnően, különösen a lapos-arcúaknál, ezen szeméremajkak sokkal nagyobbak, ami valószínűleg atavizmus, és ami meglepően egyezik azzal, hogy például a dél-afrikai busman és hottentotta igen kistermetű fajoknál (pigmeusok) e szeméremajkak (labia minora) igen nagyok, annyira, hogy a talpon álló, mezítelen nőknél kilátszanak. Föltűnő egyezés pedig, hogy a busmanoknál és hottentottáknál gyakori az arc erősen lapos volta (Eickstedt). Mi több, e népek nőik nemi része említett sajátságát egyik szépségének tartják, amiért is náluk a nők gyermekkoruktól kezdve e részeiket húzogatni szokták, hogy ezek mentül nagyobbakká s hosszabbakká legyenek. Úgyhogy az ottani európaiak ezt „hottentotta kötény”-nek nevezik. Miután pedig különösen a busmanok kis termetükkel és egész test- és koponyaalkatukkal az úgynevezett gyermekszerű (infantilis) emberfajok közé tartoznak, ebből azt következtethetjük, hogy valamikor az ősember nőinek szóban levő részei is a mainál nagyobbak voltak, és valamikor a nő nemi részének tetszés szerint nyitható és zárható védelmét is képezték, ugyanúgy, mint ahogy szemünk védelmét szempilláink képezik. Ezért vélem tehát azt is, hogy a mai európai nőknél is előfordul a labia minora különösen nagy volta: atavisztikus jelenség.

Ha azonban a Csallóközt ilyenképen a női szeméremrésszel összehasonlítjuk, de egyúttal az emberiség egykori Paradicsomának, illetve eredethelyének is tartjuk, de aminek népünk regéi szerint egy Mennyei Csallóköz is megfelelt, akkor eszünkbe kell, jussanak a következők is:

A kereszténység is létezőnek tart egy, a Mennyországnak mintegy külső részét képező és Limbus-nak nevezett helyet, amelybe a hagyomány szerint egyrészt a kereszteletlen elhalt gyermekek lelke, másrészt az olyan nem keresztény emberek lelke kerül, akik oly jóságos és igaz életet éltek, hogy kárhozatba nem taszíttathatnak, de pogányok lévén, a Mennyországba sem engedhetők. E Limbusz puszta, rideg helynek képzeltetik, amelyben azonban a lelkek minden szenvedés nélkül élnek, csupán Istent nem láthatják. A másik hely a Tisztítótűz (Purgatórium), amelyről azt tartják, hogy ott a tűzben szenvednek azok, akik életükben, bár nem voltak egészen hibátlanok, de mivel halálos bűnt sem követtek el, itt a tűzben addig kell szenvedniök, míg megtisztulnak, ami után a Mennyországba jutnak.

E Tisztítótűzről tudjuk, hogy a népek hagyományában különböző alakban megvolt, de az újabb vallások, amilyen a zsidók mózesi vallása és a kereszténység, nem fogadták el. Mivel azonban az ebben való hitet kiirtani nem lehetett és igazságos dolognak is el kellett ismerni, ezért utóbb a katolikus egyház a néphit nyomása alatt 1430-ban, a Florenci Concilium határozata szerint a Tisztítótűz létezését hivatalosan is elfogadta. Amit azonban a görögkeleti egyház sohasem fogadott el, a protestánsság pedig, mivel erről a Bibliában szó nincsen, ismét elvetette.

E két, tehát mintegy semlegesnek képzelt hely megfelel Csallóközünk két előszigetének, amelyek népmeséink szerint is az első folyóvízen, vagy ennek hídjáni átkelés után következnek, míg Tündér Ilona szigetére és kertjébe csak a második folyóvízen, avagy ennek aranyhídjáni átkelés után juthatni. A különböző népek hagyománya szerint a Tisztítótűzben vagy Purgatóriumban a lelkek tűzben tisztulnak, és Európában ez lévén az általánosabb fölfogás, ezt a kereszténység is így fogadta el. A tűz által tisztulás – ami a tűz, illetve igen magas hőfok általi fertőtlenítés – természeti valóság költői jelképezése volt, és bizonyára tűztisztelő őstörzseinknél – avaroknál és palócoknál – keletkezett gondolat volt. Kétségtelen azonban, hogy a víz általi tisztulás ennél sokkal régibb, ősi gondolat, mert hiszen a vízben való mosás, mosdás a tisztulás legkezdetlegesebb és magától értetődő módja. Viszont már a régi görögök is regéltek egy túlvilági tűzzel lángoló Pyriphlegeton nevű folyóról, ami kétségtelenül a későbbi tűzzel lángoló Pokolról és Tisztítótűzről szóló hiedelmek egyik régibb alakja volt, de a víz általi tisztulásnál valamennyire azért mégis újabb.

A magyar népmesék azonban túlvilági tűzfolyóról vagy túlvilági tűzben való tisztulásról semmit sem tudnak, ellenben igenis tudnak túlvilági folyóvízről, és ezáltali megtisztulásról. Az „Angyalbárányok” különböző változatban meglévő mesealak lényege összefoglalva ez: A mesehős, azaz a mese főszereplője egy bárány – más változatok szerint juh- vagy malacnyájat kell, legelőre kísérjen, amelyeket azonban terelgetnie nem szabad, hanem csak azokat követnie kell. Az állatok mendegélnek, majd átgázolnak egy sebes folyású folyóvízen, a mesehős követi őket, a víz pedig testéről húsát lesorvasztja, de így is vándorol az állatok után tovább. Lát egy kopár, aszott legelőt, és ezen szép kövér teheneket, majd lát egy szép, füves legelőt, és ezen meg sovány teheneket. Mennek, mendegélnek tovább, és egy tó mellett haladnak el, amelyben a víz olyan fehér, mint amilyen a tej. Ebben asszonyok állanak térdig, mindegyiknek szűrő van a kezében, azzal meregetik és szűrik a vizet szakadatlan. Aztán kerítést lát, ennél innen és túlnan is mérges kutyák vannak, és ezek a kerítés között egymással marakodnak, de egymásnak sokat nem árthatnak, mert közöttük a kerítés. Végül lát egy tisztavizű erecskét, inna is belőle, de gondolja, megy még tovább és majd forrásánál iszik, ott meg azt látja, hogy a víz döglött eb szájából ered, és gondolja, milyen jó, hogy e vízből nem ivott! Ezután érnek állatai egy második folyóvízhez, amely csendesen folyik. Átkelnek ezen is, íme, ettől húsa kiújul, és ő most még sokkal szebb lesz, mint azelőtt volt. Ezzel gyönyörű szép virágos és gyümölcsös kertbe érnek, ott szép ház áll, ebből szép tündérlányok jönnek elő, őt behívják, mindenféle jó étellel, itallal megvendégelik. Ezután az állatok indulnak visszafelé, de most már ama sebes folyóvíz sem árt neki semmit. Otthon a nyáj gazdájának mindent elmond, ami történt, és amit látott. Ez pedig megmagyarázza neki: Az első folyóvíz róla minden rosszat lemosott. A sovány legelő kövér marhái jószívű emberek voltak, akik kevesükből is szükségben tévőknek adtak, a jó legelőn sovány állatok meg olyanok, akik fösvények voltak, ha gazdagok is. A tejes vízben álló asszonyok csaló emberek lelkei, olyan asszonyokéi is, akik a tejbe vizet öntöttek, és úgy adták el másnak. Ezek a túlvilágon örökké a vizes tejet fogják szűrni, de bizony a vizet a tejből sohasem fogják kiszűrhetni. A marakodó kutyák gonosz, veszekedő, örökké háborúskodó emberek voltak, és ezeknek a másvilágon is így kell marakodniok. A tiszta vizű patak, amely döglött kutya szájából folyik, azt jelenti, hogy a világon is vannak álnok emberek, akik sok szép beszédeket tesznek, de maguk nem azok szerint élnek, és jaj, annak, aki reájuk hallgat. A szép sziget, a kerttel és tündérekkel pedig Tündérország (változatok szerint Mennyország), ahová holtuk után csak azok juthatnak, akik egész világ életükben igazak és jóságosak voltak.

Egészen bizonyosnak tartom, hogy e mesealak, habár mai változataiban ki tudja, mennyi romlást, átalakulást és kopást szenvedett, a mi ősnépeinktől származott, azért, mert a két folyóvízen való átkelésben Csallóközünk elhomályosult emlékezetét ismerem föl, és mert benne még nem tűz, hanem víz általi tisztulás szerepel, ami a legősibb jelleg, és ami itt minden idegen hatás ellenére is fönnmaradott. Egészen bizonyosnak tartom azt is, hogy például a sumerek és asszírok mythologiájában is Istár istennő túlvilági útja elbeszélése, valamint a görögöknél a Danaidákról szóló rege is innen származik, amely utóbbi szerint ezek elkövetett gyilkosságukért a másvilágon azzal bűnhődnek, hogy egy lyukas hordóba kell, örökkön vizet hordjanak, de ami abból mindig folyik ki. Mellesleg megjegyzem, hogy a dana szó úgy a szemere, mint a kun szócsoport szerint folyást és vizet jelent, és hogy tehát a mi ned, nedű (romlottan nedv) szavunknak csak megfordított alakja. Tény, hogy az egész Danaida-rege folyókkal, forrásokkal, vízzel függ össze, úgyhogy utalnunk kell a Duna, Tana, Tanaisz, Don, Deneper, Deneszter folyónevekre is. Úgyszintén a mi őseinktől származott a görögök Hadeszében, azaz másvilágában az ebben folyó folyóvizek elképzelése is. De e fönti mesénk, azaz valamikor mythoszunk adta volt az alapot Dante „Isteni Színjáték”-ához (Divina Commedia), mert igen valószínű, hogy amaz időkben Olaszországban is éltek még a mi „Angyalbárányok” mesealakunkhoz hasonló, azaz túlvilági utazást elbeszélő mesék. De merített ehhez Dante régi nem-keresztény íróktól is, aminthogy Vergiliust (Virgilio) mesterének is vallja, túlvilági útjában pedig vezetőjéül is teszi. Mindent azután ő részben képzeletből és - habár költeményének keresztény külsőt adott is - igen nagy részben a görög-római mythologiából vett anyaggal is gazdagította, de betoldva még igen sok, a korabeli életből vett dolgokat is.

Elgondolhatjuk tehát az egykori Csallóközt úgy, hogy a két szélső sziget lakatlan volt, valószínűleg azért, mert mindkettő túlságosan vizenyős, mocsaras volt. Ezért lett azután ezekből a jelképes regékben a két külső, kietlen sziget, később pedig a kereszténységben a Purgatórium és a Limbus, de amely két szélső sziget őseinknél a két kis-szeméremajak jelképe is volt. Ami azután itt különösen érdekes, az a Limbus név maga, mert népünk ma is a folyók nagyon vizenyős, mocsaras, semmire sem használható szigeteit, amelyeken csak nád terem és legföljebb vízi-madarak tartózkodnak, a libány néven nevezi. Továbbá: említettem már, hogy őseinknél a lap, különösen pedig két lap nőiségi jelkép volt, mivel a párosság és számosság is nőiségként volt fölfogva. Lap szavunkkal pedig úgy a Limbus név, mint a libány szó is hangtanilag egyezik, csupán, hogy az előbbi mb-s kiejtésű (l és b vagy p).

Úgy e két szó, mint az alább még fölhozandók ugyan mind a palóc szócsoportunkba tartoznak, de a bizonyítás érdekében ezeket itt adnom kell:

A latin-olasz nyelvben limbus-lembo valaminek szélét, de egyúttal valami lebeny-szerűt is jelent. Ezeknek és lap szavunknak viszont a német Lappen = lebeny tökéletesen megfelel. Egyezik a valaminek szélével az, hogy a Csallóköz két szélső szigete is valaminek szélét képezi, de ugyanúgy, mint ahogy a két szeméremajak is a női nemi rész két szélén van, de e két ajak egyúttal két kicsiny lebeny is. Hogy pedig a Limbus név és e szavak egyezése nem csupán holmi véletlenség, bizonyítják a következők: Az oláh nyelvben limba = nyelv, márpedig a nyelv is húslebeny. Latin-olasz labies-labro= ajak, de ugyanezt jelenti a német Lippe szó is. Márpedig e német szónak a magyar pilla, szempilla szó csak megfordított alakja (…)

Dunánk születésének történetét Bill Butler Ancestral Rivers in Europe (Európa ősi folyói) a következőkben ismerteti:

A Duna emelkedése a hegyek bal partján kb. 200 lábnyival, jobb oldalon pedig kb. 100 lábnyival van a tengerszint felett. A folyam melletti erdélyi Alpok alig 2000 lábbal vannak tengerszint felett, s így a folyó melletti szakadék kb. 2000 láb mélységű.

Az erdélyi Alpok kora nem ismert, de szemmértékkel mérve, teljes felemelkedésük 30 millió éves lehet. A gyakori földrengések felhívják a figyelmet arra, hogy e hegyek még mindig emelkednek.

Amikor a Duna eredetileg medrét alkotta, az erdélyi Alpok még nem léteztek, s ezek hiányában az ősi Duna még lapályokon át folyt.

A Duna jelen magassága megközelíti a 30 millió évvel ezelőttit. Tehát nem a Duna vágott magának utat a hegyeken át, hanem a hegyek emelkedtek fel körülötte.

Hasonlóképpen az Olt folyó kb. 1200 lábbal van tengerszint felett közvetlenül a hegyekkel való találkozása előtt, s a túloldalon 600 lábbal van tengerszint felett. Az erdélyi Alpok 6,500-7,000 láb magasak a folyó mindkét oldalán, egy 10 mérföldes távolságon belül. A szakadék mélysége tehát egy mérföld, mely körülbelül azonos Arizona Grand Canyon-jával.

Az Olt földtani történelme bizonyos szempontokból hasonlít a Dunáéra, amennyiben mindkettő az erdélyi Alpok között is folyik, bár az Oltot környező hegyek sokkal magasabbak.^{^[1]}

Az emberiség csallóközi hona ringatja máig a valahai Aranykor egyetemes emlékét, melynek lelkiségét, nyelvét, művészetét magyar népünk őrzi legtisztábban

Embertani megállapításai Az ősműveltség 56-57. oldalán találhatók, majd levelében így folytatja:

A magyarság 98%-a gömbölyűfejű. Hosszúfejű, azaz idegen elem, csak 2%. A hosszúfejűség fejletlenebb fejalkat, a gömbölyű fej fejlettebb, fölsőbbrendű. A sírleletek, egyéb ásatások bizonysága szerint minden ősgermán hosszúfejű, s ilyen a németség őseleme: az északi faj is. Ez sohasem szőke (kivéve keverék egyéneknél) hanem vöröshajú vagy barna. A sok szőke, gömbölyűfejű német: csak németnek képzeli magát, de nem az, hanem a kereszténység és a német lovagrend által nyelvileg elgermánosított finn, észt, lív stb. utóda. Ma Németországban már csak 10-12% germánfajú nép él; kiveszőben, mivel a műveltségi életben alulmarad, uralkodni csak véres erőszakkal bírt. Az állat, a majmok, emberszabású majmok, a kihalt barlanglakó, emberevő emberfajok, a mai alacsonyabbrendű szerecsenek (négerek), a legalacsonyabbrendű busmanok, hottentották, pigmeusok, az ausztráliaiak, mind hosszúfejűek, ugyanúgy, mint az északi faj. Mégis, mivel az ősgermánok is mind hosszúfejűek voltak, ezért különösen a németek, a hosszúfejűséget szerették volna fejlettebbnek, „fölsőbbrendű”-nek föltüntetni; efelől azonban ma már hallgatnak. Bekövetkezett a „grosses schweigen”, ahogy ezt egy német tudós maga írja: nagy hallgatás. Ennek dacára is azonban a tudományban ma is használatos a görög dolichocephalia = hosszúfejűséggel szemben a brachicephalia = rövidfejűség elnevezés. Utóbbi a „gömbölyűfejűség” név helyett, azért mert a hosszúval szemben a rövid fej mintegy tökéletlenebb, alacsonyabbrendű valamit fejeztek ki. A „rövidfejűség” szóhoz ezért épen a hitlerista, soviniszta németek ragaszkodnak leginkább: „Kurzkopf” ! Ámde, akár a mértanban is, mindenki tanulhatta, hogy a gömb a legtökéletesebb alak, mert a legkevesebb térfogat és felület mellett a legtöbbet tartalmazhat.

^{^[1]}. Angolból forditotta Tomory Zsuzsa. http://www.durangobill.com/AncestralRivers/AncestralRiversEurope.html

ŐS MAGYAR ROVÁSÍRÁS

ŐS MAGYAR ROVÁSÍRÁS

írta

Magyar Adorján

Fáklya kiadó Warren, OHIO, 1961

Angol kiadása fenti kiadónál: The Ancient Hungarian Runic Writing 1961

A népek műveltségi foka ma is legbiztosabban aszerint ítélhető meg, hogy az írni-olvasni tudók számaránya milyen náluk. A legtöbb európai nép írni-olvasni csak a kereszténység felvétele után tanult meg, de vannak közöttük ma is olyanok, amelyeknél az írástudatlanok száma még mindig igen nagy. A germánoknak volt ugyan a kereszténység elfogadása előtt is írásuk, runa írás, azonban erről is minden kétséget kizárólag bebizonyosodott, hogy a latin betűkből származott. Erre nézve elég néhány latin betűt a runa betűkkel összehasonlítani:

Minden kétséget eloszlathat az, hogy a „C”-nek megfelelő betűjegyet, ugyanúgy, mint a rómaiak „K”-nak olvasták. Európában a magyar az egyetlen nemzet, amelynek már a kereszténységre térése előtt is volt saját – azaz nem másoktól átvett – írása. Ebből egyrészt az következik, hogy a kereszténységre térése előtt is voltak írástudói, másrészt pedig az, hogy a magyarságot a kereszténységre térése előtt műveletlen, nomád népnek állítani vagy igen nagy tévedés, vagy pedig elvakult nemzeti gyűlölködés jele. Műveletlen népnek nincsen írása, legkevésbé vannak saját betűi, amiknek révén a magyarságot még a görögök és a rómaiak fölé is helyezhetjük, mert tulajdonképen saját betűik ezeknek sem voltak. Ismeretes, hogy a betűket a görögök a föníciaiaktól, a rómaiak pedig részben a görögöktől, részben pedig az etruszkoktól vették át. Ez a föníciai, görög és római betűk összehasonlítása során azonnal szembetűnő valóság.

SZÁMROVÁS

A magyar rovás betűit semmilyen más írás betűivel így összehasonlítani nem lehet. Kétségtelen tehát, hogy a magyarok valamikor igen régen, saját maguk alkották meg betűiket. A magyar számrovás jegyei a római számjegyekre hasonlítanak, de hogy ez a részünkről mégsem átvétel, hanem csupán közös eredeten alapszik, az alábbiakkal tehetjük kétségtelenné.

A rómaiak műveltségük nagyobb részét nem a görögöktől, hanem az etruszkoktól örökölték. Tudvalevő, hogy az etruszkok Rómát meghódították és az etruszk Tarquiniusok római királyok lettek. Később azonban a rómaiaknak sikerült ezeket elűzniük és ők hódították meg Etruriát, aminek következtében aztán az etruszkok ellatinosodtak. Mindez azonban nem akadályozta, sőt inkább nagymértékben elősegítette, hogy a rómaiak az etruszkok sokkal magasabb műveltségét átvegyék, eltanulják.

A magyar számrovás pedig az etruszk számrovás jegyeivel sokkal inkább egyezik, mint a rómaiakéval:

Olyan 50-es szám, mint az etruszk és a magyar, sehol másutt a világon elő nem fordul. Magyarázatra szorul azonban, hogy a magyar és etruszk számrovás között ilyen egyezés hogyan lehetséges, ha a magyarok csak ezer évvel ezelőtt jöttek Európába, hiszen akkor csak a római számokat tanulhatták volna el és nem az 1000 évvel már régebben eltűnt etruszkokét. Ez csakis úgy érthető meg, ha föltételezzük, hogy az etruszkok valamikor, ősrégi időkben ugyanonnan származtak, ahonnan a magyarok, vagy pedig Európában éltek a magyarok már akkor is, amikor az etruszkok még nem vesztek el, és ha e feltételezéshez hozzáfűzzük, hogy vagy a magyarok vették át számjegyeiket az etruszkoktól, vagy az etruszkok a magyaroktól.^{^[1]}

A magyar számrovást népünk itt-ott még ma is használja, a betűrovás azonban kb. 250 évvel ezelőtt kiveszett a gyakorlatból, mert kezdetben a kereszténység, később az osztrák uralom, a „pogány” – magyar – betűket nem jó szemmel nézték és irtották, viszont a számrovást nem üldözte senki, mert erről azt hitték, hogy a rómaiaktól származik. A magyar betűrovást tehát csak a fennmaradt kevés emlékből ismerjük.^{^[2]}

Úgy a magyar betűrovás, mint a számrovás sorai is nem balról jobbra, hanem jobbról balra haladnak, mint minden régi írásé. Már maga a betűk alakja is olyan, hogy így könnyen írható. De van ennek még más, természetes oka is, amikről még szólni fogok, itt csak annyit, hogy ez is a magyar rovásírás ősrégi voltának bizonyítéka.

Amint azt a közöltekből már láthatjuk, az ősmagyar számsor is a tízes számrendszerendszeren alapult. Régebben volt ugyan hatos és nyolcas számrendszer is. A hatos számrendszer maradványai a 12 óra, a 12 hónap, valamint a „tucat” is, amely 12 egységből áll, azaz 2 x 6-ból. A régi „hatos” nevű pénz is, mely hat krajcár értékű volt, szintén ide tartozik. Némely igen régi nemzet, mint pl. az 5-6.000 évvel ezelőtt Mezopotámiában élt sumérok, még nem ismertek más számrendszert csak a „hatost”.^{^[3]} Mivel e számrendszerben sokkal nehezebb valamit kiszámítani, mint a tízes szerint, azért a tízes számrendszer terjedt el és felváltotta úgy a hatos, mint a nyolcas számrendszereket.

A sumérok azonban, bár használtak mindenféle számoló eszközöket, képesek voltak fejből is olyan számításokat végezni, mint ma valamilyen számoló lángész.

Visszatérve a magyar számsorhoz látjuk, hogy a számjelek egymással összefüggő logikus egészet képeznek, amelyen zavarcsinálás nélkül semmit sem lehet változtatni.

Az etruszkok, később a rómaiak még inkább, de a számsoron változtatásokat eszközöltek (pl. „C” = centum: 100, „M” = mille: 1.000), de ezzel a logikus egységet elrontották. Ebből azonban vaslogikával az is következik, hogy a mi számsorunk az eredeti ősi számsor, amit a magyar nép földművesei és pásztorai az etruszkok kihalása után teljes 2000 évvel és a római számoknak használatából való kikopása ellenére is, máig fenntartották. Vannak ugyan vidékek szerint a mi számsorunkban is egyes elváltozások, romlások, de az általános számsor mégis mindig az itt bemutatott maradt.

Számsorunk eredetiségének nagyon erős bizonyítéka: e számsor keletkezésének abszolút természetessége.

Az öt-tízes számrendszer alapját az emberiség őskorában a kéz öt-tíz ujja képezte, amint ma is szoktunk még ujjaink segítségével számolni, számokat mutatni, ahogyan azt millió évekkel ezelőtt az ősemberek tették. Az ős-magyar számsorban a kisebb számokat, egytől-négyig, egyszerű függőleges vonalakkal jelölték. E négy függőleges vonal pedig a kéz négy ujját jelenti, míg a rézsútos vonalak a hüvelykujjat, vagyis az ötöt, illetve az ötös szám legrégibb alakját. Ez csak a négyes szám függőleges vonalával egyesülve lett olyanná, mint a 2. számú rajzunkon a „d” és csak azután olyan, mint az „e”. A tízes eredetileg olyan volt, mint az „f” és csak később lett olyan, mint a „g”. De természetesen ez mind még valamikor az emberiség őskorában ment végbe. A magyarságnál azonban e fokozatokat még ma is megláthatjuk. Aki pedig etnográfiával foglalkozott valaha, az tudja, hogy az ilyen ősegyszerű dolgok keletkezése az emberi műveltség legrégibb idejéből való. De azt, hogy az ilyen „/” ötösből miként lett „V”, már a rómaiak sem tudták.

A magyar nép embere némely vidéken még ma is így, csak egy rézsútos vonallal rója, vagyis máig megőrizte az ötös szám ősi alakját.

Ezek szerint világos, hogy a magyar számrovás nemcsak hogy nem a római számokból keletkezett, hanem a római számoknál tíz évezreddel régibb!

További kérdés, hogy miért alakultak a magyar számrovás jegyei olyanokká, mint azt rajzunkon láthatjuk? Ennek oka az, hogy a rovást négyszögletűre vágott pálcákra, vagy pedig keskeny deszkácskákra rótták. Amikor pedig a rovás célja két ember közötti valamilyen elszámolás, feljegyzés volt, akkor a pálcát hosszában pontosan kétfelé hasították és az egyik fele az egyik félnél, a másik a másik félnél (a hitelezőnél és az adósnál) maradt. Hogy pedig eltérés ne lehessen a kettő között, vagyis hamisítás lehetetlen legyen: valahányszor újabb tartozást jegyeztek fel akár pénzben, akár ételben, italban, állatban, vagy bármi másban, akkor a két pálcát, vagy deszkácskát egymás mellé tették és úgy vágták rá a rovátkákat, hogy mindkettőn egyszerre mentek végig, mint azt a 3-as számú rajzon „a” alatt ábrázolva látjuk.

Hamisítás tehát eszerint lehetetlen volt, mivel a két pálca összeillesztésénél a rovátkák nem egyeztek volna pontosan:

A magyar nép ezt az adósságrovást néhol még ma is használja; különösen Erdélyben. Fiatal koromban magam is láttam italmérésekben, kenyérsütödékben. A pálcák szép sorban fel voltak akasztva. Mindegyiknek a végén volt még valami jel is, ami az illető neve volt. Erről tudták, hogy melyik pálca kié. A rovásokat úgy alkalmazták, mint a 3-as számú rajzon „b” és „c” mutatják. (Mindez megmagyarázza a régi mondást: „Sok van már a rováson”, ami azt jelentette, hogy már sokkal tartozik. Átvitt értelemben azt is, hogy már sok a bűne.)

A rajzokon a vízszintes vonalak mindig a pálcák szélét jelentik, de egyúttal e vízszintes vonalak magyarázzák meg azt is, hogy miért szokás a római számokat ma is két vízszintes vonal közé írni úgy, ahogyan ezt a 3-as számú rajzon az „e” mutatja. Ezt azonban nemcsak azok nem tudják, akik a római számokat még ma is írják, hanem nem tudták már a rómaiak sem, legfeljebb még az etruszkok.

Hogy a számrovás áttekinthetőbb legyen, minden tíz közé elválasztásul két pontot tettek.

Őseinknél régen a betűrovást is, ha nem pálcákra, hanem valamely sima lapra rótták, vagy írták, azt mindig két vízszintes vonal közé tették (lásd 3-as rajz „f” alatt), úgy, mint a számokat is. A pálcákon ezeknek a széle maga képezte a két vonalat, a lapokon pedig a két vonalat a betűk számára előre meghúzták és a betűket ezek közé rótták, írták.

A MAGYAR ROVÁSÍRÁS

történelmi nyomai és fennmaradt emlékei

Attila hun király Theodosius keletrómai császártól azt követelte, hogy a még Bizáncban tartózkodó hun szökevényeket adja ki. Midőn Priscus rétor, a császár követe, a hun király előtt megjelent és azt állította, hogy Bizánc területén nincsen több hun szökevény, mert már valamennyit kiadták, a hun király egy írnokot hivatott elő, aki egy jegyzékből felolvasta a még bizánci területen tartózkodó hun szökevények névsorát. Ezt Priscus rétor, útleírásában maga írja, s a hun királyról és a hunokról többek között még sok más, igen szép dolgot is elmond, amelyekből világosan kitűnik, hogy a hun egyáltalán nem volt sem vad, sem műveletlen nép, amilyennek a történelemhamisítók feltüntetni szeretik. Priscus szavaiban pedig azért nem kételkedhetünk, mert hazájának a hunok legveszedelmesebb ellenségei voltak, akiket tehát inkább gyűlölni, mint dicsérni volt oka és bizonyára szívesebben írt volna róluk csupa rosszat. Eltekintve ettől, tudjuk azt is, hogy az akkori keresztények a nem keresztény nemzetekkel szemben milyen ellenszenvvel viseltettek.

Priscus elbeszéléséből kitűnik, hogy a hunoknak hivatalos írnokaik voltak, akik írott jegyzéket vezettek még a katona-szökevényekről is. Priscus nem mondja ugyan, hogy a névsorokat milyen betűkkel írták, de egy olyan nemzet, amely egy ilyen óriási birodalmat olyan rövid idő alatt így meg tudott szervezni, aligha szorult arra, hogy másoktól tanuljon meg írni. Thúróczi János 1488-ban azt írja Krónikájában, hogy a székelyek a saját betűikkel írnak, s ezeket pálcákra szokták róni. Bonfini olasz származású író pedig (XV. század) szintén azt állítja, hogy a székelyek betűiket fácskákra róják, és hogy kevés jellel sok értelmet tudnak kifejezni.

1653-ban, az erdélyi születésű Szamosi István, Olaszországban, Páduában kiadott egy művében többek között azt írja, hogy a székelyek az őseiktől rájuk maradt betűket nem mindig tintával írják, hanem négyszögletesre gyalult pálcákra késheggyel róják és, hogy a betűk sűrűn egymásba tapadnak. Tény ugyanis, hogy régen írtak tölgygubacsból készült tintával hártyabőrre (pergament) és az írásra igen alkalmas nyírfakéreg papírszerű vékony rétegeire is, amelyekből a maiakhoz hasonló könyveket is kötöttek.

A XVI. században a csíkszentmihályi templom egyik gerendájára az ott dolgozott mesteremberek feliratot róttak nevük megörökítéséül, ahogyan azt az ácsok, kőművesek ma is szokták. Maga az eredeti felirat a XVIII. század második felében történt gondatlan restaurálás, vagy szándékos rosszindulat miatt elpusztult ugyan, de a másolatát Dezsericzky Imre egy 1753-ban kiadott művében megőrizte.

Rovás ABC

A rovás betűsorát (abc-jét) és a rövidítések szabályait több régi író is fönntartotta. Ezeknek a teljes felsorolása azonban felesleges, mert adataikat legnagyobb részben egymástól vették, kivéve az 1933-ban a svájci Luzern városban árverésre került, – a nikolsburgi Dietrichstein-könyvtárban felfedezett és 1480-nál valamivel régibbnek látszó – pergamentre írott rovásbetűsort, amely kétségtelenül egészen más forrásból származott.

A napjainkig fönnmaradt rovásírásos felirat Erdélyben, egy kicsi unitárius templomban volt meg a második világháború előtt is még, de hogy a háborút és az ellenséges megszállást túlélte-e, nem tudjuk. A felirat keltezési éve 1663.

Egy másik szintén elpusztult, igen érdekes rovásírásos felirat a konstantinápolyi volt. 1515-ben ugyanis Ulászló királyunk követsége járt Szelim török szultánnál és a követség egyik lovásza, Székely Tamás véste fel az istálló külső falának egyik kövére. Az épület elpusztult ugyan, de 1553-ban, amikor Ferdinánd császár követsége járt Szulejmán szultánnál, Hans Dernschwamm, a követségnek egyik tagja, még látta és lemásolta. E másolatot pedig a Fuggerek levéltárában, Babinger Ferenc 1913-ban midőn megtalálta, azt hitte, hogy az egy ó-török, tehát még nem arab betűkkel írott feliratnak a másolata, megfejtésre elküldte az ó-török írások híres tudósához Thomsen Vilmoshoz. Ez azonban mindjárt felismerte, hogy az nem ó-török, hanem ős-magyar betűkkel írott szöveg. Sikerült részben elolvasnia is, de a teljes megfejtését azután Sebestyén Gyula közölte, akihez a másolatot Thomsen elküldötte.

Legérdekesebb rovásírás emlék azonban az Olaszországban, Bolognában felfedezett rovásírásos naptár. Egy olasz tudós: Luigi Fernando Marsigli, aki 1690-ben Erdélyben hadi szolgálatban volt, látott ott egy székely naptárt, amely Marsiglinak a feljegyzése szerint: az újonnan megkeresztelt székelyek számára készült botra róva, az ősi rovásbetűkkel. Ez a tudós Marsiglit annyira érdekelte, hogy az egészet pontosan lemásolta, a másolatot pedig magával vitte Olaszországba, ahol azt 1913-ban, a bolognai Egyetemi Könyvtárban Veress Endre felfedezte.

Marsigli feljegyzéseiből az is kitűnik, hogy Erdélyben még 1690-ben voltak ősmagyar vallású székelyek.

Feltűnhetett olvasóinknak, hogy bár a rovást ősrégi idők óta használták, mégis annak emlékeit nagyobbára csak külföldön véletlenül szedegethették össze korunknak tudósai. Ennek az oka – amint már említettem, – hogy ezt az írást minden oldalról üldözték, mint a pogány-kor emlékét. Később pedig a császári uralom igyekezett mindenáron a magyar nemzet homlokáról minden büszkeséget letépni és a magyarságot vad, műveletlen népnek feltüntetni. Azt akarta, hogy a magyarság öntudatát, ellenálló képességét aláássa és hogy a magyarságot pusztító, elnémetesítő idegenek betelepítésével elnyomó működését a külföld előtt is jogosnak és hasznosnak tüntethesse fel.

Az a tény, hogy a magyar nemzet már a kereszténységre térése előtt is írástudó volt és nem másoktól átvett, hanem saját betűi voltak, az osztrák uralom számára nagyon kellemetlen körülmény volt, azért a köztudatból mindenáron ki akarta irtani. Alattomban, titkos megbízottakkal kutatta fel és semmisítette meg mindazt, ami a magyarság régi műveltségét bizonyíthatta. Egy ilyen ausztriai születésű, de magyarul tökéletesen megtanult ember volt az a Stromler, akit „Thallóczy” néven (csak használta és használtatta, de törvényesen fel nem vette ezt a nevet) a császár még a Magyar Tudományos Akadémiában is vezető szerephez juttatott. De természetes, hogy egy konstantinápolyi istálló falán, vagy külföldi levéltárakban porosodó rovásírásokat még az ilyen urak figyelme is elkerülte.

A ROVÁS SZÓ ELTERJEDÉSE

Kétségtelen, hogy a rovás szó a ró szótőből származik, amelyből a róni, ródalni, rovat és rovátka szavaink is keletkeztek, de amit népünk runi és ru-nak is ejt. A germán runa szó, mely a régi germánoknál is írást, de főképpen fára róttat jelentett, tehát a mi nyelvünkből származott, habár e runa-írás betűi római eredetűek is. Bizonyos, hogy a régi germánok e szót valamelyik északi finn-ugor rokonnépünktől vették át és később a római eredetű betűikre is alkalmazták, mert akkoriban a fára való betűrovás még mindenfelé szokásban lévén, ez újabb betűket is úgy rótták, sőt ezeket az írás technikájához megfelelőre átalakították azzal, hogy belőlük a vízszintes vonalakat lehetőleg kihagyták.

Európában alig van nép, amelynél a fára való betű-, és szám-rovást régebben, sőt néhol még ma is, meg ne találnánk. De ennek neve az illető nyelvekben, amint azt Sebestyén Gyula kimutatta, tisztán és világosan felismerhetően a magyar nyelvből származik, mégpedig többnyire a rovás szónak régebbi kiejtése szerint. a régi magyar nyelvben is tájszólásokban itt-ott még ma is a „rovás” „ravás” alakban van meg. Erdélyben – Fel-Csíkban és Gyergyóban – pedig még „rabus”, „rebus” kiejtése is van. Némelyek ugyan azt állítják, hogy a székelyek az oláhoktól vették át e szót, ámde az oláhok csak ott ejtik így, ahol közvetlen érintkezésben vannak a csíki és gyergyói magyarsággal, egyébként az egész oláh nyelvterületen mindenütt „ravas”-nak mondják. Ebből tehát az következik, hogy ők régebben a magyar ravás szót vették át és nyelvükben is ez az általános, míg a „rebus” szót csak újabban és igen kis területen tanulták el ott, ahol a magyarság is így ejti ki. Akik a székely „rebus”-t szomszédaiktól átvettnek tartják, ez abból is következtetik, hogy ez a latinban is meg van, habár ott titkot, rejtélyes valamit jelent. (Rejtvény, képrejtvény értelemmel, a latinból átvéve mi is használjuk.) A „rebus” szó azonban a régi magyar oklevelekben számrovás, adórovás értelemben is szerepel. Mivel pedig e „latin” szónak csak Magyarországon volt ilyen értelme, világos, hogy a magyarországi hivatalos latin nyelv a magyar népnyelvből vette át ezt és ellatinosítva még más szavakat is. Ezeket azonban Magyarországon kívül nem ismerték. Tudvalevő ugyanis, hogy Magyarországon az adót régen botokra rótt „adórovás” szerint hajtották be, amit a magyarországi latinban rebus-nak neveztek. A régi germánban pedig a runa szónak, bár jelentett írást is, de „titokzatosság”, „rejtelem” volt az értelme.

Megtaláljuk tehát a „rovás” szónak „e” hangú változatát – habár csak tájszólásban – a székely „rebus” szóban. A „b”-vel való, régen nagyon elterjedt kiejtés pedig azt bizonyítja, hogy az ilyen népek a rovás mesterségét a régi magyaroktól tanulták.

A szerbek a fára rótt számrovás nevét ejtik rovas-nak, de rabos-nak is, míg délebbre, az albániai határok felé rabus-nak mondják. Ellenben a kaj-horvátok, szlovének, csehek és az oroszok is, csak a rovas kiejtést ismerik. De már az egész déli németség (osztrákok és bajorok) ugyanezt a szót „b”-vel ejti és rabisch, „rabusch” alakban használja.^{^[4]} Legmeglepőbb azonban az a tény, hogy a fára való számrovást még a görög nép is ismeri és azt rabaszi-nak nevezi. Aztán pedig az, amit Sebestyén Gyula is megemlít, hogy Írország őslakói között az öregebb írek az imádságaikat nem u.n. rózsafüzérről, hanem rovásbotról olvassák le.

Miképpen volna mindez lehetséges, ha a magyarok csak ezer évvel ezelőtt lovagoltak volna be Európába, mint műveletlen sátoros nomádok?

Nem világos-e, hogy itt a világ egyik legnagyobb történelemhamisításával van dolgunk? Akik pl. csak a „rovással” behatóbban foglalkoztak, azoknak a szemei előtt már kártyavárként omlik össze a magyarság ázsiai nomád eredetének képtelen elmélete. Pedig van a magyarság európai ősnép voltának száz meg száz néprajzi, embertani és történelmi bizonyítéka is.

Ha a „nomád” magyarok akármilyen műveltek lettek volna is, nem képtelenség-e föltételezni, hogy annyi európai nép, Írországtól le a görög félszigetig, a számrovást, annak nevével együtt tőlünk tanulta volna el, holott a magyar számrovással részben egyező római számok már a „magyarok bejövetele” előtt évezredekkel Európában voltak? De még, ha e képtelenséget elfogadjuk is, fennmarad a kérdés: honnan származik a latin „rebus” és „rubrica” = rejtelem és rovat szó? Aztán hogyan lehetséges az, hogy a magyar számrovás a „nomád magyarok bejövetele” előtt évezredekkel eltűnt etruszkok számrovásával jobban egyezik, mint a rómaiakéval? Nem egyszerű és világos a válasz?: Úgy az etruszk, mint a magyar európai ősnép!

A rómaiak számjaikat és rebus, valamint rubrica szavunkat az etruszkoktól tanulták, akik a rovás nevét „b”-vel ejtették. A magyarsággal érintkezésben volt más népek pedig a számrovást és ennek nevét a magyaroktól vették át, de nem újabban és egyszerre, hanem ősrégi időkben, évezredeken át. J. Martha, francia tudós „La Langue Etrusque” című könyvében kimutatja, hogy az etruszkok nyelve a magyarral és finnel volt rokon. Kimutatható azonban, hogy Itáliában más, az etruszkokkal rokon népek is éltek és csak később, a római uralom alatt latinosodtak el nyelvileg. Ezek a szabinok és szikulok voltak. Mielőtt azonban ezekre röviden rámutatnánk, megemlítjük, hogy miért volt a különböző kiejtésű, de rovást, írást jelentő szónak még titokzatosság értelme is. Az ok világos: az írni, olvasni nem tudó emberek szemében (akik pedig az írástudókkal szemben régen többségben voltak) az, hogy rótt, vagy írott vonalakból valaki más embernek a gondolatait is megtudja, vagy, hogy ilyen jelekkel a saját szándékait is mások tudtára adhatja, érthetetlen, rejtelmes valami volt. Ezért aztán a rovások az ilyenek előtt titokzatos valaminek, varázslatnak tűntek fel.

Visszatérve Itália őslakóihoz, kétségtelenül igen feltűnő tény, hogy míg a rómaiak a szikulokat következetesen szikelek-nek nevezték (sőt a szikel név még Homérosznál is előfordul), addig a régi, de latin nyelvű okiratokban a székelyeket következetesen szikulok-nak (siculi) nevezik. A nagy tudományú angol Freeman Edwardnak is feltűnt ez (The History of Sicily, Oxford, 1891, I. 130 lap) és csodálkozva állapította meg, hogy a székelyeknek szicíliai eredetéről semmi nyomot sem talál. Megemlíti azonban a másik, ugyanilyen meglepő névazonosságot is, hogy úgy Szicíliában, mint a rómaiak idejében Somogy megye területén (Magyarország) is volt egy Segesta (Szegeszta) nevű város. Freeman azonban nem tudta, amit nyelvi és néprajzi adatok alapján nyelvészeink megállapítottak kétségtelenül, hogy a székelyek Dunántúlról, Göcsej vidékéről származtak. A régi rómaiak szerint Segesta helyén áll ma Segesd (Alsó és Felső-Segesd), Somogy megyében, de Erdélyben, a Székelyföldön szintén ott van ma is Segesd és Segesvár Nagy-Küküllő megyében.

Freeman a székelyek szicíliai eredetéről semmi nyomot nem talált, az igen természetes, mivel a dolog megfordítva történt. Nem a székelyek jöttek Szicíliából, hanem a Dunántúli székelyek egyik törzse vándorolt Itáliába az ősrégi időkben, még sokkal Róma város keletkezése előtt.

A székelyek Erdélybe költözésének pedig nyoma maradt a Csaba mondában. E költözést többnyire a hun birodalom bukása utáni időre teszik, mások ellenben csak az avar birodalom utánira, amikor a dunántúli magyari fajú őslakosság egy része, Nagy Károly erőszakos térítése, és a németek meg a szlávok betelepedése elől keletre menekült. A történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy a bécsi síkság (ma Marchfeld), valamint az ettől délre fekvő hegyvidék is Nagy Károly korában Hunniának neveztetett, amint hogy „hun”-nak nevezték akkor nemcsak a hunt, hanem az avart, magyart, besenyőt, kunt, sőt még az észteket és finneket is. Ugyancsak a történelmi feljegyzésekből tudjuk azt is, hogy az említett területekről az őslakosságnak a még nem keresztény részét elűzték („unde expulsi sunt hunni”) és helyükre már régebben keresztény hitre tért népet, főleg bajorországi németeket telepítettek.

A történeti adatok az itáliai szekulokat, akik ott kezdetben, a később keletkezett Róma vidékén éltek, szikel, vagy szikul néven említik, de nevezik őket „aborigens”, azaz őslakó néven is. Később a latinok uralma elől Calabriába, majd Szicília szigetére szorultak, amely e nevét is róluk kapta (azelőtt Trinacria volt a neve). Itt azonban, végül is római uralom alá kerülve, ellatinosodtak.

Az egész magyarság európai ősnép volta elméletének az osztrák uralom alól való felszabadulás után egész irodalma volt (pl. Marjalaki Kiss Lajos: Új utakon, 1930 és mások. Hírlapi viták is voltak, amelyekben magam is részt vettem). Az eredmény az lett, hogy: A magyarság európai ősnép! Nyelvterülete ősidőkben a mainál sokkal nagyobb volt. Hozzátartozott a finnek, észtek, valamint a most orosz uralom alatt élő rokon népeink nyelvterülete is. Elárvulásuk oka az volt, hogy más népeknél műveltebbek voltak, a keresztény térítésnek sokáig ellenálltak, mikor azonban mégis megtéríttettek, akkor – idegen uralom alatt – „pogány nyelvüket” megtagadták.

Magyar Adorján tanítási céllal küldte el a fontosnak tartott, Az ősműveltséget jellemző részeket. A rovás tanulmánya után, a 46. sz. levelében fontosnak tartotta megjegyezni, hogy:

... A latint ma tiszta árja nyelvnek tekintik. Holott a latin majdnem egészen ragozó nyelv, szóanyaga pedig igen nagy részben egyezik a magyarral. Vagyis a valóság az, hogy a latin: keveréknyelv. Amely valamely árja nép és Itáliába vándorolt őstörzseink (etruszkok, szabinok, szikulok stb.) nyelve vegyüléke.

Őseredetünk helyeként a Csallóköz és vidékét említi gyakran. Hely adta lehetőségek szerint most valóban csak vázlatosan hozom az ezzel kapcsolatos meglátásait, hivatkozva Az ősműveltség 230-231 oldalaira.

Csallóközünk alakulása

Magyar Adorján rajzai

E képek a Duna kialakulása előtti és utáni helyzetet ábrázolják, majd Sanudo térképét, végül a már kialakult Csallóköz ábráját.

Sanudo velencei történész (1466-1536) Diarii című műve értékes korképet fest. Lelkes könyvgyűjtő is volt, s előszeretettel szerzett be minden elérhető régi térképet, kéziratot, ritka könyveket, néprajzi műveket. Vite dei dogi 1490-ben írt műve Velence alapításától követi a Doge-k életét.

Európáról készített térképén a Csallóközt Európa méretűre rajzolva kiemelten hozza, ezzel az emberi történelemben betöltött fontos szerepét emelve ki. Itt kialakulásának körülményei is szerepet játszanak. “A miocén kortól kezdve folyamatosan süllyedő területről van szó, amelyet az itt megjelenő Duna és mellékfolyói töltöttek fel üledékeikkel. Így jött létre Európa legnagyobb folyami hordalékkúpja, a Szigetköz és a Csallóköz területe.” (http://hu.wikipedia.org/wiki/Kisalf%C3%B6ld)

A Csallóköz vízrendszerével foglalkozó tudományos munka ilyennek mutatja e területet:

A középkori Csallóköz fontosabb Duna ágainak előzetes vázlata. (Püspöki Nagy Péter: A Csallóköz vízrajzi képének története Strabon Geographikájától IV. Béla koráig. L.: Új Mindenes Gyűjtemény. Madách 1985. 97. old.)

Itt még tisztán látszanak az ősi Csilizköz nyomai, mely ősregéink szerves része.

Napjaink jóindulatú bírálói is elvetik a Csallóköz ősi jelenlétének lehetőségét, utalva földtani változásokra, ezért fel kell hoznom a Duna mai tudomány megállapította történetét és ősidőkbe nyúló jelenlétét:

^{^[1]}. Jules Martha, francia tudós „La Langue Etrusque” című, 1913-ban Párisban megjelent művében megállapítja, hogy az etruszk nyelv a magyarhoz és finnhez áll legközelebb. Ez azonban az osztrák uralom, a szintén gyűlölködő germán sovinizmus és a közbejött első világháború miatt teljesen feledésbe ment és ma ismét azt szokás mondani, hogy az etruszk nyelv még ismeretlen.

^{^[2]}. Mindaz, amit itt az ősmagyar rovásírásról írok, részben Fischer Károly: A hun-magyar írás, (Budapest, 1889), részben pedig Sebestyén Gyula Rovás és rovásírás (Budapest, Ethnographia folyóirat 1903-4 évfolyamai) című művekben van meg, és csak kisebb részben saját kutatásaim eredménye.

^{^[3]}. Mai magyar szavakkal kifejezve így számoltak: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hatonegy, hatonkettő, hatonhárom, hatonnégy, hatonöt, tucat, tucatonegy, tucatonkettő…. stb.

^{^[4]}. A ’b’ és ’v’ hang egymásnak közvetlen rokona tehát úgy a kiejtésben, mint a betűjelekben is egymással számtalanszor össze-vissza cserélődött. Például a ’b’ betűt a latinban ’b’-nek olvassák, de az újabb görögben és a ciril írásban is mindenütt ‘v’-nek olvassák.

ELMÉLETEM LEHETŐ LEGRÖVIDEBB ÖSSZEFOGLALÁSA

Kézirat, megjelent Elméletem ősműveltségünkről címen 9-70. old.
Duna Könyvkiadó Vállalat, Svájc, 1978

A mai emberiséget ősrégi időkben még félig a vízben, félig a szárazon élő, kétéltű, békaszerű emberiség előzte meg. Ez a mai Alföld területén volt tengerben és ennek partjain élt. A mai Dunántúl akkoriban még melegebb volt, mint ma, de a Nap még kevesebbet világított és kevesebb meleget is adott, volt ellenben olyan idő is, amelyben a Hold még tüzes volt és az is világított és melegített, de kisebb volta miatt már rég kihűlt. Ezen békaszerű embereknek három szemük volt. Harmadik szemük a mai ”fejelágy” helyén volt, de ez nem a fényrezgések, hanem a villanyosságéivel látott. Erre azon időkben még szükség volt, mivel világosság kevesebb volt, mint ma, lévén a levegő állandóan vízpárával telített, ködös. Az Ég csak ritkán válott láthatóvá, a légkör azonban villanyossággal sokkal telítettebb volt, mint ma. Igen sok eső és vihar is volt, ami azonban a vízben élő lényeket keveset zavarta. A mainál sokkal kisebb földterületek sokkal nedvesebbek voltak, mint ma. A békaszerű emberek a még teljesen vízben élő ivadékukat közös medencében nevelték. Olyan közösülés, mint az emlős lényeknél akkor még nem létezett. A később létrejött emlős emberiség első műveltsége azonban főkép a kétéltű emberiség utolsó idejében itt-ott az egész Földön is el volt már terjedve. Az emlős emberiség keletkezése helye Európa volt, éspedig a Kárpát-medencében és a Csallóköz szigetein, amelyek akkoriban még a Duna deltáját képezték, mert az egész Alföld még tenger volt. Ez sóssá is lett, mert sóját a máramarosi sóhegyekből kapta. E tenger később a Vaskapu hasadékán át, amely egy nagy vulkánikus földindulás következtében támadott földrepedés, lefolyt ugyan, de azért az Alföld még igen sokáig óriási tó- és mocsárvilág maradott, illetve csak hosszú ezredévek alatt apadott mindinkább el, azáltal, hogy a Vaskapun át lefolyó víz e nyílást mind mélyebbre mosta ki, másrészt az Alföld szélhordta porból, korhadó növényi anyagból és a folyók hordta iszapból mindinkább föltöltődött. A Jégkorszak előtti időkben Földünk Északi-sarka a mai Magyarország területén volt és épen ezért, itt enyhe, örök tavaszi éghajlat uralkodott, holott egyébütt sokáig oly nagy volt a hőség, hogy a vízen kívül élet alig is volt lehetséges. Számos népmesénk ma is beszél arról, hogy ”... régen egy nap volt egy esztendő”, ami csak a Sarkokon van így. Itt természetesen nem ezredévekről hanem milliomodévekről van szó. Csak idővel lett a Föld éghajlata olyan, mint ma, közben azonban bekövetkeztek volt a Jégkorszakok is. Csakhogy Magyarország területén, a Magas-Kárpátokat kivéve, Jégkorszak sohasem volt, mert a föld akkor még nagyfokú vulkánossága és a sok hővízforrás, illetve a Föld önmelege, a hidegség és jég uralomrajutását nem engedte. Hőforrások Budán és a Dunántúl ma is vannak és az Alföldön, ha bárhol fúrnak ártézikutat: hővíz tör föl. Úgyhogy Magyarországon élet, sőt műveltségi élet, a Jégkorszak alatt is lehetséges maradott. Ezért fejlődött ki épen itt az emberiség legrégibb, legelső műveltsége, amit az ásatások tesznek kétségtelenné. E területeken kívül ennek határain, főkép a hegyek között, alakultak ki elvadulás, degeneráció által az állatszerű neandertaloid emberfajok és az ezekre sokban hasonlító úgynevezett ”északi faj ”, amely kimutathatólag, nemhogy felsőbbrendű volna, hanem alacsonyabbrendű, ami embertanilag koponyaalkatából és más testi sajátságaiból minden kétségen kívülien bizonyítható, amiértis ma kihalóban. E fajok hanyatlását (degenerálódását) a Kárpát-medencén kívüli és a jégkorszakok alatti rettentő nehéz megélhetési viszonyok folytán: húsevő, vadászó, öldöklő, gyilkoló életmódra való kényszerülés okozta. A Kárpát-medencén belőli, igazi ősemberiség eredetileg kizárólag növényi táplálékkal élt, ugyanúgy, mint az ember legközelebbi rokonai: az emberszabású majmok. Az interglaciális korokban valamint a Jégkorszakok megszűntével e ragadozó emberfajok aztán, ezredévek, százezredévek alatt az egész Földön elterjedtek, sokkal könnyebben, mint a fölsőbbrendű, gömbölyűfejű fajok, amelyek csak növényi táplálékkal élve, nem vadásztak és kevésbé voltak harciasak. Ezért találtak a később, főképp hajózás útján, mégis elterjedő fölsőbbrendű emberek majdnem mindenütt alacsonyabbrendű, hosszúkoponyájú, állatias vadembereket. Számos tudós megállapította már azt is, hogy az afrikai tulajdonképeni igazi szerecsenfajok (nem kámiták) vagyis bantu-szerecsenek, eltérő pigmentációjuk dacára, épen az ”északi faj”-hoz igen közel állóak, úgy koponyaalkatúkat illetőleg, mint a vércsoportokat illetőleg is, úgyhogy egymásnak még vérrokonai is. Vagyis: A hosszúkoponyájú, barlanglakó vademberfajok: nem igazi ősemberek, hanem csak elvadult fajok. Ezek mind állatszerűen prognat (előreálló) arcúak, állatszerű megjelenésűek, igen szőrösek, vérengző természetűek: theromorphok = állatszerűek. Ellenben az igazi ősemberfajok nem előreálló arcúak (ortognatok) és gyermekszerű (infantilia) megjelenésűek. A még teljesen gyermekszerű megjelenésű, de már gömbölyűfejű kerekarcú, teljesen szőke (nem vöröshajú) ősfaj, amilyen az igazi magyar alföldi, csallóközi nép, amelyet ma tévesen ”keletbalti”-nak neveznek, a Csallóköz szigetein keletkezett. Amely szigetek régen igen jól elzárt területet képeztek, folyóágakkal, mocsarakkal és egyik oldalukon tengerrel körülvéve, ahol ragadozó állatok nem éltek. Itt fejlődött e faj igen magas szellemi színvonalra, éspedig tisztán szerelmi kiválasztódás útján. Mindig a szebbnek, ügyesebbnek, okosabbnak volt több utóda, mivel a másik nemnek az ilyen tetszett jobban, de erőszak, véres harc még nem létezett. E kiválasztódás a faj folytonos testi és szellemi tökéletesedését hozta létre. Tisztán növényi táplálékkal élő fajként, harcot, gyilkolást, húsevést még nem ismert. Mindezzel szemben vadászó, húsevő fajoknál a tisztán szerelmi kiválasztódást a harc, az erőszak váltotta föl. Náluk nem a szellemileg kiválóbbnak, nem a szebbnek lett több utóda, hanem a durvábbnak, kegyetlenebbnek, a gyilkosnak, aki vetélytársát egyszerűn leütötte. Miután az utódok örökölik elődeik tulajdonságait, hajlamait: így a szellemi eldurvulás, hanyatlás, elállatiasodás kellett bekövetkezzen.
Eleinte csak egy kontinens létezett, amely megnövekedvén, részei utóbb egymástól el is válván, hozták létre a mai világrészeket. Az utóbb mégis terjedő gömbölyűfejű magyari faj a Földön többfelé nagy műveltségeket is alapított, amelyek azonban nem lévén technikai, hanem csak szellemi műveltségek, anyagi nyomokat, romokat, tárgyakat keveset hagytak hátra, a szellemiekben azonban minden mai műveltség alapjait képezik. Majd, mivel e faj idővel az ott talált alacsonyabbrendű fajokkal keveredett: e keveredés mindenütt züllést, hanyatlást és pusztulást vont maga után, így természetesen a műveltség leromlását is.
Amint Eickstedt, a mai embertudósok (antropológusok) egyik legnagyobbika is állítja: a világ legszőkébb faja a „keletbalti” (ő Kelet-európainak is nevezi), vagyis tehát az igazi ősmagyar faj, amely azonban nem a Balti-tenger mellett, hanem a Kárpát-medencében, e jól körülzárt területen keletkezett. Tagadja az „északi faj” régi voltát, amely nemis szőke, hanem vöröshajú, sőt gyakran barna is. Eickstedt szerint, ahol meleg éghajlat alatt, sötétbőrű fajok között szőkeség nyomaira akadunk, ez nem az északi faj maradványa, ahogy ezt némelyek vélték, hanem a keletbaltié. Az is ismeretes hogy Németország lakossága ma már alig 7-8 százalékig északi fajú, és tehát tényleg germán eredetű, holott a lakosság nagy többsége gömbölyűfejű keletbalti, alpesi és dinári fajú, vagyis tehát finnugor-magyar fajú ősnépek leszármazottja: nem germán, hanem csak a kereszténység fölvételével és azután, véres erőszakkal nyelvileg elgermánosított népesség. Német létére, de a tudományos igazságot tisztelve, azt is kimondja Eickstedt, hogy a keletbalti az emberiség ősfaja, amelyből a többi fajok különböző irányú specializálódás útján átalakulva, keletkeztek. (Mindez sokkal bővebben megtalálható Az ősműveltség 1000-1052 oldalain.)
E faj keletkezésekor tehát a Jégkorszak előtti időkben, valamint azok alatt is, és az úgynevezett Aranykorban, volt, amelyben az ember még más fémet, mint az aranyat nem ismert, de ennek nagy bőségében volt, mert a Duna homokja tele volt vele. E boldog korról, a csallóközi „Aranykert”-ről vagy Tündér Ilona kertjéről, illetve „Tündérországról” népi mondáink, regéink ma is beszélnek. A magyarság ázsiai eredetéről szóló tan tehát történelemhamisítás, amelyet azonban az osztrák császári államhatalomnak a legnagyobb részét zsidó kézben levő sajtó és iskolák által a leigázott magyarsággal magával is sikerült elhitetnie és így a világgal is. Árpád honfoglalói ellenben egy része voltak azon ősidőkben kivándorolt törzseinknek, amelyek kint eltörökösödtek és kiválóan harciasakká is lettek, de amely visszatérve s a Magyarországon akkoriban uralkodó idegeneket legyőzve, a földművelő ősmagyarsággal egyesülve, a mai magyar államot, de nem a nemzetet, alapította, de ezután az ősmagyarságba teljesen visszaolvadott, török nyelve pedig eltűnt, annál könnyebben, hogy nők, családok nélkül jöttek volt be, mert kint azelőtt a besenyők és egy bizánci had, mialatt férfiaik egy hadjáratukon voltak, földüket megrohanták, az ott talált hozzátartozóikat legyilkolták, lakaikat kirabolták és fölégették (Konstantinusz bizánci császár és a Fuldai Évkönyvek tanúsága szerint.) Ázsiáról azonban egyetlen krónika sem beszél semmit, még e harcias törzset illetőleg sem, hanem csak Szkítiáról, ami alatt a régiek a mai Dél-Oroszországot, vagyis a Fekete-tenger európai északi partvidéke táját értették.
Magorról és Hunorról szóló ősregénk pedig csak jelképezés. Ezen ikertestvérpár a Nap két személybeni megszemélyesítését jelentette. Magor vagy Magyar a Napból származó eröny (energia) alkotó erejét jelképezte, Hunor pedig ugyanezen eröny romboló hatalmát. Ezért Magor jelképe a gömb volt, Hunoré az ék.

Ο ∆

A gömb, vagyis a mag, meg az alkotás, teremtés jelképe volt, az ék ellenben a rombolásé, mert minden fegyver lényege is a behatoló, szétvető ék. A Héraklészről és ikertestvéréről Iphikleszről, Kasztor és Polluxról, Romulusz és Rémuszról szóló mondák mind a mi ősmondánk többé-kevésbé elromlott változatai, valamint más hasonló mondák is. De másrészt, amint Magor azonos a nagyerejű, de jóságos indulatú Héraklesszel, ugyanúgy Hunor is azonos a zord hadistennel: Arésszel vagy Marssal.

(1) Magyar

Ezért a tulajdonképeni magyarok, Magor Napisten utódai, mindig békés, szorgalmas földművelők voltak, aminthogy a magyar nép óriási többsége ma is az. Az ugor, uhor, ungar, unger név ősidők óta mindig földművelőt jelentett. Magyaroknak neveztettek a tulajdonképeni magyarok, magyariaknak ellenben az ezen őstörzsből származott rokontörzsek, mint kunok, hunok, jászok, székelyek stb. Bár a régi krónikák rendesen Hunort említik előbb, mintha ő lett volna a nehány perccel idősebb, de ez téves, mert világos, hogy a rombolás későbbi az alkotásnál, illetve hogy rombolni csak ott lehet, ahol már van valami. Ősvallásunk szerint az istenségeket nem képzelték tényleges személyeknek. Őseinknél a Nagy és Örök Égisten is csak az örök Természet, az örök Mindenség költői megszemélyesítése volt, de amely Örökkévalóság emberi ésszel föl nem fogható. Ilyesmit azonban például a tudatlanságba süllyedt középkor nyugati népei fölfogni már nem voltak képesek, illetve mindent csak szószerint bírtak fölfogni.
Az igazi ősember, miként az emberszabású majmok, amelyek hiszen legközelebbi rokonai, csak növényi táplálékkal élt. A tulajdonképeni magyar törzs tehát az összes rokontörzseink közül a legrégibb, illetve a magyari törzsek számtalan ezredév alatt ez őstörzsből származtak és ezek közül csak némelyek lettek idővel harcias és állattenyésztő népekké. A magyar törzs nyelvében keletkezésekor csak g, gy, h és m, n mássalhangzók voltak, később, a műveltség fejlődésével természetesen az összes többi mássalhangzó is (valamint a magánhangzók is) nyelvében már megvoltak, de ezután is a kemény k helyett a lágy g hangot, a kemény t helyett a lágy d hangot szerették ejteni, de mindent ami vallásos fölfogásukkal, kultuszukkal közvetlenebbül összefüggésben volt, továbbra is az említett mássalhangzókból képezett szavakkal nevezték meg. Az m és n hang egymásnak bár nem közvetlen rokonai, mégis egymással gyakran fölcserélődnek. Ismeretes, hogy régibb nyelvünkben a szem szó gyakran szen is volt és hogy Erdélyben nesze, nevet, kan helyett ma is mondják, hogy mesze, mevet, kam. Ennek oka az, hogy kisebb távolságról is az e két hang közötti különbséget a hallás alig észleli, dacára annak, hogy az m tisztán ajakhang, az n pedig nyelvhang. A magyar őstörzs nyelve a legrégibb időkben tehát csak ilyen alakú szavakból állott, ma, na, an, ag, agy, ah, ag, gam, gem, meg, mag, mang stb., stb. és bármely magánhangzóval. Vallásos tiszteletben részesülő növényeik főképen a gömbölyű gyümölcsöt, magvakat termők voltak, illetve a törzs keletkezése helyén ezek termettek leginkább. Vallásos tiszteletben és szeretetben részesültek náluk ez állatok: A szarvas, a madarak, de nem a ragadozók, a gömbölyded alakú bogarak, főkép a katicabogárnak ma nevezett. Legszentebb gyümölcsfájuk volt a meggy, amelyet a Napisten fájaként tiszteltek. Viszont legszentebb viráguk meg a gyöngyvirág, a Földistennő, vagyis Tündér Ilona, virága. A meggy lombja zöld, virága fehér, bogyója piros. Tökéletesen ugyanígy van ez a gyöngyvirágnál is. És ezek voltak szent színeik is és, ezek a magyar nemzeti színek ma is. Számrendszerük az öt-tízes volt, ugyanaz, amely a mai általános számrendszer. A páros számokat nőneműeknek fogták föl, a páratlanokat hímneműekként. A meggy virága valóban ötszirmú, bogyója egymagú. A gyöngyvirág virága hatszirmú, bogyója hatmagú. A meggy bogyója gömbölyű, virágai gömbölyded csokrocskákban vannak együtt, bimbóik gömbölyűek, sőt a fa lombkoronája is, ha szabadon fejlődhet: gömbölyded. A gyöngyvirág virágai, különösen pedig bimbói gömbölyű gyöngyökhöz hasonlítanak, bogyói pedig szintén gömbölyűek. Vallásos alapjelkép pedig a magyaroknál: a gömb volt. Vallásos tiszteletben tartották az aranyat. A törzs keletkezése helye a Csallóköz szigetei voltak. Ezek területe szűk volta, valamint túlszaporodása miatt, rajokat bocsátott ki magából. Ilyen kivándorlottakból keletkeztek sok-sok ezredév alatt a különböző magyari törzsek.

(2) Fehér hun

A kunok és hunok mindig harcias katonanemzetek voltak, akik magukról azt tartották, hogy ők a Természet Törvényei szerint mindig ott kell, megjelenjenek, ahol romlott, bűnös népek élnek, amelyek büntetésüket megérdemlik. Ezért nevezte magát még Atilla is „Isten ostorá”-nak, valamint „Isten pörölyé”-nek is (pöröly = kalapács). A kun törzsek eredetileg hegylakók voltak, de a Kárpátok, majd az Alpesek hegységeiben laktak. Ősidőkben egyetlen háziállatuk a kutya volt, éspedig a Kunságon ma is található nagyméretű, hosszúszőrű, fehér, de farkasalakú komondor. Feje hegyes, ékalakú. Az ék a kunok vallásos alapjelképe volt. A kunok nyelve eredetileg a magyarokéval teljesen azonos volt, később azonban a lágy g, gy, d hangok helyett a kemény k és t hangokat szokták ejteni. Számrendszerük azonban a három-hat-tizenkettes lett, amelynek mi életünkben már csak nyomai vannak: a tucat, a régebbi hatos pénzrendszer, a 12 óra és a 12 hónap. A kunok alapszavai ilyen alakúak voltak: ka, ku, kun, kat, tek, kund stb., stb. Szent növényeik voltak a fenyvek és a csillagalakú hatszirmú fehér virágok, nárciszfélék. A fenyvek koronája ékalakú, levelek helyett hegyes tűik vannak, ágaik a törzsből mindig hat-hat felé állanak, az egyes gallyak pedig hármasak. A kunok szent féme az ezüst volt, amelynek színe fehér és a természetben fenyőág szerű jegecekben fordul elő. E törzs volt az, amelyet fehér-kunnak neveztek. Vallásos színeik a fehér és kék voltak.

(3) Fekete hun

De voltak fekete-kunok is. Ilyenek voltak a történelemből jól ismert hunok, vagyis Atilla kunjai. Ugyanis: míg a fehér kunok fehér és kék viseletben jártak, a fekete kunok vagy hunok, színei a fekete és piros lévén, ők fekete és piros viseletekben jártak, valamint sötétbarna színűekben is. E fekete-kunok főkép homokos síkságokon laktak. Vallásos alapjelképük már nem a hegyes, hanem a tompa ék volt, a mintegy lecsapott hegyű. Ezért legfőbb harci fegyvereik egy kalapácsszerű, valamint a buzogány is, voltak. Az éles, avagy hegyes fegyver által ejtett seb, ha nem halálos, sokkal könnyebben gyógyul, mint a tompa fegyver által ütött, mert az ilyen seb roncsolt és teljesen helyre sohasem jön többé. Ugyanígy roncsol a tűz és a méreg is. Mesterei voltak a mérgezett valamint a tüzet vivő nyilaknak is. Roncsol a korbács is. A feketekunok szent állata volt a tompapofájú, fekete-barna színű bulldog-kutya. Úgy a fehér, mint a fekete-kunoknál kőkultusz is volt és ebben különösen a kovának illetve tűzkőnek volt nagy szerepe. Egyik szent állatuk volt a fekete-kunoknál a vadkan is. Ez is barnás-fekete színű, feje pedig ékalakú, de mintegy lecsapott hegyű. A fehér-kunok szőkék voltak, hosszú hajat viseltek, a fekete kunok barnák vagy feketehajúak és rövidre nyírt hajat viseltek.

(4) Szemere

Ősrégi időkben válott ki a magyar törzsből a szemere törzs. Ez, ellentétben a magyarokkal és kunokkal: nőelvi volt (matriarchális) vagyis anyajogi. Náluk családfő az asszony volt, a gyermekek az anya után neveztettek, csak a lányok örököltek. E törzs is a 3-6-12 számrendszer szerint számolt. Fában szegény, de termékeny síkságon laktak. Holott a tulajdonképeni magyarok inkább gyümölcstermelők voltak, a szemerék főkép gabonatermeléssel foglalkoztak. Vallásbeli szócsoportjuk az sz, s, z, c, cs és m, n mássalhangzókból állott. Legszentebb növényük a búza volt, de amelyet ők niza, miza, mizse néven neveztek. Vallásos alapjelképük szemalak volt, de szerepelt a búzakalász, továbbá még a vonal, de különösen a hullámvonal. Szent állatuk a szürke galamb volt, amelyet azonban ők szimi és szemere néven neveztek. Vallásos színeik voltak a sárga és világoskék, inkább a szürke, mint a zöldes felé hajló. Egy kivándorolt törzsük alapította Mezopotámiában a sumer műveltséget, de amelynek népe utóbb eltörökösödött majd végül a sémita asszírok pusztították el, de átvették egész műveltségüket, ha ezt nagyon eldurvítva is. Egyik szent növényük volt a datolyapálma is, de amely régen, a még melegebb éghajlat idején, Magyarországon is termett. Földistennőjüket, helyesebben szólva: a Föld költői megszemélyesítését Szemere, Szemira, Szemele néven nevezték, valamint törzsi nevük is ez volt, mivel nőelviek voltak. Ősnyelvük sok tekintetben mintegy ellentétes párhuzama volt a magyarokénak, amennyiben a g és h hangok helyett sz, s, z, zs hangokat szerettek ejteni. Vallásos kultuszukban különösen nagy szerepe volt még a méheknek. Utóbb e törzsünkből származtak az amazonok, akik harciasakká is lettek, holott eredeti szemerék békés, földművelők voltak, ugyanúgy, mint a tulajdonképeni magyarok.

(5) Besenyő

Amilyen ellentétes párhuzam volt a magyarok és a szemerék között ugyanolyan volt a kunok és a besenyők között is. A besenyők is nőelviek voltak, szintén hatos számrendszer szerint számoltak. Ilyen értelemmel, habár nem ugyanezen szavakkal: Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hatonegy, hatonkettő, hatonhárom, hatonnégy, hatonöt, tucat, tucatonegy stb. Náluk víztisztelet volt, hajózó nép lévén, főkép halászattal foglalkoztak és époly harciasak, mint a kunok. Voltak kalózkodó törzseik is. Északi szabir nevű törzseiktől tanulták a hajóépítést és kalózkodást a már germán normannok is csakhogy ezek sokkal kegyetlenebb, vérengző nép voltak. A besenyők mindig vizek: folyók, tavak, tengerek mellett éltek, sőt mocsaras tájakon is, földműveléssel keveset foglalkoztak. Idővel, délebben barnabőrűekké, feketehajúakká lettek, mivel pedig a legújabb ásatások eredményei szerint az emberiség 10-14 millió éves, valószínű, hogy túlspecializálódás útján az afrikai fekete fajok is tőlük származtak. Vallási szócsoportjuk hasonlított a szemerékhez, de m és n hangok helyett inkább b, p, v, f hangokat ejtettek (Szep, pas, vasz, víz, besz, fes, szamb, zab stb., stb.) Vallási egyik legfőbb jelképük volt a csöppalak (csepp, csúp, csép), de a szív-alak, a vese-alak és a hullámvonal is szerepelt. A mai ismert ”magyar” díszítmények tulajdonképen nem is magyar, hanem besenyő törzsektől származnak, de a kereszténység fölvétele után ezek jelképes értelmei feledésbe menvén, utóbb nagy szépségük miatt elterjedtek az egész magyarságnál, sőt nemmagyar szomszédainknál is. Vallásbeli szent állataik voltak a halak, a kagylók és a polipfélék, különösen a szépiafélék, csakhogy őseinknél ”szent állat” alatt nem kell nevetségesig menő állattiszteletet érteni, amilyen például az egyiptomiaknál volt. Ilyen kultuszállatuk volt a bözön is, amelyet ma tévesen nevezünk bölénynek, de amely állat latin és német neve is bison, Wisent, ősidőkben pedig a mamut is, amelyet szintén bőz, bözönd, bozond, büzönd néven neveztek, de nevezték még zubor és földneheze néven is. Földünket ők vízgömbként fogták volt föl, ami egyezik azzal, hogy Földünknek ma is nagyobb felületét borítja víz, de ami ősidőkben még nagyon sokkal inkább így volt. Földistennő helyett tehát ők vízistennőt tiszteltek, akit Besenyő, Vizenyő, Vízanyó neveken neveztek, a Napistent ellenben Peszer, Beszer, Peter, Bátor, Petúr neveken. Kivándorolt besenyő törzseink voltak az Itáliában is szerepelt szabinok, valamint az Ázsiában is szerepelt szabir, szibir, más nevén tapar nagy nép is, amelyről ma már csak északi rokonnépeink regéi emlékeznek.

(6) Jász

Más jellegzetesen hajós nép volt a jász őstörzsünk. Amint nevük maga is mutatja, kultuszbeli szócsoportjukban is a sziszegő hangok: s, sz, z, zs, c, cs szerepeltek, de a j hanggal; alapszavaik pedig ilyenek voltak: jász, jáz, jacs, megfordítva záj, zej, vagy csak egymássalhangósan: ász, isz, ze, zé stb., stb. De náluk a j hang néha h vagy g hanggá is változott, ami aztán átmenetet képezett a székely és kazár közelebbi rokonaik szócsoportjába. E törzs, bár jellegzetes halászó és hajózó nép volt, már az Alföld helyén volt tengeren is, de foglalkozott úgy állattenyésztéssel, mint földműveléssel is de leginkább a vízi sulyomfélék termelésével, amelynek magvai igen táplálóak. Szent állatuk volt az őskori óriásszarvas, amelynek némileg a mai dámszarvaséhoz hasonló lapátos szarvai voltak. Utóbb azonban az egyenes, de gúzsoltszarvú, nagytestű úgynevezett rackajuhfélét is tenyésztették. Ennek ma csak kisebb termetű válfajai élnek, de régen volt lónagyságú is, amelyet a jászok jázinú- nak neveztek.
Erről származtak az egyszarvúról szóló mondák. Szent állataik voltak a halak is, különösen pedig az óriásira megnövő tokhal, de amelyet ők jizéter-nek neveztek. Más szent állatuk volt a sün, továbbá a fecskefarkú pillangó (Papilio Machon), bizonyos törzseinknél pedig a denevér is. De ismételem: szent állat alatt őseinknél csak annyi értendő, hogy az illető állat náluk bizonyos szeretetben is részesült és hogy szimbolikájukban szerepelt, de amit sohasem vittek oly nevetséges túlzásba, mint például a hinduk a tehéntiszteletet, vagy imádatot! A jászok főszíne a fekete volt, de emellett szerepelt a sötétkék, a fehér és az ezüstszín is, amely utóbbi szent ércük volt. Szent növényeik voltak az iszalag, a jázminfélék, továbbá a jávor és a nemesgesztenye. Vallásukban nagy szerepe volt a csillagoknak, amelyeket mindenkor így ábrázoltak, vagypedig igen sokágúan.

Tudták, hogy a Nap is a Mindenség egyik Csillaga. Négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak. Egyik főbb vallásos jelképűk volt azon beszegett szélű négyzetalak, amelyet a fönti rajzon tüntettem föl, amelyet a négyszirmú iszalavirágok egymásmellé ábrázolása is magától képez. Más vallásos jelképük volt a kacskaringó (spirál) is.

(7) Székely

A jászok közeli rokonai voltak a székelyek és a kazárok. Székely őstörzsünk más nevei voltak: szikul és szikel. Nőelvű törzseik szikánoknak neveztettek. A székelyek is főkép juhtenyésztők voltak. Vallásos szimbolikájukban szintén szerepelt a kacskaringó s azon örvényszerű jel, amelyet e rajzon is föltüntetek, de amely a jászoknál és kazároknál is szerepelt. Ez az ősköd, a Mindenség és a Kezdet jelképe volt. Neve: Kuza vagy Kusza. E szóból, pelazg, azaz palóc kiejtéssel, származott a görög kaosz szó is, azért mert ejtették Kósza-nak is. A székelyek szent növényei voltak a szőlő és a szekfű. De szerepelt szimbolikájukban az ékalak és ezzel kapcsolatban természetesen a zegzugvonal is. Továbbá egyik jelképük volt a fogazottélű sarló, de amelyet ők szike néven neveztek, amely szóból a német Siehel = sarló szó származott. Itáliába költözött egyik törzsük voltak a szicíliai szikulok, bár ezeket utóbb rómaiak ellatinosították. Akik azonban nem Erdélyből költöztek oda, hanem még a Dunántúlról, a mai Göcsej nevű őshazájukból. E szikulok régebben a mai Róma táján éltek és csak a rómaiak elől menekültek Délre majd Szicíliába. De tőlük származtak a római diadalívek és a rómaiak építészete és díszítményeik nagyrésze is. A római diadalívek ősei az udvarhelymegyei ”székelykapuk” (nem a csíkmegyeiek).

(8) Kazár

A kazárok is juhtenyésztők voltak, de harciasak is. Nem az említett egyenesszarvú juhfélét, hanem a csigavonalat képező szarvút tartották. Náluk is fő vallásos jelkép volt a kacskaringó, valamint a Kuza jel is, továbbá a gúzs (csavart kötélhez hasonló alakzat). Miként a besenyőknél és a jászoknál is, szent állat volt náluk a polip is.

(9) Kabar

A kabarok szent állata volt a kecske. Miként a székelyek és kazárok vallási szócsoportja a k, g, gy és az sz, s, z, zs, c, cs mássalhangzókból állott, úgy viszont a kabaroké a p, b, v, f és a k, h, g, gy mássalhangzókból. A kabaroknál azon szavak, amelyekben a p, b állott elől (például: bak) mindig hímségi jelentésűek voltak, aminthogy például bika is hímségi, ugyanúgy, mint a német Bock (bokk), olasz becco (bekko), szláv bik = bika. Viszont megfordítva, azon szavak, amelyekben a k, g, h hangok állanak elől: mindig nőiségi jelentésűek voltak, például a régi magyar kapra = nösténykecske, kebel = emlő, köböl = befogadni képes edény (németül Kűbel), mivel őseinknél minden üreges edény nőiségként volt fölfogva. Itália fajunkbeli őslakóitól származott tehát a latin cupola (kupola) szó is. Hogy e szó őseredeti értelme hólyag volt (németül hohl (hól) = üres), kétségtelenné teszi a régi magyar hupolag és mai finn kupla = hólyag szó. Ez annyival kétségtelenebb, hogy e magyar és finn szavak még természeti ős-szavak, holott a latin szó igen késői műveltségi szó lévén, csak származék lehet.
A kabarok szimbolikájában az itt 1-es számmal jelölt vonal hímségi jelkép volt a 2-ős számmal jelölt alak pedig nőiségi s ezek voltak kabar őstörzseink vallásos alapjelképei is. Előbbi a kecskebak szarvai vonalával, utóbbi pedig az emlő alakjával azonos. (Megjegyzem itt, hogy kecske szavunk ez állat székely-kazár neve volt). Őseinknél az egység hímségként, a párosság, számosság, nőiségként volt fölfogva. A rajzon 3 szám alatt látjuk, hogy a 2-vel jelezett alak két, az 1 számmal jelezett vonal által képződik (Ld előző oldalon). Mind e dolgok mélyebb értelmét e rövid összefoglalásban nem mondhatom el, ugyanúgy, mintahogy például a jászok csillagtiszteletére sem térhettem ki. A kabarok szent érce a réz volt, aminek őskabar nevei is fönnmaradtak: Latin cuprum (kuprum), német Kupfer = réz. A kabarok szent gyümölcsfája volt a kajszibarack. Más egyik szent növényük volt a csicsereborsó, amelynek minden egyes magja olyan, mint a fönti rajzon a 2-vel jelzett alak, vagyis: csecs-alakú. De az olaszok nem tudják, hogy miért nevezik e borsófajt cece (csecse) néven, holott hiszen az olaszban az emlő neve: mamella. Világos tehát, hogy e borsófaj neve is az olaszban valamely itáliai ősnépünk nyelvéből való. A kabarok más szent növényei voltak a kabaktök, bizonyos sulyomféle növények, valamint a vízililiom, vagyis a lótusz. A sulyomféle vízinövények (a rajzon 4) termése náluk szintén táplálékul szolgált. A sulyomfélék stilizált ábrázolása népünk díszítményei között ma is megvan, különösen faragványokon és zsinórdíszítményeken (a rajzon 5), de gyönyörűen stilizálva igen általános a kereszténységelőtti sírjainkból előkerült dísztárgyakon is (a rajzon 6). E kabar díszítményeink képezték ezredévekkel ezelőtt a keleti, úgynevezett ”arabeszk” ízlés díszítményei eredetét is, amely díszítményeket a Keleten különösen rézedényeken látjuk, ami azt bizonyítja, hogy a rézipar is kabar őstörzseinktől származott. A kecske a kabarok legfőbb szent állata volt, teste pedig minden vonalában a legtökéletesebben mutatja a kabar szimbolika vonalait (a rajzon 7). Mind, amely dolgokról meggyőződhetünk arról is, hogy őseink szimbolikája nem volt csak mondvacsinált, önkényesen kitalált valami, hanem hogy a Természet örök törvényei alapján, ezekkel összhangban, ezredévek alatt és e törvények ismeretével alakult ki. De minderről itt részletesen ismét nem szólhatok. Más szent állataik voltak a gepárd (egy párducféle) és a fülesbagoly. A gepárdról itt csak ennyit: Ez volt a ma általános ”Csizmáskandur” mese eredete. A fülesbagoly ellenben náluk az Örök Égisten (Nagy Isten) egyik jelképe volt, míg a Napistent leggyakrabban vörös, rézszínű kecskebakkal szokták volt jelképezni. Náluk a Napisten neve is Bak, Bakota, Bakar volt. Innen származott a keleti eredetű Baccus (Bakkusz) istenség neve is, amely istenségnek úgy a görögöknél, mint a rómaiaknál is szent állata a bakkecske volt, csak azt nem tudták és nem tudja senki, hogy miért. Ez istenséggel szemben a nőiséget megszemélyesítő istennő szintén a keleti eredetű Kybele (Kübele) volt, amely névben kebel szavunkra ismerhetünk, amely istennőt úgy a görögök, mint a rómaiak számtalan emlővel ábrázoltak volt, de tudjuk azt is, hogy az ősrégi sumer nyelvben gab és kablu = emlő, azaz kebel. Itt említem meg azt is, hogy a múlt században Nagyszentmiklóson talált, de Bécsbe került aranylelet nagy aranykorsói, a rajtuk levő gepárd, fülesbagoly, és némely díszből következtetőleg: kabar eredetűek kellett legyenek, ha később bizánci majd török kézbe is kerülhettek, ami a rajtuk levő, de utóbb beléjük vert, illetve karcolt föliratokból következtethető. E kincsleletet ”Atilla kincse”-nek is nevezik. Tény hogy a világ egyik legnagyobb aranylelete.
Nagy kultusza volt még a kabaroknál a nagy, fekete galacsinhajtó bogárnak is. Bogár szavunk is tisztán kabar kultusz-szó, de amelynek pontosan megfelel az olasz bogarazzo (bogarocco) = bogár. Az első szótag megfordításával kapjuk a bogár egyiptomi kepera nevét, amelynek meg a német Käfer (kéfer) = bogár szó felel meg. Úgy az őskabaroknál, mint tőlük származólag az egyiptomiaknál, e bogár: az éjjeli, az Alvilágban járó Napisten jelképe volt, azért mert földalatti, a maga által kapart lukban él és csak éjszaka repül. A kepera, kéfer neve is kapar, keper igénkből számazik. E bogár egyiptomi ábrázolatai a „szkarabeusz” név alatt ismeretesek.

(10) Török

Török őstörzsünk régen még nem azon török nyelvet beszélte, mint ma, hanem a magyarhoz még sokkal közelebb állót. Szócsoportjuk a t, d és r, l mássalhangzókból állott, vagyis alapszavuk a tur szó volt. Szent állatuk a nagy fehér szarvasmarhaféle volt és ezt tenyészették is. Ősidőkben azonban ennek szerepét a ma kihalt óriástermetű őstulok töltötte be, mely a mai nagy, fehér magyar szarvasmarhához volt hasonlatos és rövidszőrű volt, nem bozontos, mint a bözön. Ennek latin neve urus, német neve Auerochs és Ur volt. Magyar neve palóc őstörzsünktől maradva, bölön is volt. Ez állatnak volt egy fajtája, amelynek szarvai gúzsoltak voltak, amelyet asszír ábrázolatokon még láthatjuk (fönti rajzon b-vel föltüntetve). Az őstörök egyik legfőbb vallásos jelképe azon gúzsolt vagy csavart alakzat volt, amelyet a rajzon a-val jelöltem, csakhogy míg a kazárok ezt gúzs-nak nevezték, de az őstörökök túr, tűr néven. Értelmét itt nem magyarázhatom. Túr-nak nevezték a bikát is és innen maradott az árja nyelvekben túr, taur, tór, tóro neve is, amely szót a németek ma egy elébe tett sz hanggal Stier (sztir vagy stir)-nek ejtenek. Ugyane szó kezdő t hang nélkül képezi úr szavunkat, amely őstörök törzsünknél a nagy Égisten neve is volt, míg Tor, Tur vagy Turuk, Török, Turopa volt náluk a Napisten neve. Viszont a Földanyát Turán, Terenna, Türenna néven nevezték. Az Égistent is nevezték még Urkán, Uruk és Örök néven is. Ősnyelvünkben ugyanis a kán szónak királyi, az uk vagy ük szónak pedig ős, ősapa értelme is volt. Ezen égi Ősapával szemben az égi Ősanya istennőjüket (ős-anyag) meg Urán, Uránna, Uranya (Urania) néven nevezték és a Tejút megszemélyesítésének tekintették, tartván a Tejútat a Napisten anyjának, ami egyezik a valósággal, amennyiben a Nap valóban a Tejút egyik Csillaga. Észre kell tehát vennünk a görög regékben a tévedést: A görögök az ősi nevek értelmét már nem tudván, ezeket összecserélték. Az Európa-monda röviden ez: Zeusz Égisten bika (azaz: úr = őstulok-bika) képében elrabolja az Európa nevű nőt, Kréta szigetére úszik vele, ahol szép ifjú képében, magáévá teszi. Világos azonban, hogy Eur-opa, azaz Ur-opa: a bika, vagyis az Égisten neve volt, míg a nő: a Tejút megszemélyesítése: Uránia volt, amely uránia szó a görög-római mythologiában valóban a csillagos Ég, azaz a Tejút neve is volt.
Ismeretes, hogy Mezopotámiában ősidők óta szokás volt olyan csavarodó tornyokat építeni amilyen a rajzon itt c-vel jelölve. Ezt cikurat-nak szokás nevezni ma is, csakhogy ez a tornyok kazár neve volt és csikart = csavart értelmű volt. Ugyanezek őstörök neve él azonban a nyelvekben ma is a torony, toron, turris, Turm = torony szóban, azt pedig tudjuk, hogy a csavarodás, fordulás, tekerés szava különböző nyelvekben (de az őstörökből származólag): túr, tor, azaz térni, visszatérni. Csak megemlítem itt, hogy turul = sas szavunk értelme sem más, mint túrol, azaz: kering, de ezt sem fejtegethetem itt tovább. Viszont ki kell emelnem, hogy népünk zsinórdíszítményeiben a rajzon itt d-vel jelezett dísz igen általános, és hogy ez a bika szarvai stilizálásából jött létre (Ld előző oldalon!). Ugyanúgy, mint ahogyan a fönti kabar díszítmények, meg a súlyom, valamint a kecske szarvai stilizált ábrázolásából. Ugyanígy a kazár zsinórdíszítmények kacskaringóvonalai, meg a kos szarvai stilizált ábrázolataiból. A kabarok, kazárok és őstörökök egymás közeli rokonai is voltak.

(11) Körös

Volt egy őstörzsünk, amely a kőrös nevet viselte. Ennek szócsoportja a k, h, g, gy és r, l mássalhangzókból állott. Náluk a hímség jelképe a karó, kuró, kóró, l-es kiejtéssel kalló volt, vagyis a bot, a nőiségé ellenben a karika, a kör, vagyis a gyűrű, amely utóbbi neve régibb nyelvünkben győr is volt. E kör, karika szavunkból származtak az árja nyelvekben is meglévő krikosz, krug, Kreis, ó-német hiring (ma kopottan: Ring) szavak. De a mongol és a török nyelvekben is megvan küren, küria = kör. E törzsünk templomként szolgáló szent helyei kövekkel körülkerített kerek udvarok, azaz: kertek voltak. Innen származtak az árja nyelvekben meglévő kürkosz, kerke, Kirche és latin (azaz szabin-besenyő) kiejtéssel: circus (cirkusz) szavak, továbbá a korus szó is. E törzsünknél is szent állat volt a sas, de amelyet ők kurul, karol, Károly, kerecsen, karvaly neveken neveztek, azért mert a sasféle madarak néha óraszámra körökben keringenek a magasban, a földet így zsákmány után kémlelve (kem vagy kém szavunk a szemere szem szavunknak k hangos kun kiejtése), amelyre aztán lecsapnak. E madarak tehát a magasban körölnek, kurulnak. A nagy sast ma is nevezik „királysas”-nak és a sas ma is a királyság egyik jelképe, viszont király szavunk eredete sem volt más, mint: sas. De ugyanígy a Károly név eredeti értelme is sas, avagy király volt. Tévedés tehát a király szót szlávoktól a Károly nevet pedig germánoktól származtatni, mert egyik is, másik is ősnyelvünkből, éspedig kőrős őstörzsünktől származott és mindkettő sas értelmű volt.
De volt kör szavunknak l-es kiejtése is (az r és az l hang egymássali majdnem azonos volta minden nyelvész előtt ismeretes (és innen származik a szláv kolo = kerék, a török halka = karika valamint a latin halo = kőr. Viszont a hímség jelképeként szereplő karó szláv neve kolac, ami azonos a magyar kalló = bot szóval.
Ezen őstörzsünk jelképes díszítményeiből származnak a mai magyar, e rajzomon bemutatott, ezernyi változatban meglévő karikás díszítmények, amelyek jelképes értelmét azonban ma már feledtük, és ezt itt nem is magyarázhatom; ősműveltségünkről írott művemben azonban elmondottam.
A szláv kolo és a latin halo szó nem más, mint kör szavunk l-es kiejtése, de amely kör szavunknak régen kor alakja is volt, amely utóbbiból származott korong szavunk is, mivel a fazekasok korongja: sebesen kering, azaz: korong.
Kőrös őstörzsünk másik szent állata volt az oroszlán. E szavunk csak kezdő h-hangtalan kiejtése régi haruszlán, haraszlán szavunknak, amelynek tulajdonképeni értelme: harcos és erős, mély hangos kiejtéssel uros, volt, amely szó a régi szerbeknél királynévként szerepelt, de amely név értelmét ma már nem tudják, annak ellenére sem, hogy az oroszlán is a királyság egyik jelképe volt. Aranyszínű oroszlánnal őseink a Napistent harcos Hadistenként jelképezni szintén szokták volt. Görögöknél, rómaiaknál, föníciaiaknál, etruszkoknál Héraklész: Arkal, Erkel, finneknél, észteknél Kaleva, Kallervo. E nevek eredeti alakja, azaz értelme: Ér-kolos, Ar-kallós = Férfi-botos, férfi-dorongos volt, mert ősnyelvünkben és a törökben ma is, er, ar = férfi, és mert régibb nyelvünkben a jelző a jelzett után következett, mint például: hegymagas = magas hegy. Azt, hogy a botnak volt kalló neve is, már a szláv kolac = bot szóval kapcsolatban láttuk. Megvan e szó a latinban is, ahol clava (klava) = bot, dorong. Tudjuk, hogy Héraklész az erő isteneként volt fölfogva s az erőt személyesítette meg. Mindig oroszlánbőr-palásttal és kezében doronggal: kallóval ábrázolták. Népünk nyelvében ma is: kallani = erősen ütni, csapni, ütlegelni. Említem a finn Kaleva istenséget. E név teljesen azonos a latin clava = dorong szóval! Régi nyelvünkben közönséges volt az –ava, -eve képző, amiszerint kallava = kalló, ütő.

(12) Avar

Avar őstörzsünk e neve az a névelőnk és a tüzet, forróságot jelentő var, bar ős-szavunk összetétele. Az, ami mai névelőnk, ősnyelvünkben mindig a szó végén állott ragként. Az avarok idegen hatás következtében, ezt a szó elé kezdték tenni, ami a ragozó nyelvek szellemével ellentétben, a magyarban is így lett. Avar törzseink tűztisztelők voltak. Napistenük, a törzs regebeli ősatyja, egyúttal tűzisten is volt. Neve náluk Bar, Barata, Parapa, Varuk, Barisa volt. A tűz jelképe náluk az egyenlőszárú kereszt volt (e rajzomon 1 számmal jelölve), míg a Nap jele kör, de amelybe egy ilyen keresztet ábrázoltak, ahogyan ezt a rajzon a 2 tünteti föl.
Szócsoportjuk a p, b, v, f és az r mássalhangzókból képezett volt. Legrégibb ősnépünk a ma barkó-nak nevezett magyarok voltak a Felvidéken, a palócok mellett. De ezektől származtak a Perzsiában sokáig uralkodott pártusok, valamint az Egyiptomban 250 évig hikszoszok is, akik szintén mind tűztisztelők voltak. Az avarok szent színei a piros és sárga voltak, a tűz színei. Szent ércük volt a réz, de ők voltak a bronz föltalálói is. Ezért található bronzkori tárgyakon gyakran a körbefoglalt kereszt jele (a rajzon 2). A bronz avar neve boron-oz volt, amely szó értelme: a tüzes, a vörös, mert eredetileg valószínűleg csak rezet jelentett, a réz pedig vörös színű s tűz segítségével nyerhető a réztartalmú ásványból. A tűz jelképe náluk azért volt a kereszt, mert ez az egymáshoz dörzsölt két száraz faágdarabot jelentette, amelyek segítségével az ősember először bírt tüzet gyújtani. Nagy kultusza volt az avaroknál a virágoknak is, különösen termelték pedig a répa-féle növényeket, amelyek virága is négyszirmú: keresztalakú (a rajzon 3), viráguk sárga. Maga a répa is pedig mind sárga vagy piros, némely fajtája pedig kívül piros, belül sárga.
Az avarok a tüzet bar, par, pür néven nevezték. Ez alapszóból úgy a magyarban, mint az árja nyelvekben is számtalan származékszó van, amelyek az, árja nyelvekben ős-avar törzsektől kerültek, még azon sok ezredév előtti időkben, amikor az árja nyelvek kialakultak. Csak nehány példa: piros, vörös, parázs, pörköl, forró szavaiknak megfelelnek: német Brand = égés, görög pür = tűz, olasz bragia (brádzsa) = parázs, szláv variti = forralni, forrasztani, przsiti = pörzsölni. Továbbá az avarok kultusznövényeivel össszefüggőleg: virág, répa és a német Rübe, olasz rapa = répa. Az avarok szent fái voltak szintén a fenyvek, különösen a boróka.
Az avarok is négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak, amiszerint a Csillagokat is négy- vagy nyolcágúra szokták volt ábrázolni, de, nem úgy, ahogyan a jászok, hanem úgy ahogyan ezt a rajzon itt 4 és 5 mutatja.
A tűz szikráját az avarok tűzmagként fogták volt föl és kicsiny egyenlőszárú kereszttel ábrázolták, valamint szokták volt a napkorongot is keresztecskékkel kitöltve ábrázolni (a rajzon 6). Mivel pedig ők az életet, életerönyt is tűzként fogták föl, ezért az ilyen napkorong-ábrázolattal azt akarták jelképezni, hogy az életeröny a Napból származik, ami egyébként a valóságnak is megfelel. Szerintük, hogy: az életszikrák vagyis az életmagok a Napból származnak a Földre.

(13) Palóc

Másik tűztisztelő őstörzsünk volt a palóc. Tőlük származtak ősrégi időkben a Görög félszigeten is szerepelt görögelőtti, titokzatos pelazgok, továbbá Északon a válok, a livek és a lengyelek nagyrésze. Utóbbiak egyrésze jász =jazving eredetű és csupán nyelvileg elszlávosított, ami főkép a kereszténység fölvételével történt, holott például a válok elgermánosodtak.
A palócok egykori kultusz-szócsoportja ugyanaz volt, mint avar rokonuké, csakhogy r helyett e szavaikban l-et ejtettek. Hímséget jelentő szavaikban a p, b, f hang állott elől: pál, bál, fál; nőiségi szavaikban pedig megfordítva az l hang: lap, lab, lav, laf, de a magánhangzók természetesen változhattak is. Mert ők a hímséget bottal, rúddal jelképezték (pálca, bálvány; népünk nyelvén ma is bálvány = gerenda), a nőiséget pedig lappal, főkép két lappal, mivel őseinknél az egység amúgy is hímségként volt fölfogva, számosság, párosság pedig nőiségként.
A Napisten nevei náluk Bál, Bél, Pál, Pelopa, Balisa alakúak voltak. Ismeretes, hogy a görög rege szerint is a pelazgok őse Pelopsz volt, akiről a Peloponészoszi félsziget is neveztetik. De nőistenségüket, vagyis a Földistennőt viszont Valona, Velenyő, Levenyő, Livona, Libonya, Lavnya néven nevezték, vagyis ha l-v szóalakkal is, de a nő, anya értelmű szócskával megtoldva. Náluk is nagy növénykultusz volt, mint az avaroknál, de szent fáik főképen a nyár, hárs és a jegenye voltak. Utóbbit pálma néven nevezték, miként palóc népünk még ma is. Fontos vallásos jelkép volt náluk a kétágú villaalak, amelyet népünk ma is nevez vellá-nak is. Ez is nőiségi jelképük volt. E szó közvetlen összefügg válik (szétválik, kettéválik) és fele szavainkkal, de különösen a völgy szavunkkal is, amely utóbbiból származott a latin-olasz vallis-valle = völgy szó is. Szent állataik voltak a gólya, a hattyú, a liba, továbbá a lepkék valamint a szentjánosbogár, de amelyet népünk ma is nevez villáncsó néven (amit még Brehm is megemlít), ami tisztán palóc szócsoportbeli szó. Tápnövényeik főkép a leveles káposzta- és labodafélék voltak. Levél, lapi, lapú, lapos mind palóc szavak.

(14) Pannon

A pún vagy pannon, más nevén vend, venéd törzsünk is ősrégi hajós nép volt, már akkor is, amikor az Alföld helyén még tenger volt, amikor a Dunántúl még szigetvilág volt. E vidék még a rómaiak idejében is Pannonia–nak neveztetett. E nemzet a kereszténységgel, hagyományai nagyrészt feledve, magát részben egyszerűen magyarnak vallja, nagyrésze azonban nyelvileg elszlávosodott, de ma is vend–nek neveztetik, míg az Itália felé elterjedett része ma olasznak vallja magát, de a venét nevet ma is viseli. Velence, azaz Venetia, és környéke népessége tőlünk származik. Messze elhajózott törzseik voltak a punoknak is nevezett föníciaiak, vagy főnükek, akik azonban a terméketlen hegységek valamint az arábiai pusztaságokról mind nagyobb számmal közéjük szivárgó beduin-féle sémita néppel keveredve, végkép elsémisedtek, aminek dacára azonban műveltségük valamennyire fönnmaradott, mivel a hódítók ezt, amennyire erre képesek voltak, elsajátosították. Ezen pun vagy pannon nemzet ősidők óta főkép kereskedéssel foglalkozott, bár mestersége volt a halászat és hajózás is, aminthogy főkép hajózás útján is kereskedett, de már az Alföld helyén volt tengeren, majd az Adriai-tengeren és utóbb a más tengereken is. Vallásos alapjelképük volt a kissé domború, lencsealakú korong, amely aranyból készülve, a Nap jelképe volt.
E korong neve náluk pen, penéz, pún volt (a szóvégi –ez vagy –éz a mi névelőnk szerepét töltötte be). Pénz szavunkat a latin pensio szóból tévesen származtatják, mivel természeti ős-szó sohasem származhat műveltségi szóból, a milyen a latin pensio = bérlés, függés értelmű szó. Pénz szavunk népünk nyelvén ma is minden korongalakú dolgot jelenthet, még a hal pikkelyét is. Nem is lehetséges, hogy a germán penning, penni, Pfennig és még a kínai fen is, mind a latin pensio szóból származnának, amely szavak, hiszen mind pénzjelentésűek. A pannonok nyelvében nub, náp aranyat jelentett, amely szavakkal azonos Nap szavunk is. Napistenüket nevezték Nap, Napata, Ban, Bán, Pán, Főnük stb. neveken, míg Földistennőjük neve Panna, Panona, Vanna, Venussza volt. Szent- és főbb tápnövényeik a különböző hüvelyesek voltak (bab és lencsefélék), főkép természetesen épen a lencsealakúak és ezek között is leginkább a szokásos pénzek nagyságának megfelelő latinul lupinus nevű és aranysárga hüvelyes, amelyet Olaszországban ma is sokat termelnek. Amint már az említett szavakból is látható: a pannonok szócsoportja a p, b, v, f és az m, n mássalhangzókból képezett volt. Szent fájuk volt a fenyő, de főképen az ehető, igen tápláló és kellemes ízű magvakat termő, latin nevén Pinus pinea, melynek koronája óriási lencsealakú (a rajzon 1). Fenyő szavunk ugyanúgy tisztán pún szócsoportbeli szó, mint a latin pinus = fenyő szó is. Szent viráguk volt a piros pipacs. De van az Adria és a Földközi-tenger partjain termő gyönyörű aranysárga virágú pipacsfaj is. Minden őstörzsünknek voltak egyenlőmássalhangzós szavai is: ilyen a pip, pap, púp szó is. A pipacs latin neve papaver. De ugyanilyen szavunk a bab is; viszont a német Bohne (bone) = bab szó is a legtisztább pún szócsoportbeli szó.
Szent madaruk volt a mi népmeséink “Aranymadara”, a görög és egyiptomi regék Főnix madara, amelynek pontosan megfelel a kínai regebeli Fung madár, amely nevek pedig szintén pún szócsoportbeliek. A pannonok, miként más törzseink ugyanis a szóvégi n hangot ng és nd –nek is szokták volt ejteni. Az Aranymadár, amelyet némely népmesénk Tűzmadárnak is nevez, egy ma kihalt nagy paradicsommadár-féle (hollófélék) volt, amelynek aranysárga és piros, fémesfényű, ragyogó tollazata volt (fény szavunk is pún szó), amely azonban farkát pávamódjára bírta kiterjeszteni. Magyarországon is ma élő rokona, de sokkal kisebb és nem oly szép babuka (egyenlőmássalhangzós pun szó ugyanúgy, mint a latin upupa = babukamadár). Ezen Aranymadár is tehát a Napisten jelképe volt. Nevéből származtak a páva (szintén egyenlőmássalhangzós pún szó, mivel p vagy v: mindegy) latin pavo, német Pfau, szláv paun = páva szavak is.
Mesterei voltak a pannonok vagy punok a vitorlás hajózásnak, kelmefestésnek, különösen piros színnel. A sárga és a piros voltak szent színeik. Finn és észt punane = piros. Mesterei voltak az üvegkészítésnek is. Ismeretes, hogy ugyanennek mesterei voltak a föníciaiak, vagyis a punok is, valamint máig is a velenceiek, azaz: venétek, de ugyanezek is mind hajós népek! Valamint kereskedők is. Hajóik vitorláit is mindig pirosra és sárgára festették, éspedig a pinia-fenyő piros levet adó kérgével! Amely festésnek azonban gyakorlati haszna is volt, mert a tannin anyag a szövetet rothadástól védi. Ismeretes, hogy a Velence környéki halászok még nemrégen is hajóik vitorláit pirosra és sárgára festették volt. Csakhogy ma a motorosítás miatt a vitorlák már eltűntek.

(15)

A szolim vagy szarmata nevet viselt őstörzsünk a szemerének volt közeli rokona. Szócsoportja az s, sz, z, zs, c, cs és az l, r mássalhangzókból állott, de hozzá valószínűleg még az m és n járult. Egyik kivándorlott törzsünk a sémita kor előtt Palesztina területén is szerepelt. Szent növényük volt a szőlő, amely, amint láttuk, a székely törzsek kultuszában is szerepelt. Szent állatuk viszont a galamb volt, de amelyet ők szalamb, szallambó, szállam alakú szóval neveztek, amelyből azután a sémita nyelvek szelam, szálem = áldás, béke szavai származtak, de világos hogy úgy szelid, mind szellem szavunk is a galamb e nevével van összefüggésben, mivel úgy a galamb, mint a szellem: szálló valami s ennélfogva a szél szavunkkal is ugyanilyen közvetlenül összefügg. Tény, hogy a németben is Seele (szél) = szellem, lélek. A galamb ma is a béke valamint a szerető lélek és a szerelem jelképe. Jeruzsálem városát, amint ez följegyeztetett: a szolimek alapították, akiket a sémiták, mint békés népet, könnyen leigázták. Jeruzsálem régi neve Ur-Szolime volt. Az ur, or szónak (másként: örű) ősnyelvünkben kör, karika, kerítés és város értelme volt. Nevezték régen, amint az ismeretes, Jeruzsálemet “A galambok városa”-nak is. A jeruzsálemi nagy templomban, amelyet még a szolimek alapítottak volt, vagyis a galambok templomában, Szálloma istennő ünnepein galambokat árusítottak, amelyeket az istennő hívei kifizetvén, szabadon bocsátottak, a szerelem, szeretet és béke ez Istennője tiszteletére. Később, a vérengző természetű népeknél, habár e szokás még megmaradott, de szokás lett a szabadon bocsátott galambokra nyilazni, manapság pedig puskából lőni. A zsidók egyik királya, aki e templomot újjá építette és megnagyobbította, a Salamon vagy Szalamon szolim nevet vette föl és róla föl is jegyeztetett, hogy “békeszerető is volt”. A szolimek Napistene Aba-Sallon (Absalon) nevet viselt, amely név értelme: fénylő-apa, ragyogó-férfi volt (említém, hogy ősnyelvünkben a jelző a jelzett után következett), de volt e sallon vagy zallon szónak arany értelme is és innen származik az orosz zoloto = arany szó is. (Másutt említem régi –on képzőnket, például: ugron = ugró.) Hogy Abasallonnak “nagy arany hajat” tulajdonít a bibliai elbeszélés is, tudjuk. Amely istenség nagy aranyhaja nem más, mint a Nap sugarai jelképezése. Abasallon regebeli üldöztetése értelmét itt nem magyarázhatom, csak annyit hozok föl, hogy ebből később Jézus üldöztetése ma is élő népi regéi lettek. A Bibliából tudjuk azonban azt is, hogy Kanaán földét a “nagy szőlőfürt” jelképezte, illetve ezzel jellemezték volt. Említém, hogy a szolimek egyik szent növénye a szőlő volt. Szőlő szavunk pedig tisztán szolim szócsoportbeli szó: sz-l. A szolimek egyik, épen szőlőtermeléséről híres városa neve Sziló volt. A moldovai csángó-magyarok nyelvében sziliú = szőlő. A Dunántúl híresek a “zalai borok”. Ott van most is Zala, amelynek népi neve ma is Szala. De ennek helyén már a rómaiak korában is állott Sala (szala) városa (Kiepert: “Atlas antiquus.) Népünk egy bizonyos szőlőfajt ma is szala néven nevez. Zolna viszont egy solanumféle bogyós növény neve. (Vége-hossza az adatoknak nincsen, de ezeket itt mind föl nem sorolhatom.) Sallon szavunknak régen: fénylő, ragyogó értelme is volt. Népünk például ma is mondja “fénylő arany” helyett hogy “salgó arany” - avagy kopottan: “sajgó arany”.

(16) Marmar

Jelek szerint létezett régen még egy törzsünk, amelynek szócsoportja az m-l, m-r, n-l, n-r mássalhangzókból állott. Miután azonban az m hang a b-nek közvetlen rokona, régebben úgy véltem, hogy ezen alakú szavak is palóc szócsoportunkbeliek (b-l) míg az m-r vagy n-r alakúakra kevés figyelmet fordítottam. Mégis valószínű, hogy egy mal, malon avagy malaj, vagy maran, marata, ram, rom vagy marmar nevű őstörzsünk is létezett, amelynek e névből egyrészt az egyiptomiak saját romeszú, másrészt talán még a cigányok saját rom neve, de ugyanígy a rómaiaknál a Romulus és Remus nevek, valamint tehát Róma városa e neve is származott, de ugyanúgy mint a rómaiak Hadistene, bár megfordított, Mars régebbi Marmar neve is. Nekünk pedig Mármaros vagy Máramaros táj- és vármegyenevünk maradott fönn.
A maláj nemzetnevet ugyan vándor, vándorló és hajózó értelműnek tartják, de viszont ki tudom mutatni, hogy például a palóc, azaz pelazg, a pannon, azaz vend és a jász, azaz jón vagy ijon nemzetnévnek is volt bolyongó, vándorló illetve járó, járkáló értelme is. A z-r gyakori hangcsere minden nyelvész előtt ismeretes, úgyhogy a régi –on képzővel (mint például: Ugron = ugró) jázon = járó, járkáló, bolyongó. A görög mythologiában szereplő Jázon neve értelme sem volt tehát más, mint jázó, r-es kiejtéssel: járó, azaz utazó; aminthogy Jázon a görög mythologia szerint is valóban a messzire utazó, hajózó volt.
Csak fölhozom itt a méz szavunknak több nyelvben meglévő mel, mal, édesség és méz jelentésű párhuzamát, és amely megvan málna, valamint málé (csíráztatott és mállasztott gabonából készülő s így édesülő: csiramálé) ételnevünkben is. De jelent ugyane szó lágyságot, iszap-avagy kásaszerű kenős, ragadós anyagot is, amihez egyébként maga a méz is hasonlítható. Az olaszban melma jelent ilyen anyagot, de iszapot is, amely szónak pontos megfordítottja a német Lehm (lém) = iszap, Leim (lájm) = enyv, valamint az olasz limo = iszap. Fölhozható még itt a mai magyar, de romlott enyv, régen helyesen enyű = ragadós, kenős anyag és a lágyságot jelentő enyhe szó, amelyekben m helyett n hang áll. Miután a szómegfordítás törvénye a mi ősnyelvünk egyik nyelvtörvénye volt, de ami az árja nyelvekben nincsen meg, úgy ez már magában is arra mutat, hogy mindezen egymásnak megfordított alakját képező m-l és l-m alakú szavak is ősnyelvünkből kellett származzanak. E szavak a szóban levő őstörzsünknek valószínűleg nőiségi szavai voltak, ugyanúgy, mint például az n-es kiejtésű lány szavunk, amelynek megfelel a lánc szó is, mivel a lánc csupa karikából, azaz gyűrűből áll, a karika vagy gyűrű pedig nőiségi jelkép volt. De ide sorolandó lanyha szavunk is, amely utóbbiak tehát n-es kiejtésűek, holott viszont a finn laimea = lanyha ismét m-es kiejtésű. Mindezekkel szemben az l helyett r-es kiejtésű e szócsoportbeli szavak a hímségiek kellett legyenek. Amire mutat a Mars avagy Maramar hadistenség e neve. Fölhozhatók a következők: Mars istenség: marcona, mord istenségként tiszteltetett. A németben morden = gyilkolni, a latinban mors = halál, az olaszban mordere harapni. E szavak megfordítottja: rém, rémes. De ide sorolandó a félelmet jelentő remeg szavunk is, amely viszont azonos értelmű a reszket és rezeg szavainkkal. Úgy ezek pedig, mint a remeg: hullámszerű ide-oda mozgást is jelentenek, ami eszünkbe juttatja a Marmara-tenger nevét. Márványos, olasz marmorato: hullámos mintázatot jelent. A hullámzás: eröny (energia), tehát: hímség. Eszerint megokolt, hogy az említett r -hangos szavakat hímségieknek véljük. Ide tehető réz szavunk, habár ez más szócsoportbeli, de amely azonos a rezeg szavunkkal; márpedig jól tudjuk (és tehát őseink is igen jól tudták), hogy a réz igen jól rezgő, azaz igen jól hangrezgéseket adó anyag, amiértis a harangok, gongok mindig rézből készültek. A réz és rezgés szavaink pontos azonossága tehát még azt is mutatja, miszerint azt is tudták, hogy a hangok: rezgések. Említém, hogy a rezgés és remegés egymással azonos. És íme: az olaszban rame = réz, habár sejtelmünk sincsen arról, hogy mi köze e szavunknak a remegéshez, azaz rezgéshez és tehát a hanghoz.
Mindezek tehát az emberiség legrégibb műveltségéből vett parányi porszemek, minden bizonyítás nélkül, de amelyek logikus voltukkal így is megsejtethetik a nagyszerű egészet. Ám hol van még őseink gyönyörű szellemi műveltségében megvolt fenséges erkölcstana, költészete, művészete és társadalma leírása!? De láthatjuk, illetve föltűnhet nekünk már ennyiből is, hogy itt nincsen szó semmilyen technikáról, sem gépekről, hanem csak szellemi dolgokról. Ami azért van így, mert ősműveltségünk valóban szellemi volt. Az első gép viszont a két egymáshoz dörzsölt száraz faág volt, amellyel az ősember a tűzgyújtást kezdte volt.
*
Kiegészítésként emlékeztetni szeretnék Az ősműveltség 449. oldalán hozott, a magyarság és őstörzsei összefüggéseinek származási rajzára:

Itt hangsúlyoznom kell, hogy őstörzseink nem a mai, hasonnevű politikai egységek, hanem emberi elindulásunk és fejlődésünk tanúi, a fenti, őstörzsi részletezés szerint. Szógyökeik jelzik életterük minőségét (dombos, hegyes, vizenyős, stb.), életszükségleteiket szolgáló táplálék neveit, de mindenekelőtt az ezeket adó Isten nevüket is. A Mindenség Urának neve mindig egymássalhangzós volt, mint a magyar törzs Ég szava, a teremtésben résztvevő Fiú Istené a kétmássalhangzós Mag-úr. E két fogalom mind a tizenhat őstörzsnél más és más nevet hordozott, de mindegyik e nép szerves kapcsolatait tartalmazta, s a többiek számára tisztán érthető volt.
Őseink élete és nyelve letelepedési területük adottságai szerint alakult Kárpát-medencei emberré válásunk idején, s innen fejlődtek tovább. Éppen ezért egy-egy őstörzs később, a környezet hatására egy-egy foglalkozási ág tulajdonságait is magával hordozta, mely évszázadok művelése következtében DNS képének is részévé vált. Magyar Adorján ennek korai felismerését például Az ősműveltség 889. oldalán hozza, felismerve, hogy népművészetünkben a tulipán, illetve liliom természetellenesen csavart szára a kettős helix létét jelezte, mely már őseink ismeretének része volt, a tudományos világ eredményeit messze megelőzve. Megérteni viszont csak saját tudásunk határáig tudta, amikor egy 1973. évi cikk foglalkozott a DNS szerkezetével.
Éppen ezért, ha tudni akarjuk, hogy egy-egy nép milyen múltra tekint vissza, melyek a most is érvényesülő ősadottságai, meg kell vizsgálnunk őstörzsi hovatartozását. Ez viszont könnyen megtehető a Magyar Adorján által már vagy száz éve feltérképezett őstörzsi nyelvhasználat ismeretében. Kérdésünk tehát soha ne az legyen, hogy ez, vagy az a nép, nyelv milyen fajhoz, vagy nyelvcsaládba tartozik, hanem az, hogy melyek az őstörzsi összetevői.
Vándorlások során mindig csak néhány törzs indult egyszerre terjeszkedési szándékkal, vagy éghajlati viszonyok nyomására idegen területekre, ahol az új körülmények, keveredések során ősi szerves nyelvhasználata módosult, de emberré válása során megértett szellemi értékeit valamint testi és lelki tulajdonságait, adottságait mindenkor magával vitte, örökletes egységeibe ágyazva.
Az őstörzsi nyelvcsoportok nyelvi tulajdonságai bővebbek és mélyebbek az indoeurópai nyelvekben levőknél. Teljességre nem törekedve csak néhány lényeges különbséget hozok fel, melyek hiányoznak ezen nem magyar nyelvekben:

a szómegfordítás törvénye
figyelmen kívül hagyja nyelve származtatásánál a természeti ősszó és műveltségi szó szerepét, mely meghatározza az átvétel irányát.
a magánhangzók módosító és hímségi/nőiségi meghatározó szerepét
a gyök magában hordozza a kialakulás tájképét, a benne élő lehetőséget, hogy majd gyökeret eresztve szerves nyelvként kapcsolatot teremtsen környezetével
tükrözi foglalkozását e tájegységen belül
a táj megszabta társadalmi viszonyait:
1. mag-elvű társadalom, letelepedett, békés, teremtő életét
2. kun/hun elvű társadalom vándorló és harcos életét
3. szemere kétközpontú társadalmi fejlődés

Ezek az ősi kezdetek alakították és egyensúlyozták az örökletes egységekben (DNS-ben) található jellegzetességeket.
Ha egy-egy ország népét, vagy nyelvét akarjuk megismerni, tudnunk kell őstörzsi összetevőit szótára segítségével: mely őstörzsek vannak nyelvében képviselve, milyen mértékben, mely őstörzs hatása van túlsúlyban? Csak néhány példát hozok: az angolban található
szemere szavak           (sun, son, summer, stb.) – a fény szavai
palóc               (love, life, lip, liver, stb.) – a léleké, libbenésé, életé
avar                 (bur, burgh, brown, stb.) – földi erősségeké
besenyő           (water, base, basket, beauty, stb.) – a vizes elindulásé és szépségé
kun                  (cane, canal, candle, stb.) – előretörő hímségi fogalmaké

A különböző őstörzsek egy nyelven belül előforduló ősszavait összegezve megállapítható, hogy egy nép nyelvében megőrzött természetes adottságai, hajlamai milyen jövőt építhetnek. Tekintettel arra, hogy földműves társadalmak rendelkeznek a békés fejlődés alapjaival, s éppen ezért anyagfeleslegük is megengedi a vándorlásokat, új vidékek felfedezését, így talán leggyakrabban a békés, földművelő szemerék nyomaival találkozhatunk és az általuk alkotott új, békés birodalmakkal. A magyar mag életszemlélettel ellentétben a hosszúkás szemidom két gyújtópontú rendszere megengedi a Kárpát-medencei ősközpont mellett a távoli, de mindig szervesen az őshazához kapcsolódó, vissza-visszatérő társadalom kialakítását is.
Világunkban igen gyakori kérdés: mire születtem, mi a feladatom. Emberek és társadalmak vesződnek ezzel a kérdéssel. Az őstörzsi örökség segít kielégítő és boldogító választ adni az útkeresőknek. Ezen őseredet ismeretében minden nép bölcsebben rendezheti dolgait, örökletes egységébe zárt ősképek alapján. Így minden nép saját múltjában találhatja meg önmagát ősnyelvünk tükrében, s hasonló őstörzsi múlttal rendelkezők számára a testvériség alapfeltételei is biztosítottak.
A sok gúnyolódást kiváltó kétéltű emberiség valahai létezését tudományunk csak most pedzi. Például: Mitch Sogin a Massachusetts állam Woods Hole tengeri biológiai laboratóriumának biológusa a közelmúltban akkor döbbentette meg a tudományos világot, amikor génkutatásainak eredményei alátámasztották elméletét, mely szerint a szivacsok képezik az állatvilág alaprétegét. A szivacsok DNS kivonatában kutatta az állatvilágra egyöntetűen vonatkozó közös gént.
Megállapította, hogy “A szivacs volt az első állat, melynek génképlete magában foglalta a felfejlődő élet lehetőségét. Minden állat ugyanezen tervrajzot követi” – a legegyszerűbb szervezettől az emberig. (Ford.: T. Zs.)
*
Kárpát-medencei ősi ittlétünk és műveltségalapító szerepünk egyik fő tanúja önálló írásbeliségünk, s használatának újraélesztésében az elsők között volt Magyar Adorján. Napjainkban a legbővebben Friedrich Klára és Szakács Gábor kutató tudósok és elkötelezett tanárok érnek el fényes eredményeket e téren. Magyar Adorján érdekes módon ősiségünk különösen döntő bizonyítéknak találta számrovásunk jeleit. Ezekkel bár nagyban megegyeznek az etruszk számjegyek, de már nem követik az ősi kéz/ujj-ra alapozott képet:

Tomory Zsuzsa: MAGYAR ADORJÁN

Tomory Zsuzsa:
MAGYAR ADORJÁN

Néprajztudós, Firenzében végzett szobrász és festőművész, kilenc nyelvet tájszólásaiban is beszélő nyelvész. Ezek között anyanyelvi fokon beszélt latinul, s hadifogsága alatt egy eldugott olasz faluban elszállásolva felismerte, hogy az ottaniak még mindig egy felismerhetően etruszk tájszólással beszéltek. Később e tárgyban írt, olasz nyelvű könyvét kiadták. Rovásírással írt ősi magyar gyógymódokkal kapcsolatos könyvét egy szicíliai orvosnak adta megőrzésre a háború alatt. Ez is feltételezhetően elveszett, mint elméleteinek összegezője, Az ősműveltség első és egyetlen kéziratos példánya. Ennek kiadására készített megrendelési ív két oldalán olvashatjuk nemcsak elméletének néhány szóban kifejezett lényegét, de azt is, hogy e mű háttere 33 éven át folytatott, minden mást háttérbe szorító munkája. A címlapból látszik, hogy Magyar Adorján 1927 óta küzdött Az ősműveltség kiadásáért. Ez az akkor 4.000 oldalas mű egyetlen, kéziratos példánya a háború alatt Pesten elveszett. Középkori szerzetesek buzgóságával újra kezdte írni főművét, sőt ki is bővítette, tömérdek képpel is ellátva. Végül 1995-ben kiadásra került Budapesten, örökösei és a Magyar Adorján Baráti kör gondozásában, Az ősműveltség címmel. A negyvenes években a kormány egy Magyarságtudományi Intézet megszervezésével bízta meg, de ennek – mint annyi más értékes kezdeményezésnek is – a háború és következményei vetettek véget. A háború előtti években rendszeresen cikkezett az Etnográfia folyóiratban, ébresztgetve, formálgatva az akkori nyelvészek, történészek gondolkodását. Tanácsaival segítette Vikár Bélát a Kalevala fordítása közben, Kodály Zoltánt népzenegyűjtő tevékenységében, s mindezt oly csendben és szerényen, mint ahogyan Arany János javítgatta Madách Ember tragédiáját.

Korát messze megelőzve ismerte fel népünk ősiségét, európai műveltség alapító szerepét, Kárpát-medencei őshonosságát. E felismerése alapja népünk tökéletes ismerete. Éveket töltött főbb nyelvjárási területeinken, tanulta meg tökéletesen a székely, a palóc, a jász kiejtésmódot olyannyira, hogy e területek lakói soha nem ismerték fel benne az idegent. Mint a mesék álruhás királyfia járta az országot, s nyíltak meg előtte sorra az addig zárt „kiskapuk”, melyek mögött népünk lelkének kincsesháza rejlett. Ebben különbözik sok mai, népünk múltjával foglalkozó kutatótól: benne való életté testesült népünk lelke, s minden szava az ő bölcsességüket és ősemlékeiket sugározza.
Magyar Adorján nagy ismerője, dr. Szűcs Gábor a következőképpen fogalmaz: „Ezek (t. i. Magyar Adorján művei) tették teljessé, megérthetővé számomra a világot. Adorján olyan alapossággal gyűjtött adatokat az emberiség, magyarság őstörténelmével kapcsolatban, ami sok mai tudóst megszégyeníthet. Nem is verik nagydobra az általa összegyűjtött tudást és összefüggésrendszert. Már a XX. század elején rájött, hogy eleink itt a Kárpát-medencében vészelték át a jégkorszakot, az elmúlt 30-35 ezer évet. És láss csodát! A mai genetika vívmányai ezt látszanak igazolni. Ősanyánk, a mi Tündér Ilonánk (Emesénk, Sziszink, Íziszünk) 35 ezer évvel ezelőtt szülte fiait? Igen! És ezen fiak ma a legutóbbi kor elmebajának kora előtt, mielőtt létrehozták világunkban a határokat és legutóbb az un. „nemzetállamokat”, tudták: testvérek. Genetikai vizsgálatok nélkül is. Kiknek áll az érdekében, hogy az „őstörök” tót utálattal nézzen bátyjára, a magyarra, hogy az oláh gyűlölje szülőanyját? Ki ugrassza egymásnak Európa népeit, hogy azok a valódi veszedelmet ne lássák, s csak egymást irtsák? Magyar Adorjánt olvasva olyan érzésem támadt, hogy azt, amiről ír már ismerem, szinte azonos formában, az én fejemben is megfordultak ezek a gondolatok vagy az elmúlt évek tanulmányai, tapasztalatai alapján igen közel jutottam szinte ugyanahhoz a megoldáshoz. Ősműveltség című munkáját olvasva megéreztem, hogy nem vagyok egyedül, s az az Út, melyen haladok, járható s nem céltalan azon járnom, megértettem, hogy az egyetemes Elme él és a kvantummechanika törvényei szerint háborog. Mozgása, rezgése áttűnik e dimenziók falai között. Növekszik, él, mint egy hangyaboly vagy a növényvilág. Teszi a dolgát s visszatükrözi régmúlt idők teremtéstörténeteit, igaz történelmét. Csak kérdezni kell jól. A válasz megvan. Bennünk.”

Önismeretünk útjához vezető út legfontosabb állomása a mindenkit közel száz évvel megelőző nyelvészeti felismerése, a magyar nyelv gyökrendszere, s ennek szerves alkalmazása. Ez utóbbi tekintetében máig is egyedülálló a nyelvészeti munkája.
Az ősműveltség kb. négyezer szótövét hasonlítja az európai nyelvekben található magyar gyökökkel, s ennek tükrében a germán nyelvtudomány dédelgetett nyelvcsalád elmélete, mint árny a fényben: szertefoszlik. Az élő nyelv, mint búvópatak áttöri e mesterséges korlátokat.
Nyelvünk és hagyományaink voltak Magyar Adorján számára az az út, mely nyomán meggyőződésévé vált: Nem jöttünk sehonnan, Kárpát-medencei műveltségalapító ősnép vagyunk. Történelemhamisítás őserdejében vágott Magyar Adorján az igazság fénye felé vezető utat. Magyar Adorján betűpontos idézetei Arial rendszerű betűkkel írottak. Közben int bennünket: „Őseink műveltségét csak saját tudásunk határáig tudjuk felismerni.” Magyar Adorján korai felismeréseit csak napjainkban kezdi a tudomány tipegő léptekkel utolérni. Éppen ezért int bennünket:

G O N D O L K O Z Z U N K
Az 1964-ben írt levélének melléklete

„Királyi”, azaz a valóságban császári osztrák uralom alatt, századokon át azt tanították nekünk és hirdették világgá, hogy őseink csak ezer évvel ezelőtt idevetődött sátoros, csak verekedni és nyilazni tudó, finn-ugor-török keveréknép voltak. Amit nemcsak velünk, hanem a világgal is elhitetniök sikerült. Amely tanítás és híresztelés célja mindig önérzetünk aláásása s mások előtt az irántunk való megvetés keltése volt, hogy így kiirtásunk és helyünkbe németek betelepítése könnyebben menjen és jogosnak, szükségesnek látszódjon. Amely tanítással és híreszteléssel szemben a valóság pedig az, hogy: a Kárpát-medence legrégibb őslakossága és műveltség – és nyelvalapító ősnép vagyunk, valamint hogy Árpád és harcosai, a magyar őslakossággal szövetkezve, csak államunkat alapították.
Csakhogy a múltból igen jól tudjuk, hogy minden új dolognak sok az ellensége, s hogy minden új dolog állítóját eleintén nemcsak gúnyoltak, fenyegették, hanem – sokszor érdekből is – meg is gyilkolták, máglyahalálra is vitték.
Ma valahányszor akár magyarnak, akár idegennek ősnép voltunkat említém, az első kérdés természetesen az, hogy ezt mivel bizonyítom? Amely kérdést azonban én legelőször is megfordítom: Hol van annak egyetlen bizonyítéka, hogy a magyarok Ázsiából jöttek volna s hogy nomádok voltak? Hol van erről valamilyen följegyzés? Hiszen mindez csak: állítás. Hiszen még Árpádékról is csak az jegyezve föl, hogy Szkítiából, vagyis a Fekete-tenger északi partjairól jöttek, ami hiszen Európa, vagyis tehát még ők sem jöttek Ázsiából. Sem nomádok nem voltak, ilyen följegyzés sincsen. De van arról, hogy egyszer, amikor e nép harcosai egy hadjáratukon voltak, ezalatt a besenyők és egy bizánci had lakaikat megrohanták, elpusztították, otthon maradott hozzátartozóikat pedig legyilkolták. Ezután, tehát nők, családok nélkül jöttek Árpád és harcosai a Kárpát-medencébe. Miért szokás hát e bizánci följegyzést elhallgatni? Miért szokás még azt is elhallgatni, hogy e harcosokat senki sem nevezte magyaroknak hanem turkoknak, vagyis törököknek. Miért szokás még azt is elhallgatni, hogy e harcosok tehát Magyarországot be nem népesíthették, hanem ők olvadtak be, avagy vissza, a magyar őslakosságba.
Itt-ott már megjelent írásaim alapján bár vannak lelkes híveim, de ellenkezők is. Ez utóbbiak a fölsorolt nyelvi, néprajzi s embertani bizonyítékokat szintén elhallgatva, azt szokták ellenvetni, hogy hiszen a magyarságnak, egészen a legújabb időkig, mindig voltak kiváló lovas harcosai, huszárjai meg csikósai. Ez igaz. De szerintem: ez csak azt jelenti, hogy a magyarság erre is képes. Tud hősiesen harcolni is, ha ezt hazája védelmezése vagy a becsület így kívánja. Voltak mindig hőseink, százan, ezeren is, de mi ez egy munkabíróbb földművelő, dolgos, a világ legszorgalmasabb és legmunkabíróbb földművelő és gyümölcstermelő magyar népünkhöz képest? Miért szokás hát ma is mindig csak a nehány csikóst emlegetni és a békés, dolgozó s adófizető népünkről hallgatni?
Meg, avagy más népeknek nem voltak-e, nincsenek-e vitéz, lovas harcosai, lovagjai? Avagy Amerikában az angol eredetű bevándorlóknak nincsenek-e, nem voltak-e kiválóan lovas cowboyai? Avagy a dél-amerikai, spanyol eredetű, bevándorlottaknak nem voltak-e, nincsenek e kiváló lovas és harcias gauchojai? De azért mégsem jut eszébe senkinek az angolok, spanyolok őseit sátoros, nyargaló nomádoknak állítani! Miért nem? Azért nem, mert ottan nem volt, nincsen császári hatalom, amely az angolok és spanyolok kiirtását célozta volna, hogy helyükbe németeket telepíthessen. Amiértis ott nem volt és nincsen is olyan következetes és céltudatos történelemhamisítás, mint volt nálunk, és ami kárát még ma is szenvedjük.
Némelyek, magyarok, írók, költők, azon eszmétől, hogy őseink őseurópai földművelő nép lettek volna, azért idegenkednek, mivel olyanokat írtak, hogy ők „egy előző életükben” jártak – természetesen lóháton – Ázsia pusztáin és hogy erre valahogyan még emlékeznek is. Pedig hiszen még ezeknek sem kellene ellenkezniök, mivel például a hunok, bár ők is a Kárpát-medencéből származtak, de kivándorló törzseik valóban eljutottak Kelet-Ázsiába is, ahol egyideig Kína fölött is uralkodtak, de utóbb a kínaiak őket legyőzvén, visszajött egy részük Európába, s itt a történelemből ismert nagy, bár rövid életű, hun birodalmat alapították. (Lássad: Thierry Amadée: Histoire d’Attila.)
„Az Ősműveltség” című 4000 kéziratoldalnyi művem, amely azonban szegénységünk miatt, már több mint tíz éve kiadatlan hever, elejétől végeig annak ezernyi nyelvi, néprajzi s embertani bizonyító adatát sorolja föl, hogy árjaelőtti ősnép vagyunk. De ha ennek semmi más bizonyítéka sem volna csak e nehány apróság, amit itt alább fölhozok, úgy már ennyi is elég lehetne. Amelyeket csak elhallgatni lehet, de nemlétezőkké tenni sehogysem.
A görög AMENOSZ – szél szóból lett latin-olasz ANIMA – lélek szó. Ugyanígy a magyar SZÉL szóból lett a német SEELE – lélek. De bizonyítja ezt még az is, hogy SZÉL szavunkból nemcsak SZELLŐ, hanem SZELLEM, szintén lélek értelmű szavunk is származott, de amely régebbi nyelvünkben még SZELLET-nek hangzott. Amiből következik, hogy az ősgermánok a lélek fogalmát is a mi őseinktől örökölték.
Wamberger Hermann (későbbi nevén Vámbéry Ármin) fölhozza, állítja, hogy a magyar FOLYIK ige a mongol BUOL – folyik igéből származik. E két szó rokon volta kétségtelen ugyan, de lehetetlenség hogy nyelvész létére észre ne vette volna, miszerint a magyar FOLYIK, FOLYÓ szónak még közvetlenebb rokona (azaz származéka!) a latin és német FLUO, FLUVIUS, FLIESSEN, FLUSS – folyó, folyik szó. Miért hallgatja hát ezt el? Azért-e mert ez a császárnak nem tetszene, sem a császárhűeknek. Viszont bizonyos, hogy e szót a mongolok nem vették a latinból, de a rómaiak sem a mongolból! Mi hát a megfejtés? Az, hogy e szó a mi ősnyelvünkből, a Kárpát-medencéből hosszú ezredévek alatt kivándorolt őstörzseink által került a Keletre és a Nyugatra is.
KÖR és KEREK szavunk igen nagy szócsoportunk része: KÖR, KEREK, KERÉK, KARIKA, KERING, KARING, KORONG, KARIMA, KÖRNYÉK, KÖRÜL, KERÜL, KARAJ, GÖRBE, GURUL, GÖRDÜL, GYŰRŰ, KERÍT, BEKERÍT, KERITÉS, KERT, KERTÉSZET, stb. De ha KERT szavunk nyelvünknek ily ősi alkatrésze, ebből világosan az tűnik ki, hogy őseink tehát nem nomádok voltak hanem földművelő, kertészkedő nép. Nomádoknak nincsenek kertjeik. E fölhozott szavak mind egymás közvetlen rokonai, mind K-R, G-R, Gy-R alakúak. De ha ez így van, honnan származik akkor a görög KRIKOSZ = karika szó, ha nem ősnyelvünkből? Honnan a német KREIS, a szláv KRUG = kjör, ha nem szintén ősnyelvünkből, még az árja nyelvek kialakulásakor, honnan a német Garten = kert szó, ha nem kert szavunkból?
De megvannak e szavaknak lágyult, L hangos változatai is: GOLYÓ, GOLYVA, HÓLYAG és GÖLŐDI (utóbbi = golyócska). Amely szavakban tehát R hang helyett a lágyabb L van ott. A török HAIKA = karika szó tehát karika szavunkkal szintén azonos. De honnan származik akkor a latin GLOBUS szó, ha nem GOLYÓ szavunkból, mikor, hiszen a törökben is GÜLLE = golyó.
És ha KERT szavunk nyelvünknek ily ősi szava, honnan akkor a német GARTEN, angol GARDEN, olasz GIARDIONO, francia JARDINE = kert, ha nem ősnyelvünkből? De mindami még azt is jelenti, hogy a régi árják a kertészkedést is a mi őseinktől tanulták.
A magánhangzók könnyű váltakozása minden nyelvész előtt ismeretes. Honnan származik hát a latin és olasz CORONA szó, ha nem KÖR szavunkból, ugyanúgy, mint például KORONG szavunk is (a fazekasok sebesen keringő: korongja), mikor, hiszen minden régi korona még köralakú volt? Olaszul pedig e CORONA szó virágkoszorút még ma is jelent: „corona di fiori” = virágkoszorú. a fejrevaló koszorúk pedig kerekek, köralakúak.
Ha a régi magyarok ázsiai nomádok lettek volna is, de bogarat vajon nem ismerhettek-e s ennek náluk neve nem lévén, ezt angolból és az olaszból vették-e át? Mert ugyanis az angolban BUG, dél-olasz tájszólásokban meg BAGARAZZO (ejtsed: bogarocco) = bogár, amely utóbbi szóban még a magyar –acs kicsinyítő rag is ottvan, mint BOGARACS avagy BOGARACSKA, LABDACS, KÖVECS, KAVICS szavainkban is. És hát a szlávban is –ics nem kicsinyítő rag-e? De amely a törökben is: -ik.
KŐ szavunk régibb nyelvünkben megvolt KE, KO, KA kiejtésűen is, innen például KOVA és KAVICS szavunk. Népünknél ma is KŰ = kő. Az ősember szemében a kő főtulajdonsága keménysége volt, keményebb az általa szintén használt fánál és csontnál. Innen, vagyis kő szavunkból származott tehát kemény szavunk is. Minden igazi ős-szó még egytagú (kő, fa, víz, kéz, láb, én, te, ő stb). Honnan származott akkor a szláv KAMEN = kő szó, ha nem szintén ősnyelvünkből, éspedig KEMÉNY szavunkból, még a szláv nyelv kialakulásakor. Mivel e szláv szó már kéttagú, eszerint is csak származék lehet, ugyanúgy, mint ahogy KEMÉNY szavunk is származék az eredeti KŐ, vagy KE szóból.
A KOVA azon igen kemény kőféle, amelyből az ősember fegyvereit, szerszámait készítette. A finnben is KIVE = kő, KOVA = kemény. Világos tehát, hogy az ősember azon személyt, aki kovából a szerszámokat, fegyvereket készítette KOVÁSnak, azaz KOVÁCS-nak nevezte. De honnan akkor a szláv KOVACS = kovács és a latin-olasz CONIARE = kovácsolni, ha nem ősnyelvünkből? Illetőleg KOVA szavunkból.
Befejezésül: Ha az ezernyi ilyen adat közismertté válana, ez nemcsak a „sátoros nomádság” és a csak ezer évvel ezelőtti „bejövetel” tévtanát döntené meg teljesen, hanem saját önérzetünket, mások előtt pedig az irántunki tiszteletet is helyreállítaná, ami a jövőben jobb sorsunkat is meghozná.
Magyar Adorján összegező munkájának minden sora Kárpát-medencei őshonosságunk egy-egy bizonyítéka. Ennek legtömörebb és leghitelesebb összegezője az alanti dolgozat:

Magyar Adorján élete és magyarságszolgálata

Szerkesztői megjegyzés

Kiadványunkban Magyar Adorján idézett szövegeinek sajátos, egyedi stílusát, mondatfűzését, összetett, régies mondatszerkezetét – e nagy tudósunk iránti tiszteletből és megbecsülésből – érintetlenül hagytuk. Ugyanígy archaikus, latinos stb. szóhasználatát is (pl. katholikus, schematicus, mythicus stb.). Éppígy a maitól eltérő helyesírási gyakorlatát is, így az általa tudatosan és következetesen használt és egybeírt szavaknál: pl. amiszerint, amiértis, máris, nemis, fajunkbeli, egymássalhangzós, mindamivel, semmiesetre, egyideig, mégegyszer, nemsokkal, megvolt, hogypedig, föntemlített, nemmagyar, elégis, egyszótagú, mégcsak, miutánpedig, vagypedig stb. stb. Szóhasználatát nem javítottuk a mai helyesírási gyakorlatnak megfelelően az általa tudatosan írt és használt szavak esetében, pl. olyképen, legfőképen, épen stb. (Egy-két későbbi írásában már ő is – nagyon ritkán – írja e szavakat két „p”-vel.) Mindezzel az eredeti írások hangulatának, korjellegének megőrzését kívántuk elérni.
A szövegekben előforduló egyértelmű betűhibákat, elütéseket, a sok esetben hiányzó hosszúékezeteket és vesszőket, amennyire lehetett viszont javítottuk, pótoltuk, ahogy törekedtünk például a földrajzi nevek mai gyakorlatnak megfelelő alkalmazására is.
(A Szerkesztő)

Magyar Adorján élete
és magyarságszolgálata
1887 – 1978

Magyar Adorján a 19. század végén született, az Osztrák-Magyar Monarchia „boldog békeidőknek” emlegetett időszakában, amikor azonban éppen a Monarchián belül gyakran került sor a magyarság hátrányos megkülönböztetésére. E fájó tény munkásságára meghatározónak bizonyult. Apja, Magyar Antal huszártiszt, jogi doktor, aki nyugdíjazása után a Dalmáttengerpartra visszavonulva elegáns szállodát alakított, amely annak idején családja, majd a háború után – még maradványaiban is – fia jó megélhetését képes volt biztosítani.

Magyar Adorján fiatal korában, Firenzében képzőművészeti tanulmányokat folytatott, majd – mivel a magyar népművészet és ősvallás maradványait Erdélyben vélte a legeredetibb formában fellelni, s oda eljutni egyéb módja nem volt – idő előtti, önkéntes bevonulásával elérte, hogy szolgálati helyét önmaga választhatta meg s katonaidejének letöltésére Erdély helyőrségeibe került. Ott a népművészeti alkotások, a helyi jellegzetességek tanulmányozásának alapján alakította ki teljesen egyéni stílusát, melyet a sajátosan magyar népi motívumok, a pásztorművészet formáinak felhasználása jellemez. Festmények és rajzok mellett textilterveket is készített, melyeknek kivitelezését édesanyja és felesége végezték. Képzőművészeti alkotásai szerves részei, mintegy kiegészítői elméleti munkásságának.
Művészeti tanulmányainak és a magyar népi stílussal való alaposabb megismerkedésének eredményeként jutott el a felismerésig, miszerint az „olaszoknak, franciáknak, németeknek saját nemzeti stílusuk nincsen, illetve, hogy csak a történelmi nemzetközi stílusokat (gót, reneszánsz, barokk, stb.) ismerik, addig nekünk van saját nemzeti stílusunk, mely a világ semminemű más stílusával össze nem téveszthető”. E tárgyról írt tanulmánya a „Magyar építőízlés”.
Kutatásai elsősorban a magyar őstörténelem feltárására és a magyar ősvallás felderítésére irányultak. A magyarság őstörténetének azt az elhanyagolt szálát igyekezett nyomon követni, mely a Kárpát-medencei őstelepes népesség irányába mutat, melyet Király György, az 1921-ben megjelent, sok vitát kavart „A magyar ősköltészet” szerzője is vallott, és amelyet a két világháború között Marjalaki Kiss Lajos (kinek elméletét Móricz Zsigmond is magáévá tette).
Magyar Adorján is megfogalmazta elméletét, miszerint a magyarság a Kárpát-medencében őshonos nép, s ezt először a „Kérdések. Ázsiából származunk-e vagy európai ősnép vagyunk?” – című, 1930-ban, Vácon megjelent tanulmányában publikálta. Őstörténeti elmélete szerint maga az emberi élet is a Kárpát-medencének a vulkánok által a jégkorszakoktól megóvott területén keletkezett. A jelenlegi kutatások eredményei igazolni látszanak e feltevését, aminek alátámasztására megemlíthetjük Jugoszlávia egyik legnagyobb példányszámban megjelenő napilapjának, a „Politiká”nak 1990. április 5-i számában megjelent cikkét, miszerint a „Kárpát-medence már a kőkorszakban Európa és a világműveltség gazdasági központja volt”.
„Mondanivalójának súlypontja Kárpát-medencei őshonosságunk bizonyítása; ennek számottevő része a nyelvi bizonyítékok tömege. Nyelvünk tökéletes szerkezete magában rejti hitünk minden tételét s melyek egyúttal szoros összeköttetésben állnak a természettudomány máig felfedezett, illetve még felfedezésre váró tételeivel. Magyar Adorján állandóan hangsúlyozza, hogy a nyelv, a népművészet és néphagyományok találkozási pontjánál bizonyosodunk meg arról, hogy mely néptől ered egy bizonyos kultúrkincs: szó, hagyomány, vagy népművészeti motívum. Ahol ezen hármasság nincsen meg, ott az illető nép csak kései átvevő.” – írja Tomory Zoltánné (Tomory Zsuzsa), az életmű alapos ismerője, jelen kötetünk összeállítója Magyar Adorjánról, akit a magyar őstörténet és művelődés legnagyobb összegző és szintézisteremtő egyéniségének tart.
Magyar Adorján munkásságának jelentékeny része a magyar ősvallás felderítésévei foglalkozik. Eziránt való érdeklődése egészen fiatal éveiben kezdődött. Dalmát tengerparti üdülőjük vendégeként ismerkedett meg egy idős székely úrral, Désy Ferenccel, kit barátaival „ősz táltosként” emlegetett s kitől a magyar ősvallásra vonatkozó első ismereteit szerezte. Később meggyőződésévé vált, hogy őseink vallása soha nem pusztult ki teljesen. „...hacsak naiv babonák formájában is”, de a nép megőrizte annak folytonosságát. Dr. Bencsi Zoltánhoz intézett levelében a következőképpen írt erről: „...azon a véleményen vagyok, hogy ősvallásunk körülbelül 800 évvel ezelőtt csak hivatalosan szűnt meg élni, a valóságban azonban, többé-kevésbé lappangva, tovább élt napjainkig. A századokon át mindinkább elhomályosodott, sőt lezüllött, babonává változott ugyan, hiszen mindinkább a nép legalsó rétegeiben húzódott már csak meg...”
„Meg vagyok győződve, hogy a XIX. század második felében már számosan voltak olyan lelkes magyarok, akik felvilágosodottságukban, ahelyett, hogy a tudományos ateizmust fogadták volna el, titokban ősvallásunk, őseink természetvallása iránt kezdtek érdeklődni, abból indulván ki... hogy mindez nem babona volt, mint azt eddig hittük.”
„Ilyen gondolkodású embernek ismertem meg az 1900-as évek elején Désy Ferencet. Hogy ki volt ő tulajdonképpen, honnan származott, nem tudom, csak annyit tudok róla, hogy igen művelt ember volt s hogy beszédei annakidején rám igen nagy hatással voltak. ... Szerintem ősvallásunkat Désy a néptől, ha annak egyes félművelt embereitől is, valóban még örökölte, hacsak félig-meddig öntudatos formában is, de mindenesetre olyanban, ami művelt embernek már nem lehetett megfelelő, csakhogy ő ezen babonás hagyományokban ősvallásunk elromlott, elhanyatlott maradványait felismervén, e dolgokat tudományosan elemezgetni s azokból az igazi ősi értékeket kiválogatni már tudta, s így lelkében magát már sem kereszténynek sem modern ateistának nem, hanem magyar vallásúnak akarta vallani...”.
Később megismerkedett Fáy Elekkel is (akinek „A magyarok őshona” című művét állítólag a korabeli „magyar” művelődési kormányzat középiskolai tananyagnak vásárolta fel, majd a példányokat egyenesen a zúzdába küldte) s tőle tudomást szerzett arról, hogy Fáy művének az ősvallással foglalkozó részét Désy Ferencnek reáhagyott jegyzeteiből merítette, amit saját kutatási anyagával kiegészített.
Magyar Adorjánt ifjúkori önkéntes fogadalom kötötte az ősvallás életre keltésére. „Már 1910-ben megtettem azt – írja – hogy birtokunk egy részében, ahol akkoriban az erdő és a bozót járhatatlan sűrűséget képezett, a sűrűségen keresztül egy kanyargó csapást készítettem, de olyat, amelyen csak négykézláb, a sűrűség alatt lehetett előrehaladni s a csapás végén, ott ahol a csapás a legáthatolhatatlanabb volt egy körü1belül négyméternyi kis tisztást csináltam, s ezen összehordott kövekből négyszögletes oltárt építettem. Ide ezután hetenként egyszer vagy kétszer, hajnalban vagy estefelé eljárogattam s az oltáron tüzet gyújtottam... Itt egyszer az oltáron elhamvadó tűz utolsó felszálló, vékony sávja mellett, a tisztásra besütő Nap felé fordulva megesküdtem volt, hogy ezentúl minden képességem a magyarságnak fogom szentelni. Hogy a magyarság javáért dolgozni lesz életem célja... Továbbá, hogy különösen ősvallásunk felkutatásának fogom magam szentelni.”
„Azóta ezen esküm sohasem feledtem, soha életem e kitűzött célját szem elől nem tévesztettem.” – írja keltezetlen levelében, az 1930-as évek közepén.
E fogadalmáról valóban nem feledkezett meg. Amikor Szépvizi Balás Béla a magyar ősvallásnak szervezett keretek között való életre keltésére tett kísérletet, Magyar Adorján tanácsaival is és anyagilag is támogatta ebben, s Gödöllőn megjelent lapja, a NAPSUGÁR számára, mint külső munkatárs hét cikket küldött. Amikor a lap a magyar vallás feltámasztásának eszméjét a folytonos támadások következtében feladta, Magyar Adorján megvonta támogatását a folyóirattól, amely ezt követően hamarosan meg is szűnt.
Magyar Adorján aztán „A lelkiismeret aranytükre” című, 1937-ben, Szegeden megjelent, zseniálisnak nevezhető könyvében tett kísérletet a magyar ősvallás rekonstruálására, leginkább az ősi magyar népmesékben megőrzött hitrege-maradványok alapján.
Amikor a „Turáni Egyistenhívők” mozgalmának megalakulásáról tudomást szerzett, azonnal összeköttetésbe lépett velük, s közte és a mozgalom vezetője, dr. Bencsi Zoltán között baráti kapcsolat fejlődött ki. Bencsi és társai tisztában voltak nagy tudásával, s követték tanácsait, útmutatásait a mozgalom építése közben. Bizalmuk jele, hogy amikor az észt és a finn ősvallási mozgalom küldöttjei Tallinban, 1936. június-júliusában összejöttek, a mozgalom teljes jogokkal felruházott képviselőjeként szándékoztak e tanácskozásra elküldeni őt. A megbízólevél kimondja, hogy „Magyar Adorján testvérünknek teljes joga van a nevünkben teljes jogkörrel eljárni, joga van a közös célkitűzésekhez és közös munkálkodásokhoz nevünkben hozzájárulni; egyáltalán mindent joga van megtenni, ami közös mozgalmunkban a közös munkálkodást és közös célok elérését elősegíti.”
A háború, az ősvallás visszaállítását célzó mozgalmat elsodorta, s mivel utána Magyarországon Magyar Adorjánnak nem volt publikálásra lehetősége, a nyugati szórványmagyarság lapjaiban, elsősorban a DélAmerikában megjelenő, „A NAP FIAI” című újságban tette közzé rendszeresen kisebb írásait. Néhány tanulmánya melyben elgondolását főbb vonalakban vázolta („Elméletem Ősműveltségünkről”, „A Nibelung-ének”, Ősmagyar rovásírás”) szintén nyugaton került kiadásra. Főművét, a mintegy négyezer oldal terjedelmű, „Az ősműveltség” című hatalmas kéziratát még a háború előtt szándékozott megjelentetni, erre azonban sajnos nem sikerült sor, s a kézirat a háború alatt elveszett. Monumentális művét az 1945 utáni években emlékezetből újra megírta, de csak 1995-ben jelenhetett meg Magyarországon Csontos Péter szerkesztésében, a Magyar Adorján Baráti Kör kiadásában, sajnos nem túl nagy példányszámban. A magyarság legnagyobb szellemi kincsei közé tartozó mű már az antikváriumokban is csak ritkán hozzáférhető, ráadásul igen borsos áron. Magyar Adorján életművének tudatos eltitkolása és elhallgatása a magyarság árulóinak legfőbb érdeke. Tény, hogy a nem „finnugrista körök” kutatói közül is sokan az ő életművéből „élnek” és merítenek, de sokszor elfelejtik forrásaik között ezt megemlíteni, mintha félnének Magyar Adorján nevétől és tudásától.
A magyar ősmúlt talán legnagyobb kutatója 1978. szeptember 28-án, 91 éves korában hunyt el, olyan életművet hagyva maga után, mellyel nemzedékeknek szolgáltatott példát a múlt megismerésére, a nemzeti öntudat építésére.
Jelen kötetünknek az a nem titkolt célja, hogy a ma élő magyar nemzedékek figyelmét ráirányítsuk Magyar Adorján szintézisteremtő életművére, s főművének, „Az ősműveltség”-nek a nemzeti eszmélődéshez nélkülözhetetlen lelki-szellemi-erkölcsi útmutatására. (1)

Adakozók:	590	Fő
Országok:	17
Települések:	191
Alakítók:	72	Fő
Összesen: (2012.04.26)	8669908	Ft

A PÁRTA

Idézet Az ősműveltség c. műből (55-57. o.)

Idézet Az ősműveltség 230-235. oldalairól

ŐS MAGYAR ROVÁSÍRÁS

ELMÉLETEM LEHETŐ LEGRÖVIDEBB ÖSSZEFOGLALÁSA

ELMÉLETEM LEHETŐ LEGRÖVIDEBB ÖSSZEFOGLALÁSA

Kézirat, megjelent Elméletem ősműveltségünkről címen 9-70. old. Duna Könyvkiadó Vállalat, Svájc, 1978

(1) Magyar

(2) Fehér hun

(3) Fekete hun

(4) Szemere

(5) Besenyő

(6) Jász

(7) Székely

(8) Kazár

(9) Kabar

(10) Török

(11) Körös

(12) Avar

(13) Palóc

(14) Pannon

(15)

(16) Marmar

Tomory Zsuzsa: MAGYAR ADORJÁN

Tomory Zsuzsa: MAGYAR ADORJÁN

Magyar Adorján élete és magyarságszolgálata

Szerkesztői megjegyzés

Magyar Adorján élete és magyarságszolgálata 1887 – 1978

More Articles...

Kézirat, megjelent Elméletem ősműveltségünkről címen 9-70. old.
Duna Könyvkiadó Vállalat, Svájc, 1978

Tomory Zsuzsa:
MAGYAR ADORJÁN

Magyar Adorján élete
és magyarságszolgálata
1887 – 1978