Felhívás a világ magyarságához
valósítsuk meg a magyar ősidők várát!
(1996) – (részlet)

„Gondolj merészet és nagyot
És tedd rá életed,
Nincs veszve bármi sors alatt,
Ki el nem csüggedett.”
Vörösmarty

Több évi megfontolás után, s nem is, mint pályázatot terjesztjük Önök elé alábbi elgondolásunkat, csupán körvonalaiban jelzett tervünket, amely különféle alkotóművészek, szakemberek együttesének bevonásával kerülne kidolgozásra és megvalósításra.
Az ezredforduló nyújtotta lehetőségeket meg kellene ragadni egy olyan grandiózus emlékmű létesítésére – különös tekintettel az árpádi bejövetel ezredéves évfordulójára –, amely sűrítetten, egybefoglalóan tömörítené magába a magyar történelmi múlt és ősmúlt jelképekben kifejezhető legfőbb tényeit, emlékeit.
Úgy véljük, az ezredforduló nemzetközi jelentőségének és sikerének emelését, valamint a magyar őskultúra és történelem tényeinek jelképekbe sűrített bemutatását, egyben a magyar nemzeti összetartozás erősítését és a nemzeti önbecsülés erősítését szolgálná az alábbi merész – s meglehet első pillantásra keresztülvihetetlenül fantasztikusnak tetsző – elgondolásnak,

a magyar ősvilág vára
tervének megvalósítása a következők szerint:

I. A Gellérthegynek jószerivel az egész Pest–Budáról látható fennsíkján az idegenuralmi elnyomatásunk szemérmetlen kihangsúlyozását jelző otromba Citadella–várbörtön és a hasonló jellegű szovjet ál–felszabadítási szégyenszobor–maradvány helyébe az egész magyar történelmi régmúltat és kultúrtörténetet egybefoglaló EMLÉKMŰ építtessék – igazságtételül is – ősvárszerűen, de korszerű formában és kivitelben, a legkorszerűbb anyagok és művészeti eljárások igénybevételével, s a legkorszerűbb, jobbára még meg sem valósult térhatások, fény–, szín– és anyaghatások sokrétű alkalmazásával. Így pl. a várszerűen kiképzett, s az egyiptomi sztélékre emlékeztető, de nagyobb nagyságrendű roppant vártorony borításának várfaltömb jellegű kockái fényvisszaverő, gyűrt üvegből készülnének.
II. A MAGYAR ŐSVILÁG VÁRA valamennyi lerombolt magyar vár, várerőd sűrítményeként magasodna az égre: magassága és kerülete több száz métert is elér.
III. A vártoronytető fölött láthatatlanított vázakon lebegő őskoronás nap aranylemezekkel kirakottan nappal és éjszaka is világít.
IV. A vártorony három részre tagolódik. A három rész – a három nagy világkorszak: legfölül az Aranykor, középütt az Ezüstkor, alul a Vaskor. Négy oldala – a négy világtáj.
V. Az Aranykorszak–szakasz fölső mezőjén a lassú körforgású mennyboltot érzékeltetve a kozmoszt megtestesítő Csodaszarvas úszik körbe–körbe, szarván a Nappal, Holddal, csillagokkal és a hét bolygóval, a kiemelt Orion–csillagképben az íját (csillagíját) feszítő Nimróddal, Hadak Útjával, Isten kardját író óriás meteorittal.
VI. Középütt: szkíta őskirályok mágus csillagjósokkal, Árpád hét vezérével, székely felkelő haddal, regősökkel, Lehel vezér kürtjével – úgyszintén lassú, körhullámzásos megoldással.
VII. Alsó szakasz: a történelmi Magyarország hunyorgó villanytérkép–körvonalaival, város és várerőd rendszereivel, Bocskai, Rákóczi, Kossuth és 1956 szabadságharcos seregeivel.
VIII. Mindhárom szakaszt átszeli, aranyágaival bekígyózza az örök élet jelképe, a Tetejetlen Világfa vagy Életfa.
IX. Az üvegfal–kocka borításon a domborművek nem közvetlenül, rátapadva helyezkednek el, hanem némi távolságban, ami kellő háttérvilágítással azt a benyomást kelti, akárha a levegőben lebegnének.
X. A vártorony négy oldala színezékében, de más apróbb jelek által is a négy évszakot érzékelteti.
XI. A vártorony nappal rejtetten bolygó, éjszaka sziporkás színekben tobzódó világításban fénylik, hogy rejtett reflektorainak fénytollaival felékesítetten nagy távolságokból éjszaka is, nappal is látható legyen; nappal lágy üvegfény–fluoreszkálással, éjszaka változón hunyorgó–vándorló háttérvilágítással a domborművek mögül, csillaghullást jelezve, netán a szférák zenéjét idéző fényszál zümmel.
XII. Az építmény sokszínű belsejében:
a) Nemzeti ereklyék, ősereklyék tára a katonai díszöltözetek, fegyverek tárával egyetemben.
b) A magyar nép ősgyökerű művészeti tevékenységének bemutatása, hagyománykincsének egészére kiterjedő roppant művészeti–művelődési központban, s annak kiegészítéséül nemzetközi turistaközponttal, szállodákkal, éttermekkel stb.
c) Toronykilátó az aranykoronás nap alatt és csillagvizsgáló.

ARANYKORI KOLLEKTÍV ERŐTEREK
MÉLYTUDATUNKBAN ÉS ÖSZTÖNVILÁGUNKBAN
(2000) World Futures. The Journal of General Evolution. Vol.
55, 357-379. (In eglish, Grandpierre Atilla fordítása) – (részletek)

„AZ EMBERI VILÁGBAN
NAGYON SOK NYOMORÚSÁGOS (DOLOG) VAN,
AMELYEK TOMPÍTJÁK A GONDOLKODÁST(...)
MERT TUDD MEG, MINDENEK
RENDELKEZNEK BELÁTÁSSAL
ÉS RÉSZÜK VAN A GONDOLKODÁSBAN.”
EMPEDOKLÉSZ

BEVEZETŐ

Kollektív társadalmi és tudati erőterek alapjainak, ősalapjainak feltárására irányuló több évtizedes vizsgálódásaink eredményeinek sűrítményét foglaltuk értekezésünk keretébe. Mivel pedig a kezdeten dől el minden, s a közösségi hatóerők a tudatból fakadnak, minden egyéb, a tudattal kapcsolódó vizsgálatainkat is figyelembe véve, a tudat őskezdeteit meghatározó szükségszerűség, a kölcsönhatások elvének a Világegyetem lényegét, létének, működésének módozatait meghatározó alaptörvényéhez, a kölcsönhatások törvényének felismeréséhez jutottunk el. Másrészt, célkitűzésünknek megfelelően a kérdés kutatásában a társadalmi-történelmi kezdetekig, az emberré válás koráig, az Aranykorig nyúltunk vissza, bizonyítva az emberiség hagyományaiban világszerte élő Aranykor történelmi valóságát, valamint ezzel összefüggésben az Aranykor vízözön előtti időkben bekövetkezett megdöntését, ami az aranykori emberi tudat, emberi elme trónfosztását és az őt szükségszerűen felváltó új, racionális. felső vagy felszíni tudat kialakulását eredményezte.
Abból a megfontolásból kiindulva, hogy agyunk a történelem lenyomata, felfigyeltünk a kettős emberi elme, a némiképpen ellentétes kettős emberi tudat jelenségére. Megítélésünk szerint sikerült rátalálnunk a kettős elme talányának megfejtésére, lényegi mibenlétére: kettős tudatunk (felső vagy racionális tudatunk és mögöttes tudatunk) az emberiség két alapvető korszakának, az Aranykornak és a romjain létesült hatalmi korszaknak a teremtménye, s végeredményben ma is ennek a két nagy korszaknak a tükrözője.
Vizsgálódásaink során arra törekedtünk, hogy feltárjuk a mélytudatunkba, érzés és érzéki világunkba, ösztöneinkbe és nemiségünkbe ágyazódott aranykori örökséget és ennek az örökségnek életkorok szerinti tagolódását abban a reményben, hogy eredményeink új távlatait nyithatják meg úgy a kollektív erőterek, mint az emberi kettős tudat, kettős elme további kutatásának.
KULCSSZAVAK: kölcsönhatások törvénye, közösségi erőterek ősgyökérzete, Aranykor, aranykori eszmevilág, aranykori bukás, tudatrétegeink és az őstudat, tudatunk történelmi meghasonlása, a kettős elme kialakulása, fenyegető agyhalál, a logika elsősége.

AZ ELEMI TUDATRÓL, A TUDAT MIBENLÉTÉRŐL

Értekezésünk célja az emberi elmében, mélyrétegeiben, ösztönvilágában működő közösségi tényezők felmérése, illetve annak felderítése, honnan erednek a közösségi hatóerők s miként kapcsolódnak a fizikai-biológiai léthez. Tárgyunk történeti jellegű lévén, megalapozott, hiteles feltárásához rákényszerültünk, hogy a történeti kezdetekig, az emberré válás folyamatáig, az emberiség őskoráig, az Aranykorig, az aranykori közösségi erőterek kiépüléséig nyúljunk vissza, sőt annál még mélyebbre is, lehatolva a biológiai-fizikai lét kezdetéig, hogy gyökereiben kimutathassuk, léteztek-e és működtek-e az emberiség őskorában közösségi hatóerők és jelen vannak-e ezek mai világunkban?
Hosszú évtizedeken át végzett kutatásaink során számos felfedezés-jellegű eredményre jutottunk. Legalapvetőbbnek látjuk az érzékeléssel egyértelműnek vett elemi tudatnak az egész Világegyetemre kiterjedő voltának felismerése és bizonyítása, valamint a mikrorészecskék keletkezésének vizsgálatai folytán annak az új világelvnek, általános érvényű világtörvénynek, a kölcsönhatások elvének felismerését, amely a teljes kozmikus (fizikai és biológiai) anyag keletkezésének és létezésének alaptörvénye. Ennek behatóbb ismertetését a „Kozmikus tudatrendszerek kiépülése és két ágra válása” c. tanulmányunkban végeztük el: ezúttal csupán annyiban utalunk rá, amennyiben ez tárgyunk vonatkozásában a kellő megértés szemszögéből elkerülhetetlen.
A régi világ és az emberré fejlődés drámája ugyanis nem érthető kellően az elemi tudatállapotok valósághű feltérképezése nélkül, anélkül, hogy számot vetnénk az elemi tudat tartalmi lényegével: ezt a legelemibb szinten az érzékeléssel azonosítjuk, hiszen az érzékeléstől nem tagadható meg a tudatosságnak bizonyos kezdetleges foka. Márpedig vitathatatlan, hogy minden, ami van, a maga módján érzékel, érzékeli környezetét, a környezeti ráhatásokat, és visszahat környezetére: e nélkül a kozmikus világ elemeire hullna szét és megsemmisülne. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy ebben a felfogásban a legkisebb anyagrészecske is érzékel, tehát elemi tudattal bír. Ez a tudat – úgy is fogalmazhatnánk: a szellem – végpontja. Anyag és szellem tehát nem választható el egymástól és egymás nélkül nem lehet meg. Minden tudattal bír.
Empedoklész két és fél ezredéves zseniális megsejtése világosan kimondja ezt, olyképpen fogalmazva, hogy minden, ami van, rendelkezik az “érzet” (érzékelés) és “gondolkodás” (önérzékelésben megnyilvánuló tudat) képességével. S talán nem tévedünk, ha feltesszük, hogy felismerésében szerepet játszhattak az akkor többé-kevésbé még élő aranykori mágikus hagyományok. A mágikus világfelfogás ugyanis érzékeléssel, tudattal, öntevékenységgel bíró cselekvő képességgel és akarattal ruházta fel a természeti elemeket és tárgyakat is. Az őskori nyomelemeket őrző magyar „Júlia szép leány” c. balladában például a pázsit magától kerekedik, a gyalogösvény magától jődögél le az égről, a mennyei ajtó nyitatlanul nyílik, a harangok húzatlanul szólnak. Regösénekeink szarvasán a fények „gyútatlan gyulladnak, ótatlan alusznak”.
Különös módon ez az ősfelfogás kiirthatatlanul még ma is bennünk él: pörölünk az akaratunknak engedelmeskedni nem akaró tárgyakkal, s alkalomadtán még meg is fenyítjük őket.
„Tulajdonképpeni feladata nem volna-e az (a metafizikának), hogy megmássza a lejtőt, melyen a fizika lefut, visszavigye az anyagot eredetéhez és fokozatosan szerkesszen egy kozmológiát, mely, ha szabad így beszélnünk, nem volna más, mint megfordított lélektudomány?” (Henri Bergson: Teremtő fejlődés, 191).
További főbb eredményeinkre itt a rövidség kedvéért, csupán érintőlegesen utalunk. Ezek közé tartozik a legendák ködébe rejtett Aranykor történeti valóságának bizonyítása, az emberi elme történelmi képződményként való bemutatása, elmerendszerünk kettős jellegének, keletkezése talányának feltárása.

A kölcsönhatások kozmikus törvényéről.
A világot kölcsönhatások hozzák létre és tartják fenn.

Most pedig vizsgáljuk meg a közösségi tudati erőterek létének kérdését a kezdetektől fogva. Amíg Empedoklész (i.e. 444, ld. Wright, 1981) az atomok “érzéseiről” beszél, ebben a tanulmányban kidolgozzuk a kölcsönhatások egy ettől eltérő fogalmát. Ez a fogalom azon a megfigyelésen alapszik, hogy az energia nem képes különállóan, minden más létezőtől függetlenül létezni. Az energia alapvető természetéhez tartozik, hogy kölcsönhatásban jelentkezik. Előre bocsájtjuk, hogy a valami és a semmi fogalmi tartalmát most ugyan nem világítjuk meg, de jelentésük hozzávetőleges ismerete is elegendő lesz az energia természetének megvilágítására. Minden valami létéhez elengedhetetlenül hozzátartozik a semmi léte. Egymást határozzák meg, kölcsönös párkapcsolatban teremtik egymást. Az érzékelés nem létezhet az érzékelő és az érzékelt léte nélkül. A kölcsönhatások létének hiánya még legelemibb formájában is lehetetlen.
De hogyan tudunk egy ilyen, látszólag pszichológiai fogalmat, mint az érzékelés, kozmikus, és ezért látszólag fizikai összefüggésben felvetni? Ennek a kérdésnek a megvilágítása az anyag és az energia viszonyának vizsgálatára vezet. Bár ez a két létforma összefügg egymással, alapvetően különböző létmódot képviselnek. Az anyag a merev, tehetetlen, passzív, élettelen létmód. Ezzel szemben az energia dinamikus tevékenység, rezgés. De mi hozza létre ezt a rezgést? Kézenfekvő, hogy a visszahatás. Az érzékelés legelemibb formája egy hatás, amely kiváltja a visszahatást. Ez a tevékenység maga az energia. Az energia tehát a visszaható létező érzékelése. Az érzékelés a hatásra következő visszahatás, a tevékenységre válaszoló, általa kiváltott tevékenység.
Az anyag és az energia elsődlegességének kérdése a következő megfontolásokra vezet. Ha az energiát, és a kölcsönhatást tekintjük elsődlegesnek, tisztázni kell, hogy ez a kölcsönhatás feltételez-e anyagi létezőt, amely megelőzi a kölcsönhatást, vagy sem. Ennek megválaszolásához elegendő egy olyan állapotból kiindulni, amelyben semmiféle anyagi létező sem létezik. Ha egy ilyen állapotban bármiféle rezdülés, változás lép fel, bármiféle indító hatás gyullad ki, a következményként fellépő változások, hatások és visszahatások láncolata robbanásszerűen, láncreakciószerűen elhatalmasodik. Így tehát a hatás tekinthető elsődlegesnek. Természetesen a hatás nem létezhet ellenhatás nélkül, egymást kölcsönösen feltételezik. Így a létezés legelső jele már magában foglalja a visszahatást és a hatást. Így a legelemibb rezgés is ellenhatás a megelőző állapotra, azaz a semmi állapotára. Az energia akkor jelenik meg, amikor visszahat ellen-tényezőjére, a semmi állapotára. Ebben a folyamatban a kölcsönhatások növekednek és szétterjednek a létezés gigantikus fonalaként, s ebben a folyamatban teremti meg az energia a maga ellen-tényezőjét, amit anyagként határozunk meg. Az anyag jellegét az energia jellege határozza meg, s így lesz az anyag a dinamikus és tevékeny energia ellentéte. Az energia és az anyag között teljes ellentét feszül. Az energia anyagtalan, nincs szilárd megfelelője. Ezzel szemben az anyag passzív, statikus létező. Az anyag az energia tevékenységének mellékterméke, egyfajta megmaradó, rejtett energiaforma. Az anyag önmagában nem a végső szubsztancia, csakis egy bizonyos értelemben, a mindent átható kölcsönható erőterek tevékenységének összefüggésében, és ez éppen az energetikai aspektus. Az igazi végső szubsztancia az energia, pontosabban, a kölcsönhatások.
Föl kell, ismerjük, hogy a kölcsönhatások törvénye a Világegyetem anyagi létezésének alaptörvénye. Az egész kozmikus létezés kölcsönhatások gigantikus hálózata, melyek áthatnak és fenntartanak minden létezőt. A Világegyetem anyaga – a mikrorészecskéktől az égitestekig, a metagalxisokig és a bioszférákig – kölcsönhatásokban született és maga is kölcsönhatások gigantikus hálózata. Az anyag végső szinten nem több mint tevékeny kölcsönhatások átmeneti, ideiglenes egysége. A Kozmosz nemcsak az ismert kölcsönhatások erőtere, hanem a még ismeretlen kölcsönhatásoké is egyben. Ezek a kölcsönhatások emelik a Világegyetemet egyre magasabb és magasabb szerveződési szintekre. Minden hatás egy már létező hatásra válaszol, tehát minden hatás reakció előző tevékenységekre. Hatás nem váltható ki ellenhatás nélkül. Mindenfajta hatás ellenhatást vált ki. Törvényünket megfogalmazhatjuk a következő alakban is: semmi sem létezhet kölcsönhatások nélkül. A kölcsönhatás az energia legvégső természetéhez tartozik. Anyag nem létezhet kölcsönhatás nélkül, tehát másodlagos létező. Mivel a kölcsönhatások valamire történő válasz-hatások, ezért a kölcsönhatás egyfajta közösségi tevékenység. A kölcsönhatás összefüggést fejez ki a létezők sokasága között. A fellépő hatás és ellenhatás nem különítik el magukat környezetüktől, újabb és újabb hatásokat és ellenhatásokat váltanak ki, az események táguló láncolatában. Ezért a kölcsönhatások alapvető közösségi jelleggel bírnak. A Világegyetem alaptörvénye a legerősebb bizonyíték a közösségi erőterek létezésére.
Mindezek az érvek a fizikára vonatkoztak. De ha a biológiai szerveződést tekintjük, az emberi életmenet komplex kapcsolatrendszerét, s ezt összevetjük a szervetlen anyagéval, felismerhetjük, hogy az energia egyre magasabb szinten megszerveződésében, amilyen a biológiai lét és az emberi társadalom, a kölcsönhatások törvénye még sokkal nagyobb mértékben érvényesül.
A fenti érvelésből következik, hogy a Kozmosz nem a részecskék merő halmaza. De felmerül a kérdés: miért kellett a Világegyetemnek az elemi részekből atomokká, majd csillagokká, égitest-rendszerekké szerveződnie, galaxisokat és meta galaxisokat kialakítania, egyetlen hierarchikus rendben? Mi volt az az erő, amely szerves molekulákat hozott össze az atomokból, és, következetes módon, sejteket a molekulákból? Ez az erő hozta létre a spontán, öntevékeny rendszereket, az élő szervezeteket, majd az agy idegsejt-hálózatát. Milyen összefüggés, elv köti össze mindezen jelenségeket a legkisebbtől a legnagyobb méretekig? Hogyan vethetünk bármi fényt a részletekre, ha nem ismerjük ezt az alapvető elvet?
Megtaláltuk ezt a mindeddig rejtett elvet a kölcsönhatások alapvető elvében, amely felfedi a valóságot létrehozó, a kozmikus energiát fenntartó és irányító tényezőt, az elemi kölcsönható érzékelés elvében, másként fogalmazva, az elemi kölcsönható tudat elvében. Fel kell, ismerjük, hogy semmi sem létezhet az érzékelés egy formája nélkül. Ebben a vonatkozásban nem feltétlenül szükséges központi idegrendszer az érzékeléshez. Ellenkezőleg, azt állítjuk, hogy a kölcsönható érzékelés általánosabb értelemben jelen van az anyagi kölcsönhatás legkezdetlegesebb formáiban, a mikrorészecskék kölcsönhatásaiban. Általánosítjuk az érzékelés fogalmát úgy, hogy alkalmassá váljon a mikrorészecskék kölcsönhatásaitól a legmagasabb szerveződési szinteken zajló érzékelés jelölésére. Az energia ellenhatás egy külső hatásra, amely kölcsönhatásokban fejeződik ki, olyan kölcsönhatásokban, amelyek további kölcsönható tereket hoznak létre maguk körül. Ezért a kölcsönhatások ezen fogalma megvilágítja az érzékelés valódi szerepét a kozmikus szerveződésben, elsőbbséget ad a kölcsönhatásoknak az anyag fölött, megnyitva az utat a Világegyetem gigantikus távlataihoz, a folytonos „felfelé szerveződés”-hez.
Következésképpen, ha az energia, az anyagi világegyetem, a biológiai élet, az ember és a társadalmak mind kölcsönhatásokban jöttek létre, akkor elvünk alapvetően új fényt vet az emberi társadalmak mibenlétére, különösen a közösségi erőterek szerepének jelentőségére a társadalom alapvető működési mechanizmusaiban. A kölcsönhatások kozmikus törvénye együttműködést, elemi és természetes kölcsönösséget jelent. A kölcsönösség egy hangsúlyozottan kiegyensúlyozott kétoldalúság, viszonylagos egyenlőséggel és az összefüggésben álló tényezők megfelelésében. Ezért a Világegyetemet nem egy gigantikus piramisnak kell elgondolnunk, amelynek felső rétegei eltorzítanák és akadályoznák az alattuk fekvő rétegeket hatalmas súlyukkal. Még akkor sem, ha társadalmaink mai állapota erősen ellentmond ennek az egyetemes kölcsönösségi elvnek. A Világegyetem e helyett egy olyan öntevékeny egész, amelyben a kozmikus szerveződés egyetlen tagja sem szenved hátrányt, ellenkezőleg, így teljesíti ki természetét és egyéni adottságait, őrzi meg saját lényegét. Kitágítva a tudatosság kiterjedését, a tudatot az egyetemes érzékeléssel azonosíthatjuk, felfedezve, hogy az érzékelés, és vele az elemi tudat határai, mesze kiterjednek a biológiai élet határain túl.
Nem lehet megtagadni a tudat létét semmiféle olyan létezőtől, amely a környezeti hatásokra tevékenységgel válaszol, függetlenül ezen létezők tényleges anyagi vagy szerveződési állapotától. A tudat nemcsak az emberben van jelen, hanem – más formákban – minden élőlényben, és általában minden anyagi létezőben. Az energia kölcsönhatásokban születik, és ezen kölcsönhatások és további rezgéseik kifejeződése. Az anyagi világ megformálásában a fő szerep a tudaté és a kölcsönhatásokban megnyilvánuló érzékelésé. A Világegyetem kölcsönhatásokon alapszik. A Mindenség energiája a semmiből a kölcsönhatások révén robban a létezésbe. Az energia lényegi természete, érzékelő létmódja a kölcsönhatásokban fejeződik ki. A kölcsönhatás érzékelés, kölcsönösen oda-vissza ható érzékelés, tehát közösségi tudatosság. Közösségi tudat hozta létre a világot, az érzékelés elve, amely a kölcsönhatásban valósul meg.
A kölcsönhatások a kozmikus, fizikai, történelmi és társadalmi élet alapjai. Ez a tény az eredeti fizikai és társadalmi oka az emberi életben ható közösségi erőtereknek. Az emberré válás évmilliós korszakában, az emberi természet aranykori kifejlődésében a társadalmi élet leghatékonyabb hajtóerői, a társadalmi fejlődés nélkülözhetetlen összetartó erői a kölcsönösség, a kozmikus létezésből fakadó kölcsönhatások dinamizmusa. Ennek az ősi elvnek a megsértése – akár átmeneti gyengülése vagy torzulása – a társadalom sorvadásának és bomlásának a jele. Másrészt, amikor ez az elv teljes skáláján kibomlik, társadalmi emelkedéshez vezet, a társadalmi összhang gazdagodásához, a közösségi erőterek kibontakozásához.
Könnyű látni, hogy a kölcsönhatás és a kölcsönösség elve óriási jelentőséggel bír, áthatja az egész Világegyetemet, és kristálytiszta módon mutatja a kitutat a mai kaotikus világból. Ez a törvény hozta létre a biológiai létet a fizikai kialakulása után. Ez a törvény adta a szabályokat az első földi életformák, egysejtűek képződéséhez, szerveződésükhöz, csoportosulásukhoz éppúgy, mint a Föld óriási, világszerte elterjedt életformáinak kialakulásához. Az emberiség ősi korszaka, az Aranykor ugyanezeken az elveken alapszik, a közösségi erőterek meghatározó szerepén. Másrészt a mai társadalmakban óriási tömegek válnak vesztessé a kölcsönösség szabályának megsértése következtében.
Érveink a kölcsönhatás elvén alapszanak, hiszen ez az elv határozza meg nemcsak a biológiai, hanem a társadalmi lét működését is. Ez a törvény uralkodott az Aranykorban. Sajnos, az Aranykor elbukott, és ezután a kölcsönhatások törvénye kisebb-nagyobb zavaroktól szenvedett. Ez a tény az alapja a társadalmi problémák folytonos halmozódásának. És ha ez rejlik problémáink mögött, akkor betegségünk igazi okának megértése lehetővé teszi a fenyegető következmények elkerülését, a jelenlegi helyzet javítását.
Mindezek fényében látható, hogy az Aranykor világában, a mágikus világlátásban messzemenő kölcsönösség hatott át mindent. Az aranykori ember számára a kölcsönösség kiterjedt nemcsak az élővilágra, de az egész kozmikus világra. Nehéz ezt megérteni a modernség uralkodási vágyával a természet felett, amelyben még a párkapcsolatban is érzékelhető az alávetettség. A mágikus korban a homo sapiens nem gondolta, hogy ő áll a Mindenség központjában, sem pedig, hogy korlátlan uralomra hivatott a Természet felett, s hogy joga van lenézni minden más létformát. Ellenkezőleg, az Aranykorban az emberiség a Természet szerves része volt testvéri egyenlőségben, együttműködő társ volt, aki minden életformát tisztelt.
A BIZONYÍTÁS MÓDJAI ÉS LEHETŐSÉGEI

Tudatában lévén annak, hogy vizsgálódásaink során mindeddig feltáratlan területek érintésére kényszerülünk, kerülnünk kell az alátámasztatlan állításokat, az önkényes vélekedéseket és valamennyi következtetésünknek a rendelkezésünkre álló lehetőségekkel való szigorú bizonyítására törekszünk, felhasználván a bizonyítékok legkülönfélébb fajtáit, így a kútforrások, néphagyományok, történelmi adatok, biológia, genetikai tények s nem utolsósorban a logikai bizonyítás nyújtotta lehetőségeket.
Mindezek a bizonyítási módozatok nélkülözhetetlenek. Ki kell mondani azonban, hogy legfőbb bizonysága minden felhozott ténynek, állításnak semmiképpen sem a tekintélyi alátámasztás, vagyis az, hogy a különféle tekintélyek, nagy nevek miként vélekednek, még csak a „tárgyi bizonyítékok” sem, hanem mindenekfölött a logikailag véghezvitt bizonyítás. Egyedül a logikai bizonyíték öntörvényű, amennyiben matematikai szabatosságával önmagát igazolja, s így a bizonyítékok bizonyítéka, koronája. Logikai bizonyíték nélkül minden bizonyítás kérdéses és esetleges. Érvényes az a tudományos tevékenység minden területére, a jogra, a jogelméletre, mi több a büntetőjogra is. Mert a bűnügyekben sem a “corpus delicti”, nem a tárgyi adatok és tapasztalati tények, de a logikai bizonyíték a meghatározó s főbenjáró tévedést követne el az a büntetőbíró, aki a logikai bizonyítás mellőzésével hozná meg ítéletét. A tárgyi bizonyíték – és a bizonyítás minden egyéb válfaja – bármilyen meggyőzőnek tessék is, nem több mint valószínűsítés.

Mi az igazság az árpádi bejövetel körül?
(1994) Történelmünk központi titkai sorozat, 1. sz. (részlet)

A TITKOS SZERVEZET

Változatlanul az a magyarság nagy kérdése: miként tehetünk szert biztos történelmi alapismeretekre, miként ismerhetjük meg történelmünket a maga igaz valóságában?
Történelmünk alapjainak megismerése azt jelenti, hogy visszakapjuk természetes látóképességünket, igazlátásunkat, hogy fényt lobbantunk magunk előtt és magunk mögött s nem tévelygünk tovább látásrontó, eszméletrabló ködökben. Azt jelenti: ráeszmélünk magunkra, felfogjuk, kik vagyunk s a valóság ismeretében rálátunk igaz mivoltunkra, az életünket, jövőnket fenyegető veszedelmekre, megértjük sorsunk, a magyar sors alakulásának okait, meghatározó tényezőit; azt jelenti, hogy látó szemmel tekintünk a magyar sorsra.
A magyar történelem alapjait akarjuk feltárni és összefoglalni. Szent meggyőződésünk: életünk talán legfőbb, legfontosabb elérhető lehetősége a saját történetünkben való tisztánlátás megszerzése. Ez a feltétele a közös cselekvésnek, az egyéni létünkön túlmutató, annak értelmet adó tetteknek, a közösséghez, anya-közösséghez, anya-természethez tartozás kiteljesedésének. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy megtaláljuk helyünket a világban és kikerüljünk abból az útvesztőből, amelybe beletaszítottak bennünket, s amely lehetetlenné teszi, hogy eligazodjunk saját kérdéseinkben eleink küzdelmeiről és ennek fényében nemzetünk helyzetéről, mai fenyegetettségeiről, tennivalóiról és kilátásairól.
Történelmünk valóságos alapjainak, alaptényeinek megismerése megszilárdítja lábunk alatt a talajt, élessé teszi látásunkat és azt évezredes távolságokra kitágítva eligazít a félelmetesen kuszává alakult jelenben. Aki megismeri a magyar történelem alapjait, titkait, az a maga sorsának titkait, alapjait ismeri meg.
Személyes életünket, magánéletünket, jólétünket természetesen mindennél fontosabbnak érezzük. De végzetes hiba volna azt hinnünk, hogy valamiféle világtól elzárt, háborítatlan szigeten élünk. Sorsunkon ott a magyar sors jellege, elemi részecskéi vagyunk nemzetünk folyamának s a nemzet sorsának alakulásától függ jólétünk, boldogulásunk, boldogságunk, mindenünk.
Eleink, a régi magyarok tudatában voltak mind ennek s azt az elvet vallották, amit századokkal később Kölcsey fogalmazott meg: „A HAZA MINDEN ELŐTT” Eszerint éltek-haltak, s míg eszerint éltek, virágzott itt az élet és nagy volt és egységes volt a Haza. Mióta megrontották ezt az elvet, keservre, gyászra, siralomra fordult a magyarok sorsa. Vérzivatarok törtek a magyarságra, s hazánk, melynek földére ellenséges had nem merte tenni a lábát, állandó hadszíntérré vált, gyilkos hadak átjáró házává, ragadozásának területévé, és hullt a magyar élet és sorvadásnak, fogyásnak indult a Haza. Így eshetett meg, hogy az elmúlt évezred során kevesebb magyar halt meg „ágyban, párnák közt”, mint csatamezőn, kevesebb esett el csatamezőn, mint ahányat nyíltan és orvul betörő hadak saját békés otthonaikban lemészároltak.
Létükért küzdő nemzetek és sötét erők terepe a világ, s elvész az a nemzet, amelynek fiai eltudatlanodva és elközönyösödve szem elől vesztik a sorsukat fönntartó Hazát. Idevág a közszólás: „Akit az Isten nagyon meg akar verni, annak előbb az eszét veszi el.” Ősi tantétel ez: „ELVÉSZ A NÉP, AMELY TUDÁS NÉLKÜL VALÓ!” Meg kell, kérdezzük: mindenféle tudás nélkül – s ez a legnagyobb, legvégzetesebb tudatlanság, s a tudatlanság az a szegénység, amelytől a legnehezebb megszabadulni. Ezért vagyunk mi, magyarok, mérhetetlen kincsek birokosai, jajdulóan szegények, mert elorozták tőlünk a legfőbb tudást, nemzetünk igaz történetének ismeretét. A fentiek szellemében rabolták el ezt tőlünk azok, akik ismerték a fenti elvet és vesztünkre törtek. Mert a tudás valóban lelkek, életek fölötti hatalom. Rajta legyünk, hogy ezt a hatalmat elleneink ne ellenünk érvényesítsék, hogy ezt a tudás-hatalmat megszerezzük és sorsunk, nemzetünk, a világ javára fordítsuk.
Ne sajnáljátok ezért, drága magyar testvéreink, a fáradtságot és vesződséget, amit e tudás megszerzése követel. Fel kell sorakoznunk mindannyiunknak nemzetünk égkiáltó sorsának, igazának megismerésére és megismertetésére, önmagunk, sokat vert sorsunk épüléséért, hogy ne kifosztott tudattal éljünk fél életet, hanem visszanyert lelki-szellemi épségünkkel gondoskodjunk magunk a magyar jövőről. S ebben a feladatban gondolnunk kell idegen iga alá vetett népünk millióinak és millióinak javára, védelmére is. Az alapokat akarjuk feltárni, összefoglalni és bemutatni, a szilárd, biztos alapokat. Meglehet, hogy munkánk némileg vázlatosan hat abból fakadóan, hogy egy hónapról-hónapra tartó előadás-sorozat alkalmából készült, szorító határidőkkel. Számolnunk kellett azzal, hogy a készülő roppant terjedelmű anyag teljes egészének élő előadásban, szóban való közvetítésére nincs mód és lehetőség s a sürgető idő tömörítést követel.

Mai tárgyunk a 896. évi árpádi bejövetel. Hadd kérdezzük meg? Ki merészeli ezt honfoglalásnak nevezni? Ki merészeli ezt tenni? Ki merészeli azt állítani, hogy a magyarok 896-ban fegyveres területfoglalást hajtottak végre s erőszakkal ragadták hatalmukba az országot? Tisztelettel kérdezzük: kicsoda merészeli ezt tenni?
A válasz adott: mindenki, mindenki, jószerint az egész magyarság. Ekként nyilatkoznak a hivatalos, a tudományos és nem tudományos berkek, ez él a közvélekedésben, ekként ismeri és nevezi mindenki, honfoglalásról szólnak a lapok, médiumok, s a honfoglalás ezeregyszáz éves évfordulójára készül az ország. Olyan fogalom ez, amely annyira nyilvánvaló, hogy nem is gondolkodunk rajta.
Vagy talán éppen fordítva, ahhoz kell hallatlan merészség, vakmerőség, hogy a honfoglalás fogalmának jogosultságát, helytálló voltát megkérdőjelezzük, mivel ez tudományosan megállapított, kétségbevonhatatlan tény? Illetékes tudósaink, hivatalos historikusaink, mint annak rendje-módja, szent kötelességük szerint tüzetesen, mindenre kiterjedően megvizsgálták ezt a fogalmat és megállapították, tökéletesen megfelel annak, amit jelöl és így – miként némelyek mondják is – ez tisztázott és lezárt kérdés?
Ebben az esetben természetesen visszavonjuk kérdésfeltevésünket. Szerényen csupán annyit kérnénk, hozza valaki tudomásunkra, hol, mikor, ki által végeztetett el ez a tisztázás és hol található az a mű, amely ezt a feladatot kielégítően elvégezte, hiszen ennek tisztázása olyannyira fontos, hogy minden magyar történész szent kötelességének mertük nevezni?
Sajnos, noha átnéztük az összes idevágó irodalmat, még a mellékhajtásokat is áttekintve, de efféle munkának hírét-porát se találtuk.
Ezek után pedig nézzünk szembe a valósággal: nálunk azt, hogy tisztázott, főként a tisztázatlanra sütik rá, így vévén elejét mindenféle oktalan és bűnös kutakodásnak, kételkedésnek, kérdésfeltevésnek. Történelmünknek alig van mégoly homályos és bonyolult kérdése, amire hivatalosaink ne sütötték volna rá, hogy immár megnyugtatóan tisztáztatott. Olyannyira, hogy olykor úgy látszik, ez a jelző kizárólag a tisztázatlan kérdésekre korlátoztatott, s ekként már csupán csak egyetlen kérdés vár tisztázásra, az, hogy elképesztő zűrzavarba kavart egész történetünk minden kérdése miért tekintetik lezártnak és tilalmazottnak, és ha ilyen megnyugtatóan tisztázottak ezek a kérdések, hol vannak a bizonyítékok? Körültekintő, hosszas keresés, évtizedekre kiterjedő tapasztalat mondatja velem, hogy efféle bizonyítékok rendszerint nem léteznek. A „honfoglalás” esetében biztosan nem.
Így hát mégiscsak meg kell kérdenünk: helyesen ismerjük és alkalmazzuk-e a jelzett fogalmat? Egyáltalán, bizonyos-e, hogy „honfoglalás” történt?
Bebizonyosodott-e, hogy helytálló ennek a fogalomnak a használata és illik az akkori események megjelölésére? Tudományos módszerekkel bizonyossá tették-e ennek a fogalomnak a jogosságát?
Vagy lehetséges, hogy nem is volt szükség rá, mivel történelmi hagyományaink már századokkal előbb szentesítették és minden kétségen felül igazolták a honfoglalás tényét?
Ámde, ha így volna, miért használná Széchenyi a „senki sem tudja” kifejezést, és miért vallanák haladó szerzőink, hogy semmi sincs homályosabb, mint éppen ez a kérdés? Bizonyos: nincs áttekinthető képünk sem magáról a fogalomról, sem a „honfoglalásról”, a magyar történelemnek erről a sorsdöntő, központi kérdéséről.
Szembesíteni kell végre magunkat önmagunkkal, tehát valóságos, igaz történelmünkkel, történelmi múltunkkal, hogy benne, mint egy tükörben, híven lássuk magunkat!
Szembesítenünk kell magunkat a magyarság helyzetével, mai és történelmi jelenvalóságával:
– a magyar köztudattal, a magyar szellem mai helyzetével, lehetőségeivel és kilátásaival
– a magyar múlt, a magyar létezés minden lényeges tényével.
Munkánk során legszilárdabb szándékunk szerint senkit sem támadunk, s a lehetőségek határáig kerüljük érintett személyek névszerinti említését. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy bárhol, bármiben elhallgatjuk az igazságot. Aki csak valamennyire is átlátja, a téveszméknek, mételytanoknak, tény-elferdítéseknek, rágalmaknak micsoda szövevénye borítja egész történelmünket, szellemi életünket, ez belátja: nem tehetünk mást, mi több, szent kötelességünk szót emelni a zavartkeltéssel szemben. Neveket azonban, ha lehet, mégsem említünk, már csak azért sem, mert – ezt világosan kell látnunk – nem személyekről van szó, hanem egy évszázados múlt beidegződésének a tehetetlenség és az egyoldalúan felhalmozott tudás révén fennmaradásáról, egy láthatatlan szervezetről, amely még a Habsburg-időkből öröklődött ránk és akkori mereven magyarellenes, vaskalapos szellemben irányítja ma is a történelmünkkel foglalkozó intézmények tevékenységét és szellemiségét. Historikusi nemzedékek szellemi tevékenységét és tevékenységének irányzatát meghatározó hatalmi erőtérről van szó, uralkodóvá vált, megrögzött elvek irányító rendszeréről, amely, úgy látszik, a tudomány nyitott természetét megtagadva nem tűr semmilyen elhajlást és meghatározza, mi a követendő irány, mit kell feltétel nélkül elfogadni, és mit kell feltétel nélkül, gyűlölettel elutasítani. Olyan hatalmi-tudománypolitikai szervezetről van szó, amely a meglévő tudományos intézmények keretein belül láthatatlanul működik, nem annyira tényleges személyek, mint inkább örökletes elvek és gyakorlat formájában. Ezek a berögzött elvek a lovagkor páncélzatánál merevebben tapadnak szerencsétlen hordozóikra, akik helyzetük és beállítottságuk, tudományos beosztásuk, rangjuk, életvitelük s főleg beidegzett önalárendelésük és gondolattalanságuk folytán – ha megfelelnek az előírásoknak – aligha képesek másra, mint a dogmákba kövült irányzathoz való alkalmazkodásra s a tevékenységüket, eszmeiségüket eleve megszabó, keretekbe foglaló elvek ismételt felkérődzésére, vég nélküli ismétlésére. Mert vagy hozzáidomulnak a rég avult, kőkeménnyé fajult, történelemtudomány- és magyarellenes elvrendszerhez, vagy kiakolbólittatnak, kitaszíttatnak a pályáról, javaiból – másfél évszázad tapasztalata bizonyítja ezt.
Mert hiába a történelem minden dühöngése, hiába került a Habsburg-birodalom a történelem szemétdombjára, hiába dúlta fel, forgatta fel két világháború a gyökeréig Európát és sújtotta porig a jobb sorsra érdemes magyarságot, a bukott habsburgizmus magyarellenes szellemisége tovább él, mint halotton a köröm, a hullaszőr és tovább bénítja – torzítja – pusztítja a magyar szellemiséget, szolgálja az új urakat uralmi, szellemi árnyékszervezetként, életerőt elszívó polipként a magyar szellemiségre, a magyar históriára tapadva, úgy, hogy intézményei révén még napjainkban is bénítólag és torzítóan hat a magyar közgondolkodásra.
Keletkezésében ez a rendszer nyilvánvalóan a Habsburg-ház orveszközökkel végrehajtott magyarországi uralomra jutásáig, I. Ferdinánd trónra jutásáig vezethető vissza, teljes kibontakozásának idejét azonban az 1848-1849-es magyar szabadságháború idejére kell tennünk. Ennek során ugyanis végképp bebizonyosodott, hogy a monarchia katonailag semmiképpen sem bír a szabadságszerető magyarsággal, s a szabadságharc eltiprását csak cári segédlettel tudták keresztülvinni. Nyilvánvalóvá vált, ha a magyar nemzeti szellemet nem sikerül megrendíteni, minden igyekezetük a magyarság alávetésére hiábavaló. Felidéződött a vezető habsburgista agyakban Hocher Pálnak a gróf Zrínyi Miklós vezette szabadságküzdelem leverésekor mondott nyilatkozata. Ennek a Hochernek a nevéből alkotta meg a magyarság a név viselőjére jellemző új „hóhér” közszót:
„Nincs féktelenebb nép a magyarnál (...) Fel kell tehát használni az alkalmat (...) A legkíméletlenebbül alkalmazni kell a vae victis – jaj, a legyőzötteknek – elvét. Gondolja meg a császár és vágjon oda, mert – mortui non mordent – a holtak nem harapnak”.
Ezúttal a magyarság újabb vad történelmi drámája közepette, annak nyomán indult be a magyar tudományos és szellemi élet egészét átfogó, de legkivált a nemzeti öntudattal leginkább összefüggő területeken a szervezett támadás a magyar szellem ellen.
Belátták, nincs tovább: a törpe nem bír az óriással, hacsak meg nem vakítja, hacsak a szellemét el nem öli. Erre a célra hozták létre hamarjában a bécsi titkos kamarillát, a magyar szellem orvleölésének fekete csúcsszervezetét, amely a magyar élet, a magyar lélek, a magyar eszmeiség minden területét átfogta, átvizslatta. Beindult a magyar szellemiség elleni háború. Tudományos cézárként színre lépett Hunsdorfer úr magyar álarcban, Hunfalvy úrként és vele tudományos csatlósserege, a hatalom önkéntes szolgái, és jött a magyar történelem megcsúfolása, hiteltelenítése, sarkaiból kifordítása, a szkíta-hun eredet, azonosság és rokonság megtagadása, a magyar szellem alapjainak kidöntése, a magyar őstörténet mindenestül eltörlése. Jött a szkíta-hun eredet helyébe a finnugrizmus és jött, kapóra jött a frissiben gyártott új szó, a „honfoglalás”.
Tagadhatatlan tények tanúsítják: a magyar szellemi élet egészére kiterjedő szellemi hadműveletben a magyar lét, a magyar történelem minden elemét sorra döntögették és meghazudtolták. Felsorolásunk csak érzékelteti a fordulatot:
középkori krónikásaink hiteltelenek, mesemondók
a szkíta-hun-magyar eredet és azonosság egyetemes össznépi hite – alaptalan, hiú beképzelés
a dicsőséges magyar múlt – fantazmagória
az egyéniségére és nemzeti-faji tisztaságára büszke magyarság – a világ egyik legkevertebb népe
Atilla hun nagykirálynak semmi köze a magyarokhoz
a hazát mentő hős királyfi, Csaba neve szlávból ered és azt jelenti: ostoba
a magyarság ősanyjának tartott Emese – disznóanya
a magyar ősvallás áldozatos főpapja, Tanúzóba – disznóapa
Buda és Pest, a magyarok híres kettős szék fővárosa –nevének tanúsága szerint – nem más, mint kemence (világvégi kidűlt-bedűlt kemence)
a magyar tenger, a Balaton neve ugyancsak szlávból ered, jelentése pedig: sártócsa
a büszke magyar vár, Komárom úgyszintén szláv: szúnyogos hely
Attila király híres népei, a székelyek – közönséges szökevények
az ősszülőföldjükhöz életre-halálra ragaszkodó csángók – csángálók: gyökértelenül ide-oda hányódó, csángáló, vándorló ösztönnel megvert néptöredék
a híres magyar ősnyelv, amelyet némelyek a világ ősnyelvének mondanak – keverékelemekből összetákolódott új nyelv, szókincsének óriási többsége, csaknem egésze idegenből szerzett szavakból áll…
És így tovább és tovább, végeérhetetlenül. Átfogóan, szervezetten, mindenre kiterjedően.
A magyar múlt, a magyar élet egyetlen területét, egyetlen elemét sem hagyták érintetlenül.

Még ma is ez a titkos, szervezett erő kísért.
Ettől a fekete poliptól kell megszabadulnunk.

SZÜKSÉGES-E A „HONFOGLALÁS” REVÍZIÓJA?

A honfoglalás kérdése azonban egyáltalán nem annyira egyértelmű, mint ahogy ezt a látszat, a közvélekedés mutatja. Már középkori krónikáinkban felvetődtek nagyon komoly kétségek az elmélettel szemben. Kálti Márk Képes Krónikája a következőket írja:
„Ha tehát egyes kódexek azt tartalmazzák, hogy Pannóniába ez a hét kapitány jött be (Árpád és hét hadvezére) és Hungária csupán általuk keletkezett és alakult ki: honnan jött hát akkor Ákus, Bor, Aba és a többi magyar nemes nemzetsége, hiszen ők valamennyien Szkítiából származnak, nem jövevények! Egyes-egyedül azt hozzák fel okul, amit a köznép mond: Hétmagyar. Ha tehát mindössze hét magyar volt a családjával és nem érthetnénk bele több családot, feleségeket, fiukat, leányokat, szolgákat és szolgálóleányokat, vajon ennyi családdal hódították meg az országokat? Lehetetlenség!”

A Képes Krónika megalapozott észrevétele valójában magát a honfoglalás tényét kérdőjelezi meg, azzal, hogy fölveti miként foglalhatta el egy kisszámú hadsereg az országot. A Képes Krónika kérdése tehát egészen Széchenyiig ível át az évszázadokon, aki ugyancsak fölvetette a maroknyi nép honfoglalásának problémáját. A múlt század elején neves nyelvtudósunk a következőképpen tér ki erre A MAGYAR NYELV EREDETE c. agyonhallgatott, poszthumusz munkájában: „A Scytha-magyaroknak egy része Krisztus urunk születése előtt sokkal, már a Duna mellett megtelepedett, Jász és Baranyás név alatt: tehát midőn a Krisztus születése után a IV-ik században, Bal-ember vezér alatt a Scythiában lakó más rész HONNOS, azután a VI-ik században AVAR, végre a IX. században HONIGUROS név alatt ide kijöttek (és így négy ízben jöttek ide a Scytha-Magyarok), sem nem vaktában, sem nem idegen és esméretlen földre jöttek (ha a napkeleti s napnyugoti császárok egyszer – másszor nem hívták volna is őket), hanem vér szerint-való atyjokfiaihoz, kiktől ezen földnek jóságát és természetét előre tudhatták.
Azt is látjuk, hogy NEM TÖRVÉNYTELEN ELFOGLALÓI VOLTAK AZ ORSZÁGNAK. Mert az ő atyjokfiai már az előtt, amint látszik, a legelső elfoglalásnak igaz jussa szerént bírák, s annyira elszaporodtak és hatalmasokká lettek itt, hogy külön-külön is, mind a Jászok, mint a pannóniai Berénesek mertek a Rómaiakkal hadakozni (…) Haza jöttek hát ide is a Honnosok, mint vélek egyeredetű és nyelvű atyjokfiaihoz.”

Ekként nyilatkozott Keresztesi József másfél évszázaddal ezelőtt 1844-ben, Pozsonyban kiadott munkája. Négy honvisszafoglalásról szól, és ehhez jön az eredendő ittlétet, a Természet akaratából eredő őshonosság.
Felmerül a kérdés, miért nem került közkézre és országos megvitatásra Keresztesi József műve, amikor sok megalapozatlan, tudománytalan, magyarellenes és hagyományellenes irányzatú munka széles nyilvánosságot és érdemein felüli elismerést kapott.
De menjünk tovább, ugorjunk át századunk elejére, egy másik, ugyancsak teljesen mellőzött és agyonhallgatott munkához, Szentkatolnai Bálint Gábor 1901-ben Kolozsvárott kiadott A HONFOGLALÁS REVÍZIÓJA című munkájához, amelyben élesen felveti a honfoglalás elméletének tarthatatlanságát és revíziójának szükségességét. Valóban olyan fogalom ez tehát, ami az egész köztudatot beborítja, és amelynek helytálló voltához a látszat szerint kétség sem férhet. Valójában ez egyáltalán nem így van. A fogalom körül, ha tüzetesebb vizsgálat alá vetjük, sötét homályfoltok, zavarodások, súlyos ellentmondások mutatkoznak, amelyek a legnagyobb mértékben kétségessé teszik, hogy helyesen alkalmazzuk ezt a fogalmat.
„Egy fél százada, hogy az elfogulatlan Held és Corvin Magyarországról szóltukban azt mondották, hogy a magyar nemzet eredetéről biztosat mondani nem lehet. S ez az Akadémia finnező és turcizáló okoskodásai és cifra következtetései dacára is még ma is igaz. Mert az, a kinek a tankönyven vagy máshol a magyar nemzet mivoltáról kell nyilatkoznia, s ama két iskola egyikének sem híve, csak annyit mondhat, hogy az Akadémia finnista iskolája szerint finn-ugor fajtájú. Mintha bizony egy harmadik eset képzelhető sem volna, mintha a dinnyét vagy ugorkának, vagy töknek kellene tartani azért, mert mind a három növényfaj egy nemhez tartozik.
Azok közül, akik ezen kérdéssel nyelvészeti szempontból foglalkoztak, csaknem egyedül voltam, aki eme két iskola tanát nyíltan mételytannak hirdettem, mert saját szememmel láttam és pedig sokszor befogott orral a budapesti Akadémia által portált mindkét fajú atyafiságot s nyelvükkel is foglalkoztam, de foglalkoztam olyan nyelvekkel is, amelyhez a két iskola mesterei és hívei nem is konyítanak. Ezen szemlélés és tanulmányozás arról győzött meg, hogy a Béla király Névtelen Jegyzőjének korától fogva már egységes magyar nemzetnek, mint az emberi nem egyik törzscsaládjához tartozónak, rokonai nem csak a vitatott finn és török-tatár fajú népek, hanem a nagy turáni családnak többi tagjai is, amelyekről a budapesti Akadémia tudni sem akar és pedig, úgy látszik, kényelmi tekintetből. Csakhogy rokon és testvér közt nagy a különbség s idáig még senki sem látta irataimból azon állítást, hogy a székely-magyar nemzetnek testvérei volnának azon nemzetek, amelyeket nyelvi rokonságban levőnek mondottam. S éppen ezért küzdöttem 25 év óta az Akadémia potentátjainak dogmaszerű osztályozgatása s történeti következtetései ellen és az ellen, hogy a nagy Turánság legkorcsabb nyelvét, a balti provincia német tudósok által nagyra fújt finn nyelvet, miniszteri rendelettel a két egyetem fiatalságára erőszakoltatta az, akinek egyedül boldogító tanát jószántából egyetlen magyar tanuló sem akarta hallgatni; mintha a finn nyelv a magyarra nézve az volna, mint a góth nyelv a germán nyelvekre nézve, amit pedig józan ésszel nem állíthatni!”.

Három évtizeden belül újabb magyar tudós, a Bugát Pál-emlékérem és a Herman Ottó emlékérem kitüntetettje, Marjalaki Kiss Lajos régész-történész-geográfus tanár veti fel ezt a kérdést. „Mintegy öt éve – amióta a mezőnyéki kora népvándorlás kori sírmezőt feltártam s ezzel kapcsolatban behatóan tanulmányoztam hazánk középkori régészeti leleteit – határozottan kialakult bennem az a felfogás, hogy Árpád honfoglalása csak politikai változást, újabb fajta államszervezetet hozott erre a földre, de ennek ősi, tősgyökeres lakossága zömében (mondjuk 90%-ában) ugyanaz maradt ezután is. (…) Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be, sőt már az avarok, hunok előtt is itt élt és magyarul beszélt.” (Marjalaki Kiss Lajos: Néhány Árpád-kori helynevünk magyarázata, 1928; ld. Történeti tanulmányok, Miskolci Várostörténeti Közlemények, I., 1987, 40. o.)
Kell-e megemlítenünk, hogy Marjalaki Kiss Lajos munkásságát is agyonhallgatták?
De tovább menve: antik szerzők sora tanúskodik hazánk magyar-hun-szkíta népeinek őshonosságáról, köztük – hogy csak a legismertebbeket említsük – Herodotosz, Strabón, Xenofon, Jordanes és Josephus Flavius, aki arról ír, hogy a szkíták ősfoglalás, szűzfoglalás révén vették birtokban az általuk lakott területeket. Tanúskodásuk szerint Európában és Ázsiában a szkíták (értsd szkíta magyarok) uralkodnak.
Tagadhatatlan tény: a Kárpát-medencét ősidők óta a szkíta népek lakták, sőt éppen itt volt a nagy szkíta birodalom szíve, központja.
Tekintsük át röviden és foglaljuk össze ezek után, hogy a honfoglalás fogalmának tartalma mit állít, és mit tagad. Az elénk táruló látvány elképesztő.
félreérthetetlenül azt állítja, hogy nem a magyarság volt a terület őslakója, nem vagyunk őshonosok itt, s előttünk más népek birtokolták hazánkat,
jogcím nélküli foglalók vagyunk, fegyveres erővel törtünk rá az itt élő békés népekre,
fegyveres hódítókként ragadtuk el tőlük a területet és erőszakkal kényszerítettük rájuk uralmunkat,
beolvasztottuk az itt élő idegen etnikumok tömegeit a magyarságba,
kultúránkat – netán nyelvünket is tőlük vettük át,
különféle nyelvelemekből összeállt keverék nép vagyunk,
idegenek, jövevények vagyunk hazánkban és Európában.
Következésképp:
tagadja a magyarság történelmi jogát saját hazája felségterületére,
hitelteleníti az egész ősi magyar mondavilágot,
kirekeszti a magyarság előző történetét, teljes őstörténetét,
cáfolja a történeti kútfőknek a magyarok Kárpát-medencei őshonosságára utaló adatait,
tagadja a magyar-szkíta azonosságot,
tagadja a szkíta-magyar népek (pannon, pelazg, szarmata, jász, dák, hun, avar stb.) ősi ittlétét, hazai ősfolytonosságát.
Tisztában kell lennünk azzal, ha azt mondjuk, honfoglalás akaratlanul azt állítjuk, fegyveres erőszakkal törtünk be a Kárpát-medencébe, leigáztuk az itt élő népeket és így váltunk uraivá annak az országnak, amelyhez történelmileg semmi közünk nem volt.
Vagyis: elrablói voltunk ennek a területnek, sohasem jogos birtokosai, csupán bitorlói.
Magyar vagy magyarral rokon népek azelőtt sohasem éltek a Kárpátok közén, vagy pedig kivesztek, elenyésztek.
Mindebből nyilvánvaló, mennyire káros elmélet ez.
Káros, mert törvényellenes, tudományellenes és magyarellenes.
Káros, mert akarva, nem akarva igazolja a hódítást, az erőszakot és a területszerzést.
Káros, mert a népek legalapvetőbb jogával, a történelmi joggal szemben az annexiót, az erőszakot, a területi foglalást igazolja.
S százszorosan káros, mert a történelmi tények megmásítását szolgálja, s ez által alapja, táptalaja minden ellenünk irányuló mohó területszerzési vágynak és megalapozatlan történelemhamisításnak.
Káros, mert az ősidők óta itt élő magyar nép múltjának eltorzításával, európai őslétének tagadásával elemi érdekeinket csorbítja.

Honnan ered hát a „honfoglalás” fogalma? Mikor keletkezett?
Nem ezeréves hagyományból, hanem a vér és halál völgyeiből, a magyarság elnyomatásának legsötétebb időszakából, a Bach-korszak sötétjéből, akkor eszelték ki, akkor indult meg minden erővel folyó terjesztése, akkor vált divathóborttá, szellemi ragállyá. Íme, itt ennek bizonysága: A nyelvújítás kora alkotta meg ezt a szóösszetételt az elavult és már kiveszőben levő hon szavunk felhasználásával. A nyelvújítás alkotta meg sok „hon”-nal kapcsolatos szavunkat, miként ez a NYELVÜNK A REFORMKORBAN című munka alábbi felsorolásából is kitetszik:

honárulás honáruló
honatya honfi
honkormánylat honleány
honszegényítő honszerelem
honvéd honvédelem
stb.

A „honfoglalás” szó a reformkorban még nincs köztük, tehát csak a reformkor után került be ez a konkoly a magyar szókincsbe. A MAGYAR NYELV TÖRTÉNETI-ETIMOLÓGIAI SZÓTÁRA szerint a „honfoglalás” szó „Magyar fejlemény(?): a honn „otthon” határozószó főnevesülésével jött létre; v.ö. haza, éjjel, nappal. A 18. sz-ra elavult szót a nyelvújítók elevenítették fel. Származékai szintén nyelvújításiak.”
Miként fentiekből félreérthetetlenül kitetszik, a honfoglalás elmélet tarthatatlan és elkerülhetetlenné, halaszthatatlanná vált a honfoglalássá torzított árpádi bejövetel teljes revíziója.

Anonymus titkai nyomában
(1998) Magyar Ház Kiadó (részletek)

MIT ŐRZÖTT MEG SZÁMUNKRA ANONYMUS?
EGY KÜLÖNÖS ÉVEZREDES ÉVFORDULÓ

Túl vagyunk a „nagy éven”, a magyar őshaza ezer évvel ezelőtti felszabadításán, a 896. évi honvisszafoglalás évfordulóján, amelyet némelyek makacsul „honfoglalásnak” neveznek. Lehetett volna „víg esztendő”, pazar évforduló ez az év, világkiállítással, amelynek rendezési jogát elnyertük – ez a tragikus sorsú magyar nép felé fordíthatta volna a világközvélemény figyelmét –, sőt már előkészületei is beindultak, ám – érthetetlenül – lefújták a részvételt. Lehetett volna ez az esztendő világraszóló ezredévi ünnep, népünk egészét megmozgató népünnepélyekkel, múltfelméréssel és jövendő-bizakodással, virágesővel és koszorúzással, csodaszobrokkal (amilyet például az Üzenet és Titok című könyvünkben javasoltunk), ehelyett idegen tivornyások jöttek berbicsélni és kornyikálni.

Kik akarták ezt így?

És ami a legfurább: a hamvába fojtott nagy évfordulón egy szó nem sok, annyi sem esett arról a valakiről, akinek révén egyáltalán tudunk az ezer év előtt történt eseményekről: a Nagy Névtelenről, Anonymusról, aki Gesta Hungarorum-ában, a magyarok, azaz hungárok történetében megőrizte az árpádi honvisszafoglalás történetét, ami nélkül talán teljesen értetlenül állnánk az akkor történtek előtt. Még furábbá teszi ezt a históriát, hogy magának a Névtelen Jegyzőnek, illetve halhatatlan művének is nagy évfordulója volt ez az év. Ugyanis pontosan negyed évezrede, 250 esztendeje annak, hogy közel hét évszázadnyi rejtekezés, eltemettetés után az ismeretlenség homályából előkerült ez a csodálatos ősi kódex Schwandtner János György jóvoltából, aki 1746-ban közreadott forrásgyűjtemény-kiadásában a hét évszázados éji homályból napvilágra hozta. A Gesta Hungarorum szerzője ismeretlen, névtelen. Így hát mindközönségesen Névtelen Jegyzőnek, Anonymusnak nevezzük.
A viszonylag csekély terjedelmű munka jelentősége felbecsülhetetlen. Ennek jellemzésére itt tán egyetlen adalék is elég: negyed évezrede, mióta nyilvánosságra bocsáttatott, szakadatlanul dúl a vita, valóságos szellemi háború folyik Anonymus körül. De hagyjuk a vitát, vegyük a tényeket; mert a két és fél évszázados szófarsangolásban az égvilágon semmi sem dőlt el, egyetlen vélekedés sem bizonyult megalapozottnak, egyetlen lépéssel sem jutottunk előbbre, jóval hátrébb kerültünk, mint ahonnan kiindultunk. Holmiféle látászavaros homályba merült a Gesta Hungarorom minden értéke, hitelessége megkérdőjeleztetett, tartalmát kifordították a maga igaz mivoltából. Megrendítő tudományos (és nemzeti) tragédiának is felfoghatnánk mindezt, ha az eljárás a tudományos követelmények alkalmazásával, a pártatlan tárgyilagosság igényével történik.
Ez azonban valamiképpen elmaradt. Névtelen Jegyzőnk névtelenítéséből mintha a mi korunk is alaposan kivenné a részét. Illendő hát, hogy „oly sok balszerencse közt, s oly sok viszály után” feltárjuk, felidézzük az igazi Anonymust, az igazi Gesta Hungarorumot.
Felfedezetlen maradt a közismert Gesta? Nem képtelen állítás ez? Távolról sem. Felfedezték úgy, hogy felfedezetlen maradt, vagy még inkább: felfedezése után felfedezetlenné tették. Históriaírásunkban ez nem rendhagyó, inkább törvényszerűnek mondható eset. Lássuk, hogyan ment végbe. a) Az eddigi kutatás zömmel, a Névtelen kilétével, személyének keresésével foglalkozott. Kevés idő és erő jutott magának a Gesta tartalmának kutatására. A jelek arra mutatnak, hogy maguk a módszerek is elégtelenek voltak erre. b) Az Anonymus-kutatás lényegében a tagadásra irányult – nem a Gesta tartalmának elemzésére, feltárására, hanem hiteltelenítésére, megcáfolására. c) De – el kell ismernünk – a tartalmi rejtve maradáshoz, félreértelmezéshez hozzájárult Anonymus sajátos gondolkodása, kifejezésmódja, valamint az ősi beszédhez idomuló nyelvezete is, ami részint elmélyült jelképfejtői gondolkodást, részint az ősi ismeretekben való jártasságot igényel.
A Gesta tartalma mindezen okok folytán rejtve maradt, illetve ekként következett be az az állapot, hogy Anonymus műve az elmúlt századokban nem felfedeztetett, hanem el-fedettetett, és nemzeti szempontból óriási jelentőségű tartalmát mind több és több fekete réteg fedte el. Nem az erőltetett, minden áron való újat mondás vezet bennünket. Ha újként hat, ha olvasóink úgy érzik: merőben új mű csodálatos dimenziói tárulnak fel előtte, ez azért következhet be, mert a valóságos Gesta őseredeti tartalmát mutatjuk be.
Kérjük, figyeljen fel arra az olvasó, hogy munkánk nem levegőben lebegő tetszőleges vélekedésekből állt össze, hanem egyetlen óriási bizonyítékhalmazat.
Miért kell megismernie Anonymus Gestájának valóságos tartalmát minden magyarnak? Mert:
- Álmos és Árpád hadának 806. évi bejövetele a magyarság utóbbi ezredévének egyik legnagyobb horderejű eseménye.
- Névtelen Jegyzőnk műve, a hungárok (magyarok) története (Gesta Hungarorom) egyetlen óriási, életeleven körképben a részletek páratlan hűségével tárja elénk a magyarok visszajövetelének eseményeit.
- Művéből a magyar őstörténet alapjai tárulnak elénk.
A Gestát azonban a félreértelmezések, valóságos tartalmát a hamis magyarázatok zavaros szövevénye úgy elfedte, hogy csaknem lehetetlenségszámba megy felfedni szavainak értelmét. Célunk nem lehet más, mint az igaz­ság, a Gesta valóságos tartalmának feltárása.
PÉLDA AZ ÚJJÁSZÜLETÉSRŐL

Súlyos válságban vergődünk. A válság kiváltó oka: a magyar nemzeti öntudat, összetartozás tudat ellen folyó ádáz szellemi háború, a magyarság kiszorítása a közéletből, a felső vezetésből, önmaga irányításából, mesterséges tudatlanítás és önelhagyásra késztetés.
Ellenhatalom működik az országban, alattomos, álarcos ellenerők mindent elakasztanak, ami magyar.
Mély a válság, mélységesen mély, mindenirányú és az alapokig lehatoló. A kiváltó ok a magyar nemzeti öntudat, az összetartozás-tudat fellazulása. Vészhelyzetben vagyunk, de lehetséges, szükséges és elkerülhetetlen az újjászületés, a megtisztulás, megújulás.
Anonymus tanúbizonysága szerint egyszer már megtörtént a régi szkítamagyarok újjászületése.
Elődeinkre, az ókori igazságszerető, jámbor és békés szkítákra, akik még csak nem is kívánták a másét, Anonymus beszámolója szerint háborús csapások sora zúdult, hatalmas veszteségeket szenvedtek, lét és nemlét határára sodródtak. Dönteniük kellett, s a kívülről elszenvedett megrendítő csapások rákényszerítették őket, hogy megváltozzanak, s szelíd, szerény, békeszerető emberekből példátlan keménységű harcosokká, hadinéppé váljanak, s megvédjék magukat, hazájukat minden ellenséggel szemben. A sújtó csapások hatására tehát mintegy újjászülettek. Békeszerető, igazságos voltuk végveszélybe sodorta őket, s e végveszélyből csak úgy menekedhettek meg, és csak úgy maradhattak fenn, ha a körülmények nyomására, azokhoz idomulva kemény, harcos néppé alakultak.
A legbékésebb, legjámborabb nép vált a körülmények kényszere folytán a legharciasabbá, a legkeményebbé. A történelem olykor kikényszeríti a változást, s ha a drámai erők szorítására az valamilyen okból nem következik be, úgy azt a népet elnyelik a történelem viharzó hullámai.
Az újjászületésre tehát előttünk a példa, méghozzá saját régi történetünkből.
A romlás erőit le lehet gyűrni; győzni lehet és győzni kell a rothadáson! Az anonymusi szövegből mindenesetre a szkíták két, egymástól meglehetősen élesen elütő rétege rajzolódik elénk: az egyik, s tán alapréteg a békés, igazságos földművelőké, ezt egészítette ki a némileg ellentétes, harcedzett és harckedvelő katonai réteg.
Ennek fényében a szkíták ókori újjászületése valójában úgy zajlódhatott le, hogy a háborús csapások következtében, a kiélezett, háborús körülmények között a nagy tudású mágusok és a katonai szárny vette át a szkíták fölötti uralmat, végül az egész szkítaság alkalmazkodott a hadi viszonyok tartós megpróbáltatásaihoz.
Így alakult ki az új, kemény szkítamagyarság, amely mindaddig legyőzhetetlen volt, míg el nem orozták ősi eszményeit. Vagyis: olyasmi történhetett a jelzetlen őskorban, ami az árpádi honvisszafoglalás során bekövetkezett, s alighanem az előző, szarmata, hun, avar stb. honvisszafoglalásoknál is: az itthon élő őshonos magyarság összefogott, a kint háborúzó katonai réteg az itthon maradottak hívására visszatért, hogy leverje a hazaiakról az idegen jármot, így a népesség két szárnyának egyesülése és a hadiesemények folytán kikovácsolódott az új, kemény magyarság. Más szóval: a túlságosan is jámbor, békés, béketűrő őslakosság megkeményedett, katonai néppé szerveződött.
A lezajlott tragédia sok tekintetben fényt vet a „honfoglalássá” átgyúrt árpádi visszajövetel mindmáig érthetetlen és megmagyarázatlan ellentmondásaira.
Miként példázatunk is mutatja: számunkra létfontosságúak mindazok a tanulságok, amelyeket a Gesta Hungarorumba foglalt tények és hagyományok jelenünk és jövőnk számára nyújtanak.
Az újjászületés végrehajtható. Végre kell hajtanunk, ha élni akarunk, ha életünket, gyermekeinket, hazánkat meg akarjuk menteni. A felső vezetésbe került idegenérdekű keresztbetevőket, gyűlölködőket, hátrarángatókat, tunyákat, lélekmérgezőket ki kell seprűzni a közéletből. Indítsuk meg szellemi szabadságharcunkat a tudatlanság és a tudattalanítás ellen. Álljon minden magyar szent ügyünk mellé!

AZ IGAZSÁGFELTÁRÁS KÖVETELMÉNYEI

Készséggel elismerjük: meglehetősen bonyolult kérdések torlódnak itt, amelyeknek feltérképezéséhez, tisztázásához alapos történeti, őstörténeti, mi több, tán kriminológiai ismeretek, továbbá a minden tudományos tevékenységhez nélkülözhetetlen logikai gondolkodásra való rátermettség, a hivatástudat, a kutatás és az igazságfeltárás szenvedélyes hajlama is szükségesek.
Óriási tévedés, hogy a tudományos tevékenységben érvényesülhet az, akinek elve, hogy akinek Isten hivatalt adott, annak észt is adott hozzá. Tévedni lehet – de módjával. A tévedés más megítélés alá esik ugyan, mint a tudatos hamisítás, de a tévedés is az igazságot fedi el, és így kártétel marad. Hivatkoznunk kell itt Polübiosz másutt már idézett szavaira (mert az igazi igazmondásnak szűkében vagyunk): „A történeti munkákban az igazságnak kell a főszerepet játszania. Magam írtam le munkámban valahol azt a hasonlatot, hogy miként az egész élő test tehetetlenné válik, ha elveszte szeme világát, ugyanúgy a történetírásból is haszontalan mese marad, ha az igazságot eltávolítjuk belőle. Két fajtáját említettük a hazugságnak: az egyik tudatlanságból fakad, a másik szándékos. Azt, aki tudatlanságból nem mond igazat, megilleti az elnézés, azoknak azonban, akik szándékosan hazudnak, nem szabad megbocsátanunk.”
Polübiosz tehát tudatlanságból fakadó hazugságnak minősíti, teljes joggal, a tévedést. Ha azonban valaki állandóan téved, ezzel szemléltetően tanúsítja, hogy nem alkalmas a pályájára.
Historikusainknál nem ritkán a következetes tévedés gyakorlata érvényesül, méghozzá oly módon, hogy a tévedés következetessége mindenkor a magyarság ellen irányul, s a magyarságot sújtja.
Menthetetlenül bukásra ítélt az az elv is, hogy rang, cím, hivatal, hatalom, (ál) tudományos klikkek fenntarthatják a botcsinálta áltudós látszatbecsületét.
Már a római Livius is így írt: a hazug szerzők rettegjenek az utókor ítéletétől.
Még végzetesebb és pusztítóbb tévedés, hogy a világ szemében és a valóságban tartósan „tudósként” szerepelhetnek azok, akik adottságaik vagy más okok, idegenérdekűség, szellemi vagy erkölcsi fogyatékosságok folytán nem alkalmasak vagy nem méltók tisztségükre, kiváltképp azok a tudományos díjakkal, rangcafrangokkal feltupírozott személyek, akik összeegyeztethetőnek vélik a történelemhamisítást, a történelmi tények eltorzítását a „tudományos” tevékenységgel. Nevüket a tudomány területén tevékenykedő bűnözők, az emberiség szellemi kártevői között tartják majd számon.
Való igaz, számolnunk kell az eshetőséggel, hogy a művébe foglalt hagyományelemek történelmi hátterét azok teljes mélységéig maga Anonymus sem ismerhette és nem ismerte. Annál nagyobb az érdeme, hogy történelmi hűségre és hitelességre törekedve mindazt feljegyezte és művébe foglalta, amit tudott.
Mert túlzás nélkül mondhatjuk: Anonymus Gesta Hungaroruma csupa feltáratlan titok, csupa őseredetű talány, amit az eddigi kutatás részint egyáltalán nem érintett, és inkább eltakart, elködösített, összezavart, semmint felfedett.
Felbecsülhetetlen kincsesháza ez nemcsak a honfoglalássá áthazudott árpádi honvisszavételnek, de a magyar előidőknek is, olyan történeti kincshalmaz, amelynek megismerését, beható ismeretét egyetlen magyar élet sem nélkülözheti.
Anonymus ugyanis létünk gyökereihez vezet el, önismeretünk valós forrásaihoz, az általa nyújtott tudás számunkra, történelmünk igaz ismeretétől megfosztott magyarok számára, minden más tudásnál nélkülözhetetlenebb.
A Gesta Hungarorumnak kötelező tanulmánnyá, tananyaggá kellene lennie – azzá kell tenni – minden magyar számára az első iskolától az utolsóig, bölcsőtől a koporsóig.
Ki kellene ragadnunk a Gestát – az elmúlt évezredek páratlan értékű magyar szellemi termésének egészével együtt – a félretaszítottságból, teljes kirekesztettségből, a feledésnek abból a mesterséges sírboltjából, amelybe eltemették. Le kell vernünk az agyonhallgatás sírboltjáról a lakatokat, ki kell ragadnunk a magyar szellemi kincseket arról a láthatatlan indexről, tilalmi listáról, amely a szó szoros értelmében hozzáférhetetlenné teszt őket a létünket elárasztó szellemi szemét korlátlan egyeduralma érdekében.

ANONYMUS MŰVÉNEK TARTALMA
MA MÉG TITOK

Ligeti Miklós Anonymus-szobra megrendítő erővel állítja elénk a titkokkal körülsüvöltött, láthatatlan arcú, ismeretlen kilétű Névtelent. De vajon az anonymusi műről nem lehetne hasonló szobrot állítani?
Ideje volna pedig. Mert a Gesta Hungarorum valóságos tartalma mindmáig titok. Hihetetlennek tetsző talán, de így igaz: ennek a régidőben készült, negyed évezrede „beavatottak” által forgatott kódexnek a tartalmát mindmáig sűrű homály borítja. Ugyanaz történt vele, mint másik ősgesztánkkal, a Tárih-i Üngürüsszel: felfedezték, de úgy, hogy elfedték. Felfedezve felfedezetlen maradt, ismerten is ismeretlen. „Felfedezték, de oly módon – és ez minálunk hajh, nem ritkaság -, hogy újabb ködtakarókat bontsanak rá. És az ősgeszta elmerült a papír- és betűtengerben. Útban volt – elsüllyesztették. Nem most süllyedt el először. „Bűnös” kor „bűnös” terméke, olyan „bűnös” koré, amelynek megszállott makacssággal minden emlékét kiirtották: a „pogánynak” nevezett ősvallás korának üldözött terméke. Zavarta a kialakult nézeteket, a monolitikus sémák uralmát. Ami titok volt, maradjon is titok.” (G. K. E.: Aranykincsek hulltak a Hargitára)
Valami hasonló történt Anonymus munkájával is. A titok az előlünk rejtettet, ismeretlent jelzi, azt, amit nem értünk, ami érthetetlen. Anonymusnak, Névtelenünknek az árpádi bejövetelről szóló művét – jóllehet ékes magyar nyelvű fordításban áll előttünk –annyira nem értjük, mintha valamilyen ismeretlen nyelven közzétett munka lapjait forgatnánk, noha minden egyes szava, mondata közérthető magyar nyelvre fordítódott.
Már önmagában ez is fantasztikus, érthetetlen és hihetetlen, önmagában is rejtelmes ez, mert szinte felfoghatatlan, miként lehetséges, hogy értelmes magyar szöveget olvasva ne értsük, hogy valójában mit is mond, miről is szól?
Márpedig Anonymusszal pontosan ez a helyzet: művének igaz tartalmát nem fogjuk fel sem egészében, sem részleteiben.
Lehetséges ez? Tévedés ne essék: nem arról van szó, hogy az úgynevezett „egyszerű”, képzetlen emberek nem értik. Éppen fordítva. Minél feljebb megyünk az iskolázottsági ranglétrán, annál nagyobb az értetlenség, a meg nem értés, „tudósi” körökbe érve pedig már teljessé válik a félreértés, a zűrzavar.
Vagyis: tanulatlan, képzetlen emberek, akik talán nem is hallottak róla, sokkal könnyebben felfogják Névtelen Jegyzőnk munkájának valóságos tartalmát, mint a „tojásfejek”, azaz értelmiségiek, kiváltképp az úgynevezett „tudományos férfiak”.
Lehetséges ez? S ha igen, miért és hogyan?
A magyarázat nagyon egyszerű: az ok – a hamis tudás. Minél feljebb haladunk, annál nagyobb erővel érvényesül a hatalmi tudomány, a hamis tanok uralma: torzító szűrőként módosítja a látást; minél feljebb haladunk, annál erősebb a torzítás. Végül már nem is magát a művet, csupán az álságos magyarázatokat látni.
Vegyük sorra, mi minden érthetetlen – negyed évezrednyi kutatás után – a magyar történelem korai szakaszának kérdéseiben:
– Miként hódíthatta meg egy viszonylag csekély létszámú hadsereg a Kárpát-medence milliós néptömegeit?
– Miként maradhatott fenn, miként őrizhette meg nyelvét és etnikumát az idegen népek áradatában? Miért nem a kicsi olvadt be a nagyba?
– Miként, miféle rejtélyes módon tűnhetett el maradéktalanul, nyom nélkül az évezredek során itt élő szkíta népek sora?
– Miként és mikor települhettek be a némelyek szerint itt élő szláv népek, s miért nincs erre vonatkozólag szinte semmilyen történelmi nyom?
– Miért nincs hosszú századokig, jószerint egy évezredig semmi nyoma a nemzetiségekkel való ütközéseknek, de még a nemzetiségek békétlenségének sem?
– Miként enyészhettek el az állítólag itt élő szláv népek úgy, hogy nyomuk sem maradt?
– Miként olvaszthatta be a más etnikumok beolvasztására sosem törő, mi több, lélekszámában tragikusan fogyó, az eredeti létszámának töredékére zsugorodó magyarság az állítólag itt talált, itt élő etnikumok tömegeit?
– Egyáltalán mi történt 896-ban, fegyveres behatolás, erőszakos területfoglalás vagy pedig békés beköltözés, netán visszaköltözés?
– Miért nincs semmi nyoma az állítólag itt élő népek elleni harcoknak, sem a népek ellenállásának?
– Miért szövik át a Gesta Hungarorumot az Attila hun nagykirályra való hivatkozások s utalások arra, hogy Árpád magyarjai az attilai örökség jegyében veszik birtokukba a Kárpát-medencét?
– Miért az Avar Birodalom felbomlását követő interregnum, hatalmi vákuum nyomán kibontakozó ország-feldarabolás és idegen megszállás kiteljesedése után kerül sor az Álmos és Árpád vezette roppant hadműveletekre?
– Mi az Esküllőn végbementek titka?
– Honnan kerültek ide, és mikor települtek hazánkba „Attila király népei”, a székelyek?
– Miként, honnan és mikor került ide a magyarokkal szoros rokonságban álló vagy éppen magyar-azonos népek sora: a palócok, jászok, szarmaták, budinok, matyók, besenyők, örmények és más magyar ősnépek?
– Honnan erednek a többszöri visszatérések ősidőkbe visszanyúló hagyományai mondáinkban, néphagyományunkban, történetírásunkban?
– Honnan az egész Kárpát-medencére kiterjedő és teljes területét valósággal elborító magyar földrajzi nevek szinte felmérhetetlen sokasága?
– Miként lehetséges, hogy már akkor magyar helynevekkel volt tele a Kárpát-medence?
– Miként lehetséges, hogy az árpádi bejövetelkor itt talált – állítólag idegen etnikumú – népek nem tanúsítottak semmilyen ellenállást az árpádi hadakkal szemben?
– Miként történhetett meg, hogy maga az itteni lakosság követelte az árpádi vezérektől a határok erődítését és várak építését, még a hadműveletek befejezése előtt?
– Miként verhette le az idegen népek állítólagos tengerében forgolódó kis létszámú árpádi had a helytartói fejedelmek segítségére jött, jól felszerelt, hatalmas görög-bolgárszláv hadsereget?
– Miként lehetséges, hogy az Avar Birodalom bukása után keletkezett hatalmi vákuumban az állítólag itt élő valach-ruminok nem alakították meg a maguk birodalmát, és még csak létezésüknek sem adták semminemű jelét?
– Miként történhetett meg, hogy mind a hazánkban létesített franko-szláv, mind a bolgárszláv vazallus fejedelemségek vezetői egytől egyig magyar nevet viseltek, következésképp magyarok voltak?
– Miként lehetséges, hogy a Kárpát-medence lakossága elkeseredett fegyveres ellenállás helyett szabadítóként fogadta Árpádot és hadseregét?
– Miként lehetséges, hogy már a XI., sőt már a X. században is színmagyar volt a Kárpát-medence egész parasztsága és lakossága is – a betelepülő nyugatiaktól eltekintve?
– Mi a magyarázata annak, hogy a parasztság már Anonymus korában őrzi a magyar nemzet történelmi, őstörténeti hagyományait?
– Miként lehetséges, hogy Árpád és vezérei már a hadműveletek befejezése, mi több, a nagy görög-bolgár-szláv hadakkal való megütközés előtt lépten-nyomon várakat építenek – hisz ezek a végleges, bizonyos itt maradás jelei?
– Miként engedheti meg Árpád, hogy két vezére, Szovárd és Kadocsa még a hadműveletek befejezése előtt seregével együtt Görögországba (azaz a Balkán területére) távozzon, és ott véglegesen letelepedjék?
– Mi a titka Árpád és vezérei sorozatos, napokig tartó lakomázásainak, az itt élő lakosság részéről az örömteli fogadtatásnak s a Gesta Hungarorum számos egyéb rejtélyes jelenségének?

ANONYMUS CÉLKITŰZÉSE: A RÉGI MAGYAROK TETTEI SOHA FELEDÉSBE NE MENJENEK

Előbeszédében így vall arról, hogy művében mit akar megírni:
Magyarország királyainak és nemeseinek származását.
1. Hogy a hét fejedelmi személy, aki a hétmagyar nevet viseli, miképpen jött ki szkíta földről Magyarországra?
2. Milyen az a szkíta föld?
3. Miképpen született Álmos vezér?
5. Mi okból nyerte az Álmos nevet?
6. Hány országot és királyt vetettek maguk alá?
7. Mi okból hívják e népet az idegenek hungárusoknak, saját nyelvén pedig magyarnak?
Vagyis Anonymus hét feladatot tűz maga elé.
Hétszeres célkitűzése közül érdekes módon éppen az marad ki, ami gesztájának voltaképpeni, lényegi tárgya: miképpen foglalták vissza Árpád hadai a Kárpátok közét. Vagyis azt, hogy az álmosi-árpádi hadműveletek révén miként egyesül újra a kettészakított magyarság, és miként szabadult fel az idegen katonai megszállás alól az ősi szkíta birodalom, a történelmi Magyarország? Névtelen Jegyzőnk szó szerint nem mondja ki ezt, de kimondatlanul is áthatja művének minden szakaszát, minden szavát. Hivatalos írástudóink azonban csoda módra nem vették észre, mintha nem akarnák észrevenni, mitől szól s miért íródott az egész geszta, s miért vallotta Anonymus, hogy az utódok legvégső nemzedékéig meg akarja őrizni az akkor történtek emlékezetét. Szaktudósi magyarázkodások és (félre) értelmezések folytán áthatolhatatlan köd lepte el a Gesta Hungarorumot, és tartalma titokká vált.
A titkok titkává pedig éppen az, amiért Anonymus az egészet megírta: az egyesülés, a magyarság két hatalmas ágának, a kinti és a benti magyarságnak az egyesülése, egybeforrása, az elrabolt, idegen katonai megszállás alá vetett, feldarabolt magyar haza visszaragadása és a szétszakított magyar nemzet egyesítése, egyesülése, egybeforrása: a terjeszkedés démonaitól vezetett hódítók által megsértett történelmi világtörvények helyreállítása.
Ez az az Anonymus minden szavát, minden sorát átható, kiáltóan sugárzó titok, amit művének értelmezői értelmetlenül, akarva-akaratlan, sőt tudatosan elfedtek, s amit mindenáron föl kell fejteni a tévtanok mételyrétegei alól, hogy mindenki számára nyilvánvaló igazságként, történelmi tényként a legszélesebb magyar közvélemény és a világ színe elé kerüljön. Ez az az igazság, ami Névtelen Jegyzőnk tollát mozgatta, s amit ez a csodálatosan igaz lelkűnek és magyarnak megmaradt zsidó-keresztény egyházfi a maga szent elhatározása szerint örök időkre meg akart menteni a feledéstől.
És ez az, amiért nekünk, késői magyaroknak, a legelső embertől a legutolsóig, úgy kell magunkhoz ölelnünk ezt a munkát, mint a leghívebb szeretőt, legigazabb barátunk kezét, legféltettebb, legdrágább igazmondó könyvet.
Nem, nem területrablásról, idegen hazába való betörésről, idegen népekre való erőszakos, fegyveres rátelepülésről, nem honfoglalásról szól ez a szívmelengetően igazlátó és igazmondó munka, nem hódításról, terjeszkedésről, más népek eltiprásáról, elnyomásáról, elnyomorításáról, hanem visszatérésről, visszaköltözésről, honvisszavételről, különvált magyar népek, néprészek, törzsek, szétmarcangolt, idegenek által megszállt ősi magyar felségterületek egyesítéséről, ország-felszabadításról, nem rabló, bitang, hazug alapon világszédítés révén kihamiskártyázott területragadozásról, államalapításról.
Hol sikkadt el mindez, kik által és miért, mi célból? Véletlenül történt az anonymusi geszta tartalmának elfedése, eltorzítása? Írható-e mindez a véletlen számlájára? A fő kérdés azonban nem ez. Hanem az, hogy fölfejthető-e még a hungárusok gesztájának valóságos tartalma a fekete hazugságrétegek alól?
Kövessük a nyomokat! Folytassuk a vizsgálatot!
Névtelen Jegyzőnk művének elején, előbeszédében szokatlan, vakmerőnek tetsző szavakban fogalmazza meg célkitűzését. „Az isteni kegyelem segedelmére támaszkodva magam is jónak láttam, hogy mindezt utódaink legvégső nemzedékéig feledésnek ne engedjem.”
Utódaink legvégső nemzedékéig! Vagyis munkája örök értékű és örökké fennmarad. De nem szerzője írásművészetéért, hanem tartalmáért, azért, amit megörökített, megmentett a feledéstől.
Vagyis a Magyarok tetteinek, a Gesta Hungarorumnak a tartalmát minden utódnak, minden magyarnak ismernie kell „utódaink legvégső nemzedékéig”.
De ki tud erről? Ki, hol, mikor véste s kinek a szívébe Anonymusnak ezt az intelmét? Ki véste ezt a magyar szívekbe? Ki gondoskodott róla, ki biztosította, hogy a magyarok nemzedékei megismerjék a Gesta tartalmát? És ki tudja, mi ennek a munkának valóságos tartalma, s mit akart átadni Anonymus a magyaroknak az „utódok legvégső nemzedékéig”? Kik olvasták s olvassák a minden magyar utód számára a régi magyarok viselt dolgairól írott nagybecsű munkát? S hol olvashatják? Hol vehetik kezükbe? Elérhetik-e? Olvashatják-e egyáltalán? Hogyan olvashatnák? Névtelen Jegyzőnk műve jobbára elérhetetlen és hozzáférhetetlen. Láthatatlan indexen, tilalmi listán van a magyar történelem, a magyar múlt valamennyi más értékes művével, ereklyéjével egyetemben, hogy néhány kiválasztotton kívül senki se férhessen hozzá. Kell a hely az eszméletrontó, lélekmérgező szemétnek: abba kell belefojtani minden magyar lelket.
Ám, ha csodaként valakinek mégis kezébe jut a könyvtáraknak a nép fiai számára elérhetetlen polcairól, baj abból se származhat: Anonymus műve annyira le van takarva hamis magyarázatokkal, tartalma úgy ki van belezve és az ellentétére fordítva, hogy aki érti, se érti, aki hallana, se hallja, mit mond eleinkről a Névtelen.
Próbáljuk követni őt s a maga igaz mivoltában felfogni szavait. Ragadjuk vissza a feledésből azt, amit nem akart átengedni a feledésnek. Mesemondónak bélyegezték őt, az igazmondót. Azt mondják, vakok között félszemű a király. Hazugok, kajlák, bűnösök között a vétkes, a hibás természetesen csak az igaz, a sudár lehet.
Vizsgáljuk meg a fentiek értelmében, vajon köztudatunk tisztában van-e azzal, miről ír Anonymus? Honfoglalásról, a magyarok fegyveres betöréséről a Kárpát-medencébe? Vagy éppen fordítva, visszatérésről az őshazába, a területrablók kiveréséről, a magyarság kinti és benti ágának egybeolvadásáról, hazarablásról vagy hazaszabadításról, honmentésről, haza felszabadításról, haza és nép egyesítéséről, egyesülésről? Ki tudja, miről szól a Gesta Hungarorum? Harmadfél évszázada dúlnak körülötte az értelmezések. Ismerheti-e valaki a valóságos tartalmát?
És vajon kik állnak a két feltételezés mögött?
Az első mellett jószerivel mindenki, egyetemlegesen és kizárólagosan. A másik lehetőség mellett csupán néhány bizonytalan, tétova hang. A kérdés eldöntöttnek látszik. Egy erről tartott szavazás semmi esélyt nem adna más vélekedésnek. Csakhogy az igazság és a tudomány nem szavazás és nem is rang vagy hivatal kérdése.
Vegyük a honfoglalás mellett bizonykodókat. Vajon milyen szilárd történelmi és tudományos alapra épülnek nézeteik?
– Megtörtént-e kellő alapossággal és szakszerűséggel, minden kétséget kizáróan annak bizonyítása, hogy valóban fegyveres térfoglalás, honfoglalás történt?
A szakszerű, pontról pontra vitt bizonyítás elmaradt.
– Igazolják-e a történeti kútforrások a honfoglalás elméletét? Történeti kútfőink, krónikáink, régebbi történetírásunk előtt még a honfoglalásnak a fogalma is ismeretlen volt.
Következetesen más megjelölést használtak az esemény jellemzésére, olyan megjelöléseket, amelyek ellentmondanak a „honfoglalás” tartalmának.
– Miként és mikor, milyen körülmények között került hát sor a „honfoglalás” kifejezés alkalmazására?
Az 1848-1849. évi magyar szabadságharc leveretését követő habsburgista megtorlás éveiben, a Bach-terror éveiben.
– Történelmi tények igazolják-e, vagy legalább valószínűsítik-e, hogy 896-ban erőszakos, fegyveres területfoglalás, honfoglalás történt? Semmilyen ezt alátámasztó történelmi adat, bizonyosság nem merült fel.
– Miként terjedt hát el és miként vált általános, tudományos és tömeghiedelemmé a honfoglalás elmélete?
Hatalmi nyomással, beleértve a hatalmi tudomány és a vezető politikai körök nyomását s ennek során a közoktatás és a sajtó egyöntetű hírverését. Ezeknek a tényezőknek állandó nyomására vált általános vélekedéssé, hogy 896-ban honfoglalás történt.
Mindez arra a félelmetes tényre figyelmeztet mindnyájunkat, amelyet az idegenuralmi párthatalom éveiben is számos vonatkozásban tapasztalnunk kellett: a közvélemény manipulálható, megtéveszthető.
De lássuk, mi valósult meg az anonymusi akaratból.
Nem „utódaink legvégső nemzedékéig”, de minden jel szerint már a következő nemzedékig sem jutott el a Gesta Hungarorum híradása. A minden magyar ősműveltségi kincset, ereklyét „pogánynak” minősítő és máglyára vető, a nemzet szellemi életét derékba törő korai zsidó-keresztény inkvizíció a Gesta Hungarorumot sem engedte nyilvánosságra jutni és közkinccsé válni. Elvermelték hosszú évszázadokra, s még csoda, hogy nem semmisítették meg. Titokzatos alvilági vándorlásában a geszta, mint jószerint minden magyar érték, idegen hatalmi kezekbe került. Több mint fél ezredévi bujdosás után, az 1700-as évek elején néhány külföldi szerző hírt adott róla, végül, mint jeleztük, kétszázötven éve kinyomtatták, majd latinból magyarra fordíttatott.
Kezdetben azok, akik tudomást szereztek róla, örömmel fogadták. De aztán jött az eltemetés második rétegének dandára, és megkezdődött a mindmáig tartó „szakértői” szapulás, a hiteltelenítés, elkedvetlenítés, a „gesztamúmia” rágalomszalagokkal való betekerése, nép előli elszigetelése.
Vajon ma egyáltalán ki tud, a nemzetnek mekkora hányada tud Anonymusról és az anonymusi célkitűzésekről? Ki ismeri gesztájának valóságos tartalmát? Ki fogja fel a Névtelen vallomásának igazi értelmét, miszerint gesztáját azért írta, hogy az őselők tetteinek emlékezetét „utódaink legvégső nemzedékéig” feledésnek ne engedje („ut ne posteris in ultimam generationem oblivioni tradatur”)? Ki nyilatkoztatta ki, hogy valóban méltó az örök fennmaradásra, és arra, hogy minden utód, minden élő magyar ismerje, mi áll benne? És mit tettek az illetékes körök az anonymusi akarat megvalósítására?
Kik vésték tartalmát a magyar szívekbe? Kik, hol, mikor s miként léptek fel közismertté tétele érdekében? Miféle akadémiák? Miféle művelődésügyi minisztériumok? (Mert vajon, mi más volna e szervek egyik legfőbb feladata, mint a magyar történelmi kútforrások terjesztésének megszervezése, a nemzeti kultúra alapjainak szélesítése és ezen keresztül a nemzeti gondolkodás megújítása?) Kik gondoskodtak róla, hogy a Gesta Hungarorum minden magyar számára hozzáférhetővé váljék? Miért elérhetetlen ez a könyv a magyar szellem jószerint minden értékes termékével egyetemben?
Nemzetpusztító baljós évszázadok sora után itt állunk, utódai, és sokunk még csak nem is hallott Anonymusról, a Gesta Hungarorumról, sem a többi kincses középkori krónikánkról. A nemzet zömének sejtelme sincs róla, hogy egyáltalán létezik. A magyarok óriási többsége még kezét, tekintetét sem vethette rá soha, nemhogy átvette és felfogta, magában feldolgozta volna, miről is számol be a geszta, mégpedig elsősorban azért, mert tökéletesen el van zárva előle hét fedőréteggel s hét lakattal. Sem iskola, sem politika, sem a média, sem a könyvkiadás nem fordít rá gondot, hogy a magyarok kezébe adja a gesztát és gondoskodjék róla, hogy minden egyes magyar mindenkor hozzájuthasson (a többi magyar kincses munkával együtt). A hatalmi tudomány pedig – hogy eleve visszariasszon minden érdeklődést és kezdeményezést – jószerint egyebet sem tesz, csak marja, marja a gesztát.

MIT ŐRZÖTT MEG SZÁMUNKRA ANONYMUS?

Ha Anonymust műve felől, művének tartalma felől közelítjük meg, úgy egy tüzekben égő, tüzekből kilángoló arc és szempár verődik a szemünkbe, ismerős arc, akiről hasonlíthatatlanul többet tudunk, mintha ismernénk személye pontos kilétét, tisztségét, családi eredőit; egy név nélkül is hasonlíthatatlanul ismerős arc, ismerősebb számos érdektelenül ismeretlen ismerősünknél, mert ismerjük a lényegét, lelkét, amiért élt, ami hevítette, amiért művét írta. Ez a névtelenségbe rejtőzött korai egyházfi az országra ólomtetőként ránehezedő inkvizíciós terror lélekmorzsoló nyomása közepette az űzötté vált magyarság és hagyományai felé fordult, és „az oly igen nemes” magyar nemzet erényeit és szeretetét hirdette.
Gesztája valóságos bőségszaruként önti elénk a hagyományokat, mindenekfölött az álmosi bejövetel csodálatos eseményeinek sehol másutt fel nem lelhető sokrétű, mozgalmas képének elénk vetítésével. Vegyük sorra őket, ahogy javairól számvetést készít a gazda:
Magóg, a legendás őskori király Szkítia első királya volt, Magógtól nyerte magyar (moger, magor) nevét a szkíta nemzet. Magóg ivadékából sarjadt Attila király; Attila tehát a magyarok királya volt.
Attila nem fapalotában lakott, miként elhíresztelték róla, s nem is a pusztán tartotta – kései mongolok módjára – királyi székhelyét, hanem a Duna mellett, a hévízforrások fölött kőből és márványból építtetett királyi palotát magának, olyan palotát, amely hatalmas oszlopcsarnokaival még fél évezred múltán is fennállott, s Árpád vezér abban tartotta hét országra szóló haza- és népegyesítési ünnepélyét.
Attilának ezt a rájuk szállott várát a magyarok később Budavárnak, a németek azonban Ecilburgnak nevezték. Magóg nemzetségéből, Attila ivadékából eredt egyenes ági leszármazottjaként Ügyek, Álmos vezér apja. A szkíta-magyarok katonailag verhetetlenek és legyőzhetetlenek voltak. Megfutamították és legyőzték az ókor legendás híres uralkodóit: Dáriust, Cyrust, Nagy Sándort, s rajtuk kívül egyetlen ország, egyetlen hatalom sem merte lábát az ő földjükre tenni.
Ügyek hites társul vette Emesét, Önedbelia vezér leányát.
Emese ősanyának az Avar Birodalom szétzúzását követő második évtizedben isteni látomása támadt: a Napistent megszemélyesítő égi szárnyas, a Turul reászállott és megtermékenyítette őt.
A megszülető fiúgyermeknek, aki félistenként a Föld Feletti világ, az Ég, és az Ég alatti világ, a Föld elrendeléséből, egyesüléséből, akaratának összefonódásából teremtődött, Emese ősanya az Álmos nevet adta.
Álmos nevében sűrűsödnek a hagyományok: Álmos azért, mert anyjának álmában, isteni jelenés által fogant félisteni lény, de Álmos azért is, mert álomlátó; a jövendőt, a jövőben az égiek elrendeléséből és az ő maga akarata, élete által megvalósuló szentséges világeseményt, az ősi Szkíta birodalom helyreállítását: Álmos lelki szemei előtt ez lebeg, az isteni cél megvalósítása, ezért küldetett, ez a hivatása, e cél megvalósításának rendeli alá egész életét.
Álmos felnövekedvén, férfivá érvén megkezdi a honvisszavívó, honfelszabadító hadsereg szervezését, és minden lépésénél érzi az isteni erők, a „Szentlélek” (valójában a zsidókeresztényesített Turul) támogatását. Noha ő maga nem keresztény, az Isten, a Mindenség Ura (akiben az őshit Napistenét sejthetjük) segíti minden lépését.
Álmos vezér a természetfölötti hatalmak támogatásával megindul seregével Pannónia felé, amely, miként a fentiekből tudjuk, Attila király országa, központi tartománya volt: így hát Álmos vezér a maga nemzetsége nevében, a maga örökségének visszavételére jön.
Attila örököseként, Attila népeként vonul a hungár-magyarok hada az őshaza felé, s Ruthénia határáig elébük jön Attila király népének, a székelyeknek küldöttsége.
A hungár-magyaroknak a Kárpát vonalához érve a „hungi határon” kell átkelniük, s a „hungi részekre” szállva, Hung (ár) várába vonulnak be.
Álmos vezér élethivatását, küldetését ezáltal – a hadsereg megszervezése és visszavezérlése által – teljesítette, így hát átadja a hatalmat fiának, Árpádnak.

A Névtelen továbbá beszámol:
– a vérszerződésekről,
– az ősi énekesrendek, regősök, lehelek működéséről;
– a magyarság ősvalláshoz való hűségéről, ragaszkodásáról;
– a magyarok nemes, tiszta erkölcséről;
– a Mindenség Urának, a Magyarok Istenének jelenlétéről, állandó segítő támogatásáról;
– a magyarok által kezdeményezett lovagi játékokról;
– a magyarok természet- és emberszeretetéről;
– a magyarok nemzeti büszkeségéről;
– a magyarok mindenekfelett való hazaszeretetéről, szülőhazájukhoz való törhetetlen ragaszkodásáról;
– a Kárpát-medencét betöltő parasztság magyar voltáról;
– a magyar parasztságról, mint a nemzeti hagyományok letéteményeséről és őrzőjéről;
– a szkíta-magyar, hun-magyar rokonságról, illetve azonosságról;
– a nemzeti hagyományokról és a szokáshagyományokról.
Így igaz: Névtelen Jegyzőnk a magyar őstörténeti, történeti és a népi-paraszti hagyományok egyik legsokoldalúbb megőrzője. Műve valóságos tárháza ősmondáinknak. Nézzük át, egyelőre, ha csak futtában is, az általa megőrzött ősmondáink körét:
– Álmos-Emese-mondakör;
– Turul-monda;
– Góg- és Magóg-mondakör;
– Lehel kürtje-monda;
– regösének-adatok;
– Sobamegera-mondakör;
– Fehérló-mondakör;
– Tonuzoba-monda; – Botond-monda;
– a vérszerződés mondája;
– Bors vára építésének mondája;
– az ezüstedényekből lakomázó parasztok mondája;
– Esküllő;
– Szeri nemzetgyűlés.
Csupán a legfőbbeket soroltuk fel. És mindezt egy viszonylag kis terjedelmű, mindössze 24 pergamenpapírra rovott kódex tartalmazza. Hallgassuk meg Vass József több mint másfél századdal korábbi beszámolóját is arról, hogy mit nyújt számunkra Anonymus. „A munka tartalmát mélyebb vizsgálatunkra méltatva reánk nézve több tekintetből hasonlíthatatlan becsű könyvből tanuljuk meg őseink (a honvisszafoglalók) kiköltözését Scythiából, a hét fejedelmi személynek neveit, kik Hétmagyarnak (hétmagyar, Hetu moger) neveztettek, belőle tanuljuk ismerni a hon (vissza) foglalás nagyszerű munkáját, az ősök bajnoki jeles tulajdonait, harcmodorukból a gondos kémszemléket, a folyók tömlőn való átúsztatását, a várvédelmi rendszer alapvonalait (...) a folytonos fegyvergyakorlatot, a bajnokjátékokat, a gyors lovaglást, a riadó rohamot, a lóhátról való rettenetes nyilazást, s hogy mindezekben az akkori népeknél derekabbak s (hogy) ilyenek voltak, maradékaikról megismerhetni. Látjuk munkájában honunk alkotmányát s országos intézményeit, illetőleg az ősi vérszerződés pontjait, a szeri országgyűlést, az országos bíráknak a nemzet által választatását, a fejedelmek fölemeltetését, a nemzeti hőstettek dalokban dicsőítését, szokásaik közül a nemzeti áldomásokat, a lóáldozatot, halottaiknak folyók mellé temetését, a kézfogást és esküvést, s végre – a mi emberi lelkületük kitűnő ismérve – a hódoltakkal való emberséges bánást.” (Vass József: Béla király névtelen jegyzőjének kora, Pest 1865. 2.)

TITOKKULCS A GESTÁHOZ

Kétségbe sem vonható: Anonymusnak a Magyarok cselekedeteiről írott munkája alapvető a magyarság történelmének, sorsának és kilétének megítélésében. Túlzás nélkül mondhatjuk: a Gesta Hungarorum a maga nemében egyedülálló a magyar őskutatás és történelemismeret szempontjából. Középkori krónikáink közül egy sincs, amely történelmünk egyetlen eseményével foglalkozna, méghozzá meghatározó jelentőségű eseményével, azzal, ami 896-ban történt. Álmos vezér magyarjainak bejöveteléről a Gesta Hungarorum nélkül nem sokat tudnánk. Felmérni, felfogni sem tudjuk, milyen mérhetetlen szellemi elszegényesedéssel, történelmi távlataink micsoda beszűkülésével járna, ha Anonymus gesztáját nélkülöznünk kellene.
Mert Anonymus műve nem hagyományos értelemben vett krónika, nem a történelmi események átfogó beszámolójára törekszik, hanem lényegében egyetlen óriási fontosságú eseményhalmaz megvilágítására tömöríti erőfeszítéseit. Márpedig, miként Clausevitz megállapítja: „Valamely új vagy vitás elv (történés) megállapításához egyetlen alaposan feltárt eset tanulságosabb tíz más, csupán futólag érintett eseménynél.” Olyan, egész Európa történetére kiható eseményt örökít meg, amely sorsfordító a magyarság történetében.
Valójában Anonymus munkájának tartalma túlmutat saját keretein, és olyan eseménysorról nyújt életeleven képet, amely évezredeken át megújrázódott a magyar történelmi múltban, még magát Anonymust is túlhaladóan, egészen a trianoni országdarabolásig: a hazavesztések és honvisszavívások lezajlásának soráról ad áttekintő képet. Vagyis kulcsot szolgáltat, titkos kulcsot a magyar őstörténet mélyrégióiban ősidők óta zajló rejtett háttértragédiák és viadalok megismeréséhez és felfejtéséhez, ezáltal pedig módot ad történelmi látásunk elmélyítéséhez.
Anonymus műve lényegében annak a megvilágítására szolgál, miként támad fel leverettetéséből, letiport, dermedt állapotából egy ősi, szülőföldjéhez mindenekfelett ragaszkodó nép, egy hatalmi hullámveréseknek kitett, nemzetközi erők összefogásával szétzúzott, megsemmisíteni szándékozott nemzet, amely világhatalmi erők törekvéseinek kereszttüzébe került. Mert Névtelen Jegyzőnk Gesta Hungaroruma kimondatlanul is arról szól, miként áll talpra újra meg újra egy nemzet, amelyet világhatalmi erők feldaraboltak, katonai megszállás, idegen iga alá vetettek azzal a határozott célkitűzéssel, hogy idegen etnikumokba olvasszák, és örökre megszüntessék.
Idegen iga, idegen megszállás és erőszakos beolvasztás ellen kiált ez a munka. Arról szól, hogy hódító, sötét elnyomó erők – világfelforgató terjeszkedő erők – fölött miként diadalmaskodnak a történelem belső – még feltáratlan – törvényeinek szellemében a történelmi ősi rend és igazság erői, az úgynevezett „természetfölötti vagy isteni erők”, amelyek segítségével és vezérletével a letiport, halálra szánt nemzet főnixmadárként megelevenedik tetszhalott állapotából, és az isteni igazságosság jegyében és pártfogásával visszaragadja elbitorolt hazáját.
Csodálható-e, ha ezt a titkos történelmi törvényszerűségek jegyében fogant, s azok fényében tündöklő művet tudományos sarlatánok és idegenuralmi politikusok mocsári kórusának támadása kísérte és kíséri, mióta felbukkant az évszázadok szakadékaiból? Félreértelmezések habarcsrétegeivel úgy elfedték, hogy valódi tartalmához eljutni a lehetetlenséggel határos. Világos pedig, minél inkább rejtenek valamit, annál inkább meg kell ismernünk azt.
Elképzelnünk is nehéz, milyen szegényedés következne be történeti látásunkban, ha nélkülöznünk kellene Anonymus gesztáját, ha nem kerül elő azokból a rejtekekből, mikben több mint fél évezreden át lappangott. S hogy mennyire így van, és mennyire igaz, hogy sehol másutt fel nem lelhető tényadatok halmazát tárja fel az álmosi-árpádi bejövetelről, ez akkor ütközik ki igazán, ha egybevetjük egyéb középkori krónikáinkkal. Tekintsük meg mutatóba Kézai Simon krónikájának idevágó részeit: „Most lássuk, mikor tértek vissza ismét Pannóniába, a visszatérteknek kik voltak a kapitányai, s mekkora volt fegyvereseiknek a száma. Úgy vélem, ezt érdemes a jelen műhöz hozzácsatolni. Amikor tehát Germániában és Itáliában a sváb Ottó, Franciaországban Lajos, Lotár király fia uralkodott, Görögországban pedig Artonius Durus, Theodorus fia kormányozott, a Jézus Krisztus megtestesülését követő nyolcszázhetvenkettedik esztendőben a hunok, vagyis a hungarusok újból Pannóniába indultak. Átkeltek a besenyők és a fehér kunok földjén, Kiev városán, majd a Hung nevű folyam mellett állapodtak meg, ahol várat építettek. A nyugati népek erről a folyóról nevezték el őket hungarusoknak. S miután ezt követően még hat más várat építettek, jó ideig azon a vidéken maradtak.
Végül Szvatopluk (?) megöletése után – ahogyan azt már korábban előadtuk – hét hadseregre oszlottak, mégpedig úgy, hogy minden hadseregnek a századosokon és a tizedeseken kívül volt egy kapitánya, akinek mint vezérnek valamennyien tisztelettel és engedelmességgel tartoztak. Minden hadsereg harmincezer fegyveresből állt, nem számítva a tizedeseket és a századosokat, zászlót kibontva kivonultak tehát feleségeikkel, gyermekeikkel, nyájaikkal együtt és átkeltek a Dunán Pestnél, illetve a szobi révnél, ahol is megvívtak egy bizonyos Duna melletti várat, amelyben Szvatopluknak azok a katonái gyűltek össze, akik uruk halála után a várban találtak menedéket. Itt ölték meg másokkal együtt Marótnak egy nagyon öreg rokonát, noha mesébe illő módon mindmáig azt állítják, hogy ez maga Marót volt.
Mármost ezen kapitányok közül a Turul nembeli Árpád, Álmos fia, Előd unokája, Ügyek dédunokája a többieknél gazdagabb volt és hada is erősebb. Így hát hadával együtt ez az Árpád hatolt át legelőször a rutén (?) havasokon, és elsőként vert tábort az Ung (Hung) folyó mellett, mivel az ő nemzetsége Szkítia többi törzse viszonylatában (?) azt az előjogot élvezi, hogy előrenyomulás közben a sereg élén hadad, visszavonuláskor pedig a legutolsó. Miután átkeltek a Dunán, és megérkeztek Pannóniába, maga Árpád azon a helyen állította fel sátrait, ahol majdan Fehérvár városa épült. Ez a hely lett Árpád vezér első szállása.” (Kézai, 134-135)
Ennyi. Lényegében mindössze ennyi. A továbbiakban ugyanis már csupán a kapitányokról szól. Kit ne süvöltene körül a dermesztő üresség, ha arra gondol, hogy Anonymus gesztája nem kerül elő, vagy valamilyen módon örökre eltűnne, kitörlődne a nemzet emlékezetéből, és nekünk azzal a kevéssel kellene megelégednünk a 896. évi hadieseményekkel kapcsolatban, amit erről későbbi krónikáink mondanak. (...)

Mióta él nemzet e hazán?
(1996) Történelmünk központi titkai sorozat, 3. sz. (részlet)

Itt az ideje, eljött az ideje, hogy az ezredéve mételyezett, ősi népfelségjogaiból kiforgatott magyarság megvívja a maga mindenirányú békés, de hajthatatlan, legyűrhetetlen jogi, közéleti, erkölcsi, szellemi szabadságharcát minden rontó, ártó erővel szemben. A magyarság idegen kézre vetett sokmilliós tömegein, a magyar nép eleven testének élő szent tagjain a legvandálabb idegenné kényszerítő önkény tipor.
A belső elnyomás, a népfelségjog megcsúfolása és a nép kirablása, nyomora is tetőpontra ért.
Ha élni akarunk, nem várhatunk tovább. A felső rétegek végletesen megromlottak. Szellemi szemét, hazugság, történelemhamisítás zuhog mindenfelől otthonainkra. Tetőződött a romlás, árulás. Ha élni akarunk, nem várhatunk tovább. Új, igaz fények gyúlásának ideje jött el.
A nemzet megújulása nem halasztható tovább!

1.) MAGYAR ŐSHAZÁK A VILÁG MINDEN TÁJÁN
Háromnegyed évezred során a teljes és tökéletes eredménytelenség bebizonyította a magyar őshazakutatás csődjét (lásd: Hol van a magyar őshaza? II/A, 1995). A kinti őshaza: fantom, agyrém, nem egyéb. Ha pedig a külső őshaza lehetőségét ki kell zárnunk, úgy természetesen őshazánk nem lehet más, mint az a terület, ahol történelmi ismereteink kezdete óta élünk.
Illik ránk az erdélyi szólásmondás: „A SZÁSZ A LOVÁN ÜL ÉS KERESI.” Lovunkkal körbe-körbe forogva kerestük, hol lehet a lovunk – őshazánkból körbe-körbe kutatva kerestük, hol lehet az őshazánk?
Alátámasztják-e mindezt történelmi bizonyítékok?
Mielőtt ezek ismertetésébe fognánk, lezárásul át kell tekintenünk, ha leltárszerűen is, s távolról sem teljességre törekedve, a gyanúba vett és felfedezni vélt magyar “őshazákat”. Aki némileg is töprengve tekinti át felsorolásunkat, abban alighanem felrémlik az érzés, mintha holmi félvakon végzett roppant találgatósdit szemlélne.
Vegyük legelőbbre a sosem volt keleti Magna Hungáriát, a Kelet-kutatás kiindulópontját, utána jöhet ömlesztve a többi:
Nagy Baskíria
Baskíria ufai és orenburgi része
Ob folyam
Irtisz partvidéke
Szibéria
Közép-Ázsia
Mongólia
Belső-Kína
Ujguria
Kelet-Turkesztán
Tatárok földje
Isim-Tobol környéke
Terek és Káma folyók köze
Káma-Bjelaja
Bjelaja-Csuszovája
Kaukázus, Transz Kaukázus
Ural hegység keleti oldala
Altaj-hegység
Nyugat-Szibéria jeges tundravidéke
Káspi-tó és Ural-hegység köze
Baraba-pusztaság
Lapponia
Kis-Bucharia vagy Turfan
Pecsora vidéke
Dzsungária
Kazária

Továbbá:
Don torkolata, Don-tő, Dentü-moger
Levédia
Etelkuzu (Etelköz)
Maotisz (magyarosan Maóta, azaz Ma/gyar/- ó -ta, azaz magyar-ó-táj)

Mindezekhez járulnak még az alábbiak:
mezopotámiai őshaza
boldog-arábiai őshaza
iráni-perzsiai őshaza
föníciai őshaza
parthiai őshaza
indiai őshaza
egyiptomi őshaza
karthágói őshaza
mexikói őshaza
perui őshaza
csendes-óceáni őshaza /Mu /

Lehet választani!
Mért rejtenénk véka alá? Mindebben – kivált a finnugoros őshazák kutatásában – az oroszlánrész a hivatalos “szaktudósoké”, a tudomány kritikára nyílt szellemével ellentétes, a csalhatatlanság igényével fellépő és semmilyen ellenhangot nem tűrő hivatalos “finnugoros szaktudományé”. Ez az a “sziklaszilárd szaktudományos alap”, amelyre hivatalos vélekedések szerint “bátran lehet építeni” s amelyhez a kétely és a kritikai észrevétel leghalványabb árnyéka sem tapadhat.

2.) NACIONALIZMUSRÓL
ÉS A TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁSRÓL
A történelem titkos háttérfolyamatainak és a történelem igaz valóságának feltárására törekvő történetvizsgáló számára semmit sem ártalmasabb, mint a történelem nemzetellenes vagy nemzeti elfogultságok általi csűrés-csavarása, irányzatos, sovén eltorzítása és meghamisítása, hiszen törekvéseinek útjában éppen ez áll sötét ködfalként, és igaz­ságfeltáró erőfeszítései szükségszerűen ennek a ködfalnak a lerombolására irányulnak. A történelemhamisítás a világ megtévesztésére, megvakítására irányul és a legsötétebb erők szolgálatában áll, azoknak szolgálatában, akik a históriát, AZ ÉLET TANÍTÓMESTERÉT a nemzetek, népek nagy megtévesztőjévé, az emberiség emlékezetének kifordítójává, megrontójává akarják tenni. S ami még ennél is rosszabb, az emberiség ellen elkövetett vagy elkövetni szándékozott gaztetteik, bűncselekményeik, jogtalan területfoglalásaik, agressziós múltbeli és jövőbeni támadásaik igazolására akarják felhasználni. Világosan kell látnunk: a történelemhamisítás annak a két romboló világerőnek az előretolt éke, amely időről időre fölforgatja a világ rendjét, a nemzetek, országok történelmileg kialakult egyensúlyát és a mások felségterületeire, gazdagságára éhes, terjeszkedő, agresszív hatalmi erőket szabadítja rá az emberiségre. Ezért fogalmaztunk egy régebbi munkánkban úgy, hogy “A történelemhamisítás műhelyei – az emberiség vesztőhelyei” (lásd G. K. E: A magyarok istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása). Ennek a két egymásba fonódó, egymást kiegészítő erőnek – a történelemhamisításnak és a terjeszkedő, háborúkat szülő agressziónak politikai-ideológiai megnyilvánulása a nacionalizmus, az a fogalom, amellyel baljós, vészterhes századunkban a legszemérmetlenebbül visszaéltek a szellemi méregkeverésben érdekelt erők, azok az erők, amelyek az újsütetű világhódítás tébolyában a történelem ezredévei során kialakult nemzeteket akarják felmorzsolni.
Mindebből az is világos, hogy a nacionalizmus elválaszthatatlan ikertestvérétől, a mások területére éhes támadó agresszivitástól. A terjeszkedésre, hódításra sóvárgó népek jellegzetes, elidegeníthetetlen tulajdonsága ez. Következésképp: az a nép, amelytől idegen a terjeszkedés, hódítás tébolya – nem lehet nacionalista.
Történelmének évezredes távlatai tanúsítják, hogy Magyarország, illetve a szkítamagyar nemzet nem tartozik a terjeszkedés lázától megszállt népek, országok közé. Már Xenophon (i.e.444 körül) is erről tudósít: „A scytha (...) nem képes más népre kiterjeszteni uralmát, hanem megelégszik, ha saját népének ura marad.” A X. században, mikor katonai ellenfél nélkül állt Európában és Európa nagy részét, vagy akár az egész Európát elfoglalhatta-megszállhatta volna, sikeres támadó hadjáratai ellenére sem foglalt el egyetlen területet sem. Hatalma nemsokára megtört és utóbbi évezredes története a terjeszkedéssel éppen ellenkezőleg, döbbenetesen tanúsítja Magyarország és a magyar nép szakadatlan területfogyását, vagyis a terjeszkedő agresszív nacionalizmusnak éppen az ellenkezőjét, azt, hogy területvesztést területvesztés követett, azt, hogy ez a nép, ez az ország a terjeszkedő, területragadozó népek évezredes áldozata, célpontja. Magyarország soha egy talpalatnyi területet sem ragadott el sem fegyveres erőszakkal, se bármilyen más mondvacsinált ürüggyel szomszédaitól, sem a valach-ruminoktól, sem a szlovákoktól, sem a szerbektől, sem az osztrákoktól. Fordítva azonban ez a legszörnyűbb mértékben érvényesült.
Mindez kiáltó tagadhatatlan történelmi tény.
Mi következik mindebből?
Könnyű belátni: akit – bármilyen úton-módon, bármilyen ürüggyel – megraboltak, akit ősi birtokjogából kiforgattak, azzal igazságtalanság történt. Törvényszerű hát, hogy a jogsérelmet szenvedő, bárki és bármi is legyen az, magányos személy, nemzet vagy ország, igazságért kiált, hiszen csak az erkölcsi világrendet biztosító törvénytől remélheti elszenvedett sérelmének helyreigazítását, jóvátételét, igazságának érvényesítését. Vagyis a területi agresszió áldozata, a területvesztő nép vagy ország minden idegszálával óhatatlanul az igazsághoz, a történelmi igazsághoz kötődik, az lévén elemi érdeke. (Emlékezzünk itt a sok évtizedes „Igazságot Magyarországnak!” Mozgalomra.)
A területvesztő nép szükségszerűen és elkerülhetetlenül csak ellenérdekelt lehet a történelemhamisításban, vagyis nem lehet más, mint a történelemhamisítás ellensége, tekintve, hogy a történelmi igazság felderítése elsőrendű érdeke.
Így vagyunk mi ezzel, magyarok, károsultjai terjeszkedő, agresszív népek ostromának és ellenünk irányuló, megtévesztésre épülő világ-összeesküvéseknek. Elhatároljuk magunkat minden soviniszta gőgtől és történelem-kozmetikázástól, oktalan és visszatetsző nemzeti nagyzolástól, történelemtorzítástól. Mindez azonban távolról sem jelenti-jelentheti azt, hogy holmiféle történelmi koldusköpönyeget terítsünk magunkra és eltagadjuk múltunknak azokat a történelmi tényeit, amik mellettünk szólnak és számunkra előnyösek. A teljes igazsághoz éppúgy hozzátartozik a kedvező, mint a kedvezőtlen.
Való igaz, a történelemhamisítás és az ezzel összefüggő nemzeti nagyzolás elharapódzása, dicstelen múltú, vagy múlt nélküli népek ősmúlt-koholása, akárcsak a nagylélekszámú népek gőgje a kisebb nemzetekkel szemben olyan helyzetet teremtett, hogy nincs az a történelmi bizonyíték-sorozat bármely kis nép ősi eredete mellett, amire ne sütnék rá a modern világhatalmi erői, hogy csak nacionalista elfogultságról van szó, semmi másról. S ezt annál inkább megtehetik, mivel valóban roppant propaganda-hangerővel szól a történelemhamisítók kórusa, így hát könnyű egy kalap alá venni a bizonyíték-sorozatot a koholmánnyal, az igazat a hamissal. Ekként jön létre az a sajátos helyzet, hogy cégéres hazudozók között a tisztességes embert hazugnak bélyegzik, ha tisztességes őseit tisztességesnek mondja, s a legjobb esetben is azt vágják a szemébe, hogy a hazugokat utánozza, velük kel versenyre a hazudozásban, vagyis versenyt üvölt a farkasokkal.
De a tömérdek felfedezni vélt magyar „őshazára” visszatérve: mindez távolról sem a nem létező „magyar nacionalizmus” terméke. Épp ellenkezőleg: a magyar léleknek abból a meghasonlottságából, kifelé fordulásából fakad, amelybe a magyarságot az ország „kereszténységre térítés”-nek álcázott X-XI. századi, titkos katonai megszállása, idegen hatalmi és szellemi iga alá vetése kényszerítette, s amelyet még tovább fokozott az a nemzet- és világmegtévesztés, amelybe a XIII. századi domonkosok keleti kémakciói taszították ebben a kérdésben a magyarságot, elhitetvén vele, hogy kívül kell keresnie az őshazát, mi több, ők azt meg is találták a sosem létezett Magna Hungáriában (lásd: Hol van a magyar őshaza? II/A, 1995). A magyarság ez által mintegy rá lett állítva erre a hamis szellemi vakvágányra, a külső őshaza keresésére. Könnyű belátni, hogy ez háromnegyed évezreden át milyen mérhetetlen károkat okozott.
A „magyar nacionalizmusról” még annyit feltétlenül itt is el kell mondani, hogy a hajdan hatalmas magyarságból már X. századi orvmegszállásakor, idegen szellemi iga alá vetésekor kiölték nem a nacionalizmust, hanem az országok fennmaradásához, a nemzetek létének megőrzéséhez egyszerűen nélkülözhetetlen nemzeti érzést, a nemzeti összetartozás érzését, azt az érzést, amelynek hiánya teljesen megfelel az immunreakció hiányának (épp ezért támadják azok, akik fel akarják bomlasztani a nemzeteket). Ekként vált Magyarország olyan országgá, a magyarság pedig olyan nemzetté, amely a maga kifelé-fordultságában azoknak a beszivárgó nemzeteknek vált eldorádójává, amelyek aztán egy világ-összeesküvés lehetőségeit kihasználva szétmarcangolták Európának ezt a legősibb országát és nemzetét.
Hozzá kell tennünk azonban fentiekhez, hogy a külső őshazák kutatásához egyéb tényezők is hozzájárultak. Így, például a szkítamagyarság ősidőkben bekövetkezett két ágra válásának ténye. A roppant lélekszámú szkítamagyarságnak mindenkor volt egy mozgó katonai szárnya, amely óriási művelődéspolitikai hivatást is teljesítve mind újra meghódította – vagy visszahódította – Eurázsia hajdani térségeit. Mégis a szkítaság létének alapja mindenkor az az őshonos népesség volt, amely a homálylepett ősidőktől napjainkig sosem mozdult ki központi ős-szülőhelyéről, a Duna-medencéből, és a Kárpátok őserdőkkel borított térségét szorgos munkájával kultúr-tájjá emelte.
Így hát, mindezek folytán a magyarságnak valamilyen nyoma, nyomeleme a földkerekség különböző területein többé-kevésbé fennmaradt, úgy, hogy ez még napjaikban is kimutatható.
Efféle nyelvi vagy helytörténeti nyomelemek alapján azonban kisütni, hogy itt is, meg ott is megtalálták a külső magyar őshazát, enyhén szólva, súlyos botlás, némileg olyan, mintha egy ember szülőházának minősítenénk mindazokat a helyeket, ahol valaha is megfordult.
3.) AMI VOLT – ELTŰNT, AMI NEM LÉTEZETT – FELTŰNT
Már a MI AZ IGAZSÁG AZ ÁRPÁDI BEJÖVETEL KÖRÜL? c. munkánkban foglalkoztunk a Kik éltek itt? kérdésével. Ezúttal, fontos kiegészítésként, a kincstári történetírásunkban elharapódzott szemfényvesztő hamisítási módszerekre szeretnénk rámutatni, ahogy az utcai népbecsapás, az „itt a piros, hol a piros?” mintájára eltüntették az árpádi bejövetelkor valóban itt élt magyar népeket, hogy szlávokat állítsanak a helyükbe.
Makacsul azon erősködnek, hogy szláv népek éltek itt a „honfoglalás” előtt.
Így volt-e valóban?
A tárgyilagosság megköveteli, hogy elismerjük, valóban éltek itt szlávok.
De kicsodák? És mióta? Miként kerültek ide és milyen részét tették ki a hazai népességnek?
Vegyük sorra. Kétségtelenül éltek itt bizonyos bizánci-bolgárszláv katonai egységek, akik az Avar birodalom szétzúzását követő hatalmi vákuumot, interregnumot kihasználva behatoltak az országba és átmeneti vazallus fejedelemségeket létesítettek. Magukkal hozták természetesen kísérő személyzetüket, szedett-vedett szolgáikat, a hozzájuk csapódó zsákmányra éhes, gyülevész rabló népséggel – akik úgy kísérik a gyanús katonai vállalkozásokat, mint kalózhalak a cápát – így került hazánkba a néhány száz főt kitevő blak (meghatározó mássalhangzói: b-l-k = azaz: b-a-l-k-án-i nemzetiség nélküli hordalék népség, amelyet Anonymus „a világ leghitványabb népei”-nek minősít).
Mit tettek mindezekkel hivatalosaink?
A bolgárszláv katonákról egyszerűen „megfeledkeztek”, vagyis azok eltűntek a kincstáriak bűvészkalapjában.
A jelentéktelen számú zagyva hordaléknépségből, a blakokból „őslakos oláhokat”, sőt már „románoknak” nevezett ruminokat hamisítottak magyarellenes beidegződéseiktől hajtva. Önmagában azonban ez még kevés volt az itt lakó szlávok mítoszának megteremtéséhez. Így hát a semmiből kellett koholni itt élő szlávokat.
„A honfoglaló magyarság szlávokat talált a Duna-medencében mindenfelé, a Balatontól Erdélyig. A SZLÁVOK MELLETT ALIG JÖTTEK SZÁMBA AZ ALFÖLDI AVAR /VAGY ESETLEG MÁS/ TÖREDÉKEK.” – írja Kosáry Domokos (könyvének címe: Magyarország története az őskortól a szatmári békéig. A gimnáziumok VII., a líceumok és gazdasági iskolák III. osztálya számára), az a férfiú, aki méltónak találtatott az akadémiai elnöki tisztség betöltésére.
Vagyis e tudományos úr szerint az itt élő szlávokhoz mérten jelentéktelen semmiség volt nemcsak az avarság, de a székely nép is, valamennyi bizonyíthatóan itt élt szkítamagyar néppel együttvéve.
Nem hagyható szó nélkül, hogy ez a könyv, amely telítve van hasonló, sőt ennél cifrább “tudományos” megállapításokkal, tankönyvnek készült a magyar ifjúság számára. S nehogy valamiképpen átmenetileg is nélkülözzék, az 1945-ös első kiadást 1991-ben hasonmás kiadásban az 1000 ÉVES A MAGYARORSZÁGI ISKOLA ALAPITVÁNY újra közrebocsátotta, tekintve, hogy azt, miként méltatója, Kardos József írja: „Ma használhatják az általános iskolákban tanítók és a középiskolák – gimnáziumok, szakközépiskolák – diákjai és tanárai is. Nem a közelmúltban kiadott tantervek és ún. törzsanyag előírásait követi nyomon Kosáry Domokos tankönyve, de a történelmi ismeret gazdagsága, az előadás didaktikája biztosítékot nyújt arra, hogy aki esetleg ebből készül – és ezt tudja is – napjaink érettségi vagy felvételi vizsgáján sem vallhat szégyent.” Így.
De a szláv kérdésre visszatérve. Ne éltek volna hát itt szlávok? Senki sem állítja ezt. Álmos hadaihoz, miként ezt Anonymus nyomán mindenkit tudja “az oroszok közül szintén sokan (...) csatlakoztak, vele együtt Pannoniába jöttek, és maradékuk különböző helyeken egészen a mai napig Magyarországon lakik.”
Anonymus másutt is szól arról, hogy „szövetséges népek megszámlálhatatlanul nagy sokasága” csatlakozott a honvisszavívókhoz.
Voltak itt szlávok, az Álmossal jött oroszok itt éltek még a Gesta Hungarorum keletkezése idejében is. Itt éltek természetesen még ezután is sokáig és lakóhelyeiket is – miként ezt helynevek is tanúsítják – a maguk nyelvén nevezték el.
De mi történt ezekkel a szlávokkal a kincstáriak tollán? Elérte őket is a kincstári nemezis. Ők is eltűntek ellen-historikusaink bűvészkalapjaiban.
Miért?
Végtelenül egyszerű.
Mert az Álmossal, Árpáddal jött oroszokkal éppúgy nem lehetett volna igazolni a szlávok őshonosságát, miként a bolgárszláv megszálló katonákkal. Vagyis csak zavarták volna a képet, így hát el kellett tűnniük, hogy helyet adjanak a nagy pánszláv mítosznak, a soha itt nem élt szláv népek mítoszának.
E mutatványok módszere mesterinek mondható: ami volt s csakugyan volt, azt eltüntetni, eltagadni, ami nem volt vagy alig volt, azt fölfújva hangoztatni.
De hova tűnt a történetileg kétségkívül igazolt, letagadhatatlanul itt élt szkítamagyar népek sora?
Hova tűntek a Kárpát-medencét ősidők óta benépesítő sicul-székelyek?
Hova az ős-szkíták, az agathyrszek, vagy agatörzsek?
Hova a Pannoniának nevet adó pannonok?
Hova a szarmaták, a jazig-jászok, s az ugyancsak ős-szkíta daha-dákok?
Hova a hatalmas, világbíró hun nép? Hova a budinok? Hova az avarok?
Hova a kangar-csángók? Hova a többi ősi szkítamagyar nép a pelaszg-palócoktól a turuszkokig, a barkókig, üngürüszökig?
Mind eltűntek a bűvészkalapban.
A történelem kezdetei óta szkíta népek hosszú sora élt itt. Évszázadokon, évezredeken át küzdöttek a hazáért, a haza függetlenségéért, idegen hódítók uralma alóli megszabadításáért. Egyetlen szkíta nép sem költözött el innen. Itt éltek-haltak. Soha egyikükről sem jegyezte fel semmiféle írás, hogy elhagyták volna a Kárpát-medencét.
Látszólag az egyetlen kivétel: a hunok. Róluk tudjuk, hogy a nagy vereség után két hadseregcsoportjuk is az ország határszéleire vonult, hogy megszervezze a harcot az ősi szkítahun birodalom helyreállításáért.
Két erős továbbküzdő katonai egység.
Ámde az óriási lélekszámú hun nép itt élt továbbra is, nem költözött el. De hova is költözött volna? Nem költözhetett volna el még akkor sem, ha van erre hajlandósága. Milliós néptömegek felkerekedése és útnak eredése a történelmi valótlanságok sorába tartozik. Az őslakos szkítahun nép éppúgy a helyén maradt, akárcsak az őket megelőző szkíta népek sora. Utánuk pedig itt maradtak az avarok, akiknek további ittlétéről számos forrás megemlékezik.
Miként foszlottak volna mind valahányan semmivé?
S miféle rejtélyes úton-módon teremtek volna itt a téridegen szlávok?
Hivatalosaink számára azonban mindez még csak kérdés formájában sem merül fel.
A székelyekről fejüket törve kimesterkedték – jóllehet csalhatatlan történelmi tények igazolják ősi ittlétüket –, hogy századokkal később telepítették őket székely őshazájukba.
Félreértés ne essék: nem az ország romlására törő külső ellenség állítja mindezeket, hanem saját historikusaink, azok, akik népünk jóvoltából kerültek tisztségeikbe, s hivatalukat arra használják fel, hogy a magyarság élethalál harcában mintegy az ellenséghez csapódva, a magyarság ellen vívják a sorsdöntő birtokpert – a történelem, a tudomány, az igazság ellenére.
De lássuk további mesterkedéseiket!

4.) ŐSHONOS-E A MAGYAR
A KÁRPÁT MEDENCÉBEN?
Kiélezett harc dúl a két tábor közt a magyar nép ősi vagy új keletű voltának kérdésében.
Régi vagy új nép-e a magyar?
Hivatalosaink az idegenuralmi szellemiség örököseiként, továbbfolytatóiként a magyar nemzet késői keletkezése mellett kardoskodnak. A magyar nép ősi volta, dicsőséges múltja sehogy sem illeszthető ezer éve kialakult elképzeléseik kereteibe.
Csont merev, ellenséges elképzelések rendszere ez. Emlékezzünk a Shakespeare-i szavakra: „őrültség, de van benne rendszer”. Pontosan erről van itt szó: ezer éve kiforrott, kidolgozott átfogó rendszerről, amelynek csak kiinduló dogmája téveszme, de amelyben minden egyes alkatrész úgy illeszkedik egymáshoz, mint egy pokoli óramű darabjai, egy sem iktatható ki, egy sem cserélhető ki anélkül, hogy az egész rendszer össze ne omoljon.
Kiindulásának alapja arra X-XI. századi, hetvenhét lepellel leplezett összeesküvésre helyezhető, amely a maga láthatatlan, titkos eszközeivel megtörte a katonailag legyőzhetetlen X. századi magyar nagyhatalom erejét, megroppantotta a magyarság gerincét és az országot titkos idegen iga alá vetette, mindenekelőtt és mindenekfölött szellemi-politikai-hatalmi iga alá, bűnösnek és elvetendőnek bélyegezve mindent, ami azelőtt volt, az egész magyar múltat, minden magyar tettet, eszmét, ereklyét, mindent, ami a magyart magyarrá tette. A fölfelé ívelő dicsőséges magyar történelem ekkor fordult a visszájára, akkor kezdődött a magyarság rettentő hanyatlása, évezredes vérfutása, felségterületének ezer éven át tartó rettentő sorvadása. Ekkor fordították ki alattomos sötét kezek a magyarságot önmagából, ekkor tették saját hazájában üldözötté a magyart, ekkor fosztatott meg ősi szabadságától, ekkor fordult szembe a felső vezetés a néppel, ekkor vettetett ezer éves szolgaságra a magyar, ekkor süttetett rá a bűnös nép bélyege.
Az álarcos titkos igára vetők, hogy önmaguk égbekiáltó istenellenes gaztetteit, egy szabad nép orveszközökkel való megtámadását, titkos katonai megszállását, ideológiai kényszerzubbonyba vetését indokolják – miközben nekiveselkedett sátáni hadként kiirtották a több évezredes magyar magas művelődés felhalmozódott pótolhatatlan értékeit, megkezdték a magyarság dicsőséges múltjának tagadását, befeketítését, minden módon való leócsárlását.
Aki magyar lélekkel beleolvas a nemrég kiadott „Árpád-kori legendák és intelmek” c. kötetbe, elszörnyedve láthatja a legsötétebb magyarellenes rágalmak közel egy ezredév előtt megfogalmazott förtelmeit, kezdeti magvát, kiindulását minden becstelen és alaptalan nemzetünk elleni támadásnak, rágalomnak. Ezek a gyűlölet teli feketelebernyeges hódítók bélyegezték a „kárhozat és sötétség fiainak” a magyarokat, ők minősítették az emberi kultúra legalján tengődő, istentelen, műveletlen barbár népnek, mi több, holmi újonnan összeverődött népsöpredéknek a magyart.
Meg kell mondani: ez a sötét ideológiai rendszer, ez a kirekesztő, kizáró jellegű, mélységesen terrorista beállítottságú és nemzetellenes, vallási mezben fellépő szellemi iga az, ami magyarországi idegenuralmi klerikális körök nyomására mindmáig alapját képezi a hivatalos historizálgatásnak.
Kincstári történészeink ezeket az elveket követve úgy tesznek, miként, ha a magyarság sárba rángatása volna a legfőbb vagy éppen egyedüli hivatásuk. A rendszer köti őket, ez az idegenuralmi hatalmi érdekek nyomására és szolgálatában réges-régen elfogadott szabályrendszer, amely beteg agyon eluralkodott kényszerképzetként ül rajtuk: akarva sem szabadulhatnak tőle.
Összefoglalóan: a magyar gyűlölő, középkori legendagyártók a következő képet festették a magyarságról:
– barbár, tudatlan,
– merőben műveletlen,
– az emberi kultúra legalsóbb fokán tengődő,
– pogány, istentelen nép.
Ezt a szemléleti rendszert örökölte hivatalos történetírásunk, s ettől nem tud és nem is akar szabadulni. A titkos és nyílt idegenuralom (szellemi idegenuralom!) évszázadai alatt a hatalom előnyeiben részesülő, azzal azonosuló hivatalos vonal szolgaian ehhez szabta a maga mindenkori ténykedését a magyar történelem és a magyarság megítélésében.
Természetesen egy olyan nép, amilyennek a korai judeo-keresztény klérus lefesti a magyarságot, semmiképpen sem lehet ősi nép, kultúrnép. Az emberiség legelmaradottabb, legalantasabb, legbadarabb néptöredékeiből kellett keletkeznie, újonnan összetákolódott keverék néphabarékból. Írástudatlan népnek kellett lennie, gyökértelen, barbár, kóbor népnek...
Mindez a legélesebben ellentétes azzal az össznépi köztudattal, amit a magyarság hagyományaival egyezően a magyar nép nemzedékei vallottak – s amelyet teljes mértékben osztott az évezredes világközvélemény is. Nevezetesen azt, hogy a magyarság a világtörténelemben kimagasló szerepet játszó ősi kultúrnép, a szkítaság egyenes ágú és egyetlen örököse.
Viszont mindeme rágalmak valószínűsítésére, vagyis a megtévesztésre rendkívül alkalmasnak látszott a sajnálatos módon Sajnovics által felvetett lappizmus, csúdizmus, s fejlettebb formájában a finnugrizmus, annál is inkább, mivel itt a megfoghatatlanság területére lehetett átvinni az egész kérdést. Tekintve, hogy maga a finnugrizmus a finnugor ősnéppel, finnugor őshazával egyetemben képtelen fikció, efféle ősnép sohasem létezett, így hát kiválóan alkalmasnak bizonyult mindenféle koholmányra, s ennek vonzataként, rá lehetett fogni minden elmekavaró zagyvaságot a magyarságra.
Ekként és ezekben az elvekben teljesedett ki a hivatalos magyar ellenhistória történetszemléleti rendszere:
– a magyar újkeletű nép,
– elmaradott, barbár,
– Ázsia sötét zugaiból hatolt be téridegen elemként Európába,
– Kárpát-medencei mai hazáját fegyveres erőszakkal, honfoglalás révén rabolta el az itt élő szlávoktól.
Tekintse át bárki, aki meg akar győződni mindezeknek a valótlanságáról – ha ép elméjét súlyos károsodásoktól nem félti – hivatalosaink olvashatatlanul szürke és zűrzavarral telített dolgozmányait. Kénytelen lesz belátni, túl enyhén fogalmaztunk.
Acsády Ignác is kifejezte ezt lényegfeltáró mondatában: „A magyar századokon át inkább csinálta, mint írta a történelmet, s tetteinek följegyzését gyakran engesztelhetetlen ellenségeire bízta.”
Kérdés: kibírhatja-e ezt bármilyen nemzet és meddig bírhatja még a magyar?
De térjünk át az állítások és tények felsorolására, illetve ütköztetésére. Lássuk, mit mondanak az új vagy régi kérdésében a hiteles hagyományok és tények!
„Árpád vezér és nemesei pedig nagy örömmel felkerekedtek HUNG várából (azaz a már akkor, az árpádi bejövetelkor Hung(ár)nak, azaz Magyarnak nevezett várból, a mai Ungvárból), s a TARCAL hegyén túl ütöttek tábort a TAKTA vize mellett elterülő mezőn, egészen a SZERENCSE-HEGYÉIG” – írja Anonymus. (...)
Közel egy ezredév szentesíti Névtelen Jegyzőnk szavait. S utalhatnánk még a korát meghaladó nagyszerű Gesta Hungarorumnak számos más helyére, ahol, közvetve bár, de a magyarok korábbi ittlétét bizonyítja, így pl. Bors várának építésekor (lásd: MI AZ IGAZSÁG AZ ÁRPÁDI BEJÖVETEL KÖRÜL c. füzetünket).
Bors várát éppúgy az itt élő magyar nép nevezte el a maga nyelvén, akár Szerencset.
„Ma már világos, hogy Anonymusnak a szó szoros értelmében sejtelme sem volt semmiről” – írja egyik akadémikusunk 1990-ben közreadott könyvében. Névtelen Jegyzőnk tehát – az akadémikusi magas lóról hetykén odavetett ítélkezés szerint – teljesen tudatlan volt. Meghökkentő és végletes megállapítás, minden mértéken felül elveti a sulykot. De vajon az illető mivel bizonyítja súlyosan megbélyegző állítását? Az égvilágon semmivel. Ő csupán állít és rágalmaz. Minek a bizonyítás? Hiszen a finnugrizmus számára, úgy látszik, ez a tudomány. „A X. századból az ő korában – folytatja – már csak néhány magyar vezér és vitéz neve élt az emlékezetben, főként olyanoké, akiknek leszármazottai sokra vitték a későbbiekben.” Honnan tudja? Honnan veszi ezt a rágalommal felérő történelmi oktalanságot, amelyet a történeti tények özöne minősít sértőnek és nevetségesnek? A magyar nép még ma, ezer év után is hasonlíthatatlanul több emlékét őrzi a magyar ősidőknek – minden inkvizíció és historikusi hazugság ellenére – mint ahogy ez e rosszhiszemű feltételezés nagytudományú Névtelen Jegyzőnkről állítja.
„Ezeket a szóbeszédből összegyűjtött beszédfoszlányokat (?) egészítette ki Anonymus kerek történetté olyképpen, hogy benépesítette a Kárpát-medencét XII. századi népekkel és kitalált személyekkel, akikhez az ötleteket nemegyszer helynevekből vette.” E sötét célzatú állítások olvastán már-már azt mondanánk, az efféle agyafúrt hamisítói ténykavarás nem Anonymusra, hanem – ki mint él, úgy ítél alapon – inkább mai rágalmazóira jellemző.
Egyébként ugyanez a szerző az, aki ugyanitt a vlachhá torzított – helyesen balkáni blak – csapatokat vezérlő magyar nevű vazallus helytartót, a Gelouvá korcsosított Gyalut történelmietlenül egyszerűen „román Gyeló”-nak mondja, sajnálatos módon nem lévén tudomása arról, hogy a rumin nép ekkoriban még nem létezett és csak évszázadokkal később jött létre a Balkán hegyei között. Ugyanő állítja ugyanitt, hogy az ősmagyar zobor (szobor) szó „a szláv zbor (gyűlés) köznév származéka” (Engel Pál: ,,Beilleszkedés Európába a kezdetektől l440-ig. Szerkesztő: Glatz Ferenc, Háttér Lap és Könyvkiadó Bp.l990. 97 old. )
Dúl tehát a csata a magyar őstörténet minden egyes kérdésében, így az új keletűség és régiség kérdésében is.
Talán üdítőleg hat, ha ezek után egy derék néhai historikusunkat, Mahler Edét idézzük, aki közel száz évvel ezelőtt a következőket nyilatkozta:
„Kétes és talán nagyon is merész, de aligha teljesen alaptalan az a föltevésünk, hogy már ősrégi időben olyan nép élt földünkön, amely a magyarsággal egy törzsből származott” (Mahler Ede: Arch. Ért. 1902, 293/.