Zajti Ferenc
MAGYAR ÉVEZREDEK
(SKYTHA-HUN-MAGYAR FAJI AZONOSSÁG)
350 illusztrációval, mű- és térképmellékletekkel
Budapest, 1939., 1943.
(Részletek)
I. A magyarság történelme és faji öntudata
1. Skytha, – hun, – avar, – turk, – magyar faji azonosság
Történelmi és faji öntudatunk alaptétele: a skytha, – hun, – avar, – turk, – magyar faji azonosság.
A skythaság magában foglalta a hun népet, – ez a magyarságot.
A skytha, – hun, – avar, – turk, – magyarfajta népek ősi lakhelye a főtelepülési szállása a mérsékelt égöv volt Kínától a Kárpát-medence, illetve a történelmi Magyarország nyugati határvonaláig.
Kr. e. 2500 körül a skythaságot a mai Magyarország területén, Kr. e. 2000.-től kezdve Indiában ismeri a történelem, amikor is ők lettek India újabb-kori kultúr-őstelepülői. Ezt megelőzőleg a tudatos hagyomány követi a skythaságot messze évezeredek szerteágazó útjain. Az indiai „Puránák” adatai szerint a skythaság ősei az indiai özönvíz előtt 35.000 évvel, a Káspi tó keleti vidékeiről kiindulva, szerteszóródtak India, Kína területére, a Tigris–Eufrates folyók közé és Közép-Amerika partvidékeire.
Kr. e. 2500-tól kezdve a kínai krónikák is ismerik a skythaság Keleten szereplő népcsoportjait s foglalkoznak is behatóan a szomszédságukban települt skytha–hun-fajta népekkel, megszerkesztve s őrizve e nép ős írott krónikáit.
A mai idők történetírói a hunok négy csoportját ismerik: a) az Atilla-féle hunokat, b) a fehér hunokat, c) a magyarokat, akiket a fehér hunokkal – és d) az indiai hunokat, akiket a fehér hunokkal, így a magyar fajtával azonosítanak.
A fehérhunok főtömege abban az időben, amikor a kaukázusi testvérhunok névadó ősüket, „Magyart” választják fejedelmül, - India 40 állama felett uralkodtak, utódul hagyva többek között India 10 milliónyi ma is jelentős szerepet vivő „rádzsput” népcsoportját. [1] )
A magyarokat a skytha, illetve hun (fehér-hun) alap-fajból eredtetik az ősi magyar krónikák is.
A skytha, - hun, - avar, - turk és magyar fajta népek egymásból kifejlődő története és kultúrtörténete a magyarság igazi őstörténete.
Magyarország területe idő és faj-település szerint is ugyanazon népnek, a magyarság fajcsoportjainak volt minden idők óta elidegeníthetetlen tulajdon birtoka.
* * *
A skytha-hun fajta népek történelmi szerepét a kínai krónikák, a parszi (avesztai) vallásos-irodalom, továbbá az indiai újabb történelmi és régészeti kutatások jelentősen új megvilágításba helyezték. Ezek szerint az Európában Magyarországon szerepelt skytha, - hun, - avar, - turk és mindezekkel egytestvér magyar nép csak része (mikrokozmosz!) volt annak a hatalmas népegységnek, amelynek zöme Kr. előtti 3000-től kezdődően a régi Magyarországot, Észak-Ázsiát, Turkesztánt, Iránt és Indiát különböző időben és különböző nevek alatt, mint skytha, – saka-skytha, – nagy juetsi (indo-skytha), – abar, – kusan, – kidara-hun, – kisjuetsi, továbbá az eftaliták, azaz fehér hunok, majd a kazar-hunok és Bhoja hun-fajta népe, azután Toghrul bég turk-kun népe, Mahmud Gaznavi keleti turkjai, Tamerlán fejedelem s a további indiai mongol népek skytha-fajú tömege főként Indiát (makrokozmosz!) elárasztották. Ezek a népek India néprajzában különböző nevek alatt szerepelnek, így indoskytha, hun, huna, saka, abar, rádzsput, dzsát, gudzsár és megannyi néven.
E népfajok Európában a nagy skytha-hun főtörzshöz tartoznak. Európában a nagy skytha-hun főtörzshöz tartoznak. Európában használatos nevük szerint, mint skythák, hunok, parthusok, bolgárok, avarok, kazárok, uzok, bessenyők, kunok, székelyek és magyarok népcsoportjai ismeretesek.
„A hun nemzet a nagy skytha néptörzsnek egy ága. A népvándorlás után a skytha nevezet lassanként elenyészett s helyét a hun foglalá el. Már Priscus is, Atilla idejében, felváltva említi a skytha nevet a hunnal. Így Atillát skythának, Edekont hunnak, az akazirokat hol hun, hol skytha népnek mondja. Későbbi bizánci íróknál a hun helyett a turk név használata jött szokásba.”
Ugyanígy szerepel a hun név a bizánci íróknál: Menandernél és Theophylactusnál az avarok „hunoknak”, sőt Theophanesnél és Cedrenusnál „nyugati hunoknak” neveztetnek; továbbá a bulgárok, turkok, kinok, magyarok és az uzok szintén hun néven fordulnak elő.
A X-XI. században a magyarok Ungri, Ungar, Hungar neve mellett a bizánci udvar, de maguk e kor történetírói is állandóan „turk” néven nevezik a magyarokat. Így Theophanes, Bölcs Leó, Constantinus, Leo Grammaticus, Cedrenus és Zanoras. Bölcs Leó művében állandóan „turk” néven nevezi a magyarokat. A császár követe a „turkokhoz” viszi ajándékát és a „turkok vezéreivel” tárgyal.
„A turkok hun eredetű nemzet.” „A dunamelletti turkok ungároknak is hivattatnak.” „A turkok ungárok.” „A turkok hunféle nép.” „Pannóniában a Duna mellett is laknak turkok.” „A madsarok turk-fajú nép.” „Árpád népe, a madsar, turk nemzet.” „A turkok „Madsarok” tűzimádók.” „A keleti skythák turkok.” „A Kaukázus északi oldalán lakó hunok turkok.” „Hun népek, akik turkok.” „A magyarok hazája Turkia.” „Árpád, Turkia nagy fejedelme.”
A byzánci császár által I. Géza királynak 1074-ben küldött korona felirata „Turkia királyának” nevezi Géza királyt.
Szorosabban számíttatnak a hun törzsekhez: Atilla hunjai, az akatzirok, vittorok, eftaliták, vagy fehér-hunok, cidariták, kuturgurok, uturgurok, unigurok, ugurok, ultizurok, sabirok, saragurok. Ezenkívül a hunok a cimmerek, a massagéták, skythák, avarok és turkok nevezetei alatt fordulnak elő. A különböző népalakulatok azonban e főnevezetekre vezethetők vissza: kun (komán), kazár, palócz, parthus, turk, uz, sabir.
A chun, cun, choan, chaon, hun, un, unnu, hiongnu, chionita, stb. nevek a hun nép megkülönböztető névváltozásai. Ugyancsak megkülönböztető névadások az ogor, ugur, ogor(Ogana, Ugradeva), ogur (oguz, uz, ouz), un-ugur, ounnougouroi, hunuguri, ouggroi, ongri, ugri, Ungri, Hungari, - továbbá a jugur, jugri, jugra, jura, juharan, joren, jaren, juhri-, Kézainál „regnum jorianorum” nevek.
Zichy Jenő gróf „A magyar faj vándorlása” c. munkájában megállapítja: „...az onogur (Priscus Rhetor 457 és Agathias), ogor, ungroi, unnugarai (Theophylactus Simocatta 558), ugur (Zemarchos 568), hunuguri (Jordanis 550), turkoi, unnoi, ungroi (Georgius Monachus 842 és Leo Grammaticus), ungri (Hinckmar 862), hungari (Regino 889), ugri (Nestor 898), unogundur és unogurdur (Theophanes), turkoi és sabartoiasfaloi (Constantinus Porphyrogenitus 950) mind egy és ugyanazon népnek különböző korú és átírású neve ... Kétségtelenül áll előttünk, hogy a hunok a Kr. u. II. századtól kezdve a Kaukázus, Don és Volga között állandóan szerepelnek, hogy a hun és az avar ugyanazon nép két ágazata, hogy a hunban benn volt a magyar fajta elem. A hun és magyar közti történeti kapcsolatot tehát többé letagadni nem lehet!”
„Világos, állapítja meg helyesen Fischer Károly, hogy a kazár, bessenyő, avar, kun, palócz nemzet, mint ilyen sohasem létezett, – hanem létezett igenis egy skytha, később hun, vagy hihetően kun, ma pedig magyar gyűjtő néven nevezett vitéz nemzet, melynek amazok csak kiegészítő részei, törzsei, illetve ágai voltak.”
„A hun-magyar nemzet önálló, magából fejlődött faj. A fekete-hunok, azaz Atilla népe s a fehér-hunok, azaz Árpád magyarjai közt egyéb különbség nem volt, mint egy kis eltérés a szó kiejtésében s a ruházat színében.”
„Az ugor népek a mai nyugati finnekkel nem faj, - hanem csak nyelvrokonok, azokká lettek a hun-magyar nép közvetítésével.”
„A királyos-skythák alatt a magyar-faj hun ágazata értendő. Priszkusz Rhétor királyos skytháknak egyenesen Atilla embereit mondja.”
A neves Nagy Géza elfogadott megállapítása szerint „végkövetkezésül azt az eredményt vonhatjuk le, hogy semmi esetre sem lehet elválasztani a skythákat azon később feltűnt közép- és belsőázsiai nomádok, hunok, magyarok, kihok, turkománok, tatárok, kirgizek, mongolok családjától, kiket turánoknak ismerünk”.
I./2. Az ősi magyar múlt
A magyarok európai megtelepülésére vonatkozólag a történetírások úgy emlékeznek meg általánosságban, hogy a magyar nép a nagy népvándorlások utolsó hullámaival sodródott ezer éve a nyugati kultúrnépek szomszédságába, ősi múltjukat különben homály fedi...
A magyar nép nem a véletlen játékából sodródott mai szent helyére, de ide terelte Isten irányító keze, hogy a harcok viharában és messzi világtájak élettapasztalataiban gazdagodott nemes magyar népet arany kapunak állítsa oda a lángoló lelkű Kelet és a hűvös Nyugat mesgyéjére... Ezt a kaput Isten ereje állította oda és emberi erők ím ledönteni akarják őrálló helyéről! Kelet e kapun nem betörni akart Nyugatra, hanem a nyugati külsőséges kultúránál magasabb rendű keleti lelki kulturáltság tiszta értékeit hozta ide Nyugatra, és pedig mind a maga akarása, mind a sors kényszerítő hatalma szerint is.
A magyar nép itt, Magyarország területén azon a helyen áll őrt, ahol másfélezer esztendővel ezelőtt hun őseinek nagy fejedelme: Atilla hun király, mint „Isten ostora” osztogatott parancsokat Kelet felé Indiáig és Nyugaton a mai Franciaországig. Isten kezében nyugodott ez az ostor akkor is, amikor a keresztények iránt annyira türelmes Atilla megkíméli Párist és Rómát. Róma egyházfejedelme által a hun-utód Szent Istvánnak ezer évvel ezelőtt – megbecsülésből – ajándékozott királyi korona a legnemesebb válasz arra a világtörténeti nagyszerű tényre, amikor Atilla Róma előtt, – hogy megkímélje a szent várost, – a földre bocsátá le az Isten kardját.
Ha ostorként tartotta is kezében régen Atilla népét Isten, mégis csak Isten kezének a melege az, ami a hun-utód magyar nép lelkivilágán is megérzik, mikor a nemes kardforgatás örökölt készsége mellett oly igazán nagyot és nemeset képes alkotni a művészet és tudás megannyi ágában.
A magyar nép ide, Európa szélére magával hozta évezredeken át gyarapított ősi ösztönös képességeit, amelyekhez egy-kettőre megszerzi a nyugati kulturáltságot is. Emellett, mint edzett harcos, megvédi Európát, valahányszor Ázsia felől a fel nem tartóztathatónak vélt népáradatok megsemmisíteni törekedtek Európa társadalmi berendezkedését és kultúráját, biztosítva ezzel Európa nyugodt továbbfejlődését, míg maga ezer sebből vérzett.
Amikor azt látják irigyei és ellenségei, hogy erejében nem roppanthatják össze a magyart, megfosztották ősi történelmi múltjába vetett hitétől. Krónikáinak hitvallásszerű írásaiban hiába akar továbbra is hinni, - hitetőket küldtek közéjük nagy alattomban, akik hun és skytha őseiket fajuktól idegennek és vad barbárnak rajzolták előttük és végtére kezdé feladni a magyarság bennük való rajongó hitét. Már majdhogynem elfeledé a magyar Atilla ősapját is, s csak amolyan fagyos közönnyel énekli himnuszában:
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
Az újabb történelmi kutatások azonban lehetővé tették, hogy a történelemben szerepelt népek és történetük valószerűbb megvilágításban kerüljenek elénk, mint ahogy az ellenség szűkszavú és elfogult kritikáiból és krónikás írásaiból azt magunk elé rajzoltuk egykor.
Ezzel kapcsolatban az eredményekről beszámoló s a közvélemény érdeklődését is híven kifejező néhány napilap egyszerű híradására utalok csupán:
Magyarországi kőkorszakbeli sír, zsugorított temetkezéssel
„Árpád sírjának keresése közben derült ki, hogy Budapest már a kőkorszakban is lakott hely és kultúrközpont volt.”,
„Óbuda és Buda már a történelem előtti időkben is kultúrhely, mindenesetre sűrűn lakott terület volt. A talált kőkorszakbeli ősemberi tűzhelyek egykorúak a bükki kultúrával és pedig a jáspis nyílhegy, kőkés, bronz és vastárgyakkal, - neolitkortól a késő vaskorig. A Tabán is kelta település helye volt.”
„Ötezer éves zsugorított őssírokat és páratlan kőkorszakbeli festett kerámiákat tártak fel Pécsváradon.”
Magyarországi áldozóüst, egyező a Kínában, Mongóliában és Szibériában talált hasonló leletekkel.
„Négyezer ötszáz éves temetőket ásott fel Móra Ferenc Deszken”
,,Az aranyhegyi őskori lelőhely a neolith- és bronzkor közötti átmeneti időből való, - őscserepekkel, kovapattintók, csont- és kőszerszámok s festett kerámiadarabokkal. A zengővárkonyi őstelep (78 sír) négy-ötezer éves zsugorított neolithsírral szerepel; 104 darab őskori festett kerámiával, - halotti edények, talpcsöves tálak, szalagszerű motívumokkal.”
„Korai bronzkori (4000 éves) és rézkori, tehát 4500 éves sírok ezek. Pár száz évvel ennél is korábbiak a Deszkhez közeli kő-rézkorszaki sírok. Menghin prof. (Ausztria) mondja: „néhány izgató őskori problémának a nyitja magyar földben van”.
„Az őskorban a Tisza-Maros szög roppant termékeny volt halban, vadban és kövér legelőkben dús, úgy, hogy a folyóágyak által védve lakott itt az ősember. A kőkor végén volt ez, amely már átmegy a fémkultúrába, a vörös-réz korba, amelynek talán a mai magyar föld volt a kiindulási pontja. Deszken együtt van a réz és átmeneti bronzkultúra. Itt találták a legrégibb európai fémékszereket is.”
,,Trója felé mutatnak rokonságot a deszki rézkor kerámiai emlékei, így a talpcsöves olyan edényekkel, amilyeneket Schliemann talált Trója legalsó rétegeiben.”
„Az erdélyi Maros folyónál viszont a bronzkor kezdetével találkozunk.”
,,A rézkor tőlünk sugárzott le Délre, a mi rézkorszakunk a régibb, s az innen kapott csíra virágzott ki a görög-szigeti kultúrában.”
,,Tizenöt helyről ismerjük már a magyarországi ősembert”, mint a fiatalabb őskorszaki ember egykori magyarországi tartózkodásának kétségbevonhatatlan típusát, – környezete értékes lelet – tárgyaiban viszont a jégkorszak leghosszabb eljegecesedési időszaka emberének iparművészetét tárja elénk. De gazdag leletek kerültek elő a jégkorszak elmúlását kővető és a csiszolt kőkorszakba átvezető korszakból is.”
„Kétezerötszáz éves skytha sírmezőt tártak fel Tápiószelén.”
„Zsugorított [2] ) helyzetben fekvő csontvázak, égetett temetkezésekkel váltakozva.”
„Közeli időben, Tápiószentmártonban 1924-ben a skytha aranyszarvas került ki a homokos földből. Sajnos, hogy a gőzeke összerombolta az újabban napvilágra került leletek jórészét.”
„A pestmegyei Sáhi puszta leletei közt szerepel egy buddhista valláseszköz, a már ismeretes garnitúra, amilyen számtalan fordul elő a hun és avar sírokban. A hunok, illetve az avarok úgy látszik a buddhizmus vallás elveivel is ismerősök voltak.”
Ezer feltárt hun sír Szentes határában címen közöl egy másik napilapunk részletes beszámolót a magyarországi gazdag hun sírmezőkről…
De megannyi mű, így a Magyar Nemzeti Múzeum kiadványai, gazdag feltárásban ismerteti a magyarországi Kr. e. korai századokba nyúló (Kr. e. 1300-600) és szinte már az újabb időkbe (Kr. után 370-900) tartozó gazdag hun, avar és honfoglalás kori sírmezőket.
„Magyarok és bolgárok közös kultúremlékeit tárták fel Madarában.”
„A bolgár-törökség teljesen azonos kultúrájú nép volt a honfoglaló magyarsággal.”
„Bulgáriában is találtak „Kameni-babákat”, háromfonatú hajzattal, amilyen a kun sírszobrokon látható.”
„Bulgáriában találták az első patkót. Mint a patkó, a kengyel is hun találmány volt.”
„Az őskori népvándorlás Nyugatról Keletre haladt”, hangzott Stein Aurél egyik előadásának megállapítása:
,,4-5000 évvel ezelőtt fejlett, virágzó kultúra volt pl. Háránban. (Hárán az új semitizmus kiinduló pontja volt, és pedig Ábrahámmal kezdődően, - de semmi esetre sem az ázsiai őskultúra kezdete! Z. F.) Stein Aurél vizsgálódásai megdöntik azt a közkeletű feltevést, hogy az árja népvándorlás és kultúra Keletről Nyugat felé terjedt, Észak-Indiával, mint kiinduló ponttal.”
„Az árják Nyugatról mentek Indiába.”
„Az árja kultúra bölcsője és első központja Anatóliában volt.”
„Beludzsisztán és Makránban kő- és rézkorszakbeli telepek voltak találhatók, ötezer éves romhelyekkel (60 helyen), a Kr. e. IV. évezredből származóak, s azonosak az indusmenti kultúrával, de az egyiptomi, szuzai és mezopotámiai kultúrával mutatnak még hasonlóságot.”
„Az Indiában nemrég feltárt Mohendsó-daró és Harappa 5000 éves városok leletanyagában feltárt hieroglif-írás azonos az Indus völgyétől 25.000 km-re fekvő Húsvét-szigeten a (chilei partoknál) 60 évvel ezelőtt felfedezett írásjelekkel, amelyek közül 120 jel azonos az indiaival. A két nyelv és civilizáció azonos volt, állapítja meg a tényt felfedezője, Hevesi Vilmos, e témának fáradhatatlan búvára.”
„Az indiai úgynevezett munda-népek nyelvei szoros rokonságban állnak Európa és Szibéria finn-ugor, különösen pedig ugor nyelveivel, tehát a magyar nyelvvel is”, állapítja meg Hevesi Vilmos.
Egy a napokban megjelent újságcikk már arról tesz tanúbizonyságot, a kiküldött expedíció tudományos kutatásainak eredményét ismertetve, hogy az Amerika partjaira, illetve a Húsvét-szigetekre „hajdanán odaérkezett nép maradéka egy hajdanán Ázsiából jött ázsiai mongoloid fajtájú nép”.
A legújabb híradás a „Hunza”-népre vonatkozó, igen érdekes, Londonból keltezett cikket közöl. A cikk írója szerint „A magyarral majdnem azonos nyelvű népet találtak Észak-Indiában. Ez a „Hunza”-nép. A hunza és nagír-népek a Karakorum több ezer méter magas hatalmas hegyláncai mögé húzódtak vissza, két és félezer esztendő óta, ahol ma teljes magánosságban, mint józan földművelő és állattenyésztő nép élnek.”
Az indiai Modi prof. egy 1916-ban megjelent, „A hunok ősi történelme és indiai szereplése” c. munkájában hivatkozik a magyarokkal kapcsolatban a hunzákra. Ugyancsak nevezett professzor levelezéseinek során, egy 1923-ban kelt levelében hangsúlyozza ezt ismételten.
De van ennek már messzebbre visszanyúló előzménye is. The Journal of the Anthropological Institute, August 1877, London, - számában Hyde Clarke-nak, az Anthropologiai Intézet h. elnökének egy igen érdekes dolgozata jelent meg a következő címmel: „Magyarok és ugorok hymalájai eredete és kapcsolataik.”
A szerző bizonyos magyar és indiai szókészletek egybevetése után többek között azt mondja:
„Figyelemre méltó körülmény, hogy egy buzgó magyar, Körösi Csoma, népének eredetét a Hymalájában kutatta és erre szentelte életét. A tibeti tanulmányok ugyan nem hoztak eredményt idevonatkozólag, de ha életét kíméli, Kelet-Nepálban megtalálja azt a bizonyítékot, amit tudásával kifejtett volna. Kőrösi Csoma Sándor Dardzsilingben van eltemetve, a magyarok és ugorok igazi hazájában.
Itt a törzsek között szerepel a Magar-törzs és nagyon is lehetséges, hogy ez az igazi eredő törzse a magyarnak avagy madjarnak. Sok egymáshoz hasonló szó van a két nyelvben. Számos törzsnév származott át egyikből a másikba még a történet legelején. Megjegyzendő, bár az egyes szavak a magarban és a magyarban megvannak, - de sok szó jobban van megőrizve a magar mellett tartózkodó törzseknél, amelyeknek egyes törzsi ágai közel állóak a magyar törzshöz és rokonai azoknak a hunoknak, akik Pannónia meghódításában részt vettek és nevet adtak Hungáriának.”
,,Mr. Howorth, aki sokat foglalkozott Ázsia népeivel, a kaukáziai Khunság népéről mondja, hogy ők Hungária hunjai.”
„Klaproth, a kaukázusi Lesgek, Avarok és Khunság nyelvében határozott bizonyítékokat tárt fel különösen a fejedelmek neveinek összefüggő azonosságát illetőleg.”
„Dr. Leitner, magyar tudós dardistán-i tanulmányaiban kiemeli a Hunza törzs fontosságát, amely törzs azokkal a hunokkal lehetett kapcsolatban, akiket mint Hungária megalapítóit ismerünk”
„Az én véleményem a Hungária megszállására vonatkozóan az, hogy az ugor vándorláskor a Hymalájából Ugor-Hunok nyomultak a Kaukázusba, - innen Hungáriába.”
A kutatások fejlődésére vet világot, ha ismertetjük dr. Tóth Jenő többévi indiai kutatásaival kapcsolatban felmerült idevonatkozó eredményes megállapításait, amelyeket közzé is tett és pedig a Budapesti Hírlapban és a Vasárnapi Újságban (1912-1913). A közlendő cikk fontosságára való tekintettel e kötet függelékében egész terjedelmében is bemutatom a cikket, itt most csak néhány hunza szót ismertetek:
Hunza nevek többek közt: Tas, Kelli, Tor, Mára, Aljas, Szaban, Holló, Ronó, Szekero, Abadi, Bultse, Bek, Mirák, Lassu, Sója, Birgósi, Darvas, Sebos, Kazir, Dudasein, Szaparo, Balcsa, Szakar, Sango, Zamiro, Bakk, Batt, Bóti. Egyes kásztok nevei a hunzáknál: Bat, Dar, Vai, Baga, Rono, Jászkun [3] , Lakai, Battas, Kappas, Sárfi, Sófi, Látfi, Vadi, Szaidi. Hunza falu nevek: Tsók, Lós, Hunlós, Tsorban, Budaless, Kaluts, Tolti, Kagán, Darvas, Samar, Palas, Aptsai, Irsád-pir, Dankut, Sekvár, Baldás, Bagrót, stb.
A gömörvidéki népet India határvidékéről érkezett népnek tartják. Egyes gömöri járások anyakönyvéből kiírva, ott a következő gömöri családnevek szerepelnek,
Hindulák Czamba
Kótai Csánk
Tokár Bagi
Tenki Bóta
Matuz Bari
Sagul Barják
Magmatyo Gilják
Mager Gállai
Berente Ballang
Szabari Maricsán
Matuscsák Számpor
Csegöldi Babrudák
Ragó Géta
Gangoli Sidai
Bodoló Babula stb.
Nem értjük a nevek jelentését, úgy miként az indiaiét sem, de az összefüggés kétségtelen, Indiában viszont minden egyes szó értelmezett jelentésű. De mert ennek a fejezetnek nem a nyelvészeti studium a tárgya, elégedjünk meg, ha a messze múltra utaló történelmi összefüggés lehetőségeit a nyelvhagyomány tényei is alátámasztják, sőt igazolják.
Visszatérve a magyar-hon területére, összefoglalásul Nagy Géza maradandó értékű cikkére hivatkozunk, aki a magyar föld ősidőbeni lakottságára és műveltségére vonatkozólag a következő fontos egybeállítást szerkesztette:
„Miféle és hány nép lakta e vidéket az ősidők messzeeső századai és ezredei alatt, nem tudjuk, még a bronzkori népség felől is homályban vagyunk s legföllebb annyit kockáztathatunk meg, hogy legalább is háromféle elemből állt: az őslakosságból, melynek megtelepedése még a kőkorba nyúlik vissza és kulturális tekintetben, meg talán ethnikailag is összefüggött a trójai I város népével, hihetőleg a pelazgetruszk népséggel; egy keletről bevándorolt elemből, mely alighanem ázsiai árja (mitanni, méd, perzsa) és turán keverék volt s babiloni-elamita hatás alatt kifejlett bronzkultúrát hozhatott magával: végül a baltvidéki szőke rasszal kapcsolatban levő s északnyugat felől behatoló, a bronzkultúrának még kezdetleges fokán álló árjákból.”
„Ezek a vándorlások a Kr. e. XIV-XII. század körül történhettek, amikor a „tenger széléről való északi népek”, mint a dardok (dardan), moszuk (mysiai), javanok (ion), akaivasok (achai), sakalsák (siculus), sardok vagy sairdanak (sardin), II. Ramses (Kr. e. 1347-1281.) 5-ik évében, Merenptah (Kr. e. 1280-1260.) alatt és III. Ramses 8-ik évében (Kr. e. 1232.) Egyiptomot is háborgatják: amikor elpusztult a görögök életében annyira nevezetes trójai VI. város, a Kr. e. XIII. században, vagy Eratosthenes számítása szerint Kr. e. 1183-ban; amikor a görögök, phrygek, illyrek és italicusok benyomultak a Balkánra, Hellasba, Kis-Ázsiába és Itáliába; s amikor a dórok a Kr.e. XII. század dereka táján véget vetettek a mykenaei kultúrának. Ez időtájban nyomulhatott Magyarország területére az a két nép-elem, melyet a történelem hajnalán is itt találunk. Kelet felé az ázsiai árjasággal közelebbi rokonságban levő thrák, közte szkítha-masssagéta-féle turánokkal, kik Kr. e. 1500 körül kezdtek nagyobb hatalomra szert tenni, Herodotos szerint Dárius szkítha hadjárata előtt ezer esztendővel alapítván első királyuk, Targitaos a csakhamar háromfelé oszlott szkítha államot (Herod. IV. 7.); míg északnyugatról a lett és graeco-ital csoport közelebbi rokonsága, az illyr elem terjeszkedett, behatolva a Balkán nyugati részébe és Itáliába is.”
„Mindez azonban ma még csak hozzávetés. Biztosabb történeti és ethnikai ismereteink csak abból az időből kezdődnek, amikor a keleti szkíthák, vagyis az úgynevezett szkolotok Kr. e. 700 körül megindult mozgalmainak hullámai KözépÁzsiából a mai Dél-Oroszországon át egész Magyarországig hatoltak s feltűnnek nálunk a szkítha jellegű legrégibb vastárgyak; majd a Kr. e. IV. század felé a kelták ún. szkordiszkok, araviszkok, tauriszkok, boiok hódításaival elterjed nálunk is a La Téne névvel nevezett vaskori kultúra.”
Anélkül, hogy a finn-ugor területek felé irányuló rokoni kapcsolatokat és együttérzésünket legkevésbé is szűkíteni akarnánk, csupán megállapítani óhajtjuk mi is ama tényt, mely szerint a ugor-finn, – közelebbről a votják, vogul (5000 lélek) és osztják hatás a magyarban kevésbé faji, mint inkább csak nyelvterületen mutatkozó hatás, miután a hunfajta népek kb. 400 éven át éltek eme népek, illetve néptöredékeik területén, avagy határain, amit igazol a primitív szókészlet is, mely a magyarság ősi nyelvterületén olyan új szókészletként jelentkezik, mely az „eltanult” nyelveket jellemzi különösképpen és egyben azt is igazolja, hogy a magyar nyelv nem a finn-ugorság keretéből alakult a mai magyar nyelvvé.
A nemrég felfedezett, a „Halotti-beszéd”-nél korábbra tehető ősi magyar vers (Mária-sirató) egy két hangzóváltozástól eltekintve, – szókészletében, mondatszerkezetében egyező a mai magyar nyelvvel. A vers néhány sora:
„Szemem könnyel árad,
Én jonhom buval fárad
Világ világa,
Virág virága,
Keserüen kinzatol,
Vasszegekkel veretöl,
Óh nékem, én fiam…”
„Kegyeljetek fiamnak,
Ne legyen kegyelm magamnak,
Avagy halál kinjával,
Anyját édes (ézes) fiával
Egyetemben öljétek.”
Úgyhogy ez az ősi magyar nyelv az Árpádok alatt, de sőt már a honfoglalás idején is a mai magvarral ugyanegy nyelv volt.
Vegyük figyelembe azt a kevés időt, amikor a finn-vogul, stb. szomszédságba települt hunfajta magyar-őselem ebből a szomszédságból, illetve ennek hatásából kibontakozik. Ha finnféle törzsnek vennők a magyarság alaptömegét, amennyiben egységes nyelvanyaga csak későn jut módosító hatásokhoz, így a kazár nyelvterületről hozzájuk csatlakozott rokon kabar nép részéről, igazán nagyon kevés ideje maradt e népnek ahhoz, hogy a feltételezett magyar (finn) alap nyelv a honfoglalás idején már egy olyan módosulást tüntethessen fel, amilyet pl. a vogullal és osztjákkal szemben az ismertetett „Mária-siralom” íratása idején mutatott a megállapodott kiejtéssel és szókészlettel rendelkező ekkori ősi magyar nyelv.
A finn-ugor területről a magyarba átszivárgott szócsoport mellett kb. kétszer annyi az ó-török nyelvből magyarázható szókészlet,
„A magyar nyelvben rejlik a legrégibb emlék, mely az összes ural-altáji nyelvterületen reánk maradt, s a magyar kultúrszók valódi analogiái nem a nyugati, hanem a keleti törökségben találhatók. A török-magyar szókincsnek csaknem kétharmad részét csupán a Csagatáj, Ujgur és Altáji segélyével lehet etymologice fejtegetnünk és megértenünk”, írja Vámbéry.
Fiók Károly, a szanszkrit nyelv professzora, „Árják és ugorok érintkezése” című munkájában viszont a déli-ugor nyelv hatását hangsúlyozza: ,,1. A kozár (kozár-kabar-magyar) nyelv szintén a déli ugor nyelvághoz tartozott, sőt 2. tény, hogy az indoskytha korban még magyarok és kozárok egy és ugyanazon néptörzs kötelékében együtt éltek. Én mind a két tételt jól megfontolva, nyugodtan teszem magamévá és hiszem, hogy ezt sem philologiai, sem historiai úton megdönteni többé nem lehet.”
„Megállapítható az érintkezés ideje is, hogy t. i. az a Rigvéda szereztetését tehát a Kr. e. 2000 évet megelőzte; csak így érthető meg, hogy ugor kifejezések jönnek elő már az árják legrégibb védai dalaiban; csak így érthető meg, hogy a hozzánk átjött kifejezések (víz, tűz, ház, név, tehén stb.) úgy meghonosodtak nyelvünkben, mintha eredetiek volnának. Sőt könnyű megállapítani az őshaza helyét is, ahol ez az érintkezés megtörtént. A Rigvédáról írt dolgozatomban részletesen kimutattam, hogy az ugor-árja őshaza helyének, mely a Jaxartes két partján terült el, megállapításához legbiztosabb adatokat az Avesta (Vendidad. I. Fargard.) nyújtja; mindjárt utána jön az ugoroknak ott máig élő emléke (a Káspi-tó és Jaxartes folyók félreismerhetetlen ugor neveiben); harmadsorban jönnek a Rigvéda bizonyító adatai. Ezek mind azt tanítják, hogy ez volt azon hely, honnan délnek vándoroltak a hindu-, később nyugatnak a persa árják; észak felé sokkal későbben az ugorok, kik ugyan észak gyéren lakott fenyéreinek, legalább egy részében, azelőtt is urai lehettek. A délnek húzódó hindukkal együtt ment nagy ellenségüknek, az ugoroknak roppant tömege is, éppen úgy, mint a magyarok bejövetelénél velők, részben utánok, jött az őket szorító bessenyő raj. Ez ugorok azután, midőn az árják az Industól keletre húzódtak, megtelepedtek Kabul vidékén és a Pendsáb folyamközein. Egész északnyugati India úgy tekinthető; mint ugorok telepedő helye. Hogy az ős ugornyelv meddig maradt e tájon fent, arról, ha nem lehetetlen is, de nagyon nehéz ítélni; kivált azért, mert az indoskytha hódítás éppen ezen tájat érte a ker. időszámítás körüli évszázadokban. Már pedig az indoskythák, kiknek utódai a jätok, bírják ma is a Pendsábot, amint ezt a Pendsáb történetírói Col, Tod, Elphinstone, Cunningham A. és a többiek egyhangúlag állítják, éppen azon nyelveket vitték szerintem oda vissza és tartották fent, bizonyosan sok változással, mai napig, melyek azelőtt is az ős bevándorlók ajkán éltek ősidők óta. Maga a jat (vedában Yätu, Yadu) név, e népfajok máig viselt neve az ugorok nevének (jaht-népek) prákritos alakja, mely az indoskytha érmeken görög és arrian transsciptióban egyaránt előjön.”
„Így azután, e kétszeres telepedés miatt, talált soha nem fog sikerülni megállapítani, hogy a Pendsáb mai lakóinak nyelvében még meglevő ugor elemekből mit kell az ős, mit az indoskytha telepedés számlájára írni.”
„Annyi azonban bizonyos, hogy a védai dalnokok az északnyugati vidékek lakóit acräddha, avrata, avridha, ayajna (hitetlen, istentelen, szentségtelen, nem áldozó) és több ilyen címekkel illetik, mi bizonyít legalább annyit, hogy ezek a népek nem léptek be hamar az árjákat elkülönítő hitélet körébe. Maga Alex. Cunningham, ki az északnyugati indiai tartományok történetével legtöbbet foglalkozott, így osztályozza az ottani nép fajokat: 1. Early Turanians (ezek azon ugorok, kiknek felfogásom szerint - a Rigvéda őrzi emlékét). 2. Arjas, or Brahmanical Hindus. 3. Later Turanians, or Indoscythians, - (Archcological Survey of India II. vol. Simla, 1871.). E beosztásnak, mely pusztán physiognomiai alapon meg a Pendsáb lakóínak szóhagyományán alapszik, helyessége meglepő, ha elgondoljuk, hogy az író Cunninghamnak sem az ugorok védai szerepléséről, s nyomairól, sem az indoskytha érmeken levő, eddig megfejthetetlen szavak ugor voltáról semmi tudomása nem volt.”
„Ezeket így tudva, érthetjük csak meg azon tüneményt, hogy vagy húsz népnév a Rigvédában tiszta ugor jelleget visel és pedig hívebb transcriptióban, mint amilyenben találtuk későbbi klasszikus íróknál ugyanazon neveket.”
Közel időben (1932) Hevesi Vilmos „Finnugor vonatkozások Indiában: című munkájában foglalkozik behatóan ennek a rokonságnak a hangsúlyozásával és igazolásával.
Kérdezhetnők, hogy Kőrősi Csoma Sándornak volt-e vajon idevonatkozóan határozottan körvonalazott véleménye?
Kőrösi Csoma Sándor életírója, Dr. Duka Tivadar szerint „históriai és nyelvészeti problémák magyar szempontból való tanulmányozása végett” indult el ázsiai nagy útjára.
„Nemzetünk eredetének és régibb történeteinek felkeresése és kifejtése végett indultam volt ki hazámból - írja Kőrösi Csoma Sándor egy 1832. április 30-án Kalkuttában kelt, latin nyelven báró Neumann Fülöp, londoni követségi titkárhoz írt levelében, majd:
„Érzem, hogy milyen keveset tehetek a magyarok hazájának felkutatása és meghatározása kőrül, mivel nem nyílik előttem út az Imauson túli Scythiába.”
„Kétségtelenül chinai Tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, – hol a magyar nemzetnek bölcsőjét keresnünk kell.”
„Az én ázsiai utazásom célja: felkeresni a magyarok legelső lakhelyeit, összegyűjteni viselt dolgaiknak történeti emlékeit és megfigyelni azt az analógiát, amely több keleti nyelv és a mi anyanyelvünk között van.”
„Indulok a mi Elejiink legrégibb hazájába, nagy és kis Bukáriába.”
„Nagy gyönyörűséggel tapasztaltam, hogy nyelvünknek igen nagy hasonlósága (analogia ingens) van a török, mongol, tibeti, sanskrit, vagy indiai nyelvekkel.”
„Ha majd a magyar tudósok bővebb ismereteket szereznek a sanskrit irodalomról, csodálkozni fognak, hogy ez a régi nyelv mily nagy rokonságban van az anyanyelvünkkel.”
„A sanskrit és tibeti segítségével több anyagot gyűjthetek össze a magyarok régiségeinek megvilágosításához.”
Kőrösi Csoma Sándor híres Tibeti Szótára bevezető soraiban azt mondja: „Nekem, mint magyarnak a szanszkrit nyelv és irodalom tanulmányozása különösen nagyjelentőségű volt, mert büszkén állapíthatom meg, hogy a szanszkrit semmiféle más nyelvvel nem mutatott oly rokon vonatkozásokat, mint a magyarral. A szanszkrit nyelv és irodalom több más indiai nyelvjárással egyetemben egész sereg tanulmányozási alapot nyújt a magyar nép eredetére, az ősi népszokásokra és a magyar nyelvre is. Amennyire különböznek minden más keleteurópai nép nyelvétől, annyira kimutatható a magyar nyelvvel való rokonsága. Csak néhány példát sorolok fel a rokon vonatkozásokra: a magyar nyelv nem használ prepozíciókat, hanem az eredeti szógyökből, segédszavak nélkül, egyszerű ragok hozzátételével alkotja a cselekvő, szenvedő, óhajtó, feltételes módokat és formálja a szó különböző jelentését ugyanolyan módon, mint a szanszkrit nyelv. És ugyanilyen módon hiányzik mindkét nyelvből a „bírni” segédige, ami a nyugateurópai nyelvek lényegét alkotja. Ez természetesen, mint jó magyar hazafit és mint nyelvészt is rendkívül érdekelt, de ebben a munkámban nem tehettem tanulmány tárgyává.”
Duka Tivadar közlése szerint (Bp. Szemle, 1864) Kőrősi Csoma Sándor a tibeti nyelv után a szanszkrit nyelvet is alaposan elsajátítván, remélte, hogy ha Lhassába eljutand, a könyvtárak tárva fognak előtte állani, melyekből a hunoknak ősi históriáját megtudandja. „Kőrösi Csoma előtt, - úgymond Campbell - ez volt a tudománynak véghatára, valamint ez volt az a vezércsillag is, mely őt gondolatai és fáradalmának fáradhatatlan útain 24 éven át vezette.”
Körösi Csomának Duka Tivadar által kiadott életrajza függelékében, mint Csoma eredeti gyűjtését közli azt a kb. 250 indiai szanszkrit-hindi szót, amelyet a magyarral egyeztethetőnek tartott. Kőrösi Csoma e szavakhoz függesztett jegyzeteiben olvassuk a következő, általa kiemelt, Indiában szereplő, magyarral egyező családneveket, mint: Bala, Buda, Bodala, Barta, Bátya, Bod, Bede, Binde, Vajna, Beder, Vida, Bardócz, Bihar, Hari, Csorja, Sánta, Buja, Székely szavakat.
Szójegyzete végére, amint Duka közli: „Csoma a következő fontos jegyzetet tette ide:
„Az anyagot adtam, a módszerrel rendelkeztek, – s ha úgy tetszik, keressétek a dicsőséget! [4]
Ezen az alapon indulva el, Munkácsy Bernát magyar akadémiai tag kb. 400 szóról mutatja ki, hogy legközelebbi területről az iráni (kaukázusi) és indiai (hindi, szanszkrit) és ó-iráni (avesztai és pehlevi) nyelvterületről egyeztethetők legjobban, – igazolva Mátyás Flórián kezdeményezését és dr. Pongrácz Sándor idevonatkozó kutatásait, s kifejtve Hunter „India és a Hymalája-vidék nem árja nyelvei” című 1868-ban közzétett értékes művében a magyarral egybevetett kb. 188 fogalomnak megfelelő szóegyeztetését.
A húsz nyelven dolgozó néhai Szentkatolnai Bálint Gábor egyetemi professzor a mongol, kabard, tamil nyelvtanok szerkesztője, indiai tanulmányútja eredményeként jelentette meg DravidaTamil-Magyar egyeztető nyelvtanát és szótárát, hozzásegítve egy kővel a majdan csak meginduló, hatalmasnak ígérkező Keleti Collegium megalapozásához.
A fáradtságot nem ismerő dr. Tóth Jenő hatévi indiai tanulmányideje alatt kb. 1300 indiai szót gyűjtött Indiában (műve birtokomban nemes lelkű kiadóra vár), amelyek a magyar nyelv törzsi, családi, földrajzi, lelki-élmény és tárgyi vonatkozású szókészletével mutatnak szoros kapcsolatot. Dr. Tóth Jenő összeállított ebből a szógyűjtésből két kisebb csoportot, bemutatva egyrészt az indiai ugornak a magyar nyelvben szereplő északi vogulosztják-féle ugorral, – a másik csoportban az indiai törökös (skytha-hun) elem bizonyos számú szókészletének a magyaréval való közeli egyezését.
„…A hymalájabeli és indiai ugorok tehát épp úgy, mint az északi ugorok, számtalan apró törzsre oszlanak, de összevéve, számuk 100 milliót tesz ki. Ők képezik tehát a törzs-ugorságot és nem az a kevés számú vogul, osztják, stb., sem a többékevésbé indo-germán hatás alá került finnek és lappok.”
„Tudósok által megállapított tény, hogy ha a testrészek nevei, valamint a számsor két népnél egyező, úgy azok rokonsága több mint valószínű.”
„Ámde, ezenkívül a szókincs nagy része, grammatikai egyezések, ethnographiai és anthropologiai adatok egészítik ki e reánk nézve oly fontos rokonságot, amelynek horderejét vitatni felesleges.”
„Az itt felemlített szavak W. W. Hunter és Hodgson szótárából, továbbá Budenz J. művében valók.”
„Az északi ugorok és a közép ugorok közti rokonságot első sorban a következő adatokkal bizonyíthatom:”
I. Testrészek nevei:
|
Magyar nyelven:
|
Északi ugor nyelveken:
|
Indiai közép és déli ugor nyelveken:
|
||
|
fej
|
lapp
|
paije
|
szunvár
|
pija
|
|
fog
|
osztják
|
pank
|
ábori-miri
|
ipang
|
|
haj
|
votják
|
szi
|
manyak
|
czi
|
|
kéz
|
vogul
|
kat, kät
|
kocs
|
háth, kutt
|
|
láb
|
cseremisz
|
jol
|
tablungnága
|
jahlan
|
|
száj
|
finn
|
szu
|
szunvár
|
szo
|
|
bőr
|
osztják
|
szag
|
tablungnágá
|
szoh
|
|
szív
|
osztják
|
szem
|
tibeti
|
szem
|
|
szőr
|
vogul
|
pun
|
horpa
|
szpu
|
|
test
|
cseremisz
|
mongír
|
ao-nágá
|
mang
|
|
vér
|
votják
|
vir
|
mrú
|
vi, stb.
|
II Számnevek:
|
Magyar nyelven:
|
Északi ugor nyelveken:
|
Indiai közép és déli ugor nyelveken:
|
||
|
egy
|
osztják
|
it, i, ja
|
gyámi
|
i, iku
|
|
egy
|
lapp
|
akta, okta
|
kiránti
|
ektai
|
|
egy
|
cseremisz
|
ikta
|
váling
|
akta
|
|
egy
|
finn
|
jksi
|
pákja
|
jek
|
|
egy
|
vogul
|
ekve
|
kuszvár
|
ek
|
|
kettő
|
osztják
|
kat
|
lepcsa
|
kat
|
|
három
|
vogul
|
korom
|
kuri
|
akor
|
|
négy
|
finn
|
nila
|
tamil
|
nalú
|
|
öt
|
finn
|
vüsi
|
gyámi
|
wú
|
|
hat
|
cseremisz
|
kut
|
gyárung
|
kutok
|
|
hét
|
vogul
|
szál
|
kocs
|
szát
|
|
nyolc
|
osztják
|
nül
|
muni puri
|
ni-pái
|
|
kilenc
|
finn
|
ühdekszen
|
sopka
|
ieszo
|
|
tíz
|
zürjén
|
dasz
|
pákja
|
dasz, stb.
|
III. Családi fogalmak:
|
Magyar nyelven:
|
Északi ugor nyelveken:
|
Indiai közép és déli ugor nyelveken:
|
||
|
anya
|
votják
|
anaj
|
malabár
|
annei
|
|
anya
|
vogul
|
anga
|
kol
|
enga
|
|
ipa
|
vogul
|
up
|
vaju
|
upa, stb.
|
IV. Egyéb fogalmak:
|
Magyar nyelven:
|
Északi ugor nyelveken:
|
Indiai közép és déli ugor nyelveken:
|
||
|
fa
|
lapp
|
muora
|
badaga
|
mora
|
|
falu
|
észt
|
küla
|
munípuri
|
khul
|
|
folyó
|
zürjén
|
ju
|
kháling
|
jo
|
|
ház
|
cseremisz
|
kuda
|
sontáli
|
kudia
|
|
holló
|
osztják
|
khulakh
|
szerpa
|
kalak
|
|
meny
|
mordvin
|
menil
|
jerukula
|
menu
|
|
levél
|
mordvin
|
lopa
|
csingtángya
|
laphová
|
|
só
|
vogul
|
csah
|
magar
|
csa
|
|
szarv
|
finn
|
szarve
|
rodon
|
szarva
|
|
szó
|
finn
|
szana
|
csin
|
aszan
|
|
tehén
|
zürjén
|
mősz
|
pahri
|
moszá
|
|
toll
|
mordvin
|
tolga
|
naikude
|
tolka
|
|
viz
|
zürjén
|
va
|
rodong
|
va
|
|
kemény
|
mordvin
|
kemä
|
angáminágá
|
kemethi
|
|
kicsiny
|
vogul
|
man(g)
|
annámi
|
man(g)
|
|
meleg
|
vogul
|
ren
|
ahom
|
ran
|
|
enni
|
mordvin
|
szeve
|
szerpa
|
sze
|
|
jönni
|
votják
|
va
|
kámi
|
va
|
|
lenni
|
cseremisz
|
li
|
ao-nágá
|
li
|
|
nyelni
|
zürjén
|
nil
|
dhimál
|
nili
|
|
tudni
|
finn
|
tiete
|
báhingya
|
teuti
|
|
menni
|
osztják
|
men
|
laosz
|
men
|
|
meghalni
|
finn
|
kuole
|
tamil
|
kollu
|
|
ülni
|
osztják
|
umsz
|
tabl.-nágá
|
umcsi
|
|
messze
|
lapp
|
mecse
|
rodong
|
misze
|
|
ez
|
lapp
|
ta
|
thocsu
|
ta
|
|
ki
|
finn
|
ke
|
kuszvár
|
ke
|
|
mi, micsoda
|
cseremisz
|
ma
|
bodó
|
ma
|
|
hol
|
zürjén
|
kön
|
nágá
|
kong
|
|
itt
|
votják
|
tatin
|
nevár
|
thating
|
|
szaladni
|
lapp
|
varre
|
malajálma
|
varu
|
|
fonni
|
mordvin
|
pona
|
báhingya
|
pánna
|
|
savanyú
|
osztják
|
summim
|
áhom
|
szum
|
|
pici
|
votják
|
picsi
|
rodong
|
picshe
|
|
tűz
|
osztják
|
tút
|
tuluva
|
tu
|
|
keserű
|
cseremisz
|
kacsa
|
magar
|
khácso
|
|
fehér
|
lapp
|
pejok
|
tocsu
|
pjok
|
|
kutya
|
votják
|
kucsa
|
bráhui
|
kucsak
|
|
szép
|
lapp
|
csabba
|
manipuri
|
aphudsaba, stb.
|
„A szóegyezésen kívül grammatikai és más, az összehasonlító nyelvészet körébe vágó adatok várnak a lelkes magyar kutatóra, akinek munkáját nagyban elő fogja segíteni az angol tudósok által megírt, ide tartozó könyvek hosszú sora.”
„Végeredményben mindez Körösi Csoma Sándornak ad igazat, akit csak újabban is ábrándozónak neveztek, s akinek egész életét úgy tekintették, mint a hazaszeretet forró érzésének áldozatát. Mi meg vagyunk győződve, hogy az ő sírja még Mekkája lesz a jobban értesült magyaroknak, a fehér-hunok késő unokáinak ...” (Dr. Tóth Jenő gyűjtése)
„Történelmileg szerepelt nemzetség-, törzs- és vezérneveink hasonmását feltalálhatjuk Indiában is. Megvan pl. az avara, hun, bulgar, kabarcsa, tugár, alán, kun, kumán, magar, meger, madsar, mazar, donth elnevezés. A magyar hét törzsnév ilyen összetétellel s formában fordul elő:
Nek-bakta, Zarmat, Jenu,
Magar, Tarian, Kari,
Kurti-koti, Jeno, Kazi.
Kurtuola,
Őstörténelmi nevű vezéreink közül megtaláljuk ott:
Atilla, Tárkán, Koppan.
Buda, Reva, Vathur.
Csaba, Bultsu, Sarolta,
Bela, Saltan. Vatai,
Ugoke, Takson, Bojta,
Zoard, Borsu, Kulpahar,
Kunt, Keve, Tomai,
Lehe, Tar, Kaducsa.
Balamgar, Ete, Zemira.
Saned, Salga, (Szemere)
Kádár, Vágó,
nevűeket. A 108 nemzetség közül pl. ott van:
Kalan, Bám, Bori,
Aga, Magócs, Bár,
Aba, Acsa,
stb. nemzetségnév.
A mythológiai gyökerekre vezetendők vissza a következő nevek:
Guta-oli Mano,
Tindur, Sárkán.
Régi méltóságneveket jeleznek:
Bán, Kádár, Golási,
Karki, Julai, Gila,
Csákán, Kaga,
Régi beolvadt törzsneveinkkel azonosak az észak indiai hunzáknál előforduló: jászkun, rono, jász osztályok. A Bhát, Lon, Dar törzsnevek. A hunzákon kívül előfordul a balóc, sángó, kun, faludi és tahó törzs és nevezet.
A hunzáknál otthonosak a következő férfinevek:
Holló, Tas, Bultse,
Soya, Tor, Bóti,
Darvas, Mirák, Szahan,
Szakár, Szekoro. Dalosa,
Zamiro, Birgósi, Abadi,
Vagy a következő falunevek:
Tsorban, Tolti,
Aptsai, Hun-lós.
Irsa,
Folyónevek:
Botoga, Sayók, Baltit.
Hegynevek.
Tsok, Derentsi, Madsarnáth.
Ős-szereplésű családneveink is megvannak:
Szicsuán, Vai, Gillany,
Andrási, Almási, Karoli,
Csáki, Telek, Barkót
Cziráki, Szapári, Zemira, stb.
Tipikusan magyar családnevek:
Aka, Badini, Náda,
Ari, Basai, Nestra,
Baki, Cakó, Ragála,
Bardó, Csicsó, Réti,
Bátori, Csák, Shipek,
Bokora, Daruvári, Soós,
Bató, Damó, Szágoni,
Buthi, Danki, Sandour,
Babar, Garai, Sohána,
Bali, Galsi, Seréndi,
Bihari, Gál, Sebok,
Bakai, Gida, Tar,
Bakó, Hajni, Tihi,
Barta, Hoitsi Timárne,
Bánó, Jákó, Torba,
Bodna, Kada, Tolth,
Benda, Kolthe, Tóthválkó,
Barna, Kandra, Varga,
Baróti, Karádi, Vasadi
Bodor, Kuti, Váradi,
Bár, Mádi, Makai, Várdai, stb.
Ma is létező helység-, hegy- és vízneveik:
Ajnás, Gács, Tiharah,
Arvulás, Hunvár, Várked,
Almátsipeta, Hargitacsur, Ráhó,
Budapur, Kóka, Surán,
Borsod, Kupasi, Murandbas,
Barana, Káta, Mohi,
Bicski, Kunvár, Maklári,
Balota, Sidó, Mándi,
Egra, Szalavár, Nárai,
Torna.
A Nemzeti Újság 1939. július 25-én megjelent száma közli igazolásunkra a következő sorokat:
„Elkészült az Atlantis első pontos térképe!”
Cuba szigetéről érkezik az a hír, hogy három otthonából kegyetlenül kiüldözött szerzetes, név szerint: P. Szervilius Capo, P. Thomes Irén és P. Gomez – mindhárman ismert tudósok -sokévi fáradhatatlan kutatás eredményeként kétségtelenül megállapították, hogy Atlantis, a legendás világrész, melyet annak idején túléltsége miatt vagy talán egyéb okokból is halálra ítélt a világ fölött rendelkező isteni Kéz, valóban volt és létezett.
Ma is igazolt tény, – és ezt Capoék is aláírják, hogy a Földközi-tenger mellékén lakó népek, valamint az amerikai indiánusok nyelvében nagyon sok az azonos szó. A régi görög és az amazonmelléki virrapo-indiánusok nyelve között igen feltűnő a hasonlatosság. A görög történelem mítoszai az amerikai inkák hagyományában is előfordulnak. Mindezt csak azzal lehet magyarázni, hogy Atlantis egykor hidat alkotott az afrikai és délamerikai szárazföldek között. Megdöbbentő például a hasonlóság a sakkarai piramis egyiptomi romjainak és a mexikói teckalli-templomok külseje és építészeti módja közt.
A mexikói szerzetesek azonban sok más-egyebet is kikutattak. Szerintük, ha összehasonlítjuk a Tigris és Eufrát völgyei őslakosságának naptárát az egyiptomiakéval, arra a megállapításra döbbenünk, hogy a kettő teljesen egyezik! A két naptár egyformán a Krisztus előtti 11542-ik esztendővel veszi kezdetét. Gomez ezzel kapcsolatban a perui tihuanakui templom papjainak asztronomiai utalásaiból kiszámította, hogy ezt a templomot Kr. e. 11.600-ban építették. Ezt az évszámot megelőző évtizedekben valami igen nagy dolognak kellett történnie, mert a talált följegyzések szerint a templom egy hatalmas katasztrófából menekültek hálájából épült. Valószínű tehát, hogy ezekben az évtizedekben pusztult el Atlantis, a megmaradottak hálából, új időszámítást kezdtek és ösztönszerűen templomokat emeltek annak tiszteletére, akinek földöntúli erejében hittek.”
Tehát, amit könyvünk bevezető soraiban, az indiai puránák alapján már kinyomtattunk, egy nyomába érkezett híradás szóról-szóra igazolta is már.
Hegynevek:
Jákó-hegy, Mátra, Lapos,
Bik, Bakal, Bokoras.
Folyók:
Habokha, Sayók, Maros,
Herna, Sil, stb.
Roppant jellemző rádzsput törzsneveket találunk pl.:
Jeno, Kari, Kasi
A hunzáknál érdekesen hangzanak a következő nevek a méltóságok jelzésére:
Kardár, Járfa, Barró.
Találunk földmíves osztályokat ilyen névvel:
Dekán, Kappás, Komó.
A bahóri maharadzsákat pál-oknak hívják (fejedelmeknek), ezek névsorában ott van:
Than pál, Bogh pál, Sidás pál,
Sóds pál Adsay pál,
A Rima völgyén, a szécsuáni völgyön befelé, Indiában ott vannak a következő nevek, Gomba, Geku, Simongi, Dibon, beljebb a Tiszta-völgye, a Duna-völgye és a Kas-törzs által hívott hegység a mangashang (a Hymalaya).
Végre különös figyelmünket hívja fel az is, hogy az „Etnográfiá”-ban Nagy Géza által kimutatott ősi leánynevek javarésze él még Észak-Indiában. Ilyenek:
Csilla, Biri, Csala,
Piró, Csobilla, Keli,
Rézi, Bosa, Rozila, stb.
Ezek a megdöbbentően nagyszámú ősmagyar nevek megérdemlik a jogos érdeklődést, figyelmet.” (Dr. Tóth Jenő gyűjtése.)
Mindezeket jól megfontolva, nincs jogunk többé elhárítani magunktól ennek a területnek a feltárását csak azért, mert a kutatóra a könnyebben áttekinthető finn-ugor terület feltárásánál sokkalta súlyosabb feladatokat ró. Megfontolt komolysággal ismételgessük Kőrösi Csoma Sándor súlyos értelmű mondását: Az anyagot adtam, a módszerrel rendelkeztek, – s ha úgy tetszik, keressétek a dicsőséget! [5]
[1] . Az Encyclopaedia Britannica (1929. XII. p. 187.) a rádzsputokkal kapcsolatban a következőket állapítja meg:
„A hun hódítás Indiában a fehér-hunok központi hatalmának a törökök által az Oxusnál történt elbuktatásával omlott össze (Kr. u. 565). Az ephthalita (fehér-hun) hódítás új és állandó elemmel növelte az indiai népességet. A központi hatalom bukása után a szétszóródott hun települők, miként annyian ő előttük, gyorsan hinduizálódtak és ők lettek valószínűleg a leghíresebb rádzsput törzsek néhányának őse.”
[2] . Abban a helyzetben temették, ahogy született. (Zajti)
[3] . A The lmperial Gazetteer of India (Hunter), 1885. Hunza címszavánál azt olvassuk: The castle is the tribal one of Yeshkun.
[4] . „Materiam dedi formm habetis, quaerite gloriam si placet!”
[5] . Tíz év előtti indiai tanulmányutam idején (1928-1929) a magyarság nagy jóakarói, a hajdani tűztisztelő parszik maradékai, jelenleg India pénzfejedelmei megajánlták (indiai lapokban is publikálva (The Indian Daily Mail, Dec, 19. 1928 stb.)) hozzásegítéssel egy Collegium Hungaricum létesítését Bombayban, amire vonatkozólag konzuli jegyzőkönyvet is hoztam magammal Indiából, de az illetékes minisztérium az indiai Collegium Hungaricumra vonatkozó előterjesztést „nem tudta magáévá tenni, mert ennek a gondolatnak ez idő szerint nálunk nincsenek meg a szükséges előfeltételei,” A vonatkozó jegyzőkönyv-másolat – amelyet, mint jegyző Gombócz Zoltán professzor jegyzett - (l929. XI. 4.) a következő indokolást adja: „E terv meg valósításának a mi részünkről minden tudományos előfeltétele hiányzik. Magyarország az egyetlen művelt ország, amelynek egyik egyetemén sincs indogermán tanszék, illetőleg az egyetlen, ami van, évek óta nincs betöltve, s ahol ennélfogva az ind és iráni hovatovább kihalásra vannak ítélve. Ilyen körülmények között egy bombayi Collegium felállítása tartalomnélküli ködös utópia. Mindenesetre kívánatos volna, hogy időnként, egy-egy módszeresen képzett indogermanista eljuthasson Indiába; két évvel ezelőtt M. Tippert (a calcuttai nagy-könyvtár igazgatója) itt időzése alkalmával egy, Berzeviczy Albert elnöklete alatt összegyűlt értekezlet javaslatba is hozta X.X. szegedi egyetemi magántanárt, a kiváló szanszkritológust, de a szép terv, amelyet angol részről is melegen pártfogoltak, fedezet hiányában meghiúsult.”
Dr. Aradi Éva
Zajti Ferenc hagyatéka
Zajti Ferencet mesteremnek tekintem. Példaképem Kőrösi Csoma Sándor, a magyar Kelet-kutatás megalapítója, aki mind tudósnak, mind székely-magyarnak és általában embernek kiváló volt és máig utolérhetetlen. De részeredményeket sok kutató elért az őshaza-kutatásban és az orientalisztikában. Ezek közül a tudósok közül kiemelkedik Zajti Ferenc, aki először irányította a figyelmet a magyarság indiai-iráni kapcsolataira. Híres könyvében, a „Magyar évezredek”-ben részletesen ír az indoszkítákról, a kusánokról és a heftalitákról, azaz a fehér hunokról. Bemutatja ezeknek a népeknek a történelmét, kapcsolatait és hasonlóságaikat a magyarok őseivel és mindezt figyelemreméltó rajzaival, fényképekkel, térképekkel illusztrálja. Kutatásait több tanulmánykötetben is közölte, ezek között az egyik legjelentősebb „A hun-magyar őstörténelem” rövid, de olvasmányos, a nagyközönség számára is érthető ismeretterjesztő könyv. [1] Kutatásait itthoni munkássága után Indiában töltött kétévi tanulmányai egészítették ki. Utazása előtt levelezett a rádzsasztáni tartomány: Mevár fővárosában, Udaypurban élő maharánával, – ez a cím minden rádzsasztáni maharádzsa vallási vezetőjét illeti meg – Fateh Szingh-gel (1884-1930), akivel a múlt század húszas éveiben találkozott, s aki elismeréssel adózott hazánkfia kutatásainak. Így ír erről Zajti Ferenc: „Udaipur nagy-fejedelme a szerzőnek is kijelentette, magát a nagy skythaságból eredezteti, így a fejedelem és népe a skythaság magvából származó magyarsággal ugyanazon fajtához tartozó.” [2]
Udaypur maharánái valóban a nagy fehér hun uralkodó: Mihiragula dinasztiájából eredeztetik magukat, ezért a fejedelem igazi nevéből, a Gula utótagból mai napig Gulot (másképpen Guhilot) házhoz tartoznak. Ezt megerősítette 2003-as rádzsasztáni utazásom alkalmával Mahendra Szingh of Mewár, Udaypur és az egész tartomány mostani uralkodója. Vele azóta is levelezek, nagyjából ugyanolyan korú, mint én és jó barátok lettünk. Tavalyi születésnapjáról a következő képet küldte (a nyilakkal, íjakkal felszerelt turbános férfiak a bhillek, akikről Zajti is írt, ők őslakosok, s a Gulot hát ősi szövetségesei, akiknek vezére a mindenkori maharánával vérszerződést köt):
Zajti Ferenc ugyanazokat a népeket, törzseket kutatta, mint hetven évvel később én. Őszintén bevallom, híres könyvét: a ”Magyar évezredek” címűt első könyvem után olvastam csak, így nem érhet az a vád, hogy másoltam kutatásait. Ellenkezőleg, megnyugtatott, hogy ugyanazokat a hasonlóságokat találta, mint amelyeket én is. A módszerünk annyiban különbözött, hogy míg ő egy vaskos kötetben tárgyalta az összes indiai szkíta, vagy szkíta-utód népeket, addig én három részre bontottam és alapos kutatással kutattam a fehér hunokat, kusánokat és indo-szkítákat. Így három kisebb könyv keletkezett. De a lényeg ugyanaz. Talán az eltelt – most már több mint hetven évben – több információhoz jutottam, hiszen India függetlenné válása (1947) után megindultak a kiterjedt régészeti ásatások, az indiai tudósok több jelentős történelmi, régészeti, nyelvészeti könyvet írtak, s így kiegészíthettem Zajti Ferenc ismereteit.
Így én is bejártam Rádzsasztán, Gudzsarát híres emlékhelyeit, múzeumait és természetesen a delhii levéltárban és a Nemzeti Múzeumban kutathattam, fényképezhettem a tárgyi emlékeket az ősi rádzsput, gurdzsár művészet alkotásait és találkozhattam egy hun falu lakóival is, akik magukat ma is hunnak tartják (Kemri, 2003). De Rádzsasztánban több ilyen falu van, nevükben is őrzik eredetüket: Hunaganva (Hunfalu), Hunavászi (Hunlakosú) és Huna Dzsunmu (Hunok ékessége).
Zajti Ferenc jó barátságot ápolt az egyik legjelentősebb indiai tudóssal: Dr. J. J. Modival. Modi párszi – perzsa származású – bombayi kutató volt (1854-1933), aki hetven könyvet és tanulmányt jelentetett meg, elsősorban saját párszi népének történetéről és vallásáról, az ismert zoroaszteri hitről. Ennek a vallásnak részletes kutatását végezte el, a rítusokat, Zarathusthra életét, tanait mutatta be. Azonban amikor az ókori országot, Baktriát kutatta, forrásaiban találkozott a fehér hunok leírásával, érdeklődése ezek kutatására irányult. 1916-ban publikálta a Bombayi Királyi Ázsiai Társaság folyóiratában (rövidítése: J.B.B.R.A.) tanulmányát: „A húnokról, akik meghódították Indiát, Mi volt a húnok vallása?”, Zajti Ferenc fordította és jelentette meg, 1926-ban, Budapesten. [3]
A tanulmányt olvasta Zajti, s ekkor levelet írt Modinak, tudományos kapcsolatuk és barátságuk így kezdődött. Végül Zajti javaslatára 1925-ben – amikor Modi európai útra indult – Magyarországra is meghívták a híres indiai tudóst. A következőképpen írt erről a látogatásról Zajti:
„A magyarság életében ünnepnappá emelkedett az a nap, amikor Horthy Miklós meghívására, 1925-ben hazánkba érkezett a világhírű hindu tudós, Dr. J. J. Modi, aki óriási tömeg jelenlétében tolmácsolta India üdvözletét, majd előadást tartott „A régi magyarok nagyságáról, viselt dolgairól, faji őserejéről” címmel. Ebből az előadásból emeltük ki azt a részt, amellyel leghatalmasabb királyunkat, Atilla nagykirályunkat, „az Isten Ostorát” kívánom bemutatni és jellemezni.” Ezután következik az ismert „Áldottak legyetek magyarok, Atilla népének egyetlen örökösei” kezdetű Modi beszéd.
A „Magyar évezredek”-ben is megemlékezik erről a látogatásról: „amikor igen tiszteletreméltó vendégünket, az indiai parszik nagynevű tudósát, Jivanji Modi professzort szerencsénk lehetett Akadémiánk falai között üdvözölhetni (1925 aug.) – egyúttal hálánkat fejezzük ki iránta, a magyarság keletre szakadt ősi testvérnépe képviselőjének, aki szomorúságunk napjaiban meglátogatott bennünket, és „napkelet új bölcseként” odahelyezte kincseit az újjászületendő magyarság bölcsője elé, mint népe ajándékát és pedig a parszi ős-vallásnak és az indiai ős-történelemnek az ősi skytha-hun-magyarokéval való azonosságnak a tudatát. Modi professzor a magyarságnak ahhoz a régi és erősebb eleméhez szólt, akikben ma is tántoríthatatlanul él az a tudat, amit „hun-magyar-azonosság”-i tudatnak nevezünk. Ő ugyanis ezen az alapon áll, ennek tudja és tartja a magyart, - az ősi Hunok Európába szakadt ivadékának”. [4] Majd a következő megjegyzést fűzi ehhez a gondolathoz Zajti: „Éppen ezért a nép érzületének felzúdulása követte mindig azokat a tudományos keretben nyújtott okoskodásokat, amelyek révén a magyar nép gondolatvilágát akarták megfosztani eme legértékesebb kincsétől.” [5]
A Modival való barátság gyümölcsöző volt mindkettőjük számára. Érdekes, hogy Modi 1925-ös utazásának a magyarországit megelőző állomásán, Azerbajdzsán fővárosába, Bakuba is látogatott. Útikönyvében, mely anyanyelvén gudzsaráti nyelven jelent meg, – s csak az azerbajdzsáni részt fordította le egy ottani tudós angolra – a következőket írta: „Nagy kíváncsisággal érkeztem Bakuba, hiszen ott egy párszi közösség élt, ezek társasága hívott meg. Elsősorban az ottani Tűz-templomot akartam meglátogatni és a társaság tagjainak a zoroaszteri vallásról kívántam előadást tartani. A repülőtéren szeretettel fogadtak és az Azerbajdzsáni Kutatói Társaság négy vezetőségi tagja szállodámba vitt, majd onnan átkísértek a Társaság épületébe. Itt megbeszélést tartottunk a programomról, melyben szerepelt a bakui Tűztemplom meglátogatása. Meglepetésemre az este tartandó, párszikról szóló előadásom nem annyira érdekelte őket, hanem kifejezetten a hunok történelméről érdeklődtek, tudták, hogy azokkal is foglalkozom. Nemrég kapcsolatba kerültek a hunok egy csoportjával. Visszatérve a hotelbe, megmutattam nekik tanulmányomat, melynek a „Hunok korai története” a címe (ezt fordította le Zajti, saját megjegyzésem). A Társaság egyik vezetője kezébe vette a könyvet és megjegyezte: ’Ez a téma nagyon fontos nekünk.’ Megígértem, hogy erről is beszélek előadásomban és egy példányt küldök a tanulmányról, mikor visszatérek Bombayba.” [6]
Modinak még egy tanulmánya jelent meg a hunokkal kapcsolatban, ennek címe: „Toramána hun király iráni eredetű neve”, ez egy konferencián hangzott el Bombayban, 1932-ben, de később megjelent a már említett tudományos folyóiratban. [7]
A fentiek ismeretében nagy érdeklődéssel készültem ezév januári (2011) indiai utamra, melynek első állomása Bombay (mai nevén Mumbaí) volt. Megérkezésem után felkerestem a Káma Keletkutató Intézetet, ennek könyvtárát Modi hozta létre és a könyvtár is J. J. Modi Library-ként szerepel. A katalógusban megtaláltam a fentebb említett és a hunokkal foglalkozó tanulmányait, s megállapítottam, hogy ezek Zajti Ferenc fordításában magyarul is megjelentek. A könyvtár bejáratánál Modi színes képe látható, erről a kedves könyvtárosnő készített számomra egy fényképet.
Miután áttanulmányoztam Modi hunokról szóló írásait, a könyvtárosnő kivett az üvegajtós vitrinből egy fehér selyembe csomagolt, féltve őrzött csomagot. A selyem csomagban két, kb. félméteres bükkfa bot került elő, melynek minden oldalára rovásírásos szöveg volt vésve. Sajnos nem engedték lefényképezni, de nem is nagyon látszott volna, mivel a vésetek nem voltak mélyek. Szégyen, de nem tudom olvasni a rovásírást, illetve a ligatúrákat nem, a különálló betűket ismerem. Nagyon hiányzott Friedrich Klára és az ő nagy tudása. Az indiaiak nagyon kíváncsiak voltak, milyen írás ez. Azt hitték, a magyarok még mindig ezen írnak. Bárcsak így lenne! Kisebb előadást tartottam rovásírásunkról és arról, hogyan irtották azt a XI. században a beözönlő idegenek. Szerencsémre a selyemcsomagban volt egy nyomtatott magyar szöveg, Zajti Ferenc írása, nyilván ez szerepelt a két faboton is. A szép botokat egész biztosan Zajti készíttette 1925-ben Modi részére, s azt ő hazahozva Bombayba, elhelyezte a könyvtár üveges szekrényébe. Az indiaiak kérték, fordítsam le a magyar szöveget, amit örömmel megtettem. A szöveg a következő volt: „A magyarok vallása egyszerű, tűz-istenségük jelképe messze Ázsiába ér el. Őseik alkották a baktriai és a pártus birodalmakat, megtalálhatjuk őket Közép- és Dél-Ázsiában, a régi Irán és Turán területén, az ősi nyugat-ázsiai nép és mítosz fészkében. De a baktriai pártus dinasztiákon túl az Indusnál is birodalmat alkottak. Cosmas Indicopleustes már Nyugat Indiát a fehér hunok országának írja, és azt a Pandzsábon is túlinak tartja. Mindezek által ismét árja és hindu elemekkel kerültünk szoros kapcsolatba.” (Ipolyi Arnold: „Magyar mythologia”, Zajti Ferenc kiadásában, 1929, Budapest). Zajti még közölte a magyar rovásírás betűit és azt a magyar-etruszk rovásírás ábécéjével hozta kapcsolatba.
A székely és az etruszk írással is azonosítható ó-török, illetve szkíta betűk krónikáink szerint a hunok írásának is neveztetnek. A. Wylie (Journal of the Royal Asiatic Society) [8] angol kutató közli erre vonatkozóan: ’Dizabul kagán szkíta betűs levelének keletkezése előtt Kr.u. 518-ban Szüng-jün nevű kínai utazó meglátogatta a Góbi sivatagtól nyugatra lakó népeket, akikre vonatkozóan azt állítja, hogy ’volt a török-hun népnek írása, ugyanolyan, mint a Kína északi részén lakott tatároké’.”
Bombayi kutatásaim végeztével India legnyugatibb tartományába utaztam, Gudzsarát tartomány észak-nyugati csücskébe, a mi Dunántúlunkkal azonos területű Kács félszigetre (angolosan Kutch). Itt nem járt annak idején Zajti, nem tudta, hogy itt egy Toramána által építtetett hun vár romjai és sok, a hunok utódai, a rádzsputok által létrehozott, szép síremlék található. De a Kács fővárosában, Bhudzsban lévő egyik múzeumban található az indoszkíták egyik legrégebbi emlékoszlopa, töredékesen, a híres andaui kőoszlop. A feliratok a közel kétezer évvel ezelőtti úgynevezett bráhmi írással készültek, prákrit nyelven. Az indoszkíták Nyugati Ksatrapák-nak nevezett, s India nyugati részén uralkodott dinasztiája emelte a kőoszlopot. Ezzel az úttal is adóztam Zajti Ferenc emlékének és az ő általa megkezdett – őseinket Indiával összekötő kutatás – hagyatékának.
[1] Zajti Ferenc: „A Hun-magyar őstörténelem”, a szerző kiadása, 1928, Budapest
[2] Zajti Ferenc: „Magyar évezredek”, Budapest, 1939, reprint kiadás, 1995. Bp. , 182. old.
[3] A tanulmány eredeti címe: „Early History of the Huns and their inwards in India and Persia”, in J. B. B. R. A., 1916, Bombay, Zajti fordítása: reprint kiadásban 2003-ban.
[4] Zajti Ferenc: Magyar évezredek, 271-272 old.
[5] Idézett mű, 273. old.
[6] My Travels Outside Bombay (eredeti gudzsaráti cím: Maari Mumbai Bahar ni Sahel”), tr. by Soli Dastur, 2004. 266. old. (az eredeti 1926, Bombay, publ. by the Cama Oriental Institute)
[7] Modi: „The Iranian Name of the Hunnic King Toramana”, Oriental Conference Paper, Printing Press, Bombay, 1932, pp. 205-227.
[8] A Bombayi Királyi Társaság folyóirata
Pápai Szabó György
Zajti Ferenc élete és munkássága
festőművész, könyvtáros, utazó, magyarság- és keletkutató
Újfehértó, 1886. március 5. – Budapest, 1961. június 29.
Zajti Ferenc édesapja az újfehértói Szunyogh-birtok ispánja volt. A református család tehetséges gyermeke Iglón, majd a Debreceni Református Kollégiumban és Budapesten végezte iskoláit.
Zajti Ferenc nevét újra meg kell ismertetni a magyar olvasóval, s minden magyarságtudománnyal foglalkozó fiatallal. Neve és alapművei hiányoznak a magyar egyetemek történelemkarainak magyar őstörténettel foglalkozó irodalomjegyzékeiből. Munkásságát tudatosan kitörölték a nemzet tudatából, hisz életműve ékes cáfolata a mindmáig egyeduralkodó, s az MTA által bebetonozott, úgynevezett finnugor származáselméletnek. A hivatalos magyar tudománypolitika álláspontja szerint nem lehet létjogosultsága semmiféle ettől eltérő álláspontnak. Zajti Ferenc a magyar nép őstörténetét az ázsiai népektől eredeztette, a Kárpát-medence magyarságát a szkíta-hun-avar népből származtatta.
A finnugrista-moszkovita hivatalosok részéről szokás őt egyszerűen „ledilettánsozni”, „amatőr kutatónak” minősíteni, holott tudása sokszorosa volt azokéhoz képest, akik ezt vele teszik: valójában kora egyik legkiválóbban képzett, nagy művészi tudással és érzékenységgel megáldott, nemzeti elkötelezettségű kutatója, több keleti nyelvet jól ismerő orientalistája volt, aki a modern világnyelveket is remekül beszélte.
A fiatal Zajti Ferenc a Debreceni Református Gimnázium elvégzése után Hollósy Simon müncheni festőiskolájában tanult. Visszatérve Magyarországra Kubinyi Sándornál és Bosznay Istvánnál tanult hat évig. Szép tájképei posztimpresszionista stílusúak, s ma is szemet gyönyörködtetőek.
Mint festőművésznek kiállítása volt Magyarországon kívül Törökországban is. 1905-ben kezdett magyar őstörténettel, a szkíta-magyar rokonsággal foglalkozni. 1907-től a Budapesti Városháza tisztviselője. 1907-ben Pestújhelyen telepedett le, s festőként 1909-ben mutatkozott be. Az 1910-es években jó kapcsolatot tart fenn Csontváry Kosztka Tivadarral, aki őt nevezi meg egyik utódjának, munkássága folytatójának. Csontváry maga is sokat foglalkozott Atilla hun királlyal, a magyarság szkíta-hun eredetével. Zajti tudományos céljai érdekében beiratkozott a debreceni református theologiára (a debreceni egyetem Református Hittudományi Karára), amit az első világháború évei alatt el is végzett, ahol összehasonlító vallástörténetet és keleti nyelveket tanult. 1917-től (1921-től kinevezett egyetemi tanárként) Debrecenben (az egyetem Református Hittudományi Karán) tanít vallástörténetet, de sumerológiát és asszirológiát is kora talán egyik legjelentősebb, nemzetközileg is ismert vallástörténésze, sumerológusa, dr. Varga Zsigmond, akinek munkásságával Zajti bizonyosan megismerkedett. A Magyarságtudományi Füzetek sorozatában neki is, s megkerülhetetlen, monumentális életművének is külön kötetet szentelünk.
Zajti a háború alatt menhelyeket létesített a fővárosban, ahol előadásokat tartott főként vallástörténeti témákból. Az előadások szélesebb körű terjesztésére alapította meg a Népszerű Teológiai Tanfolyam című sorozatot és újságot. Ezekben az időkben tanulta meg az európai nyelveket és a latint, de a keleti nyelvek nagy részét is, hogy a kutatásai során talált forrásmunkákat eredetiben tanulmányozhassa.
Bár a festészet egész életén át végigkísérte, meghatározó feladatának a magyarság eredetének kutatását tartotta.
1918-ban megjelent az Ősmagyarok hitvilága című munkája, egy évre rá pedig a monoteista vallásalapító Zarathusztra Zend-Avesztájának legrégibb részét, a fohászokat adta ki saját fordításában, melyhez 70 képből álló sorozatot készített. Az 1920-as években megházasodik, gyermekei születnek. 1921-ben Jézus-könyvéhez („Jézus gyermekkora”) 40 képből álló rajzsorozatot készített. Rothermere lorddal együtt egyike volt a „Justice for Hungary” (»Igazságot Magyarországnak«), a trianoni békeszerződést revizionálni szándékozó akciónak.
1928-ban saját kiadásában jelentette meg Ipolyi Arnold Magyar mythologiáját. Az eredetileg 1854-ben kiadott mű elsőként tett kísérletet a magyar ősvallás rekonstruálására. Ipolyi fő művének alapgondolata az, hogy az etimológia, de mindenekelőtt a folklór (szólások, rigmusok, népszokások) alapján lehetséges rekonstruálni az ősmagyarság feledésbe merült hitvilágát. Ipolyi munkája tudományos szempontból még ma is megkerülhetetlen.
Zajti 1925-ben elindította az Aveszta Könyvtár sorozatot, melyben többek között Stein Aurél, Goldziher Ignác, gr. Kuun Géza és Jivanji Jamshedji Modi párszi professzor tanulmányai is megjelentek.
Zajti 1925-ben meghívta Magyarországra Jivanji Jamshedji Modit, a bombayi egyetem professzorát, hun-szakértőt, aki az Akadémián tartott előadást Horthy kormányzó és 1600 főnyi hallgatóság előtt. Az indiai tudóst a Kormányzó a Magyar Érdemkereszttel tüntette ki. Dr. J. J. Modi professzor Zajti által lefordított és 1926-ban kiadott tanulmányának címe: „A húnokról, akik meghódították Indiát. Mi volt a húnok vallása? Gyakorlatilag a füzet az akadémiai előadás szerkesztett változata.
Rigó Krisztina írásában, részben Zajti leírása alapján – e könyvvel kapcsolatosan – részletesen ismerteti az ún. „turánizmus”, az erőteljesen kibontakozó turáni mozgalom lényegét: A Modi-kötet előszavát dr. József Ferenc főherceg írta. A főherceg a magyar turanizmust az itáliai reneszánszhoz hasonlította az előszavában, mely segít a keleti testvérnépek megismerésében és a magyar nemzeti erők újjáéledésében. A múlt századi turanizmust ma is a 19. század nemzeti illúziói egyik elkésett kiadásának tartja a hivatalos történettudomány. A turáni elmélet Max Müller nyelvésznek köszönhető, aki 1861-ben turáni néven foglalta össze Európának és Ázsiának minden olyan nyelvét, amely nem indoeurópai és nem sémi. Koncepciójának alapja az volt, hogy a nyelveket két nagy csoportra vélte feloszthatónak: a letelepült népek nyelvére és a nomád népek nyelvére, s ez utóbbit nevezte el turáninak. A „Turán” szó ősiráni eredetű, amely az Avesztában és Firdauszinál fordul elő először, s az Irántól északra lévő területet jelölte, amelynek lakói, iráni és nem iráni törzsek egyaránt, állandóan támadták a letelepült déli földművelő területeket. Az európai köztudatba Abul Gazi 17. századi török történetíró Sejere-i Türk („A törökök családfája”) c. munkájának lefordításával került be, s nagyjából a Kaspi-tengertől a Pamírig terjedő területet értették alatta. A nyelvészek nagy része persze gyorsan elvetette ennek az eredetileg földrajzi terminusnak nyelvészeti fogalomként történő használatát, de ennek ellenére az jó ideig megmaradt, mint az urál-altaji népek összefoglaló neve. A Turán-mozgalom igazi megindítója és elterjesztője Paikert Alajos, a későbbi földművelésügyi államtitkár volt, aki az angol Ázsiai Társaság mintájára egy magyar Ázsiai Társaságot kívánt létrehozni. 1910-ben megalakult a Turáni Társaság, alcímében Magyar Ázsia Társaság. Elnökségében főnemesek, híres közéleti személyiségek, neves tudósok vettek részt: Teleki Pál, Széchenyi Béla, Károlyi Mihály, Vámbéry Ármin, Cholnoky Jenő, Goldziher Ignác. A Turáni Társaságnak az volt a célja, hogy a Közel és Távol-Keleten élő összes turáni népek megismerésére, közösnek nevezhető érdekeik előmozdítására irányuló törekvéseket elősegítse. Ázsia tudományos feltárására, feltérképezésére expedíciókat küldjön vagy segélyezzen, a kelettel foglalkozó tudományok ügyét minden hatalmában álló eszközzel – egyelőre folyóiratával, a Turánnal – szolgálja, Magyarország és a keleti népek közt gazdasági kapcsolatokat teremtsen, a kelet minden politikai, gazdasági és kulturális mozgalmát figyelemmel kísérje, ismertesse és amennyiben szükségesnek látja, népszerűvé tegye.
Az első világháborúban a Turáni Társaság helyzete lényegesen megváltozott. Megszerezték a magyar kormány támogatását (fontos volt a Törökországgal való szövetség!), a társaság neve Magyar Keleti Kultúrközpont lett, eredeti neve csak alcímében maradt meg. Állami támogatással kiépültek a kapcsolatok Bulgáriával és Törökországgal. 1916-tól kezdődően mintegy 200 török, bolgár, albán, bosnyák fiatal tanult Magyarországon, zömében földműves- és ipariskolákban, de gimnáziumokban is. Tervbe vették több ezer anatóliai török gyermek Magyarországra szállítását és az Alföldön történő munkába állítását. Elkészültek a tervei egy Keleti Intézetnek és egy Keleti Tanszéknek. Konstantinápolyban és Budapesten magyar-török baráti társaságok jöttek létre.
A Turáni Társaság a háború után is folytatta tevékenységét. Elnöke – Teleki Pált követve – Pekár Gyula lett, védnöke József Ferenc főherceg. A Társaság szerény keretek között munkálkodott eredeti célkitűzésein. Finn-észt Intézetet, Török Intézetet hoztak létre, török, finn, japán nyelvtanfolyamokat szerveztek. Ismét felelevenítették az 1916-ban beindított nevelési programot, 1921-ben mintegy 200 török ifjú tanult Magyarországon. Évente tíz előadásból álló sorozatot tartottak a turáni népek történetéről, művészetéről, gazdasági viszonyairól. Gazdasági szakosztálya élénken foglalkozott a keletre irányuló gazdasági terjeszkedés, sőt a keletre történő kivándorlás lehetőségeivel is.
A párszi származású Modi professzor – a párszik a perzsa zoroasztriánusok leszármazottai, őseik a muszlim vallásüldözés elől menekültek Indiába – ebben a dolgozatában azt igazolja, hogy azok a hunok, akik, mint hódítók szerepeltek Indiában a Gupta-korszak alatt (Kr. u. 320-600) – nyugat felől, Perzsia irányából érkeztek. Modi szerint a hunok a perzsákkal már régi időkben kapcsolatban voltak és a hunok egy törzse a heftaliták (ephthaliták) maradandólag telepedtek le Transoxániában (az Amu-darja és a Szir-darja folyók közötti terület) az 5. századtól kezdve. A hunok jó hosszú ideig tartózkodtak Irán határainál és miután szoros kapcsolatba jutottak az irániakkal, térhettek át az ő hitükre, Zarathusztra vallására. Ennek bizonyítékait Zajti az Aveszta-irataiból és pahlavi és perzsa iratokból meríti.
Zajti 1928-ban Budapesten fogadta Rabindranath Tagore-t, a nagy indiai költőt. Zajtinak 1928-ban jelenik meg egy fontos tanulmánya „A hún-magyar őstörténelem (Új szempontok a magyar őstörténet feltárásához) „címen. A 19. század közepéig a magyar történettudomány, valamint az irodalomtörténet, egyformán úgy hitte, hogy a magyarok eredete nem lehet kétséges. A magyar hun-utód nép vagy legalábbis testvérnép egy közös ős, Ménrót (Nimród) leszármazottja. Ménrótnak két fia volt, Hunor és Magor, és e két fiú rabolta el a csodaszarvas útján Dul vezér két lányát. Így jöttek azután a távoli keletről a hunok és a magyarok. Ezt a hagyományt erősítik meg ősi gesztáink, krónikáink, legendáink és mondáink is. 1877-ben viszont Trefort Ágoston kultuszminiszter értekezletet hívott össze, hogy „tudományosan” határozzanak meg egy egységes magyar származási elméletet. A jelenlevő tudósok nem jutottak megegyezésre, ezért a miniszter a vitát az alábbi jegyzőkönyvi nyilatkozattal zárta le: „Tisztelem az urak álláspontját, én azonban, mint miniszter, az ország érdekeit kell, nézzem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb, a finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát…”
Zajti e művében az akkoriban az akadémikus körök által kifogásolt „Turán” névhasználatra is kitér. A történettudomány szerint ilyen nevű népcsoport nem is volt és általánosságban bizonyos földrajzi területek jelzésére igyekeztek e szót lefoglalni és a „Turán szó bizonyos politikai törekvések összegző fogalmává alakult. Ezzel szemben Firdauszi Sahnámé-ja (Királyok könyve c. eposz) , az Aveszta és a pahlavi források gazdag anyaga igenis „turáni királyságról”, ”Turán-fejedelemekről,” „turáni vallásról és papságról”, és a portyázások mellett rendszeresen komoly haderőt felvonultató, „aranysárga paripákon„ harcoló „turáni lovasságról” – és a „turáni” megnevezésen belül azokról, mint szkíta-hun népekről beszélnek.
Zajti Ferenc egyik legfontosabb meglátása szerint India szkíta-hun fajú, jelentős népeleme szoros testvéri kapcsolatban volt a magyar nép szkíta-hun ősnépével. Jelentős történelmi múlt közös szálai fűzik szorosan egybe e két testvérnépet, melynek egy a gyökérzete. Ennek a kapcsolatnak a felelevenítése volt minden munkálkodásának célja, közel húszesztendős tanulmányainak, s utazásainak célkitűzése, s hogy az indiai (indoszkíta) kapcsolatot beoltsa a magyar köztudatba. 1928-29-es indiai kutatásai is e célt szolgálták, ennek érdekében még házát is elzálogosította, s barátjától, Medgyaszay István építésztől vett fel nagyobb kölcsönt, hogy kutatóútja megvalósulhasson. Több mint húsz év felkészülés – nyelvek tanulása, szakirodalom gyűjtése, publikálás, könyvkiadás a hun-magyar őstörténet témájában – után indult el Zajti Indiába, hogy elméletét, miszerint a igazolja, magyarság eredetét, ill. rokonait India északi részén kell keresni, s ezt a helyszínen gyűjtött bizonyítékokkal kívánta alátámasztani. 1928 telén érkezett Bombaybe, ahol előadásokat is tartott kutatásairól. Indiai tanulmányútján találkozott Mahatma Gandhival, valamint J. J. Modi professzorral, akivel előkészített egy Bombayben létesítendő Magyar Keleti Kutatóintézetet, a Keleti Collegium Hungaricumot. A párszik költségén és kérésükre Bombayben, Medgyaszay István tervei szerint épült volna fel a Turán-Irán Testvériség Múzeuma, magyar építészeti stílusban.
Az indiai testvéri kapcsolat eredete Zajti szerint India őslakóihoz nyúlik vissza. A turáni szkíta-hun fajta népek több mint háromezer esztendőn át – jóval az árják betelepülése előtt – India őslakói és urai voltak. Ez nem volt új keletű megállapítás. Zajti India tudósainak műveit megismerve vallotta ezt. Az árják Kr. e.1200 körül kezdenek bevándorolni Indiába és ez időtől kezdve a nagy-mogulok idejéig India története nem egyéb, mint az árják és a turániak elsőbbségért folytatott küzdelme egymással. A Kr. e. 9 században a sakyák (szakák-szkíták), Buddha népe, vándorol be a területre. Az 5. század végén, a 6. század elején Indiába fehér hun hódítók törtek be, s telepedtek meg ott. Egyes indiai és angol történészek munkáira támaszkodva állítja, hogy a közkeletű nézettel ellentétben Észak-India lakosságának többségét nem az árják, hanem a hun-szkíta eredetű népesség, illetve ezeknek az árjákkal keveredett leszármazottai – köztük például a mai Gudzsarátot és Rádzsasztánt, tehát Északnyugat-Indiát lakó gudzsárok és rádzsputok – alkotják, s ezek ilyen módon rokonságban állnának a magyarok hun-szkíta őseivel [1] . A rádzsput lakosság nem tiszta indo-árja, hanem jelentős számban mer, dzsat (jat), gudzsar (gujar) etnikumú, akik a hun betörések maradványai. A gudzsárok Rádzsputanában tekintélyes királyságot alapítottak. Később a helyi lakossággal keveredtek és jóformán teljesen hinduvá váltak. Ebből a népből származtak aztán a későbbi India rádzsputi fejedelmi családjai. Szintén hun leszármazottak Mevar lakói. Zajti Ferenc meglátogatta Indiai útja alkalmával egyik törzsüket, az úgynevezett magarákat, akik magukat hun leszármazottnak tartják. Nyelvükben tekintélyes számban találni rokon szavakat a magyarral. A mevari „Mer”, illetve „Magari” nép egy másik ága az udaypuri fejedelmi ház és népe. Ez a fejedelmi család India legelső uralkodóháza.
Zajti úti elsősorban Rádzsaszthán és Gudzsarát volt, ahol a rádzsput nemzetségek leszármazottait, a turáni csoporthoz sorolt, hun-szkíta fajúnak tartott „gudzsár hunokat” látogatta meg. A turáni népeknek, a Kaszpi-tenger környékén elterülő, ún. Turáni-alföld rokon népeinek egyik ágát vélte itt megtalálni, kik elmélete szerint a szkíták rokonai és India ezen területeire igen korán betelepültek. Ugyanezen népcsoportokat tartotta a magyarok közvetlen rokonainak is. A Magarának nevezett, Rádzsasztán közepén fekvő területen is nyelvi azonosságokat igyekezett összegyűjteni. Itt, Rádzsasztánban, legfontosabb útja az általa „India Velencéje” néven említett Udaypur fejedelmi városába vezetett. Az udvar felkérésére Zajti előadást is tartott Udaypurban.
Innen tette útja talán legérdekesebb expedícióját Shobhalalji Shashtri, az udaypuri régészeti múzeum igazgatójának társaságában, többek között a Baroliban található, 8. században épült templomokhoz. Majd részt vett a bhainsrori herceg esküvőjén és a kótai fejedelem számára rendezett díszünnepségen. A bombayi egyetem professzora, J. J. Modi kalauzolásában járt Naoszari párszi városban, ahol előkelő párszi családok életébe kapott betekintést.
A délebbre fekvő Gudzsarát államban ezt megelőzően járt. Baroda, majd Ahmedábád után – ahol Mahatma Gandhi házát is meglátogatta – egy Dzsongrál nevű faluban készített rengeteg fényképfelvételt, főként az ott élő emberekről.
Zajti indiai útjáról 1929 márciusában hatalmas néprajzi, ipar- és képzőművészeti anyaggal, könyvritkaságokkal, fotódokumentációval tért haza. A rendkívül értékes gyűjteményt az Iparművészeti Múzeumban mutatta be. Indiában gyűjtött Indiai textíliáinak fennmaradt darabjai ma a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum gyűjteményét gyarapítják.
Hazatérése után nem sokkal, már 1929-ben, az akkor megalakult Magyar-Indiai Társaság alelnöke lett. 1930-32-között Konstantinápolyban és Ankarában a magyar-török kapcsolatokat kutatta, s megismerkedik Kemal Atatürkkel. Zajti nem csak India kultúrájának jó ismerője és kutatója volt, hanem a török történelem neves szakértője is. Kemál Atatürk meghívására kétszer is meglátogatta Törökországot, komoly részt vállalt az újkori török történelem megírásában, és munkássága elismeréseként a Török Történelmi Társaság 12 fős vezetőségébe is beválasztották. Ekkor kezdeményezte a Turáni (Türk) Lexikon elkészítését is, amiből Zajti munkájával hatszáz oldal készült el. A nagy munka – Kemal Atatürk halálával a támogatás is megszűnt – befejezetlen maradt.
Zajti Ferenc 1933-tól mintegy tizenhárom éven át a Fővárosi Könyvtár Keleti Gyűjteményének felügyelője volt. Minden energiáját ritka könyvek, kéziratok vásárlására elveszettnek hitt dokumentumok, kódexek, források megismerésére és újrakiadására, s kutatásainak közzé tételére fordítja. Kutatómunkájának legteljesebb összefoglalása először 1936-ban jelent meg Magyar Évezredek (Skytha-hun-magyar faji azonosság) címen. 1943-ban jelent meg a könyv második kiadása, majd 1999-ben fakszimilében is kiadják. A mű első és második kiadása is komoly példányszámban jelent meg, s a közoktatásügyi minisztérium a tanári könyvtárak számára beszerzésre ajánlotta.
1936-ban jelent meg a sokat támadott, sok vihart kavart kötete „Zsidó volt-e Krisztus?A semitizmus és skythismus nagy harca” címmel, melyet a rendszerváltás után ugyancsak megjelentettek. Ebben a kötetben azt próbálta igazolni, hogy a galileai származású tanítványok és maga Jézus is a hajdan volt szkíta vidék szülöttei voltak. Zajti életművének elhallgatása, s a tudományos világból, ill. a tudománytörténetből való teljes kiiktatása jórészt e mű következménye.
Még a háború ínséges évei alatt is terveket szőtt. A Nap-hegyen egy Magyar Kultúrtörténeti Múzeum és Kiállítócsarnokot szeretett volna felállítani, de a főváros a háborús viszonyok és az anyagiak hiányában elvetette a tervet.
Zajti Ferencet 1946-ban nyugdíjazták. Innentől az Aréna úti műtermében dolgozik, s e műterem lesz életének központja. Életművét, kutatási eredményeit a kommunista rezsim és az azt kiszolgáló „hivatalos” tudomány tudatosan és mélyen elhallgatta, személyét „nemkívánatosnak” minősítette. Lakását még halála napján (1961) „ismeretlenek” (nyilván az államhatalom emberei!) kifosztották, kéziratban maradt művei, pótolhatatlanul értékes könyvtára és csaknem minden értéke örökre (?) veszett. Elveszett mindaz a hatalmas adat- és forrásgyűjtemény, amelyet egy élet munkájával szedett össze kutatóútjain a szkíta-hun-avar-magyar rokonság bizonyítására. Képzőművészeti munkásságának, grafikáinak, festményeinek kis töredékét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.
Zajti Ferenc szellemi örökségét az utóbbi időben előretörő nem finnugrista őstörténeti kutatások most kezdik újra felfedezni. A szkíta-hun-avar-magyar azonosság, ill. folytonosság – amit eleink, legrégibb írásos forrásaink mindig is vallottak – ma a magyar őstörténeti kutatások egyik, talán legfontosabb szegmense. Köszönet mindazoknak, akik életét, életművét eddig is kutatták, ám a Zajti-életmű tudományos igényű, monografikus feldolgozása nem történhet meg a különböző indiai, angol, török és magyar könyvtárak, kézirattárak és múzeumok, tudományos akadémiák rejtett polcain fekvő források, életrajzi dokumentumok nélkül. A magyarság igaz eredetét kutatóknak folytatniuk kell Zajti Ferenc elkezdett munkáját. A magyarságért lobogó, hitvalló élete, népe iránti elkötelezettsége pedig legyen példa minden magyar számára!
Művei
Az ősmagyarok hitvilága (Bp., 1918; 2006)
Jézus gyermekkora (Bp., 1921) Zajti F. rajzaival
A hun-magyar őstörténelem (Bp., 1928; 2002)
Kapcsolataink Indiával (Bp., 1929)
Zsidó volt-e Krisztus? (Bp., 1936); Zsidó volt-e Jézus? (Bp., 1999)
Magyar évezredek (Bp., 1939; 1943; 1999)
Memorandum (Bp., 1943)
Árpád Fejedelem honfoglalása (Budapest, 1944; Újfehértó,2001)
Egyéb írások
Indiai tudósítások (In: Országépítő, 2003/4. sz.)
Fordítás
Zarathustra Zend-Avesztája (Bp., 1919)
Zarathusztra: Zarathustra Zend-Avesztája (MEK)
Szerkesztői-kiadói munka
J. J. Modi: A Zend-Aveszta vallási rendszere (Bp., 1925)
Festőművészként
Egyéni kiállítások
1946, 1947 • Szalmássy Galéria, Budapest
Válogatott csoportos kiállítások
1952 • Tavaszi Tárlat, Műcsarnok, Budapest
1953, 1955, 1959 • 4., 6., 7. Magyar Képzőművészeti kiállítás, Műcsarnok, Budapest
1957 • Tavaszi Tárlat, Műcsarnok, Budapest.
Művek közgyűjteményekben
Fővárosi Képtár, Budapest
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Udaypuri fejedelem Múzeuma, India.
Szülővárosában (Újfehértó)
Zajti Ferenc Kulturális Központ
Zajti Ferenc Helytörténeti Gyűjtemény
Film
Zajti Ferenc portré-mozaik. Magyar dokumentumfilm, rendezte Somogyvári Rudolf (2000)
Felhasznált források: Zajti Ferenc művei, életrajzi vonatkozású megjegyzései. J.J. Modi munkái, Rigó Krisztina tanulmánya, („Zajti Ferenc őshaza kutató és India”), Zajti Gábor, Czugéber Krisztina és mások írásai.
[1] . A nagy hun fejedelem Toramana fia, Mikiragula (Kr. u. 472-528) fővárosának neve: Sakala volt
Dr. Aradi Éva és Pápai Szabó György összeállítása
James Fergusson régész:
„Mindazt, amit építettek Indiában, a turániak (=szkíták, hunok) építették.” – History of Architecture, 1865
• • •
Kőrösi Csoma Sándor:
„Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar társadalom az ős indiai kultúra tárházában.”
• • •
Dr. Aradi Éva India-kutató:
„Zajti Ferencet mesteremnek tekintem. Példaképem Kőrösi Csoma Sándor, a magyar Kelet-kutatás megalapítója, aki mind tudósnak, mind székely-magyarnak és általában embernek kiváló volt és máig utolérhetetlen. De részeredményeket sok kutató elért az őshaza-kutatásban és az orientalisztikában. Ezek közül a tudósok közül kiemelkedik Zajti Ferenc, aki először irányította a figyelmet a magyarság indiai-iráni kapcsolataira. Híres könyvében, a „Magyar évezredek”-ben részletesen ír az indoszkítákról, a kusánokról és a heftalitákról, azaz a fehér hunokról.
Bemutatja ezeknek a népeknek a történelmét, kapcsolatait és hasonlóságaikat a magyarok őseivel és mindezt figyelemreméltó rajzaival, fényképekkel, térképekkel illusztrálja.
(…) Zajti Ferenc ugyanazokat a népeket, törzseket kutatta, mint hetven évvel később én. Őszintén bevallom, híres könyvét: a „Magyar évezredek” címűt első könyvem után olvastam csak, így nem érhet az a vád, hogy másoltam kutatásait.
Ellenkezőleg, megnyugtatott, hogy ugyanazokat a hasonlóságokat találta, mint amelyeket én is. A módszerünk annyiban különbözött, hogy míg ő egy vaskos kötetben tárgyalta az összes indiai szkíta, vagy szkíta-utód népeket, addig én három részre bontottam és alapos kutatással kutattam a fehér hunokat, kusánokat és indoszkítákat.
Így három kisebb könyv keletkezett. De a lényeg ugyanaz. Talán az eltelt – most már több mint hetven évben – több információhoz jutottam, hiszen India függetlenné válása (1947) után megindultak a kiterjedt régészeti ásatások, az indiai tudósok több jelentős történelmi, régészeti, nyelvészeti könyvet írtak, s így kiegészíthettem Zajti Ferenc ismereteit…”
• • •
Pápai Szabó György szerkesztő, közíró:
„Zajti Ferenc szellemi örökségét az utóbbi időben előretörő nem finnugrista őstörténeti kutatások most kezdik újra felfedezni. A szkíta-hun-avar-magyar azonosság, ill. folytonosság – amit eleink, legrégibb írásos forrásaink mindig is vallottak – ma a magyar őstörténeti kutatások egyik, talán legfontosabb szegmense.
Köszönet mindazoknak, akik életét, életművét eddig is kutatták, ám a Zajti-életmű tudományos igényű, monografikus feldolgozása nem történhet meg a különböző indiai, angol, török és magyar könyvtárak, kézirattárak és múzeumok, tudományos akadémiák rejtett polcain fekvő források, életrajzi dokumentumok nélkül. A magyarság igaz eredetét kutatóknak folytatniuk kell Zajti Ferenc elkezdett munkáját.
A magyarságért lobogó, hitvalló élete, népe iránti elkötelezettsége pedig legyen példa minden magyar számára!”
Dr. Szűcs Gábor
„Érésem. Csüngő gyümölcs-létem pillanatai”
Tomory Zsuzsa: Most átadom a szót Dr. Szűcs Gábornak, ki Magyar Adorján műveinek nemcsak ismerője, de lelki rezdüléseinek felfogója is. Írásaiban fellazítja elavult nyelvészeti és történelmi kötöttségeinket, s a lélek szavával szólítja meg korunk emberét. Ezen túl máris tovább fejlesztette hazánk településeinek, jelenleg Zala megye településeinek őstörzsi hovatartozásait.
Íme: „Érésem. Csüngő gyümölcs-létem pillanatai”... című tanulmányának, A Fa, mint Isten tervrajza” c. fejezete, mely Magyar Adorján műveinek hazánk tudományos életében való jogos helyét jelöli meg.
„Érésem. Csüngő gyümölcs-létem pillanatai”
Amit most leírok, számomra Igaz s nem biztos, hogy más is érti vagy Igazságnak gondolja. Kezemben lámpást tartok, mint embertársaim bármelyike. Remélem, pislákolásával világosságot éleszt Világunkban, melyet a Sötétség jócskán átszőtt. Nem kívánom azonban ráerőltetni senkire a gondolataimat csupán megfontolásra ajánlom őket tisztelettel.
Magyar vagyok... Hmm... Tűnődöm magamban évek, vagy talán egy emberöltő óta. Magyar az anyám, apám, magyarnak anyakönyveztek s magyar az összes okmányom is (melyekből egyre többet tarthatok magamnál). Szerencsés vagyok, nem kell kérvényeznem. Csupán ennyit jelent magyarnak lennem, vagy ennél azért többről van szó?
Magyarul beszélek. Németül alig s angolul csupán a szakmai cikkeket olvasom s értem meg úgy, ahogy. Dacos voltam mindig, nem igazán fűlt a fogam megtanulni az idegent. Talán az Isten nékem más Utat szabott, szebbet, szabadabbat, szárnylót? Olyat, melyet a ma embere alig ért s, ha beszélek róla őrültnek néz vagy legalábbis habókosnak. Értetlenül állnak előttem, mikor tölgyfáról meg mezei virágokról beszélek. Nem értik. Akkor kezdik sejteni világom, amikor a legújabb módszerekkel megrajzolt fraktálokat vagy holografikus képeket említek, meg az Élet törvényeit. Akkor sem sokan. Szerencsére a tudást szomjazók már értenek, akik találkoztak már a magam fajtával. Fraktálszerű, mások szerint holografikus világunkban minden mindennel összefügg. Nem tudok egy hajszálat odébb tenni anélkül, hogy ne váltanék ki változást az Univerzumban, mondják. Remélem azzal, hogy gondolataimat legépelem, jó irányú változást indítok el.
Úgy egy évtizede váltottam irányt, változott addig megszokottnak hitt Utam. Az e világi javakban akkor némiképp bővelkedve puszta kedvtelésnek hatott rovásírással, meg őstörténettel foglalkoznom, idő közben divattá is vált. Később, miután lelkünket-testünket elkezdte gyötörni a hatalom, megszállottan keresni kezdtem az igazságot, mely szabaddá tehet. Csodának tűnve néha megvillantotta orcáját előttem, s mint lenge tündér tovaszállt. Most is Őt hajtom, kergetem, de így érettebb fejjel s miután kissé megnyugodtam már hagyja megérinteni magát, hagyja, hogy érett kalászait simogassam s éljem azt, amit korábban nem reméltem, az Életet. Botorkálva gyakran éreztem, hogy ebben a világban egyedül vagyok. Ilyenkor a tanítóm mindig elémbe állt, hogy a helyes irányba forduljak. Többször türelmetlenül mentem elébe a dolgoknak és sértődötten éltem meg, ha nem akart azonnal segítségemre sietni. A tanító viszont tudja, mikor érkezzen. Ezt elfogadva már nem vagyok türelmetlen s azóta számos új tanító lépett az életembe. Voltak virtuálisak és voltak hús-vér alakok. Voltak élők és rég eltávozottak. Általuk ma más szemmel látom a világot. Boldoggá az tett, hogy szárnyalásom az Elme hullámain nem tudták megakadályozni. Utam során, csodás réteken barangoltam, megláttam Istent a fákban, bokrokban, az ég madaraiban, embertársaimban. Sajnos kevesen maradtunk, mármint emberek, magyarok. Embernek, magyarnak, krisztusinak lenni, maradni ugyanis nehezebb feladat, mint az „emberré válás”. Tanítóim ebben segítettek, segítenek ma is. Nem vagyok méltó, hogy érzéseimet másra erőltessem, pusztán azt szeretném, ha e gondolataim fűzére alapján másnak is sikerülne elindulnia s megtalálnia helyét a teremtés láncolatában.
Így a XXI. század elején egyre többen érezzük úgy, hogy rendet kell, rakjunk magunk körül. Nem feltétlen az anyagi világban való rendteremtésre gondolok, bár ez is rendkívül fontos lépés. Anyagi kereteink és a folyamatos, lassan húsz éve (vagy évszázadok, évezredek óta) tartó szipolyozásunk, szolgasorban tartásunk nem teszik lehetővé, hogy csodaszép palotákat építsünk. Arra viszont még mindig van erőnk, hogy „ott, ahol a madár se jár” csodaszép Világot teremtsünk. Az Elménkben. Elkezdeni a rendrakást csak belül lehet, s amíg ott benn nincs rend, a külvilágunk sem lehet szép. A rend helyreállása utáni vágy bennem akkor kezdődött el, amikor rádöbbentem, hogy amit annak idején próbáltak a fejembe verni, miszerint a világot Isten teremtette valóság. Az még ráadás, hogy megértettem, hogy ez a teremtés mind a mai napig tart s, hogy mindez folyamatos jelenség. Azt, hogy a „nagy bumm” ma is zajlik, most kezdem érteni.
Utamba akadtak olyanok, akik megerősítettek abbeli hitemben, hogy jó Úton járok. Így kaptam tanítómul Tomory Zsuzsát. Érdekes, mesébe illő a mi történetünk. Jó egy éve erős kétségeim támadtak az felől, hogy helyes-e, amit cselekszem. Érdemes-e olyan igazságot keresnem és ehhez olyan érveket sorakoztatnom, ami nem váltható forintra, nem hordoz a mai értelemben véve „értéket” s kellően nem is „tudományos”. Az erős kételyek kérdéseket szültek: kell nekem ezt erőltetni, foglalkoznék inkább a „karrieremmel”, valósítanám meg „önmagam”, lennék sikeres aneszteziológus, főorvos? De nem! Valami vagy valaki hajtott, keresésre buzdított. Találtam is. Rátaláltam az emigrációban élő magyari testvéreim honlapján egy drótposta címre és levelet írtam. Írtam arról, amit éreztem, ami belőlem akkor jött. Írtam az érzéseimről... Aztán csend... Vártam... Három hét elteltével kaptam csak választ. Már azt hittem, hogy „őrültségemre” senki sem kíváncsi. Egy örökkévalóságnak tűnt az a három hét. Aztán jött a válasz, apró fénysugár kezdett derengeni a szürke félhomályban. Kiderült nem vagyok egyedül. Ez jó érzéssel töltött el. Tomory Zoltánné, Zsuzsa válaszolt. Remegve nyitottam ki levelét, hisz aki ismeri, tudja neve mit jelent a mi világunkban s odaát emigráns körökben. Féltem, kinevet... Nem így történt, félelmeim mind alaptalanok voltak. Oly édes szavakat, melyeket felém küldött akkor, legutóbb édesanyámtól hallottam. Lebegni kezdtem... Éreztem, hogy Boldogasszony, az Elme ringat az ölén s ne csüggedjek, feladata van számomra. Azóta levelezem Zsuzsával s bár az elmúlt hetekben ritkábbá váltak párbeszédeink, érzem Utam vállalására biztat s okít, nehogy tévútra szaladjak. Azóta értem, hogy a Világ melyben élek nem csak az enyém, s ha ez a tudás biztos talajt ad számomra, nem kell, féljek ezt megosztani mással is. Zsuzsa hívta fel a figyelmem Magyar Adorján gondolataira. Ezek tették teljessé, megérthetővé számomra a világot. Adorján olyan alapossággal gyűjtött adatokat az emberiség, magyarság őstörténelmével kapcsolatban, ami sok mai tudóst megszégyeníthet. Nem is verik nagydobra az általa összegyűjtött tudást és összefüggésrendszert. Már a XX. század elején rájött, hogy eleink itt a Kárpát-medencében vészelték át a jégkorszakot, az elmúlt 30-35 ezer évet. És láss csodát! A mai genetika vívmányai ezt látszanak igazolni. Ősanyánk, a mi Tündér Ilonánk (Emesénk, Sziszink, Íziszünk) 35 ezer évvel ezelőtt szülte fiait? Igen! És ezen fiak ma a legutóbbi kor elmebajának kora előtt, mielőtt létrehozták világunkban a határokat és legutóbb az un. „nemzetállamokat”, tudták: testvérek. Genetikai vizsgálatok nélkül is. Kiknek áll az érdekében, hogy az „őstörök” tót utálattal nézzen bátyjára, a magyarra, hogy az oláh gyűlölje szülőanyját? Ki ugrassza egymásnak Európa népeit, hogy azok a valódi veszedelmet ne lássák, s csak egymást irtsák? Magyar Adorjánt olvasva olyan érzésem támadt, hogy azt, amiről ír már ismerem, szinte azonos formában, az én fejemben is megfordultak ezek a gondolatok vagy az elmúlt évek tanulmányai, tapasztalatai alapján igen közel jutottam szinte ugyanahhoz a megoldáshoz. Ősműveltség című munkáját olvasva megéreztem, hogy nem vagyok egyedül s az az Út, melyen haladok, járható s nem céltalan azon járnom. Megértettem, hogy az egyetemes Elme él és a kvantummechanika törvényei szerint háborog. Mozgása, rezgése áttűnik e dimenziók falai között. Növekszik, él, mint egy hangyaboly vagy a növényvilág. Teszi a dolgát s visszatükrözi régmúlt idők teremtéstörténeteit, igaz történelmét. Csak kérdezni kell jól. A válasz megvan. Bennünk.
Modern genetikai kutatások is ezt tükrözik az anyagi világ értelmezhetőségi határai között. A legutóbb láttam egy természetfilmben, hogy genetikusok vizsgálták az emberi genomot s a gének közül 23000 körülit számláltak össze. Nem többet, mint egy csirkében, melyben az információ tartalma is közel azonosnak vélhető. Akkor vajon mi különbözeti meg az embert a csirkétől s mi teszi emberré. Tudósok szerint az „evolúció” ismeretanyaga megvan mindenkinek a genomjában, könyvtárában. Mi az, ami aktiválja az emberben az emberré levés s a csirkében az azzá válás génjeit? Jó kérdés. Állítólag un. Kulcs gének, de „kinél” vannak ezek a kulcs gének? Ki vezérli ezt a folyamatot? Csak a Természet és a változó körülmények? Egy „magasabb intelligencia” vagy maga az Isten?
A Fa, mint Isten tervrajza
Első gyermekem világra jövetele után történt velem, hogy az anyagba merevedett világ megleckéztetett. Azok, akiknek az Igazság nem szent vagy másként, apróbb-nagyobb trükkökkel igaz, megleckéztettek s megmutatták hatalmukat. Köszönöm, mert enélkül a kényszerű meglassulás nélkül nem lett volna bátorságom befelé fordulni. Ez idő tájt olvastam Varga Csaba Jel, jel, jel című munkáját, hallgattam Kiss Dénes előadásait. Korábban olvastam Jankovics Marcell A fa mitológiája című művét is s kísérteties hasonlóságot véltem felfedezni a fa térbeli szerkezete és nyelvünk rejtett, eltitkolt felépítése között. Látni kezdtem s érezni, hogy mint minden az Életben mag s magoncként kezdi, majd csemetévé válva hatalmas fává nemesedik s, ha nem gondozzuk, elpusztul, hanyatlásnak indulva kimúlik a Világból anélkül, hogy beteljesítené isteni hivatását, utódokat nemzzen. Lehet gondozni a fát hagyományos környezetének megfelelően, de lehet kordonra húzni vagy durván csonkítani is. Ki is vágható, tűzre vethető vagy szobor faragható belőle. Európa népei is így jártak, nyelveiket új szabályokkal kötötték gúzsba, ahogy a ma magyarnak mondott nyelvünket is. Az is megesik, hogy a magoncok egymás mellé keveredve, egymást támogatva szinte elválaszthatatlanokká válnak: eggyé lesznek, mint Hunor és Magor vagy Attila és Buda. Erre erdeinkben látunk szép példákat. Sokáig azt hittem, hogy mint a fák, ezen ősi példaképeink is egymással vetélkedő, a durva hamisítók szerint egymással harcoló, sőt egymás életére törő (Romul et Rem, Káin és Ábel) eleink. Ma inkább a magunkba rejlő egymást segítő „ének”-nek gondolom Őket, s Budát úgy szemlélem, mint megvilágosulni képes Atillát vagy Magort, mint a megvilágosult Hunort, mint Árnyékot és Fényt. Természetesen, akik csak harc árán erőszakkal tudnak mások felett uralkodni nem értik ezt a finom kettősséget. Rokonnépek nyelvei is ekként színesítették egymást, növelték a használt nyelv kifejező erejét, bővítették a rokon értelmű szavak sorát. Hasonló folyamatok tették terebélyessé a ma magyarnak mondott nyelvünket, mely a Kárpát-medencében valaha élő eleink, rokonnépeink nyelveiből megőrizték szinte a teljességet s azok ősi ragozó, úgy is mondhatnám „fraktál”-szerű természetét. Azt is tudom, hogy ezen jellemzői az isteni terv lényegét is megmutatják s, hogy eleink szigorúan ragaszkodtak e jelleg adta mintához.
E minta alapján szervezték településeiket, később az egész országot is. Feltételezésem szerint őseink a településeiket akként nevezték el, hogy hím- vagy nőiség tisztelő népek voltak-e. Gyakorta nevezték településeinket az Atya teremtményének vagy az Anya ölének, ölelő karjai által megtartottnak. Pápa település mellett található egy kis beszédes nevű település, Csögle. Egyszer munkába menet úgy adódott, hogy egy idős urat, aki hazafelé tartott felvettem s hazáig vittem. Beszélgettünk s ő elmondta, miután én elmeséltem neki, hogy szerintem e település neve kazár eredetű és a Teremtő férfias felének teremtett világát jelenti, ennek a településnek valaha a Csigle mezeje nevet adták. Ennél a történetnél is éreztem, hogy a Csigle a Csig, Csög-csök, az Élő Csök Mezeje értelem állhat, s mint ilyen a Fényes Nap édes Feleségéről, a Mező Istenanyjáról beszélhetett az, aki megőrizte ezt a tudást. Hasonló településneveket a környezetemben is láttam és tudom, hogy Szombathely ősi részeinek is hasonló elv alapján adtak eleink nevet. Sajnos ma már szinte senki sem ismeri a terebélyesé váló város „alkatrészeit”, pedig ha ismerné, megtudná, hogy kik is éltek korábban itt s kiknek a leszármazottai vagyunk ma itt élők.
Magyar Adorján Ősműveltségét elolvasva egy teljesebb világ nyílott ki előttem. Egy csodálatos vadvirágos rét, melyen a virágok, ősnépeink a nekik legmegfelelőbb helyeken virágoztak nem ismerve határokat s holmi mesterségesen megnyomorított nemzetállamok görcsös ragaszkodását egy-egy térrészhez. A valaha virágzó népeket a „nagy egyszerűsítők” kezdik előbb vallási hovatartozás, később, amikor e túlontúl merev forma már idejét múlttá vált, nemzetállamok szintjén elkülöníteni. Vannak olyanok is, akik e két formát együtt merevítik anyagba. A nagy egyszerűsítők azok, akik az e világi „javakban” való dúskálásukban remélik boldogulásukat. Ők tartanak először rabszolgákat, hiszik, hogy az ember anyagból áll s csak anyagcserére, anyagi javak megtermelésére képes (leginkább az ő boldogulásukra). Nem, nem a legutóbbi idők torz szüleménye ez a fajta, nem. Talán azóta él velünk, amióta az emberiség elszaporodva kitermelte a szorgalmas embert, s azt, aki észrevette, hogy dolgozni minek, ha a dolgostól erővel vagy kellő leleménnyel el lehet venni a javait. Az emberemlékezet a tűz s majdan a fegyverek feltalálásának idejére teszi ezt a hanyatlást. Valóban hanyatlás volt ez s bár „történészeink” oly dicsőnek vallják az un. „kurgán műveltség” népét, tudnunk kell, sok szenvedést zúdítottak a Kárpát-medence magyarjára. Természetesen a hosszú évszázadok alatt finomodtak a módszereik, előbb fejedelmekké, majd királyokká váltak, majd jött a XX század a maga despotáival s a kiszolgáltatott, önellátásra képtelen nép ma már nem is veszi észre, hogy ugyanolyan rabszolgatartó társadalomban él, mint két évezreddel korábban, ha nem rosszabban. Ugyanis sokáig nem volt céljuk az emberi szellem s a lélek uralma. Arra csak az utóbbi időben jöttek rá, hogy megtörni az Ember fiát más eszközökkel is lehet, mint a karó vagy a kerékbetörés, máglya vagy kereszthalál. A mai hatalmasok a megtévesztés, az ellentétek szításának minden eszközét kihasználva provokálnak megosztottságot s ebben a megosztottságban nem képes kellő erő ellenük hatni. A korábbi évszázadok megmondóembereit, a papokat lassan felváltja a média kénkőszagú árnya s a láthatatlan béklyókat a már fogyasztóvá züllött egyedek neuronjai köré fonja. Ez az a pont, amikor a Fa gyökerei közt féreg rág, s az addig vele szimbiózisban élők is életére törnek. Ne is csodálkozzunk, ha az embert is minden kórság megtámadja.
A ma magyarnak mondott nyelvünk
Megyek. Fölfelé igyekszem szűk ösvényen a fennsíkra. Az öregek szerint odafenn buja, vadvirágokkal teli rét köszönt majd rám. Ez a tudat húz egyre feljebb. Bőröm tövis rója, körmeim töredezettek, ajkam cserepes s izmaim is alig bírják. Már csak az utolsó lépések, biztatom magam, s az utolsó sziklatömb mögött végre feltárulkozik a rét. Felértem. Idefenn lágy szellő lengedez s nem hallani az alant zsibongók zavaró zaját. A rét buja, a vadvirágok betöltik a teret, de kusza kavalkádjukban is isteni harmóniát tükröznek. A rét közepén öreg tölgy állja a viharos szeleket. Itt-ott letört ágai jelzik régi korok küzdelmeit, de ágai végén a tavasz új életet fakasztott.
Ilyennek képzelem őseim világát. Magam előtt látom az általuk belakott világot. Olyan az, mint e vadvirágos rét. Sem vallási hovatartozás, sem nemzetállaminak kikiáltott határok nem választják el egymástól az együvé tartozókat. Úgy lakják be az érintetlen vidékeket, mint ahogy azt a búzavirág, a pipacs vagy a szegfű teszi. Terjednek, mint a méhek s viszik magukkal kultúrájukat, világról alkotott elképzeléseiket, ismereteiket. Űzik a számukra legmegfelelőbb mesterségeket. Ismerik a teremtést, tudják, hogy valamennyien isten-fiak s a-leányok. Tudják, hogy a földi élet motorja a Nap s azt is, hogy amint az mozgást művel itt a Földön úgy el is veheti azt. Ismerik teremtő Atyjukat és Anyjukat s tisztelik e kétarcú Istent. Ez a tudat járja át mindennapjaikat, ez ad értelmet létüknek. Szerény anyagi javaikkal legalább olyan csodákra képesek, mint a robotkor embere, ha nem többre. Érezték a teremtést s keresték törvényeit, mint azt a mai kor tudósai is teszik. Keresték azt a kézzelfogható modellt, mellyel elmagyarázhatták a világ dolgait gyermekeiknek. Találtak is példának valót, mely jó közelítéssel leírta a Világunkat. Az Öreg tölgy az, melyet jómagam is felfedeztem. Térbeli szerkezete elárulta a Nagy Terv, az Élet működését és segítségül szolgált a Világ megsejtéséhez. A gyermek, ha kérdezte apját, milyen a Világ, az a Fára mutatott s ennek segítségével magyarázta.
Magyar Adorján különbséget tesz hímelvi és nőelvi őstörzsek között, ahol vagy az egyik vagy a másik szereplő felé tolódik el a tisztelet, de mint mondja ez sohasem ölt szélsőséges formát. Tény és való, hogy földművelő eleink jobban tisztelték az anyagot, az anyaságot a harcosok viszont a nagy Égistent, a Hadúrt, mégsem tagadták az Isten másik arcának ékességét. Ez a kettősség, ez az egyensúly itt e Hazában őrződött meg a leghosszabb ideig. Mind a két szemlélet tisztában volt önnön esendőségével és azzal, hogy feltétlen a másikra szorul. Ezért ősi népeinknél egyfajta egészséges együvé tartozás s ebből fakadó munkamegosztás zajlott s egyik sem érezte kiválasztottnak magát vagy a másikat alantasabb lénynek. Ez csupán az utóbbi néhány évezred hozománya.
A jing-jang ismeretét nem kell keletről behoznunk, ismerték azt a helybéli népek is. Sokáig tűnődtem Adorján szavain, aki magyari népünket, melyet a legősibbnek vél a «hímelvi» csoportba sorolta. Szerintem e gondolatiság többet hordoz ennél. Magtermelő népeink mind anyatisztelők voltak s a magban, a megtermékenyítettben a jövőt látták s tudták a csíra ott szunnyad a mélyén. A várandós anya tisztelete mindennél fontosabb volt számukra. Benne látták a Fiút, az Atyával egylényegűt. Ugyanez a szimbolika más ősnépünknél is megjelent. Az avaroknál a parázs és a hamu, a kabaroknál a kupa és a bor vagy a kemence és a tűz jelenítette meg ugyanezt. Ugyanezt ábrázolja egy cserepes virág vagy a hagyma szerkezete. Magtermelő őseinknél a mag tehát az Élet szimbóluma volt, amelyről manapság oly sokszor megfeledkezünk vagy feláldozzuk az anyagi világ oltárán. A jólét illúziójának reményében a gyermeket (kör – mag) a megvalósítandó tervek legvégére utasítjuk. Sajnos, ezen cselekedeteinket befolyásolták az egyházak zavarossá vált tanításai is. A tűz keresztény templomainkban kikerült a központból a szentély szélére s így megfeledkezünk róla, mintha Istenanyát Csírátlanítottuk volna. Fontosabbá vált a test, mint a vér. Fontosabb az áldozat az Életnél (abortusz), fontosabb a bűnbak saját önismeretünknél, s lelkiismeretünknél. Így könnyebb rákenni vétkeinket valakire s abban reménykedni, hogy az Úr úgyis megbocsát csak kellően gazdag legyen az áldozatunk.
Felfelé a Hegyen jártamban Idős Anyanyelvünkre gondoltam s annak törvényszerűségében az imént vázolt szabályszerűséget véltem felfedezni. Rakosgató ősnyelveink az egymás után kimondott elemeivel ugyanis, mint a faág végén tavasszal fakadó rügyek – növelik s teszik szebbé mondandónkat. Egy kisfilmben láttam, mely a darwini evolúció, a folyamatos fejlődés tudományáról s annak finomításáról szólt, hogy tudósok 1995-ben találtak olyan szerkezetet az élővilágban, amely a maga egyszerűsíthetetlen bonyolultságában nem okolható meg az eddig fellelt biológiai alkatrészekből, ezért nem lehet folyamatos fejlődés s a véletlen eredménye. A maga összetettségében az ostoros egysejtű ostora („elektromotor”) magas intelligencia meglétét, tudatos tervezést feltételez, s nem lehet a véletlen műve. Ugyanilyennek vélem a magyar nyelvet és gondolkodásmódunkat is (ősszerkezete visszatükrözi a tervezettséget). Ugyan nyelvünk ma már rokonnépek nyelveinek keveréke, de azt az ősszerkezetet tükrözi, melyet kőkorinak mondott eleink használtak. Észrevehetjük ezt az ősszerkezetet, ha merünk szakítani azokkal a merev nyelvtani szabályokkal, melyeket az évszázadok során az újabb „honfoglalók” ránk erőltettek és elkezdünk játszani. Játék közben észrevehetjük, hogy az évszázadok alatt ide visszatelepülő ősnépeink nyelveit mind-mind magába olvasztotta az itt élő népek szeretete. Ennek felismerésében sokat segít Magyar Adorján tabudöntögető elmélete őstörzseinkről. Amennyiben elfogadjuk érvelését és ezek alapján vizsgáljuk meg nyelvünket észrevehetjük a Fa ágait, s ágrendszerét. A minap került kezembe Ballagi Mór «A magyar nyelv teljes szótára» című alkotása. Valószínű, hogy a Czuczor Gergely által megálmodott „gyök”- elmélet ellenében íródott e mű. Használhatósága abban rejlik, hogy mint egy magnófelvétel rögzíti az akkor használatos szavainkat, felsorakoztatva számos olyan szót is, amely a mai magyarnak mondott nyelvünkből már hiányzik, de megléte Adorjánt igazolja s beilleszthető az adott őstörzs szóelemei közé úgy alakban, mint értelemben. Nem törődik a szerkezettel, az alapépítő kövekkel, kötőelemekkel, de szépen egybegyűjti, mai szóhasználattal adatbázisba rendezi a szavakat. Czuczor már felfedezte a nyelv ízét, apró elemeit, a gyököket, de azok valódi eredetét az akkor már erősödő „onnét ide” szemlélet alapján egy részében szerzettnek ítélte. Magyar Adorján volt az, aki felfedezi a rendet a Kárpát-medencében és történelmi dokumentumokban említett népeket, mind magyari népekként meri említeni. Ő az, aki először állítja, hogy ősnépeink amint hagyományaikban, úgy nyelvükben is játékosak voltak s amilyen hangzócsoportok segítségével képezték szavaikat ugyanazokkal nevezték meg önmagukat is. Valaha élt tudóink nehezen értették volna a mai modern fizika „törvényszerűségeit”, de a lényeget mindig is értették. Költői szépségű képek segítségével adták át utódaiknak tudásukat. Ezek ma legszebben magyar népmeséinkben, a magyar nyelv mély összefüggéseiben vészelték át az évezredeket, évtízezredeket.
Jómagam ez utóbbival foglalkozom legszívesebben, hisz „Ez” mindig „kéznél van”. Ezt a játékos bujaságot felismerve modellezem nyelvünket az Élő Fával, mely fraktál szerkezetű akárcsak az Univerzum vagy az emberi test, a sejtek szerkezete. Részeire szedve a ma nemzetinek mondott európai nyelveket feltűnik, hogy mindegyik ugyanabból az alapból építkezik, mindegyik ugyanarról a vadvirágos rétről gyűjtött csokrokat. Mind-mind keverék nyelv, de a ma magyarnak mondott nyelvünk megőrizte és ma is visszatükrözi a teremtett világ szerkezetét, a kőkorinak mondott eleink gondolkodását, tudatosságát. A nyugati népek nyelve az utóbbi egy-két évezredben egy agresszív, alá-fölérendeltségi viszonyt még a kimondott szó szintjén is megkövetelő rend őrei által szerkesztett nyelvtani szabályok béklyójában sínylődik lemerevedve, élettelenül, elvetve az Élet felsőbbrendűségét. Szabályaik, melyeknek gyakran erőszakkal szereznek érvényt magyarázatul szolgálnak a leigázott még értő népek felé, hogy miért kerültek szolgasorba, miért e leigázottságuk. Ugyanígy készült a nyelveknek, s ősnépeinknek is kalitka: a határok. Megszűnt a szabad vándorlás, metszőolló alá került a vackor ága. Nyelvünk leromlását nem csak a germanizmusok majd az anglicizmus vagy a korábbi erőszakos betelepítések okozták, hanem sokkal korábban a sokszínűséget érteni nem tudók által emelt szabályok. A ma magyarnak mondott nyelvünk a lehető legtöbbet megőrizve őseink gyökeiből, mivel azok „szabályrendszere” egyszerű s szinte azonos, ragozó, rakosgató (Kiss Dénes) volt, egymás elemeit beolvasztva ma is virágzik, mint a tavaszi mező. Magyar Adorján úgy gondolta, hogy az elmúlt évezredek történelemcsinálói a megrendelők szigorú elvárásai ellenére megőriztek olyan titkokat, melyeket helyesen értelmezve közelebb kerülhetünk eleink európai kultúrteremtő erejének újbóli felismeréséhez és tisztázásához. Csak magyar ésszel kell, értelmezzük a világban történt és megörökített eseményeket, magyar ésszel, szabadon értelmeznünk a mai nyelvek építő köveit, a gyököket. Mernünk kell az „idegen” nyelvekben fellelt, hangzásra magyar gyökeinkkel azonos gyökökről feltételezni azonosságukat és így keresni köztük az értelembeli hasonlóságot is. Véleményem szerint, ha a ma nyelvészei úgy tekintenének a magyar nyelvre, mint biológiai teremtményre és felfedeznék rajta a magasabb intelligencia keze munkáját, újra virágzóvá tehetnék nyelvünket s szóhasználatunk ablakot nyitna a Világra. Régóta hallom, hogy a magyar a teremtés nyelve. Ma már elemeiben is felfedezem ezt a valóságot, s az őt felépítő ősnyelvek szavaiban is látom a rendszert. Alig száz évvel ezelőtt még élt ez a vadvirágos Rét. Ma már csak a romjait látjuk, de még így is oly csodálatos s tökéletes. A régi tájszótárakban észrevehetjük azokat a szavakat, melyeket ugyan ma már nem használunk, mégis teljesebbé teszik ősnyelveink szótárát s megérthetjük, hogy ősnépeink a számukra oly fontos betűkészletből alkották meg a mindennapi élethez szükséges valamennyi szavukat. Ezért olyan sok a ma magyarnak mondott nyelvünkben a rokon értelmű szó. Az alapvető cselekvések (pl. megy, jár) vagy az étkezéssel kapcsolatos szavak „szóbokra” rendkívül bőséges. Álljon itt Gyimóthy Gábor verse ennek igazolására:
Nyelvlecke
Egyik olaszóra sodrán,
Ím, a kérdés felmerült:
Milyen nyelv a magyar, s hogy hát
Európába hogy került?
Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,
És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak ezt itt:
Ember, állat, hogy halad?
Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépkedek.
Miért mondom, hogy botorkál,
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?
A vaddisznó, hogyha rohan,
Nem üget, de csörtet -- és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?
Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Mért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.
Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés sem rebegés!
Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál ,
Avagy akár bóklászik.
Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér.
Más nyelven hogy mondjam el?
Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!
Aki «slattyog», mért nem «lófrál»?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?
Bandukló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?
Nem csak árnyék, ami suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.
Aki cselleng, nem csatangol,
Ki «beslisszol», elinal,
Nem «battyog» az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!
Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?
Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondod ezt németül?
Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.
Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz --
Itt kóvályog, itt ténfereg.
Franciául hogy van ez?
S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?
Aki surran, mért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet...!
Firenze 1984. X. 12.
Ugyan Ő sem veszi észre az okot, de szépen csokorba rendezi s versben tárja elénk nyelvünk sokszínűségét.
Észrevettem azt is, hogy az alapvető szent cselekedetekkel kapcsolatban is hasonló a bőség. A nap vagy a hold járásával, a csillagok, csillagképek, a Tejút ismeretével kapcsolatos rokon szavaink számosak. Úgy érezhetjük, hogy a lehulló szirmokat ismerjük, s tudjuk, kihez tartozik. Pusztán az a feladatunk, hogy merjük a száraz, lehullott részekből felismerni s azonosítani az Élőt. Olyan ez, mint a régészet. Összehányt csontokból kell megmondani, hogy melyik kihez tartozik. Az útmutatást Adorján megadta, s ha merünk szakítani önnön kisszerűségét ránk erőltető áltudományos világgal, magasba szökkenve ismét megláthatjuk e vad, buja rét szépségeit. Aztán újra elmerülhetünk az adatok tengerében, hogy az elmélethez ezen áltudományos grémiumnak megfelelő bizonyítékokat szerezzünk. Hogy az Égbe szökelljünk, újból parázzsal kell, etessük táltos lovunkat, még ha meg is pörkölődünk közben.
Miután megláttam e rendet a maga bujaságában, észrevettem, hogy alig zavarosabb a rét látványánál, mégis tökéletes harmóniát áraszt. Elkezdtem besorolni szavainkat, gyökeinket feltételezhető eredetük alapján. Merészen alkalmaztam az elöl vagy hátul képzett mássalhangzóink szabad változtathatóságát hasonlóképpen, mint amikor az ember kirakós játékot kezd s kupacokba gyűjti a feltételezhetően közeli elemeket. Ez ugyan nem jelent végleges megoldást, mivel sok megfeleltetést kell egyeztetni, de jó kiindulási alap. Így Adorján útmutatásait követve a jelen nyelvtudományokkal ellentétes világ tárul elénk s a merev szögletességgel ellentétben egy arányos, életszerű törvényszerűség bontakozik ki. A mechanikus szemlélet helyébe egy biológiai teljesség lép, s innentől ez az Életet leírni képes törvény jobban hasonlít egy fára, mint egy jól szervezett könyvtár polcain tárolt információhalmazra.
Nyelvünket, annak szerkezetét tehát egy Fához hasonlítanám. Úgy vélem a Kazinczy-féle nyelvújítás, mivel értetlenül állt az amorfnak tűnő szabályossággal szemben (pedig ekkor már Bólyai is közölte meglátásait) a kornak megfelelő, germanizmussal átszőtt, szigorú rendbe kívánta nyomorítani nyelvünket, elfeledtetve annak sokszínűségét, eredetét. Ne gondoljuk azt, hogy csak velünk esett meg ez a csúfság. Európa népei már sokkal korábban áldozatul estek a sötétség, értetlenség s az uniformizálási törekvéseknek. A népeket uralni kívánó vezetők új rendet adtak ősnépeinknek. Kiválasztottak egy-egy, a területükön beszélt nyelvet és ennek használatára kényszerítették a környező, leigázott népeket. Leginkább a latin nyelv egyházi használata s ennek erőltetése pusztított máshol Bizánc ortodox papi nyelve vagy keleten a szanszkrit. Amennyiben itt nyugaton nem lázad a reformáció ez ellen (s a török nem védi meg e reformátorokat) ma nem e csodás ősi nyelven cserélünk eszmét. A kiválasztott közlési forma gyakorta az urak nyelve volt, a szabályokat ők adták s sokszor merevségük tükröződik az adott nyelv szabályrendszerében. Máskor külön szerkesztett nyelvvel igyekeztek megkönnyíteni a közlésfolyamatokat, a kereskedelmet. Olyan szervesen, burjánzva, élve viszont egyetlen közösség sem virágoztatta nyelvét, mint a magyar s, ha távoli vidékekre tévedt is szépségét megőrizve emelte az ott élő rokonnépek szellemiségét. Szerencsénk volt, mert akkor is, mint ma az uralkodni vágyók primitívnek gondolták ősi nyelveinket s így nem törődtek vele s az így túlélhette az évszázadokat, s évezredeket.
Adorján útmutatása alapján megváltoztattam az igazságomat s ebben a jelenleg regnáló „elit” is megerősített. 180 fokos fordulat után közelebb járok az igazsághoz. Tükörvilágban élünk s a tükör nem ereszt át valódi fényt. Szükséges néha mögé nézzünk. Amint megtanultam Adorjántól (Cser Ferenc, Darai Lajos is ezt az elméletet vallják s erősítik, érdemes írásaikat tanulmányoznunk), eleink eredetét nem kell, távoli országokban keressem, megértettem, hogy itt fejlődtek, élték mindennapjaikat, itt tökéletesedtek és értették meg a világot s tanították törvényszerűségét gyermekeiknek. Évezredek óta. Korábban azt hittem, hogy ez a bölcsesség már réges-rég kikopott a magyarból s talán csak az ősi iratok mélyén akadunk rá foszlányaira. Ma másképp gondolom s látom, hogy ma is él. Lehet, hogy összekuporodva egy sarokban, de Él s Lélegzik. Látszik, hogy megmozdult s lassan kinyújtja elgémberedett tagjait. Az Elme megmozdult. Ezt érzem az utóbbi időben, azóta, hogy figyelek rá. A második világégés előtt s még utána is hosszú évekig munkálkodott az itt élőkben s adott tartást apáinknak. Csak a legutóbbi évtizedek elmebaja kívánja „végképp eltörölni”. Félni nem kell, ez nem fog nekik sikerülni.
Magyarország első katonai térképezése
Amint megértettem, hogy Teremtőnk kettős természetének ismerete a maga teljességében vezérelte őseinket, akik értették a köztük Élő összetartó erőt, a Szerelmet, a világ Rendjét is. Ez a megértés szülte mindennapjaikat, szervezte életüket, adott tervrajzot településeiknek s az országnak. Hímelvi népek az Atyaisten teremtő erejében, az Energia mindenhatóságában hitten a Hím teremtőerő beavatkozásának, gyermekének tekintették az „élettelen” anyagból, Földből kicsírázó, növő településeinket. Mivel e hímelvi gondolkodásmód az utóbbi ezer esztendőnkre jócskán rányomta bélyegét, sőt a „nagy egyszerűsítők” által túlharsogottan, településneveink e hímelvi gyakorlatot követve az Atya aDta vidékekről beszélnek. Kör-men-d nevében is ez az Atyaközpontúság sejlik át. A Kör Mén aDta város. Káld is ekként neveztetett. Régebbi településneveink inkább a Boldoganya nevét hordozták. Így neveztetett SAB – ARI -A -nak a későbbi hímelvi elnevezéssel SAM – BOT – EL (ahol SAM a szem, BOT a hímségi jelvény, EL az élet maga). Adorján szerint a „sab” a „bes” fordítottja. Ez a csodálatos kettősség ősnépeinknél mindig is létezett. Élőben, de sosem túlhangsúlyozva sem egyiket, sem másikat. Az utóbbi évezred az, amelyik túlharsogta az Atya szerepét. Kiölni mégsem tudta a magyarból az Anyaisten, a Jó Isten tiszteletét. Mindig visszacsempészte azt, s ha ma csak holmi Máriaságban is, de továbbél a lelkekben. Gyakorta kérdezett ismerőseim, hogy ki is adott számukra kenyeret, az anyjukat említik. Ilyen kérdésekkel könnyebb rávezetni őket a Jó Isten fogalmának magyarázatára, hisz Anyánk Ő s megtartónk.
Nemrég került kezembe Magyarország első katonai térképe. A török hódoltságig ismeretlen volt az európai hiénák számára Magyarország. Boldogasszony ölét sérteni nem volt szabad. Ezzel tisztában volt a pápa, de a nyugati fejedelmek is. Az Országot, a Szent Ko(ö)r O(A)nát nem lehetett megszentségteleníteni, hisz fiai ezzel tisztában lévén bármily támadást visszavertek. Csak később, mikor fiai ólomként süppedtek az anyagba, tudta Európa értetlen nyugati fele meggyalázni a Szent Ölét. Miután a török szerződés értelmében visszaadta az Országot megindult a terület teljes kifosztása. A kifosztáshoz persze útvonaltervek kellettek. E térképeket a Habsburg készíttetett jó száz évvel a török hódoltságot követően. Feltűnő volt számomra, hogy a rajta jelölt településneveink milyen másként, sokszor tisztábban érthetőek voltak, mint manapság. Az is szembeötlő, hogy ma rengeteg az „ésszerűség” kedvéért összevont település. Így ma már alig emlékeznek rá, hogy Szombathely több apró településből nőtte ki magát. A régi településneveink szinte hasonló mintázatot mutatnak, mint amit Adorján a Balaton körül fedezett fel. Szerinte a Balaton, mely valóban lapos, palatus szent helye volt a Kárpát-medencei népeknek, akik mint manapság a nagy Égisten Fiának, Napunknak, Pálunknak áldoztak. Ősnépeink elterjedtek az egész Kárpát-medencében, mint vadvirágok a réten. Volt ugyan egy-egy kiválasztott hely, amely akár az adott ősnép „székhelye” is lehetett, nem vitatom (úgy gondolom, hogy ősi vérmegye rendszerünk is ezt az elvet tükrözte), de az a merevség, melyet korábban tanítottak, miszerint az egyes vezérek a Dunántúlon mások a Tisza felső folyásánál foglaltak volna helyet, tarthatatlan. Az időrendiségről, hogy az egyes ősnépeink mikor virágoztatták fel a vidék életét szólni nagyon nehéz. Hivatalos történészeink vélnek felfedezni időrendiséget az avar vagy a hun folytonosságban, de ezt is sajnos csak külföldi forrásokra hivatkozva teszik s elintézik azzal az itteni forrásokat, hogy akkor még a magyarok nem éltek itt. Elgondolásukat cáfolni nem kívánom, de érzem, hogy tévúton járnak. Téves az az elgondolás, hogy a magyarok a megyer törzsről kapták volna nevüket s talán az is, hogy ők hajtották végre az un. Honfoglalást. Az utóbbi időben meggyőződésemmé vált, hogy honfoglalóink elsősorban a kabar és kazár elemekből álltak főként türk vezénylet alatt. Érthető, hisz az arab terjeszkedése éket vetett kelet és nyugat közé és a népeket mozgásra késztette. Mivel a Kárpát-medencei népek amúgy is békés földművelők voltak s az utóbbi évszázadokban gyakran estek áldozatul feltörekvő nyugati rablóhordák fosztogatásainak szívesen látták a keleti végek kunjait, s kabarjait a harcossá lett besenyőkkel egyetemben, hogy megvédjék az országot, rendreutasítsák a napnyugati népeket s lehetőséget teremtsenek a királyság újjászervezésére. Érdekes, hogy a szála (zala) népének területén milyen sok kabar nevű falu található: Bak, Zalabaksa, Pakod, Koppány stb. Ezen harcos kabarokat feltételezésem szerint a nyugati határvédelmi feladatával bízták meg, mint ahogy Vasban a besenyőket. Itt mutatom be azt a listát, melyet ebben a katonai térkép mellékletei közt találtam. Botladozón kommentálom Adorján besorolása alapján. Érdekes, hogy ez alapján az egyes településnevek hova sorolhatók s az is, hogy a szlávnak mondott elnevezések gyakran pontosabban fejezik ki a település hovatartozását.
Zala vármegye
|
Allibanfa
|
Alibánfa
|
Alibánfa
|
Zala
|
Zala
|
Pannon (Ban – Nab, Ali – Élő)
|
|
Alsó Lendva
|
Lendva
|
Alsólendva
|
Zala
|
Lendava, SLO
|
Jász (Len – Lán – Ján – Jand – Ava – Aba)
|
(folytatás a mellékletben)
Visszatérve nyelvünkre szerkezetében a kőkor, bronz majd vaskori eleink nyelveinek szerkezetét megőrizve integrálta önmagában a hajdan volt itt élők gyökkészletét, megőrizve a gyökökből képzett szóbokrokat. Alig vesztett el ez a csokor egy-egy szirmot ellentétben a Kárpát-medencétől egyre távolodó népeinkkel, akik nem csak a szavakat vesztették el, de azok értelmét is szűkebbre vették s az ésszerűség is kiveszett szavaik csoportosításából (pl. a K-R gyök köré nőtt szóbokor mind a németben, mind az angolban csenevész). A szavakat már csak megegyezés szerinti értelemben használják, élő összefüggésrendszert nem lelnek az egyes elemek között.
Mint mondtam kezembe akadt e térkép s észrevettem, amit Adorján meglátott a Balaton körüli települések neveiben, ugyanaz érvényes szinte az egész országra. Egyrészt a természet látható rendje jelenik meg (a folyók, az élővizek mentén terjednek őseink) a települések elhelyezkedésében másrészt a településnevek a teremtés két résztvevő erejének neveit rejtik, vagy a kiáradó erő vagy a befogadó gyengédség ihlette neveiket. Természetesen mindez az adott ősnép jellemző gyökkészlete alapján érthető meg. Érdemes lenne felmérni az egyes ősnépekhez tartozó települések számát s a mintázatot, amint a Kárpát-medencében elhelyezkednek. Érdekes összefüggéseket várok a sűrűség s az eloszlás tekintetében. Valószínűleg a sűrűbben elhelyezkedő, azonos őstörzshöz tartozó településneveink kirajzolják az adott őstörzsünk származási helyét is. Érdemes lenne e származási helyet összevetni egy korabeli vízrajzi térképpel, hisz Adorján szerint más és más környezetet részesítettek előnybe. A besenyők például vízi életmódot folytattak, ezért települtek nagy folyóink árterei közelében, például a Rába-közbe vagy Vas megyébe, Sopron közelébe.
Ami a települések elhelyezkedését illeti eleink amúgy is gyakran a folyók és mellékágaik mellé települtek. Ez meghatároz egyfajta faágszerűséget is. A települések közepén gyakran található domb vagy kis tó, esetleg mindkettő. Mivel az emberek régen nem utaztak mérföldeket, kis falujuk volt számukra a világ, itt élték meg a teljességet s gyakorta a szomszéd faluból házasodtak. Amikor egy település túlnépesedett az itt élők közül néhány család odébb alapított települést. Észrevehető, hogy egy ún. leányfalu vagy új falu épül a közelében. Gyakorta ez a hármasság észlelhető egy-egy bekötőút végén. Az ún. Szentháromság egysége ebben is tükröződik: az anya, az apa s fia falu hármasságában, s mint a rózsafüzéren a gyöngyök úgy létesülnek az újabb települések, terjed az adott közösség kultúrája, nyelve, tudománya, világról alkotott felfogása. Eleink előszeretettel települtek a mellékfolyók völgyeibe, hisz az ilyen település kevésbé feltűnő, jól védhető s az északi, délre tekintő lankák mezőgazdasági művelésre kiválóak.
További összefüggések is fellelhetők csak el kell merülnünk eleink emlékeiben. Érdemesnek gondolom e térképet hasonló összefüggések felfedezésére.
Jelenlegi szűkebb környezetem, Szombathely ősi térképét szemlélve látható, hogy a Perint, illetve a Gyöngyös mentén, mint gyöngyfüzérek sorakoztak azok a kis települések, amelyek ma ezt a szélesre hízott várost alkotják. Ma is emlékeznek még egyesek az ősi városrészekre. Szent Márton Sav(b)ariától keletre fekszik s szerintem a Márton a felkelő napot idézi s a középkori történet csak kései legendaszövés eredménye. Itt a folyó mellett élt Szőlős népe, mely szintén a napról, de a szála népe napjáról, Fiú-istenéről kapta a nevét. Aztán lejjebb állt Hermán, de tudnak Pecsenyés, azaz besenyő városrészről is. Olyan az ember érzése, mintha ez a terület is a Dunántúl szent helyeihez tartozna s ezt tudva eleink minden rétege igyekezett volna itt „képviseletet” fenntartani.
Szent helyeinktől amúgy is hemzseg e tér s ‹›honfitársaink›› mégis az El Caminot járják. Az eredetet, a „nagy egyszerűsítők” tüntették el, letarolták s régészeink sem merik bevallani egy-egy ősi település fellelésekor annak magyari voltát. A Pilis palócaink ősi szent helye, barlangjaival Istenanyát, az Örök Nőiséget, Bódogasszonyt megidéző csoda, de akármerre kutakodunk az országban mindenütt a Világszülő (Fényszülő) Boldogasszony szobrait (út menti szobrok), szent forrásait leljük meg. Érdemesnek találnám, ha mindenki a maga szűkebb hazájában felfedezné ősi szent helyeinket. Sok helyet azért nem lelünk, mert a későbbi szentélyek is erre épültek s ma a lopásokra hivatkozva elzárják előlünk. Ki kell nyittatni a helyi plébánossal! Azért írok erről, mert manapság az a tendencia, hogy azért, hogy a helyi, saját feltöltődésünket adó szent helyekről megfeledkezzünk, egy-egy kitüntetett helynek túlzott jelentőséget biztosítanak: Pilis, Csíksomlyó stb. Ezek ráadásul utazást, helyváltoztatást igényelnek s persze a ráfordított költség nem biztos, hogy kifizetődik (inkább csak a turizmust felfújóknak hoz a konyhára). Ahogy a gyógynövények is akkor hatnak igazán, ha magunk szedjük, ráadásul a saját környezetünkben, úgy a szent helyek ereje is ott a legerősebb, ahol élünk. Kutassuk fel ezeket a helyeket, hisz hemzseg tőlük az ország! Jómagam nemrég akadtam rá Kallósdra, egy Árpád-házinak hazudott körtemplomra, mely ősisége hősibb korokba vezet. A magyarok országának ősi keresztény világába.
Az is érdekes, hogy az innét elszármazó népeink (jelenleg cseh, tót, lengyel, lett, litván, észt, ukrajnai, ruszin stb.) más arányban őrzik ősi népeink gyökkészletét s a ma germánnak mondott nyelv is számos kun és avar elemet őriz. Alapvető élelmiszereinket, tevékenységeinket, szent cselekedeteinket megnevező szavainkat kezdtem vizsgálni a környezetünkben élő népek ma használatos nyelvében. Érdekesnek találom, hogy egy-egy szlávnak hazudott ősnépünk mely őstörzsünk gyökkészletéből képezi ezeket a meglehetősen ősi szavakat. A búzát az északibb népek egy része ugyanezzel az alapgyökkel nevezi PS-enyicának. Mindkét szó, a ma magyarnak mondott nyelv és pl. a lengyel vagy szlovák nyelv szava is a bes-enyő őstörzsi gyökből vezethető le. Az árpát viszont e népek a jász eredetű „jar” gyökből képzi s nevezi jarno-nak. Érdekes, hogy ezen népek mindkét gabonánkat „nőnek” ismerik (ps-enyica, jar-no).
Utószó
Elnézést kérek a tisztelt olvasómtól, ha e rövid tanulmány még kiforratlan s néhol kapkodó. Oly nagy az örömöm, hogy Magyar Adorján útmutatásai szerint megsejtettem valamit abból, amit Ő tökéletesen s tisztán látott. A kép, amit felvetítek pusztán segítség, hogy ősi világunkat megérezzük, hisz az utóbbi időben oly sokan beszélnek erről, hogy az átlagember elbizonytalanodik s túlzó magyarkodásnak érezve hárítja magától ezeket a gondolatokat. Pedig ezek nélkül a szép, építő gondolatok nélkül továbbra sem lesz jövője Európának s benne a Kárpát-medence magyarságának.
Igyekszem a jövőben a felvázolt területekkel mélyrehatóbban foglalkozni, hisz ezek egyike is rengeteg kutatási feladatot adhat. Minden erőmmel azon leszek, hogy az a szent szó:
MAGYAR
ismét dicső fényben tündököljön úgy itthon, mint a nagyvilágban egyaránt.
Melléklet:
Zala vármegye településjegyzéke az I. katonai térképezés idején
Allibanfa, Alibánfa, Alibánfa, Zala, Zala – Pannon (Ban – Nab, Ali – Élő)
Alsó Kút Fey, Kutfej, Kútfej, Zala, Zala, Lovászi része – Kun
Alsó Lendva, Lendva, Alsólendva, Zala, Lendava, SLO – Jász (Len – Lán – Ján – Jand – Ava – Aba)
Alsó Szent Erzsébeth, Szent-Erzsébeth, Alsószenterzsébet, Zala, Zala Besenyő (Er – Úr, Zseb – Bes fordítottja, Et – Ád – adás, az adott teremtő adta vidék)
Alsó Sziagy, Szilvágy, Szilvágy, Zala, Zala – Szála
Alsó és Felső Dörgicse, Dörgics, Alsó-, Felső, Alsódörgicse, Felsődörgicse, Zala, Veszprém Őstörök (Dörög – Hím Égisten, Icse – Íke, Éke, Fia, Teremtménye – az ún. szláv népeknél gyakori végződés, «kicsinyítő» képző
Also Őrs, Örs, Alsó-, Alsóörs, Zala, Alsóörs, Veszprém m – Kuruc (Őr – Úr, S – aS – aZ – «névutónk»)
Andrashida, Andráshida, Andráshida, Zala, Zala – Őstörök (An – Az – Égen lévő, fenti, dr – dor, dör, as – az, hid – kid ? – teremtménye – összekötője, a földi léttel kapcsolatot tartó?)
Andriancz, Andreicz, Andorhegy, Vas, Andrejci, SLO – Őstörök
Aracs, Aracs, Balatonarács, Zala, Veszprém, Balatonfüred része – Szári (A Racs, a Cár fordítottja, Ras, Raz, Réz)
Aszszu Fő, Aszófő, Aszófő, Zala, Aszófő, Veszprém – Jász ((J)asz)
Baacs, Bács, Bácsidűlő, Zala, Veszprém, Káptalantóti – Besenyő
Badacsony, Badacson-Tomaj, Badacsonytomaj, Zala, Veszprém – Besenyő (Bota Son – A Botos Fia)
Badlicsan, Badlicsán, Zalabárdos, Zala, Badličan, HR – Besenyő (Bot)
Baglad, Baglád, Baglad, Zala, Zala – Kabar (Bagol ád – Bagoly adta)
Bagod, Bagod, Alsó-, Felső-, Bagod, Zala, Zala – Kabar
Bagonya, Bagonya, Bagonya, Zala, Bogojina, SLO – Kabar (Bag anya)
Bakk, Bak, Bak, Zala, Zala – Kabar
Bakonak, Bakonák, Bakónak, Zala, Bukovnica, SLO – Kabar
Baksa, Baksa, Zalabaksa, Zala, Zala – Kabar
Banotha, Hidvig, Bánuta, Bánuta, Zala, Banuta, SLO és (Hidvég, Lendvahídvég, Zala, Mostje, SLO) – Pannon
Barabas, Barabás, Kerkabarabás, Zala, Zala – Avar
Bathorhely, Bárhely, Bárhely, Zala, Zala – Besenyő – később Avar? (Névmódosulás)
Batik, Batyk, Batyk, Zala, Zala – Besenyő
Becs, Becz, Béc, Zala, Zala, Letenye része – Besenyő
Becsehely, Becsehely, Becsehely, Zala, Zala – Besenyő
Bedehaza, Bödeháza, Bödeháza, Zala, Zala – Besenyő
Belatincz, Bellatincz, Belatinc, Zala, Beltinci, SLO – Palóc
Belicze, Belicza, Belica, Zala, Belica, HR – Palóc
Benkowcz, Benkovecz, Zalabenkő, Zala, Benkovec, HR – Pannon
Berdöcze, Bördöcze, Bördőce, Zala, Iklódbördőce – Avar
Bessenye, Besenyő, Zalabesenyő, Zala, Zala – Besenyő
Bezered, Bezeréd, Bezeréd, Zala, Zala – Besenyő
Bisztricze, Bisztricze, Alsóbeszterce, Zala, Dolnja Bistrica, SLO – Besenyő
Bogdanovecz, Bogdanovecz, Károlyszeg, Zala, Bogdanovec, HR – Kabar
Boldogfa, Boldogfa, Zalaboldogfa, Zala, Zala – Palóc
Bonczod Földe, Boncszodfölde, Boncodfölde, Zala, Zala – Pannon
Borke, Borke, Borke, Zala, Borke, HR – Avar
Borsffa, Borsfa, Borsfa, Zala, Zala – Avar
Botthfalwa, Botfa, Botfa, Zala, Zala, Zalaegerszeg része – Besenyő
Bozay, Bazsi, Bazsi, Zala, Veszprém – Besenyő
Bratianecz, Bratyanecz, Bratóncz, Murabaráti, Zala, Bratonci, SLO – Avar
Bratonicz, Bratoncz, Murabaráti, Zala, Bratonci, SLO – Avar
Breze, Brezje, Nyíresfalva, Zala, Brezje, HR – Avar
Brezowcz, Brezovicza, Lendvanyíres, Zala, Brezovica, SLO – Avar
Bucsata, Bucsota, Bucsuta, Zala, Zala – Besenyő
Bánok Szent György, Szent-György, Bánokszentgyörgy, Zala, Zala – Pannon
Bér, Szalabér, Zalabér, Zala, Zala – Avar
Canisa, Kanisa, Nagykanizsa, Zala, Nagykanizsa – Kun
Captalomfa, Káptolonfa, Káptalanfa, Zala, Veszprém – Kabar
Comarom varossa, Komárom, Kiskomárom, Zala, Zala – Kun
Csathár, Csatár, Csatár, Zala, Zala – Őstörök
Csederhaza, Csederhaza, Csiderháza, Zala, Zala, puszta volt Szalapa szomszédságában – Őstörök
Csehocz, Csehovecz, Csehlaka, Zala, Čehovec, HR – Kazár
Csehy, Csehi, Kiscsehi, Zala, Zala – Kazár
Csehy, Csehi, Sümegcsehi, Zala, Zala – Kazár
Csemeder, Csömödér, Csömödér, Zala, Zala – Kun/Magyar
Cserencsocs, Cserencsócz, Cserföld, Zala, Črensovci, SLO – Szári
Csernye Főlgje, Csernefölde, Csörnyeföld, Zala, Zala – Szári
Csescsincz, Csesztjanecz, Hétház, Zala, Čestijanec, HR – Szemere
Csesztreg, Csesztreg, Csesztreg, Zala, Zala – Szemere
Csobáncz, Csobáncz, Csobánc, Zala, Veszprém, Gyulakeszi – Besenyő
Csopak, Csopák, Csopak, Zala, Csopak, Veszprém – Besenyő
Csukovecz, Csukócz, Drávasiklós, Zala, Čukovecz, HR – Kazár
Csááktornya, Csáktornya, Csáktornya, Zala, Čakovec, HR – Kazár
Csébb, Cséb, Zalacséb, Zala, Zala – Besenyő
Csécsan, Chrechan, Cseresznyés, Zala, Črečan, HR – Szemere
Czirkowlejan, Czirkovlyán, Drávaegyház, Zala, Cirkovljan, HR – Szári
Dabroncz, Dabroncz, Dabronc, Zala, Veszprém – Besenyő
Danics Karmacs, Karmacs, Karmacs, Zala, Zala – Őstörök, Kőrös
Dedecs, Dedes, Lendvadedes, Zala, Zala – Őstörök
Dekanocz, Dekanovecz, Dékánfalva, Zala, Dekanovec, HR – Kún
Deklesin, Deklesin, Murahely, Zala, Dokležovje, SLO – Kún
Demefölde, Dömefölde, Dömeföld, Zala, Zala – Kun/Magyar
Dobra, major, et minor – Besenyő
Dobronak, Dobronak, Lendvavásárhely, Zala, Dobrovnik, SLO – Besenyő
Dobrowa, Dobrava, Alsó-, Alsódomború, Zala, Donja Dubrava, HR – Besenyő
Dobry, Dobri, Dobri, Zala, Zala – Besenyő
Domasinecz, Domasinecz, Damása, Zala, Domasinec, HR – Kun/Magyar
Dragoszlawecz, Dragoszlavecz, Delejes, Zala, Dragoslavec, HR – Őstörök
Drasimelecz, Drasimerecz, Dezsérlaka, Zala, Držimurec, HR – Őstörök
Draskocz, Draskócz, Ligetvár, Zala, Draskovec, HR – Őstörök
Ederics, Ederics, Pusztaederics, Zala, Zala – Őstörök
Ederics, Ederics, Balaton-, Balatonederics, Zala, Veszprém – Őstörök
Egyekuta, Egyeduta, Egyeduta, Zala, Zala, Letenye része – Magyar (Egy – Megy)
Esztregnye, Esztregnye, Eszteregnye, Zala, Zala – Őstörök
Eötvös, Ötvös, Ötvös, Zala, Veszprém, Dabronc része – Besenyő (Ő Töv(b) – fordítottja Bot-os)
Felsső Szent Erzsebeth, Szent-Ersébeth, Szenterzsébethegy, Zala, Zalaegerszeg része – Besenyő
Felső Králocz, Králócz, Felsőkirályfalva, Zala, Gornji Kraljevec, HR – Kőrös
Felső Mihalovecz, Mihalyevecz, Felső-, Felsőmihályfalva, Zala, Gornji Mihaljevec, HR – Magyar
Felső Őrss, Örs, Felső-, Felsőörs, Zala, Felsőörs, Veszpém – Avar, Őstörök?
Fergetincz, Ferketincz, Alsóferencfalva, Zala, Ferketinec, HR – Avar (Ferketen – Krisztus avar neve)
Filerith Falu, Feritfalu, Csentevölgy, Zala, Čentiba, SLO – Palóc, Avar ?
Filocz, Filócz, Filóc, Zala m, Filovci, SLO – Palóc
Füröd, Füred, Balatonfüred, Zala, Balatonfüred, Veszprém m – Avar
Gaborháza, Gáborjánháza, Gáborjánháza, Zala, Zala – Kabar
Galambok, Galambok, Galambok, Zala, Zala – Káli/Kőrös
Ganyicza, Ganicsa, Lendvarózsavölgy, Zala, Gančani, SLO – Kun/Magyar
Garabancz, Garaboncz, Garabonc, Zala, Zala – Kőrös
Gardinovecz, Gardinócz, Muragárdony, Zala, Gardinovec, HR – Kőrös
Gerse, Gelse, Gelse, Zala, Zala – Kőrös
Gibina, Gibina, Murafüred, Zala, Gibina, SLO – Kabar
Ginterhaza, Göntérháza, Göntérháza, Zala, Genterovci, SLO – Kun/Magyar
Githe, Gétye, Gétye, Zala, Zala – Kun
Globoko, Sztanetincz, Sztanetinecz, Határörs, Zala, Stanetinec, HR – Kál/Kőrös
Gorda Lakos, Lakos, Cserta-, Csertalakos, Zala, Zala – Kőrös
Goricsan, Goricsan, Muracsány, Zala, Goričan, HR – Kőrös
Goricsicza, Gorichicza, Goricica, Zala, Goričica, HR – Kőrös
Gosztolya, Gosztola, Gosztola, Zala, Zala – Kazár
Gotthan Lakossa, Lakos, Alsó-, Felső-, Felsőlakos, Zala, Gornji Lakos, SLO – Kun/Káli
Grabrownyik, Grabrovnik, Gáborvölgy, Zala, Grabrovnik, HR – Kőrös
Guljacs, Gulacs, Nemesgulács, Zala, Veszprém – Káli/Kőrös
Gumilicza, Gumilicza, Lendvaszentjózsef, Zala, Gomilica, SLO – Kun/Magyar
Gutor Földe, Gútorfölde, Gutorfölde, Zala, Zala – Kun
Gyertyanos, Gyertyános, Zalagyertyános, Zala, Gaberje, SLO – Kőrös
Gyulakeszy, Gyulakeszi, Gyulakeszi, Zala, Veszprém – Őstörök
Györök, Györök, Balatongyörök, Zala, Veszprém – Kőrös
Hahót, Hahót, Hahót, Zala, Zala – Kun
Hegjmagas, Hegymagas, Hegymagas, Zala, Veszprém – Kun
Hemusocz, Hemusócz, Henisfalva, Zala, Hemusevec, HR – Kun
Henye, Henye, Pető-, Petőhenye, Zala, Zala – Kun
Herbatfa, Herbátfa, Szepetk, Zala, Zala, Pókaszepetk része – Kőrös
Hernye, Hernye, Hirtelen, Zala, Hrnje, HR, Királylak része – Kőrös
Hlapicsina, Hlapichina, Lapány, Zala, Hlapičina, HR – Palóc
Hlapsina, Zsabnik, Békásd, Zala, Žabnik, HR – Palóc/Besenyő névmódosulás népességbeli változást is jelöl?
Hodosany, Hodossán, Hodosány, Zala, Hodosan, HR – Kun
Hornyék, Hernyék, Hernyék, Zala, Zala – Kőrös
Hosszu Falu, Hosszufalu, Lendvahosszúfalú, Zala, Dolga Vas, SLO – Palóc (falu – pálu? A fal áll!)
Hotiza, Hoticza, Murarév, Zala, Hotiža, SLO – Kun
superior Hrastyan, Hrasán, Felső-, Drávacsány, Zala, Gornji Hrasčan, HR – Kőrös
Háshagy, Hashágy, Zalahashágy, Zala, Zala – Kazár
Ignicze, Igricze, Zalaigrice, Zala, Zala – Kun
Iklod, Iklod, Kerkaiklód, Zala, Zala – Kun
Inferior Rastyan, Hrasán, Alsó-, Felső-, Harastyán, Zala, Donji Hraşčan, HR – Kőrös (A kroát őrzi itt is az ősibb nevet – H(k)(a)ra – San a Köröző Son (Fiú) – a gyermek szavunkkal azonosnak ítélem.)
Istvand, Istvánd, Lesencze-, Lesenceistvánd, Zala, Veszprém – Besenyő? (Is – T(a)v – An = Ős Tav Anya aDta település? Hmmm.)
Istvandy, Istvánd, Zalaistvánd, Zala, Zala – Besenyő
Ivanowecz, Ivanócz, Drávaszentiván, Zala, Ivanovec, HR – Pannon (I Ban)
Iwancz, Iváncz, Zalaivánd, Zala, Ivanci, SLO – Pannon
Izsakocz, Izsakócz, Murasziget, Zala, Ižakovci, SLO – Kazár
Jakab Fa, Jakabfa, Lendvajakabfa, Zala, Zala – Kun (Jak Aba? Kaj – Kíj?)
Jalsowecz, Jalsócz, Erzsébetlak, Zala, Jalsovec, HR – Jász
Jozecz, Josecz, Szentistvánlak, Zala, Zala – Jász
Jurcsarcz, Jurcsócz, Györgylaka, Zala, Jurčevec, HR – Kőrös
Kaczalak, Kaczorlak, Kacorlak, Zala, Zala – Kazár
Kanyavaár, Kányovár, Kányavár, Zala, Zala – Kun
Kapcza, Kapcza, Kapca, Zala, Kapca, SLO – Kabar
Kapolcz, Kapolcs, Kapolcs, Zala, Veszprém – Kabar
Kapolna, Kápolna, Lentikápolna, Zala, Zala – Kabar
Kapornok, Kapornak, Nagykapornak, Zala, Zala – Kabar
Karacsonszigeth, Karácsonyfa, Mikekarácsonyfa, Zala, Mikekarácsonyfa vagy (Sziget, Kis-, Kissziget, Zala, Zala) – Kőrös
Karos, Karos, Zalakaros, Zala, Zala – Kőrös
Karácsonfa, Karácsonyfa, Mikekarácsonyfa, Zala, Zala – Kőrös
Kehida, Kehida, Kehida, Zala, Zala, Kehidakustyán – Kun
Kemend, Kémend, Kemendollár, Zala, Zala – Kun
Keszthely külvárosa vulgo Polgar vaross, Polgárváros, Keszthely-, Kiskeszthely, Zala, Zala, Keszthely – Palóc (Pol – Gar = Körforgó Fény, a galicianerek kezdik magukat fényhozóknak hívni, átvételük a palócoktól eredhet. A városi népesség bizonyos körei megvetéssel éltek a vidéki életmódot folytatókkal szemben. A tudás kopottságának következménye, elkülönülés, önzés, kiválasztottság érzésének elharapózása...)
Keszthely, Keszthely, Keszthely, Zala, Zala – Kazár (Gest hely. A HELI szerintem tisztást, fényes helyet jelentett. Ebből alkotta a brit a holy, szent szavukat.
Kis Apathy, Apáthi, Kis-, Kisapáti, Zala, Veszprém – Besenyő (Boti – A Boté)
Kiss Csernecz, Csernecz, Kiss-, Csernec, Zala, Zala, Muraszemenye része – Szári/Száli
Kiss Falud, Kisfalud, Kisafalud, Zala, Veszprém, Mindszentkálla része – Palóc
Kiss Görbő, Görbő, Kis-, Kisgörbő, Zala, Zala – Kazár/Kőrös
Kiss Komarom, Komárom, Kiskomárom, Zala, Zala, Zalakomár – Kazár/Kun
Kiss Őrss, Kiörspuszta (Badacsonyörs, Zala, Veszprém) – Szári (Örs – Örös = Ó Rus – Réz)
Kissocz – Kazár
Komahaza, Kamaháza, Kámaháza, Zala, Kamovci, SLO – Kun...
Végül: Rég elmentek búcsúszavai
Idézetek halála után a családhoz érkezett néhány levélből:
László Gyula, neves régészünk:
„Ennek a levélnek egyetlen oka, hogy lerójam tiszteletemet az ősz táltos előtt… szétválaszthatatlanul ötvöződik benne a képzelőerő szépsége és a mítosz sorsszerűsége, Vörösmarty világa ébred újra könyveiben…”
A már csak a sírhantját találó levélből:
„…Teljes tisztelettel hajlok meg az Ön kora előtt, hiszen ősvallásunk Matuzsáleme… A csillagos ég káprázni kezd az Ön csendes szavú tanítása nyomán és a füvek, fák, állatok és emberek is, mint megtestesült mítosz vesznek körül. Eszembe se jut kérdezni, hogy mindez honnan tudható – olyan szép. Ilyenkor a krónikás hallgat bennem és az ember elandalodik…”
Vajay Szabolcs Svájcban élő történész Magyar Adorján fiához írt leveléből részlet:
„Édesapád életműve valóban figyelemre méltó és nemcsak a fiúi kegyelet, de általános érdek is indokolja közzétételét… Atyád, …. Az ethnoszociológia egyedi rögzítésével alkotott nagyot.”
Szabó Zoltán, Amerikában élő református pap, ki hosszú éveket töltött hittérítőként azon a vidéken, amely – Magyar Adorján műve alapján – ősi vándorlásaink nyelvi és műveltségi behatása alatt állott, ott öt nyelvet elsajátított, s már hosszú évek óta egy olyan ötnyelvű szótár készítésén dolgozott, mely bizonyítja a fentieket, – a következőket mondja: Hiszem, hogy a könyv nemcsak néprajz, művelődés és öntudatébresztő történelmi valóság, hanem a jövőre mutató eligazítás, célkitűzések forrása. Így mind szellemi síkon, mind földi vetületében nemzetvédelem, amelynek úgy kell minden magyarhoz egyéni és közösségi életében hozzátartoznia elválaszthatatlanul, akár a saját lélegzete. A magyar ősnyelv virágait is csokorba szedi Magyar Adorján. Tanúbizonyságot tesz ezzel annak tökéletes fejlettségéről. Amit ő műveltség alatt ért, az az emelkedett szellem, amely a magyar nyelvet létrehozta és ugyanúgy, mint a magyar földművelő nép egyéni és közösségi életmódját és minden alkotását.
Az Egy-Isten hitű magyar „hit és regevilág” megelőzte, helyesebben ősforrása volt (a nyelvhez hasonlóan) más népek, vagy levált népek ilyen irányú fejlődésének, de ezek már nem rendelkeztek a megfelelő szellemi emelkedettséggel, hogy a hasonlatul használt természeti jelképek mögött megragadják az elrejtett lényeget. Sikert kívánok a könyv mielőbbi teljes megjelenéséhez.” Másik levelében: „Valaha voltak koronaőrök. Magyar Adorján művével akarja magyarságunk szellemi tartalmára felrakni a koronát annak valódisága bebizonyításával. Jobban félthető és őrizendő tehát, mint egy korhoz kapcsolódó koronaékszer, mert örökkévaló szellem munkája világlik belőle: az élettel soha meg nem szűnő, szellemi síkon megjelenő munkája. És az alkotás mindig új tud lenni és ősi, mint az élet maga!
Békássy Zoltán ref. esperes (Zombor) így ír a családnak: „Most, tegnap kaptam egy magyarországi hivatalos kiadványt, a MAGYAR HÍREKET! Ebben igen meglepő dolgot olvastam. A cikket kimásolva mellékelem. (Magyar Hírek XI. Évf. 9. sz. 1987. május 3.-i száma 11. oldalának hitelesített másolatát mellékeli, mely a szarvasi leletről ad hírt.) Nagyon megörültem néki és végtelen sajnálom, hogy Adorján Bátyám nem érhette meg ezt a híradást. De tudta és bizonyos volt benne, hogy ennek be kell következnie és fény derül az igazságra.
Nemcsak az igazságra, hanem arra, hogy ő valóban korát meghaladó polihisztor-tudós volt és kutatásai, következtetései, elemzései és megállapításai színtiszta igazak. Nem ábrándozások, nem „délibábos romantika”, nem is elfogultság, vagy soviniszta-nacionalista avagy irredenta gondolatok és ténykedések, hanem tudományos és történelmi igazságok. Igen büszke lenne és megelégedett, még akkor is, ha ez ügyben az ezzel foglalkozó tudósok és most sikert ért régész nem is ismeri az ő régen hangoztatott, terjesztett, kinyomtatott eredményeit…
Most Csabának (Magyar Adorján fia) gratulálok Édesapja igazolása és igaza bizonyítékán. Láthatják, hogy nem „álmodozó” volt, hanem igenis alapvetően gondolkozott és munkálkodott.
Szeretnék ez alkalommal néhány szál virágot helyezni sírjára és bekeretezve, üveg alatt, vagy kőbe vésett igazolással ékesíteni síremlékét ezzel a szöveggel és megjegyzéssel: Ő volt az első, aki ezt kimunkálta…”
A MAGYAR NYELV
A magyaron kívül bármely nyelven beszélni, írni, nyomtatni: igen nagy idő – munka – és anyagveszteséggel jár
Több mint száz évvel ezelőtt a szinte emberfölötti nyelvtehetséggel bíró Mezzofanti olasz nyelvész, aki 58 nyelven értett és beszélt és ezek között magyarul is tökéletesen tudott, egyszer így nyilatkozott: „A magyarok, úgylátszik, még nem tudják minő kincset bírnak nyelvükben.” (Lássad: Zsirai Miklós: „Nyelvünk alkata.”)
Vajon Mezzofantit e kijelentésére mi indíthatta?
Ezt akarom az alábbiakban kifejteni. Előbb azonban lássuk a magyar nyelv eddig ismert történetét és viszontagságait.
A kereszténység fölvétele előtti időkből nyelvünkről úgyszólván semmit sem tudunk, mert az idegen hittérítőknek sikerült minden kereszténységelőtti magyar emléket megsemmisíteniök. Annyi pedig bizonyos, hogy a kereszténység elterjedése után alig volt még egy nyelv, amely oly mostoha helyzetbe került volna, mint a magyar. Jól tudjuk, hogy csak az olasz, a görög, némely germán és a szláv nyelv volt oly szerencsés, hogy a kereszténység fölvétele után is irodalmi nyelv maradhatott, és tehát továbbra is műveltetett, fejlődhetett. Akkoriban egyrészt a latin és az olasz, másrészt az ógörög és az újgörög között alig volt még különbség, sem a szláv nyelvek nem különböztek egymástól annyira, mint ma, és így az ószláv egyházi nyelv minden nehézség nélkül közös irodalmi nyelvükké lett, egészen a legújabb időkig, amikor már a külön nemzeti szláv nyelvek is irodalmi nyelvekké lettek. Igaz ugyan, hogy a görög-keleti és a katholikus egyházak különválása után a katholikus szlávoknál bevezetett latin egyházi és irodalmi nyelv mellett a nemzeti nyelv alárendelt helyzetbe került, de mivel ez már sokkal későbben történt, náluk a nemzeti nyelvet a latin sohasem tudta teljesen kiszorítani, másrészt a szerbek, bolgárok és oroszok, nem térvén katholikusságra, irodalmi nyelvük a szláv maradott. Az olaszoknál pedig Danténak már igen korán sikerült a toszkánai olasz nyelvet irodalmi nyelvül elfogadtatnia. Nem sokkal később ez a franciáknak és spanyoloknak is sikerült. Többé-kevésbé a germán nyelvek is megmaradhattak irodalmi nyelvekül. Ez pedig e nemzeteknek azért sikerült, mert náluk úgy az uralkodók, mint a papság is saját nemzetükbeliek voltak, és ezek tehát nem viseltettek saját nyelvük iránt oly gyűlölettel, mint a magyarság idegen hittérítői és idegen avagy idegen nevelésű papsága, valamint uralkodói is. Utóbbiak ugyanis, még az Árpádok is, kizárólag idegenből házasodtak, úgyhogy ereikben már nem is volt magyar vér és magyarul nem is tudtak. Mindezzel szemben például a germán nyelvek az irodalomból nem csak, hogy nem szoríthatták teljesen ki, de a reformációval teljesen uralomra jutottak, míg az uralkodók, maguk is germánok lévén, saját nyelvüket udvarképes nyelvül mindenkor megtartották, semmiesetre sem üldözték, legföljebb mellőzték. Másrészt, az összes germán és szláv népek a kereszténységet elég könnyen fogadták el, kivéve a szászokat. Ez utóbbiakat kivéve, ”pogánylázadások” alig voltak és így a latin nyelvet pártfogoló papság és a nemzeti nyelv között nem keletkezett ellenségesség. Szakszóniában a szászok, mint az akkori germánok között a legműveltebbek, egyideig lázadoztak, de Nagy Károly, aki a történelemben a „Szászgyilkoló” (Sachsenmörder) nevet is kiérdemelte, ellenállásukat csakhamar vérbefojtotta. Egészen más volt azonban a helyzet nálunk. Tudjuk, hogy nálunk még századok múlva is többször volt „pogánylázadás”, elképzelhetni tehát, hogy nálunk a többnyire idegenekből, nemmagyarokból álló papság, mily gyűlölettel volt a minduntalan „pogánylázadó” magyar nép és ennek „pogány” nyelve iránt. Tudjuk továbbá, hogy a mi királyaink udvarából a magyar nyelv mindig teljesen ki volt zárva, hogy ott csak latinul avagy legföljebb németül, lengyelül, csehül lehetett és volt szabad beszélni, csak magyarul nem soha, kivéve Mátyás király uralkodása rövid ideje alatt. Mi több, úri osztályunk, amely régebben majdnem kizárólag a kereszténységgel behozott idegenekből állott, egészen az újabb időkig még mindennapi beszédében is a latin és a német nyelvet használta s csakis latinul írt, míg a magyar nyelv csak a nép legalsóbb rétegeiben és elnyomatásában maradhatott meg, úgyhogy Magyarországon a latin nyelv hajszál híján, hogy újra élő nyelvvé nem változott. Annyira, hogy ha a vallási reformáció be nem következik és a nép nyelvét föl nem karolja, teljes kiirtása is bizonyára sikerült volna. Annyi tehát kétségtelen, hogy a magyar nyelv egészen az újabb időkig semminemű irodalmi művelésben nem részesülhetett. Gondolkodóba kell azonban minket ejtsen a következő dolog: Említettem, hogy a germánok közül csak a műveltebb szászok állottak komolyabban ellent. Tudjuk pedig, hogy Európán kívül is azon népek állottak a leginkább ellent, amelyek a legműveltebbek voltak és műveltek ma is. A műveletlen népek Afrikában, Ausztráliában eleintén, néhány hittérítőt megöltek ugyan és meg is ették, de utóbb mégis könnyen meghagyták magukat téríteni és ma már mind keresztények is. A művelt kínai, japáni vagy indiai ellenben nem téríthető meg, a buddhistákról, mohamedánokról nem is szólva. Ez érthető: Művelt nép, amelynek már van fejlett szellemi élete, fejlett vallása, más vallásért, más fölfogásáért a magáét nehezen hagyja el, kezdetleges nép azonban, amelynek még sem fejlettebb szellemi élete, sem fejlettebb vallása nincsen, könnyen fogad be valamilyet. Tiszta papirosra könnyen írhatunk, de ha olyanra akarunk írni amely már teleírva, akkor a már ottlevőt előbb el kell távolítanunk róla, ha ugyan lehet, de esetleg ez nem is lehetséges.
Nekünk pedig okiratunk maradott arról, hogy Mátyás király korában, az 1470 körüli években, Jászberény környékén még térítgettek. Ez oklevélben IV. Sixtus pápa megdicséri Igal Fábián és Zarnasz Gergely szerzeteseket, amiért a kereszténységtől idegenkedő némely jászokat megtérítették. (Gyárfás István: „A jász-kunok története.” Szolnok, 1883., III. kötet, 670. oldal.) Ha pedig ez így volt az ország szívében, Budától, a fővárostól nem messze, akkor gondolhatjuk hogy miképen állott a dolog a messzi Erdélyben. Az ott folytatott néprajzi tanulmányaim ideje alatt meg is győződtem arról, hogy ott még vagy 200 évvel ezelőtt is kellett legyenek, akik csak névleg voltak keresztények, de titokban még mindig ragaszkodtak természettisztelő ősvallásunkhoz. Marsigli kiváló olasz tudós, aki 1690-ben járt Erdélyben, ott látott egy ősmagyar rovásbetűkkel írott naptárat, amelyet az ott akkor megtérített székelyek számára készítettek, vagyis e naptár bár már keresztény volt de azért készült rovásbetűkkel mert a megtérített székelyek azokat ismerték, de a latin betűket még nem. Mi több ez egész naptár ősi szokás szerint botra volt fölróva. Marsiglit ez annyira érdekelte, hogy az egész naptárat magának lemásolta, amely másolatot 1906-ban a bolognai Egyetemi Könyvtárban Veres Endre megtalálta és közölte. Kitűnik tehát mindebből először is, hogy az 1600-as évek végén Erdélyben még hivatalosan is térítettek, de kitűnik az is, hogy kereszténységre térésünk előtt is művelt, írástudó nép voltunk, saját betűink voltak és hogyha a magyarság az utóbbi századokban műveltségben el is maradozott, ennek oka elsősorban is a folytonos háborús pusztítások voltak, de nem kevésbé a hosszú századokon át tartó török majd osztrák leigáztatásunk, valamint az ősi, saját, de ”pogány” volta miatt üldözött műveltsége folytonos irtása is. Magam is, Erdélyben folytatott tanulmányaim alatt láttam 100, 200 éves, díszes kapukat, amelyek faragványain régi, ősvallási szimbolikánk oly tökéletesen megvolt még, hogy nem vonható kétségbe, miszerint, akik e díszeket kifaragták, ezek jelképes értelmét még ismerték is, és tehát aligha voltak tényleg keresztények, mert hiszen ilyen jelképeket keresztények már nem ismertek, avagy ha igen, a kereszténységnek akkor még minden nem keresztény dolog iránti engesztelhetetlen türelmetlensége miatt, azokat nemhogy kifaragták volna, hanem róluk tudomást szerezve, okvetlen elpusztították volna.
Az ősmagyar rovásírás Erdélyben körülbelül 200 évvel ezelőtt még használatban volt, holott Európában a legtöbb nép csak kereszténységre térésével tanult meg írni-olvasni, míg a magyarság éppen kereszténységre térésével kezdte saját írását elhagyni és ezzel saját műveltsége más elemeit is. Mivel a legtöbb európai népnek saját betűi nem voltak, ezért a latin vagy a görög betűket fogadta el. Ám, hogy az írni-olvasni tudás a magasabb szellemi műveltség legkétségtelenebb bizonyítéka, igen jól tudjuk. Vagyis: ANNAK OKA, HOGY A MAGYARSÁG OLY NEHEZEN VOLT KERESZTÉNYSÉGRE TÉRÍTHETŐ: ÉPPEN AZ VOLT, HOGY SZELLEMI SZÍNVONALA – AKKORIBAN MÉG –, A TÉRÍTŐKNÉL VAGY MAGASABB VOLT, VAGY NEM MARADOTT EL AZOKÉ MÖGÖTT.
Milyen lehetett tehát azon régi magyar nyelv, amelyet a nyugati mintára, a kereszténység fölvétele után megszervezett földbirtokosság kedvéért jobbágyságba taszított magyar parasztság, azaz a földművelő nép, idegenvérű és latinul beszélő és író királyai, urai és papjai ellenére is, hosszú és keserves századokon át fönntartott? Azt, hogy e szegénységben és elnyomatásban és mindennapi nehéz munkában élő, adókkal, tizedekkel, zsarolásokkal sanyargatott nép e nyelvet kiművelhette, fejleszthette volna, teljesen lehetetlennek kell tartanunk, legföljebb azt képzelhetjük, hogy e nyelvet a lefolyó századokon átmentette, ellenben azt igenis föltételezhetjük, hogy ezalatt a nyelv inkább még hanyatlott is, úgy szerkezetében, mint szóanyagában. Törénelmünkből tudjuk, hogy a magyar nyelv e századok utáni elnyomatásból csak Mária Terézia magyar testőrei körében kezdett föltámadni. Ismeretes, hogy királyok, császárok, fejedelmek testőreikül mindenkor csak a legdélcegebb, legszebb, egészséges és erős férfiakat fogadták föl, mert nagyonis vigyáztak arra is, hogy ezek ne csak díszes ruháikkal, fegyverzetükkel, hanem egész megjelenésükkel is emeljék udvartartásuk fényét. A kivételek dacára is pedig nem vonom kétségbe a latin közmondás: „Mens sana is corpore sano.” (Ép testben ép ész.) helyes voltát. Igaz ugyan, hogy a császárok testőreikül főkép nemes embereket szerettek tartani, csakhogy a zagyvavérű és degenerált főúri családok fiatalsága között szép és délceg ifjakat nemigen lehetvén találni, kényszerűségből is a császári testőrök főkép a falusi kisnemességből kerültek ki, az úgynevezett „bocskoros nemesek” közül, akik a földművelő magyar néptől semmiben sem külömböztek. Nem vonom tehát kétségbe, hogy Mária Terézia testőrei nem csak mind gyönyörű magyar ifjak voltak de szellemileg is kiváló, eszes emberek. És, lám, ők voltak is oly bátrak, hogy még ott, Bécsben is, ahol csak a német és a latin nyelv járta, közös megegyezésből nemcsak, hogy magyar anyanyelvükhöz ragaszkodtak, hanem – ami akkor hallatlan szörnyűség számba ment! – magyar irodalmi működésbe kezdtek. Hogypedig azon időkben és még sokkal később is, minő szellem volt uralmon, kitűnik abból is, hogy például Ürményi József országbíró, tehát magyar ember, a magyarul írni akarást bolondságnak mondotta! Valamint Cziráki Antal, szintén országbíró és szintén magyar ember, 1827-ben azért ellenezte a magyar nyelv irodalmi kiművelését, mert: „ha a magyar nyelvet nagyon kiműveljük: elhanyagoljuk a latint.” (Lássad: A Magyar Tudományos Társaság évkönyvei. 1883. I. kötet, 53. oldal.)
Mikor aztán Mária Terézia e testőrei köréből nyelvünk idővel lassan, lassan, irodalmi és magasabb körökben is lenézetés nélkül mégis beszélhető és írható nyelvként mindinkább terjedni kezdett, akkor művelt emberek, tudósok, nyelvészek, amilyen az említett Mezzofanti is volt, meglepve állapították meg, hogy hiszen e nyelv oly tökéletes szerkezetű, s oly gazdag szóanyagú, hogy régóta irodalmi nyelvekkel nemcsak versenyezhet, de azokat fölül is múlja. Ezért tette hát Mezzofanti ama kijelentését. Miutánpedig – amint mondottuk – föl nem tételezhető, hogy nyelvünket ily fejlettségűre az egész középkoron át szinte állati sorsra kárhoztatott magyar földműves nép képezte volna ki, kénytelenek vagyunk azt elfogadni, hogy a magyar nyelv már e bekövetkezett elnyomatása előtt volt ily tökéletes. Mert hiszen az is képtelen föltevés volna, hogy az említett testőrök teremthettek volna egy tökéletlen, barbár nyelvből olyat, hogy ez a századok, ezredévek óta irodalmilag művelt nyelveket fölülmúlja! De még ennél is nagyobb képtelenség lett volna azt kívánni s körösztülvinni, hogy ilyen, mesterségesen alkotott nyelvet az egész magyar nép meg is tanulja, használja, s a Lajtától a Gyímesi szorosig, Moldováig beszélje! Hogy például a Gyímesi szorosban a messzi Erdélyben, a havasok között, a magyar iskolát sohasem látott, írni-olvasni nem tudó oláhországi csángók is a bécsi testőrök megszerkesztette nyelvvel éljenek! Márpedig e csángók nyelve szerkezetileg semmit sem különbözik a Bakony hegység, azaz Nyugat-Magyarország juhászai nyelvétől, csupán kiejtésében, tájszólások szerint tér attól el. Alább kimutatom pedig, hogy a magyar nyelv úgy szerkezetében mint szógazdaságában is, a nyugati nyelveket valóban fölülmúlja, és hogy amennyiben ezek rá hatottak, e hatás szerkezeti tökélyét csak rontotta, éppen azért, mert azok szerkezete tökéletlenebb.
Mindez előtt: Jespersen, nagytekintélyű nyelvtudós írja: „Azon nyelv a legtökéletesebb, amely a legkevesebb szóval a legtöbbet fejezheti ki.” (Jespersen: ”Die Sprache.” 308. oldal.) Ő azonban nem tudott magyarul, ezért nem sejthette, hogy éppen ebben a magyarral egyetlen európai nyelv sem versenyezhet, mert ha ezt tudta volna, megállapítását a magyar nyelvre vonatkozó még valamely olyan kijelentéssel is megtoldott volna, amilyet Mezzofanti tett.
Néhány évvel ezelőtt betegen feküdtem a dubrovniki (ragúzai) kórházban. A többi beteg, tudván, hogy magyar vagyok, néha kérdezte hogy ezt, vagy amazt hogy mondják magyarul. Egyszer egy már fennjáró beteg lement a kapuba, mivel ott valami rokona várta, hogy vele beszélhessen. A mellettem fekvő beteg kérdezte: „Hogy mondják magyarul: On je otišao dole.” Felelém: „Lement.” Csodálkozva kérdezte ő is, a többi beteg is, miképen lehetséges, hogy ez magyarul ilyen rövid? Felelém: „Úgy, hogy a magyar nyelv szerkezete oly tökéletes, hogy ezt lehetővé teszi. Hogy e csak két szótagból álló rövid szó tökéletesen ugyanazt fejezi ki, mint a szlávban „On je otišao dole.” A németben „Er ist hinunter gegangen.” Avagy olaszul: „Egli é adato giú.” Fölhoztam neki ezután még több példát is:
LEMENNÉK: Horvátul: Išao bih dole. Németül: Ich möchte hinunter gehen. Olaszul: Potrei andare giú.
Itt pedig fölhozok még nehány ilyen példát:
Hívtak, jöttem. Küldtek, mentem. Németül: Man hat mich gerufen, bin gekommen. Man hat mich geschickt, bin gegangen. Vagyis: Négy szó helyett: Tizenkét szó.
Más példák: Beszéljen anyámmal. Németül: Sprechen sie mit meiner Mutter. Olaszul: Parlate con mia madre.
Holtomig. Németül: Bis zu meinem Tode. Olaszul: Fino alla mia morte. Házamban. Németül: In meinem Hause. Olaszul: In casa mia. Napkeltétől naplementig. Németül: Von Sonnenaufgang bis Sonnenuntergang. Javulást várhatni. Seine Besserung ist erwartbar. Olaszul: Il suo miglioramento si puó attendere. Hasonló példa százával hozható föl és mindig a magyar lesz a rövidebb, ritka kivételképen ugyanolyan hosszú, avagy hosszabb. Igaz ugyan, hogy mivel például a szerb-horvát nyelvnek nincsen névelője, ezáltal a nyelvezet valamivel rövidebb lesz, csakhogy a névelő hiánya káros. Példa: Egészen más értelme van, ha azt mondjuk, hogy: „Afrikában vannak a németek.” vagy ”Afrikában vannak németek.” Vagyis: A névelő hiánya a világosság kárára van, úgyhogy a világos értelem érdekében magyarázgatásokra szorulunk.
— Jó, jó, – mondották a betegek – de hát akkor az olyan nyelv, amilyen a magyar, ha rövidebb is, de nagyon nehéz. Ki bír egy ilyen nehéz nyelvet megtanulni?
Feleltem:
— Természetesen nehezebb. De ez nagy fejlettsége jele. Ami fejlett: nehezebb is. Ami kezdetleges: könnyebb. Könnyebb az egyszeregyet megtanulni, mint az algebrát. Könnyebb szekeret vezetni, mint repülőgépet. Egyszerű szög előállítása könnyebb, olcsóbb mint csavaré, de a szög nem is tart oly biztosan, mint a csavar. Aki csak az egyszeregyet tudja, nem képes oly nehéz számtani föladatokat megfejteni, mint aki az algebrát is tudja. Vagyis: A magyar nyelv az agyvelőtől nagyobb teljesítőképességet követel, mint bármely árja nyelv, csakhogy a magyar ember agyvelejének e nagyobb teljesítőképessége megvan és megvolt ősidők óta, mert ha nem lett volna meg, nem lett volna képes ily nehéz de tökéletes nyelvet megalkotni és használni. Márpedig: Ha az emberiség haladását kívánjuk, akkor nem a fejletlen agyvelejűekhez kell magunkat tartanunk, hanem a fejlett agyvelőjűekhez, mert különben éppen az emberiség haladását akadályoznók meg. Avagy, mivel gépkocsi, mozdony, repülőgép vezetése sokkal nehezebb a szekérénél, maradjunk-e meg, térjünk-e vissza a csak szekerekkeli közlekedéshez? Gondoljuk csak meg a következőket: Szónok beszédét majdnem feleannyi idő alatt mondhatja el, mint más nyelven. Magyar szöveget megírni, nyomtatni is majdnem feleannyi idő alatt lehet. Magyar könyv majdnem fele oly vastag lesz, mint az árja nyelvű. Mennyivel olcsóbb lesz tehát előállítása, mennyi munka, idő, anyag, gépkopás takarítható így meg! Mondják: „Az idő pénz.” De a pénz munka, az anyag is! Avagy adjunk le sürgönyt Amerikába vagy Japánba, ahová minden szó jó sokba kerül. Azonnal tapasztalni fogjuk, mily hasznos a nyelvezet rövidsége! A volt Osztrák-Magyar Monarchia követségein a hivatalos nyelv természetesen a német volt, de szükség esetén a magyar is meg volt engedve. Rájöttek tehát, hogy messzibb országokba, az ottani követségre hosszabb sürgönyöket jobb magyarul leadni, mivel ez óriási pénzmegtakarítást jelent.
Gondolkodhatunk tehát afölött: Miért beszélnek, írnak, nyomtatnak hát az emberek oly célszerűtlen, nehézkes, hosszadalmas nyelveken? Miért szerkesztenek nemzetközinek szánt mesterséges nyelvet is, amilyen az eszperantó, de ugyanolyan célszerűtlen szerkezetűre, amilyenek az árja nyelvek? Holott itt van a magyar készen, amely olyannyira célszerűbb és gazdaságosabb. Vagy talán azért, mert az emberek agyveleje nem elég teljesítőképes a magyar nyelv megtanulására? Vagy talán, mert nem tudják, hogy van a magukénál tökéletesebb nyelv is? Avagy talán csak sovinizmusból?
Itt azonban megkell jegyeznünk, hogy a magyar nyelv újabb időkben, idegen hatás következtében, sokat romlott is. Amely romlás oka a sokkal tökéletlenebb szerkezetű német nyelvnek a magyarra gyakorolt nyomasztó hatása. A „magyar” újságírók ugyanis nagyobbrészt magyarországi betelepített németek, azaz ”svábok”, vagypedig szintén német anyanyelvű zsidók voltak, mind akik tehát, ha magyarul írtak is, de a német nyelv hatása alatt állottak. Ezenkívül, miután Magyarország a török háborúk után kimerülten, elgyöngülve, Ausztria igája alá került, vagyis német uralom alá, ezért a magyarság nemzeti öntudatából századokon át mind többet és többet veszített, úgyhogy a nyelvben is, ami német avagy németes volt, jónak, ami pedig magyar vagy magyaros volt, rossznak tartotta, ha amaz akármilyen rossz, emez pedig akármilyen jó volt is. Azt pedig, hogy az újságok nyelve a köznyelvre milyen nagy hatással van, bizonyítanunk nem kell. Hogy csak egy feljövő időt csak körülírással bírja kifejezni. Német hatás folytán a magyarból a jövő idő már majdnem teljesen kiveszett. Még mondjuk ugyan hogy lesz és leszek, amit a német csak körülírással tud megmondani: Es wird sein és ich werde sein de bizony már azt mondjuk, hogy oda fogok menni, meg fogom nézni, ahelyett hogy oda menendek, megnézendem. Vagyis már mi is nehézkes körülírást használunk, csak azért mert a német nyelvnek nincsen jövő ideje! Tehát nekünk se legyen! Ellenben a ma már majdnem 1000 éves Halotti Beszédünkben még emdul áll, amit későbbi időben ejéndel-nek mondottak, holott ma már fogsz enni-t mondunk, mint ahogy a német is csak wirst essen-t képes mondani. Ezáltal azonban nyelvünket nem csak jövő időnktől fosztottuk meg hanem még egy föltételes módtól is, amely régi nyelvünkben megvolt de ma már csak a székelyek és az oláhországi csángó-magyarok nyelvében van meg, ahol fogok enni = talán majd eszem, múlt időben: fogtam enni = lehet hogy ettem. Igaz ugyan, hogy ma a jelen időt kezdjük jövő idő helyett használni, de hiszen ez is csak ügyefogyott pótlék, ami súlyosan esik a világos beszéd kárára, mert elvész a különbség jövő és jelen idő között!
Különböző példák:
A budapesti „Ethnographia” folyóirat 1900. évi 221-oldalán áll: Kinek a lovai vannak ott? Ami helyes magyarsággal így volna: Ki lovai vannak ott? Vagyis a –nak a itt teljesen fölösleges. Lám, a nép ezt régebben nem is tette oda. A régi regösök még így énekeltek: Ki háza, ki háza? Torkos Matyi háza? (Lássad: Sebestyén Gyula: ”Regös énekek.”) Nem pedig: Kinek a háza, kinek a háza? Torkos Matyinak a háza.
Alábbi mondatok a ”Pesti Hírlap” 1927. okt. 20. és nov. 29. számából vévék, ahol Kemál pasa törökországi újításairól van szó:
„Ebből a szempontból azonban csak fokozottabb érdeklődéssel lehet fogadni a nyilatkozatnak azon részeit, amelyekben stb.”
Helyes így volna:
„E szempontból azonban csak fokozottabb érdeklődéssel fogadhatni a nyilatkozat azon részeit, amelyekben stb.” 16 szó helyett csak 12. És durva zakatolás helyett szép sima beszéd. Minek a –nak azokat a, ami a mondatban a fülnek kellemetlen döcögés, de azt még hosszabbá és zavarosabbá is teszi? Minek a németesen szószaporító „lehet fogadni”, amikor a ragozó nyelv szellemének megfelelőbb és rövidebb is: fogadhatni. Minek a –ből és –ból rag kétszer, mikor egyszer is elég? Világos: A német nem ragozó, hanem elővető nyelv és az aus = -ből szót a főnév elé teszi, azért a német anyanyelvű úságírónak nem volt elég, hogy a –ból rag ott van a szempont főnév után, hanem mégegyszer, fölöslegesen, de német nyelvérzék szerint, eléje is oda tette. De ennek következtében a németes újságírónyelvészet ma már általánossá válott, a magyar nyelv károsítására és hosszadalmasítására!
Más példa:
„Ezt a templomot annak a Mohamed szultánnak az anyja építette, akitől Magyarországot visszafoglalták a császári hadak.”
Helyesen:
„E templomot azon Mohamed szultán anyja építette akitől Magyarországot visszafoglalták a császári hadak.” (16 szó helyet csak 13, és fölösleges –nak –ok nélkül. Miért akarnók nyelvünkből mindenáron kiküszöbölni a sima, kellemes hangzású és rövidebb azon, ezen szókat és helyébe tenni a csúnyább és hosszabb annak a, ennek a pótlékokat?
Más mondat:
„A saját szemével láthatja, hogy a mi országunk ma a nyugati országoktól semmiben sem különbözik.”
Helyes így volna:
„Saját szemével láthatja, hogy országunk ma a nyugati országoktól semmiben sem különbözik. ” (15 helyett 12 szó)
Minek a mi, mikor hiszen ezesetben az –unk azt teljesen fölöslegessé teszi? Csakis azért, mert a német nyelvérzék azt így kívánja: unser Land. Mert a német elővető nyelv, holott a magyar utóvető, vagyis ragozó. (Von meinen Vater = Atyámtól, azaz: atya-enyém-tőle.)
Elég jó németséggel fogalmazott a következő mondat is:
„Azok az elemek, amelyek ragaszkodnak a régi hithez és az ősi hagyományokhoz, nem okoztak nehézségeket ennek a reformmunkának a végrehajtásánál.”
Minő nehézkes és hosszadalmas döcögés, akár csak maga a német nyelv! Holott mily fenségesen egyszerű, rövid, sima és kellemes hangzású az alábbi tiszta magyarsággal fogalmazott mondat:
„A régi hithez és ősi hagyományokhoz ragaszkodó elemek e reformmunka végrehajtásánál nehézséget nem okoztak. ”
22 szó helyett csak 14! Vagyis nyolccal kevesebb. Mennyi pénz, munka és anyagmegtakarítás és emelett szebb, kellemesebb hangzás és világosabb értelem. Csakhogy, sajnos, újságírónak erről hiába beszél az ember. Cikkeit ezek hosszasága szerint fizetik, érdeke tehát a szószaporítás. Német anyanyelvű sváb, vagy zsidó újságíró mit törődik azzal, hogy így a magyar nyelvet rontja. Sőt, ha sovinista, annál inkább teszi. 100 évvel ezelőtt ezen újságíró nyelvezetet Mezzofanti még nem ismerte!
Más példák:
„Ebben a házban lakom.” Vagy: „Ennek a háznak az ára ezer pengő. ”
De magyarul: ”E házban lakom.” Vagy: ” E ház ára ezer pengő. ”
Más példák:
„Miután ezt a kérdést megfejtette, a kutatást abbahagyta.” (Magyarul: „E kérdést megfejtvén stb.”)
Ez is mintha magyar szavakkal, de németül volna mondva! Ha tehát Nyelvünkre nem vigyázunk, ez előbb-utóbb oda ROMLAND (és nem ” fog romlani!”), ahol a német nyelv van.
Lássuk csak az ezredévelőtti (tizedév, századév, ezredév, milliomodév a helyes, nem évtized, évszázad stb. mert utóbbi: germanizmus: Jahrhuedert, Jahrtausend.) magyar nyelvet: Az alábbi mondatot a ”Halotti Beszéd”-ből, annak nyelvezete szerint, de mai kiejtésre átírva teszem ide:
„Szeretett barátim, imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit Úr e napon e hamis világól mente.”
Újságírói nyelven:
„Szeretett barátaim, imádkozzunk ennek a szegény embernek a lelkéért, akit az Úr ezen a napon ebből a hamis világból kimentett.”
Vagyis 15 szó helyett nemcsakhogy 20 szó, hanem még fölösleges toldalékok egész tömege. Minek a –ből és –ból kétszer? És mily szerkezeti tökély, hogy nem mondja ki-, mivel, hiszen, ha mondotta, hogy világból, akkor a ki- már fölösleges.
De, hiszen nem is kell 1000 évvel visszamennünk. Még Mikes Kelemen is, csak nehány századdal ezelőtt így írt:
Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger vize fölött futó szél zúgását.
Egyedül, egyedül, a bújdosók közül….
Nem pedig:
Egyedül hallgatom a tengernek a mormolását,
A tengernek a vize fölött futó szélnek a zúgását.
De nemcsak rövidségét illetőleg van a magyar nyelv az árja nyelvek fölött óriási fölényben, föltéve, hogy helyesen beszéljük, hanem hangzásában is. Eléggé ismeretes, hogy például a mássalhangzótorlódásokat a magyar nyelv nem tűri, mivel ezek a fülnek kellemetlenek és hogy különösen népünk embere, amíg veleszületett természetes szépérzékét idegen hatások meg nem rontották, az idegenből átvett mássalhangzótorlódásos szavakat magánhangzók hozzáadásával igyekszik kellemesebb hangzásúakká tenni. Például népünknél régebben Stefan még Istefán volt, ma irodalmilag már István lett. Továbbá a szláv krst nálunk kereszt lett, a latinból származó, de a németből átvett Stall nálunk istálló. Az olyan durva és recsegő szavak pedig, amilyen a német sprechen, Spritzkrapfen, Strickstrumpf, avagy a köpködésszerűen hangzó Pfarrer, Pfosten, Pfau, Pfaff a magyarban teljes lehetetlenségek. Ugyanígy lehetetlenségek a magánhangzótlan szláv szavak mint krst, vrst, čvrst, krv avagy a több mássalhangzóval kezdődőek mint srpski, sklad, prvi, drsko stb. Vagyis ily keményhangzású szavak a magyarban nem léteznek. Mi több, a szép hangzása miatt annyit dicsért olasz nyelv is bővelkedik az ily durva hangzású szavakban mint straccio, strofinare, sdrucciolare, spruzzo (olvassad: sztracscso, sztrofináre, zdruccsoláre, szprucco = rongy, dörzsölni, csúszni, föccsenés), amilyenek a magyarban lehetetlenek, mivel egyetlen magyar szó sem kezdődhet két mássalhangzóval, nemhogy hárommal, például úgy hogy: zdr- ! Ezért az olyan durvahangzású szavakat, mint drága vagy spriccel, idegen szavakul azonnal fölismerünk. Van azonban nyelvünknek még más szépsége is, például a sok ő és ü — habár ismét irodalmi nyelvünk sok ö helyett következetesen e hangot használ, növelve ezáltal a sok e szépséghibát! Például fölment helyett: felment, kertmögött helyett: kertmegett stb. De növeli a szépséget változatosságával az a és á, valamint az e és é közötti külömbség is, mind amely hangok hiánya számos árja nyelvet, például éppen az olaszt is, egyhangúvá (monotonná) teszi. Az olasznak is csak 5 magánhangzója van a mi 14 magánhangzókkal szemben! Még egyhangúbbá tesz némely nyelvet az, hogy belőle nem csak az ö és ü hiányozik, hanem a hosszú mássalhangzók is, mint például a szerb-horvátban, holott éppen ebben a magyar nyelv különösen gazdag, például: eddig, meddig, villan, ellenséggel, pillanattal stb. Viszont nincsenek meg a magyarban a mély torokhangok, sem az oron át ejtendők, amelyek közül az elsők különösen az oláh nyelvet, utóbbiak pedig a franciát éktelenítik el, de megvannak a mély torokhangok például a stíriai német tájszólásban is. Mi több, kerüli a magyar nyelv még az olyan kemény hangzású mássalhangzókat is, amilyen például a dzs, amely a magyarban gy hanggá lágyul. Például a szláv Dzsurkovics név is a magyarban Gyurkovics, az olasz Giorgio (ejtsed Dzsordzso) is György-re változik. Érdemes fölhoznom a következő esetet: Egy társaságban szó volt arról, hogy az ö és ü hiánya némely nyelvet mily egyhangúvá tesz. Ezt megtoldóttam azzal, hogy hiszen ez még nem is minden, mert vegyük csak a magyar kettő szót. Ennek a magyarban 26 olyan változtatását tehetjük meg, amelyeknek például a szerb-horvát nyelvben az egyetlen kete felelhet csak meg, mivel e nyelvben nemcsak ö, ü nincsen de a-á és e-é közötti különbség sincsen, de ezenkívül még hosszú mássalhangzók sincsenek. Mivel a társaságban kívülem más magyar nem volt, a 26 változtatást megkülönböztethetlennek mondották. Leírtam tehát a 26 lehető változatot:
kettő kéte kéttö
kető kőttő kőté
kete kétté köté
kette ketté kőtté
köte kété kötő
kötte kétő köttő
kőtte kéttő kőtő
keté kétö
Megmutattam ezt a mellettem ülő horvát ismerősömnek, azután behívattam feleségemet, aki nem tudta miről van szó, leültettem velem szembe, papirost, ceruzát adtam kezébe s mondottam, írná le pontosan amit most bemondok neki a nálam levő papírról. Mikor készen voltunk, odaadtam mindkét papirost ismerősömnek, hasonlítaná össze. Látta, hogy a kettő között semmi eltérés nincsen, mire csodálkozva mondotta, hogyhát ez miképen lehetséges, mikor hiszen ő nem hallott semmi egyebet csak: kete, kete, kete….
Felelém: Ez úgy lehetséges, hogy a mi kiejtésünk, hallásunk és helyesírásunk annyira kifinomult, hogy ezt lehetségessé, sőt magától értetődővé teszi.
Említettem föntebb a magyar nyelv nagy szógazdagságát. Erről szótárak segítségével könnyen meggyőződhetünk, ha elég sok nyelvet ismerünk ahhoz, hogy az illető nyelvben lévő idegen szavakat fölismerhessük. A görög nyelvet itt nem vehetjük figyelembe, mivel a görög műveltség legnagyobb részt a félszigetükön élt görögelőtti ősműveltségből, nagyrészt pedig a föniciaiaktól származott, amiértis a görög nyelv is bizonyára telve e nemgörög népektől vett szavakkal, de hogy ezek melyek, megállapítani bajos. Ugyanez okból nem vehetjük figyelembe a latin nyelvet sem, mivel a római műveltség felében az etruszkoktól, felében a görögöktől származott. Hogy a latinban sok a görög szó, tudjuk, de hogy mennyi az etruszk szó, megállapítani szintén bajos. Az olaszt, franciát, spanyolt szintén nem számíthatjuk, mert hiszen ezek szóanyaga a latintól alig különbözik. Éppen nem számít az angol nyelv, mivel ennek bár alapja germán, de szavai nagy többsége görög, latin, francia eredetű. Ellenben számításba jöhetnek a német és szláv nyelvek. Mivel pedig ezek már körülbelül egy ezredéve irodalmilag ápolt nyelvek, azt várhatnónk, hogy ezek szóanyaga a magyarnál gazdagabb, holott a valóság az, hogy az egy ezredéve folytonosan elnyomott magyar nyelvé a gazdagabb. Alább láthatjuk, hogy ami az idegen szavakat illeti, ebben a német nyelv sem áll sokkal jobban az angolnál. Például:
Artillerie (francia) = tűzérség.
Atom (görög) = parány. De e magyar szó a görögnél is jobb, mivel az atom szó oszthatatlant jelent, holott a parány is osztható. E magyar szó rokon a török para szóval, amely kicsiséget jelent.
Arithmetik (görög) = számtam.
Analisiren (görög) = boncolni.
Argument (latin) = érv.
Absolutismus (latin) = önkényuralom.
Arzt (latin: archiater) = orvos.
Construction (latin) = szerkezet.
Celle (latin) = sejt.
Cavallerie (francia) = lovasság. De a lovagiasságnak is csak ugyane szava van, pedig ez egészen más valami!
Chemie (egyiptomi eredetű, de a latinból vett szó) = vegytan.
Culture (latin) = műveltség.
Capillarvenem (két latin szó) = hajszálerek.
Citat (latin) = idézet.
Discussion (latin) = vita.
Elektricitet (görög) = villany.
Elektrische Centrale (görög, latin) = villanyközpont.
Exemplar (latin) = példány
Existenz (latin) = lét.
Fenster (latin fenestra) = ablak.
Familie (latin) = calád.
Genius (latin) = nemtő.
Genie (latin) = lángész.
Generation (latin) = nemzedék.
Geographie (görög) = földrajz.
Gravitation (latin) = nehézkedés.
Immagination (latin) = képzelet.
Industrie (latin) = ipar.
Interesse (latin) = érdek.
Interessant (latin) = érdekes.
Infanterie (francia) = gyalogság.
Individuum (latin) = személy.
Idee (görög) = eszme.
Ideal (görög) = eszmény.
Karakter vagy Character (görög) jelleg és jellem. Habár e kettő között igen nagy különbség van, mert a jellem szellemi tulajdonságokra vonatkozik a jelleg pedig csak anyagi vagy testi sajátságokra, mégis ezt csak a magyar nyelv különbözteti meg. Sőt például az olasz nyelvnek még a betűre sincsen szava s ezt is a ”carattere” szóval nevezi meg. Igaz, használja erre a ”letterra” szót is, de ez meg tulajdonképpen levelet jelen.
Kirugie vagy Chirurgie (görög) = sebészet.
Literatur (latin) = irodalom.
(A három oldalnyi eredeti felsorolásból helyszűke miatt most csak e néhány példát hozom.)
Szaporíthanónk e szójegyzéket százakra menően, de elég ennyi is, hogy állításom helyes voltáról meggyőzzön. Vannak oly dolgok is, amelyeknél a magyar nyelv is kénytelen idegen szót használni, de ez távolról sem áll oly mértékben, mint a legtöbb más európai nyelvben. Ha például a német nyelvből, amelynek, amint láttuk, szerkezete is igen nehézkes és célszerűtlen, még az idegen szavakat is elhagynók, akkor egy a mai életben teljesen használhatatlan nyelv maradna csak. Szinte hihetetlen az is, hogy európai nyelvekben olyan ügyefogyottságok is létezhetnek mint például a franciában az, hogy nincsen szava a hetvenre, nyolcvanra, kilencvenre és hogy kénytelen ezek helyett azt mondani: hatvantíz, négyhusz, négyhúsztíz. Ugyanígy szinte hihetelen, hogy németül nem lehet azt mondani, hogy indul, elindult, leindult, hanem mindezt csak körülírásokkal lehet kifejezni, mint például leindult helyett: Es hat begonnen hinunterzu zu gehen.
És miért nem tanították mindezt így még a magyar iskolákban sem? Azért, mert a leigázott magyarságnak sohasem volt szabad igazi magyar kormányának lennie. A minisztereket, főkép magyarországi betelepített németeket, a császár nevezte ki. A rejtett cél mindig a magyarság öntudata aláásása volt, mert hiszen öntudatos nemzetet nehéz igában tartani. Miért nem volt lehetséges Magyarországon például Tacitus római történetíró ”Germania”-ját teljes egészében megkapni, sem latinul sem magyar fordításban? Azért, mert Tacitus a germánokról nagyon nemszép dolgokat is megírt, amiértis az osztrák hatalomnak gondja volt rá, hogy Tacitus e műve ne forogjon a magyarság kezén. Birtokomban van azonban egy magyar iskolai tankönyv, amely Tacitus e művét is ismerteti, csakhogy ebből minden, ami a germánoknak nem válik dicséretére, gondosan kihagyva, ami azonban kedvező, az nagyon kiemelve. Ami tehát: hamisítás. Megkaptam azonban Tacitust teljes egészében, eredeti latin szöveggel, de olaszországi kiadásban. Ebben ilyenek is találhatók: Egyik istenségüknek emberáldozatokat szoktak bemutatni. Nehéz őket szántásra-vetésre bírni, sőt gyöngének, lustának tartják azt, aki munkával szerezi meg, amit vérrel is megszerezhetne. Házaikat durvánhagyott faanyagból építik, távol minden szépségtől vagy jóízléstől. Földbevájt lukakban is laknak. Palástot viselnek, amelyet fibulával, avagy valamilyen tüskével erősítenek meg, egyébként mezítelenek. Egész nap a tűz mellett henyélnek. A gyermekek piszkosan és mezítelenül nőnek föl. Éjjel-nappal egyfolytában inni náluk nem kifogásolandó dolog. A részegek gyakori összezördülései pedig rendesen sebesüléssel vagy öldökléssel végződnek. Gyümölcsfákat nem ültetnek. Nagytestűek, vad tekintetű kék szemük van és vöröshajúak. Munkára nem, csak erőszakra képesek. Ahogy tehát Tacitus leírja a germánokat: ráismerhetünk úgy a testi, mint a szellemi tulajdonságaiban az északi fajra.
Ami a szláv nyelveket illeti, ezekben kevesebb a latin, elég sok a görög, de igen sok a magyar, finn-ugor és török-tatár eredetű szó. Mindezzel szemben a magyar nyelv nagy szóbőségét, ezredéves elnyomatása dacára is, az egyszerű földműves nép szellemi fejlettségének, másrészt a műveltebb osztály öntudatos nyelvművelésének is köszönheti, amely utóbbi dolog azonban, sajnos, éppen a legutóbbi 50 esztendőben elhanyatlott. Fölemlítem itt Herman Ottó azon megállapítását, hogy míg az egyszerű angol, német és norvég halászok szellemi élete oly tompa, hogy egész életükön át nehány száz szónál többet nem ismernek, és nem is használnak, addig a magyar nép egyszerű halászainak a csak kizárólag magára a halászatra vonatkozó szavai száma is ezt messze meghaladja, nem is számítva a mindennapi élet egyéb szavait. Ez így van nálunk még az írni-olvasni nem tudóknál is, akik szókészlete nehány ezer. Márpedig egy nép igazi, veleszületett szellemi színvonalát éppen az iskolázatlanokból ítélhetni meg a legmérvadóbban.
Nyelvünk szóbőségét illetőleg csak néhány példa:
Győzelem — diadal. Előbbi bármily győzelemre vonatkozhat, utóbbi csak dicsőségesre.
Ritka — gyér. Előbbi ürességben előforduló, itt-ott levő valamit jelent. Utóbbi másnemű dolgok között itt-ott előforduló valamit.
Találni — lelni. Előbbi: keresve találni. Utóbbi: keresetlen, véletlenül valamit lelni.
Hogy irodalmi nyelvünk ezeket ma összezavarja, valamint sok mást is, ez éppen az említett hanyatlás következménye.
Kevés nyelv tudja a következőket is egymástól megkülönböztetni, mint:
Testvér, fivér, nővér, bátya, néne, öcse, hug.
Ismeretes, hogy a német nyelvnek nincsen a családra szava. A Familie szó ugyanis latin. Aminek oka az, hogy náluk nem létezett, csak Sippe, azaz olyan család, amelyben több férfi, több nővel élt közösségben. Viszont tény, hogy az olyan nőt aki más Sippe-beli férfivel közösült, megölték, de mindegy volt, hogy a nő az illető férfit akarta-e vagy nem, kivételt csak az képezett, ha a nőt eladták és így ez már nem tartozott többé hozzájuk.
A németben nincsen megkülönböztetve a nép a nemzettől, amiértis nemzet értelemmel a franciából átvett Nation szót használják. (A nemzet azonos eredetű és nyelvű emberekből áll, a nép különböző eredetű emberekből is állhat.) Úgyszintén nem különbözteti meg sem a német sem a legtöbb nyelv a szeretet-et a szerelem-től, holott a nemi alapon álló szerelem és a hazaszeretet, szülők, gyermekek iránti, vagy a művészet, avagy zene iránti szeretet között óriási különbség van.
Még csak egy példa: A magyarban az öreg szó csak emberre vonatkozhat (eltekintve attól, hogy a mai újságírónyelvezet milyen zavarodott), a vén szó vonatkozhat emberre, állatra, növényre, de nem tárgyra, sem időre, a régi szó ellenben csak tárgyra és időre, kivéve, ha régi időben élt emberről, állatról, növényről van szó, amelyek azonban öregek, fiatalok is lehettek. De ezen öreg, vén és régi szavunkon kívül van még ó és ős, összesen tehát öt, valamint még ezek sok származéka, mint öreges, elöregedett, vénült, vénséges, vénhedett, kivénült, régies, réges-régi, ódon, ósdi, avult, avatag, elavult, kiavult, ősi, ősies. Mindamivel szemben a németben csak alt és ur szó van, és ezek alig nehány származéka, úgyhogy már az ó, ódon szavaink helyett is a latin-olasz antik szót kénytelen használni, amelyet aztán, minden szükség nélkül a mi újságírónyelvezetünk is átvett. Viszont a szlávban csak az egy staro szó és ennek nehány származéka van.
Fölemlítendő még a következő, szintén igen fontos dolog is:
Mentül régibb egy nép műveltségi élete, annál fejlettebbek nyelvében az udvariassági szavak, kifejezések, szólások. Ezekben csak az ősrégi műveltségű kínai oly gazdag, mint a magyar. Nem számítandó azonban a hatalmasokkali beszéd, mert itt erőltetett kényszer van jelen, hanem számítanak a benső, családi életben használatos szavak, mert itt a tiszteleten kívül a szeretet is kifejeződik. Árja gyermek, például, így szól anyjához: Schau, Mutter!, illetve: Gledaj majkol!. Ami annyit tesz: Nézzed, anya! A magyar nép egyszerű gyermeke azonban, ahol durva idegen hatás még nem érte, ugyanezt így mondja: Nézze, kend, édesanyám! Vagyis szülőjéhez harmadik személyben szól, kend szó a kegyelmed rövidítése. Ebben tehát a szeretet és a tisztelet egyaránt kifejeződik. Nemmagyar szinte el sem tudja képzelni hogy ilyen szépen is beszélhetni. Németül ugyanez így hangzana: Meine gnadige süsse Mutter soll schauen. Hogy aztán a magyarban ez mégsem ily hosszú, ez ismét a magyar nyelvszerkezet tökélyének köszönhető. Mégis még a következőt is hallottam: A parasztgyermek így szólott: Nézze csak kend, édesanyám! Mire az apa rászólott: Hallod-e te! Édesanyádnak ne parancsolgassál. Csodálkozva mondottam, hogy hát milyen szépen mondotta. De az apa így felelt: De nem úgy kell mondania: Nézze csak kend, hanem úgy hogy: Nézné csak kend. Akkor vettem észre, nézze: parancs, de nézné: kérelem.
Műveletlen népek csak az egy te megszólítást ismerik. A magyarban van, te, maga, ön és a már említett kend, a kegyelmedből származólag, de amelyet még kegyed-nek is mondhatjuk. A fönti, a mindennapi családi életbeni udvariassági szólásokhoz hasonlóakat csak a többezeréves műveltségű kínai nép ismer.
A magyar családban, régebben asszony a férjét nem szólíthatta nevén így: Gyere ide, János! Hanem csak így: Jöjjön ide kend, édes uram! Vagyis tisztelet de egyúttal szeretet hangján is. Bár szólíthatta nevén is de csak akkor ha távolabbról kellet hívnia. Nejét a férfi tegezte, nevén is szólította, de őt mások előtt feleségének mondotta. Amiben kifejeződött, hogy bár ő, a férfi az úr, de azért feleségét mégis önmagával egyenértékűnek, egyenrangúnak tartja, vagyis önmaga felének. Nevén szólította, de nem úgy hogy: Mariska! Hanem: Mariskám!, amiben gyöngédség is kifejeződött. Ellenben ha csak úgy szólította hogy: Mariska!, ez már azt jelentette, hogy haragszik valamiért. Szüleit gyermek nem tegezhette és csak édesapám, édesanyám-nak nevezhette. A szülők gyermekeiket tegezték, nevükön szólították, de többnyire úgy, hogy: Édes fiam, édes lányom!
Mindez, sajnos, magyar urak között már régen nincsen így, illetve már régóta durvább idegen szokásokat utánoznak és ezeket tartják „uriasabbnak”, a nép pedig, természetesen mindinkább az ”úri” szokásokat utánozza, holott ezzel éppen a barbár szokásokhoz tér vissza. Mégis, még ma is a magyar, ha ”finomságot” akar tanulni, akkor a magyar „paraszt”-tól tanulhat; éppen megfordítva, mint más népeknél. Mind ebből azonban még az is következik, hogy a magyarnak valamikor a mainál magasabb szellemi műveltsége kellett legyen, amelynek hagyományai azonban a mai, technikailag magas, de szellemileg sokkal alacsonyabb, durvább gépműveltség hatása, valamint leigázottságunk következményeként mindinkább elvesznek. Habár, ha mindennek teljes tudatára ébrednénk, e pusztulást megakadályozhatnók. Egykor létezett magas műveltségünknek, nyelvünkön kívül, bizonyítéka még az is, hogy kereszténységre térésünk előtt is saját írásunk volt, a rovás-írás, holott, amint mondottam, a legtöbb európai nép csak kereszténységre térése után tanult meg írni-olvasni, míg a magyarság, ellenkezőleg, saját írását csak kereszténységre térése után kezdte elhagyni, fölcserélvén ezt a latinbetűs írással, habár, dacára annak, hogy az Egyház ez írását, a ”pogányság” maradványaként, üldözte, mégis e rovás-írás a székelységnél csak 200 vagy 250 évvel ezelőtt veszett ki teljesen. Az újabb elmélet szerint ugyanis a magyarság egyáltalán nem jött Ázsiából, hanem ősrégi európai nép, valamint hogy Árpád és honfoglalói egy, régebben a mai Dél-Oroszország területére (nem Ázsiába!) kivándorolt törzsünk voltak, akik kint nyelvileg eltörökösödtek volt. Ezek az őshazába visszatérve, az itt uralkodó idegen fejedelmeket legyőzve, a magyar államot, de nem a nemzetet alapították, majd a magyar őslakosságba teljesen visszaolvadtak.
Azt kell azonban kérdeznünk, hogy mikor volt hát e sejtett ősműveltségünk? Közvetlen a kereszténységet megelőző századokban nem bizonyára, mert erről minden elnyomatásunk dacára is tudnánk valamit. A rómaiak korából származó ábrázolatokból (például a Traján oszlopon) következtethetőleg, őseink akkor is a germánoknál valamivel műveltebbek lehettek, mert a sisakos, pikkelypáncélos jászok is például, a germánoknál sokkal különbeknek vannak föltüntetve. És valóban: a rómaiak, habár Germániát, a Dunántúlt, a Délvidéket, valamint még Erdélyt is meghódították, de a Duna-Tisza közét, vagyis a jászok földét, leigázni sohasem bírták, úgyhogy a jászok, akiket a rómaiak jasigi, jasi és joni néven neveztek, mindvégig ott éltek, három oldalról az óriási római birodalom által körülvéve de szabadon, és velük a rómaiak végül is szövetséget kötöttek. Mégis, ha itten akkoriban igazán magas műveltség létezett volna, erről az újabb időkbeli politikai hátterű eltűntetések és hamisítások dacára is, valami ismeretes lehetne. Vagyis ősműveltségünk még sokkal régibb időkben kellett virágozzon, habár utóbb elhanyatlott. És ezt igazolják is a magyarországi őskori leletek nagy mennyisége és kiváló minősége, különösen az Új-Kőkorszak és a Bronzkor leletei, amelyek a leghatározottabban arról tanúskodnak, hogy azon időkben Európában sehol sem létezett ily magas műveltség, amelyet a német tudósok, mint például Schwantes és Weinert, Dunaműveltségnek, Középduna-műveltségnek (Donaucivilisation, Mittlere-Donaucivilisation) neveznek. De ugyanezt igazolják a régi görögök mondái is, amelyek szerint ők műveltségüket, valamint Apollon és Artemisz istenségeik tiszteletét, a hyperboreuszoktól (északdunántúliaktól), azaz egy az északi hegységeken (a Balkán hegységein) túli boldog, termékeny országban élő (Magyarország mindig termékenységéről volt híres) szkytha néptől örökölték. Mivel ugyanis a görögök ez országot mindig az Isztrosz, vagyis a Duna folyóval kapcsolatban emlegetik, ebből is kétségtelenné válik, hogy e föld nem volt más, mint Magyarország. A görög hagyomány szerint e nép igen művelt volt, de bűnt, háborút, öldöklést sem betegséget nem ismert, békésen élt, náluk az emberek több száz évig éltek, amiután az életet már únva, csöndesen, fájdalom nélkül haltak meg. De azt is regélték még a görögök, hogy Héraklesz istenségük, akit pedig ők, különösen az Egei-Tenger szigetein, valamint a föniciaiak is még Makar és Magar néven is neveztek (Lássad: Movers: „Die Phőnicier.” II. kötet. 415-428. oldal.), az aranyagancsú ”kerinai szarvast” űzve, eljutott a hyperboreusok földére, ahol Artemisz istennővel szerelemben, a szkythák őseit nemzette. Ami hiszen nemzetalapítás, ugyanúgy, mint a mi Csodaszarvas-regénkben. Ha pedig tudjuk, hogy Héraklesznek ikertestvére is volt, Iphiklesz más nevén Kaun, akkor e mondában okvetlen a mi Magor és Hunor nevű, a Csodaszarvast űző, egy gyönyörű szigeten (a Csallóköz) tündérlányokra akadó és ezekkel a magyarok és hunok őseit nemző regebeli ősatyáinkra, illetve a róluk szóló regénkre kell ismernünk.
Magyar Adorján.
*
Búcsúzóul néhány Magyar Adorján idézetet hozok, melyekben egész életének tapasztalata, tervei, s mindenek előtt hazaszeretete tükröződik, számunkra iránymutató lehet:
„Műveltség csak letelepedett élet adta békés körülmények között lehetséges”
„Minden műveltségi termék saját eredete helyén marad fenn legtovább.”
„Őseink tudását csak saját ismereteink határáig tudjuk felfogni.”
„...ismét és ismét azt is észre kell vegyük, meg kell állapítsuk, hogy a magyar nyelv a Természetnek, a természeti valóságoknak csodálatos kifejeződése, hangokbani tükörképe, ami a jövőben még sok kutatáshoz képezhet alapot.” (Az ősműveltség kézirata: 2744. old.)
A TÖRTÉNELEMHAMISÍTÁSOK EGYIK LEGNAGYOBBIKÁRÓL
MAGYAR ADORJÁN (47-48. sz. levél)
Manapság általános hiedelem, hogy a magyarok Ázsiából jöttek és hogy körülbelül 1000 évvel ezelőtt nomádokként vándoroltak Európába. Ezt iskolákban is így tanítják. Ami azonban csak újabb kitalálás, amiről egyetlen régi följegyzés sem tud semmit. Alapítója pedig, természetesn nemmagyar, vagyis Wamberger Herrmann, író és keleti utazó volt. Miután azonban az elmélet Ferenc-József császár politikájának igen megfelelő volt, Wamberger nem csupán Bécsbe rendeltetett, hanem igen kedves vendégként, császári ebédhez is meg lett híva. Ami nem is történt hiába, mivel – holott ő ezelőtt inkább azon véleményen volt, hogy Árpád honfoglalói törökök voltak – ám bécsi tartózkodása után már másképen írt, vagyis mindinkább úgy, hogy a magyarság lényegét az Árpáddal bejöttek képezték, akikhez már ezelőtt csatlakozott valami kevés finn-ugor elem. Valamint hangoztatta, hogy a magyarság “par excellence keveréknép” és hogy “a mai magyarság vérében az ősmagyarságnak már egy csöppje sincsen”. Amivel szemben embertanilag kimutatható, hogy a magyarság ma is 98 százalékban egyöntetű faj, valamint nyelvészetileg is, hogy nyelve szintén egyöntetű európai ősnyelv, amelybe csak a kereszténység fölvételével, majd az osztrák uralom alá kerülés után keveredett kevés de fölösleges, ki is küszöbölhető idegen elem.
Ámde Wamberger Bécsből nem csupán a legnagyobb dicséretben részesült, hanem a császár magyar nemességet is adományozott neki, miután ő a magyarosan hangzó Vámbéry Ármin nevet vette föl.
Utóbb a császár titkos parancsai folytán – amelyeket a császár által kinevezett, többnyire magyarországi betelepített német közoktatási miniszterek mindig készségesen teljesítettek – ezen elméletet a volt osztrák-magyar tudósok sohasem fogadták el. Csakhogy Wamberger a maga elméletéről több könyvet írt, amelyek a császár és a „magyar”-nak nevezett, de a valóságban osztrák fiók-kormány által pártfogolva lettek terjesztve, más nyelvekre lefordítva, amely könyvekben a magyarság ázsiai, sátoros, nomád eredetű, de eredeti jellegét már elveszítette, keveréknépként tüntetve föl, a magyarság és a történelmi igazság legnagyobb kárára. Így terjedett ez elmélet el, mesterséges úton, de amelyen, természetesen, minden osztrák és német sovinista kapva-kapott, annak dacára is, hogy a komoly tudományban ismeretes, miszerint a magyar nyelv a finn-ugor nyelvcsaládba tartozik, hogy a magyar nép fajilag is e népek rokona és hogy az egész magyarság Európa egyik legjellegzetesebb szorgalmas földművelő népe. Mi több, a németek utóbb már azzal sem elégedtek meg, hogy a magyarság török nomád eredetű legyen, hanem még iskolakönyveinkben is azt kezdték tanítani, hogy a magyarság mongol eredetű. Amely egész elmélet ily nagy fölkarolása és terjesztése pedig azért történt, mert az osztrák császári hatalom ebben a magyarság kiírtását célozó politikájának legjobb megokolhatását látta.
Hogy viszont a magyarság ázsiai eredetéről egyetlen történelmi nyom vagy följegyzés sincsen, ezt egyszerűen agyonhallgatták. A vége az lett, hogy idővel a magyarságnak a nyelvészetben és embertanban nem járatos része, vagyis nagy többsége is e tévtant elfogadta, mivel minden oldalról ezt hallotta, iskola és sajtó útján is terjesztve, sokszor még tetszetős, romantikus színben is föltüntetve.
A tényállás azonban az, hogy a magyarság, ugyanúgy mint a finnek, észtek és a baszkok, Európa árjaelőtti lakosságának fönnmaradott része, ami történelmi, nyelvi, néprajzi és embertani adatokkal pontosan kimutatható. A magyarság tehát eredeti őshelyén, a nehezen járható hegységek által körülzárt, tehát jól védett Kárpát-medencében, mindennemű viszontagság és későbbi betelepítések ellenére is mindmáig fönnmaradott.
Hogy a magyar nyelv szókincse is az európai nyelvekkel közelebbi rokonságban van, mint a törökkel, ez is arra használtatott föl, hogy a magyar nyelv „keveréknyelv”-nek legyen föltüntetve, amelynek úgyszólván minden szava innen-onnan tevedőtt össze. Holott igen könnyen kimutatható, egyrészt az, hogy a magyar nyelv szavai egymással a legokszerűbb (leglogikusabb) összefüggésben vannak, – ami keveréknyelvben lehetetlen, mivel heterogén elemek között összefüggés nincsen, – másrészt az is, hogy ahol a magyar szó valamely árja szóra hasonlít, ott az illető szónak kimutathatólag, mindig ősalakja él a magyarban, elváltozott alakjai, származékai találhatók másutt. E rövid cikkben ezt kimutató táblázatokat nem hozhatok, de elégis itt nehány példát fölhoznom:
Magyar: kő, régi magyar: ka, ke, kú, mai tájszólásos: kű.
Magyar: kemény.
Szláv: kamen = kő.
Nos, igen régi ős-szavak mindig egyszótagúak. A magyar kő, ka, ke, kú nem csupán egytagú, de csak két hangból álló. Az ősember számára a kő főtulajdonsága: keménysége volt, ami egyébként teljesen helyes is, mivel a legkeményebb, amit ismerünk, a gyémánt is: kő. Ezért képezte a magyar ősnyelv a kő nevéből kemény szavunkat. Kétségtelen tehát, hogy a szláv kamen = kő szó, mivel már kéttagú és öt hangból álló szó, ezért csak későbbi fejlemény, illetve a kemény szó származéka lehet. Ezenkívül a magyar kő és kemény szó között okszerű hangzás és jelentésbeli összefüggés van, holott a szláv kamen és tvrdo = kő és kemény szavak között a hangzásbeli összefüggés hiányzik, amiszerint tehát a két szó nem egymásból fejlődött, mint a magyarban. Ősnyelvünkben a szavak egymással hangtanilag is összefüggenek, keveréknyelvekben ellenben nem, mert ezekben a szavak véletlen folytán kerülnek egymás mellé, nem származnak egymásból.
A magyar víz, finn vete, szláv voda, német Wasser = víz szavak egymás hangtani rokonai (v-z, v-t, v-d, v-sz), ámde itt is azt látjuk, hogy a magyar szó még egytagú, mind a többi pedig kéttagú, négy vagy öt hangból álló, amiértis utóbbiak későbbi fejlemények kell legyenek. Ezzel szemben a török nyelvben úgy a víz, mint a kő neve egészen más alakú: szu és tas = víz és kő. Ha tehát a magyarok Ázsiából jöttek, miképen lehetséges, hogy a vizet, követ nem úgy nevezik, mint a törökök, hanem az európaiakhoz hasonlóan??? Avagy ama „nomád magyarok” Ázsiában sem vizet sem követ még nem ismertek, ezeket csak itt Európában ismerték meg és egyik nevét a németektől, a másikét a szlávoktól vették át? Avagy talán az európaiak nem ismertek-e még vizet és követ és ezek nevét a nomádokként érkező magyaroktól vették-e át? Nem képtelenség-e az ilyesmi? – Az, de elhallgatható. Aminthogy el is hallgattatik. Pedig minden nyelvész előtt ismeretes dolog, hogy műveletlen nép ha valamit más, műveltebb néptől átvett, annak egyúttal nevét is átvette.
Mi tehát a fönti dolog elhallgatott megfejtése? Az, hogy mind e szavak Európa őskorából származnak és az, hogy a magyarság európai ősnép lévén, épen nálunk a víz és kő még egytagú neve maradott fönn.
Mindenesetre az így teljesen okszerű, egyszerű következtetés, de természtesen elhallgatható.
Továbbá: Műveltségi szó csak természeti ős-szóból származhat, sohasem megfordítva. Például: víz természeti ős szó, de vízvezeték műveltségi szó. Lehetséges-e állítanunk, hogy a víz szó a vízvezeték szóból származott volna? Ép ésszel nem, bizonyára. És mégis, hogy a császári, wambergeri elméletet megmentsék, még ilyet is állítottak! Birtokomban egy „tudományos” cikk, amely pontosan ugyanilyet állít, vagyis a magyar hártya szót a latin charta = papiros szóból származtatja. Pedig a magyar hártya szó vékony, bőrszerű valamit jelent, de emellett még teljesen specializálatlan természeti szó, mert jelenthet úgy állati, mint növényi, valamint mesterségesen előállított hártyát, mint például filmet is. Rokona a magyar kéreg szó, amely szintén bőrszerű de vastagabb dolgot jelent. Viszont kétségtelen, hogy a magyar hártya és a latin charta szó egymásnak úgy hangtani, mint jelentésbeli rokona is. Ámde a magyar hártya szónak a kéreg szó is közvetlen rokona (h-r, k-r). Sokan gondolkoztak már azon, miért nevezik Erdélyben a fából készülő vizeskorsót kártya néven? Pedig ez igen világos: Azért mert régi nyelvünkben a kártya szavunknak kéreg értelme volt, és mert az ilyen korsó régen fakéregből készült, ugyanúgy mint a kászú, amely fakéregből ma is készülő edény. De hogy hártya szavunk nyelvünk ősrégi saját szava, ezt nem csak az bizonyítja, hogy nyelvünkben számos hangtani és jelentésbeli rokona van (holott az idegenből átvett szavak a nyelvekben egyedül állanak, rokontalanul), hanem még az is, hogy északi rokonnépeink nyelvében is kerta = kéreg, amellyel azonban pontosan egyezik az olasz corteccia (korteccsa) = kéreg. De ezenkívül a németben is Kork, a szlávban kora = kéreg, amely utóbbi kettő meg azonnal korsó szavunkat kell eszünkbe juttassa, amely edény pedig, amint láttuk, régen valóban fakéregből készült! Holott Ázsiában, a törökben a kéreg neve kabuk, tehát egészen más szóalakú.
De más alakú a török gisa = hártya szó is. Viszont ez utóbbi török szót illetőleg a következő megjegyzést kell tennünk: E török gisa szó hangtanilag azonos a magyar kászú = fakéregből való edényt jelentő szóval, amiszerint e magyar szó eredeti értelme kéreg kellett legyen. Mindkét szó pedig hangtanilag azonos a szláv kozsa = bőr szóval: g-s, k-sz. k-zs. Miutánpedig kétségtelen, hogy a törökség gisa szavát nem vehette a szlávból, eszerint kitűnik, hogy e szláv szó is a törökből származik, – miként számtalan más szláv szó is a törökből vagy tatárból – vagypedig közvetlenül a magyarból.
Ámde ismeretes az is, hogy a régi egyiptomiak a papirusz növény vékony hártyáját használták írópapirosként, amely növény nevéből a mai papiros szó is származik. Utóbb ugyanez anyagot a görögök, majd a rómaiak is használtak írópapirosként. Ezt azonban a rómaiak charta, harta néven nevezték, a görögök pedig hartesz, kartesz néven, amely nevek a legpontosabban a magyar hártya szóval, de meglehetősen a finn-ugor kerta szóval is egyeznek. Miután pedig e magyar és finn-ugor szó még ős-szó, amely természeti dolgot jelent, a görög és latin szó ellenben igen késői műveltségi szó, amely már az írástudást is föltételezi, eszerint tehát csakis e görög és latin szó származhatott a magyar hártya szóból. De hát miként volna ez lehetséges, ha a magyarok csak 1000 évvel ezelőtt jöttek volna Európába?!
Történelmi bizonyítékok?
Hogy a magyarok Ázsiából jöttek?
Hol van erről följegyzés? Hol van ennek egyetlen történelmi bizonyítéka?
Embertani bizonyítékok?
Heinrich Winckler, német anthropologus, a breslaui egyetem tanára, a Magyarországon végezett tanulmányairól írja, hogy a magyarság embertani jellege ez: gömbölyű koponya a nép 98 százaléka, kerek arc, teljesen világos szőke hajzat, szürke vagy kék szem, kevés szakál és bajusz. Kiemeli, hogy tévedhetése kizárt dolog, mivel száz meg száz személyről vett, különböző vidékeken, embertani fölvételeket és méréseket. Miért tartja szükségesnek ezt kiemelni? Kétségtelenül azért, mert ő is kellett halljon azon császári elméletről, amely a magyarokat ázsiai török, nomád eredetűnek állítja! Hozzá teszi, hogy a magyarság között legföljebb 8-10 százalék barna egyén található, de ezek távolról sem feketehajúak, hanem csak barnák. (Holott hiszen az ázsiai nomád törökség szénfekete hajú és szemű.) Hozzáteszi még Winckler, hogy Kelet-Németországban, ahol a legszőkébb lakosság él, még ott sem találta a szőkék olyan magas számarányát, mint a tiszta magyar nép között. (Mi pedig beszélünk a „parasztszőke”-ségről. Miért? Azért, mert fekete hajú magyar csak a részben idegen eredetű magyar urak között van, vagy esetleg cigány eredetűek között!) Egy másik német tudós, Kollmann, azt írja, hogy a gömbölyűfejű, kerekarcú magyarság embertanilag teljesen azonos az igazi finnekkel. (Nem a hosszúkoponyájú és vöröshajú svéd származékokkal).
De mindez is elhallgattatik és a regényekben a magyar mindig rettentően harcias és fekete, nagybajuszú ázsiai! Amivel szemben a valóság az, hogy a magyarság óriási többsége szőke, békés és szorgalmas földművelő nép, amely hősies is bír lenni, de csak akkor ha hazája és családja védelméről van szó, ami után mindig visszatér a békés és szorgalmas munkához.
A tények előtt így omlik tehát össze egy bár sokszor tetszetős és regényes mezbe öltöztetett, de többnyire csak rosszindulatból, avagy tájékozatlanságból terjesztett, minden alapot nélkülöző elmélet.
*
Kivonatok Magyar Adorján „Az ősműveltség” című műve „Avar” fejezete, az avar várakról szóló részéből. (38. sz. levél.)
Ami itt csak röviden, hevenyében kiszedve és bizonyítás nélkül elmondva, ott pontos nyelvi, néprajzi s történelmi adatokkal bizonyítva.—
Ismeretes, hogy a régi németek az avarok gyűrűvárait Ring-eknek, régebben Hring-, Hiring-eknek nevezték, amely germán szó, ha némi értelemeltolódással is, de kering igénkből származott, mintahogy korong (a kerengő fazekas korong) szavunk is ezen kering egy régen megvolt korong kiejtéséből lett, minthogy ugyanezen igénknek karing változata is volt, amivel viszont karika szavunk függ össze. Valamint láttuk azt is, hogy az olasz-latin girare-gyrum (dzsiráre-gürum) forgást, kerekséget jelentő szavak is gyűrű (régen győr alakúan is megvolt) keletkeztek. Ezek kőrös őstörzsünk kultusz-szócsoportjából való szavak. Avar őstörzsünknél a kör, karika neve azonban vár, variga volt.
Láttuk, hogy különböző nyelvekben fönnmaradva, gart, Garten, gard, kart, (Stuttgart, stb.) város és kert értelmű szavak is a kör, kerek, kerít, kerítés, kert: azaz bekerített helyet is jelentő, kőrös szócsoportunkbeli szavainkból származtak. De ugyanúgy ezzel párhuzaban, származott vár szavunkból várt, várig (Kis-Várda helységnevünk) és ebből a szláv vrt, régebben vert, vart=kert szó is. (Bosznia régen magyar lakosságú részében viszont ma is áll Vares nevű város. De ejtődött varda szavunk régen k, g hangosan is, innen bereg és berek szavaink (Beregszász és Perk helységneveink), amelyekből viszont a ma már nemzetközi park szó származik, de másrészt a d hangos kiejtéséből a perzsa pardesz = kert szó is, amelyből azután a paradisum szó lett, amely szó eredeti értelme szintén kert volt. Említém, hogy avar törzseink mind tűztisztelők voltak, aminthogy tűztisztelők voltak elárjásodásuk előtt a perzsák, pártusok és parszik is.
Régi följegyzések nyomán (Az ősműveltség művemben, idézetekkel): Ami pedig az avarok nagy gazdagságát, kincseit illeti: náluk a más népek fizette adózásokat, hadisarcokat, zsákmányt, a folyók homokjából mosott aranyat, bányászott aranyat, ezüstöt, ékköveket, nem osztották szét a fejedelem és főurak között, hanem mindez a nemzet közkincse maradott és csak közcélokra használtatott, de ékesítette részben a nagyszerű kagáni palotát, részben pedig ennek földalatti kincstárában őriztetett. (A kagáni palota egyúttal az örök – szent – tűz szentélye is volt.) Igen természetes tehát, hogy az oly hatalmas nemzet amilyen az avar például Baján fejedelme idején volt, amelynek még a bizánci császár is magas évi adót fizetett, nagymennyiségű kincset halmozott föl. Ismeretes az is, hogy Magyarország földe régen aranyban, ezüstben, ékkövekben, részben rendkívül gazdag volt. Följegyzések szerint: Miután Nagy Károly az avarokat legyőzte és kincseiket elrabolta: a frankok, akik azelőtt szegények voltak, most gazdagokká lettek. Miután pedig ezután Nagy Károly a hadjáratot tovább nem is folytatta, ebből kitűnik, hogy hadjárta sem volt tulajdonképen más, mint a kincsek elrablása.
Térképeken a városokat ma is szokás karikákkal (avar szóval varigákkal jelölni.
 |
– Annyi mindenesetre tény, hogy a körülkerített, körülbástyázott, körülfalazott helységeknél a több egymásban következő győr a védelem szempontjából igen hasznos volt, mivel ha az ellenség egyet be is vett, a védők a következőre vonulhattak vissza. A följegyzések szerint a magyarországi avarok főerődítménye kilenc győrből állott, amelyek közepében volt a kagáni palota. Ez azonban egyáltalán nem volt erődítmény mert védelmül a földből fölhányt bástyák: a győrök szolgáltak.
 |
A legelső győr és a palota között köröskörül gyönyörű kert, avar szóval: perk, vagy park volt. Innen származik az olasz pergola, pergolato = virágos terrasz szó. Az avar kagánok (királyok) központi palotáját azonban szintén lépcsőzetesen emelkedő s földből, vályog – esetleg égetett téglákból épültnek kell tartanunk, legtetejükben nagy kupolával. Az ide mellékelt vázlatokon (említett művemben pontosan kidolgozott tusrajzok az 1 számmal jelzett egy Dél-Magyarországon ma is meglévő avar vármaradvány (Milleker Bódog nyomán). A 2, 3 számút magam láttam Boszniában (teljesen bozóttal benőve), a 4 számú Ausztriában (Nagy Károly idejében még Hunnia egy része) Obergänzendorf mellett áll (H. Fischer: „Weltwenden”.), mai neve Hausberg = Házhegy. Az avarok legnagyszerűbb vára azonban valahol a Duna-Tisza közelében állott, az, amelyet Nagy Károly parancsára teljesen a földig lerontottak, hogy nyoma se maradjon. E lépcsőzetesen a magasba emelkedő és minden lépcsőzeten edényekben virágokkal is ékes lépcsőzetek után maradott fönn párkány szavunk, amely a park szóval is azonosul és több Párkány helységnevünkben, továbbá az említett olasz pergola, pergolato szavakban is fönnmaradott. Viszont a győrök, földből lévén fölhányva: előttük árok volt, vízzel és veszedelmes hinárokkal, a sánc külső oldala pedig a fölmászást gátló tövises növényekkel beültetve. Az ezek között nehezen előre törő ellenséget föntről nyilazhatták.
A latin cupola szó: műveltségi szó, tehát késői származék. Őse a régi magyar hupolag és finn kupla = hólyag. Ilyen kupolás párkányvárakat őseink már történelemelőtti őskorokban is emeltek. A bronz föltalálói is, még a Cölöpépítményes Korban, avar őstörzseink voltak, ők ezt boronuz néven nevezték. A cupola, hupolag, kupla szavak rokona: kupa, kupak, kupac, kobak, koponya; a törökben kapak = kupak, födő, födél. (De ezek kabar őstörzsünk szavai.)
A vízen úszó hólyag (hupolag) ugyanolyan félgömbalakú, amilyenek az avar kupolák is voltak. Ezek váza bronzcsövekből készült és a ma úgynevezett „Máriaüveg”, németül „Marienglas”, azaz gipozpát üvegszrű, átlátszó tábláival, lemezeivel volt borítva. Ugyanazt nevezték németül „Jungfrauglas” = szűzüveg-nek is és ez a régibb neve, de mivel Mária is: szűz, azért lett a kereszténységben: Máriaüveg. Hártyaszerű voltával jelképezte a membrana virginalist, vagyis a szűzhártyát. De jelképezte a szűzességet még azért is, mert abszolut tűzálló, amiértis ahol tűzállóságra van szükség, üveg helyett ilyen „szűzüveg” lemezt ma is szokás alkalmazni. Őseinknél a tűz (miként a tűzes Nap is) hímségként volt fölfogva, de a szűz-üveg a tűznek ellenáll. Van szintelen átlátszó szűzüveg és van piros, kék, zöld, sárga, valamint szinejátszó (szivárványos) is, amiértis az avar várak hupolaga nem csak átlátszó, de a napfényben gyönyörűen csillogó és színes, színejátszó is volt, ugyan olyan, mint a szappanbuborék, mint a szappan-„hupolag” is. Őseinknél minden edény, minden üreges valami, minden negatívum is, nőiségként volt fölfogva, és így tehát a hólyagszerű kupola is. Miként a szappanbuborék a múlandóság jelképe ma is, habár oly szép, csillogó színes is, úgy a női szépség is: múlandó, s így az avar várpalota maga is (amely sohasem épült kőből) valamint ennek gyönyörű üvegkupolája is, csak addig állott amíg állandóan gondozták, mihelyt a rend fölborult, ellenség pusztított: minden tönkre ment, elmúlásba veszett. Az avar várak palotája, kastélya, tehát múlandó, átlátszó, magas de légies is volt. Innen a múló, tűnő, eltűnő valamit jelentő német „Luftschloss” = légvár szó. Ezt újabban irodalmilag fordítottuk „légvár”-rá, de ősnyelvünkben: illa, illava is volt a neve. Illava nevű városunk ma is van. Illavan régi nyelvben illó = tűnő értelmű volt ugyanúgy, mint ahogy eleven = élő, viszont halovan (halovány) = haló, mert a haló-van szóban a van szó ugyanaz, mint az árja nyelvekben: ist, est = van. A szumerben alava = szobor = álló; mert itt az n hang már lekopott. Párhuzam: latin sta = áll, statua = szobor.
De az avar várkupola tehát nem csak mulandó, tűnő, fénylő, hanem tündériesen szép is. Illó is = tűnő. Ime őseinknél Tündér Ilona a nőiséget megszemélyesítő istennő. Ő is tűnő, tündériesen szép, de illó, mulandó, könnyen eltűnő mint az élet, mint a női szépség, mint a szüzesség, mint a könnyen lehulló harmat, amely a napfényben szintén tündériesen csillog, de a nap fényétől, melegétől: eltűnik. (Fény, hő: mozgás: erőny: hímség.) Az Ilona név értelme: élet-anya: él-ona is. Él és ill szavaink majdnem azonosak.
Trója várát is a Szép Helenáért ostromolták, de Trója vára másik neve Ilion; hogy miért ez is, ezt a görögök már nem tudták. A görögök Trója várát sohasem ostromolták, ők csak görögországi ősnépeinktől (akik oda is kivándoroltak volt), akiket leigáztak, örökölték az ősi regét, amelyet a görögök csak hosszú lére eresztettek, de amely tulajdonképen „a szüzesség vára ostromlását” jelképező költői gyönyörű, de sokkal rövidebb rege volt. Megvolt a rege az egyiptomiaknál is, akik a várat Iluna néven ismerték (Spamer: „Weltgeschichte.” I. köt.)
Az avaroknál nagy virágkultusz volt; virág szavunk is tisztán avar szócsoportbeli szavunk (az árja nyelvekbe ez lágyult l-es palóc kiejtéssel ment át: flos, flor, Blume, az árja magánhangzókihagyás előtt filosz, filor, bilum f és b a v hanggal azonos.) Magától értetődő tehát, hogy az avar üvegkupola alatt mintegy ősi üvegháztan, rengeteg szebbnél szebb virág volt, amelyek gondozója az avarok szűz papnője volt, akinek szűzleány cselédei, a többi tűzpapnő is segített. (Az öröktűz papnői a rómaiaknál is mindig szűzleányok voltak.) A szűz főpapnő gondozta a kupola tetejéről csüngő nagy körcsilláron égő szent öröktűz olajégőit is. Erről is rengeteg, rengeteg sok megírni való volna még, de hogy győzzem! Művemben azonban ez is mind, mind megírva és száz meg száz adattal bizonyítva....
 |
*
Nincsen tiszta képünk őseleinkről szóló legendák őseredetéről, jelképeink jelentéséről. Ezért hozom most az alantit:
CSABA KIRÁLYFI
71. sz. levél
Mivel fia, miként az én második fiam is, a Csaba nevet kapta, kivánom, hogy úgy Maga, mint majd ő is, tudja mindazt, ami őseinknél e névvel volt összefüggésben.
Csaba tulajdonképen besenyő személynév, amelynek jelentése üstököscsillag volt, de ami nem jelenti azt, hogy ugyane nevet, illetve szót, más őstörzseink is ne használták, ne értették volna. A szó eredetét a besenyő szócsoportunkban meglévő csupa (cs-p szóalak; a besenyő szócsoport az s, sz, z, zs, c, cs és a p, b, f v mássalhangzókból állott) szavunk képezte, amely szó sokaságot, de főképen szálak sokaságát jelentette. A besenyők nőelvűek voltak, náluk a nők uralkodtak, a családfő az asszony volt. Őseink szerint a sokaság, számosság, szaporaság: nőiségként volt fölfogva, de ugyanígy minden hajlékony szál is. (Szapora szavunk sz-p, szintén besenyő szóalakú, de szemcsék sokaságát jelentette; innen a latin suburra = homok szó.) Viszont csupa szavunk hajzatot is, azaz tehát hajlékony szálak sokaságát is jelentette. Őseink az üstökösök üstökét is, költőileg hajzatként fogták föl. (Párhuzam: latin coma = hajzat, sörény, cometa = üstökös.) Nyelvünkben zsup (zs-p) = szalmaköteg (tehát szintén hajlékony szálak sokasága.) De innen származott az olasz ciuffo (csuffo) és a szláv csuperak = hajtincs, hajfürt, szálcsomó, de ugyaninnen a német Schüppel (süppel) = szálcsomó is, amely szavakat tehát cs-f és s-p hangok képezik. Ide tartozó a szláv csupati = cibálni (cs-p, s-p), valamint a német Zopf (c-p) = hajtincs, hajfonat szó is, valamint a magyar csapat szó is, amely még emberek sokaságát is jelenti, vagyis a csupa szavunk rokona is. További ide tartozó a suba szavunk is, mert az ősi suba zabszalmából készült (a zab szára: szalmája, igen hosszúszálú) amilyet a Dunántúl magyar népe még nemrégen is használt és amely eső ellen tökéletesen védett, de meleget is igen jól tartott mert a szalmaszálak belül üresek, elzárt levegő pedig a legtökéletesebb hőszigetelő. Dunántúli regöseink énekeiben még mondva hogy „zabszalmából a köpenyünk.” (Csakhogy suba besenyő, köpeny, kabát meg kabar szó.)
Valószínűleg Atilla királynak valóban volt Csaba (azaz üstököscsillag) nevű fia, aki azután, a nagy hun birodalom összeomlása után, maradék híveivel Erdély hegységei közé menekült, de akire utóbb, épen e neve miatt, az üstökösökre vonatkozó regéket ráalkalmazták, ráköltötték.
A Csaba monda, röviden:
Az Erdélyben való megtelepedés után Csaba királyfi (másként Csaba vezér) nehány hívével elment Napkeletre, hogy az ott élő magyarokat rábeszélje, jönnének el és apja, Atilla birodalmát segítenének visszafoglalni. Ámde hosszú idő tellett el és Csaba, s övéi, már rég halottak voltak, mire azok elindultak. Úgyhogy ezalatt az Erdélyben megtelepedett székelyeket ellenség támadta meg. Ekkor a székelyek mégis Csabát, Csaba lelkét hívták segítségül és Csaba, szavukat a Másvilágon is meghallotta és vitézeivel az Égen végigvágtatva a székelyek segítségére jött, az ellenség pedig őket az Égen meglátván, rémülten menekült. Ámde évek múlva az ellenség ismét a székelyekre tört. Ezek most is Csabát hívták segítségül, ő ismét megjelent, az ellenség pedig most is elrémülve menekült. És így évek múlva harmadszor is.
Őseinknek még szabad regeköltése idejében a Tejutat elnevezték Fehér folyónak, Tejfolyónak, Mennyei Országútnak, Hadak Útjának és így Csaba Útjának is, mondva, hogy Csaba és harcosai háromszori vágtatása nyoma maradott meg az Égen.
Ezután kerekedtek csak föl a Napkeleten is élő (most már elég erősekké gyarapodott) magyarok és foglalták vissza Atilla birodalmát, valamint tették adófizetőjükké fél Európát. A följegyzések szerint a székelyek a Vérszerződés pontjait elfogadva, a honfoglalókkal egyenjogúakká lettek. Világos azonban, hogy mindez: ősi regékből, mondákból újraköltött rege. Tudjuk, hogy a hún birodalom kora és Árpád honfoglalása ideje között létezett itt a hatalmas avar birodalom is, de amit e Csaba-monda feled, avagy, költői szabadsággal, kihagy. Viszont Csaba égi tartózkodó helyeül a Mennyei Dunában (a Tejútban) látszó nagy, hosszú szigetet kell képzelnünk, amelyet népünk Mennyei Tündérországnak (a Földi Tündérország a Csallóköz szigete volt), Fehérköznek, Igazak Szigetének, Boldogok Szigetének is nevez, ahová csak az igazak lelkei jutnak el. (Innen később a Mennyország képzete is.)
A besenyők nyelvében tehát az üstökösök neve is Csaba volt és ebből lett a Csaba személynév. Az üstököst pedig azért nevezték Csabának, mert a besenyők nyelvében e szónak üstök, hajzat, sörény értelme volt. (Csupa, zsup, Zopf, ciuffo; de olaszul giubba (dzsubba) = sörény, de jelnt szőrös köpenyt, azaz tehát subát is.)
Dél-Arábiában létezett régen a hatalmas és gazdagságáról híres Saba, vagy Szába országa (sz-b, s-b), amelyet tehát valamely oda kivándorolt besenyő törzsünk alapított volt. (Másutt kimutattam, hogy ősnyelvünk egyik sajátsága volt az egytagú szavak megfordíthatása, valamint a többtagú szavak első szótagja megfordíthatása is; ami szerint besenyő vagy saba, szabír, szibír, szabin: mindegy volt.) Ismeretes hogy ezen Szába országban nagy csillagtisztelet volt, amiértis a latinban sabeismus = csillagtisztelet, csillagimádás. Ezen sabeus nép tehát egy besenyő törzs volt, nőelvű, amely királynők uralma alatt élt. Olvashatjuk pedig a Bibliában, hogy Sába királynője Salamon királyt meglátogatta volt.
Világos tehát, hogy a mindig visszatérő Csaba nem más, mint az üstököscsillag, de amiből kiderül még az is, hogy őseink nem csak azt tudták miszerint az üstökösök égitestek, hanem még azt is, hogy közülük sok, időközönként vissza-visszatér. Holott régen más népek, tudatlanságukban, ezen szokatlan égi jelenségek miatt rettenetes rémületbe estek, azok megjelenését nagy vész előjelének is tartották. Így volt ez még a középkor végén is, míg a tudósok az üstökösök mivoltát és visszatérő voltát is mégcsak nemis oly régen állapították meg. Holott ezért szól tehát mondánk úgy, hogy az idegen ellenség Csabát, azaz az üstököst az Égen meglátva, rémülten futásnak eredett.
Nos a régi csillagtisztelő Sába országa helyén, Dél-Arábiában, amelyet azonban ma már a sémita fajú és arab nyelvű vad beduinok árasztottak el, még ma is ott van Mekkában, ősidők óta, az Égből hullott „szent fekete kő” (a fekete szín volt kimutathatólag a besenyők legfőbb kultusz-színe), amely követ tehát leesett üstökösnek is lehetett fölfogni, mert a meteorok a Föld légkörébe érve kitűzesednek és maguk után az üstökösökéhez hasonló fényes sávot hagyva, hangos süvöltést hallatva (amit fiatal koromban magam is láttam és hallottam) esnek le. És íme: süvölt, süvít szavaink ismét tisztán besenyő szócsoportbeliek (s-v), holott ugyanezeknek a latinban, olaszban pontos megfelelője sibilare (szibiláre, sz-b) szintén = süvölteni. Márpedig mivel a görög sziderosz szónak egyaránt van vas és csillag értelme, ebből az is kitűnik, hogy az ősök igen jól tudtak az Égből hulló meteorok vastartalmáról. Csodálatos egyezés tehát, hogy a Szomáliában és Abessziniában élő őslakos és kámita fajú galla, más nevén oromo nép nyelvében betűszerint szibilla = vas. (E.Viterbo: Grammatica e diziuonario della lingua oromonica o galla”. Milano, Manuali Hoepli.) Ezen oromo nyelv pedig tisztán ragozó, mint a magyar és szótárilag a magyarhoz a töröknél közelebb álló. De vas szavunk (v-s) is a legtisztábban besenyő szócsoportunkbeli szó. Ki tudom pedig mutatni, hogy a besenyőknek mindig fejlett vasipara volt. Ugyancsak meglepő egyezés, hogy a görögök és rómaiak jósnői (nők!) is sibylla (szibülla) néven neveztettek, amihez tehető, hogy már a babiloniaiaknak is voltak ilyen jósnői, akiket viszont szaba néven neveztek (szintén sz-b). Említém, hogy a besenyők nőelvűek voltak. Követkehztethető pedig, hogy ezen szibülla jósnőknek a sűvöltő hanghoz avagy a vashoz valamilyen közük kellett legyen.
De kitűnik külömböző hagyományokból még az is, hogy vasiparukban a besenyők, amennyire ez csak lehető volt, valóban meteor-vasat használtak, mert az ilyen vas vegyileg igen tiszta, s így rozsdamentes is. Úgyhogy föltételezhető miszerint például kardokat is készítettek ilyen meteorvasból. Föltűnő pedig, hogy kard szavunknak is van besenyő szócsoportbeli megfelelője, s ez a szablya szavunk (sz-b), amely amellett, hogy a szabni, szabdalni = vágni, vagdalni igénkkel is azonos, de a vas szavunk megfordítottja is, mivel a v és b hang egymás rokona lévén egymással számtalanszor váltakozik is. Eszünkbe kell itt tehát jusson mondáink „Isten kardja”, amelyről az is mondva, hogy Égből hullott és megtalálója eleintén hozzá sem nyúlhatott, mivel tüzes volt. Világos tehát, hogy itt tulajdonképen meteorvasból készült kardot kell értenünk.
*
MEGYER
(Az ősműveltség 49. old. és a 73. sz. levél)
A Megyerről igen sokat kellene írnom, de most csak nehány szóval: Ez fiatal meggyfából (a tulajdonképeni magyar törzsek szent fája) készült és a Nap és egyúttal a hímség jelképe is volt. Vékonyabb végével a földbe szúrták le, míg vastagabb, azaz töves végére, fönt, szallagokat és virágokat kötöttek. A fölkötés módját schematicusan és metszetben e rajzocska mutatja. A szallagok valamint a botot körülvevő virágok: nőiségi jelképek voltak, ugyanúgy, mint a botot, azaz Megyert körülvevő körtánc is, mivel őseinknél minden kör, karika, gyűrű: nőiségi jelkép volt.
 |
Magyar Adorján jegyzetei
*
Magyar Adorján családja jóvoltából alkalmam volt egész életét kitöltő kutatásainak bizonyítékaiba, hatvanhárom vaskos, kéziratos kötetbe tekinteni, azokat részben kijegyzetelni. Sajnos öt nap állott csak rendelkezésemre, s ez még a felszín érintésére sem volt elegendő, noha látástól-vakulásig olvastam e napokban jegyzeteit. Tudós csoportok összesített, évekig tartó munkájára volna szükség ezen anyagokat feldolgozni. A néprajz, nyelvtudomány, földrajz, régészet képviselőin túl számos egyéb tárgy szakértőire is szükség lenne.
Például, mint már korábban említettem:
Magyar Adorján a tenger szerelmese, s a hajózás mestere volt. A tengerfelszín változásairól készített pontos feljegyzéseket, s vont le fontos következtetéseket.
A különböző hajórendszerek készítésével, azok leírásával is foglalkozott.
Közel száz évet átölelő levelezése során a hozzá érkezett minden levelet megőrzött a borítékkal együtt. A világ minden tájáról érkező, régi bélyegek egymagukban értéket képeznek.
Az akkori világ minden kiemelkedő – hazai és küldföldi – szellemi egyéniségével levelezett; ezen levelek történelmi, s irodalomtörténeti értékek.
Feldolgozta az olasz tájszólások etruszk kapcsolatait.
Az albán népviselet őseredetével foglalkozott.
Huszárélményein át bepillantást nyerhetünk az akkori huszáréletbe.
Jegyzetkönyvei felsorolásakor érdeklődési körének teljes mélységébe tekinthetünk bele. Ezek feldolgozása és méltó értékelése nemzeti kötelesség.
FŐBB CSOPORTOK
1. Az ősműveltség – 6 kötet
2. Előjegyzetek – itt vannak a bizonyítékok! Töménytelen eredeti gyűjtés, 330 oldal. A jegyzetkönyv belső kemény táblái is tele vannak írva.
3. Jegyzetek 1978-ig: 63 kötet –
levelezések
címek
válaszok
4. Életrajz – 392 oldal
5. Csodaszarvas tanulmány 1948-1955-ig. Eredeti velencei papíron, 732 oldal
Gépelt másolat ment:
prof. Penomin Olga Újvidéki magyar tanszék
Tomory Zoltánné (Zsuzsa)
család
6. Magyar építőízlés 170 oldal, 1958-ban írta.
7. Egy 1939-ben elveszett, újrafeldolgozandó mű
8. Elméletem-füzet, 1978, Svájc, 94 oldal az ősműveltségről
9. A lelkiismeret aranytükre, 1975, Svájc, 132 oldal
10. Nibelung ének
11. Rovásírás
12. Szemle – nyomtatásban megjelent némely cikke
*
JEGYZETEK – 23 –
M. Adorján édesapja, Magyar Antal fiatalkori jegyzete – így nevelte fiait:
„Mondd ki mindig bátran amit gondolsz és mindig csak azt mondd ki amit érezel is, lelked mindig tiszta és szíved könnyű lesz.
Az elhallgatott igazság épen úgy megrontója minden szeretetnek, mint a kimondott hazugság.
Bárminő ember, ha őszinte, találhat egy olyanra, aki őt úgy amint van, szereti; de a hazug képmutatóban mindenki csalódik, ez mindig magára fog maradni. Mondd ki az igazságot. Betörik a fejed, de ha nem mondod ki, összetörik a becsületed.” 4234. old.
Levelesládájából:
Korának talán nincsen olyan neves egyénisége, kivel ne levelezett volna – hazánkban, s a külföldiekkel is.
Huszka József, Zajti Ferenc, Móra Ferenc, Cserép József, Herczeg Ferenc, Sebestyén Gyula, Szépvizi Béla, Baráthossy Balogh Benedek, Marjalaki Kiss Lajos, Imaoka Dsuicsiro, Munkácsi Bernát, Nagybányai Perger János, Tarkó Jenő, Hermann Ottó, Abdul Latif főmufti, Berhidj Bei és Vahidj Bei – követségi titkárok, Dr. Takács Zoltán, Verpeléti Kiss Rezső (Miskolc. Rovás, ásatás,) stb.
1392. old. Hódmezővásárhely perrel akarta hivatalosan megszerezni földjéhez való „elsőszülöttségi” jogát. Pesti Hírlap 1931. június 21. vasárnap. –
Dr. Brandtner Ferenc orvosnak írt levél: “…gyönyörűek lehettek a nagy ünnepségek (Szt. István, Bp. 1926) és bizony sajnálom, hogy nem láthattam, de hát én megvigasztalom magam azzal, amit képzeletben ma csak én egyedül láthatok: a Szt. István előtti még sokkal szebb ünnepek visszatérését. Az igaz természet ősi ünnepei!... Talán lesznek még egyszer ilyen ünnepek is! Talán a Margit Sziget lesz Ilona szigete.”
Tanító levél az ősvallással kapcsolatban, 1928. II. 14. – Szépvizi Balázs Bélának.
„… Amit önök most ősvallásnak neveznek, vagy sejtenek, nem állaná ki a tudomány kritikáját, sem a kereszténységgel való versenyt, mert az nem más, mint csupa meg nem értett maradvány, veszett fejszének még csak a nyele sem, csak buborék, amely a mély vízbe esett fejsze után felszáll és elpattan…” 170 oldal és még több – tanítani kéne!
Magyar Néprajzi Társaság Budapest X. Tisztviselőtelep, Elnök u. 13 – a “Villő” c. cikk kiadása (elfogadják a villő szót, mint magyar ősszót.)
Tanító szándéka szerette volna népünket nemcsak a magyar szógyökök kapcsolódásaira tanítani, de vissza szerette volna hozni nyelvünk lelkiségét. Ezzel foglalkozik a nagyon könnyen olvasható, megfontolandó alanti cikke:
Az MVSZ erkölcsi alapja
A magyar kérdés rendezése
nem tűr halasztást
| Adakozók: | 590 | Fő |
| Országok: | 17 | |
| Települések: | 191 | |
| Alakítók: | 72 | Fő |
| Összesen: (2012.04.26) | 8669908 | Ft |
