Hogyan lettünk finnugorok?

II.
Hogyan lettünk finnugorok?

1997. december 2-án Miskolcon díszdoktorrá avattuk ^[1] a 88 esztendős László Gyula régész professzort, egykori mesteremet, aki annak idején (1958-1963) a magyar őstörténet kutatására képezett ki. Egyetemi éveimben a tőlem telhető szorgalommal tanulmányoztam az őstörténeti szakirodalmat, amely természetesen kizárólag a finnugor elmélet anyagaira terjedt ki.

Hamisság volna ma azt állítani, hogy László Gyula, legendás és nagyszerű egyetemi előadásaiban ^[2] mást tanított volna, mint az általánosan elfogadott, hivatalos finnugor elmélet. Így alig-alig került a kezünkbe másfajta szemléletű munka, de ha elénk is vetődött, mondjuk Bobula Ida vagy Padányi Viktor valamelyik könyve, a belénk nevelt elutasító ösztön azonnal működésbe lépett. Elvégre a magyar történettudomány nagyjai mindazokat, akik nem tudták vagy nem akarták elfogadni a finnugor tanításokat, már a múlt század végén „mucsai veteránoknak” nevezték, akik „az ősi kaczagány dicsőségétől áztatott délibábos virányait” kedvelik. ^[3] S ha figyelmeztették őket, hogy a „tudományos kérdésekkel foglalkozó embertől megkövetelik a jóhiszeműséget és a tudományos lelkiismeretességet s azt, hogy folytonos kritikával kísérje a maga nézetét csak úgy, mint a másét, s ne restellje bevallani, hogy tévedett”, ^[4] „mindenféle badar ítélet és következtetés” képviselőjének nevezték el az ellenfelet. ^[5]

Jól emlékszem, milyen megrőkönyödéssel forgatgattam 1966-ban Bobula Ida, A magyar nemzet eredete c. munkáját, ^[6] mint a hozzá nem értők egyikének „fekete bibliáját”, aki mindenféle badarságokat állít. ^[7]

Pedig érdemes lett volna már akkor kiböngészni az angol szöveg fontosabb részeit, elsősorban a finnugor elmélet kritikájáról szóló sorokat, ^[8] valamint azt a felszólítást, amely így szól: „Mindazokat, akiknek van bátorságuk most hinni, szeretném felszólítani, kutassanak, tanuljanak tovább!”, majd így folytatja: „Egy rövid ideig a nyugati világban volt bizonyos szimpátia 1956 után, de ez elmúlt. A kiadványokban ismét feltűnik az ázsiai betolakodó, a vad nomád idegen régi képe, sztereotíp gyalázkodó szövegekkel, amely hozzájárul ahhoz, hogy a nyugati közvélemény részese legyen annak az érzéketlen és ellenséges hallgatásnak, amely a magyar népirtást ^[9] rejti magában.”

„Talán ki fognak nevetni e felszólításért, ennek közzétételéért, amelyet a fiatalokhoz és mindazokhoz intézek, akik szívükben fiatalok maradtak a közönynek ebben a mostani időszakában. S bízom abban, hogy üzenetem eljut mindazokhoz, akik az emberiség jövőjét építik.” ^[10]

Hosszú ideig, bizony, nem jutott el. Senki sem akart bekerülni az „őstörténeti csodabogarak” közé, akiket maró gúnnyal pellengéreztek ki lényegében egy jó évszázad óta. Különösen kicsúfolták azokat, akik a magyarság fennmaradását összekapcsolták az őstörténeti tudatával s attól féltek, hogy valóra válik Paul de Lagarde jóslata, miszerint „a magyar nemzet el van kopva és el fog enyészni.” ^[11] Már a XX. század elején is úgy nyilatkoztak egyesek, ^[12] hogy „egészen elavult, a maga korában is teljesen tudománytalan tanítás volt a török-tatár rokonság” s igazán itt az ideje, hogy „a balvéleményeket gyökerestől kiírtsuk.” „Úgy tüntetik fel a dolgot, mintha a magyar nyelv finnugor volta még mindig(!) vita tárgya volna,” holott micsoda óriási ösztönző erő ez számunkra!

Különösen nagyképűen és ellentmondást nem tűrően fogalmazott századunk elején Szinnyei József (1857–1943), aki „komoly, lelkiismeretes, hozzáértő tudós férfiaknak” nevezte a finnugristákat, ellentétben a többiekkel. Majd ezt írta: „nem különös dolog-e az, hogy minálunk a hozzá nem értők között(!) még mindig sokan vannak, akik ezen épület alapjának erősségében kételkednek? Nem különös dolog-e az, hogy a magyar nyelv finnugor voltának hirdetését sokan még mindig olybá veszik, mintha valami tudományos divat volna, amely majd idejét fogja múlni, mint minden más divat?” ^[13]

Az elmúlt száz esztendő alatt a helyzet tovább romlott, nem kis mértékben Zsirai Miklósnak ^[14] köszönhetően, aki a finnugor elmélet elutasítóit „gyermeteg ellenszenvvel” vádolta és elítélte a „vad őstörténeti csodabogarakat”. ^[15] A nagyközönségnek szánt, ún. alapvető ismereteket közlő munkákban lépten-nyomon olvashatók az ilyesfajta közlések: „Hogy a magyar nyelv finnugor eredetű s hogy minden más elmélet kalandos és tudománytalan, azt ma már nemcsak a tudomány hirdeti, hanem benne van a művelt magyarság köztudatában.” ^[16] „Ma már egységes álláspont alakult ki nyelvünk rokonsága kérdésében, de régebben sok fantasztikus elképzelés elhangzott ezzel kapcsolatban. Némelyek a hunok közvetlen utódainak vélték népünket, mások a héber, sumér, perzsa nyelvvel vagy éppen az angollal hozták kapcsolatba nyelvünket. Egy ideig – különösen a múlt század közepe tájáig – sok híve volt a török–magyar atyafiság gondolatának. Századunkban pedig a magyar nyelv munda és dravida kapcsolatait latolgatták. Mindezen elméletek nagyrészt komolytalanok, bebizonyíthatatatlanok voltak, és a tudomány fejlődésével lassanként lomtárba kerültek.” ^[17]

Hajdú Péter szerint „1869 nyarán a finnugor nyelvrokonság már végleg bevett tétele a nyelvtudománynak.” ^[18]

Nagyon jellemző az újdonsült őstörténész, Engel Pál akadémikus legújabb megfogalmazása: „A finnugor eredet ma szilárd ténynek számít (sic!), amelyet a világ egyetlen nyelvésze sem vitat, noha a közvélemény nem elhanyagolható kisebbsége ma is kételkedve veszi tudomásul.” A más nézeteket vallókról így ír: „A tudomány elveitől és módszereitől mindegyik függetleníti (sic!) magát, az új elméletek célja ugyanis egyik esetben sem egy tudományos probléma szakszerű megoldása, hanem a ‘kis magyar nép’ számára a lehető legdicsőbb ős megszerzése.” ^[19] „Tudományos szempontból a probléma egyetlen vonatkozása érdemel figyelmet: mint aggasztó társadalomlélektani jelenségé!” ^[20]

Ez az álláspont napjainkban is virul és terjed. Vékony Gábor is így fogalmaz: „A magyarság finnugorságát, időnként nyelvi rokonságát is, gyakran képzettebb körökben is(?!) kétkedéssel szokás fogadni nálunk.” ^[21] Zsirai Miklóst még napjainkban is igyekeznek olyan színben feltüntetni, ^[22] mint aki áldozata volt a kommunista uralomnak s éppen nemzeti mivolta okán. ^[23] Magam igyekeztem rámutatni arra, hogy Zsirai Miklóst ugyan számos komoly méltánytalanság érte, mégsem nevezhető mellőzöttnek és vétlennek sem, hiszen oroszlánrésze volt a finnugrizmus ellentmondást nem tűrő ^[24] terjesztésében. ^[25]

De Zsiraihoz hasonló módon oktatta ki az olvasókat Szabó T. Attila ^[26] is, lesajnálva a „fellegjáró nyelvészeti képzelgések káprázatába csábított sok-sok jótét lelket”, a turáni rokonság híveit „az emberi értelem józanságától elrugaszkodottaknak” titulálva. „Az ilyenfajta téveszmék rabjai visszasüllyednek a képzelgések kezdetleges szintjére.” És még ő vádol! „...az érvekre a nyelvrokonító nem a józanság hűvös ellenérveivel, hanem a megszállottság rögeszmés kitöréseivel, a rosszindulat, az elbizakodottság, a szakmai gőg és hasonló embertelen indulatok feltételezésének vádjával felel.” „A magyar nyelv finnugor eredete... ma már... sarkigazság. A magyar nyelv rokonait a finnugor nyelvek csoportján kívül kereső régi és új elméletek nem tudományosan bizonyítható tények, hanem a nyelvi valóságot semmibevevő értelem-kápráztató képzelgések világába ragadják az ‘elméletek’ szerzőivel együtt a tőlük megtévesztett hiszékeny lelkeket.” ^[27] Némelyek egyenesen „kivételes erkölcsi bátorságú tudósoknak” nevezték azokat, akik „mertek ellenszegülni... a ködös napkeleti ábrándban” elmerültekkel és „szomorú történetnek” (vajon miért szomorú az, ha egy feltevést nem akarnak elfogadni?) mondják, hogy a „közvélemény és vele együtt nyelvészeink többsége(!) sokáig hallani sem akart a finnugor eredetről.” ^[28] „Hamis nacionalizmustól fűtött amatőr nyelvészeknek” titulálták azokat, akik támadják a „halszagú finnugor rokonságot”. ^[29]

Különösen bántó hangnemben, felfuvalkodott önteltséggel rontottak neki azoknak, akiktől némiképpen „tartottak”, legtöbbjüket „monomániásnak és agresszívnek” keresztelve el, ^[30] akik „a nyelvtörténet alapismereteivel sem rendelkeznek.” ^[31]
Ha a „széllelbélelt elméletek” szerzői felkészült, nyelveket ismerő, tájékozott, olvasott emberek, akkor így „érvelnek”: „tudományos felkészültségük látszata(?), a munkáikban fevonultatott filológiai apparátus sokakat meggyőz a hirdetett tételek igazáról. Elsősorban azokat persze, akik az adatokat, forrásokat ellenőrizni, új igazságokat kritikával fogadni nem tudnak.” ^[32] Magyarán: mindenki csaló, ostoba, „ultrás nacionalista”, arcátlanul vakmerő, ^[33] aki a „végleges és megdönthetetlen” finnugor elméletet nem fogadja el és a „múlt illúzióiba menekül”, hamis tudatú, „márpedig érdemes a történelem hamis tudatait szigorú vizsgálat alá venni, bármi is legyen egy ilyen vizsgálat eredménye.” ^[34]

Mennyivel más László Gyula álláspontja, aki azt mondja: „Ha valaki úgy érzi, hogy a finnugor nyelvtudomány tévútra vitte őstörténetünket: ehhez joga van. De egyúttal elsőrangú kötelessége a rokonításokat pontról-pontra, módszeresen, tudományos alapossággal megcáfolni és helyettük jobbat, meggyőzőbbet adni.” ^[35] A magukat régebben büszkén marxistáknak nevező történészek ^[36] szerint „a millenniumi évek szenvedélyes nacionalizmusának légkörében valóságos büntető hadjáratot(?!) indítottak a finnugor nyelvrokonság hívei ellen.” ^[37] Vajon kik ellen?

A Magyar História sorozatban közzétett őstörténeti munka szerzője, Fodor István 1975-ben még egy jottányit sem tért el a fentebb vázolt „mérvadó és hivatalos” vonaltól s különösen a sumér-magyar kérdés vizsgálóit bunkózta le: „elgondolásaik éppoly zavarosak és tudománytalanok, mint elődeiké, meghökkentő ’felfedezéseik’ jóízű derültségnél egyebet aligha válthatnak ki.” ^[38] Ugyanakkor az is nagyon jellemző ránk, hogy a bírálatokra csak akkor szeretünk „reagálni”, ha azok kedvezőek. Fodor István 1975-ben megjelent könyvét Götz László, a szó szoros értelmében, megsemmisítő bírálatban részesítette, ^[39] az érintett szerző azonban soha sem válaszolt a bírálatra.

Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy újabban már fel sem merik vetni a magyarság eredetének újravizsgálatát, mert félnek a tudományos közvélemény elítélésétől, félnek a megbélyegzéstől és a kirekesztéstől. ^[40] Nemeskürty István például kiválóan látja a gondokat és tisztázatlanságokat, mégis ezt írja le: „A tudomány bebizonyította, hogy a hunok és a magyarok között nincs rokoni kapcsolat, nyelvük is különbözött. ^[41] A finnugor eredet kétségtelen tényének világossága a képzelet homályába száműzte Attila és Árpád két honfoglalásának ezer éven át makacsul élt hagyományát.” ^[42]

Röviden összefoglalom a magyar nyelv- és történettudomány őstörténeti álláspontját, azért, hogy az olvasó képet alkothasson arról, milyen alapokon áll a magyar őstörténet.

A magyar nyelv több százezres szókincs-állományából ősi szókincsünk mindössze 4-500 szó, ^[43] ezeknek van megfelelőjük valamelyik finnugor nyelvben. Ez volna a száz százalékos nyelvrokonság „kikezdhetetlen alapja”. Az uráli korban (Kr. sz. előtti VI-IV. évezred) az ún. finnugor és szamojéd népek az Urál hegység környékén éltek, „ahol a nyelvcsalád tagjai többségükban ma is élnek”(!). A finnugor őshaza vagy a Volga-Káma vidékén volt, vagy a Balti-tengertől tartott egészen az Urálig, vagy az Urál és az Ob folyó között, Nyugat-Szibériában. Az „uráli korban sokszázezer négyzetkilométernyi kiterjedésű őshazában (...) nagy területen szétszórva, egymással laza érintkezésben éltek.”

Kr. sz. előtt 4000 táján „osztódott” az uráli ősnép, majd 3000 táján kettévált a finn-permi és az ugor ág. Az ugor ágból 2500 körül vált ki az „előmagyarság”, s Kr. sz. előtti 500 tájáig a nyugat-szibériai őshazában maradt. „Idővel (mikor?) a terület délebbi (hová?) részeire költözött. Itt ősiráni szomszédaik hatására tértek át a természeti gazdálkodásról a termelőire.” ^[44] „Az ugor népek kettéválása... éghajlati változással magyarázható.” ^[45] Kristó ugyanezt így adja elő: „Kr. sz. előtti 1000 és 500 között a korábbi steppe-övezet kezdett félsivataggá válni” s a halász-vadász obi-ugor népek „kénytelenek voltak 2-300 km-rel északabbra húzódni, hogy a megszokott klimatikus viszonyok közepette folytathassák tevékenységüket”, az előmagyarok(?) azonban megmaradtak a félsivatagban – Isten tudja csak miért tettek így? – s persze „a félsivatagi állapotok miatt(?!) életmódváltásra kényszerültek és áttértek a nomád állattartásra.” 800 és 700 táján azonban „a steppe ismét tajga lett(?), a félsivatag pedig ismét steppe”, így az obi-ugorok „a tajgában találták magukat” – meséink hippla-hopp-ja! – „és visszatértek a halász-vadász életmódhoz, ^[46] miután összeolvadtak a mongoloid paleoszibirid őslakossággal.” ^[47] A magyarok „délre mozdultak el”, de innentől – így Kristó Gyula akadémikus – nem tudjuk mi történt velük, mert „egyszerre megszakadnak a magyarság múltjára vonatkozó nyelvi és régészeti adatok.” „A honfoglalásig nem maradt nyelvi emlék.” „Semmi támpontunk nincs arra vonatkozóan, hogy az ősmagyarok mikor és miért hagytak fel nyugat-szibériai szállásaikkal és cserélték fel... Baskíria területére.”

Zaicz Gábor adatgyűjtése szerint ez „az elvándorlás” történhetett a Kr. sz. előtti IV. században, vagy a Kr. sz. utáni IV. században (ez eddig 800 év különbség!), vagy a VI. században, vagy a VIII. században (itt az eltérés már 1200 esztendőt tesz ki!). Ezt követően „a magyarok dél, majd nyugat felé vándoroltak, egy kisebb részük azonban Magna Hungaria-ban maradt (ezek Julianus barát magyarjai). A 800-as évek közepéig a Don, a Donyec és az Azovi-tenger határolta Levediában tartózkodott a magyarság. Ezt a nézetet nem osztja Benkő Loránd. ^[48] Ezután eleink 840-850 táján a kazárok elől(?!) nyugatra, a Dnyeper felé vonultak (Etelköz).” ^[49]

Aki 35 esztendőn keresztül búvárkodik a történelmi forrásokban, olvassa a szakirodalmat, vizsgálja a régészeti leleteket, előbb vagy utóbb rájön arra, hogy a történelmi szakmunkák és tudományos ismeretterjesztő írások nagyobb része telis-tele van hibával, félreértéssel, félremagyarázással, hemzsegnek bennük a másoktól átvett és kiollózott olyan részletek, amelyeket a szerző soha nem ellenőrzött, soha meg nem nézett eredetiben. Posztját és rangját azonban elégségesnek tartja igazsága nyomatékaként. Ez azonban nem új jelenség. Régen is így volt: „a tudós czím nálunk éppen nem a tudományos munka jutalma. Azt is csak a kegyelteknek szokták adományozni, akár tudnak valamit, akár nem.” ^[50]

1989-ben, a Feltárul a múlt? c. könyvem megjelenése után döbbentem rá arra, hogy sem a jelenkor, sem a középkor meg nem érthető őstörténetünk tisztázása nélkül. De hát 1976-tól miért pártoltam el a magyar őstörténet kutatásától? ^[51] Elsősorban azért, mert elűztek kutatási területeimről (Somogy megyéből és a Balaton környékéről, ahol nagyszabású avar és magyar temető-ásatásokat terveztem és indítottam meg. ^[52] ), másodjára azért, mert nem tudtam magamban feldolgozni és elfogadni, hogy népünk ősi múltjából valóban csak annyit tudnánk, amennyit az irányadó szakkönyvek elénk tárnak s az az ismeretanyag is ennyire elképesztően zavaros és ellentmondásos.

1992-ben elnyertem egy nyolc hónapos ösztöndíjat Grazba, 1993-ban pedig egy három hónapos ösztöndíjat Göttingába, ^[53] és valójában ekkor fogtam hozzá nagy tervem valóra váltásához. A szemem Götz László könyve ^[54] nyitotta fel, aki szinte felrázott szavaival: „senki sem vesz magának fáradtságot arra, hogy eredetiben utánanézzen, miket is állítottak a régiek. Pedig nem ártana, ha néha felütnének egy-egy ilyen ásatag, copfos vagy biedermeier fóliánst, mert nem egyben igen elgondolkodtató dolgokat találnánk.” ^[55] S újra kézbe vettem Padányi Viktor könyvét ^[56] is, most már előítéletek nélkül. Ekkor úgy döntöttem, hogy erőm és képességeim szerint a kezdetekhez kell visszatérni és onnan elindulni, mégpedig az eredeti műveket tanulmányozva.

l993 nyarán, a kutatás lázában, közzé tettem első eredményeim rövidített összesítését, ^[57] azzal a céllal, hogy felkeltsem a figyelmet. A szakma azonban a legcsekélyebb figyelemre sem méltatta a cikkemet. Egy esztendő múlva Pete György vállalkozott arra, hogy ugyanezt a tanulmányt (sajnos, a hibák kijavítása nélkül!) megjelenteti a szombathelyi Életünk-ben, ^[58] a következő megjegyzés közlése mellett: „Bakay szenvedélyes, elfogultságait vállaló írása lényegében azt célozza: szabaduljunk meg korábbi századok elméletileg mára már sokban túlhaladott képzeteitől, tabuitól, s friss szemmel, az ismert tények újraértelmezésével keressünk egy új modellehetőséget, amelyben semmi igazsága nem semmisül meg a finnugor nyelvi kapcsolatoknak, s talán megnyugtatóan helyére kerül sok minden, ami eddig – mert nem felelt meg a finnugor elmélet szabta kritériumoknak – figyelmen kívül hagyattatott.” ^[59]

Erre a közlésre már muszáj volt válaszolni. Négy hónap múlva ugyanezen folyóirat hasábjain napvilágot látott a „cáfolat”. ^[60] Az adott helyen erre mindig hivatkozom majd, mert eléggé tanulságos. Ugyanakkor azt is tudatnom kell, hogy három esztendő múltán a szerkesztőség megtagadta korábbi elveit és visszatért a hagyományos és elfogadott finnugor tanok közléséhez és tőlem többé már nem kért tanulmányt. ^[61]

Pusztay János az idézett bírálatában kijelenti, hogy a tudományt politikai indítékok nem befolyásolhatják, majd kilenc sorral alább leszögezi: egy nép eredete tudományos és politikai kérdés. ^[62] Úgy véli, számomra megdöbbentő szillogizmussal, hogy az őstörténeti kutatások „igen könnyen elvezethetnek... a rasszizmushoz. Kimondva vagy kimondatlanul, de megfogalmazódnak a nép-, illetve a nyelveredet kapcsán a különbségek az egyes népek, egyes kultúrák között, és így teljesen tudománytalan módon magasabb, illetve alacsonyabb rendű népekről beszélnek.”

Aki tehát mást merészel állítani vagy kutatni, mint a finnugor származás-elmélet hirdetői, az már félig-meddig rasszista és teljes egészében tudománytalan!

Ilyen „elfogulatlan és tárgyilagos” magyar tudósok írják a történelmünket, akik még azt is kijelentik, a nyelvrokonság csak a szakemberek számára igazolható, a nyelvészetben nem járatosak számára nem, tehát a finnugor nyelvészeken kívül senki ne közelítsen e kérdéskörhöz, mivel csakis „délibábos és tudománytalan fantáziálgatás” lehet az eredmény. A finnugor nyelvész a magyar őstörténetkutatás egyedül hivatott képviselője, aki az „örök igazságok” birtokában tudja például, hogy a nyelvek nyelvcsaládokba tartoznak. „Az, hogy egy nyelv melyik nyelvcsaládba tartozik, nem értékítélet, hanem tudományos tény”. ^[63]

Egyelőre tekintsünk el attól, hogy a legújabb nyelvészeti kutatások hogyan vélekednek a nyelvcsaládokról, az ún. nyelvcsaládfa-képzelményekről, az alapnyelvről, a szabályos hang megfelelésekről s most még azzal se foglalkozzunk, vajon miért „tudománytalan” Götz László fejtegetése, ^[64] inkább arra figyeljünk, mekkorát változott, ha úgy tetszik „fejlődött” Pusztay János három esztendő alatt. 1994-ben az alapnyelv még „kiinduló állapot” volt, amelyet „a szakember csak retrospektív módon nyilváníthat alapnyelvnek”, 1997-ben viszont „pusztán rekonstrukciók révén megalkotott hipotetikus posztulátum”-nak mondja, amelyről semmilyen ismeretanyaggal nem rendelkezünk, „csupán feltevéseink lehetnek”. ^[65] Már azt is elismeri, hogy a családfa-elméleten kívül „vannak más hipotetikus (miért, a finnugor nem az?) modellek is”. Az alapnyelv és az őshaza, szorosan összefügg egymással, azaz az egy nyelvcsaládba tartózó (kitalált) ősnép lakta a (feltételezett és kikövetkeztetett) őshazát. De – folytatja a szerzőnk 1997-ben – már „nem számolunk egységes őshazával sem, sokkal valószínűbbnek ítéljük meg az ún. őshaza-lánc(?) meglétét..., amely a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig(?!) tartott.” ^[66]

Lényegében ezt az ötletet felvetette már 1994-ben is s akkor sem volt eredeti, hiszen például László Gyula elmélete is erre épült 1961-ben. ^[67] A módosításra azért volt szükség, mert az elmúlt harminc évben a finnek ^[68] egyre határozottabban elutasították az ún. bevándorlás-elméletet és síkraszálltak amellett, hogy az ősfinnek sokezer év óta (9000 éve!) laknak mai hazájukban, tehát folyamatosan lakják földjüket. ^[69] Kyösti Julku ezt így fogalmazta meg: „A dogmatikus felfogás szerint őseink Kr. u. 100-800 között vándoroltak be Észtországból Finnország területére. Ez a nézet nem helytálló, és csupán egy hipotézis volt. Miután elég hosszú időn át ismételték, feledésbe merült, hogy csak egy hipotézisről van szó, s magától értetődő igazságként kezelték.” ^[70] „A hagyományos felfogás a közös uráli őshazáról és a Volga menti finnugor őshazáról szóló (ugyancsak) hipotézis... a dogmatikus felfogások, amelyek röviddel ezelőtt a nyelvészetben uralkodtak, lassanként megváltoznak.” A nyelvészek ekkor „találták ki” az őshaza-láncot, de ezek ez engedmények többé nem elegendőek! ^[71]

Így hiába okoskodja ki Pusztay János, hogy a finnugorok „középső csoportja” lenne valahol a Baltikum és az Urál-hegység között. Ebbe nagy valószínűség szerint a mai permi nyelvek és a cseremisz tartozik, továbbá elképzelhetők olyan ‘kóbor’ népcsoportok (én a lappokat tudom ilyennek elképzelni), amelyek összekötő szerepet is játszhattak ...hol ide, hol oda csapódva..., K. Julku ugyanis a finn és a lapp népet egy nációnak tekinti! „Az ún. keleti csoport, folytatja Pusztay, valószínűleg kb. azon a területen lehett honos, ahová a ma még többé-kevésbé érvényes és elfogadott őshazaelmélet szerint az egységesnek vélt uráli őshazát rekonstruálják...” ^[72] Pusztay János, noha kijelenti: nem kíván az én cikkemmel foglalkozni, hosszan taglal olyan kérdéseket, amelyekről én nem írtam, ^[73] így a német-ellenességről, a zsidó-ellenességről(!) és a bolsevik-ellenességről, úgy tüntetve fel, mintha – sejtelmesen – a magyar-zsidó szembenállás napirenden tartása lett volna a célom. ^[74] Amint az alábbiakból talán kitűnik, egyáltalán nem erről volt szó. De más érvek hiányában nagyon is jól jött mind Pusztay Jánosnak, mind a másik bírálómnak, Láng Gusztávnak ^[75] a zsidó-kártya kijátszása, ^[76] hiszen ezzel eleve a „szélsőségesek” közé lehet lökni a szerzőt. Holott, valójában, 1993-ban is és most is csak azért tüntettem fel Szinnyei József hivatalos életrajzi adatai(!) alapján, ^[77] hogy ki kicsoda, mert egyáltalán nem közömbös, kik élezték ki az őstörténeti vitát s ehhez mikor fogtak hozzá?

Sed ne auctoritate, nisi id potius
experimentum sit! ^[78]

 

A finnugor kézikönyvek vagy a nagyközönségnek szánt összefoglalások általában igen előkelő helyen említik meg, hogy a vogulok és az osztyákok, valamint a magyarok rokonságát már a XV. században észrevették, hiszen e rokonságot
„Aeneas Sylvius Piccolomini 1458-ban elkészült Cosmographia c. munkája újságolja már”. ^[79] Az egyetemi hallgatók számára készített egyetemi jegyzet szerint, amelyet 60 szerző készített és a szerkesztést Hajdú Péter, Kristó Gyula és Róna-Tas András vállalta magára, Aeneas Sylvius Piccolomininek 1457/58-ban „készült el kompilációja, az Asia (más néven Cosmographia vagy Historia rerum ubique gestarum)”, amelyben „egy oroszországi útról hazatért veronai kereskedőre hivatkozva... azt írja, hogy az utazók a Tanais forrásán túl magyarul beszélő, magyar szokásokat tartó pogány népet találtak.” ^[80] Azt mondhatnók, jelentéktelen, pici adatról van szó, mégis érdemes nagyon alaposan elemezni ezt a kijelentést, mivel így (is) fény derül a kutatók munkamódszerére és főleg a megbízhatóságára.

Aeneas Sylvius Piccolomini (1405-1464), aki 1458. augusztus 18-tól II. Pius néven pápa lett, egyetlen olyan művet sem írt, amelynek a címe Cosmographia lett volna! Életében nagy művei nem is jelentek meg. ^[81] Számos nagy könyvében korábbi szerzők munkáit kivonatolta vagy másolta, ám egyetlen művében sem szerepel soha az a Zsirai Miklós által már 1930-ban közismertté tett „adat”, hogy ti. „Asiatici Hungari”, azaz ázsiai magyarok a vogulokkal és az osztyákokkal volnának azonosak, mégpedig „kétségtelenül”. ^[82] Bár Zsirai a Finnugor rokonságunk c. munkájában hosszasabban idéz latin forrásszövegeket, ^[83] mégis úgy tűnik eredeti forrásokat kevésbé használt. II. Pius egyik legkorábban megjelent könyvében ^[84] szerepel az a hely, amelyre Zsirai is hivatkozik, mégpedig a könyv XXIX. fejezete. Szó nincs itt arról, hogy ez az egész fejezet „az ugorságnak van szentelve”, ^[85] ellenben szó van az ázsiai szkítákról, az ő kegyetlenkedéseikről és ocsmányságukról. „Szkíthia, ahonnan Atilla és hasonlóképpen a magyarok is származnak, mert a magyarok is szkíták, amiképpen azok magyar nyelven beszélnek.” ^[86] Majd így folytatja: „az ázsiai Szkítiából vonultak Európába a húnok, azok a vad népek, akikről Jordanes és mások is azt állítják, hogy boszorkányoktól és démonoktól születtek, s akik minden barbár népet leigáztak a Tanais és a Duna között.” ^[87] Majd Heticus Philosophusra hivatkozva közli, hogy a szkíták is turkok, mégpedig azok legocsmányabb nemzete. ^[88] És hogy ne legyen félreértés, Ottó freisingi püspökre támaszkodva utal a frank Pipinnek az avarokkal megvívott legkegyetlenebb háborújára, akik hatszáz esztendővel később ugyancsak a Káspi-kapun törtek be Európába. ^[89] Nicolaus
Segundin, aki a görög és latin tudományoknak igen nagy szakértője, ^[90] írásban nyilatkozott II. Piusnak a turkokról és az ázsiai szkítákról. ^[91] II. Pius pápának kortársa volt Thuróczy János (1435–1489?), Antonio Bonfini (1427–1501) és Petrus Ransanus (1428–1492) is. Thuróczy János Magyar krónikája ^[92] 1486-ban ^[93] jelent meg, Ransanus műve ^[94] 1490-ben lett befejezve, Bonfininál az utolsó tárgyalt esemény időpontja 1496. Érdemes tehát beleolvasni ezen művekbe is, mielőtt folytatnánk II. Pius pápa kitételeinek vizsgálatát, mivel nyilvánvalóan mindhárman ismerték II. Pius munkáját, noha nem nyomtatott formában! Thuróczy például szóról-szóra ugyanúgy ismerteti Heticust (Éthikósz), Segundinust (Secundinus) és freisingi Ottót, de meg is mondja: használta Pius pápa Történelmét. ^[95] Bonfini azonban az egyetlen, aki szembeszegül Aeneas Sylviussal, aki a következőket állította: „Azt tartják, hogy a magyarok, akik a Duna partjain laknak, a szkíták nemzetségéből valók, nem mintha a hunoktól származnának, amit egyesek a szavak rokonsága miatt hittek, hanem másfajta magyaroktól, akikről Jordanes is megemlékezik.” ^[96]

Antonio Bonfini a következőket írta le: „A magyarok ugyanis a hunoktól, a hunok a leucusoktól vagyis a szkíták közül származó ázsiai albánoktól (alba: fehér hun, azaz heftalita!) vették az eredetüket... Pius pápa visszautasítja ezt a nézetet, nem tudom milyen meggondolásból, hacsak nem azért, mert kitűnő látnok lévén előre tudta, hogy azokat az alemannokat, akiket oly nagyon és méltán kedvelt, a magyarok nemsokára könnyedén meg fogják hódítani, és nem vette jónéven, hogy ezeknek valamiféle nemes eredet jusson. Procopius azt hagyományozta, hogy a húnok az ephtaliták nemzetségéből valók, akiket leucusoknak, azaz albusoknak is nevez...” ^[97]

Petrus Ransanus sokkal óvatosabban fogalmazott, bár világossá tette, hogy a magyar hagyományokat hitelesnek véli: „A magyarok mindenesetre dicsekedhetnek azzal, hogy elérték, amit a hunok azelőtt sehogysem tudtak, ők ugyanis nem tudták kieszközölni, hogy uralmuk idején az ősrégi Pannónia nevet a nép emlékezetéből kitöröljék. Jól tudom, hogy egy bizonyos történetíró szerint semmi különbség sincs a hun és hungar elnevezés között, hanem azt a nemzetet latin néven hungarnak, saját nyelvén pedig hol magyarnak, hol hunnak hívják. Én magam erről a dologról nem mernék vitatkozni, nehogy úgy tűnjék, hogy szembeszegülök a saját nemzetük történetét megíró magyarokkal... semmiképpen sem bocsátkozom vitába azokkal, akik másként gondolkodnak, kiváltképp a magyarokkal, akikről el kell hinnünk, hogy sokkal hitelesebben ismerik övéik történetét, mint én vagy bárki más, aki hazájuktól és nemzetüktől idegen.” ^[98]

Bonfini keményen rápirít a pápára: „ez a szentséges atya... nem nézte jó szemmel, hogy a Szkítiából származó magyarok, akik az ausztriaiakat súlyos vereséggel és csapással sújtották, és alighanem sújtani fogják megint, ily nagy dicsőséggel ékeskedő ősöket kapnak.” ^[99]

Már itt megjegyzem, mennyire tisztán látták száz évvel ezelőtt a finnugrizmus veszélyeit s mennyire élesen fogalmazott például a Századok c. folyóirat szerkesztője, Szilágyi Sándor éppen a fent idézett Procopius-féle adatokkal kapcsolatban: „...Hunfalvy végzetes tévedését az ő finn-ugor elméletével Procopius fenti adatának lekicsinyléséből származtatjuk... Nagy és végzetes tévedés rejlik abban, hogy Hunfalvy nagy tekintélye súlyával Procopius eme megbecsülhetetlen adatát kirekesztette és elértéktelenítette.” ^[100]

De hogyan tették a finnugristák II. Pius leírását az obi-ugor-magyar rokonság „szenzációs elbeszélésévé”? ^[101] Úgy, hogy a teljes szövegrészt nem közölték, hanem csak kiragadtak részeket. Így tett Zsirai Miklós főművében, ahol jónéhány sort egyszerűen kihagyott, többek között azt a részt is, ahol II. Pius arról szólt, hogy Jordanes idejében, aki Justinianus császár korában élt, Pannónia még nem volt a magyaroké. Sokkal a hunok, a gótok és a langobardok után jöttek a magyarok a Dunához, kijővén Szkítiából, elűzvén a korábban itt lakókat. ^[102] Zsirai a bevezető mondat után nyomban ezt a részt idézi: ^[103] „A mi veronaink, akit fentebb említettünk, a Tanais eredetéhez érkezett meg, és az ázsiai Szkítiában, nem messze a Tanaistól olyan népek szálláshelyei vannak, akiknek a nyelve megegyezik a Pannóniában lakó magyarokéval.” ^[104]

A finnugristák a forrásközlést itt, általában, befejezik és levonják a „kétségtelen” tanulságokat. Noha a forrás egyetlen utalást sem tartalmaz a vogulokra és az osztyákokra, Zsirai Miklós az ázsiai szkítákat nemes egyszerűséggel vogulnak és osztyáknak nevezi! „Aeneas Sylvius nem említi ugyan a Jugria szót, de kétségtelen(??), hogy az Asiatici Hungari néven említett nép a vogulokkal és az osztyákokkal azonos(?), és az Asiatica Scythia-ja az obi-ugor földre is értődött(?). Örök érdeme(?!) Aeneas Sylviusnak, hogy fölfedezi, szabatosabban, elsőnek említi a magyar és az obi-ugor nyelvek rokonságát, de a szenzáció erejével ható (sic!) rokonításon és az „ázsiai magyarok” pogányságának, műveletelenségének hangsúlyozásán kívül szinte semmi lényeges adatot nem közöl.” ^[105]

II. Piusnak ezt a híradását megemlíti Thuró­czy János: „II. Pius mondja, hogy beszélt egy veronai származású emberrel, aki éppen napjainkban (az 1480-as évek!) átkutatta Szkítia vidékét, és azt beszélte, hogy az ázsiai Szkítiában, ott ahol a Tanais folyó ered, a Pannóniában lakó magyarokkal egy és ugyanazon nyelvet beszélő emberre bukkant.” ^[106]

Bonfini, amikor elmondja, mi mindent hordott össze a hunokról Jordanes, így fogalmazott: „Jordanis a vele ellenséges nemzetről, nem tudom, miféle szörnyűségeket hord össze, amelyeket a legtöbb évkönyvíró is elhisz, és vele együtt halandzsázik ...Pius pápa, szerintem igen nagy tudós, akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanist, nem hiszi, amit minden történetíró állít, hogy a magyarok a hunoktól erednének, azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyestbőr-kereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságra hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Tanais forrásánál járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk, szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről, követeket és kutatókat küldött oda, hogy a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól meglehetősen elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.” ^[107]

A finnugristák sem Petrus Ransanus, sem Antonio Bonfini megjegyzéseit nem vették figyelembe, sőt azt sem vizsgálták meg, egyáltalán ki lehetett ez a verónai szerzetes és miről írt még II. Pius? A Pius pápa elmondja, hogy „a Szent Ferenc rendből több istenfélő, a szentségekben és a tudományokban járatos tanító férfiú el akart menni hozzájuk (ti. az ázsiai magyarokhoz), mivel tudták a nyelvüket, azért, hogy Krisztus szent evangéliumát hirdessék, ám ezt megtiltotta az az „úr”, (fejedelem?), akit Moszkva jelölt ki s aki a görög hitetlenség szennyében leleldzett és rossz néven vette, hogy az ázsiai magyarokat a latin egyházhoz kössük és a mi szertartásainkhoz szoktassuk.” ^[108]

Zsirai Miklós a továbbiakban is „természetes egyszerűséggel” azonosítja az ázsiai magyarokat a vogulokkal és az osztyákokkal, így fogalmazva: „Aeneas Sylvius olyan fontosnak tartotta ezt a magyarok és az ázsiai szkíták (vogulok-osztjákok) közti rokonságra és nyelvi azonosságra vonatkozó észrevételt, hogy a Commentarii c. önéletrajzában is megismételte.” ^[109]

II. Pius főművében (1435, 1462/63) ^[110] valójában ezt írta: „Egyesek Magyarországot Hunnariának mondják, a magyarokat pedig a hunoktól származóknak gondolják, mintha a hunok maradékai a mi korunkig megmaradtak volna? Tudomásunk szerint a Tanaison túl, annak forrásvidékétől nem messze, az Ázsiai Szkítiában mindmáig megtalálható egy nép, amelyet magyarnak neveznek, és akiknek a beszéde semmiben sem különbözik a Duna mentén lakó magyarokétól. Azok őseinek mondják magukat, isteneiket barbár módon tisztelik, bálványokat imádnak, barbár szokásaik vannak és csaknem vadak módjára élnek.” ^[111]

Ezután elmondja, hogy IV. Jenő pápa (1431–1437), akinek szándéka volt Krisztus hitének terjesztése, ^[112] a Magyarországból hozzá küldött istenfélő férfiakat kívánta útnak indítani keletre, ám ez az utazás nem valósulhatott meg, mert a közbenső, átvonulási területen lakó rutének (ti. oroszok), akik Istennek görög szokás szerint áldoznak, ezt megtiltották. A keleti magyarok inkább maradjanak meg a bálványimádás tévelygésében, mintsem a római egyház rítusának ajánlják magukat. ^[113] Zsirai nyomban Thuróczy krónikájára hivatkozik, mondván: „Az az újdonság, hogy Jugria ^[114] a magyarok őshazája(?), Jugria voguljai-osztjákjai(?) a délnyugatra költözött magyarok visszamaradt testvérei(?), a XV. századvég és a XVI. század földrajzi és történeti irodalmának elmaradhatatlan kellékévé, közhelyévé vált. Magyarországi visszhangját Turóczi krónikájában (1488) halljuk először.”

Thuróczy János megemlíti ugyan Pius pápa történetét, ám Szkítiáról, a Tanais for­rásvidékéről beszél, ahol ugyanazon nyelvet beszélők élnek. Többet nem mond.

II. Pius pápa műveit úgy írta, hogy mások munkáiból „kivonatolt”, magyarán összeollózta az anyagát korábbi szerzők közléseiből, általában a legcsekélyebb kritikai rostálás nélkül. Erre jó példa a „mi veronaink” kifejezése is. Munkáiban csaknem mindig Pliniust nevezi Veronensis-nek, mivel C. Plinius Secundus Kr. sz. előtti 20-ban Veronában született. ^[115] Műve elején utal arra is, hogy „a mi veronaink” kifejezés Caius Iulius Solinus egyik követőjére vonatkozhat. Solinus ugyanis csaknem teljes egészében Pliniust követi. ^[116]

1993-ban, amikor e könyv ezen fejezetéből egy részt hamarjában közzétettem, még a hagyományos írógép állt csak a rendelkezésemre, mivel azonban 1992 szeptemberétől lényegében 1993 decembe­réig Grácban és Göttingában dolgozhattam, a tisztázati gépelést egy gépírónő végezte el, bizony, sok hibával s ami ennél is súlyosabb vétségem, a leadott nyomdai anyagot nem néztem át. Eredeti szövegemben a „mi veronaink”-at Pseudo-Solinusnak neveztem el, ^[117] a gépelt példányon azonban a pszeudo szó mindenütt kimaradt, így teljesen összemosódott a Kr. sz. utáni III. században élt Caius Iulius Solinus ^[118] és a Pseudo-Solinus személye. Nagy a valószínűsége annak, hogy ez a bizonyos ál-Solinus valójában azonos volt Iulius Pomponius Sabinus-szal, aki a XV. században Oroszországtól északra, a Jeges-tenger melletti ugari vagy ugri népre bukkant ^[119] s akinek fő műve ^[120] 1480 táján elkészült. ^[121] Mindez azonban nem változtat azon a goromba hibán, amely mind a Hunnia-ban, ^[122] mind az utánközlő Életünk-ben ^[123] olvasható, hogy ti. C. I. Solinus kortársa volt II. Piusnak! Tudományos életünkre eléggé jellemző, hogy amikor megjelentek a tanulmányom kritikái, ^[124] senki sem vette észre ezt az igen durva hibát. Majd látni fogjuk, nem kivételről van szó. A kutatók, általában, sokkal felületesebbek, mint elvárható volna.

Először vizsgáljuk meg, ki volt C. I. Solinus? II. Pius is elmondja, hogy Indiától Hispániáig körülutazta a Földet ^[125] és bár általánosan használták műveit kézi másolásban és nyomtatásban, ^[126] csak az utazó szemével nézte a világot, leírásaiban viszont döntő mértékben a Kr. sz. utáni I. században élt C. Plinius Secundust és Pomponius Mela-t kivonatolta. ^[127] 70 fejezetből álló főművéből minket különösen Szkítia (caput 12-19.) érint, valamint Armenia, Média, Hyrcania, Szogdiana, Parthia leírása. Mivel Melat és Pliniust kivonatolta és másolta, ezért már a későközépkorban „Plinius majmának” nevezték. ^[128] Solinus tehát jóformán semmi újat nem alkotott. Kérdéses persze, helyes volt-e Pseudo-Solinusnak neveznem a veronai szerzetest, aki – Moravcsik Gyula szerint ^[129] – 1447 előtt járt Oroszországban. Elméletileg Pomponius Sabinus (alias Latus) vagy a firenzei Paolo Toscanelli (1397–1482) is azonos lehet a veronaival.

Pomponius Mela műveinek középkori kiadásai végre fényt vetettek arra is, honnan vették a kompilátorok II. Pius fő művének Cosmographia elnevezését? P. Mela művének címe ez, ^[130] amelyet C. I. Solinus magyarázatokkal látott el. ^[131] Sem Plinius, sem Mela, sem Solinus nem ismerte a hungarusokat, ők csak Szkítiáról tudtak, arról is csak közhelyeket. ^[132]

Az azonban bizonyosnak látszik, hogy C. I. Solinus járhatott a Tanais (Don) forrásvidékén, az viszont, hogy Pseudo-Solinus, azaz az ún. veronai szerzetes járt-e ott, kérdéses. Mindenesetre a XV. században Georgiósz Gemisztósz Plethon görög filozófus és humanista az alábbi megjegyzéseket fűzte Sztrabon Geographicon-jához: „úgy értesültünk, hogy Szarmatiatól északra... az északi óceán egyik öblébe... ömlik egy nagy folyó, a Dvína, amelynek forrásaitól a Tanais (Don) forrásáig húzott vonallal lehet Európát Ázsiától elhatárolni... Az öböl környékén ... lakik egy nyomorúságos nép, amelyet permieknek neveznek, akik csupán vadászatból élnek. Úgy értesültünk, hogy ugyanott, ezektől keletebbre és kissé délebbre más nyomorúságos népek is vannak, amelyeket mordiváknak és mecsoráknak neveznek, s amelyek többnyire hallal táplálkoznak ama tavakból, amelyek körül laknak s ahonnan kiindulván a Káspi-tengerbe ömlő Ra (Volga) folyó keletről jövő ága felé folyik.”

Laonikósz Chalkokondylesz pedig még azt jegyezte fel: „A permiek a szarmaták fölötti északi területen laknak, határosak a szarmatákkal, és a szarmaták ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a permiek.” ^[133]

Mindebből világosan kitűnik, hogy II. Pius adatait a vogul-osztyák és a magyar nép rokonságát illetően egyáltalán nem lehet felhasználni, hiszen Plethon sem „ázsiai magyarokat” mond, hanem permieket, mordvinokat és mescserákat.

Másrészt az is tény, hogy a középkorban a nyugati szerzők is tudtak arról, hogy két Magyarország volt: az egyik Európában, a másik Ázsiában. Ők természetesen Szkítiát írtak, ^[134] de némelykor Hungaria-t is. ^[135] Nem kétséges, hogy szkíták alatt magyarokat értettek, erre mutatnak II. Pius szavai a székelyekről: igazi szkítáknak mondják ezeket a magyarokat, akiknek jámbor ősei az Ó-Magyarországból jöttek el. ^[136] Ezt a bizonyos másik Magyarországot már II. Pius Juharia-nak is nevezi, amiért Otrokócsi Fóris Ferenc ^[137] bírálja Aeneas Sylviust. ^[138] Akárki volt is „a mi veronaink”: kereskedő, szerzetes vagy közelebbről nem ismert személy, ^[139] a Tanais (Don) mentén a XV. században semmiképpen sem találkozhatott a vogulokkal és az osztyákokkal, akik – némelyek szerint csak a legújabb időkben, ^[140] mások szerint 1300 tájától ^[141] – már az Urál hegység keleti oldalán laktak. ^[142] Amennyiben II. Pius pápa, és nyomában az ő munkáit kivonatolók megbízható adatot jegyeztek fel, ^[143] az csakis a Julianus-féle baskíriai magyarokra vonatkozhat, amint erre már sok évtizeddel ezelőtt kitűnően rámutatott Bendefy László: „ezt a forrást tehát ki kell emelnünk a Jugra-irodalomból és odahelyezni, ahová való: a Baskíriára vonatkozó kútfők közé.” ^[144]

Akik azonban vaknak teszik magukat, hamarosan valóban nem is látnak!

 

Jugria

 

Több, mint hat évtizede a finnugristák egyik fontos őstörténeti bizonyítékként taglalják Jugriát, amely szinte meghatározza a magyar őshaza helyét is. Maga a tudományos ötlet Mathias Miechovius krakkói kanonok műve ^[145] alapján, Hunfalvy Páltól ^[146] származik, aki – C. Lehrberg nyomán ^[147] – az ugor, jugor, Ugra, Jugra neveket azonosnak véve, Jugriát a vogulok és osztyákok szibériai földjével azonosította, erőteljesen hivatkozva egy XVI. századi „szemtanúra”, Sigismundus von Herbersteinre (1486–1553), ^[148] Miksa és V. Károly német császárok és I. Ferdinánd magyar király moszkvai követére, aki – úgymond – 1516-ban, majd 1529-ben felfedezte Jugaria-t vagy Juharia-t, ahonnan a magyarok származnak, és ahol még magyarul beszélnek.

A Kézai krónikájában olvasható regnum Jorianorumból „erőnek erejével Jugor-országot akar csinálni... Hunfalvy úr szemében ez a Joriana nagy találmány, és ezért az után kellett látnia, hogy ennek a Jugriával való azonosságát bebizonyíthassa.” ^[149]

Miechoviust magyar kortársai nem fogadták lelkesen, Szamosközy István például ezt írta róla: „A magyarok ázsiai hazájáról eddig senki sem mert pört támasztani, mint kevésbé vitás dologról, Mathias Miechovon kívül, aki ...a magyar nemzet eredetét könnyelmű vakmerőséggel az északi tájaknak nem tudom micsoda zugaiba taszította be.” ^[150]

Vásáry István e kérdéskört röviden így foglalta össze: „...a magyarok ősi lakhelyeit Jugriában vélték megtalálni. Ennek az új elméletnek az alapja pedig megint egy népetimológiás összekapcsolás volt. A Jugria-elmélet a 15. század végén keletkezett s virágzását a 16-17. században érte el. Ez az elmélet az ősi magyarokat összekötötte Jugria lakóival (Jugria az orosz Jugra területnév latinosított formája), mely terület az Észak-Urál nyugati és keleti lejtőin terül el.” ^[151] „A magyar nyelv eredeti fészkét a régi Ugor-országnak vagy Juharia-nak, Jugoriának déli határaira kell tenni. Ugor, Jugor ország a Nagy Iván (Mátyás királyunk kortársa) általi hódítása előtt 16000 c mrfd területű volt, a szélesség 56°-67° között.” ^[152] Hunfalvyt követve, Zsirai Miklós fújta fel a kis léggömböt óriási hőlégbalonná, amely bár manapság egyre több lyukat kap, még létezik. Manapság a Jugra névvel a Hérodotosznál említett jürkákat már nem kapcsolják össze, ^[153] őket legújabban a szamojédok valamilyen rokonainak vélik, ^[154] illetve magyarok elődei is lehetnek(!?), ^[155] de azért érdemes Herberstein könyvét is alaposan feldolgozni, mert nagyszámú hamisságra derül fény.

Hunfalvy Pál egy Bázelban kinyomtatott 1554. évi második kiadásra hivatkozik, ^[156] amelyet átvett gr. Kuun Géza is. ^[157] Ez a könyv Hajdú Péternél már 1549-es kiadási évvel szerepel, ^[158] persze Zsirai nyomán. Zsirai Miklós adatai itt is pontatlanok, csak zengzetes fogalmazásai tündökölnek: „(S. Herberstein) szeretett volna a közvéleménybe felszívódó (vajon a XVI. századi magyar királyság közvéleményére gondolhatott a szerző?) ugor rokonítás végére járni. Aggályoskodás nélkül(?) tanítja ő is, hogy a magyarok Jugriából költöztek le Pannóniába.” ^[159] Ezt már 1850-ben „egészen hibás hypthesis”-nek nevezte Wenzel Gusztáv. ^[160]

Herberstein első követségi utazása valójában 1517-ben volt, és önéletírsában csak annyit mond, hogy a „Jugritzek” Permiában magyarok lennének. ^[161] Utazásairól, életében, részletes beszámoló nem jelent meg! Először Bécsben nyomatták ki 1557-ben úti beszámolóját, amelynek tartalmát tulajdonképpen a könyv címoldala jelzi: Moszkva, a főváros. S. von Herberstein, etc. utazásai. A moszkvai kormányzóság és az azzal határos területek leírása s annak megmutatása, hogy ott miben hisznek, félig tőlünk eltérően, s hogyan fogadják és tartják a nagyköveteket és követeket, valamint a két különböző moszkvai utazásról. ^[162]

Ebben a nagyalakú, oldalszámok nélküli könyvben a magyarokról nem esik szó. Annál inkább szó esik az 1563-ban, Bázelban megjelent könyvben, amelynek címoldala felér a tartalomjegyzékkel: A moszkvaiak csodálatos története, amely bemutatja a nagy Oroszországot, Moszkva fővárossal és más nevezetes környező fejedelemségekkel együtt, a vallásokat, a furcsa szokásokat és a moszkvai rettenetes nagyfejedelem eredetét, férfias cselekedeteit, hatalmát, országrendjét azért, hogy megértsék mindazt, ami eddig nálunk, a német nemzetnél ismeretlen volt. ^[163] A bevezetés után egy kétoldalas térkép található ezzel a felirattal: Moscovia Sigismundi Liberi Baronis in Herberstein, Neiperg et Gutenhag, anno MDXLIX. A térképen az Urál hegységtől és az Ob folyótól keletre olvasható: Iuhra inde ungarorum origo, azaz: Juhria, ahonnan a magyarok erednek. A következő kétoldalas térképen az Oby Fluss mellé ez van írva: Iugra, unde Hvngari, Ivgritzi populi, alatta pedig: Grustinczi populi.

Ezek a térképek azért érdekesek, mert a könyv szövegében Jugriát a szerző nem az Ob folyótól keletre helyezte! Besenyő Sándor kimutatta, hogy Herberstein politikai-diplomáciai okból Jugriát szándékosan helyezte az Ob-vidéki senki-földjére. ^[164] Éspedig azért, hogy az orosz cár ne hivatkozhasson arra, hogy a magyarok hajdan az orosz fejedelmek alattvalói voltak. Ez a következtetés vitatható, azok a megjegyzések azonban, amelyeket Besenyő Sándor a sztárolt finnugrista Zsirai Miklósról tesz, elgondolkoztatók. Bőbeszédűnek és igen gyenge színvonalon írónak tartja őt, aki a „Jugria-kérdést lehető legteljesebben elhomályosította”, mivel a tudatosan hamisító Herbersteinre és Lehrbergre támaszkodik s lépten-nyomon elárulja, hogy „teljesen járatlan e kérdést illetően”. Ugyanakkor az állításai ellen szólókat (pl. Witsent) gúnyolódva leszólja. Erről mondja Besenyő: „Csodálkozni kell azon, hogyan írhatott le ily sorokat egy magyar egyetemi tanár!” Sigismundus Herberstein tehát, aki Zsirai Miklós szerint „tovább szőtte az érdekes szálakat”, ^[165] azt állítja, bár az 1549-es jelzetű térképén nem ezt ábrázolja, hogy Jugria (Jugaria) a Pecsora és az Ob folyók között terült el. ^[166]

Besenyő Sándor meggyőzően bizonyítja, hogy a finnugristák nemcsak abban tévedtek és állítottak hamisat, hogy az Ungaria és a Jugria szavak azonos jelentésűek, ^[167] hanem Jugria földrajzi fekvését illetően is, mivel egészében téves Jugria Szibériába helyezése. Jugria döntően mindig az Urál nyugati (európai) oldalán feküdt. Herberstein, akinek könyvét Bázelben másodjára is kiadták 1567-ben, ^[168] napjainkban is elsőrendű fontosságú forrásnak számít, ezért érdemes és szükséges állításainak utána nézni. ^[169] Olvassuk tehát S. Herberstein szövegét: „Jugaria fekvése az előbb leírt országok révén eléggé ismert. Az oroszok ezt (ti. Jugaria-t) h-val ejtik: Juhra s az itteni népeket juhriceknek nevezik. Ez a Juharia, ahonnan a magyarok korábban kivonultak(?) és meghódították Pannónia országát, vagyis Magyarországot és sok más tájat Európában, elfoglalták azokat, Atilla fejedelmükkel együtt. Amikor először voltam követ Moszkvában és beszélgetésbe elegyedtem egy Georgius nevű emberrel, ugyanis így hívták a kicsit, aki Görögországban született, ez (az ember) egészen komolyan azt mesélte, mégpedig azért, hogy nagyfejedelmének az igazságosságát és a litván nagyfejedelemséghez, valamint a lengyel királysághoz fűződő jogigényét ismertesse, hogy a nagyfejedelem juhárjai és azok ősei sok idővel azelőtt Moszkvában laktak s a Meótiszi mocsarakhoz leereszkedtek, majd ezután meghódították Pannónia országát a Dunánál s ő utánuk magyaroknak neveztetnek. Ezt csak úgy akartam jelezni, ahogyan hallottam! Azt mondják, hogy a juhároknak mind a mai napig egy a nyelvük a magyarokkal, de ezt nem tudom, hogy így van-e vagy sem! S bár szorgalmasan kutattam azután, de nem jött senki abból az országból, akivel a szolgám(!), aki a magyar nyelvben igen járatos volt, beszélhetett volna.” ^[170]

Herberstein tehát csak hallomásból értesült a fentiekről, mégpedig a szolgáján keresztül. A tudománya tehát édeskeveset ér, a finnugristák azonban ravaszul jártak el, mert idézik ugyan Herberstein szavait – de: latinul, ám Zsirai és Hegedűs József ezt a részt nem fordította le! ^[171] Herberstein maga sem nagyon adhatott hitelt e szóbeszédnek, mivel más helyütt elmondja, hogy Magyarországot a következő népek lakták: előbb a peonok, majd a gótok, ezután a hunok, ezt követően a longobardok, majd ismét a hunok(!), akikhez Szkítiából a magyarok is csatlakoztak. ^[172] A függelékben ugyan ismét előjön, hogy a tatárok szorították ki a permieket, a szibériaikat, a lappokat és a jugorokat onnan, ahonnan a magyarok is jöttek. ^[173]

Herberstein szövegét latin nyelvű monográfiájában leközölte gr. Kuun Géza, ^[174] ám nem fűzött hozzá leleplező kommentárt, mint ahogyan a finnugristák sem tették meg ezt soha. Egyedül Thury József mondta ki egyenesen és határozottan a véleményét s ez mindmáig irányadó kellene legyen: „Herbersteinnek az az egyetlen argumentuma, hogy ‘azt mondják’. De hát elfogadhatja-e a történeti kritika bizonyítékul ezt? Az én erős meggyőződésem szerint ilyen tanúskodást nem szabad elfogadni a kritikával dolgozó történetírónak, aki pedig elfogadja és épít rá, az nem veszi komolyan a történelmet, csak játszik vele. Hiszen Herberstein maga bevallja, hogy nem állott módjában személyesen meggyőződni annak igaz voltáról, amit hallott, – és a történetíróink mégis elhitték az általa feljegyzett mende-mondákat!” ^[175] Sőt, nemcsak elhitték, de a „hívőket” manapság is nagyra értékelik. ^[176]

De még Herbersteinen is túltesz a függeléket író Georg Wernher, aki erősebben kimutatja a foga fehérjét, mint a magyar király követe és odavágja: „a mi magyarjaink még az eredetüket sem tudták volna, ha ti nem mutattátok volna meg, hogy Juhra, vagy ahogyan a többiek nevezik: Jugaria a moszkvaiak országa mellett fekszik, mégpedig az ő uralmuk és alávetettségük alatt, s amely helyről először a magyarok kijöttek és a nevüket is kapták. Bizonyára nem kételkedik senki abban, hogy Szkítiából jöttek, a nevüket illetően azonban biztosat nem lehet tudni, egyrészről ugyanis azt mondják, hogy a hunok és az avarok keverék-neve, mások viszont valami mást gondoltak ki. Az igazsághoz azonban sokkal közelebb áll az, hogy a magyarok neve a Juhra-ból származik.” ^[177]

A XVII. században, ismereteink szerint, a Herberstein-féle híradásnak nem tulajdonítottak a történetírók sem különösebb jelentőséget. Az I. fejezetben tárgyalt Johann Weichard Valvasor például mindössze megemlíti, mondván: „von Herberstein úr, Ganguinus-szal és Mechovius-szal megegyezően azt jelenti, hogy az Északi Sark és a Jeges-tenger(!) felé van Permia országa, amelynek közelében van Juguria, amelynek lakói egykor még a magyarokkal azonos nyelvet beszéltek.”

Mivel ezután Valvasor Rubruk és Plano Carpini adatait tárgyalja, nyilvánvalóan Baskíriára gondolt – bár a Jeges-tenger emlegetése zavaró. ^[178] A Jeges-tenger egyébként mások műveiben is felbukkan a magyarok kapcsán, tehát egy rossz közhelyről van szó. ^[179] A finnugristák felfogásának jellemzésére igen alkalmasnak találom Hegedűs József összefoglalását: „Végeredményben azt vagyunk kénytelenek látni, hogy – bár a nyelvünk rokontalanságát enyhítő felfogások a helyes irányba(?) mutattak – a két évszázad (ti. a XVI. és XVII. század) folyamán ez a jelentős felfedezés(?) nem tudott tovább fejlődni, nem tudott a holtpontról kimozdulni.” (Most tessék figyelni!) „Ha esetleg Herbersteinnek sikerült volna egy jugriai (feltehetően egy vogul) embert találnia, a helyzet másként alakulthatott volna. Kétségtelen, hogy nagy szerepe van az Urál-vidék felé mutató őshaza-hagyománynak, valamint a Jugria (Juhra, Jura, Ugra, Jugor, Ugor) és a Hungar, Ungar, az orosz Vengr stb. szavak nem éppen a véletlent sugalló(?!) összecsengésének.” „Nem elvi, hanem objektív nehézségek tették úgyszólván lehetetlenné a nyelv- és néprokonságról való meggyőződést. A kor ‘hangulata’ és a feltételezés(?) csekély meggyőző ereje, a mi kedvezőtlen viszonyaink(?) nem jelentettek elegendő indítékot(?) ahhoz, hogy valaki (talán elsősorban a magyarok közül) egy Kőrösi Csoma Sándor-szerű vállalkozásba kezdjen. A problémát természetesen az is nehezítette, hogy a nyelvrokonságunkat illetően nem csak helyes iránymutatások hangzottak el. Ezek között abban az időben eligazodni érthetően szerfelett nehéz volt.” ^[180]

Harminc esztendő kellett ahhoz, hogy az Ungri – Jugri, ugor – jugor népnevek etimológiai összekapcsolását maguk a finnugristák vessék el, nevezzék tévesnek, s hogy végre leírják ezt a mondatot: „A finnugrista Zsirai a 20. században felmelegítette a Jugria-tant hasoncímű könyvében, ám munkáját, értékes részei ellenére, alapvetően elhibázott irányúnak tartom.” ^[181]

 

A finn – magyar rokonítás

 

A nyelvhasonlítás, mint módszer G.W. Leibnitz (1646–1716) nevéhez fűződik, ^[182] akit a finnugristák is fölös számban idéznek. ^[183] Megteszik ezt a másik német hírességgel, Wilhelm von Humboldttal is, de arra nemigen hívják fel a figyelmet, hogy ő a magyar nyelvet elválasztotta a többi ún. finnugor nyelvtől, mert nem látott szorosabb kapcsolatot közöttük. ^[184] A magyar nyelvhasonlítás történetét Pápay József dolgozta fel, ^[185] akinek a felfogását nyomban megismerhetjük, ha elolvassuk egyik nyitó mondatát: „Ma már szertefoszlott az a köd, amely oly sokáig rajta ült a finnugorságon és előttünk áll a finnugor nyelvtudomány díszes palotája.” Nos, e díszes palota alapjai igencsak hitvány anyagból készültek, hiszen mind Leibnitz, mind Sajnovics János azt állította, hogy a finn-magyar nyelvrokonságot már Comenius Ámos János hirdette 1657-ben, holott Comenius egy szót sem írt erről a kérdésről! ^[186] De hasonlóképpen járunk, ha a másik „hírességet”, Johann Tröster esetét vizsgáljuk meg. Sajnos, 1993-ban, a mintafejezet megírásakor Tröster munkáját még nem volt módom kézbe venni, ezért ráhagyatkoztam Zsirai Miklós „nagyszabású, mindmáig tudománytörténeti szempontból is alapvető kézikönyvére”, ^[187] aki a következőket vetette papírra: „Tröst-l-er János a Das alte und neue Dacia c. könyvében (1666) a nemzeti elfogultságot és a népszerű szittya rokonság délibábját (sic!) kárhoztató megjegyzésekkel kapcsolatban figyelmeztet a finnel való hasonlóságra. Rövid állítását egy-két szóegyeztetéssel is igyekszik bizonyítani, ezek általában hibásak, de az ocsú között egészséges szem is akad (sic!): ein Metall Finnländisch waski heisst, das heisset ja ungarisch vas.” ^[188]

Tröster munkáját átnézve világossá vált, hogy 1/ a nevében nincs l betű ^[189] 2/ a könyv címe nem egyezik Zsiraiéval, ^[190] 3/ nem kárhoztatja a „szittya rokonság délibábját”, ^[191] nem ír egy szót sem(!) a finn-magyar nyelvrokonságról, ^[192] hanem azt fejtegeti, hogy a germán nyelv is és a magyar nyelv is szkíta nyelv. Mindezt részletesen taglalja Hegedűs József, ^[193] csak elfelejti megemlíteni Melich János cikkét és Pápay József munkáját, aki ugyan nem olvasta Tröster könyvét, de a lényeget észrevette. ^[194]

Általában hivatkozni szoktak Martinus Fo­gelre (1634–1675), aki elsőként készített finn-magyar-lapp szójegyzéket, ^[195] s 33 szóegyeztetéséből 23 – állítólag – ma is helytálló, ámde itt is csúsztatás van, mivel ezt a szójegyzéket a finn Emil Setälä csak 1888-ban találta meg a hannoveri könyvtárban, ahogyan egy mai finnugrista fogalmazott, „végzetesen(?) későn ahhoz, hogy befolyásolja a korabeli nyelvésztársadalmat”. ^[196] Ettől függetlenül(?) Róna-Tas András bátran így fogalmaz: „A sokféle és egymással ellentétes, ellentmondó rokonításnak volt egy pozitív szerepe ebben az időben. Felvetette ugyanis olyan szempontoknak a szükségességét, amelynek alapján eldönthető, hogy a sok elmélet közül melyik a helyes. A szavak külső hasonlóságán alapuló rokonítás nem járt meggyőző eredménnyel. Jelentős lépés volt tehát, amikor a nyelvtani elemek hasonlósága is szerepet kapott a kérdés eldöntésében. Úttörő volt ebben latinos nevén Vogelius, németes nevén Martin Fogel De lingua Finnica observationes (1669) című műve...” ^[197] Ámde, hogyan lehetett úttörő az asztalfiókban?

Nos, akkor most már igazán következzen egy „nagyágyú”, egy valóságos sarokkő, egy olyan könyv, amelyet érdemesnek tartottak arra, hogy 1730 után 1975-ben is megjelenjen, mégpedig Szegeden, hiszen szóhasonlításait az MSzFE rendszeresen idézi! ^[198] „A kiszélesedő látóhatárt egyre több olyan munka jelzi, melyeket a finnugor nyelvhasonlítás és a finnugor népek kutatása történetében előkelő hely illet meg, mindenekelőtt Philip Johan Strahlenberg említendő. ^[199] „Az összes finnugor nyelvek rokonságát legelőször Strahlenberg állította és bizonyítgatta szóegyezésekkel.” ^[200]

Strahlenberg svéd kapitány 1709-ben, a poltavai csatában esett orosz fogságba s igyekezett hasznosan eltölteni hadifogságának 13 esztendejét. Egyrészt sok feljegyzést készített, bár kézirata, útban Szibériából Moszkvába, elveszett, másrészt könyvekből is gyűjtött adatokat. ^[201] Első munkája, a Prodromus 1726-ban jelent meg, de csak négy évre rá tudta elkészíteni fő művét, amelynek már a címe is sokat mondó: Európa és Ázsia északi és keleti része, és ennyiben az egész orosz birodalom, Szibériával és nagy Tatárországgal együtt, az ókori és újabb kori történeti-földrajzi leírása, sok más ismeretlen híradással bemutatva és még soha napfényre nem került Tabula Polyglotta-val /kiegészítve/ a tatár népek harminckét féle nyelvéről, egy kalmük szótárral, de különösen egy nagy és helyes térképpel a nevezett országokról és egyéb különböző rézmetszetekkel az ázsiai oldal ókorára vonatkozóan. Az Oroszországban töltött svéd hadifogság alkalmával saját gondos utánjárásával és további utazásokkal összegyűjtötte és elkészítette Ph. J. von Strahlenberg. ^[202]

Erre a 436+16 (regiszter) oldalas B/5-ös formátumú könyvre érdemes nagyon ügyelni, mert egyrészt jól leleplezhetők a finnugristák mesterkedései, súlyos pontatlanságaik, másrészt pedig kiderül, milyen és mekkora tudománya volt ennek a derék svéd katonának, akit az elmúlt évszázadokban „megdönthetetlen érvelésű tudóssá” léptettek elő.

Strahlenberg szép kiállítású könyvét 21 kép és a könyv legvégén egy kihajtható nagy táblázat egészíti ki. Ennek a táblázatnak a Harmonia Linguarium nevet adta a szerző. A tatár nyelveket hat osztályba (I-VI) sorolta.

Közbevetőleg érdemes itt röviden kitérni a nyelvek osztályozásának XVIII. századi–XIX. század-eleji módszerére, amelyet a Tudományos Gyűjtemény 1827. évi kötetéből veszünk. Az első osztályba sorolták ekkoriban az egyszótagú nyelveket (kínai, a tonkini, tibeti, sziámi/tai/, a burmai, a laoszi és kambodzsai). A második osztályba vették az indosztáni nyelveket: a szanszkrit, a prakrit, a maláj, etc., valamint a médiai nyelveket (a zend, a pehlevi /a parthus királyok udvari nyelve!/, a párszi, a perzsa, a kurd, az afgán, etc.) és az ún. szemita nyelveket (arameus, asszír, a babiloniai káld, szír, galileai, szamaritani, a főniciai, a zsidó, etc), valamint az indogermán-szláv nyelveket. A harmadik rendbe az ázsiai „nyelvfamiliákat” vették, így a csud nyelveket (finn, lapp, lív, észt, cseremisz, csuvas, mordvin, votják, permi, zürjén, vogul, osztják), a magyart, ^[203] az albániai szkipetárt, a kaukázusi nyelveket (a szamojéd, az örmény, a grúz, abház, cserkesz, osszét, ingus, lezg), a tatár nyelveket (török, mandzsú, tunguz, mongol, turkomán, üzbég, tadzsik, karakalpak, baskír, csuvas, kirgíz, etc.), a szibériai nyelveket és az ázsiai szigetek népeinek a nyelveit (maláj, japán, etc.).

1827-ben, tehát Strahlenberg könyve után közel száz esztendővel is alig tudtak valamit a szibériai nyelvekről: „A hegyes Tatár-ország, és a jeges tenger között otthonos Siberiai nyelvekről is keveset tudunk. Hogy a Mongolok Dschengis Chan alatt ezen tájakig nyomultak, s nyelveket itten más nemzetek is eltanulták, bizonyos, de mellyek azon nyelvek, melyek tőlük eredtek, meghatározni nehéz. Azon nyelvek, melyeknek Európa és Asia szélein élnek újabb származásúak, s nem Mongol eredetűeknek látszanak lenni. Némely nyelvek, mint a Kama körül a Permiáké, az Uraltól éjszakra a Mongoloké, Irtisch és Ob táján, az Osztiákoké, a Volga bal partján a Tscheremisseké, Oka és Volga mellékén a Morduinoké, oly sok finn szavakkal bírnak, hogy nem kevesektől annak leányinak tartatnak.” ^[204]

1940-ben az uráli népeket már finn, ugor és szamojéd ágra osztották, az altáji népek közé pedig a következő nyelveket sorolták: török-tatár, mongol, tunguz, mandsu, japáni és koreai. ^[205]

Strahlenberg azt írja, „hogy azonban a tatárokról összegezve valamit előre mondjak, akkor tudnivaló, hogy Európa és Ázsia fent említett északi és keleti részén a fő népek hat osztálya található, akiket azonban Európában összefoglalóan tatár név alatt hoznak, és úgy tekintik, hogy 1. az európai földön a mordvinok, cseremiszek, permiek, votjákok, Ázsiában pedig az oda elhatolt vogulok, osztjákok és a „barabinczi népek”, tehát a finnek, a lappok, az észtek, a magyar-székelyek (sic!) és a kevés megmaradt lív Kurlandban, ezek mind, kezdetben egy népet tettek ki, és az ősidőkben a hunokhoz vagy unokhoz tartoztak, akik azonban nem tatárok. Egyébként is a hun név nem a saját nevük, hanem csak (általános) elnevezés. ^[206]

Az I. csoport: ezek a népek mindannyian a felső-magyar(?) és a finn nemzethez tartoznak, amelyeknek egymással azonos dialektusa van. Azért van az első kettő így feltüntetve, hogy az utána következő többi hatot, amelyek az orosz birodalomban, részben Európában, részben Ázsiában laknak, össze lehessen velük hasonlítani. Az ókorban ezeknek az ősei a hunok vagy unok voltak. ^[207] Strahlenberg 61 magyar szót sorol fel és hasonlít össze a finnel, a vogullal, a mordvinnal, a cseremisszel, a permivel, a votjákkal és az osztyákkal. ^[208] Ez édeskevés, és valamennyi idézett szó, kivétel nélkül, gyalázatosan rossz és zagyva. Ez önmagában még nem volna rettentő nagy vétek, hiszen a svéd kapitány egyáltalán nem tudott magyarul, ámde a többi „vizsgált” nép nyelvét sem ismerte! Sőt, azt az ősrégi módszert sem tudta alkalmazni a népek és nyelvek megkülönböztetésére, hogy összehasonlítsa a Miatyánk szövegét különböző nyelveken, mivel itt egyetlen nép sem ismeri a Miatyánkot és még kevésbé tudja elmondani, de miért? Azért, mert „ezek a népek olyan buták, mint az állatok és a tolmácsolással is kétszer annyi fáradtságot okoztak nekem.” ^[209]

A szibériai népeket tehát mélyen megvetette s ezt meg is indokolja: „azért, hogy ezeknek a népeknek a nemzeti nyelvét (genus linguae) egyáltalán érintsem, azt kell tudni, hogy ezek a népek, mivel más nemzetektől nagyon elkülönülnek, nagy egyszerűségben élnek és laknak, és a nyelvükben azoknak a szavaknak a negyedrészével sem rendelkeznek, mint amivel mi európaiak bírunk.” ^[210]

Az osztyákokat Szibéria legostobább (leghülyébb) népének nevezi az Ob és az Irtis mentén! ^[211] Szóhasonlításai, amelye­ket ma is(!) nagyra érté­kelnek, ^[212] elemista gyermekek előtt is nyilvánvaló szamárságok, hiszen nála magyarul az egy = ecki, a négy = nelli, a nem, nemzedék = sogoek(?!), a város = keritit, az eső = saude(?!), a nyelv = nyelo, a láb = lap, a vaj = wau, a mocsár = foo(?!), a vásár = terwein(?), a tojás, a mony = many, etc. etc.

Ehhez képest a legelvadultabb amatőr „sumerológus” is akadémikus! S most újra felmerül a kérdés: miért esett 1975-ben a választás ennek a könyvnek az újrakiadására? Ugyanezt a kérdést számos esetben feltesszük még, Martin Fogel, Sajnovics János, J. Fischer, etc. tárgyalásakor. Nem lett volna helyénvalóbb száz és száz más, valóban komoly és időtálló tartalmú könyv közül választani? Letagadható-e a finnugor irányzat mindenek feletti támogatása ma is? Többen idézik, magam nem tudtam utánanézni ennek az adatnak, hogy 1876-ban (vagy 1877-ben?) Trefort Ágoston akkori kultuszminiszter, állítólag jegyzőkönyvben is rögzítve, az alábbiakat mondta: „...én az ország érdekeit kell nézzem és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredete mellett törnek lándzsát.” ^[213]

Strahlenberg az összehasonlító táblázatához a következő útmutatót adja: – azért, hogy megmutassam ennek a táblázatnak a használatát és a használhatóságát, vegyük csak példaképpen az első, vagyis a hun nemzetet és gyűjtsük ki a magyar-székelyek és a finnek számneveit, a következő hat hunnal együtt és akkor azt találjuk, hogy ezeknek a magyaroknak és finneknek, amazokkal azonos a nyelvük. A magyar és a finn a négyes számot nelly-nek mondja, a másik hat ugyanezt nillának, nille-nek, nelet-nek, nial-nak és így tovább ejti ki. Ez, ennek megfelelő(?) egyéb más történeti híradásokkal(?!) egyetemben, eléggé bizonyítja, hogy ezek a népek az említett magyarokkal és finnekkel össze kellett tartozzanak. Leibnitz báró egyébként ugyanígy vélekedik, amikor ezt mondja: Ammianus Marcellinus és Tacitus adatai nyomán a hunok, a finnek és a magyarok rokonok. ^[214]

Mit bizonyít tehát Philipp Johann von Strahlenberg könyve? Valójában semmit, mégis magasztaljuk és újra kiadjuk. Ugyanakkor egyik bírálóm, Láng Gusztáv, számomra igazán teljesen érthetetlenül, arra buzdít, nem érdemes a múlt-béli dolgokat, hibákat, tévedéseket, gyűlöleteket felemlegetni, mert a nemzeti öntudat nem gyógyítható ilyen eszközökkel. ^[215] De miért csak nekünk, magyaroknak nem szabad ezt tennünk? Más népek miért tarthatják elevenen akár évezredes valós vagy vélt sérelmeiket is? Miért tudományos a finnugristák legszerényebb eredményeit is felmagasztalni és nagy „megértéssel” kezelni, és miért tudománytalan kimutatni, ki mit állított és milyen bizonyítékai voltak? Miért tekintheti például a göttingai egyetem finnugor intézete legfontosabb feladatának J. E. Fischer, Szibériai szójegyzékének kritikai kiadását, amely a XVIII. században is elavult volt? Miért kell a szibériai vogulokból és osztyákokból minden áron „legközelebbi rokont” csinálni, amikor másfél évszázada tudjuk, hogy felszínes nyelvrokonságon kívül semmi,de semmi közünk nincs e két kis néphez. ^[216]

Nagy Géza teljesen tisztán és jól fogalmazott: „egyes jelenségek egyenesen arra mutatnak, hogy a vogulok (és az osztyákok) eredetükre nézve korántsem magyarfélék, azaz nem finn-ugorok, hanem a sarkvidéki népcsaládnak (talán a jenyiszeji osztyákságnak) egy olyan néptöredéke, mely még a történelem előtti időkben az északi ugorság – vagy mondjuk: az ősmagyarság – hatása alatt fölcserélte nyelvét egy északi ugor ős-dialektussal, és ebből fejlesztette ki előbbi nyelvének soknemű befolyása alatt és részben szellemében a mai ismert vogul (és osztyák) nyelvet.” ^[217] Ma már eléggé tisztázott, hogy a vogul, osztyák és magyar nyelvi egyezések száma igen kicsi, a feltételezett kapcsolatok pedig tisztázatlanok. ^[218]

Amikor e fejezet egy részét közzé tettem 1993/94-ben, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola két tanára különösen erősen elmarasztalt azért, hogy „hevesen kikeltem a német tudományosság ellen, amelyik úgymond, a Németországban, főleg Göttingában tanuló magyarokat a finnugor rokonság hívévé nevelte át, talán, hogy ezzel is igazolják a magyarok másodrendű, alacsonyabb rendű voltát.” ^[219]

A finnugor-rokonság-elmélet „magyargyűlölő német tudósok (J. E. Fischer, A. L. Schlözer) elméjében fogant meg, akik magyarul nem is tudtak, céljuk tehát nem nyelvünk történetének szakszerű feltárása volt, hanem a magyarság európai hírnevének lejáratása. Célzatos és elfogult állításaik kapóra jöttek a Világos utáni önkényuralmi rendszernek, hogy a ‘barbár’ és ‘műveletlen’ rokonság felemlegetésével ellensúlyozza a szabadságharc leverése után világszerte megnyilatkozó rokonszenvet a magyarság iránt, valamint, hogy aláaknázza a magyar nemzeti önérzetet, mely évszázadokon át a hun-magyar rokonság hagyományán és az ‘Attila örökét’ visszaszerző honfoglalás dicső emlékén alapult.” ^[220]

E két szerző, akárcsak a hivatalosan mérvadó kollégáik zöme, nagyon szívesen összemossa a finnugrizmus ellen fellépő szakembereket a dilettáns „sumerológusokkal”, abban bízva, hogy ezzel fogással eleve kiütötték az ellenfelet. Ez az eljárás teljesen etikátlan és az alkalmazóikra üt vissza. Két okból is. Az egyik: magam sohasem foglaltam állást sumér (szumír) szakkérdésekben, mégpedig azért nem, mert a sumér nyelvet nem ismerem.

A másik ok sem kevésbé súlyos: sajnos a sumér-magyar rokonságot keményen elítélők túlnyomó többsége sem ért a sumerológiához! ^[221] S most nemcsak olyan régészekre ^[222] gondolok, akikről biztosan tudom, hogy e tekintetben képzetlenek, hanem olyan kutatókra is, akik magukat a sumerológia szaktudósainak tekintik. ^[223] Ami pedig a német tudósok magaviseletét illeti, valójában könnyen megítélhető, ha elolvassuk a műveiket, valamint elolvassuk a korabeli magyar visszhangokat is. Ne vagdalkozzunk tehát, hanem idézzünk, mégpedig pontosan.

Ráth Mátyás (1749–1810) győri evangélikus lelkész egyik cikke ^[224] jelzi, milyen nagy erők mozdultak meg a magyar nyelv kiirtására. ^[225] S aligha lehet lebecsülni a göttingai egyetem hatását, amikor alapításától (1737) kezdve az 1848-as forradalomig közel félezer magyar tanult itt. De mit tanultak elsősorban? Kosáry megfogalmazása szerint: „A Göttingába jutott magyarok... első ízben találták szembe magukat egy olyan általánosabb kelet-európai koncepcióval, amely Magyarországot nem önmagában, hanem egy nagyobb egészen belül, annak részeként vizsgálta. Most első ízben találták szembe magukat azzal a realitással is, hogy ...a régi nagy hazában... a magyar... kisebbséget alkot.” ^[226]

A magyarellenesség vitathatatlan a XVIII. század elejétől s ez kiterjedt a magyar történelemre is. II. József magyar király (1780–1790) rendeletben tiltotta meg a magyar oknyomozó történelem tanítását. ^[227] S vajon az engem ostrorozók elolvasták-e J. E. Fischer, J. Hager vagy A. L. Schlözer munkáit vagy csak olyan „mélyrehatóan”, mint például Láng Gusztáv tette az Új Magyar Múzeum c. folyóirat köteteit? Erre a kérdésre hamarosan visszatérünk.

Vizsgálódásunkat kezdjük Johann Eberhard Fischer (1697–1771) munkásságával, ^[228] aki a finnugristák véleménye szerint, elsőként készítette el az uráli nyelvek etimológiai szótárát, ^[229] amely „legtüzetesebben a magyarral foglalkozik. 158 magyar szó etimológiáját találjuk meg benne.” ^[230] Ebből „a kétségtelenül helyes etimológiák száma: 85, a kérdéseseké: 46.” „Ez az arány pedig mai szemmel nézve is, minden elfogultság nélkül(?) elmondhatjuk, nagyszerű tudományos teljesítmény!” Hogyan került sor ezen 2500 szót tartalmazó szótár összeállítására? Fischer 1730-ban utazott Szentpétervárra, majd részt vett az 1739. évi ^[231] második kamcsatkai expedícióban, amelynek vezetője G. F. Müller volt.

A szótár 1765-ben került Göttingába, ahol békésen feküdt a közelmúltig, amikor is a Finnisch-Ugrisches Seminar Göttingen vezetője, Gulya János elhatározta megjelentetését. „Nem hallgathatjuk el... Fischer szótárának nagy tudománytörténeti jelentőségét... Ez a Schlözer révén Göttingába került szótár lett ugyanis az alapja Schlözernek a finnugor s köztük az akkor legérdekfeszítőbb problémát adó (kinek?) magyar nép eredetéről vallott felfogásnak, fontos része a neves göttingai történeti iskolának... s mint szilárd alapon(?) e szótár tudományos igazságán formálódott ki először ’Európában’(?), majd nálunk is a későbbiekben a helyes(?) vélemény a magyar nyelv és nép(!) eredetéről.” ^[232] Valójában, s ezt maga Gulya is elismeri, ez a mű napjainkig „rejtve maradt... és szinte teljesen feledésbe merült”, tehát olyan egetrengető alkotás mégsem lehetett. De fel kellett fújni, hogy legyen mire hivatkozni.

J. E. Fischer legismertebb munkájában, a „Szibéria története, Szibéria felfedezésétől az orosz fegyverek által történt meghódításáig” c. könyvében, ^[233] amelyet a Tudományos Akadémia gyűlésein olvastak fel, hosszasabban foglalkozik a „Jugor-hegység” mindkét oldalán élő vogulokkal, ^[234] s abból kiindulva, hogy a XVII. században élt Abulghasi kán szerint ^[235] az Irtis folyóhoz közel hajdan az ujgurok egy része vándorolt fel s ott vadászatból éltek, azt gondolja, hogy az ujgur és a jugor egyazon elnevezés és mindkettő a vogulokra is vonatkozik, bár az ujgurokat és a jugorokat mégsem kell összekeverni azokkal az ujgurokkal, akik Turfán urai voltak, hiszen azoknak – egykoron ^[236] – igen jelentős államuk, írásuk (amelyet azután a mongoloknak továbbadtak) és magas kultúrájuk volt, ellentétben a primitív vogulokkal, akik „megmaradtak született vadságukban és tudatlanságukban”, ^[237] majd így folytatja: „a vogul és az osztyák nyelvben, a különböző nyelvjárások ellenére, közös anyára, tehát ugyanazon eredetre lehet ráismerni, mégpedig én úgy vélem, hogy az észtekre, a finnekre, a lappokra, a permiekre, a vótokra, a cseremiszekre, a mordvinokra és a csuvasokra. Végül is ezeknek a népeknek nem csekély számú olyan szavuk van, amelyek közösek a mai magyarokéval! Ez alkalmat ad annak a megvizsgálására, hogy vajon a magyarok nem állanak-é rokonságban a vogulokkal?” ^[238]

Fischer nem tétovázik, noha a fentieket csak feltételezte(!), a feltételezett ötletre újabb feltételezett ötletet rak: feltételezzük tehát, hogy a régi jugorok a mai magyarok ősei! ^[239] Megemlíti ugyan, hogy egyes magyar írók a hungar szót a hun és az avar nevekből származtatják, „ezzel azonban itt most nem kívánok közelebbről foglalkozni!” ^[240] Ami nem illik bele a hipotézisébe, azzal nem foglalkozik. Rendületlenül kitart amellett, hogy állításait igazolta: „Ha tehát a jugorok és a vogulok egy nép, és ha a jugorok a mai magyarok ősei, akkor ebből elvitathatatlanul(?!) követ­kezik, hogy a régi vogulok és a mai magyarok megegyeznek, vagyis ugyanazok.” ^[241] Bizonyítási eljárása, amely Zsirai Miklós szerint forrásértékűvé teszi ezt a munkát, ^[242] abból áll, hogy 13(!) szót összehasonlít a vogullal, a vóttal, a cseremisszel, az osztyákkal és a finnel. Kiváló magyar nyelvtudását mutatja, hogy az egy nála „edgj”, a négy nála „negji”, etc. Majd így folytatja: „mivel itt csak a magyaroknak a vogulokkal való rokonságát akartam kimutatni, itt ennyiben hagyom, de különösen azért is, mert ezt az anyagot már egy másik munkámban részletesen tárgyaltam.” ^[243]

Röviden kitér a baskír-magyar kérdésre is, feltételezve, hogy a bascatir és a magyar valószínűleg ugyanazt a népet jelölte. ^[244] Arra a kérdésre, hogy a magyar név honnan ered, azt a választ adja, hogy a magyarok ungar nevét az oroszok adták, bár az ugri-ungri népnév ismert a VI. századtól, ekkoriban azonban az ugorok még nem voltak európai nép, hanem Perzsia közelében laktak. ^[245] Visszatérve a vogul-magyar rokonságra további 15+9+19+7+16+12 szó egybevetését mutatja be táblázatokon. ^[246] Majd így összegez: „mindebből immár kiviláglik, hogy a csúd, a tatár és az osztyák nyelvek a magyarral azonosak! Nem helyes az a vélemény, hogy ez az azonosság csak a fenti táblázatokra terjed ki. Nem. Kiterjed az egész nyelvre. Mindamellett szívesen elismerem, hogy az etimológia önmagában nem elegendő arra, hogy a nyelvek rokonságát kimutassuk, ha azonban ezt támogatja a földrajz, az ókori és középkori történelem, valamint a népek közös erkölcsei és szokásai(?!), akkor – véleményem szerint – megalapozottan következtethetünk a rokonságra.” ^[247]

1991-ben Klima László összeállította a magyar szókészlet finnugor elemeit, amelyek száma összesen 660. Ebből biztos megfelelés a vogulban 319, az osztyákban 287, a zürjénben 221, a votjákban 199, a cseremiszben 153, a mordvinban 156, a finnben 212, az észtben 160, a lappban pedig 173. Ennyi és nem több! ^[248] Ha értékelni kívánjuk J. E. Fischer munkásságát magyar őstörténeti szempontból, nem csatlakozhatunk a Zsirai Miklós-féle áradozásokhoz, mely szerint „várvavárt eredményeket és hiánypótló lépéseket” köszönhetünk neki, s a könyvét sem nevezhetjük a magyar nyelv eredetéről írt „egyik legjelentősebb munkának”, ^[249] ám azt el kell ismernünk, hogy helyénvaló észrevételei is voltak, különösen a magyar számnevek vonatkozásában és az Isten szavunk eredetét illetően, mivel észrevette, hogy az egy (nála „ekj”!), a tíz, a száz, az ezer szavunk éppenúgy, mint az Isten szó iráni, perzsa eredetű, tehát eleinknek Perzsia közelében kellett lakniuk. ^[250]

Fischer az általa összeállított szójegyzéket átadta barátjának, August Ludwig Schlözernek (1735–1809) ^[251] , aki ki is aknázta ezt a lehetőséget. Erről Schlözer a következőket közli az életrajzában. „(Fischer ezen gesztusával) későbbi történelmi tanulmányaiban hasznos és fontos (tényező) lett. Leibnitz alaptételét origines populorum nyelvükben keresni, már régen ismertem... Fischer szibériai utazásai során arra a gondolatra jutott, hogy az ismeretlen népeknél szavakat gyűjtsön, így készült el egy vocabularium, fajtáját tekintve egy különlegesség. Fischer nagyon szívesen megmutatta nekem, hiszen nagyon örült, hogy egy ott érdektelen munkáját én nagyra becsültem. Ebből a vocabulariumból alkottam meg az összes orosz nemzetségek classifikációját, mely az én Probe russsischer Annalen és Allgemeine Nordische Gescichte útján a nagyközönség körében is ismert lett, s azóta minden szerző, Oroszországon kívül és belül a legcsekélyebb változtatás nélkül használja. Mivel én ezt a vocabulariumot még nem aknáztam ki, elkoldultam tőle az akkori göttingai Történelmi Intézet számára. Készségesen ajándékozta nekem az eredeti példányt, mely Göttingában a nagyközönség rendelkezésére áll, már máig is gyakran használtatott, és remélhetőleg a jövőben még szorgalmasabban használtatik.” ^[252]

A. L. Schlözert a német történészek általában nagyra értékelik, ^[253] ám a magyar történetírás is kiemelkedő jelentőséget tulajdonít személyének. ^[254] Emberi jellemvonásai kifejezetten ellenszenvesek voltak, nemcsak heves és sértő hangneme miatt, hanem azért is, mert családját terror alatt tartotta ^[255] s alárendelt mindent féktelen becsvágyának. Rendkívül fölényes és beképzelt ember volt, aki önteltségében jogot formált mások megalázására is. Egyáltalán nem tudott sem magyarul, sem finnül, sem a többi un. finnugor nyelven, oroszul is közepesen tanult meg, mégis saját magát tekintette az igazság kútfejének. ^[256] Hosszú időn át fő művére: az Általános északi történelem. A legújabb és legjobb északi íróktól és saját kutatások alapján leírva, földrajzi és történeti bevezető képpen valamennyi skandináv, finn, szláv és szibériai nép helyesebb megismeréséhez, kiváltképpen az ókorra és a középkorra vonatkozóan, ^[257] – a magyar történettudomány úgy tekintett, mint alapműre, ^[258] amely – úgymond – mérföldkő! Igen jellemző, hogy Poór Jánosnak például 13 esztendőre volt szüksége, mire rájött, hogy Schlözer munkái egyáltalán nem voltak „nagyrabecsültek” és „kiemelt jelentőségűek” Magyarországon, amelyek „külön vonzó erőt jelentettek a magyar diákok számára” ^[259] Sőt, 1991-ben már azt is le merte írni, hogy ez a könyv „a magyarságkutatásban nem számít mérföldkőnek,” ^[260] mivel új anyagot nem hoz. Schlözer Magyarországot már 1771-ben(!) úgy tekintette, mint amelyet „még ma is minden részében nagyobbrészt szlávok népesítenek be”. ^[261] A szlávok „a legrégibb idők óta itt éltek és sehol a történelemben a legkisebb nyomát sem találni annak, hogy bevándorlók lennének.” ^[262]

„Magyarország a különböző nemzetek olyan különös keveréke, mint talán egyetlen más birodalom sem a világon. Mindezeket biztos jellemzők alapján különválasztani, fajták szerint meghatározni és idejövetelük idejét megadni, a történelmi kritika mesterműve lenne.” A magyarok a finn népek közé tartoznak, azonban a finn népek egyike sem uralkodó nép! „Még három nép van hátra, amelyek részben északon élnek ugyan, de önálló államot nem alkotnak és nincs saját történelmük, ezek a finnek, a románok és a magyarok.” „Ezek a részben ősi, népes, nagy nemzetek (a magyarokat kivéve) nem játszottak soha szerepet a népek színpadán.” „Egyedül a magyarok lettek később kivételek, ámde ők sem egy hódító, uralkodásra termett nép, hanem mindig a szomszédaik martalékai voltak(?!), következésképpen saját történelmük nincsen!” ^[263] Schlözer egy másik munkájában „pontosította” a magyarok jellemzését: „A magyarok hordái, melyek kelet felől a besenyőktől reszkettek, nyugaton az évek hosszú során át rettegésben tartották a hatalmas Germániát (sic!), ámde az az igazság(?), hogy nem a magyarok saját erején múlt ez, sem a tömegükön, sem a vitézségükön, sem pedig a hadművészetükön.” ^[264] Erdélyről szólván kijelenti, hogy a székelyek szintén magyarul beszélnek, de durvábban és egy ismeretlen nyelvből való sok szóval keverve. ^[265]

Magyarország történetét három időszakra osztva tárgyalja: pannóniai korszak, a népvándorlás kora 975-ig és végül a kereszténység kora. A hunokról, avarokról és a magyarokról azt írja: „Nem tudom azonban, hogy ez a három nép...honnan jött, milyen nyelven beszélt, hogy vajon különböztek-e egymástól, és ha igen, miben?” Másutt viszont tiltakozik az ellen, hogy a magyar a hun és az avar keveréke lenne! De azért odaszúr: Ám ezt egyetlen magyar történetíró sem tudja! ^[266] Azt azonban a leghatározottabban leszögezi, hogy a magyarokról szóló részt csak hozzátoldja a végén, mert nem tartoznak ide, mivel nem ősnép, hanem csak a IX. században vándoroltak be Ázsiából. Hogy a magyaroknak a nyelve a finnel és a lappal közeli rokon és így a nemzet a nagy finn néptörzs egyik ága volna, régtől ismert. ^[267]

Mind a mai napig a magyar őstörténet-kutatás „mérvadó képviselői” azt hangoztatják, hogy J. E. Fischer, de főként A. L. Schlözer legnagyobb érdeme, hogy „elsőként fedezte fel a finnugor népeket az európai történetírás számára”, sőt „meggyőzően és lenyűgözően(sic!) ábrázolta ezt.” ^[268]

Schlözer az első ilyen munkájában – Fischer nyomán, sőt szövegét gyakran szó szerint újraközölve ^[269] – felsorolja az egyes finnugor népeket, a finneket, a líveket, a lappokat, a mordvinokat, akiknek a nyelve „szemmelláthatóan igen sok finn és magyar szót tartalmaz”, a zürjéneket, akiknek nyelve „tiszta finn nyelvjárás”, a vogulokat, akik Szibériában részben a Jugor-hegyek(?) és az Ob folyó mentén laknak s akiknek nyelvében „nagyon sok magyar elem van”, az osztyákokat, akik korábban nem Szibériában laktak és végül a letteket. Az Allgemeine Nordische Geschichte-ben gazdagabb nyelvi anyagot vonultat fel, például a vogul nyelvből 295 szót. Vegyünk néhány példát annak jelzésére, hogy milyen szavakat hasonlított össze, és Hunfalvy vogul szójegyzékével összevetve tűnjék ki, mennyire nem tudott vogulul sem! ^[270]

 

magyar                vogul               Hunfalvy-szójegyzék

ég                    numna         leang

este                  iti                 iet

tó                     tů                 tur

arany               surn             sarni

fiú                    pu                pi

ló                     lu                 lu

egy                   aku              äkve

kettő                kiteg            kiti

hat                   kot               kat

nyolc               nöllon          nollu

kilenc              óntollon       antellu

tíz                    lou               lau

 

Schlözer a finnekről azt mondja, nem lehetnek szkíták, sem hunok, sem szamojédok, sem zsidók(!), de akkor kik voltak? A hunokról sem tudja, kicsodák voltak. Azután így ír: itt megállok. ^[271] Megáll, mert nem tud többet. De akkor miért szabad őt csodálatos és lenyűgöző tudósnak nevezni éppen nekünk, magyaroknak, akiket, bizony, nagyon gyűlölt és megvetett. Miért szólít fel bennünket éppen egy magyar tanár, ^[272] hogy „ne tartsunk haragot Schlözerrel és ‘cinkosaival’, mert egy tudományos vizsgálódás eredményét nem minősíti okvetlenül indítékának nemes vagy nemtelen volta.” Hogyne minősítené! A történelem, nem magfizika, a történelem éppen úgy hat (vagy még erősebben) az érzelmeinkre, mint az értelmünkre. Ha ez nem így volna, nem is volna értelme múltunkat kutatni és nem is érdekelne senkit az eredmény.

Igenis, rá kell mutatni arra, miért jellemzik ezt a XVIII. századi magyargyűlölő histórikust úgy, mint, aki a legnagyobb jót tette velünk. ^[273] Azt írják róla: „Magyarországon inkább kijózanítóan hatott. A hun-magyar rokonság mítoszától Schlözer megfosztotta a magyarságot, hiszen művének népszerűsége (?) és saját egyetemi tanári tevékenysége révén hatásosan propagálta a mítoszromboló finnugor rokonság elméletét.” ^[274] Schlözer tudatosan és megfontoltan fordult szembe a magyarsággal, azt kívánta elérni, hogy végérvényesen megváltozzon a magyar nép helye az európai hierarchiában. A magyarság pozicíója Európában „igen szerény”. A magyaroknak nincs helyük Európa fő népei között, tisztázatlan az eredetük... és nincs joguk nemhogy Erdélyre, de Magyarországra sem.”

És egy magyar történész minderre azt írja le: „ezeket a megállapításokat nehéz kétségbe vonni...” ^[275]

Ez már csaknem hazaárulás. S ezt pontosan látták eleink mind a XVIII. században, mind a XIX. században. 1820-ban erről így írtak: „a régi gúnyolók illő követője, a Magyaroknak pedig (kiket Európának honnyi Nemzetei között nem színelt) rágalmazó Ellensége Aug. Ludw. Schlözer, híres Göttingai Oktató, ki az ő baráttya, Jos. Eberhard Fischer után legelső tagadta meg a Magyaroknak a Régi Hunnoktól vólt származásokat. Schlözernek és Tanítványainak állítása, színessen, de mohón is elfogadtatott a Német és Tóth Nemzetektől, mivel ez által a Nagy Hunn Nemzetnek Vitéz Tetteit a Magyaroktól eltulajdoníttatva szemlélték – már Vadon tsoportozó népekre (wilde horden) legyaláztatva kedvessen érzették. Illyen természeti indító okokból nem lehet ezt az Idegenekben tsudálni – mint inkább megvetni, sőtt igazi jussal gyűlölni nem kevés számmal magokat ki külömböző Hazafiakat (neveket szégyenökre függeszteni nem kívánom), kik Schlözerrel pusztán tsak vallásbéli közösülés végett s annak oktatói auctoritássa miatt kezet fogtak, s önnön Nemzeteknek józan ok nélkül való gyaláztatását elfogadván, sőtt helyben hagyván, mind itthon, mind külső nemzetek előtt könyveikben vitattni igyekeztek... Azt kívánni és vitatni tehát, hogy a nyolcz száz esztendeig fenálló traditiót... és tanúbizonyságait megsemmisítse, nagy vakmerőség, ne mondjam esztelenség.” ^[276]

„A Magyarokat Hazai Históricussaink a Hunnusokkal és Avarokkal egynek tartják. Hasonló értelemben vagynak a közép Századok-béli Görög és Deák Írók, u.m. Procopius, Menander, Simocatta, Theophanes, Paulus Diaconus, Greg. Turonensis. Ezeknek tanúbizonyságának hitelesebbnek kell lenni, mint némelly mai Tudósok vélekedésének, kik a Magyaroknak a Hunnusokkal és Avarokkal való atyafiságát, úgy látszik, csak azért tagadják, hogy azokat Finnusi törzsökre vihessék.”

„Tőlük származtatni pedig a Magyarokat csudálatos Hypothesis.” ^[277]

Elutasította Schlözer rágalmazó állításait Toldy Ferenc (1805–1875), ^[278] Wenzel Gusztáv (1812–1891) Jászay Pál (1809–1852) és Szabó Károly (1824–1890) is. Idézzük Wenzel Gusztávot: „Nem indokok, hanem egyedül néhány egyoldalú ösvényen járó külföldi tekintélye ingatta meg a magyarok eredetérőli régi felfogásunkat, s főleg miután Schlözer, szenvedélyességének egész hevével, a magyar őstörténetet felforgatni kisérlé, s a Hell-Sajnovics-féle állításokat egyoldalúlag megragadván s egész a túlságig megfeszítvén, egy részről Gyarmathyt arra bírta, hogy a finn nyelvek és a magyar közti, szerinte minden kétséget kizáró rokonságot bebizonyítsa, más részről pedig minden magyart gúnyszavakkal illetett, ki ellene és csatlósai ellen amannak pártolója maradni merészelt.” „Schlözer minden helyes indok nélkül reánk tukmált szellemi kényuraságát tovább tűrni nemzeti gyalázatnak érezvén”, sokan szembefordultak vele. Majd Wenzel megállapítja: „Nem volt kor, melyben a német literatúra oly hatályosan folyt volna be nemzetünk szellemi életére, de nem is volt kor, melyben német tudósok befolyásukkal annyira visszaéltek volna.” ^[279]

Mennyire hamis tehát mindaz, amit Pusztay János és Láng Gusztáv állít a német tudósokkal kapcsolatban! Mindazon kórnak a vírusa, amely mára gyógyíthatatlan beteggé tette a magyarságot a megcsonkított maradék-hazában, éppen ekkor, a XVIII. században került nemzetünk szervezetébe, és éppen azáltal, hogy elhitették „a magyarok minden cultúrát nélkülöztek, tehát mint valóságos horda vagyis népsöpredék
(Schlözer szavai: Madjaren Orde, wilder Nomaden-Schwarm, unbedeutende rohe asiatische Orde, subalterne Orde) mostani hazájukba érkezvén, csak itt tanulták mind azon szép dolgokat, melyeket magyar nemzeti míveltségnek nevezni szokás.” ^[280] És ne gondoljuk, hogy ezek a kérdések ma már idejétmúltak. A Kárpát-medencei magyar anyagi kultúra kialakulása „az Európával való találkozás következtében” itt, a Duna-mentén alakult ki – állítják egyesek 1994-ben! ^[281] Elvesztettük önbizalmunkat, kiölték belőlünk ősi hitünket és tartásunkat. „Alig van nemzet, melynek becsületes nevére több szennyet igyekeztek volna némely ellenszenvűek ragasztani, mint a magyaréra” – írta Jászay Pál. ^[282]

Bartal György (1820–1875) így vallott 1858-ban: „én Magyarország történetét literatúránk azon korszakában tanultam, melyben Schlözer tana következtében... általános szokássá vált... azt a thesist tanítani, mintha a magyarok az Etele népéveli kapcsolatot csak azért színlelnék, hogy ez által eredetöket nagyobb dicsőségben tüntessék fel... őseinket, az én időmben is, Schlözer rajza szerint mint vad nomádokat írta le. Schlözernek ezen tanát Büdinger egészen sajátjává tévén, minap akép fejezett ki, miszerint őseink itteni letelepedésük korában az emberi fejlődés legalsóbb fokán állottak volna... Schlözer eszmélkedéseit, ha mégoly tiszták volnának is az ellenszenvtől, mint azzal irántunk telve vannak,... nem tehetem elébe a legrégibb elődeinktől jött s nemzedékről nemzedékre szállott és így néphitté szentesített traditiónak.” ^[283]

S vajon ok nélkül nevezte volna Szabó Károly a göttingai tudóst „magyarfaló Schlözer”-nek, ^[284] Ribáry Ferenc pedig terroristának („történeti irodalmunknak Schlözer által terrorisált szerencsétlen korszaka lejárt” – írta 1859-ben ^[285] )?

Amikor August Ludwig Schlözer nevezetes munkája megjelent, már kinyomtatták Sajnovics János (1733–1785) könyvét, a Demonstratio-t, ^[286] amelyet a magyar finnugrista nyelvészek „szent könyvnek” tekintenek, amelynek szerzője „valóban korszakalkotó művet hozott létre.” ^[287] És mi sem jellemzőbb Schlözerre, hogy az ő eszméit hirdető Sajnovicsot is kicsúfolta, mondván: nevetséges, hogy Sajnovics úr megállapításait az új felfedezések rangjára emelték, holott már 1717 óta ^[288] tudjuk mindezt!

Persze, folytatja a német tudós, a magyar kutatók eddig semmit sem tudtak(!) arról, amit a magyarok eredetéről tudniuk kellett volna. Amit meg tudtak, az rossz és megalapozatlan volt. ^[289] Az azonban érdekes, hogy Sajnovics „dictatori hangnemét még Schlözer is keménylette, valamint azt is csípősen a szemére veti, hogy írni bátorkodott.” ^[290] Számunkra ma már nem az a fontos, hogy Sajnovics valójában mekkora tudós volt, hanem az a módszer, amellyel ezt az egyébként derék jezsuita csillagászt és matematika pap-tanárt felmagasztalják és korszakalkotó nyelvésszé nyilvánítják, ^[291] holott a lapp-magyar nyelvrokonság gondolata sem az övé, hanem Hell Miksáé, aki szerint a magyarok őshazája Karélia volt s ezt akarta bizonyítani. ^[292] Ezért vette maga mellé Sajnovicsot, akinek viszont nyelvészeti és történeti ismeretei szinte egyáltalán nem voltak. ^[293]

„A két magyar csillagász...az ottani lakosok nyelvjárásán tett néhány esetleges észrevétel nyomán azonnal egy nagyszerű hypothesist gondoltak kimondhatni, magokat is, másokat is elámítani ügyekezvén ‘idioma Hungarorum et Lapponum idem esse’. És íme az alap le volt téve, melyen azóta a magyar őstörténeti zavarok támadtak.” ^[294]

„Sajnovics és Gyarmathi kutatásai külföldön ismeretesek lettek, kik kevés tudománnyal ugyan, de annál több önhittséggel szóltak a dologhoz, a finn-magyar-lapp rokonság kérdését a tudós külföld eldöntöttnek hitte, – és corollariumul a magyarok finn származásán többé senki sem kételkedett. Ez több volt, mint aminek kimondására Sajnovics és Gyarmathi gyenge kísérletei a tudósvilágot jogosíthatták volna.” ^[295]

„Sajnovicsnak a nyelvtudományba vágó több alapvető gondolata is téves, hangtani ismeretei pedig egyáltalán nem voltak” – írta Halász Ignácz. ^[296] 150 szót hasonlított össze, amelynek zöme rossz, mára már legfeljebb 33 tartható helyesnek, ^[297] a könyvét mégis két ízben is újra kiadták, ^[298] sőt elkészült a magyar fordítása is(!). Miért? Letagadható-e a szándékos túlhangsúlyozás, magyarán a tudományos félrevezetés? Róla a legnagyobb tapintattal nyilatkoznak, ^[299] de például Beregszászi Nagy Pálról (1750–1828), aki kiválóan felkészült nyelvész volt és helyes szóegyeztetéseinek száma sem marad el Sajnovicsé mögött, csak azt jegyzik meg, hogy „konokul folytatta a rossz hagyományt, a napkeleti nyelvek zavaros fogalmát(?!) és a kalandos nyelvészkedést.” Megpróbált(!) ellenvéleményt kifejteni és „némi elismerés talán meg is illeti, habár ezzel inkább kompromittálta(?) a magyar nyelvészetet a német felvilágosult (sic!) szakemberek előtt.” ^[300]

S miért kompromittálta? Mert „Sajnovicsék képesek voltak volna némi fényt gyujtani, s a magyar nyelvészetben ép olly mozgalmat előidézni, mint a szanszkrit a külföldön. Azonban leginkább a félreértett nemzeti büszkeség, melly ez által az ‘Isten ostorá’-tóli származtatást veszélyeztetve vélte látni s mélyen irtózott a rút külsejű lappok rokonságától, az érintett férfijak nyomozásainak eredményeiben semmi áron osztozni nem akart.” ^[301] S nem lehangoló-e, hogy napjainkban is ezt a nótát fújják, ^[302] mintha nem tudnák, hogy igenis van a történelemben is nemzeti érdek, igenis nemzeti tudomány a történelem, a nyelv- és irodalom! Amikor a nemzeti tudományok „lankadatlan művelését” feladtuk, „melyek nélkül nincs indokolt nemzeti önérzet és honszerelem, ezek nélkül viszont nincs ösztön és erő önfenntartásunkra,” ^[303] akkor készítettük elő Trianont!

„Sajnovics János 1769-ben utazott ki Vardö szigetére, mivel VII. Keresztély dán király arra kérte Mária Terézia magyar királynőt, küldene ki az Északi sarkhoz tudós csillagászokat, akik majd a Vénuszt fogják tanulmányozni.” ^[304] Sajnovics részben Vardö szigetén, részben Koppenhágában belevetette magát a lapp nyelv tanulmányozásába és nagy boldogan állapította meg, hogy „magyarok ők, a mi testvéreink, a mi magyar nyelvünket beszélik, a mi magyar ruháinkat viselik, a mi régi magyar őseink erkölcse és élete szerint élnek.” ^[305] Zsirai Miklós, nem feledkezve meg a Sztálinra hivatkozásról sem, Sajnovicsot tudatosan igen magasra értékeli, úgy tüntetve fel, mintha „a tudományosságunk az alkotó munka mezején alárendelt szereplőnek, majdnem tétlen szemlélőnek, sőt a keleti eredet ábrándképe(!) miatt a fejlődés kerékkötőjének(?!) mutatkozott” volna. „Pedig a tudós világ joggal hihette, hogy a kételyek eloszlatására, meggyőző eredmények felmutatására legfőképpen a magyar kutatók volnának hívatva.” ^[306] Általában manapság is hevesen tiltakoznak a „mértékadó kutatók” az ellen, hogy a Habsburgoknak érde­kében állt a magyar múlt dicsőségének szétrombolása, de megfeledkeznek arról, hogy minderről maga Sajnovics János számolt be, aki elmondja, hogy Mária Terézia királynő (1740–1780) kívánta azt, hogy tegyenek közzé minden magyar-lapp rokonságra vonatkozó adatot! ^[307]

A Sajnoviccsal szembeni rendkívüli elfogultságot jól mutatja az is, ahogyan a kínai-magyar nyelvrokonság kérdését kezelik, szemben a magyar-lapp nyelvrokonsággal. Holott a magyar-lapp nyelvrokonság kérdése mind a mai napig teljesen megoldatlan, a kínaival való rokonság pedig fel sem merülhet! A lappok nyelvének eredete homályos volt régen is és az ma is. ^[308] Sőt, újabban felmerült, hogy „nem is olyan régen váltak olyanná, amilyenné, tehát látszólagos más fajú néppé. Ez az állítás megkérdőjelezi a nyelvcserét is. De az is lehet, hogy a lapp, a karjalai nem is népnév, hanem foglalkozásnév.” ^[309] Hát ilyen szilárd eredményeink vannak. Sajnovics értékelésekor azonban szinte szóba sem kerül a kínai és a magyar nyelv rokonítása, illetve Zsirai csak mint „hibás tételt” emlegeti mindösszesen három sornyi terjedelemben, ^[310] holott – másoknál – oldalakon keresztül csapkod a bírálat pörölyével. ^[311]

Sajnovics János a maga korában alig hatott a magyar közvéleményre, munkáját alig olvasta valaki. „Sajnovics többet ígért és kevesebbet adott. Nem győzött meg senkit s így nem ösztönzött senkit az illető nyelvek tanulására.” ^[312]

Nemzeti történetírásunk egyik megalapozója, Pray György (1732–1801) természetesen nyomban elolvasta szerzetes-társa munkáját, és nagy figyelmet fordított a finn-lapp-permi nyelvrokonság érveire, ^[313] sőt új könyvében felsorolja a finn-lapp, észt, lív, mordvin, cseremisz, permi, zürjén, kondai vogul, a török csuvas és tatár nyelvek számneveit és más alapszavait ^[314] és elismeri a hasonlóságokat is, de azért továbbra is kitart a hun-magyar rokonsági hagyomány mellett, a törököket is hunoknak tartván. ^[315] „Meghajolt ugyan a bizonyítékok súlya előtt,” ^[316] de nem lett finnugrista, amint ezt helyesen emelte ki Bárczi Géza: „elismeri a finnugor rokonságot, de oly módon, hogy amellett fenntartja a török rokonságot is.” ^[317]

Teljesen hamis az a beállítás is, hogy súlyosan támadták Sajnovicsot és „a vihar izgalmai és az otrombán személyeskedő rágalmak(?) annyira lesújtották a túlzottan érzékeny lelkű(?) Sajnovicsot, hogy további nyelvtudományi tervei megvalósításáról lemondva, szárnya szegetten visszavonult csillagászati tanulmányaihoz.” ^[318] Éppen nem így volt! Éder Zoltán kimutatta, hogy Sajnovicsot életében nem támadták és azért hagyta abba a nyelvészedést, mert csillagász akart lenni. ^[319] Külföldön is elsősorban a schlözeri iskola foglalkozott vele s a viták is nagyobbrészt Göttingában folytak. ^[320] Másutt alig volt hatása. ^[321] Az viszont tény, hogy Sajnovics lovat adott egyesek alá, akik – Ady Endre szavaival élve – kedvet éreztek a magyarok rugdosásához. ^[322] Elsőként Joseph Hager említhető, aki hírhedt könyvével ^[323] sokak ellenszenvét váltotta ki, mivel ismételten hangoztatja, hogy a magyarok Lappóniából származnak, amiként Hell Miksa kigondolta. Ezt a munkát Zsirai „tartalmas tanulmánynak” nevezi. ^[324] Hager állításait Beregszászi Nagy Pál vette bonckés alá, azt írván: „Ha a magyar nyelv valóban rokonságban volna a lappal, amely még nincs bebizonyítva, abból még nem következik, hogy a magyarok Lappországból származnának!” ^[325]

Beregszászi több jeles munkájában ^[326] utasította el a finn-lapp rokonságot, ^[327] amiért magára vonta Schlözer haragját, aki őt „említésre sem méltó álmodozónak” nevezte. ^[328] Hager könyvét is Beregszászi Nagy Pál ismertette a magyar olvasóközönséggel s itt említi meg, hogy a német tudósok romlására törtek. ^[329]

Ám itt felmerül a kérdés: miért nevezhető (például Kosáry Domokos által) a kortársai (például Th. Ch. Tychsen) által is nagyműveltségűnek és rendkívüli nyelvtudásúnak tartott Beregszászi, aki az erlangeni egyetemen a keleti nyelveket adta elő, mint rendkívüli tanár s akit a Göttingai Tudós Társaság 1801-ben tagjává választott, ^[330] „hírhedtnek és kalandornak”? S miért nem adják ki az ő műveit is, együtt Sajnovicséval? Tisztességes-e az a kultur- és tudománypolitika, amelyik ennyire nyíltan részrehajló? Mert ne feledjük, lehetséges, hogy a katolikus és protestáns ellentétek is szerepet játszottak, ^[331] a döntő azonban az volt, hogy a finnugor rokonságot dühödt magyargyűlölettel tálalták.

Igen helyesen fogalmazta meg ezt Vámbéry Ármin (1832–1915): ^[332] „Ha a nem magyar tudósok, mint Schlözer, Zeuss, Büdinger, Roessler stb. e kérdéssel azon tisztán tudományos tárgyilagossággal foglalkoztak volna, melyet tőlük, mint külföldiektől várni lehetett, és ha a magyar nép elleni, csak alig palástolható gyűlölet nem tűnnék ki mindenütt, egyébként érdemes munkáikból: akkor az olvasó a magyarok finn-ugor eredetének általok védelmezett tanát szigorúan tudományos meggyőződés eredményeképen elfogadhatta volna. De fájdalom, a dolog nem így áll!” ^[333]

A német tudósok ilyetén magatartása ellen még azok is felléptek, akik egyébként híveik voltak, mint például Engel Keresztély János (1770–1814), ^[334] aki Cornides Dániel (1732–1787) műveit is kiadta. ^[335] Engel is Göttingában tanult s mesterei közt volt Schlözer és Gatter is, az utóbbival állandó kapcsolatban is maradt, ^[336] mégis elutasította Fischer és Schlözer támadásait. Könyvének címe magyarul: Kritikai kérdésfeltevés arról, hogy jelen ismereteink szerint hol volt a magyarok eredete és milyen népekkel van rokonságban?

Engel elmondja, hogy korábban a göttingai, majd a bécsi könyvtár által nyújtott segítséggel szeretné megvilágítani, hogy a tudós férfiak, mint Pray György, Hell Miksa, Sajnovics János, Katona István, J. E. Fischer és Thunmann, gyakran milyen különböző véleményekre jutottak. ^[337] Filozófiai, történeti és nyelvi szempontból (methodus) vizsgálódik és leszögezi, hogy a szóegyezesek önmagukban semmit sem bizonyítanak, hiszen például Meiners a magyar és a szláv szavak (deák, puska, sátor, pogány, német, király, rab, koma, etc.) egyezései alapján kijelentette, hogy a magyarok, a nevük és a nyelvük szerint, egy valódi szláv nép. Nemhiába nyerte el a göttingai, a prágai, a müncheni és a harkóvi tudós társaságok levelezői tagságát, higgadt kritikával nyilatkozott, rámutatván, hogy a Balti-tengertől a Volgáig terjedő hatalmas területen a megtelepült finn népek mintegy láncot alkottak, ^[338] az V. század után azonban a szlávok ezt a láncot megszakították s egy részüket a hideg Szibériába űzték. Ennek alapján vélte Sajnovics és Hell Miksa a magyart és a lappot rokon nyelvnek, Wöldik a magyart és a grönlandi nyelvet, Fischer pedig a vogult, a kondi-tatárt és más szibériai nyelveket vette a magyarral rokon nyelvnek. ^[339]

Engel János Keresztély végezetül azt kívánta, hogy a magyarok sajátságos és valódi eredetének, valamint az esetleges leszármazottaknak (maradványoknak) kikutatására a Magyar Tudós Társaság nyelveket ismerő tudós férfiakat küldjön Oroszországba, összegyűjtendő a magyarok emlékeit, megszemlélni Magyar város romjait a Kaukázusban, megismerni a vogulokat és más szibériai népeket, és legelsősorban bejárni a Kaukázust, annyi nép őshazáját. ^[340]

A XVIII. század végén azonban váratlan fordulat történt, mivel ismét egy magyar ember, Gyarmathi Sámuel (1751–1830) hangosabb hirdetője lett a finn rokonság elméletének, mint maguk a német feltalálóik.

Gyarmathi Sámuel iskolázott, művelt ember volt, de orvosnak készült és 1782-ben orvosi diplomát is szerzett. Így is indult neki első ízben Németországnak. Ekkortájt még meg sem fordult a fejében, hogy a magyarság és a magyar nyelv nem keleti eredetű. Lelkesen foglalkozott a hun-szkíta rovásírással, és hirdette: „a magyar az Napkeleti Nyelv, mellyre nézve külömbözik is nagyon az Európaiaktól... Márpedig azzal bátran dicsekedhetünk, hogy az Európai Nyelvek között a Magyar Nyelv a legközelebb járul egy illyen nagy tökéletességű képzelt Nyelvhez... A Magyar Nyelv, mely a Napkeleti Nyelvek természetével bír, ha a Napnyugati Nyelvek formájába öntődik, oda lessz annak minden szépsége, ereje és tisztasága.” ^[341]

Ám amikor 1795-ben másodjára Göttingába érkezik, hamarosan Schlözer hatása alá kerül, aki ráveszi a vele való együttműködésre. Zsirai Miklós ezt így tálalta: „(Schlözer) bíztatja, sürgeti: mentse meg (sic!) a magyar tudományosság hírnevét, mert a mai magyar őstörténészek, nyelvhasonlítók javíthatatlan etimologizáló rajongók.” ^[342]

Schlözer azt írta Gyarmathinak, köszörülje ki azt a csorbát, amelyet Beregszászi Nagy Pál és rajongói okoztak a magyar tudományosságnak. ^[343]

Wenzel Gusztáv viszont ugyanezt így tárgyalja: „Schlözer szenvedélyessége egész hevével a magyar őstörténetet felforgatni kisérlé s a Hell-Sajnovics-féle állításokat egyoldalúlag megragadván s egész a túlságig megfeszítvén, egyrészről Gyarmathit arra bírta, hogy a finn nyelvek és a magyar közötti... rokonságot bebizonyítsa, másrészt pedig minden magyart gúnyszavakkal illetett, ki ellene és csatlósai ellen amannak pártolója maradni merészelt.” ^[344]

Schlözeren kívül sorompóba állt Gatter, Lichtenberg, Blumenbach, Cantaler, Büttner és a szláv Dobrowszky s így „napról-napra tisztultak Gyarmathi nézetei” és „Gyarmathi maga lát hozzá az igazságosztó (sic!!) munkához” ^[345] és 1796-ra el is készült a „Grammatikai bizonyítása a magyar és a finn eredetű nyelvek rokonságának” c. műve. ^[346]

Gyarmathi Sámuel orvos volt, tehát nyelvészetileg teljesen képzetlen, magyarán igen-igen gyenge színvonalat képviselt, mégsem pellengérezték ki a finnugristák sem régebben, sem ma. Ha viszont a „másik oldalon” jelentkezik valaki, aki nem hivatásos, mint például napjainkban a török-magyar rokonsággal foglalkozó Sára Péter, azt nyomban a legsúlyosabb jelzőkkel illetik a – Zsiraihoz hasonlóan – magukat ítélő bíráknak képzelők (például Rédei Károly, Vásáry István). Gyarmathi összeállított nyelvtani hasonlóságokat (névszóragozás, melléknévi középfok-képzés, igeragozás, igeképzés, névmás és határozószó-képzés, etc.) és szóegyezéseket, amelyek zöme rossz. ^[347] Gyarmathi azzal védekezett, hogy a rendelkezésére álló „könyvekben nagyon kevés olyasmit lehetett találni, ami az olvasót e nyelvek természetének beható vizsgálatára képesítette volna.” Ekkoriban még azt is tervezte, hogy Svédországban népszerűsíti a lapp-magyar rokonságot! ^[348]

Igen értékesnek tartják azon kitételét is, mely szerint a magyar nyelv nagyszámú török elemei nem lehetnek a rokonság bizonyítékai. Ezt „végtelenül fontos igazságnak”(?) nevezi Zsirai. Azt írja: „A magyar nyelvbe átvett nagyszámú tatár szó tehát nem bizonyít mást(?), mint azt, hogy népünk eléggé sok ideig élt az ő szomszédságukban és a velük folytatott állandó kereskedelem révén szükségszerűen tatár szavakat kölcsönöztünk tőlük vagy a mi magyar szavainkat adtuk át nekik.” ^[349]

Gyarmathi Sámuel szerény olvasottságát jelzi, hogy Bél Mátyás Adparatus-át sem ismerte, aki a magyar és az ún. finn nyelvek rokonságát éppen a szomszédsággal, a kölcsönös érintkezésekkel magyarázta. ^[350] De ez egészen kézenfekvő, amint erre majd kitérünk Hunfalvy Pál tevékenységének tárgyalása kapcsán.

Alig másfél évtized múlva Fessler Ignácz Aurél (1756–1839) ^[351] Bél Mátyáshoz hasonlóan érvel: „...a sötét őskorban már létrejött egy nagy, ámbár a természeti csapások és gondok terhe alatt elvadult finn világ, amely a Jeges-tengertől az Urálig, a Dontól és a Dvinától az Irtisig terjedt. Ezeknek a népeknek nagyon korán kellett megtelepedniük, és nagyon sok sorscsapást szenvedtek el, mivel időszámításunk első századaiban már olyan mélyre süllyedtek, hogy elképzelhetetlen vadságban, nyomorúságos szegénységben élő emberekként voltak ismertek, akiknek nincsenek fegyvereik, nincsenek lovaik, nincsenek emberi lakásaik. Táplálékuk füvekből állt, a ruházatuk állatbőrből és a fekvőhelyük az anyaföld volt. Minden reményük a nyilaikban volt, amelyeket – vas hiányában – csonthegyekkel láttak el.”

Fessler világosan kimondja, hogy a finn nyelvű népek és a magyarok között van nyelvi kapcsolat, hiszen e népek között legeltettek egykor Pannonia későbbi és legutolsó hódítói, akik önmagukat mind a mai napig magyaroknak nevezik, akiket a finn nyelvű szomszédaik ugoroknak neveztek. A nyelvi kapcsolatoknak hasonló magyarázatát adja, mint Bél Mátyás: a finn népek ezektől /a magyar/ emberektől sok mindent eltanultak: a dolgokat megismerni, felfogni, megjelölni, elkészíteni és /a nevüket/ kimondani. Innen a sok magyar szó, szóragozás, szófordulat s a finn nyelvek hasonlósága a magyar nyelvvel, amelyet bizonyítéknak használnak fel gyakran a magyaroknak a finnektől való leszármazására. Ezek az emberek azonban nem lettek finnek, és még kevésbé a nagy finn néptörzs egyik ága. Schlözert, Müllert, Hagert, Sajnovicsot és Gyarmathit bírálva rámutat arra, hogy „nagyon gyakran, nagy fáradtsággal és erőltetett, művi úton hasonlították össze a magyar nyelvet, de sohasem azon alapelv szerint, amely szerint össze kellett volna hasonlítani ahhoz, hogy a nyelvek hasonlóságából ne csalárd módon a magyarok és a finnek rokonságát mutassák ki, hanem helyes következtetéseket vonjanak le.”

A nyelvhasonlításra vonatkozó fejtegetései is nagyon figyelemre méltóak! Nagyon egybe csengenek a jó félévszázad múlva alkotó, kiváló magyar nyelvész, Szilády Áron nézeteivel. ^[352]

Fessler azt mondja: ugyanazon törzs népeinél egynek kell lenniük a tőszavaknak az alapszókincsben! A magánhangzók különbözősége és az egy és ugyanazon hangképző szerv mássalhangzóinak felcserélődése nem rontja az egységet, ám ha ugyanazt a tövet az egyik nyelvben ajakhanggal, a másikban torokhanggal ejtik ki, nyelvi egység sohasem létezett közöttük! Készített hat táblázatot, amelyekben összehasonlítja a magyart kilenc finn-féle nyelvvel, legelöl megadva a német jelentést. 130 magyar szót vizsgált. Mit jelent az, teszi fel a kérdést, ha néhány száz tárgyat ebben és abban a nyelvben is azonosan vagy hasonlóan jelölnek? Az semmi mást nem bizonyít, mint azt, hogy a magyarok a finn népek között laktak s hogy ezek közül számos csoport kapcsolatban maradt velük, és távolabbi vándorlásaikon is elkísérték őket.

A magyar nyelv jó néhány száz dolgot, amely az ember legsajátosabb szükségleteit és legközelebbi környezetét illeti, egészen sajátos magyarsággal nevez meg, amely a finntől teljesen idegen, de más nyugati nyelvekkel sem rokon. Hol és mikor jutottak a magyarok ezeknek az ismeretéhez? Ilyenek például az ‘oroszlán, öszvér, poroszka, teve, sárkány, hiúz, sas, gyapot, bíbor, selyem, bársony, üveg, dinnye, kénkő, etc’. Ezeket a fogalmakat a magyarok csak Ázsia délebbi részében ismerhették meg! „Az az állítás tehát, hogy a magyarok a finnektől származnának, egyoldalú kutatások megengedhetetlen eredménye. A magyarok épp oly kevéssé finnek vagy lappok, mint ahogyan a bolgárok sem szlávok, bár egykor a szlávok között laktak és ma szlávul beszélnek.”

Fessler keményen és határozottan visszautasítja Schlözerék támadásait, mondván: „bosszúsággal és felháborodással lehet hallgatni Schlözerék rikoltozásait, erős és sértő kifejezéseit, hiszen ők Pray, Katona, Cornides és Engel érvei közül egyetlenegyet sem cáfoltak meg vagy tettek semmissé.” ^[353]

Visszatérve Gyarmathi Sámuel tevékenységére, meg kell még említenünk, hogy egyrészt
Schlözer durva magyar-ellenessége azért bántotta, erről tanúskodnak hazaírt levelei, ^[354] másrészt mihelyst kikerült a németek bűvköréből lényegében felhagyott a nyelvészkedéssel, hiszen könyvének számos tételét inkább vitatták, semmint dicsérték. ^[355]

A jelek szerint igaza van Nagy Ottónak, hogy csak az a becsvágy hajtotta, hogy visszavágjon Beregszászi Nagy Pálnak. ^[356] Kortársai nemigen becsülték, tudósi hitelét is kétségbe vonták. Kazin­czy Ferenc szerint még filológiai érzéke sem volt, Kölcsey Ferenc pedig olyan „napkeleti fejnek” nevezte, akitől egyszerűen irtózik. ^[357] Gyarmathi Sámuel otthon, Erdélyben egy szótárt állított össze, ^[358] amely szintén nem vált díszére, bár a fáradozását elismerték. ^[359] Ilyesmiket ír benne: „mi sem értenők meg Árpádék nyelvét”, holott a nyelvemlékeink világosan az ellenkezőjét bizonyítják!

Gyarmathi Sámuel esetéből azt tanulhatjuk, hogy bármilyen gyenge műből vagy szerény képességű szerzőből is lehet korszakalkotó alapművet létrehozó zsenit „csinálni”, ha a tudományos élet irányítói ezt akarják. ^[360] Sőt, napi politikai tanulságokat is a régen elholt szájába adhatunk, amint ezt, meglehetősen gátlástalanul, megtette Zsirai Miklós, amikor ezt írta le: „Gyarmathi Sámuelt azért kell éltetnünk, mert ezzel az igazságosztással(?) mulasztást pótolunk, ugyanis az ő műve is beleszólt a magyar nép józan világ- és önszemléletének formálásába is. Az előkelő önhittség(?!) misztikus fellegeiből visszahozott bennünket a realitások szilárd földjére. Hiába lázongtak a horvátistvánok, vámbéryárminok (sic!), majd a turanista mozgalom sámánjai, a gondolkodó(?) magyar többség(?) tudomásul vette... azt, amik vagyunk.” „Finnugor rokonságunk ilyetén tanulsága pedig arra figyelmeztetett, figyelmeztet állandóan bennünket, hogy ne essünk az önteltség, a nyelvi vagy faji sovinizmus(!) végzetesen hóbortos hibájába!” ^[361] S ő lett volna a kommunista uralom áldozata?

 

Új távlatok (1800–1849 )

 

Zsirai Miklós „félévszázados tétovázásnak” nevezi ezt az időszakot, ^[362] amely az égvilágon semmivel sem vitte előbbre a magyar nyelvtudományt. Az ugyanis elfogadhatatlan, hogy a magyar nyelvet ne származtassuk sehonnan, se a finnugor nyelvekből, se a török nyelvekből, hanem induljunk ki abból, hogy „a mi Nyelvünk úgy áll a több Nyelvek között, mint a Phoenix az ég madarainak számában... a maga nemében egyetlen!” Ezt Kazinczy Ferenc fogalmazta meg így, ^[363] de a magyar ősnyelvi mivoltát régen is, ^[364] újabban is sokan vallják. Gieswein Sándor szerint: „...a magyar nyelvnek... ugyanaz a fontos rendeltetése akadt, amelyet a magyar nemzetnek a Gondviselés a népek életében kijelölt. A magyar nyelv az indogermán nyelvterület közé beékelve, az ural-altáji nyelvek legnyugatibb előőrse... arra van hivatva, hogy általa a Nyugat és a Kelet népeit, a kaukázusi és a mongol fajt egybekötő ősi kapocs nagyobb világosságba helyeztessék.” ^[365]

E patetikus megfogalmazás manapság „nem időszerű”, de maga a gondolat régen is élt, és ma is él. Benkő Loránd 1990 óta egyre határozottabban hangoztatja, hogy „a magyarság igen korán elszakadt nyelvrokonaitól, és azoktól teljesen független életet élt nagyon hosszú ideig... – /a magyar nyelvet/ elsősorban saját elemei, szabályai jellemeznek, saját fejlődési törvényei irányítanak.” ^[366] „A magyar nyelv... már a honfoglaláskori állapotában is egyike azoknak a legrégibb idők óta önálló európai nyelveknek, melyek máig fennmaradtak.” „...olyasféle ‘európai ősnyelv’, mint mondjuk az örmény vagy az albán.” ^[367]

A reformkorban, amikor a magyar nyelv még hivatalos állami nyelv sem volt Magyarországon, még fontosabb volt a vele törődés és ősiségének hangoztatása. Voltak természetesen félresiklások, mint például a magyar-szanszkrit nyelvi rokonságot hangoztató soproni Szabó József írásai, ^[368] akit keményen meg is bíráltak, ^[369] az érdeklődés azonban megmaradt. ^[370] Érdekes, hogy a régmúlt búvárlása közben hányszor és milyen különös utakat is bejártak egyesek a nyelvkutatás során. Példaként Dankovszky Gergelyt (1784–1857) hozom fel, aki – keményen megbírálva Szabó Józsefet – az eredeti magyar szavak számát néhány százra(!) tette csupán, ^[371] ugyanakkor lelkesülten hirdette a magyar nemzet ősiségét és dicsőségét. Dankovszky azt állította, tévesen persze, hogy a magyar nyelvben csak 4668 törzsökszó van, de ezek közül 1898 tót, 889 görög, 334 római (latin), 288 német, 268 olasz, 25 francia, 14 zsidó (összesen tehát 3706 idegen szó) és mindösszesen 962 az eredeti magyar. ^[372] Magáról így írt: „Én sem a költségeket nem kíméltem azért, hogy nem egy értékes és drága könyvet megszerezzek, sem a fáradtságtól nem riadtam vissza, hogy a Krisztus születése előtt és után élt görög szerzőket áttanulmányozzam azért, hogy az ókorról hiteles képet tudjak felvázolni. A magyar történelem kibővítéséhez és helyreigazításához hozzá kívántam járulni s ezért bőséges, nagyúri jutalmam az a tudat, hogy nem éltem hiába a magyar földön!” ^[373]

Kimutatni igyekezett a görög nyelv hatását, amely különös ötlet, de ne feledjük, Szabédi László (Kolozsvár) korunkban vallotta a magyar és a latin nyelv szoros kapcsolatát! ^[374] A XIX. század elején nagy hatása volt a szanszkrit és az un. árja nyelvek kutatásában elért új eredményeknek, ebben teljesen egyetértek Láng Gusztávval, ^[375] akkoriban azonban nemcsak elméletben foglalkoztak őstörténettel, őskutatással, hanem neki is vágtak új felfedező utaknak s éppen ez volt a múlt század nagy hozadéka!

Egyre-másra indultak el tettrekész magyarok is felkutatni és megismerni őshazánkat. A legelső helyen kell említenünk Kőrösi Csoma Sándort, aki ugyancsak hitt a török, a mongol, a tibeti és a szanszkrit hatásokban. ^[376] Ő is Göttingában tanult Eichorn és Blumenbach növendékeként, de nem hitt Schlözeréknek! Mindez azonban nem ok arra, hogy mai történészek, ráadásul a budapesti Eötvös-egyetem professzora a reformkori állapotokról az alábbi jellemzést adja: „Az a felemás helyzet, melyet az jellemez, hogy a polgári átalakulás vezetője a nemesség egy része, az őstörténetírásra is rányomja a bélyegét. A polgári nemzettéválás tökéletlensége, felemássága továbbra is a nemzeti öntudat buzdítójának a szerepében jelöli ki az őstörténet helyét. Fő feladata az ősiség, a történeti jogok bizonygatása, mind középkorias vonás, mely a modern polgári gondolkodástól idegen volt. E korban kellett volna az őstörténetnek igazi tudománnyá válnia, amikor is a nemzet minőségét nem az dönti el, hogy szkíták vagyunk-e, hunok vagy finnugorok, hanem a jelen társadalmi, politikai és kulturális teljesítményei. ^[377] Jól(?) érzékelteti a polgárosult avagy polgárosodó Európa és hazánk közti szakadékot Kőrösi Csoma Sándor életútja és munkássága. Csoma legbelső indítékai, hogy a keleten maradt magyarokat megtalálja (s akiket természetesen már nem találhat meg, mert nincsenek), ugyanakkor, mintegy mellesleg és kényszerből a modern tibetisztika megalapítója lesz s mint ilyet ma is ismerik világszerte. Ha „mellesleg” nem lesz tibetista, ma nem tud róla senki a világon.” ^[378]

Kőrösi Csoma Sándorral sokan foglalkoztak, ^[379] azt azonban máig sem tudatták, hogy miért nincs közzétéve az akadémia Kőrösi Csoma-kéziratos anyaga teljes egészében? ^[380] Csetri Elek részletesen tárgyalja a göttingai éveket, ^[381] s úgy véli, hogy Kőrösi elsősorban Johann Friedrich Blumenbach (1752–1840) hatására gondolta azt, hogy a magyarok az ujguroktól származnak. Ez persze, mondja, teljesen hibás nézet csakúgy, mint a szanszkrit nyelvvel kapcsolatos rokon vonások kimutatása. ^[382] Pedig ezt a kérdést sem volna szabad ilyen meggondolatlanul tudománytalannak minősíteni! Kőrösi Csoma kimutatta, hogy a szanszkrit és a tibeti nyelvvel kapcsolatba hozhatók például az alábbi szavaink: atya, tűz, Bihar, béka, Pannónia, Dákia (szőllős, szőllőben bővelkedő!), Buda=Buddha, Pest jelentése alant lévő terület, géta, jelentése vándorolni, menni, sátor, katona, Sándor, Isten, vászon, vajda, Gejza, muszka, jelentése: erős ember, Kárpát, kakas, kút, kend, pénz, párthus, fazék, sisak, szoba, udvar, Árpád! Mindezeket egy 270 szót tartalmazó kimutatásban foglalta össze, amelynek a végére ezt írta: Materiam dedi, formam habetis, quaerite si placet! ^[383]

Valóban, ő megmutatta az utat, csak keresni kellett volna a dicsőséget, akinek tetszik. Kevesen követték, ^[384] még kevesebben követik, ^[385] pedig megvan a történeti alapja az összevetésnek, hiszen mind a kusánok, mind a heftaliták (fehér hunok) nemcsak eljutottak Indiába, hanem ott hatalmas birodalmat hoztak létre. Márpedig az avarok, mai ismereteink szerint, döntő mértékben a közép-ázsiai heftalitákkal voltak rokonok. Kőrösi Csoma Sándor tehát megfontoltan írta le híres levelét 1821. március 1-én, Teheránban: „Kedves Hazámfiai! Nemzetünk eredetének és régebbi történeteinek felkeresése és kifejtése végett indúltam volt ki Hazámból... és indulok a mi Elejink legrégibb Hazájába, nagy és kis Bukáriába (Buchara), de ha én, Isten őrizzen, ollyan szerentsés nem lehetnék, hogy ezen utaimat végrehajtsam, ímé ezennel meghagyom, hogy az, aki ezen Tzélban én utánam megindul, Konstantinápolyban a török nyelvet megtanulván... egyenesen az említett országokba menjen s onnan kezdje további vizsgálódását. Ugyanis én az eddig valókból tökéletesen meg vagyok győződve, hogy a Mi Elejink ezen vidékről szállottak le, mint cultus nemzetek, a Krisztus előtt több századokkal, és minekutánna a mai Persián, Arábián által mentek volna, onnan visszatérvén, Syrián, Assyrián, Armenénián, Georgián és Russián át Európába kénteleníttettek menni az ásiai revolutiok miatt.” ^[386]

Ezt a szövegrészt közli Kiszely István is, ^[387] bővebb kifejtést azonban nem tart szükségesnek, holott ő (és többen mások) több ízben járt ezen a területen.

Kőrösi Csoma Sándor után indult el kutató útjára a Kaukázusba Ógyallai Besse János (1765–1838), ^[388] a Don vidékére Jerney János (1800–1855), ^[389] majd 1841-ben Reguly Antal (1819–1858) előbb Szentpétervárra, majd Svéd- és Finnországba, onnan pedig az Urál vidékére és Szibériába utazott és csak 1846-ban tért vissza Szentpétervárra. Egészen távol áll tőlem, hogy a tragikus sorsú Reguly Antalt rossz szóval illessem, de az mégsem hallgatható el, hogy ő, bármily lelkes volt, egyáltalán nem volt hivatásos szakember. Jogot végzett és a nyelvészek, kivált A. M. Castren (1813–1852), kifejezetten rossz véleménnyel voltak munkálkodásáról. Őt azonban ezért ma már nem éri gáncs, ha azonban egy „nem-finnugristának” nincs történészi, nyelvészi, néprajzosi vagy régészi egyetemi oklevele, azonnal dilettáns fajankónak minősíttetik. (lásd például Götz László esetét).

A tárgyilagosság a tudományos tevékenység alapfeltétele, ezért nem szabad kétféle mércével mérni. Reguly Antal megállapításait tehát igen helytelen „szigorúan tudományos realitásoknak” nevezni, ^[390] mégpedig csak azért, mert beleillik a finnugor képbe. Ő ugyanis például pusztán, mint ötletet vetette fel, hogy „a vogulok a zürjén szomszédaiktól Jögra nevet viselnek, ez elevenen emlékeztet(!) a régi Ugor vagy Jugor névre... ezen Jögra nép után neveztetett tehát az egész tájék, melyen ők laktak és laknak, hajdan Jugriának. De felteszik(!), hogy az oroszok a magyarokat is Jugrinak nevezik, midőn a keletiek tulajdon nevünket Madzsarnak ösmerték! Nem lehetne-é (sic!) ezen mostani /zürjén kimondás után/ Jögra a régi Jugrival egy név?, valamint talán(!) a vogulok tulajdon neve a Mansi, gyökere a Magyar névnek!” ^[391]

De még mennyire, hogy lehet – kapták fel nyomban ezt az ötletet s ma már oda jutottunk, hogy magyar nevünk eredetét egyesek ^[392] egy soha nem létezett(!) erek és egy mancsa nevű népcsoport(?) egyesüléséből ma­gyarázzák: „Az er népcsoport bizonyosan(?) szintén ugor nyelvet beszélt, mégpedig nagy valószínűséggel(!) olyan ugor nyelvjárást, amely közelebb állt(?) a magyarhoz, mint az obi-ugorhoz.”

Ezt a meglepő és meglehetősen képtelen ötletet még a szerző szegedi kollégái is megkérdőjelezik, mondván, okfejtése nem tűnik meggyőzőnek. ^[393] Egy kiválóan kiképzett mai professzornak szabad ilyesfajta feltevést hirdetnie, ám egy régi, ugyancsak professzornak!, a szüntelen gyalázott és kicsúfolt Horvát Istvánnak ^[394] „természetesen” nem lett volna szabad olyan dilettáns nézeteket leírnia, hogy a mi magyar nevünket elsősorban mégis csak a magyar nyelvből kellene magyarázni, hiszen nem lehet „a Magyar nevezetnek olyan jelentést tulajdonítani, a milyent a Magyar névben Magyar nyelvünkön nem érthetnek.” „A Magyar nevezet igaz jelentését nem más nyelvben, hanem a magunkéban kell és lehet helyesen és jó sikerrel nyomoznunk.” Így azután lehetséges, hogy a mag szó ^[395] rejtezik benne (mag-zat, mag-am, mag-ad, Mag-óg, etc.) s talán azt jelenti: mag-nemzet, mag-eresztő mag-vető. Míg a gyar „gyökérszó”, amely benne van a gyar-apodás, a gyar-mat, gyar-at, azaz gereblyézik, a gyar-ló, etc. szavakban, gazgadogást, kiváltságot jelentett régen. ^[396] A magyar nyelv Czuczor-Fogarasi-féle szótárában ^[397] elfogadhatónak vélik a szerzők a mag-eresztő értelmezést. Ugyanakkor utalnak arra is, hogy az er, eri szavunk benne van a here, férj, erő szavainkban is. Jászay Pál szerint a Magy mint férfinév már 1362-ben előfordul. ^[398] A magyar nyelv etimológiai szótárában ^[399] ma is kitartanak a manysi + er teória mellett!

Mindezen új eredmények tárgyilagos kiértékelésére azonban már nem kerülhetett sor, (s ezt még a német származású Szontágh Gusztáv is szükségesnek tartotta lejegyezni: „az éppen leperdült forradalom e kérdések további nyomozását, mint száz mást, ideiglen eltemette” ^[400] ), mert az 1848/49-es forradalom és szabadságharc vérbefojtása után a bécsi udvar a magyar nyelv és a magyar történelem ellen is fellépett, mégpedig nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a magyarságban meggyöngítse a nemzeti öntudatot, a nemzeti önbecsülést és kiölje a nemzeti büszkeséget, amely erőt adhat az ellenállásra. Erre a körülményre sokan rámutattak már, és nagyon jellemző, a „mértékadó hivatalos főtudósok” ingerült és felháborodott reagálása. Úgy tesznek, mintha nem lett volna a kegyetlen megtorlás mellett általános magyargyűlölet is, sőt azt akarják elhitetni, hogy nekünk még védekeznünk sem szabad, mert ezzel „megbántjuk” a szomszédos népek jogos nemzeti önérzetét.

 

A finnugor irányzat uralomra jutása

(1850–1867)

 

1993/94-ben, amikor ennek a fejezetnek egy részét közzé tettem, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola egyik tanára, Láng Gusztáv válaszában azt állította, hogy én a szabadságharc utáni „nemzetellenes összeesküvés” egyik ördögi figurájaként mutattam be Hunfalvy Pált, holott valójában „álismereteket” terjesztettem, mert Hunfalvy Pál (1810–1891) egészen más ember és igaz, nagy magyar tudós volt. Bizonyíték képpen többször hivatkozik az Új Magyar Múzeum 1850. évi 1. és 2. számában megjelent Hunfalvy-írásra. ^[401] Bár Láng Gusztáv cikke egyáltalán nem olyan súlyú, hogy szükséges volna vele hosszasabban foglalkozni, mégis megteszem, mert – vagdalkozás helyett – szeretném tárgyszerűen bemutatni, hová vezet az, ha egyrészt az ember a saját munkájában hibázik, másrészt, ha a bíráló erősen felületes, és csak csipeget a gyorsan átlapozott kevéske forrásában, abban bízva, nem alaptalanul, hogy az olvasók úgysem néznek utána a forrásoknak.

A magam legfőbb mulasztásával kezdem. Sajnos, közlésemből kimaradt, ^[402] hogy csak egy részlet közzé tételéről van szó. Másrészt, amikor megemlítettem, hogy Hunfalvy Pál testvére, Hunfalvy János börtönbüntetést is szenvedett, kimaradt a kéziratból, az „aki” vonatkozó névmás s így az a látszat keletkezett, hogy Hunfalvy Pál kapott kegyelmet Haynautól 1850-ben. ^[403] Így sétált bele a saját csapdájába Láng Gusztáv, amikor azt fejtegeti, miért kapott amnesztiát Hunfalvy Pál, aki valójában soha nem volt vád alatt ^[404] és elítélve sem volt egyetlen percre sem. Mégpedig miért nem? Azért, mert Kossuth ellenfeleinek táborához, az ún. békepárthoz tartozott, amely a dinasztiával való kiegyezést óhajtotta. 1849 őszét Békéscsabán töltötte, de az év végén már Pestre jött és semmi bántódása nem esett! ^[405] Elég lett volna mindennek megismeréséhez egy lexikont leemelnie a polcról. ^[406] De nem emelt le, inkább azon bölcselkedik, hogy „ha egy magyar tanár az ő /ti. Bakay Kornél/ Hunfalvy-jellemzése alapján mutatná be a finnugor nyelvhasonlítás ezen úttörőjét tanítványainak, ugyanúgy az általa kárhoztatott ‘másodkézből idézés’ csapdájába sétálna be, s ugyanúgy álismereteket oktatna.”

Ami pedig a bécsi udvarhoz fűződő viszonyát illeti, a korabeli megítélésről ő maga számolt be, ám ezen adatok elolvasását is mellőzte kritikusom: Hunfalvyt már 1850 körül is osztrák titkos ügynöknek nevezték, ^[407] sőt ez annyira beleivódott a közvéleménybe, hogy Hunfalvy még 1883-ban is beszélt erről: „Midőn 1856-ban a ‘Magyar Nyelvészet’-et akartam megindítani, több általam ismert és tisztelt magyar írót támogatásra szólíték fel. Az egyik... támogatását megígérvén, azt is tudatá velem, hogy egy igen tekintélyes akadémiai tag(!) által... figyelmezetetett arra, hogy engem az osztrák kormány azért vesztegetett meg, hogy a magyar nemzet hitelét a finn rokonság hirdetésével lerontsam, tehát óvakodjék én tőlem.” ^[408]

Mielőtt megvizsgálnánk Hunfalvy álláspontját és magaviseletét, mégpedig részletesen, nemcsak egy folyóirat két füzete alapján, mint Láng Gusztáv tette, ki kell térnem Hunfalvy Pál emberi tulajdonságaira is. A Késmárk melletti Hunsdorf szepesi szász faluban született s 1827-ig (17 éves koráig!) számára a magyar nyelv teljesen idegen volt: ^[409] „Nyíltan megvallom, mi a magyart igen távolról néztük, s oly világban, mely bennünk hason érzelmet korántsem gerjesztett. A magyar állapot idegen volt tőlünk.” ^[410] Amikor egyre jelentősebb tisztségek birtoklója lett, szembeszökően kitűntek ellentmondást nem tűrő, zsarnoki vonásai. Az Akadémia „mindenható titkára” lett, ^[411] aki – ha kedve úgy diktálta – tudományos életpályákat is szétrombolt, például Bálint Gábor esetében, akinek egyetemi tanári pályázatát, elsősorban Hunfalvy javaslatára, elutasították, aminek következtében 1879-ben ez a kiváló képességű és nagytudású férfiú „ismét kezébe veszi a vándorbotot, új hazát keres magának, és lemond mindarról, ami a fajtájához kötötte.” ^[412] Hunfalvy Pált tehát nem lehet minden további nélkül nemzeti érdekű magyar tudósnak nevezni, aki „az új idők beköszöntését sejtette,” ^[413] főleg nem néhány tucat oldalnyi szövegének átlapozása után. Lássuk tehát most azt a két szakfolyóiratot, amelynek létrehozója elsősorban Hunfalvy volt: az Új Magyar Múzeum-ot és a Magyar Nyelvészet-et.

Az Új Magyar Múzeum (ÚMM) első száma 1850. október 1-én látott napvilágot, valóban döbbenetesen rövid idővel a világosi fegyverletétel után. Nyitó tanulmányát természetesen Hunfalvy Pál írta. ^[414] Ezt a tanulmányt újabban „bátor és őszinte számvetésnek” nevezik, ^[415] s persze tetszés szerint idézgetnek belőle. Láng is így tesz. De egyetlen szóval sem mutat rá Hunfalvy mondanivalójának a lényegére: „A magyarság helyét a többi nemzet között társadalmának fejlettsége fogja mindig is meghatározni... Egész ezer éves múltunkban hiát (hiányt?) látunk, honnan származik ez a hi?” „Nemzetünk hiát nem a harci vitézség hiánya teszi, hanem teszi az, hogy a vitézségén kívül más tulajdonait nem fejtette ki úgy, s nem dolgozott annyit a tudományok, a művészetek és az anyagi ország terén... amennyit dolgoznia kellett volna is.” „A magyar nemzet oly restül tanult, oly keveset dolgozott, hogy alig érdemli meg az önállást.” S ezek az állítások, szemrehányások igazak. ^[416] A nevelés legfőbb eszköze a nyelv, ezért kell azt alapvetően búvárolni. H. Laborc Júlia is úgy fogalmaz, mint én tettem: „/Hunfalvy/ felvilágosult kozmopolitaként hirdeti meg a történet- és nyelvtudomány feladatát.” ^[417] „Szükséges, hogy nem csak a magyar, hanem a vele rokon nyelveket is búvároljuk, nekik az összes nyelvek sorában helyt mutassunk ki.” ^[418] Hunfalvy nézeteit meglehetősen nagy felhábordás fogadta mind a Religio c. lapban, mind a Pesti Naplóban, ám Hunfalvy megismételte állítását, hogy a magyar sem a középkorban, sem újabban szellemileg nem tett annyit, mint kellett volna. ^[419]

Való igaz, a felelős szerkesztő (később: kiadó) Toldy Ferenc (1805–1875), a szerkesztőbizottság tagjai között azonban Hunfalvy nem egy a 12-ből! (Érdy János, Hunfalvy Pál, Jerney János, Lugossy József, Lukács Móric, Pauler Tivadar, Reguly Antal, Repiczky János, Szilasy János, Szontágh Gusztáv, Toldy Ferenc, Wenzel Gusztáv). Ezért is robbant ki nyomban éles és kemény vita a lap hasábjain, amelyről Láng Gusztáv sajátos módon (vagy azért, mert nem olvasta a tanulmányokat vagy azért, mert mondandójához ez már egyáltalán nem illett!) nem tesz említést. Láng oda lyukad ki, hogy „képtelenség lenne feltételezni, hogy Hunfalvyék ócsárolni akarták azt a nemzetet, melyhez önként csatlakoztak, melynek nyelvét és műveltségét magukénak érezték. A finnugor rokonság elmélete azért tűnhetett a Hunfalvy-nemzedék számára vonzónak, mert általa a magyar nyelvet – és rokonait – beszélő egykori etnikumok ‘fajbeli keletkezése’ értékközömbös(?) tényező lett. Ahogy saját ‘fajbéli keletkezésök’ is azzá vált számukra.” ^[420]

A dolog azonban nem egészen így állt. Toldy Ferenc is mindjárt az első számban leszögezi: „a magyar nyelv a szkíta nyelvek osztályának, a mandzsú, mongol, török-tatár, szamojéd és finn nyelvek... tagját képezi... de egyikkel sem tart anya vagy leánynyelvi rokonságot!” ^[421] Határozottan kiáll a hun-magyar rokonság mellett, kiemelve, hogy a magyar Atilla-hagyomány hatott a németre és nem fordítva! Ő még úgy látja: a magyar nép világtörténeti változásokat idézett elő az európai népéletben. Felhívja a figyelmet arra, hogy a külföldi kútfőket a „legnagyobb vigyázattal kell használnunk”, mert elfogultak és magyargyűlölők. Vallásukat illetően a magyaroknál „tiszta monotheismus” volt, hitték a lélek halhatatlanságát, a soknejűség tőlük idegen volt, vendégszeretet, hűség, bajnoki becsület egészíték ki e nép jellemképét. „Ha a régi magyar nyelvet gondosan átnyomozzuk s azt a maival összehasonlítjuk, határozottan lehet állítanunk, hogy jelen hazájában egyetlen egy új nyelvtani alakot nem fejtett ki, egy képzővel sem bővült... egyedül idegen szók felvétele, még inkább a szóképzés ősi alaptörvényei szerint folytatott származtatás, valamint az összetétel útján gazdagodott... azon népnek, mely magának ilyen nyelvet teremtett, bár mily név alatt(!), szükségkép jelentős múltat, nem közönséges szellemi szükségeket, sőt egy rég elsüllyedt míveltségi időszakot kell tulajdonítanunk.”

A magyarságnak volt ősi írása is, nyilván közép-ázsiai eredetű, s voltak régi magyar hősmondái és költészeti alkotásai is. Ám Szent István korától az „őskori népélet minden emlékét kiírtották” s ezt Toldy mélyen fájlalja.

Szontágh Gusztáv (1793–1858), aki „nagy és előkelő családból származott, ősei pedig Szászországból jöttek hazánkba” ^[422] hamarosan választ írt Toldynak, ^[423] s ebben úgy okoskodik, hogy a magyarok Szkítiából jöttek ki és nem a finnektől származnak, „mivel napjainkban ez már elavult kérdés,” egyébként is „a vogul és magyar nyelv...messzibb állván egymástól, mint hogy e hasonlóság belülről fejlődhetett volna ki, azt kell hinnünk, külsőleg, életbeni érintkezés által támadott.” De aztán kijelenti: találta nyomát a finneknek, a turkoknak és a mongoloknak, „hát a magyarok? Engedelmet kérek, azokat sehol sem fedezhettem föl.” „S arról, hogy a magyarok alkottak volna Ázsiában nagy birodalmat, arról, fájdalom, a história semmit sem tud.”

S most jön az igazi mondanivalója: „Őseink talán nem is voltak igen műveltek? Nem voltak felette műveltek és szelídek, mert nem lehettek: mi szégyen az?” „Nagy fontosságot egyébiránt nem is tulajdonítok e kérdésnek, nem foghatván meg: mi dicsőség áradhatna ránk, ha a már most elenyészett, de hajdan a világ legpusztítóbb népei, rokonaink lettek volna, vagy mi haszon, mindekutána e népek irodalommal nem bírtak s rablásaik hírén kívül bármi tökélyű emléket nem hagytak magok után.” „Mit bajlódunk azzal a magyar milyen volt?”

Nem véletlen természetesen, hogy a marxista íróink Szontághot „igen tárgyilagosnak” találják s a válaszadó Wenzel Gusztávot ítélik el, aki kimerítő és alapos választ adott Szontághnak és közvetve Hunfalvy Pálnak. ^[424]

Wenzel Gusztáv elutasítja a finnugor rokonság elméletét, majd keményen megrója Szontaghot, aki semmiféle tudományos kivánalomnak nem tett eleget, értekezésében semmi határozott tudományos színt nem mutat, ugyanakkor azt terjeszti, hogy a magyarok hajdan minden kultúrát nélkülözve jöttek a Kárpát-medencébe. Ezzel szemben Wenzel „a magyarokat már eredetöknél és első fellépésöknél fogva az u.n. míveltségi népek (Culturvölker) sorába” teszi. Jelenkori marxistáink e nézet veszélyességét hangoztatják, ^[425] mivel a magyarság állítólagos magaskultúrája „predesztinálta a magyarságot a Kárpát-medence népei feletti szupremációra.” Ilyen zavaros és ostoba „tudományos tételek” fertőzték és fertőzik ma is a szellemi életünket. ^[426]

Wenzel tisztán látja a Szontagh-Hunfalvy-féle nézetek káros voltát: „hazánkfiai közt kevesen vannak, kik az itt fenforgó kérdések fontosságát csak méltányolni is akarják, s nagyobb része nem is sejti mind azon káros következményeket, melyeket azoknak még további elhanyagolása vagy egyedül színleges megfejtése legbecsesebb nemzeti érdekeinkre nézve okvetlen szülni fogna.”

Nagyon fontos tudnivaló szerinte, hogy a magyar hajdan egy igen hatalmas, mind Ázsiában, mind Kelet-Európában elterjedt, világtörténeti jelentőségű népcsalád tagja volt, sorolta a szkítákat, a hunokat, az avarokat, a bolgárokat, a kazárokat, a magyarokat, a palócokat, az oroszokat (varjagok, azaz varégek), a besenyőket, az úzokat és a kunokat is sorolta.

Határozottan rámutat arra, hogy a „német és szláv írók szünet nélkül tépegetik a hu-scytha népek történeti legszebb virágait... s a bolgároknak csak azért jut kegyelem, mert elszlávosodtak.” Ezek az idegen történetírók „egyáltalán nem akarják megengedni, hogy a Konstantinus Porphyrogenetatól említett árpádi magyarokon kívül valaha más magyar vagy magyarral vérrokon nemzet létezett volna, s ezeknek eseményeit úgy fogják fel, mintha azok csakugyan közvetlen az égből hullottak volna le.”

Ugyanakkor Wenzel egy mindmáig alapvető és nagy fontosságú forráskritikai megállapítást is tesz, mégpedig azt, hogy Bíborbanszületett Konstantin császár leírásait nem szabad kizárólagosnak és minden részletében abszolut hitelesnek tekinteni! Végül Wenzel Gusztáv így zárja fejtegetéseit: „nem engedhetem, hogy egyik, nemzetiségünk szempontjából felette fontos tudomány, valóságos tudóshoz nem illő könnyelműséggel oly tudományos folyóiratban alacsonyíttassék le, melynek én is egyik kiadója vagyok.”

Szontágh Gusztáv válaszaiban ^[427] arra hivatkozik: szabad-e hazafiságot, nemzeti érzést, lelkesedést valótlanságra, tehát ámításra s mystificatiora alapítani? S itt szabadságharcunkra is utal, amelyet, úgymond, „valótlan képzelgések buktatták meg szemünk előtt.” Elveti, hogy a hunok, avarok, bolgárok, kazárok és kunok magyar fajúak voltak, s elvet mindent, amit Wenzel és Toldy állít. ^[428]

Szontágh érvelése, írja Zsigmond Gábor, elhatározó jelentőségű volt Hunfalvy számára is, „el kellett határolódnia a tudományos közvélemény nagyobb hányadától, és hamarosan szembe kellett néznie a nyílt támadásokkal, gyakran becsületbe vágó sértegetésekkel.” ^[429] Hunfalvy Pál minden erejét a nyelvészeti érvek bemutatására összpontosítja, ^[430] különösen a nyelvhasonlítás mindent eldöntő jelentőségére. ^[431] Ekkoriban azonban még azt tartja: „Minden nemzetnek legősibb történetei okvetlenül rokon nyelvű nemzetek közelében folytak le. Tehát lehetetlen, hogy a magyar nemzet legősibb történeteit akár a sémi, akár az indogermán népek között találjuk, mivel ha ott találhatnók, nyelve nem volna magyar... Mi a magyar nyelv? Miben nem hasonlít máshoz, hanem csak önmagához? Ez bizonyosan minden nyelvvizsgálódásnak a feladata.” ^[432]

De azt a kortársak is világosan látják, hogy az új helyzet Hunfalvy Pálnak köszönhető. Vass József írta: „Napjainkban, midőn a finn-magyar nyelvkérdést oly sok oldalú s alapos előkészülettel és annyi hivatottsággal látjuk a derék Hunfalvy Pál által a magyar nyelvészet mezején előtérbe hozatni.” ^[433]

Sokan nem értettek egyet Hunfalvyval, ^[434] nyilván ez is arra sarkallta, hogy egy új folyóiratot hozzon létre, amely már csak az ő nézeteit hirdeti. Így született meg 1856-ban a Magyar Nyelvészet. A termékeny Hunfalvy immáron három lapban is közölhette írásait: Új Magyar Múzeum, Akadémiai Értesítő és a Magyar Nyelvészet. Tanulmányt ír a lapp nyelvről, ^[435] az osztyák nyelvről. ^[436] De hiába szorgalmasak ő és hűséges hívei, ^[437] lassan, de egyre erőteljesebben megszólalnak az ellenzők is. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy 1858-ban Hunfalvy Pál Magyarországra hozta Joseph Budenzet (1836–1892), aki 20 éves koráig magyar szót nem hallott. ^[438] Hunfalvy erőszakossága révén azonban Budenz 1862-ben már a magyar akadémia levelező tagja, ugyanakkor 1861-től 1875-ig az akadémiai könyvtár könyvtárnoka, ahol Hunfalvy Pál 1851-től haláláig főkönyvtárnok volt. ^[439]

Az 1860-as években úgy tűnt, nem lesz finnugor hegemónia, hiszen a küzdőtéren igen jól felkészült tudósok jelentek meg, így Ribáry Ferenc (1827–1880), Lugossy József (1812–1884), Czuczor Gergely (1800–1866), Mátyás Flórián (1818–1904) és Szilády Áron (1837–1910). Szilády Áron kivételével ezek a magyar tudósok, ellentétben Hunfalvyval, mindannyian súlyos börtönbüntetést szenvedtek el a szabadságharc miatt! Ribáry kiállott a magyar nyelv ősi eredetisége mellett s elvetette azt, hogy a magyar nyelv a finn és a turk „egyesültéből származott.” Bírálta Hunfalvyt, „akit a keleti képzelődés néha elragad” s azt állítja, hogy Árpádék tán értették az osztyákot és a zürjén a magyar testvére. Nem az, sőt a mordvin nyelv sem tartozik a magyar ághoz. ^[440] Még keményebben fogalmazott a Tanodai Lapok-ban, ^[441] amikor ezt írta: „A nyelvészet nem pótolja ki egészen a történettudományt, ^[442] hanem hathatós segédtudománya, mellyre azonban hypothesiseket építeni csakugyan hiú merészség. Hunfalvy úr nyelvünket holt tömegnek nézi, mellynek megfejtését mindig csak a rokon nyelvek nyomán kell megkísérteni, a reciprocitást (a fordítottját) nem ismeri, mellynél fogva a rokon nyelveket kellene gyakran a magyar által megfejteni!”

Hunfalvy persze igyekszik visszavágni és „a lidérces anya gőgös leányának” nevezi azt a nézetet, hogy a magyar nyelv eredeti nyelv. Hívei, Fábián István Finn Nyelvtanának dicsőítésekor ezt írták: „Ki nyelvünkhöz tudományosan és alaposan akar szólani, nem szabad többé a rokon finn nyelv tanulását mellőznie. Fábián István úr a magyar tudomány buzgó háláját érdemli jelesül dolgozott munkájáért, mely nem csak Hunfalvy Pál, hanem Reguly Antalnak is teljes helyeslését kiérdemelte, mit azok kedvééért említünk meg, kik Hunfalvy úr illetékességét holmi oldaldöfésekkel gyanúsíthatni vélték.” ^[443]

Hunfalvy kezd beszorulni sáncai közé, így panaszkodik: „ma igazán védelmezni akarom, ha lehet, magamat azon gyanú ellen, hogy hebehurgyán szökdécselek, s nem járok illő tudományos lépéssel, azután dolgozataimat azon szörnyű vád ellen, hogy azokban ‘egy mákszemnyi valóság nincsen’.” ^[444]

Lugossy József a finnező nyelvészekről keményen szól: „A nyelvtudomány történelme hallatni fogja egykor ítéletét ez irány félszerűsége fölött s megpirítani elbizakodott gőgjét.” ^[445]

Élesen megkülönbözteti a rokon és a testvér nyelveket: „Testvérnyelvek nem élnek már ma a magyar nyelv oldalánál, hogy azok kincséből meríthető eredmények könnyeden pótolhatnánk ... magyar nyelvünk nem gyenge sarj az osztyák és vogul mellett harmadikul... nem finn, nem török-tatár, hanem rokona egyfelől a sok népű s nyelvű csúdnak, másfelől a sok népű és nyelvű ujgurnak.” „Rokon nyelveink a kazár, a kabar, az avar, a besenyő... s ezen tőrokonainkra a sokszor ajánlatba tett szküth nevezet volna a legszerencsésebb.”

Lugossy kiemeli, hogy a magyar számrendszer őrzi egyedül a kilencjegyűség ^[446] és a helyiérték ősi alkotmányát. Az egy=igin–igen–egyenes–így (ügy)–igyekezem (egyenes irányban haladok), a három, a hat és a kilenc szkíta-hun örökség: „...a kilenczet hun-magyar nyelvünk egyik becses maradványgyöngyének első tekintetre is méltán elfogadhatjuk.”

Jellemző példaként hozza fel a magyar lélek szót, amelyet régebben a finn hengi szóból magyaráztak. Mára ez, kivételesen, megváltozott. ^[447] Hunfalvy tudta, hogy a fő csapást a magyar nyelv eredetiségére és azon sajátosságára kell mérni, hogy a magyar gyökökből épül! „Állítom, hogy a magyar egybehasonlító nyelvészet legkonokabb ellensége a magyar nyelv úgy vélt eredetisége... ez magában üres szó! Mely nyelvekhez képest eredeti a magyar nyelv?” ^[448]

Ballagi Móric azonnal megfelelt ^[449] a gúnyolódó Hunfalvynak: „Hunfalvy tagtársunk legközelebb szokott élességével kikelt azok ellen, kik a magyar nyelvet eredetinek mondják és kíméletlen gúnyorral ostorozván az ezen kifejezésben nyilatkozó nemzeties elfogultságot, azt kérdé: mely nyelvekhez képest eredeti a magyar nyelv?... Szerintem semmi sem világosabb, mint az, hogy vannak eredeti és vannak származék nyelvek. Eredeti nyelvnek nevezem valamely nemzetnek nyelvét, ha az a nemzet kebelében szülemlett, vele nőtt és fejlődött és mint önszellemének terméke azzal egy élő egyéget képez. Ellenben származéknyelv áll elő, midőn valamely nemzet történelmi viszonyok hatalma folytán saját nyelvét más nemzet nyelvével cseréli fel, s az idegen nyelvkincset, mint kész, szellemében visszhangra nem találó anyagot sajátítja el.”

Mind Ballagi, mind Czuczor Gergely világosan látta, hogy a nyelvkutatás fő kérdése a nyelvanyag mineműsége, azaz miből áll az eredeti nyelv, bár Czuczor a nyelvújítás gondolatától sem zárkózott el. ^[450] A magyar nyelv szógyökökből áll, amelyeknek mindig volt jelentésük, értelmük, legfeljebb ma már nem ismerjük őket.

Czuczor Gergely teljesen újszerű álláspontját már 1851–1854 között kidolgozta, ^[451] majd „megmérkőzött” Hunfalvyval. ^[452] Czuczor Gergely álláspontja szerint a magyar nyelv a szógyökökre (gyökérszókra) épül. „Ha nyelvünk csínját-bínját igazán tudni akarjuk, mindenek előtt ezzel kell a legapróbb részletességig megismerkednünk, mert csak élő anyai vagy hazai nyelvünkben ismerhetünk szabatosan minden hangot és ízecskét. Azért véleményem szerint is összehasonlításon kell kezdeni a nyelvvizsgálást, t.i. saját nyelvünk szavainak összehasonlításán.”

Magyar nyelvünkben a gyököt rendszerint változatlanul hagyjuk, és új és új ragok által alkotunk új és új származékokat. Egy példa: az olvadékonyság szavunk, amelyet így bonthatunk szét: olvadékony-ság, olvadék-ony, olvad-ék, olv-ad, azaz olv, amelynek gyöke az ol, amelyből ered az ol-d szavunk. Finnugor szótáraink szerint az olv-ad a vogul tol vagy szol szavakból származik, ^[453] illetve az ol alapszó ősi finnugor örökség s testvérei a vogul talasz, az osztyák lole, lola, a votják szilmini és a finn szula. Igy az alapalak szula lehetett(?!). ^[454]

Czuczor tehát azt vallja, szavaink gyökeit és alapjelentéseit magából a magyar nyelvből kell kimutatni és megfejteni. A Czuczor Gergely és Fogarasi János által készített szótárban ^[455] a magyar nyelv címszó alatt a következőket olvashatjuk: „Sajátságai. 1/ A szóhangok bősége, magánhangzó (önhangzó) 15 illetve 28, mássalhangzó 25. 2/Az egyszerű szógyökök száma meghaladja a kétezret, melyek mind egytagúak s zömmel hangutánzók, 3/ a magyar nyelv a ragozott nyelvek osztályába tartozik, a gyökszókhoz járulnak a ragok és a képzők, de messzemenően a hangzóilleszkedés szabályai szerint: madár-madarak, haza-hazának, etc. 4/ összesen 22 eset van nyelvünkben, 5/ három igeragozásunk van: az alanyi, a tárgyas és az alanyi-tárgyas, 6/ hat múlt időnk volt, sajnos ma már kiveszett nyelvünkből! Például: zárja az ajtót, múlt idők: zár-a az ajtót, zár-ta az ajtót, zár vala, zár-a vala, zárta volt, zárta vala. De régen jövőidőnk is kettő volt: zárand az ajtót és zárni fogja. 7/ nyelvünk kerüli a hangzótorlódást, 8/ a magyar nyelvben a képzők száma meghaladja a kétszázat s ennél fogva felülmúl minden ismert nyelvet a világon. 9/ a magyar nyelvben a hangsúly nem függ a szótagok számától.” ^[456]

Hunfalvy Pál hevesen támadta Czuczorékat: „A kőszirtek, melyekbe nálunk a nyelvvizsgálás ütközik leginkább a betűk jelentése és a szógyökök!” „Valamely nyelvek szógyökereiről egyedül a rokon nyelvek vizsgálatával együtt lehet okosan beszélni, azok tudása nélkül nem találhatni alapot, melyre építeni lehet.” Fel kell hagyni a vélt gyökök fejtegetésével! „Szógyökér egész szó lehet csak, a kölcsönvett szókat nem szabad elemezni a mi nyelvünk módja szerint.” ^[457]

Hunfalvy nagyon is jól tudta, hogy ő „nem honi álláspontot” képviselt, ezért csapkod: „én vagyok honi állásponton, a Czuczorék ellenben nem honin. Mert ki a magyar nyelvet a lapp nyelvvel hasonlítja össze, az inkább áll honi téren...” Egy másik cikkében így kiált fel: „Hát nem eredeti-e a magyar nyelv? kérdik sokan, nem bosszúság-e, hogy világosságért messze, talán a lappokhoz menjünk koldulni?” ^[458]

És ne gondoljuk, hogy mára ez a kérdés már idejét múlta! Czuczor Gergely és Fogarasi János nagy szótárukban összesen 110 784 cikket dolgozott fel, ami egyedülálló teljesítmény, kivált ha összevetjük a hasonló szótárakkal, ^[459] ám hatalmas és csodálatos munkájukat nemcsak elhallgatják, elmellőzik, hanem ócsárolják is. Balázs János például ezt írta: „Czuczorék nagyszótára szókincsünk bemutatásával, a szavak találó értelmezésével megközelítette(?!) ugyan a legmagasabb európai színvonalat is, a két szerkesztő azonban téves filozófiai alapelvekből(?) indult ki és a magyar nyelvhasonlítás akkori kétségtelen(?) eredményeit sem vette figyelembe. Gyökelméletük teljesen korszerűtlen volt!” ^[460]

A mai magyar nyelvtudomány vezető és mértékadó képviselői kivétel nélkül elutasítják a szógyökökre és szóbokrokra alapított vizsgálatokat, holott manapság legkorszerűbb nemzetközi nyelvészeti vizsgálatok ismét visszatértek a lexikai elemek belső rekonstrukciójához! Az Amszterdami Egyetem Kelet-Európa Intézetének tanára, Marácz László (született 1960-ban Utrechtben) „A Magyar Fordulat – Politikai vélemények Közép-Európáról” c. könyvében ^[461] világosan kimondja, hogy a finnugor elmélet tarthatatlan és aluldeterminált, mivel a hangtörvények és a hangzóváltozások elévültek. A finnugristák kijelentik: csakis a vogul nyelv szógyökei ősiek, tehát csak azok a magyar szavak tekinthetők a mi eredeti szavainknak, amelyek megtalálhatók az obi-ugor nyelvekben! Ez nagyon fontos kitétel. Erre már 140 évvel ezelőtt rájöttek: „a mi nyelvünkben az Ázsiában maradt rokonaink nyelveiben máiglan él és feltaláltatik, csak az lehet eredeti nyelvsajátunk. Azt pedig, amit ott nem találtatik, itt Európában vettük fel,” ^[462] azaz jövevényszavunk. Ez a velejéig hamis állítás a többszáz ezer szavas magyar nyelvet egy csekély szókincsű primitív nyelvvé degradálta.

A szógyök-halmazok adják a szóbokrokat: kar, kar-ika, kar-ima, kar-ám, ker, ker-ek, ker-ül, ker-ít, ker-ing, kör, kör-öz, kör-nyül, kör-nyez, kör-ül, etc. Mindazok a szópárhuzamok tehát, amelyeket Schlözeréktől kezdve kimutattak, kicsi súlyúak vagy éppen súlytalanok. Marácz László, a képzett nyelvész felszólítja tudós társait: térjenek vissza Czuczor Gergelyhez! Mert csakis az a nyelv rokona a magyarnak, amelynek hasonló teremtő gyökei, illetve szóbokrai vannak. Sőt, Marácz László még azt is megmutatja, ^[463] mire képes a szógyökökön alapuló vizsgálódás?

A Hérodotosz által feljegyzett eredetmonda egyik változata szerint Targita/osz-(Hargita?) szkíta király idejében aranykincsek hulltak az égből: eke, járom, bárd vagy szekerce és ivócsésze, vagyis: ég, ek-e, ig-a, f-ok-os, ak-ó, tehát ugyanazon szógyök (ek-ok-ak) szóbokrai e tárgyelnevezések, a szkíta eredetmonda tehát leolvasható a magyar nyelvből.

Természetesen a múlt század második felében számos kiváló magyar nyelvész észrevette a finnesítők mögöttes szándékait is, ezért fogalamzott így például Szilády Áron: „Fő kötelesség pedig az, hogy a mi saját magunké, se el ne idegenítsük, sem mások ilynemű törekvése iránt felbátorító közönbösséget ne tanúsítsunk. Nyelvünk elszigetelt állása, valamint másrészről sokféle érintkezései, számos többé-kevésbé indokolt s még több oktalan kisérletre szolgáltattak alkalmat. Hasonlító nyelvészkedésünk ...tette, amit jónak vélt... de én épp oly kevéssé várom egyedül s minden más tenni való előtt nyelvhasonlításunktól nyelvünk anyagának feldolgozását s rendszerének megismertetését, mint tíz évvel ezelőtt. Nem pótolhatja a nyelvtörténeti szótár véka alatt rejlő világát, nem a tájszavak s szólásmódok, valamint a helynevek gyűjtését sem. Ezek nélkül nagy bátorság, hogy ne mondjam, vakmerőség kell nyelvhasonlításunkhoz.” ^[464]

A magyar nyelvben általában az egy szótagos gyökök az eredetiek, amelyek nem úgy jöttek létre, hogy évszázadok, évezredek alatt elcsenevészesedtek, hanem eleve ilyen teremtő gyökök voltak. Ezért a magyar eredeti nyelv, de „el kell ismerni, hogy volt idő nyelvészkedésünk közel múltjában, midőn nyelvünk eredetiségéről beszélni – csaknem bűnnel határos merényletnek tartatott.” ^[465]

Szilády Áron meginti Hunfalvyt: „nyelvészetünk soha sem fog többet bizonyítani, mint a krónikák... örökké üres kézzel fogja magától elbocsátani nyelvészetünk a hozzá segélyezés, felvilágosítás végett járuló történészt.” ^[466]

Hunfalvy Pál igyekezett minden támadást visszaverni, de a hevülete nem volt egyforma. Egyeseket jobban, másokat kevésbé bírált. Mátyás Flóriánt (1818–1904) nagyon nem kedvelte, aki kiválóan képzett forráskritikus ^[467] volt és ezért szavának is nagyobb volt a súlya. Munkácsi Bernát (1860–1941) ^[468] lelkesülten írt erről a harcról: „már derengeni kezdett összehasonlító nyelvtudományunk egén a kelő nap hajnala(!). Hunfalvy Pál az 1851. év január havában kezdi meg amaz akadémiai értekezésének sorozatát, mely hosszú és erős küzdelem után hazánkban is érvényt szerez a külföldi tudományos világ ama közmeggyőződésének (sic!), hogy a magyar nyelv az altaji nyelvcsalád u.n. ‘finnugor’ vagy ‘finn-magyar’ csoportjának egyik tagja, melyben minden egyéb nyelvkörből való elemek csak külső... idegen jövevényszavak.” ^[469]

Mátyás Flórián azt vallotta, hogy a magyar nyelvnek a finn-féle nyelvekkel való összehasonlítása „bármely aprólékos s szőrszál-hasogatásig pontos volt is, még eddig mind hiányos, mert egyoldalú, a származási rokonság ezek alapján elhamarkodottan lett kimondva. Épen annyi s ép oly fontos anyagi s idombeli (nyelvtani) közösséget lehet kimutatni az árja nyelvekkel is, de azért ebből nem következik egyéb, mint a finn-magyar hasonlatokból, vagyis hogy mind e nyelveket beszélő népek valaha érintkezésben lehettek egymással.” ^[470]

S Mátyás Flóriánnak igaza volt! Az azóta eltelt közel másfél évszázad alatt hová jutott a magyar nyelvészet? Szavaink feléről „kimutatja”, hogy ismeretlen eredetű! ^[471] Ugyanakkor semmiféle egybevetést más nyelvekkel el nem végez, mondván: az tudománytalan. Holott mind a török, mind a mongol, mind a sumér nyelvvel való egybevetések igenis fontosak. ^[472] Példaként nézzünk néhányat prof. dr. Marácz László képzett nyelvész válogatásából:

Mátyás Flórián több munkájában ^[473] is szól a nyelvhasonlításról, az etimológiákról, ő már akkor tudta, hogy a „biztos etimológia” azt jelenti, hogy a tudomány mai állása szerint, illetőleg az etimológus megítélése szerint nem fér kétség az eredeztetés helyességéhez. ^[474] Így írt: „Azon következtetésre, hogy ősi nyelvünk jelenleg csak finn, fájdalmasan felsóhajtunk! Méltó büntetése ez a hanyagságnak, mely a magyar-finnítést elnézte s a nemtudommi-ségnek, mely azt folyton pártolja.”

„Magyar embertől megérdemlené őseiktől öröklött egyetlen kincse, hogy eredetének és benső mivoltának félreismerőit tudományos módon igyekezzék helyreigazítani s ne sajnálja költségét és fáradtságát, más műveltebb nyelvek megtanulására vagy az azokkal foglalkozók bíztatására, pártolására fordítani, hogy elleneink szenvedélyes piszkálódásait necsak elutasíthassa, hanem okszerű bírálat által valódi értékökre is szállíthassa... Természetes, hogy a tévedést csak az szüntetheti meg, aki az ügy melletti lelkesedésen kívül a magyar nyelvet anyatejével szopta... (célzás az idegen Budenz-re!) A finnezés korunkban is divatossá, sőt általánossá kezd válni, egyetlen nyelvészeti intézetünkön uralg, segélyeztetik! Fölösleges gondoskodás! Megjutalmazná azt sokkal gazdagabb orosz kormány is, hisz e törekvés az ő alattvalóit közelebbről érdekli.”

„Édes anyanyelvünknek, sok más veszteségek után(!) mai napiglan el nem vitázhatott osztatlan birtokunknak, áldozatkész kegyelettel tartozunk s a róla terjesztett álhíreket nem csak szóval, hanem tettleges közbenjárással is megczáfolni kötelességünk... Tehetősb honfiainkat, valamint a magyar akadémia magyar irányú nyelvész tagjait édes anyanyelvünk becsületére kérem, legyenek segédkezésemre, ezen nemzeti, sőt európai ügyben s fordítsanak kis részt anyagi vagy nyelvismereti kincsökből, a felőle terjengő balvélemények megszüntetésére.” ^[475]

Hunfalvyékat azonban mindez inkább felbőszítette ^[476] s még hevesebben támadtak. ^[477] Hiába kérleli tudós társait Mátyás Flórián: „Mióta e munka szerzője a magyar nyelvet képzelt rokonsági kötelékeiből bontani kísérelte s részvétre hítta föl nyelvtudós honfi társait e működésben, az ellenpárt tovább gerjeszté vizsgálatait...Jutalom vagy dicsőség finn-ellenes ügyben napjainkban nem várható. Minden lehető lenézések, megrovások daczára állíttassanak meg még egyszer finnező elleneink sebes haladásukban. Míg e kis egyéniséggel s munkájával bíbelődnek, legalább békén hagyják ősmultunkat. Nem magán érdek, hanem egy hajdan dicső s ma sem finn keverék vagy korcs nemzet ügye forog itt fenn. Engedjék meg azonban kissé neheztelnünk olly helyzetet, mellyben a magyar nyelvjellem tiszta ép voltáért Magyarhonban csak egyes kis tehetség, ez is sokképpen gátolva, működhetik, míg a merő hypothesisek körében tétovázó ellenfél szellemileg tekintélyes segédtársak, anyagilag magyar alapítványi pénzerő(!) által támogattatik.”

Hunfalvy Pál a kiegyezést előkészítő időszak elején, 1861-ben ki is mondja, valójában mi az ő munkálkodásának a célja: „nekünk a nemzetiségek egyenlőségét gyakorlatba kell hozni úgy, a mint valóban meg is állhat.” „A magyar nyelv- és történelmi tudomány pedig országunk és nemzetünk bel- és külviszonyai által határoztatik meg. Országunk bel-viszonyai okvetlenül követelik, hogy nyelv- és történelmi tudományunk ezen országnak és az azt lakó népeknek nemcsak jelenét, hanem multját is teljesen bírja. Ennélfogva nyelvtudományunk köteles nemcsak a magyar nyelvrül, hanem az oláhok, a kárpáti és déli szlávok nyelvérül is tudományosan kimerítő munkát bírni.” ^[478] Ha mindezen célok érdekében nem egyoldalúan és erőszakosan lép fel, ekkor már úgy is mint az 1861-ben alapított új Nyelvtudományi Közlemények szerkesztője, és nem favorizálja túlon-túl a magyarokat megvető Budenz Józsefet, aki iskolát létesített maga körül, egyik hű tanítványa éppen Munkácsi Bernát lett, talán ösztönzőleg hatott volna a magyar őstörténeti kutatásokra.

Budenz ugyanis, ellentétben Hunfalvyval, képzett nyelvész volt (mellesleg a sumér-magyar rokonságnak is híve hosszú időn át!), ^[479] aki tudatában volt annak, mit jelent háttérbe szorítani a finnugrizmus ellenzőit, legyenek azok „csak” a nemzeti tudományok elkötelezettjei, vagy a Vámbéry Ármin írányította „törökösök”.

Munkácsi „egy szomorú kor érthető tévedéseinek” nevezi Mátyás Flórián adatait. ^[480] S kevesen voltak, akik átérezték volna Toldy Ferenc 1868-ban elmondott szavait: „Ne ámítsuk magunkat: ezer éves európai birodalmunk nagy – a túlélteknél is nagyobb – veszélyek előestvéjén áll... Mely fontos e tekintetben a nemzetnek minden erejét arra fordítani, hogy hogy fentartsa és folyvást nevelje európai súlyát ... a fegyveres erőt ... mennyire szükséges teljes odaadással s a legelszántabb önfeláldozással megalkotni és minden eshetőségre készen tartani! De van még egy kötelességünk, innen magunk iránt s ez az írókat s legkülönösben bennünket illet, az akadémiát s ez: a nemzeti tudománynak és irodalomnak folyton buzgó és lankadatlan mívelése.”

„A nemzeti tudomány az, mely magát a nemzetet és hazáját tárgyalja.” S nemzeti tudományok nélkül „nincs indokolt nemzeti önérzet és honszerelem, ezek nélkül viszont nincs ösztön és erő önfenntartásunkra, s végre hiányzik ezek nélkül ismerete is azon feltételeknek, melyek nélkül ma sem államot szerencsésen kormányozni, sem a nemzet jólétét kellőleg kifejteni nem lehetséges.” ^[481]

Az ezeréves ünnepünk mámorában ugyanezt hajtogatja a költő Vajda János (1827–1897): „/a magyar/ az egyetlen művelt nyelv a világon, melynek még rokonát sem bírta mindeddig fölfödözni a tudományos kutatás, melynek katonai, művészeti, bölcseleti műszavai szebbek, tökéletesebbek, mint az összes európai népek által közösen használt, a rómaiból átlopkodott, korcs-kifejezések: hogy most mi szégyeneljük azt, amire jogosan büszkék lehetünk és mint az őrült, leszaggatjuk testünkről a rászabott szép ruhát és felöltjük a másoktól lopottat, ez oly megfoghatatlan, természetellenes valami, hogy ... okvetlen csak múlékony lehet, nem tarthat örökké, nem lehet állandó.” ^[482]

  Az ugor-török háborúnak nevezett villongás

taglalása már nem e fejezet témája, az azonban ide tartozik, hogy a magyarság nemzeti létének megtartásáért vívott harcában a legsúlyosabb vereséget akkor szenvedte el, amikor a múlt század végén, 1872-ben létrehozták Budapesten a világ első finnugor egyetemi tanszékét Budenz József vezetésével, ^[483] bár a tanszék hivatalos neve „altáji összehasonlító nyelvészet” volt. ^[484]

<<Előző Következő>>

---

^[423]