Dr. Aradi Éva
Szakák és indoszkíták
A szakák valójában az ázsiai szkíták [1] Ez utóbbi nevet Hérodotosz adta az iráni, perzsa és indiai forrásokban szaka (saka) néven ismert népekre. Egyik uralkodójukról: Szkülosz-ról nevezte el az ókor híres népét szkítáknak. Azt, hogy ez a nép saját magát hogyan nevezte, a kitűnő fiatal erdélyi kutató: Puskás Kolozsvári Frederic tanulmányában részletesen leírta és nagyon helyesen Skiluros-nak (az s.k.l-lel jelölt mássalhangzókból először „szikül”, majd „székely” népnév lett) tételezi fel a szakák eredeti nevét. [2] A 2009 májusában a budapesti Nemzeti Múzeumban megrendezett szkíta kiállításon láthattuk egy térképen a szakák birodalmát: Ázsiában hatalmas kiterjedésű országuk volt, a Kr.e. 8-ik–7-ik századtól: a mai Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tadzsikisztán, az Altáj hegység és Dél Szibéria területén, de még a mai Kazakisztán déli részét is uralták. A térkép aláírásán szák-oknak nevezték őket magyarul. Azonban maradjunk a szaka elnevezésnél..
Jelen kutatásom előtt a jüecsikkel, kusánokkal és heftalitákkal foglalkoztam, ezekről könyveim is megjelentek. A szakák kutatása sokkal összetettebb. Először is ezek még eredeti szkíta nép voltak, míg az előbbiek szkíta utódnépek. Nagyon sok törzsszövetséget alkottak és a címben jelzett egyik utódnépük: az indoszkíták is több dinasztiát hoztak létre. Bár a jüecsik is öt törzsből tevődtek össze, mikor Baktriát elfoglalták, de a Kuei-shuang, azaz a kusán törzsön kívül nem írnak róluk még a kínai források sem részletesen. Lehet, hogy a másik négy törzs története is olyan összetett volt, mint a kusánoké, de források nélkül lehetetlen bármit is állítani róluk. Ezért nincs igazuk azoknak a „hivatalos” magyar történészeknek, akik szerint a nomád népek és Belső Ázsia története egységesebb, egyszerűbb, mint a letelepedett népeké. A British Múzeum kutatói szerint semmivel sem egyszerűbb ezen népek kutatása, csak a források száma jóval kevesebb, ezért inkább nehezebb a tanulmányozásuk [3] .
Míg a kusán birodalomban két dinasztia uralkodott: az első a Kadzsula Kadfiszesz és utódai, az úgynevezett korai és nagy kusánok voltak, majd Vászudéva és utódai, a kései uralkodók a birodalom bukásáig jól követhetők. Ugyanez nem mondható el a szakákról, majd a dél felé vándorolt utódaikról, az indoszkítákról, akik Indiában, Gandhárában és Irán keleti részén négy nagy csoportra oszthatók és az egyes csoportokon belül több dinasztiára.
Érdemes megjegyezni, hogy a tudomány még a huszadik század első felében is a kusánokat is indoszkítáknak tartotta. [4] Ez részben igaz, hiszen a jüecsik és a kusánok szkíta utódnépek voltak és Indiában is uralkodtak. Azonban a szakák, tehát az indoszkíták elődei éppen a jüecsik nyugatra tartó népe elől menekültek dél felé az Isszik-Köl, az Ili folyó és Fergána vidékéről. Esetükben ismét egy sokféleképpen nevezett törzsszövetséggel találkozhatunk: a kínai források szerint a nép sse /kiejtése: ssek/, vagy szai, a perzsák és indusok szerint szaka (Indiában még ezen kívül saka, sákja néven is ismertek), a görög források pedig szakai, vagy szkíta néven említik őket. Az összes ázsiai szkíták közül ez egy bizonyos népesség is. [5] Tehát a „szaka” név összefoglalja az ázsiai szkítákat és egyben a kutatásunk tárgyát képező népet, akik eredeti helyükről dél felé menekülve Baktriában és Indiában játszottak fontos szerepet, bár nem hoztak létre olyan összefüggő világbirodalmat, mint a kusánok.
Grousset és más európai tudósok, de még az indiai nyelvészek szerint is a szakák és a jüecsik indo-iráni népek voltak és az ókori iráni nyelv keleti dialektusát beszélték. [6] A francia tudós nyelvi szempontból kettéosztja a belső-ázsiai nomád népeket: a hunokat és – helyesen – a hunok nyelvéből származó mongol, türk nyelveket beszélő népek alkotják az egyik csoportot, míg a szakák, jüecsik, pártusok, szászanidák és a szkíták többi utódnépe képezik a másikat: az iráni nyelvet beszélőkét. Az tény, hogy Indiától keletre, például Khotanban a későbbi századokban is az iráni nyelv egy bizonyos dialektusát használták, hiszen a magyar származású Stein Aurél a Dun-huangban talált iratokból fejtette meg a „khotani szaka” nyelvet, melynek alapján több, addig ismeretlen nyelvet lehetett azonosítani, például a szogdot. Azonban Grousset és több más tudós álláspontjával kapcsolatban szeretnénk megjegyezni azt a tényt, hogy a belső-ázsiai nomád népek nagyon hamar asszimilálódtak a meghódított, letelepedett országok lakóihoz mind kulturális, mind vallási és nyelvi szempontból. Ez a tény jól bizonyítható a kusánok történelmének vizsgálatánál. Érméiken először a görög feliratok és a baktriai nyelv jelenik meg, mely az iráninak keleti dialektusa; később, indiai hódításuk után pedig vagy a szanszkrit, vagy a prákrit nyelvet használták. Az érméken pedig a meghódított területek vallási szimbólumait, istenségeit ábrázolták. Tehát nem biztos, hogy akár a szakák, akár a kusánok eredeti nyelve iráni volt. Ebből a szempontból Harmatta Jánossal lehet egyetérteni, aki tanulmányában a jüecsik eredeti nyelvéről azt írta: „ismeretlen nyelv és ismeretlen írás”. [7] Ezt a megállapítást a szakákra is alkalmazhatjuk, hiszen eredeti hazájukban, az Isszik Köl vidékén nem maradt fenn semmilyen írásos emlék, érme, vagy kőfelirat. A kínai források pedig éppen a jüecsikkel történt harcok után írtak róluk, de nyelvükről nem tettek említést. Később pedig vagy a pártusokkal kerültek kapcsolatba, vagy Baktriában a görög fejedelemségekkel. S ott már alkalmazkodtak a letelepedett népek nyelveihez, elsősorban az iráni nyelvhez és az érméken nevükhöz illesztették a görög – esz, -osz, -usz végződést. Ezt mindig el kell hagynunk eredeti nevük kutatásánál.
Általánosságban még megjegyezzük, hogy a több népből álló ázsiai szkítákat, tehát a szakákat elsősorban az ókori történészek: Hérodotosz, Megaszthenész, Pliny, Ptolemaiosz, Arrian, majd Strabon említik műveikben, így meglehetősen sok adatunk van róluk. Hérodotosz szerint a szaka törzs akkor jött létre, mikor az égből három dolog esett le: a/ eke, b/ bárd és c/ ivócsésze. Természetesen ez mítosz, de jól jellemzi a népet: területet bárddal hódítottak, azt megművelték, majd a már általuk is ismert szőlőből készített bort ittak. [8] Hérodotosz, aki először írt róluk, néhol említést tesz arról, hogy a szkíta név a szakákat fedi: „A szakák, vagy szkíták nadrágot hordanak és fejükön magas, csúcsos süveget. Fegyverük az íj, nyíl és a tőr, emellett a harci bárd, azaz a szagarisz /sagaris/. [9] Ezek valójában az amyrgiai szkíták, de a perzsák szakának nevezik őket.” [10] A nagy görög történész által említett és a szakákra jellemző három dologból, – melyek az égből estek le – a legérdekesebb szerepe az ivócsészének volt. A nomád népeknél ezeknek nagy a jelentőségük nemcsak azért, mert sokszor sivár, sivatagos területeken mozogtak és a víz számukra életbevágó volt, de spirituális, szakrális szertartásoknál használt szimbolikus jelentést is tulajdonítottak az ivócsészének. Például fontos szerepe volt a vérszerződés megkötésénél. Hérodotosz még megemlíti, hogy a szakák a nőstény kutyát, a szukát szpaká-nak nevezték, s fontos állatuk volt; sokszor a halott mellé temették kedvenc kutyáját.
A perzsa történészek szerint a szaka férfiak magas, erős harcosok voltak, bátor, vakmerő emberek, kiváló lovasok. Az, hogy lehettek közöttük europid származású törzsek is, több régészeti lelet igazolja. Erre a tényre a kiváló kutató, Z. Tóth Csaba hívta föl figyelmemet és megnevezett jó néhány forrást. Ezekből idézek:
a/ „Az első belső-ázsiai rovásemlék Hszincsiangból,a Góbi-sivatag peremvidékéről került elő a Kr. előtti 2000. évben, a Hszia kínai dinasztia idejéből két úgynevezett kerekszúr sírból. A sírokban europid szőke hajú emberek feküdtek varrt nadrágban, tehénbőr saruval és nemezsapkával. A fatáblákon – még publikálatlan – írás a kínai szakemberek szerint „tielő, illetve hun” jellegű.” [11]
b/ „A férfiak, akárcsak az asszonyok varkocsot (copfot) viseltek. Az asszonyok a hajfonatukat a tarkón fonták össze és 10-12 cm magas nyírfakéreg „kupakkal” (hengeres forma) erősítették meg, amelyet belül vékony, kívül vastag selyemszövettel vontak be. A hajhoz ezt a szerkezetet két-három fejes csont kontytűvel erősítették oda. Néha a kupak aljához hajfonatot erősítettek. A tepszei ábrázolásokon (7 fatábla) jól tanulmányozható a Tastyk emberek viselete. Az övükön övlemezek és csatok voltak. Voltak még a sírokban toilett-dobozok, tükrök, etc. Az ábrázolások és maradványok is egyértelműen europid embereket mutatnak, akik fehér bőrűek és vörhenyes (szőke) hajúak. A tibeti források egyértelműen azt mondják, hogy a Kinc’a-ban lakók (kirgizek) rőt hajúak, kékszeműek, azaz visszataszítóak és csúnyák, mert nem olyanok, mint a mongolok és a tibetiek! A kínai források pedig azt mondják, hogy a jenyiszeji kirgizek, azaz a hákászok a türkökkel és a hunokkal (ge-gun, gjan-guny) keveredett din-linektől erednek.” [12]
c/ A Pennsylvaniai Egyetem, USA, kínai származású történésze: Taishan Yu a következőket jegyzi meg tanulmányában: „Az aszi, a gasziani, a tokhari és a szakarauli népek minden valószínüség szerint a Rong (Yun Rong) nemzetségből származtak. Területük a Sárga folyó nyugati részétől az Altáj hegységig terjedt. A nyugati Rong nemzetség kiszorította a szai törzseket (szakákat), ezek nyugatra vándoroltak (első vándorlásuk). Akik maradtak, azok prosperáltak, ezek lettek a vuszunok ősei. A nyugatra vándoroltakból pedig a szakákon kívül a Ta Jüecsik származtak. A nyelvük indoiráni volt és embertani szempontból europidok. Ezt régészeti ásatások bizonyították Qinci és Yangí területén.” [13]
I. Dáriusz perzsa uralkodó (Kr.e. 600-ban/) Nasq-i-Rusztam-i kőfeliratán a következő három szaka nép szerepel:
1/ A Tigraxauda Szakák, azaz a hegyes süveget viselők, akikről Hérodotosz is írt /7.64/, ezek a Káspi tó és a Jaxartesz – ma Szír-darja – folyó között éltek.
2/ A Haumavarga Szakák, akik a bódító hómát itták. Ezt az italt több indiai szerző ókori drognak tartja, melyet egy belső-ázsiai, feltehetően Altáj-hegyi gombából főztek, mások viszont szőlőbornak hiszik. Az biztos, hogy az árják is ismerték, szanszkrít nyelven szóma, kedvelt italuk volt. A hómát ivó szakák Irán délkeleti részén, Drangiánában foglaltak el elsőként területeket és alapították meg Szisztánt, más néven Szakasztánt, az első jelentős, Indiához közeli országrészt, mely a modern, pakisztáni Szeisztán. A Haumavarga Szakák egy részét Hérodotosz a masszagétákkal azonosítja. Szerinte a Kr.e. 5-ik században ők uralták a közép-ázsiai szteppék déli részét.
3/ A Paradraja Szakák, ennek jelentése: „tengeren túliak”. Ők kerültek előbb az orosz szteppékre, a Fekete tenger mellékére, majd Kelet- és Közép-Európába, valamint Mezopotámia északi részére. Hérodotosz szerint ők voltak a szarmaták. Az alánok is szaka eredetű nép, akik Európába eljutottak és a gótokkal (Franciaországban, Spanyolországban), valamint a dániai jutokkal kerültek kapcsolatba. A szkíták – szakák hatása egész Eurázsiára kiterjedt.
Térjünk azonban vissza a Kr.e. első-második században az Isszik Köl vidékéről elindult, délre, dél-nyugatra tartó szakák különböző csoportjaihoz, hiszen belőlük lettek az indoszkíták és a mai indiai tartományt: Gudzsarátot egészen a Kr.u. 4-ik századig uraló Nyugati Ksátrapák. [14] A szakák már a Kr. előtti 2-ik században dél felé vonultak és megjelentek Irán északi részén, az akkori pártus birodalomban. Korai történelmüket ismét a kínai forrásokból ismerhetjük, melyek szerint a hsziungnuk Kr.e. 174-ben legyőzték a jüecsiket, akik nyugat felé vonultak, elfoglalták a szaik (kínai megnevezésük) Ili völgy-beli területét, mire azok kénytelenek voltak délre vándorolni. A szaik ekkor szétváltak és különböző királyságokba szóródtak (Han-shu 96A. 10b).
Egyes csoportjaik Pártiába menekültek, ott harcoltak a pártusokkal, ám azok legyőzték őket. A szakák ekkor a pártusok alattvalói lettek, később azonban szövetségeseik. Közel egy évszázadig együtt éltek, ezért ezek a csoportok nem tisztán szakák, hanem pártus-szaka keverékek. Ezt később az érméiken előforduló nevek is bizonyítják. Keveredett a két belső-ázsiai, valójában rokon nép; a szakák sok pártus szokást átvettek, mind a közigazgatás szervezését, mind azok megnevezését. Később, mikor kelet felé igyekeztek Pártiából, érméiken a baktriai görög hatás is felfedezhető, hiszen a gréko-baktriai fejedelemségek érméit másolta majdnem mindegyik Belső Ázsiából érkezett nomád nép.
Tehát ez az első csoport nem egyenesen északról jött a Hindu Kush hágóin át, hanem nyugatról. Később azonban, a Kr. utáni első században a további szaka hódítók a Hindu Kush hágóin átkelve érkeztek előbb Baktria, majd Gandhára és Kasmír területére, s innen Észak-, majd Nyugat-Indiába.
Mivel azonban az első csoport fejedelmeik és kormányzóik megnevezésére a perzsa mahaksátrapa (király), vagy ksátrapa (kormányzó) szót használta, a később érkezettek is átvették mind a megnevezést, mind az adminisztráció perzsa-pártus rendszerét. A hadsereg tábornokait strategosznak hívták, ez görög szó. A fejedelmek és kormányzók neve után nevezte el a tudomány a már fent említett, s a mai Gudzsarátot hódító indoszkíta fejedelmeket „Nyugati Ksátrapáknak”. Birodalmuk egyes kiemelkedő fejedelem uralkodása alatt magába foglalta a mai Rádzsasztán déli és a mai Madhya Pradésh nyugati részét is, fővárosuk az ősi Uddzsén (Ujjain – az indoszkíta érmék szerint: Oozene) lett. Tehát ez a csoport és számos dinasztiájuk már szaka nép volt, nem pártus-szaka.
Első csoportjuk, mint már említettük, megalapította a nyugati fejedelemséget: Szakasztánt, vagy Szisztánt még a Kr.e. 2-ik század végén. Ez a pártus II. Phrátesz és II. Artabánesz uralkodása idején történt. Néhány évtizeddel később Baktriát és Gandhárát is elfoglalták; Taxilát tették meg központjuknak, a történetírás taxilai szakáknak nevezi őket. Ezen a területen a gréko-baktriai görög fejedelmek egy részét győzték le. A többi gréko-baktriai fejedelmet és egyben a szakákat és indo-pártusokat is majd a nemsokára megjelenő jüecsik (kusánok) győzik le. Az első – érmékkel, kőfelirattal is datálható – taxilai szaka uralkodó Mauesz, vagy Moa (Cunningham 1890. pp.103-4) görög betűkkel írt neve. Saját nevén Moga, a kínai források Mao-nak írják, míg az indiaiak Moaszá-nak. [15] A taxilai kőfeliraton kharosthi írással szerepel Moga néven, s a „királyok királya” a címe (maharádzsa di rádzsa). Taxilai rézérméi görög, vagy pártus mintára készültek; az érmék hátoldalán sokszor görög istenségek: például Zeusz, Niké, vagy Poszeidon szerepelnek. Mauesz és utódai származása nem tisztázott. Több kutató, mint például az angol V.A. Smith, Rapson és Elizabeth Errington, valamint az indiai J. N. Banerjee azon a véleményen vannak, hogy inkább pártusok, vagy legalábbis pártus-szaka keverékek. [16] Cunningham Mauesz érméit elsősorban a Pandzsábban találta meg tömegével, de a Kabul völgyében is előkerültek. Cunningham szerint a rézérméknek húszféle típusa fordult elő, de ezüst érméket is felleltek 80 mérföldre a pakisztáni Ravalpinditől. [17] Mauesz (kb. Kr.e. 75-60) elsőként Taxilát foglalta el, de később a Pandzsábot is; ott Hazara tartományban és Peshavár közelében is többszáz érméje került elő. Senior 2000-ben publikált (Senior, Vol.1. pp.29-30) további leleteket a Szvat medencéből és Kasmírból. 107 érmét Szirkapban ástak ki. Ezek a lelőhelyek igazolják a Han-shu írását, mely szerint az északi szakák központi helye Kasmír volt.
Miután Mauesz legyőzött több gréko-baktriai fejedelmet, elvette pénzverdéiket és a legyőzött görögök érméit másolta. Az angol kutatók szerint ennek gyakorlati okai voltak; a lakosok bizalmatlanok lettek volna, ha új érmékkel találkoznak, így a pénz vásárlóértéke csökkent volna. Az érmék ábrázolásának folytonossága – még ha új király nevével is – erősítette az uralkodó pozícióját. [18] De Mauesz-Moga újításokat is bevezetett az érméken: az első oldalon megjelent a „király lovon” ábrázolás, amely minta lett utódai számára is. A király kezében íjat és nyilat tart és fején koronához hasonló fejdísz látható, hátul két-három vállig érő szalaggal, ez a belső-ázsaiai lovas-nomád népeknél a „királyi diadém” jele. Ezt a diadémot láthatjuk majdnem minden szaka, sőt kusán érmén is. A taxilai szaka fejedelmek szimbóluma, azaz tamgája is megjelent Mauesznél, ez rá és utódaira jellemzően egy fordított „fésű” (a kusánoknál a háromágú „fésű” szárai felfelé állnak, a szakáknál lefelé). A már említett taxilai feliraton, – mely egy rézlemezen maradt fent – a király neve és címe mellett a 78-as évszám szerepel, eddig nem tisztázott éra szerint, de egyes kutatók feltételezik, hogy az éra kezdetét az egyik nagy pártus király: I. Mithradatesz uralkodásának kezdetéhez (kb. Kr.e. 150) lehet kapcsolni, s akkor a felirat Kr.e. 72-ben datálódott. [19]
A következő uralkodó Vononesz (Vonones, kb. Kr.e. 60-50). Érméin nem egyedül szerepel, hanem vagy testvérével: Szpalahoresszel (Spalahores), vagy unokaöccsével: Szpaladagamesszel (Spaladagames) más érmék szerint Szpalarizesszel (Spalarises). Az biztos, hogy a Mauesz-Moga családhoz tartoztak, s az északi szakák kisebb jelentőségű ágát alkották, valószínűleg ők uralták az Indus torkolata feletti részt, azaz Szakasztánt, míg Mauesz a már említett nagyobb területet, Taxilával, mint központtal. Vononesz neve V. A. Smith szerint teljesen pártus eredetű, görög végződéssel. Ő is felvette a „királyok királya” címet, ez is perzsa-pártus örökség. Az, hogy érméin két-két király látható, azt jelentette, hogy öccsével, majd unokaöccsével társuralkodók voltak. Vononesz – uralkodása végén – Mauesz fiával: I. Azesszel (I.Azes) látható érméin. I. Azesz (kb. Kr.e. 46-1/) az egyik legjelentősebb indoszkíta uralkodó. [20] Trónra lépésének feltételezett időpontja majdnem egybeesik a híres indiai, máig használt időszámítás kezdetével, Kr. előtt 58-cal. Ez a Krita-Málava-Vikrama- éra, amit az indiaiak „vikrama” érának neveznek. Többen azt vallják, hogy ez az időpont I. Azesz trónralépésének a kezdete. Azonban más tudósok szerint csak a vikrama érához közeli, azaz Kr.e. 46. [21] Mindenesetre I. Azesz új érát hozott létre, ez gyakori jelenség volt az ázsiai uralkodóknál; Kínában éppúgy, mint Indiában és Iránban. Érméin, az első oldalon, a király tevén ül, ez új ábrázolás. Az érme hátoldalán bika látható. I. Azesz is a „királyok királyának” nevezte magát és érméi nála is görög mintára készültek. Az ő uralkodása alatt szűnt meg az utolsó önálló gréko-indiai fejedelemség a Pandzsábban. Érméin a görög és a kharosthi írás szerepel. Mivel új időszámítást hozott létre, az ő uralkodásának kezdetétől – Kr.e. 46 – lehet kiszámítani a többi uralkodó trónra lépését; sokszor még a kusánok, például a nagy Kadzsula Kadfiszesz is ezt használta. [22]
I. Azesz utódával: Azilizesszel (Azilises) látható kései érméin. Nyilván ők is társuralkodók voltak. Azilizeszről nem sokat tudunk, csak uralkodásának idejét: Kr.e. 1-től Kr.u. 16-ig. Ő utána II. Azesz következett (kb. Kr. u. 16-30); érméin úgy ábrázolják, hogy a király lovon ül és az érme hátoldalán vagy oroszlán, vagy bika látható. Az írás nála is kharosthi. Vannak a királynak posztumusz érméi is, ezek a Kr. utáni első századból egy másik indoszkíta királytól származnak, az ő neve: Kharahosztesz (Kharahostes), jelentése: fekete király. Ő jelentéktelenebb, mint elődei, azok mellékágát alkotta másik két fejedelemmel, ezért másolták a már ismertebb uralkodó érméit, hogy így fogadtassák el magukat. A másik két fejedelem neve: Zeoniszesz (Zeionises, kb. Kr.e. 10- Kr.u.10), és Hadzsatraja (Hajatraia), róla még uralkodása idejét sem tudjuk. Érdekes, hogy Kharahosztesz neve Kharaoszta változatban egy későbbi trónörökös neve.
A taxilai szakák uralmának az indopártusok vetettek véget a Kr. utáni első század első negyedében. Érméikből annyi derül ki, hogy Aszparavarman strategosz, tehát tábornok, aki előzőleg II. Azesz alatt szolgált, egy későbbi érmén már az indopártus Gondofarosz (ez görögösített neve, az eredeti pártus név: Gundafar volt). mellett szerepel, tehát az új király tábornoka lett. Gondofarosz elfoglalta Taxilát, Kabult és az Indus völgyét, az Indus deltával együtt. A szakák az ő alattvalói lettek, de néhány évtized után Kadzsula Kadfiszesz és kusán hadserege megsemmisítette az indopártusok hatalmát. Azonban Kr.u. 46-ig uralkodott, ezt az úgynevezett Szent Tamás-legenda is bizonyítja. A legenda szerint Tamás, a kételkedő kapta feladatul a pártus és részben az indiai területek térítését, mikor az apostolok felosztották maguk között az ókori világ ismert területeit. Tamást Gondofarosz befogadta, mivel palotája építéséhez tanult ácsra volt szüksége, s Tamás ács volt. Az uralkodó öccse megbetegedett, Tamás meggyógyította őt, mire az keresztény lett, és néhányan követték példáját. Tamás ezután India nyugati partvidékén folytatta térítő útját, többeket megtérített, de az ország keleti részén, a mai Madrasz területén vértanúhalált szenvedett. Bizonyára legenda ez a történet, de az biztos, hogy India dél-nyugati tartománya, a majdnem teljesen katolikus Kerala hívei Szent Tamástól eredeztetik hitüket, s ezt még a Magyarországra érkezett verbita szerzetesek is vallják, például Benvin Sebastian Madassery atya, aki Keralából érkezett, mert most Magyarország missziós terület. Ő az Új Ember katolikus hetilap 2009. november 29-i számában nyilatkozta: „a kereszténység története Indiában ősidőkre nyúlik vissza, Szent Tamás apostol a hagyomány szerint Kr.u. 52-ben érkezett Dél-Indiába, a mai Kerala állam területére. Hét közösséget alapított. Magam is a szír-malabár rítust követő, úgynevezett Tamás keresztények közé tartozom.” [23] Tamás előtte az Indus delta közelében, az indopártus birodalomban tartózkodott néhány évig, tehát Gondofarosz uralma Kr.u. 46-ig tarthatott, s ekkor már az indoszkítákkal szövetségben. Önállósodott a pártus birodalomtól.
Gondoafarosszal (Gundafar) kapcsolatban vannak olyan elképzelések, hogy ő volt még uralkodása előtt, tehát királyi hercegként az egyik bölcs Jézus születésekor, azaz „Gáspár”. [24] A Gáspár név örmény nyelven „Gatsapár”-nak hangzik, és ebből alakult ki a görögöknél már Gaszparusznak említett szó. [25] Gondafarosz egyébként Kr.20-tól 46-ig uralkodott. A pártusok köztudottan jó csillagászok voltak.
A szakák második nagy csoportja a taxilaiak után érkezett, de még a kusánok indiai hódítása előtt. Indiában nem uralkodott az első nagy kusán király: Kadzsula Kadfiszesz, csak utódai. Ez a második szaka csoport elfoglalta Mathurát és környékét. Mathura az árják szent városa, ősi zarándokhely, de igen vonzotta a belső ázsiai hódítókat is. A szakáknak ez a csoportja már nem nyugatról, hanem északról érkezett, menekülve a jüecsik (kusánok) elől, azonban egy részük nyugatról is: Rádzsputánán (Rádzsasztán ókori neve) átjött. [26] A történetírás mathurai szakáknak nevezi ezt a csoportot. Szerencsére fennmaradt egy híres szobor, melyet a British Múzeumban őriznek: „a mathurai oroszlános oszlop”, a Kr. utáni első század első feléből; vörös homokkőből, háttérben egy Buddha ábrázolással. Az oszloptöredékre kharosthi írással igen sok, különböző időben készült feliratot véstek, ezek sok információval bírnak. Az oszlop egy sztupához tartozott, s a fennmaradt részen az építtető neve is szerepel: a mathurai indoszkíta mahaksátrapa: Radzsula, – más forrás szerint: Radzsuvula (Rajula – Rajuvula) felesége: Nadasi Kasza (Nadashi Kasa) ajándéka az épület és a kőoszlop. Érdekes, hogy kutatásaim során harmadszor találkozom az Indiát is hódító belső-ázsiai népek valamelyik uralkodójának nevében a Gyula szavunk változatával. A fehér hun Mihiragula [27] , a kusán nagykirály: Kadzsula Kadfiszesz [28] és az indoszkíta Radzsula nevében ott van a harcos fejedelem hadvezér címe.
A mathurai oroszlános oszlop további feliratokat rejt: „Szodásza ( Sodasa) ksátrapa, aki Radzsula mahaksátrapa fia”, majd később: „Szodásza a föld ura: mahaksátrapa”. A különböző feliratokból kitűnik, hogy azok nem egy időben készültek. Szodásza apja, Radzsula halála után lett mahaksátrapa. A ksátrapa cím a hercegé volt, aki általában apja halála után lett király, azaz mahaksátrapa. Egy negyedik feliratból megtudjuk, hogy Nadasi Kasza „Ajasi Komuszá (Ayasi Komusa/) lánya és a trónörökös Kharaoszta (Kharaosta) anyja”. Mivel az előbbiekből kiderült, hogy Radzsula után fia: Szodásza lett a fejedelem, feltételezhető, hogy a trónörökös Kharaoszta még Radzsula uralkodása alatt meghalt. [29]
Ami Radzsula és Szodásza uralkodásának idejét illeti, megoszlanak a tudósok véleményei: Radzsula érméi a gréko-indus királyok: I. Sztrato és II. Sztrato érméinek pontos másolatai. Ebből arra lehet következtetni, hogy Radzsula legyőzte a két utolsó gréko-ind királyt. Akkor szokták másolni az uralkodók érméit a győztesek, mikor azok vazallusaik lettek; a másolatok praktikus okokból, a jogfolytonosság miatt készültek. Mivel a görög fejedelmek uralkodásának évszámát tudjuk, feltehető, hogy Radzsula kb. Kr. u. 10-től uralkodott, majd Kr.u. 25-től fia: Szodásza. Az indoszkíta királyok uralkodásának évszámait éppen olyan nehéz megállapítani, mint a kusánokét. A térségben ugyanis több „éra” szerepel az érméken. Mivel a Nyugat Indiában később uralkodó Nyugati Ksátrapák létrehoztak egy új időszámítást, a híres sakábdot (szanszkrit szó, jelentése: „szakák szerinti”): Kr.u. 78-ban, az ő uralkodásuk évszámait könnyebb kiszámítani, mert érméiken és kőfelirataikon az egyes királyok uralkodásának évszáma szerepel, s ehhez hozzá kell adnunk a Kr. utáni 78-at. Ezt az évszámot akkor vezették be, mikor birodalmukat kelet felé is kiterjesztették és elfoglalták az ősi Uddzsént (Ujjain), ez lett fővárosuk. Indiában a „sakábd” a mai napig az egyik hivatalos időszámítás. A mathurai szakák azonban a sakábd előtt, időszámításunk első évtizedeiben uralkodtak.Az érmékből megtudható, hogy a nagy uralkodó: Radzsula előtt két ksátrapa: Hagamasa és Hagana társuralkodóként szerepelt, kb. a Kr. utáni első években. A Szodásza utáni mathurai ksátrapákat név szerint nem ismerjük, ők már csak kormányzók lehettek a kusán hódítás után, elismerve azok fennhatóságát.
Kaniska uralkodásának harmadik évében, tehát kb. Kr.u. 120-ban, („Kaniska éra”) a szarnáthi kőfelirat említi Kharapallána mahaksátrapát és fiát: Vanaszpara ksátrapát, mint a buddhista szentély donorjait. Tehát valószínűleg az indoszkíták ekkor már nem vazallusai, hanem szövetségesei lettek a nagy kusánoknak. Erről már beszámoltam a Mátban (Mathura közelében) talált lefejezett, nagy királyszobrok említése alkalmából, a kusánokról írt könyvemben, [30] amikor a negyedik szobor – felirata szerint – Kasztanát (Chastanát), vagy más olvasatban Prasztanát, a dinasztia alapító nyugati mahaksátrapát ábrázolta. Egyrészt a kusánok nem emeltek volna szobrot neki, ha ellenség, vagy vazallus, másrészt a kusánok soha nem támadták meg a Nyugati Ksátrapák által uralt területeket, azaz a mai Gudzsarát tartományt és Madhya Pradésh nyugati részét. Még az is feltételezhető, bár erre nincs bizonyíték, hogy amikor néhány év hiányzik a kusán uralkodók folytonosságánál, lehetséges, hogy indoszkíta fejedelem töltötte be ezt a hiányt. De a mathurai független indoszkíta uralomnak mindenképpen a kusán hódítás vetett véget, hiszen a kusánok is Mathurát tették meg egyik fővárosuknak.
A mathurai oroszlános oszlop említi a két csuksa uralkodót is: a mahaksátrapa Liaka Kusulakát és fiát: a ksátrapa Patikát. A csuksa (szintén belső-ázsiai) törzzsel még Baktriában került kapcsolatba Mauesz és jó viszonyban volt vezetőivel. Ezek neve már a taxilai réz lemezen is szerepelt, mint akik elfogadták Maueszt királyuknak. A mathurai oroszlános oszlop szerint később önállósodtak, hiszen Radzsula idején már nem taxilai, hanem mathurai uralkodók lettek. [31]
A mathurai oroszlános oszlopon még egy érdekes felirat található. A buddhista vallással kapcsolatban több megjegyzést véstek be, hiszen az oszlop egy buddhista szentély előtt állt, amely ma már csak töredékekben látható, de szerencsére az oszlop sértetlenül megmaradt. Tehát a buddhista vallásra utaló szövegben van egy megnevezés: „Bhagavat Buddha Shakyamuni”, kharosthi írással. Ez azt jelenti: „Buddha Isten, a szkíták bölcse.” Sziddhartha herceg, azaz a Megvilágosodott anyai ágon valóban szkíta volt. [32]
Az indoszkíták harmadik csoportja megelőzte a Nyugati Ksátrapákat. Nem sok uralkodóikról tudunk az eddig feltárt leletek alapján, de ezek közül kétségkívül Nahapána, az egyik legjelentősebb, nagy területszerző indoszkíta király volt. Neve ismét pártus, mint Vononeszé, jelentése: „a nép jótevője” perzsa nyelven. Uralkodásának időpontja sokáig vitatott volt, a leletek és források egybevetése szerint a kb. Kr.u. 118-125 látszik elfogadhatónak. Elődje, - feltehetően apja – Bhumaka volt. Ezt a feltevést nagymennyiségű érméi bizonyítják; az érmék típusa, anyaga és a feliratok tanúsítják, hogy mindketten ugyanabból a dinasztiából származtak. A dinasztia neve: Ksaharáta, ez viszont kifejezetten szaka eredetű szó, Rajcsaudari (Raychaudari) indiai professzor szerint ez az ismert altáji szaka törzs nevéből: a Karatái-ból származik. [33] A szó eleje majdnem sz összes régi belső-ázsiai – és részben az új, pl. a rádzsasztáni – nyelven feketét jelent. A Ksaharáta-dinasztia északról érkezett és fokozatosan elfoglalta India észak-nyugati, majd nyugati területeit. Bhumaka érméit tömegével találták meg Gudzsarátban és Malvában, a mai Rádzsasztán déli részén. Tehát Nahapána elődje már meghódította azt a területet, amely majd évszázadokig a Nyugati Ksátrapák országa lesz. Dinasztiájának viszonylag rövid uralkodása átmenetet képez az északi és a nyugati mahaksátrapák között. Bár a dinasztia egyértelműen szaka eredetű volt, Nahapána neve iráni-pártus, mint fentebb említettük: a „nép jótevője”. Ilyen jól hangzó neveket az ókorban gyakran használtak, például a kusán uralkodók érméin a „Nagy Megváltó” (Soter Megas) megnevezés sokszor szerepel. Nahapána érméin nem a sátrapa, vagy mahaksátrapa cím szerepel, hanem a „rádzsan” (király) indiai megnevezés. Rövid uralkodása alatt azért volt sikeres, mert felvette az elfoglalt területek szokásait. Például hadvezére és egyben veje a hindu Usavadáta volt. Vele együtt sok sikeres harcot vívott a Szátaváhanák, egy dél-indiai dinasztia ellen, elfoglalta a nyugati partvidék Gudzsaráttól délre eső részét, egészen Punáig. Az indoszkíták birodalma Nahapána idejében volt a legnagyobb Indiában: egészen a rádzsasztáni Adzsmertől (Ajmer) északon, a Puna-Nasik vonalig délen; s keleten a mai Madhya Pradésh nyugati részét is uralták, még a híres Szancsi-i sztupának a belső-ázsiai művészetet tükröző íves kapuján is található kőfelirat Nahapánáról. Fővárosa feltehetően északon volt. Erről egy írástudó görög hajós: „az Eritreai Tenger Periplusza” számolt be naplójában. Ő Nahapána uralkodása idején járt Indiában és azt írja, hogy a fővárost Minnágará-nak nevezték. Nágara szanszkrít nyelven várost jelent, de a szó elején lévő „min” szótagot még nem sikerült azonosítani. Periplusz beszámol arról, hogy a nyugati tengerparton épült Barigaza kikötőből gyapotottal és pamut kelmével megrakott hajók indultak nyugatra. Periplusz írja: „Barigazánál kezdődik a belföld felé Szkítia, melyet Abíriá-nak is neveznek, de a partvidéket Szúrasztrené-nek.” [34] (Ez a mai Szaurástra, Gudzsarátban). Az „Abíria” szó azért érdekes, mert a Puránák, az ősi szanszkrit történelem-könyvek az abírokat az Indiától keletre élt, de később a fehér hunokkal egyesült var-hunokkal, azaz avarokkal azonosítják. S egy abír törzs ma is él a Himalája lábánál, egy másik abhír, vagy ahír néven pedig éppen a Nyugati Ksátrapák egykori területén: Gudzsarátban.
Nahapánával kapcsolatban még meg kell említenünk, hogy bőkezű volt mind a hindu bráhmanokkal, mind a saját szaka papjaival. Látszólag a hindu vallást követte, de udvarában éltek a „Brakhmanoi Magoi”-k, a „Magar Brahmanok”, azaz a szkíta vallás papjai. [35] A Kurma Purána említi, hogy a szkíták magukkal hozták táltos papjaikat Közép-Ázsiából, akiket „Magá”-nak neveztek. [36] Hérodotosz (I.18.) a következőket írja: „A Magák a médek hat törzsének egyike, a médek saját neve mada. Mivel a szakák kapcsolatban álltak a médekkel, Indiába is elhozták méd papjaikat.” [37] Más szerzők is írnak a méd-szaka kapcsolatról. Guive Mifrendereski: „A Szaka nomenklatúra” című tanulmányában a méd papokat a mah-ghar nemzetségből származtatja. [38] A mah óperzsa nyelven a Hold neve, a ghar pedig iráni-szanszkrit szó, jelentése: „ház, nemzetség”. Tehát a szakák méd származású papjai a Hold nemzetség-ből vezették le származásukat. Érdekes egybeesés a kusánokkal, akik a Hold fiainak tartották magukat, akárcsak a heftaliták.
Nahapána utódai nem tudták megőrizni elődjük nagy birodalmát, a Szátaváhanák visszafoglalták azt a területet, melyet tőlük vett el az indoszkíta király. Ezek a Gudzsaráttól délre eső területek voltak. Így valójában az a terület maradt az indoszkíták uralma alatt, amelyet az Indiában a legtovább uralkodó szakák: a Nyugati Ksátrapák birtokoltak: a mai Gudzsarát tartomány, Rádzsasztán déli része és Madhya Pradésh nyugati fele, Uddzsénnel, mint fővárosukkal.
A Nyugati Ksátrapák, vagy más néven Kasztana (Chastana, vagy Prastana) dinasztiája, a kusánokkal, mint szövetségesekkel Kr.u.130-tól Kr.u. 398-ig uralkodtak az említett területeken. Az ő uralkodási éveiket könnyebb kiszámítani, mivel a Kr. utáni 78-ban az indoszkíták által bevezetett „sakábd” érához kell hozzáadni az érméiken, kőfelirataikon szereplő évszámot. Kasztana, a nagy kusán király: Kaniska kortársa volt, nyilván szövetségese, ezt bizonyítja a Mát-ban talált negyedik király-szobor.
Mégsem ő volt a leghíresebb király ebből a dinasztiából, hanem unokája: Rudradáman, akivel először együtt uralkodott, majd Kasztana halála után ő lett az egyeduralkodó, azaz mahaksátrapa Apja, Kasztana fia: Dzsajadáman (Jayadaman) valószínűleg meghalt még Kasztana életében, így a trónörökös Rudradáman lett. [39] Róla az indiai források is csak jót írnak: kiváló harcos, mérnök-építtető, csatornákat, hidakat, gátat hozatott létre, emellett költő és zenész, filozófiában is járatos, s mindenek előtt: a nép jótevője. Rudradámanról több kőfelirat is szól. Ezek közül a legfontosabb, az úgynevezett dzsunagádhi sziklafelirat, melyet körülbelül Kr.u. 150-ben egy általa építtetett gát alapkövébe véstek. Ez az első leghosszabb, kőbe vésett szanszkrit nyelvű szöveg Indiában. Rudradámant ezért is méltatják mai napig az indiai tudósok, a bráhmanok is. [40] Rudradáman háborúkkal ismét megnövelte a nyugati szaka birodalmat. Ez kiterjedt Malvára (Rádzsasztán), az egész Gudzsarátra és északon a Pandzsáb keleti részét, az Indus völgyét, majd keleten a Vindhia hegységet is elfoglalta. A dzsunagadhi sziklába vésett felirat azon kívül, hogy méltatja a király fentemlített kiválóságát, arról szól, hogy a gudzsaráti Szudarsan tó gátja, amit még a nagy Asoka építtetett, az idők folyamán széttört, s ezt Rudradáman kijavíttatta a saját költségén. Elég demokratikusan vezette birodalmát, mert egy miniszterekből álló testület döntött úgy, hogy állami pénzen nem költhet a gátra, ekkor hozatta rendbe azt a saját – nyilván elég nagy – vagyonából. Ezzel a tettével kivívta országa minden kasztjának elismerését, állítja a kőfelirat: „minden hindu védelmezőjének tartja a királyt.” Bizonyára Rudradáman megrendelésére készült a dicsőítő felirat, amint ez az ókorban minden országban szokásos volt, de forrás értékű szövege és a Kr.u. 150-beli szanszkrit nyelvről való tanúsága miatt egyedülálló. [41]
Rudradáman fia és utóda: (Damajadasri). Érméiken rendszerint két uralkodó látszik: a mahaksátrapa (ekkor Dámadzsadasrí Rudradáman) és fia, a ksátrapa, valójában herceg. Kettős hatalom lehetett, nyilván a trónviszály elkerülése miatt. Mikor az apa meghalt, a ksátrapa előlépett uralkodóvá, azaz mahaksátrapává. Azonban Dámadzsadasrí fia és öccse között kitört a trónviszály a Kr.u. második század utolsó negyedében, ez háborúhoz vezetett, legyengítve a dinasztiát. A harmadik század első negyedében ismét egy tehetséges mahaksátrapa került trónra: Isvaradatta, ekkor békés időszak következett. A század második felében ismét trónviszály tört ki, ezt kihasználták a rádzsasztáni málavák (Malva szintén szkíta eredetű lakosai) és elszakították az északi területeket. Még két ismertebb uralkodó: a Kr.u. 289-től trónralépett Bhartidáman és fia: Visvaszéna próbálták megtartani a már csak Gudzsarátot tartalmazó országot, de Kr.u. 348-tól ők is, mint a kusánok a nyugatról betörő szászanidákkal kellett, hogy harcoljanak és egymás után vesztették el területeiket. Végül Kr.u. 398-ban II. Csandragupta indus király legyőzte III.Rudraszénát és vazallusává tette. Így ért véget az indoszkíták kb. Kr.e. 80-tól Kr.u. 398-ig tartó, a mai Afganisztán, Pakisztán és India különböző részein létezett országa, melyek inkább egymástól távol eső tartományok voltak, ezért sem alkottak egységes birodalmat. [42]
A mai indiai történészek többsége pozitívan értékeli az indoszkítákat. A gréko-indusokkal, indo-pártusokkal és kusánokkal együtt új kultúrákat ismertettek meg az árja lakossággal, így kibővítették azok látókörét és lazítottak a szigorú ind hagyományok követésén. Hozzájárultak az elsősorban a nyugat felé irányuló tengeri kereskedelem kibővítéséhez, ezáltal az ország gazdasági fejlődéséhez. Több nagy kikötő létesült a nyugati partvidéken. De a Mathurán átvezető és Baktriába tartó kereskedelmi utat is jó ideig az indoszkíták felügyelték. A kereskedelem fellendítette a kézműipart és a mezőgazdaságot, ekkor alakultak a különböző céhek. Megállapítható, hogy az aranykornak nevezett Gupta éra gazdaságát az indoszkíták és a kusánok uralkodása alapozta meg Indiában. [43]
A szkítákat (szakákat) több mai nép tartja ősének. Az indiai Mulchand Chauhan (a név kiejtése: Mulcsand Csohán) történész professzor szerint a mai Pakisztán és Észak-, Észak-Nyugat India Ázsia „legszkítább területe”. [44] Így a rádzsputok, a pandzsábi dzsátok, a gudzsarátiak, a thakurok (indiai nemesek - a tokhárok utódai), az abírok, vagy ahírok (az avarok utódnépe), a dahiják (a dahák utódnépe), a madrák (a médek utódnépe) a magadhaiak és a magarok (méd mágusok), ezen kívül néhány Gudzsarátban ma is élő nép, vagy törzs mind vagy egyenesen a szkítáktól, vagy a kusán-kidarita-heftalita szkíta utódnépektől származnak; Chauhan ezt történelmi és antropológiai tényekkel bizonyítja. [45] Chauhan maga is rádzsput. Szerinte az is bizonyítja az utódnépek szkíta-kusán-heftalita származását, hogy az időszámítás előtt ezekről a népekről nem írtak az ősi védikus könyvek, tehát ezek ősei később érkezhettek Indiába és az indiai árjáktól idegenek voltak. Több angol régészre, történészre hivatkozik, így Todra és Cunninghamra, akik ugyanezt a nézetet képviselték, kiegészítve azzal, hogy ezek a népek Nap-vallásúak. [46] Ezt a vallást és a Földanya tiszteletet még ma is tartják. Bár ősi templomaikat, például a rádzsasztáni Csittorban Síva templommá alakították az elmúlt századok során, de a főoltár még mindig a Napistené, ennek homlokán borostyánkőből ott fénylik a Nap szimbóluma. A Nap szekerét mindig hét ló húzza. Mind a hetes szám, mind a ló állandó jelképük. Chauhan külön említi Katiavart [47] , ez a terület ma is megvan India nyugati részén, Gudzsarát tartományban. A terület (és város) neve két ősi szkíta nép nevét őrzi: a kattikét és az avarokét. Az avarok egy része már a Nyugati Ksátrapák uralkodása alatt megérkezett Indiába, majd a nagy avar birodalomból (a mai Tibet feletti rész) csak később, a Kr. utáni 5-ik században a fehér hunokkal, azaz a heftalitákkal együtt, míg a harmadik csoport a heftaliták indiai veresége után csatlakozott hozzájuk, együtt sietve nyugat (Bizánc) felé az őket üldöző türk sereg elől. A már említett Gudzsarát tartomány pedig a nevét is egy szkíta utódnépről: a gudzsárokról, vagy gurdzsárokról kapta. Ők voltak mind a Nyugati Ksátrapák, mind később a heftaliták pásztortörzse, élelmezői, mai szóval a hadtáposok. Ezek a belső-ázsiai lovas nomád népek ugyanis úgy vonultak, akár egy másik nomád nép elől menekülve, akár hódító útjukra, hogy az egész nép: harcosok, pásztorok, gyerekek, asszonyok, öregek, és az egész állatállomány ment velük. Ahogyan azt Pusztaszeren a csodálatos Feszty-körképen láthatjuk. Feszty Árpád és festőtársai ugyanis keleten tanulmányozták a lovas nomád népeket, szokásaikat és forrásokat is olvastak. Pontosan így vonultak az Indiát többször hódító lovas nomád népek is. A gurdzsárok már a szkíták és heftaliták bukása után, tehát kb. a Kr.u. 6-ik, 7-ik században egy nagyterületű birodalmat alapítottak Nyugat- és Közép-Indiában, az úgynevezett Gurdzsára-Pratihára Királyságot. Ennek központja Rádzsasztán délnyugati részén volt. [48] Fejlett képzőművészetről tanúskodó szobraik, épület-töredékeik ma is láthatók a New Delhi-i Nemzeti Múzeumban. Jelen tanulmány egyik célja annak vizsgálata, mely népek és milyen hagyományok maradtak meg Indiában a szkíta és fehér hun birodalmakból. Régebben megjelent könyvemben részletesen írtam a fehér hunok rádzsput utódairól és a Rádzsasztánban található hun falvakról, ősi vallásuk fennmaradt emlékeiről. [49] A szkíták, azaz a Nyugati Ksátrapák gudzsaráti utódairól tudtam, egy kiváló indiai történész-szociográfus, S. S. Shashi könyvéből: az „India pásztorai” című alapműből. [50] A szerző többek között beszámolt azokról a pásztornépekről, melyek belső-ázsiai származásúak. Királyi pásztoroknak nevezi őket, mivel India meglehetősen viharos története folyamán ezek a belső-ázsiai népek bátran harcoltak a muzulmán invázió több hulláma ellen, megvédve az őket befogadó földet. Ezért az indusok is befogadták őket, mégpedig a második kasztba: a ksatriják közé, ez pedig a harcosok és királyok kasztja. Természetesen ma már nemcsak pásztorok, letelepedett földművelők, sőt Gudzsarát városaiban kézművesek és kereskedők. A már említett gurdzsárokon kívül (ezek ma 13 százalékát teszik ki a róluk elnevezett Gudzsarát tartomány népességének), az ahírok (az avarok leszármazottai), a kattik és a rabarik élnek a Nyugati Ksátrapák egykori országrészében. A gurdzsárokról már megemlékeztem a fentiekben, Shashi sem ír róluk többet, a kattikról szintén röviden szólt. A rabarikról és az ahírokról bővebben tudósít könyvében. „A rabarik a falvakban élnek, elsősorban birka- és kecskepásztorok. Öltözékük térdig érő fehér pamut dóti (deréktól körbetekert lepel), ing, a nyakukon vastag sál, vállukról nagy botjuk lóg, lábukon házikészítésű sarú. Állataikat nagyon szeretik. Vándorló nép, bejárják egész Gudzsarátot és Rádzsasztánt, mindig új legelőt keresve. Bár megélnek az állatokból (elsősorban a tejből és tejtermékekből, valamint a gyapjúból), nem sokat törődnek az anyagiakkal, a szabadság számukra a legfontosabb. Mára felvették a hindu vallást és megünneplik a hindu ünnepeket. Asszonyaik szépek és erősek.” [51]
Az ahírokról (az avarok leszármazottairól) a következőket írja: „Az ahírok is pásztor nemzetség. Elsősorban bivaly tenyésztők és a bivalytej feldolgozása és eladása is főfoglalkozásuk. A tradíció szerint az ahírok a Nyugati Kán birodalom leszármazottai (ezen Shashi a Nyugati Ksátrapákat érti, mivel más Nyugati Kán birodalom Indiában nem létezett). Kiterjedt gotra (szanszkrit szó, jelentése: nemzetség), elsősorban Gudzsarát legnyugatibb félsziget jellegű részén: Kácsban (térképeken angol nevén: Kutch), a tartomány déli részén, a nagyobb félszigeten: Szúrasztrában (Szaurástrában), Katiavarban (mely helységnévben megőrződött eredeti nevük) és Gudzsaráttól délre: Maharástra tartományban, valamint északon a Pandzsábban is megtalálhatók. Ma már letelepedett nép, állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkoznak, a városokban kézművesek. Vegetáriánusok, egyszerű, puritán emberek, mind a férfiak, mind a nők erősek, jó felépítésűek.” [52] A fentiekben említett Szúrasztra névvel kapcsolatban néhány megjegyzést tennék. A Szúr kezdetű szavak a szanszkritban és a hindiben is egyaránt Napot jelentenek. Hindiben ma vagy Szúrja, vagy Szurádzs a Nap neve. Szúrasztra (Szaurástra) azt jelenti a „Nap országa”. Ez az elnevezés is az ahírok (avarok) régi vallására utal. De ezen kívül Chauhan a már felsorolt szkíta népeken kívül a szúrasztraiakat is közvetlenül egy szkíta néptől eredezteti: a Szauromatáktól. [53]
A bivalytenyésztő ahírokról megjegyeznénk, hogy Tiszaugon a területet bemutató természetvédelmi táblán az olvasható: „a bivalyt az avarok hozták Indiából Európába” (Nagy Mária és Vidák István közlése alapján).
A Nyugati Ksátrapák utódnépei a heftalita birodalom részeként önálló tartományt hoztak létre a mai Kács területén Kaccsa néven, a Kr.u. 5-ik, 6-ik században. Közel az Indus deltájához, a delta nagyobbik része ma Pakisztánhoz tartozik.
A fent említett utódnépekről, hagyományaikról, népművészetükről sok mindent megtudhattam egy kecskeméti népművész házaspártól: Nagy Máriától és Vidák Istvántól. Többször jártak Indiában és elsősorban Gudzsarátban, és a nemezkészítés ottani mintáit tanulmányozva felfigyeltek néhány érdekes emlékre, szokásra, hagyományra. Engedelmükkel nekem küldött képeiket is felhasználom ehhez a tanulmányhoz. Ők Kács fővárosában Bhudzsban szálltak meg, onnan járták be a tartományt. A bhudzsi múzeum kertjében érdekes, kb. 1100 éves és annál újabb sírköveket mutatott nekik a múzeumigazgató. Egyik képet közöljük.
A kövön sok minden látható: a lovas férfi éppen olyan merev posztó öltözetben van, mint a kusánok a fennmaradt érméken, kőszobrokon. Kezében kard és íj, vállán nyíltartóban a nyilak, oldalán tarisznya, vagy tarsoly lóg. A posztóköpeny aljában vannak a képen sajnos alig látható feliratok. A múzeumigazgató el tudja olvasni azokat, de a jelen tanulmány szerzője jövő januárban mindenképpen elutazik Indiába és próbálja – másokkal együtt – megfejteni a szöveget, rendkívül fontos lenne. A lovas mellett a feltartott kéz tenyerének közepén a Nap ábrázolása virágként („világnak virága”, azaz a Nap szkíta felfogás szerint). A Vidák házaspár szerint több helyen hasonló sírkövek vannak, rendszerint hosszabb feliratokkal. Azért is érdekes ez a közlés, mivel köztudottan a hinduk nem temetkeznek, a tetemeket máglyán, vagy krematóriumban égetik, a muzulmánok pedig egyszerű, szobor és dísz nélküli sírokba temetik halottaikat. Tehát ezek a kövek egy máshonnan jött nép emlékeit őrzik. Vidákék érdekes ünnepről is beszámoltak. Ez rendszerint télen, valószínűleg a Holdújévkor (mozgó ünnep) történik: férfiak és fiúk (tíz és harminc év közöttiek) vonulnak föl az utcákon, dobszóval, majd mások botos táncot járnak, van, akik karddal. A botos tánc hasonlít a magyar botolókra. Ezek után jön egy feldíszített ló, mögötte egy autó, mely megvilágítja a lovat, mintegy kiemelve a fesztivál „főszereplőjét”. Az egész ünnepség hasonlít a régi indiai könyvekben – a Puránák nyomán – leírt „ló ünnepre”. Ezt a szokást is valószínűleg a szkíták és a többi szkíta eredetű nép hozta be Indiába. A heftaliták győzelmük megünneplésére lóáldozatot (asvamédát) mutattak be, de előtte a lovat feldíszítették, s ünnepséget rendeztek számára. Tehát a kácsiak megőrízhették ezt az ősi szokást, de a lovat nem ölik meg. Azonkívül, amikor a kecskeméti házaspár belépett egy bhudzsi üzletbe, a tulajdonos kezét felemelve úgy köszönt nekik: „Dzséj Matadzsí”, ami hindi nyelven azt jelenti: „Éljen az Úranya”, vagy „Nagyasszony”. Ez a Matadzsí a Földanya, szobrai Rádzsasztán-szerte szinte minden faluban és városban megtalálhatók.
Még egy érdekes szokásról beszámoltak Nagy Mária és Vidák István: több százéves hagyomány, hogy a kácsiak – itt mind a rabari, mind az ahír törzs embereit értjük – elsőszülöttnek fiúgyereket szeretnének. Ezért fából egy szép lovat és a ló elé keretben egy kisfiút faragnak. Ezt elhelyezik házukban. Majd, ha megszületik a várva várt fiúgyerek (nem mindig elsőnek) és eléri a 24-ik évét, a szobrot a szülők a tengerbe dobják. Élelmes kereskedők kiszedték a megtalálható szobrokat a vízből, kijavították, és jó pénzért árulják. Így megtekinthetők a bhudzsi üzletekben. [54]
A kácsi Bhudzs várának romjai teljesen hasonlóak az általam fényképezett csittori (Rádzsasztán) vár romjaihoz. Ezek valójában kívülről nem romok, csak belül lakatlanok. Mindkét vár a belső-ázsiai építészet jellegzetességeit őrzi: „L” alakú, sima falak, kevés nyílással, dísztelenek, valójában erődített várak. Csak egy-két kis erkély látható a falakon.
A tanulmánynak nem célja párhuzamot vonni az indiai, elsősorban a gudzsaráti, rádzsasztáni népek szokásai, hagyományai és az ősi, honfoglaláskori magyar nép élete között, az olvasóra bízza, hogy levonja a következtetéseket. Mindenesetre, ezeknek a népeknek és hagyományaiknak kutatása saját őstörténetünk szempontjából is fontos, és mivel Indiában is felgyorsult a gazdasági „fejlődés”, azaz a változás, félő, hogy a kutatásokkal a huszonnegyedik órában vagyunk.
Az indoszkítákon kívül volt néhány utalás az indopártusokra is ebben a tanulmányban. Az ő leszármazottaikat mind Irán keleti részén, mind Dél-Indiában megtalálhatjuk. Ez utóbbi helyen pahlava, majd pallava néven több évszázadon át uralkodtak. De az utolsó iráni sah Reza Pahlavi is ebből az ókori népből származott, vagy ezt a nevet vette fel. Érdekes, hogy a mai Irán sok ősi népből és azok kultúrájából alakult ki. Elsősorban az indus árjákkal rokon óirániak, majd az asszír, méd, pártus, perzsa és szászanida népek, törzsszövetségek alkottak itt hatalmas birodalmakat és alakították ki a közel ötezer éves múlttal rendelkező országot.
A szakákat őseiknek vallják az altáji népek is, valamint a kazakok. A Magyarok Világszövetsége által 2004-ben rendezett I. Őstörténeti Konferencián részt vett egy fiatal kazak történész: Alibek Kazghaly Uly. Ő beszélt előadásában arról, hogy kazak területen találták meg a híres szaka aranyember sírját, s hogy első királyukat I. Szakának nevezték. [55] A király dinasztiáját pedig Szaka-háznak. És természetesen a szkíta-kusán-heftalita-avar kapcsolaton keresztül a magyarok és a székelyek részbeni ősei is a szakák voltak. A szakákról a kínai források érintőlegesen, míg a többi ókori szerző, elsősorban Hérodotosz és Strabon részletesen írtak, bár néha túloztak /Strabon 11.8.4/; a nyugatiak lekezelő stílusában szinte vadembereknek állították be az ázsiai szkítákat, akik mind harci felkészültségükkel, mind egyedülálló művészi alkotásaikkal cáfolták a fenti szerzők állításait. Azonban az indoszkítákról és a Nyugati Ksátrapákról már datálható, részletes forrásokkal rendelkezünk, egyrészt érméikből, kőfelirataikból, másrészt az indiai, perzsa, örmény és görög irodalmi, vagy vallási művekből. Tehát szinte az ő történelmükből, államszervezetük és kultúrájuk leírásából következtethetünk belső-ázsiai szaka elődeik életére. Ezért is hasznos kutatásuk és a kutatási eredmények publikálása.
Eva Aradi:
The Sakas and Indoscythians
The Sakas were the Asian Scythians . They occupied a huge territory in Central Asia.
The Hsiung-nus defeated the Yuechis in about 174 B.C., therefore the Yuechis migrated to the West. They occupied a part of the Saka territories, so this people started for the South. They settled first in Parthia, where they were vassals of the Parthians. Later they became allies of the Parthians. Together they occupied the ancient Bactria, the Indus-delta, later the northern part of India, for a short time even Mathura in Central India. They did not rule there for long, as the Yuechis (the Kushans) defeated them. After some time (in the second century A.D.) the Kushans and the Sakas (the historians call them Indoscythians) became allies.
The most famous rulers of the Indoscythians were the so called Western Kshatrapas. They ruled in the western part of India, in today’s Gujarat. Their capital was Ujjain. They lost their territory in 398 A.D. Altogether the Indoscythians occupied some parts of India, Kashmir and Bactria for more than 400 years. They had many dynasties. Their influence is still could be traced in some Indian tribes, first of all in Gujarat.
Irodalom:
Aradi, Éva: A hunok Indiában, Hun-Idea Kiadó, 2005,
Aradi, Éva: Egy szkíta nép: a kusánok, Hun-Idea Kiadó, 2008.
Bagchi, P.C.: India and Central Asia, 1990, Delhi,
Bakay, Kornél: Magyarnak lenni büszke gyönyörűség I. rész
Bracey, Robert angol történész szives közlése, 2009. és tanulmánya a Wkipedián.
Chattopadhyaya, S.: Sakas in India, 1955, Vishwa-Bharati publ. Santiniketan,
Chauhan, Mulchand: Scythic Origin of the Rajput Race, 2009, Wikipedia
Epigraph of Andau in Ep.Ind. XVI.
Errington, Elizabeth and Sarkosh-Curtis, Vesta: Indo-Scythians in From Persepolis to the Punjab, 2007, London, British Museum publ.,
Grousset, René: The Empire of the Steppes, a History of Central Asia, Rutgers University Press, New Jersey, 1970 /translation from the original French book/,
Harmatta, János: The Languages and Literature of the Kushans in History of Civilizations in Central Asia, Vol. III. Unesco Publ. 1994, Paris,
Kalhana: Rajatarangini, tr. by Sir Aurel Stein in 2 Vol., Westminster, 1900,
Kazghaly Uly, Alibek: Semantics of the Hungarian Crown: a Glimpse from the Kazakh Steppes, 2004 /presentation/,
Kiszely István: A magyar nép őstörténete, c. könyvből a Kőbe vésett és fába írt történelem című rész., 2005.
Kurma Purana, XVIII, English translation,
Mahajan, V.D.: Ancient India, 2003, S.Chand and Co. Publ., New Delhi,
Majumdar, R.C. /edited/: The History and Culture of the Indian People, Vol. I. 1990, New Delhi,
Mifrendereski, G.: Nomenclature of the Sakas in Wikipedia, 2008,
Mitchiner, M.: Indo-Greek and Indo-Scythian Coins, 1976, London,
Mukherjee, B.N.: India and Early Central Asia in Political History of Ancient India, 1996, University of Calcutta publ.
Nagy Mária – Vidák István szóbeli közlései és fényképei
Neelis, Jason: The Sakas and Indoscythians in Wikipedia, 2008,
Periplus Maris Erythrea, tr. by W.Schoff, 1974, Delhi,
Puskás Kolozsvári Frederic: A székelyek eredetének kérdéséről in A Hunok Öröksége, 2009, Hun-idea.
Raychaudri, Hemachandra: The Sakas, in Political History of Ancient India, 1996, University of Calcutta publ.,
S.S. Shashi: The Shepherds of India, Sundeep Prakashan, Delhi, 1978.
Singh, G.: Scythians-Sakas in Wikipedia, 2008,
Stein, A.: The District of Cuksha in Indian Antiquary XXV. 1896, Calcutta,
Strabon: Geográfia, 1977, Gondolat, Budapest, Földy József fordítása,
Tarn, J.: The Greeks in Bactria and India, 1947, London,
The Cambridge History of India Vol. 1. 2005, Cambridge,
The History of Herodotus in 2 Volumes, tr. by E.H.Blakerey, London, 1949,
Yu, Taishan: A Study of Saka History, 1998, in Sino-Platonic Papers No.80, University of Pennsylvania publ.
J.J. Modi indiai történész, hun-kutató rövid beszéde 1925-ben, amikor Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia kitüntette őt (Zajti Ferenc festőművész, magyarságkutató társa és barátja volt, az eredeti angol szöveget Zajti Ferenc fordította magyarra):
ÁLDOTTAK LEGYETEK MAGYAROK, ATILLA NÉPÉNEK ÖRÖKÖSEI!
(A magyarság életében ünnepnappá emelkedett az a nap, amikor Horthy Miklós meghívására, 1925-ben hazánkba érkezett a világhírű hindu tudós, Dr. J. J. Modi, aki óriási tömeg jelenlétében tolmácsolta India üdvözletét, majd előadást tartott „A régi magyarok nagyságáról, viselt dolgairól, faji őserejéről” címmel. Ebből az előadásból emeltük ki azt a részt, amellyel leghatalmasabb királyunkat, Atilla nagykirályunkat, „az Isten Ostorát” kívánom bemutatni és jellemezni):
„Áldottak legyetek magyarok, Atilla népének egyetlen örökösei! Félszázados tanulmányaim meggyőztek arról, hogy a hunok feltétlenül a magyarok ősei voltak, s így a mai magyarság az ősi szkíta népek egyedüli leszármazottai. Így a magyarságnak a történelme a ma élő összes nemzetek legősibb történelme. Kutatásaim során a hunokat olyan nemzetnek ismertem meg, amelynek dicsősége a mai szomorú világot is beragyogja. Atilla a világtörténelem egyik legnagyobb hőse, aki mint minden igaz hős, lovagias és nagylelkű is volt, amit Róma alól történt visszavonulásával a legcsodálatosabb módon bizonyított be.
Tudják-e önök, hogy a világtörténelem legnagyobb alakjait, összehasonlíthatatlanul legnagyobb hadvezéreit, legnagyobb államépítőit és államszervező zsenijeit önök, magyarok adták? Tudják-e önök, hogy Atilla hadvezéri nagyságához képest a történelem többi nagy katonai héroszai: egy Cyros, egy Nagy Sándor, egy Hannibál, egy Julius Caesar, egy Napóleon elenyészően kicsi figurák? Ki volt a világtörténelem folyamán, Atillán kívül, aki a kínai nagy faltól egészen az Atlanti-óceánig terjedő két világrészt átfogó, roppant területet tudott uralma alá hajtani? De volt-e Atillán kívül a világtörténelemnek még egyetlen zsenije, aki hadvezéri tehetségével megszerzett és megalapított két kontinensnyi birodalmat nemcsak meghódítani, hanem megszervezni, élő organizmusban összefogni, törvényekkel szabályozni, renddel fenntartani tudta volna? És ezt a szinte emberfeletti, emberen túli nagyságot, ezt a minden idők legnagyobb tehetségű katonáját és államférfiját önök, magyarok adták a világnak! És én, az egyszerű öreg hindu ember büszke vagyok arra, hogy ezt most önöknek elmondhattam és meghajthattam személyesen is az önök nagyszerű fajtája előtt az elismerés zászlaját. Mert ez a faj, amely egy Atillát tudott produkálni, magából kitermelni, olyan érték és olyan erő, amelyet ideig-óráig érhetnek ugyan leromlások, kisiklások, letörések, de mégis a maga őserejéből táplálkozva megújulhat százszor és ezerszer, s amelyet végleg elpusztítani nem lehet soha! A magyarok mindig az első faja voltak a világnak s azok is maradnak mindvégig, a történelmi idők jó és balsorsán keresztül.
ATILLA AZ ISTEN OSTORA, A KIRÁLYOK KIRÁLYA
(434 – 453 között uralkodott)
ARADI ÉVA
1938-ban, Budapesten születtem. 1969-ben az ELTÉ-n angol-magyar szakos diplomát szereztem. 1956-ban, mint az ELTE hallgatója részt vettem a forradalomban, nem fegyverrel, hanem tollal, a Magyar Függetlenség című újságban írtam néhány cikket. Ezért 1957. márciusában letartóztattak, majd szabadulásom után (nem ítéltek el, csak úgynevezett biztonsági őrizetben voltam), fegyelmivel az ország összes egyeteméről kizártak. Ekkor egy külkereskedelmi vállalatnál helyezkedtem el levelezőként, ott ismertem meg férjemet, Aradi Mártont. 1960-ban férjhez mentem. 1965-ben rehabilitáltak és így végezhettem el az angol-magyar szakot. Közben, a hatvanas és hetvenes években összesen nyolc évet töltöttem Indiában: Bombayban, családommal együtt; férjem az ottani magyar külkereskedelmi kirendeltségen dolgozott. A Bombay-i Egyetem Indiai Tudományok Főiskoláján 1976-ban diplomáztam hindi nyelv- és irodalomból. 1978-ban az ELTÉ-n doktoráltam, indológiából. 1976-tól 1980-ig az ELTÉ-n tanítottam hindi nyelvet és indiai irodalmat. 1975-ben Nagpurban részt vettem az első Nemzetközi Hindi Kongresszuson, ahol Indira Gandhi miniszterelnöktől kitüntetést kaptam. Majd Mauritiusban, Trinidadban, Delhiben, Torontóban és több európai városban vettem részt nemzetközi indológiai kongresszusokon. 1993-ban Dr. Shankar Dayar Sharma akkori indiai államelnök adott át kitüntetést, „Magyarországon a hindi nyelvért tett szolgálataimért”. 2003-ban tanulmányúton vehettem részt Indiában, ahol az ottani Oktatásügyi Minisztériumhoz tartozó Központi Hindi Intézet kiadásában megjelent a „Magyar-hindi társalgási könyv”, amelynek társszerzője vagyok. A tanulmányúton levéltárakban, múzeumokban, falvakban kutattam a heftalita (fehér hunok) indiai hódítását, leszármazottaik életét, szokásait, kultúráját. Erről szóló könyvem, a „Hunok Indiában” 2005-ben jelent meg. A Magyarok Világszövetsége által rendezett I. (2004) és II. (2008) Őstörténeti Konferenciák szervezőbizottságának elnöke voltam. A kusánokról 2008-ban jelent meg könyvem: „Egy szkíta nép: a kusánok” címen.
2007. júliusában a legutóbbi Nemzetközi Hindi Kongresszuson vehettem részt, az indiai kormány meghívására. Ott életmű-díjat kaptam az indiai miniszterelnök megbízásából, az Indiai Kulturális Központ elnökétől, volt kulturális minisztertől. Szintén 2007-ben, Csomakőrösön Kőrösi Csoma Sándor-emlékérmet kaptam kutatásaimért.
Indiában tudományos folyóiratokban jelentek meg tanulmányaim és több nyersfordítást készítettem indiai költők számára a magyar irodalom két nagy költőjének: Ady Endrének és József Attilának számos verséből. Itthon a hindi irodalomból fordítottam, 1980-ban az Európa Kiadó megjelentette Prémcsand: Nirmalá című regényét és tíz elbeszélésének fordítását; a Nagyvilág c. folyóiratban is számos novellafordításom jelent meg. Prémcsand Móricz Zsigmond kortársa, és a magyar íróhoz hasonló népi író volt, nagyon népszerű.
1999-től 2007-ig a Pécsi Egyetem Ázsia Központjában, mint megbízott előadó tanítottam hindi nyelvet (kezdőknek és középhaladóknak), valamint a „Bevezetés az indiai civilizációba” és az „Indiai irodalom” című stúdiumokat. Magyarországon és Indiában több mint ötven tanulmányom jelent meg tudományos folyóiratokban, tankönyvekben. Angol, orosz, hindi és német nyelven beszélek, valamint megértem – alapfokon – a szanszkrit szövegeket.
E-mail: eva_aradi@freemail.hu
[1] . Papke, Werner: Die Geheime Botschaft der Gilgamesh, 1996, Weltbild Verlag, In Tábori László
[2] . Pap Gábor: Hazatalálás. 1999, Püski; Mag a hó alatt. 2003, Püski. Molnár V. József: Ég és föld ölelésében. 1998, Örökség Könyvműhely; Hétboldogasszony. Debrecen, 2001, Főnix Könyvek; A Nap arca. 2003, Örökség Könyvműhely; Örökség. 2001, Örökség Könyvműhely; Kalendárium. 1998, Örökség Könyvműhely.
[3] . Takács György: Babba Mária, 2002, Főnix Könyvek; Hosszú utak megszomorodának. 2003, Magyar Napló. Daczó Árpád: Csíksomlyó titka. Csíkszereda, 2002, Pallas-Akadémia Könyvek.
[4] . Nemeskürty István: A bibliai örökség. 1991, Szabad Tér Kiadó.
[5] . Kocsis István: A szakrális fejedelem. 1999, Püski; Magyarország Szent Koronája. 2000, Püski.
[6] . Vass Csaba: Szakrális világközösség. In Tóth Zoltán József (szerk.): A Magyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón. 1999, Szent István Társulat. Kocsis István: Szempontok a Szent Korona-misztériuma és tana tanulmányozásához. In Tóth Zoltán József (szerk.) A Szent
[7] . Csáji László Koppány: Dzsánkrí. Utazás Belső-Magaria bronzkorába. Napút Könyvek, 1. 1999.
TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF
MEGMARADÁSUNK
ALKOTMÁNYA
A Szent Korona-eszme a magyar történelemben és közjogban
Budapest, Hun-idea Kiadó, 2007.
(Részlet)
A keresztény Európában a kiemelt súlyú és erkölcsi tekintélyű magyar államot alkotó – szakrális értelemben vett – nemzet a helyzetnek megfelelő eredet- és önazonosság-tudattal rendelkezett. A magyarság eredettudata visszavezet – az emberiség történettudatában, mítoszaiban a nagy civilizációs szakadásként, pusztulásként megélt – Vízözön korszakáig. Az eredettudat szerint a magyarság a pusztulás után újjászülető emberi kultúra és civilizáció, az élet isteni forrásának hordozója, közvetítője. (Az ószövetségi hagyomány keretei közé beágyazva, Noé fiának, Jáfetnek leszármazói). A középkori krónikák, a magyar mondák és népi hagyományok alapján a sumér király, Nimród (Enmer-kár – Enmerud-kár [„kár”=vadász] = Nimrod [Werner Papke] [1] ) és fiainak utóda, a szkíta (szittya) népek családjának történelmi örökösei. A magyarság etnogenezisének helyszíne, Meotisz (azaz a Kaszpi- és az Aral-tó, valamint a Kaukázus déli vonulata) megegyezik a korábban a sumér népet alkotó egyik népcsoport „őshazájával”. A kora ókori kapcsolat hagyományát az elmúlt évtizedekben számos tudomány megerősítette. A történeti és vallástörténeti összehasonlító elemzések (pl.: a korábbi hazai és nemzetközi kutatások mellett Tábori László, Kiss Irén és az Agyagtábla Baráti Egyesület kutatói), a nyelvészeti hasonlóságok, a máig élő néprajzi és népmesei szakrális szimbólum-rendszer (pl. Pap Gábor, Molnár V. József és mások), [2] az egyházi, népi, néprajzi hagyományok (pl.: Takács György, Daczó Árpád és mások kutatási eredményei), [3] a Kárpát-medence, valamint a szkíta népek után maradt számos régészeti, művészettörténeti emlékek, tárgyak (Torma Zsófia, László Gyula, Bakay Kornél kutatásai) is a hagyományos származástudatot támasztják alá. A tatárlaki korong, a nagyszentmiklósi aranylelet, az esztergomi királyi vár oroszlános címere stb., népzenénk ősi eredete, hagyományos néptáncunk táncrendjeinek ősi szimbólum-rendszere a Szent István-i államreform után is máig élő bizonyítékai a magyarság évezredes hagyományának.
A magyar eredet-monda és öntudat, küldetéstudatot is hordoz (lásd pl.: Nemeskürty István vonatkozó munkáját). [4] Ennek üzenete, hogy a magyarság az isteni örök igazság letéteményese. Történelme közvetve vagy közvetlenül az igazságosság Istenéhez vezető utat mutatja saját áldozatvállalásával, példamutatásával, önzetlenségével, nagyvonalúságával és erejével. (Lásd pl.: Kocsis István munkái) [5] . Szakrális közösségi rendet az igazságosság, az egyenrangúság, az örökös áldozatvállalás, az embertársainkkal és a környezettel való, az életet és annak feltételeit megtartó viszony jelenti. A szakrális közösségi rend az örök isteni törtvények betartásával az önkormányzó, önellenőrző, forrásait nem felélő, a megújulásra képes közösséget jelent. A közösség sorsát irányító és ellenőrző „igaz” és „derék” emberek szakrális tudásuknak megfelelően jutnak felelős közösség-irányító pozícióba a hierarchia eredeti, valódi értelmében. (Lásd pl.: Vass Csaba és Kocsis István írásai). [6] Ahol a közösségi és állami irányítás összhangban van, és az ezekhez tartozó funkciókat betöltők személyisége egybeesik – illetve nem ellentétes a szakrális hierarchiával – nincs értelme elkülönült vallásfogalomnak, hiszen a napi élet Isten szíve előtt zajlik, a mindennapok az egész élet szertartásrendjébe tagozódnak.
A Kaszpi- és az Aral-tóig visszavezethető szkíta hagyomány – amely eredetét tekintve kötődik a Tigris és az Eufrátesz völgyéhez – nagyon szerteágazó, Buddha az Indiáig, Nepálig vándorló ágból származik. Egy-egy székely mester még ma is tudja „olvasni” a Nepálban máig jellemző kopjafás temetők faragott szimbólumait, jeleit (Lovass Ferenc és Boda Sarolta illetve Csáji László Koppány [7] ).
Palesztina területén, a Jordán felső folyásánál még a XX. század első felében készült térképek is feltüntették az egykori Szkítopoliszt. Melkizedek Sálem (talán Jeruzsálem) királya a kora ókorban vízzel (illetve borral) és kenyérrel áldozott, mint Sumér királyai és nem véres áldozatot mutatott be, mint a Közel-Kelet más (elsősorban szemita eredetű) népei. (Feltételezhető – és ezt ó- és újszövetségi utalások is megerősítik –, hogy Palesztina főleg északi területén szkíta eredetű népesség is élt, amelyek az idők során felvették a zsidó vallást.) A szkíta népekhez tartoznak a közel öt évszázadon keresztül birodalmat alkotó pártusok is, akik Rómát is legyőzték, kijelölve annak keleti határait. (Megölve azt a Crassust, aki a Spartacus-felkelés leverője volt.) A pártus (illetve a perzsa) birodalom területéhez kötődik Mani, a manicheista keresztény irányzat alapítója is, aki bevallása szerint az ős szkíta bölcsességet gondolta tovább.
A szkíta népekhez tartoznak – továbbá többek közt – a szarmaták, a dákok, és a hunok. A hun birodalom legismertebb uralkodója – a keleti és a nyugati római birodalmat egyszerre legyőző és a germán népeket uralma alatt egyesítő – Atilla, „az Isten ostora”, a „Mennynek a fia”, aki a lassan kereszténnyé váló Európát bünteti, figyelmezteti. Atilla két kulturális hagyomány határán állt. Miközben – a jelenlegi álláspont szerint – a hunok Atilla előtt és utána is ismerték a keresztény vallás keleti és nyugati irányzatait (lásd például a hun püspökségeket szállásterületükön), világképük az ősi szkíta asztrál-mítoszi hagyomány és a keresztény, (elsősorban az újszövetségi) tanítás ötvözete lehetett.
Időben (V. század) és szimbólumaiban is meghökkentő hasonlóságot találunk a kelta Arthur-mondakör és a hun-szkíta hagyománya között: Arthur is a kelta őshit szakrális hagyományát és az újszövetségi hagyományt kapcsolja össze. „Isten ostora” és a Szent Grál keresése arra figyelmeztetnek minket, hogy Krisztus önfeláldozása, a megváltás, az evangéliumok tanítása – az ószövetségi hagyományok mellett -, a más népek, így a kelták, szkíták által hordozott ősi igazságok, küldetés beteljesítését is jelenti.
Az elmúlt évtizedekben megfontolandó hipotézissé vált a kelta-szkíta, ezen belül az etruszk-szkíta közös eredet vagy közös múlt feltételezése is. Tény, hogy a – több évezredes szkíta örökség beteljesítésének öntudatát, mint küldetést a Kárpát-medencébe hozó – magyarság a kora Árpád-korban misztikusan különös és szoros kapcsolatot ápolt a távoli kelta népekkel. Egyik kiemelkedő példája az Árpád-házi Skóciai Szent Margit, a skótok megtérítője. (Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a XIV. századi angliai romantikus festők Arthur királyt a Magyar Szent Koronával is ábrázolják. Hasonlóan a korabeli festők által megfestett Nagy Károly frank császárhoz, akinek édesanyja avar nő volt, és akit az általa elrabolt avar aranykincsek révén több hipotézis is kapcsol a Magyar Szent Koronához.)
Az ősi krónikák, a mondák és népmesék és az évezredes, máig élő hagyomány szerint a magyarság a rokon népek utolsó, küldetést beteljesítő örököseként a Kárpát-medencét, mint jogos jussát foglalja el. Azt a területet, amelyhez a korábbi rokon népeket már akár több ezer éves hagyomány is kötötte. (A krónika alapján a magyarok és a hunok egymás nyelvét is értették). A magyarság már IX. századi honfoglalás előtt is ismerte a keresztény vallást. Ezt a honfoglalás korabeli sírok, a korai templomok és a máig élő népművészet, néphagyomány, hitvilág is bizonyítja. A magyarság vallása feltételezhetően az ősi hit és az Újszövetség hitének sajátos ötvözete lehetett saját „szkíta”-rítussal, amelyekre éppen tiltó rendelkezéseiben utalt I. András király. Bár Szent István király a bizánci rítusú kereszténység elismerése mellett – amely szintén gyakorlott vallás volt az István előtti Magyarországon – a római rítusú katolikus vallást tette államvallássá, ám ezzel, ebben a tekintetben, nem okozott „törést”. Az ősi hit szimbólumai jelentésükben, értelmükben kiteljesedtek, végső értelmet nyertek (pl.: keresztfa-életfa, a Nap, a Hold stb.) Az ősi egy istent valló hitvilág – Istenanya és annak különböző személyei – az Istenszülő Boldogasszonyban és annak különböző ünnepeiben éltek tovább (Molnár V. József) alakítva a katolikus rítusú kultuszt is. Az egyes az – asztrál-mítoszi rendszerben több ezer éves – ünnepek Krisztusban tiszta értelmet nyertek (pl.: a sötétség utáni fény újjá születésének ünnepe, amikor a magyarok körében a lélek madarát, a kerecsenyt/sólymot reptettek fel: karácsony, Krisztus születése). A konfliktus – akkor is és később is – akkor jelentkezett, amikor a katolikus egyházat vagy annak vezetőit egy magyarságellenes, idegen hatalom eszközének kívánták felhasználni. A magyarság saját erkölcsi romlásának okaként érte meg a középkori magyar állam XVI. századi felbomlasztását, amely a hitbeli megtisztulás igényét követelte. A magyarországi reformáció eredetileg a keresztény hit és az azzal harmonizáló ősi hagyományok felélesztését kívánta (lásd pl.: a református kazettás mennyezetek üzenetét), amely nem tagadta az Istenanya tiszteletét sem (lásd pl.: Bethlen Gábor pénzén a Szűzanya Ábrázolást). A Szent Korona mind a katolikus, mind a protestáns magyaroknak az emberi hatalmi viszonyok fölött álló, örök isteni akaratot jelentette. Mire azonban a reformált hitvallások teljese és egységes magyarországi katalógus a XIX. századra elkészült, állandósult egyes európai egyetemek hatására az ősi hagyomány a fővonalból száműzve lett. (Ennek drámai utóélete napjainkban az elsősorban holland hatásra felújított kárpátaljai templomok, amelyekből az 1990-es évektől modernizálás címén eltüntetik a több száz éves festett mennyezeteket és padokat.)
A középkorban a magyarországi katolikus hit európai sugárzása csak az akkori magyar királyság súlyával mérhető. Az Atillát ősének valló szent Turul-nemzetség, az Árpád-dinasztia a korábbi szakrális küldetést folytatva a világot szentek, boldogok, hitvallók és szentéletűek sokaságával ajándékozta meg. Az ősi hagyomány öröksége a keresztény hitben teljesedett ki, illetve élte tovább ősi küldetését. Gondoljuk meg: Árpád-házi Szent Erzsébetként általában II. Endre lányát, a hitvallását elsősorban Thüringiában beteljesítő Erzsébetet ismerjük, noha mellette még két Árpád-házi Erzsébetet kanonizált az egyház. Köztük Portugália védőszentjét, Portugáliai Szent Erzsébetet, de ott vannak más államok további Árpád-házi szentjei, Szent Kinga, Lengyelország és Litvánia védőszentje, Boldog Jolánta Aragóniáé, Szent Irén, Piroska Bizáncban stb. Franciaországi Szent Lajos felesége is Árpád-házi királyleány volt, mint ahogy Toulousi Szent Lajos édesanyja is stb., stb. (Az Árpád-házból származó szentek száma több mint húsz.)
Dr. Tóth Zoltán József (Phd)
jogtörténész és politológus
Szerzője és szerkesztője a Molnár – Pap – Pecze – Tóth – Vass – Zlinszky: A Magyar Szent Korona és a Szent Korona-tan az ezredfordulón (1999), valamint a Kocsis – Tóth – Zétényi és mások: A Szent Korona-eszme időszerűsége (2004) és az Igazság és történelem – Molnár Tamás gondolatainak gyűjteménye (2000) köteteknek is. Írója továbbá a Magyar közjogi hagyományok és nemzeti öntudat a 19. század végétől napjainkig (2007) című műnek is.
[1] . Papke, Werner: Die Geheime Botschaft der Gilgamesh, 1996, Weltbild Verlag, In Tábori László
[2] . Pap Gábor: Hazatalálás. 1999, Püski; Mag a hó alatt. 2003, Püski. Molnár V. József: Ég és föld ölelésében. 1998, Örökség Könyvműhely; Hétboldogasszony. Debrecen, 2001, Főnix Könyvek; A Nap arca. 2003, Örökség Könyvműhely; Örökség. 2001, Örökség Könyvműhely; Kalendárium. 1998, Örökség Könyvműhely.
[3] . Takács György: Babba Mária, 2002, Főnix Könyvek; Hosszú utak megszomorodának. 2003, Magyar Napló. Daczó Árpád: Csíksomlyó titka. Csíkszereda, 2002, Pallas-Akadémia Könyvek.
[4] . Nemeskürty István: A bibliai örökség. 1991, Szabad Tér Kiadó.
[5] . Kocsis István: A szakrális fejedelem. 1999, Püski; Magyarország Szent Koronája. 2000, Püski.
[6] . Vass Csaba: Szakrális világközösség. In Tóth Zoltán József (szerk.): A Magyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón. 1999, Szent István Társulat. Kocsis István: Szempontok a Szent Korona-misztériuma és tana tanulmányozásához. In Tóth Zoltán József (szerk.) A Szent
[7] . Csáji László Koppány: Dzsánkrí. Utazás Belső-Magaria bronzkorába. Napút Könyvek, 1. 1999.
A mai köztudat szerint a magyarok Árpáddal költöztek a Kárpát-medencébe, keletről, a hivatalos történetírás szerint a finnugor őshazából, krónikáink szerint Ázsiából, és ezek szerint ázsiai származásúak lennénk. Az elmúlt évtizedekben, elsősorban Grandpierre K. Endre (1979, 1990, 1996, 2005, 2006) munkáinak nyomán egy harmadik nézet kezd megerősödni: eszerint a magyarság őshonos a Kárpát- medencében, és Árpád magyarjai csak visszajöttek őshazájukba. Az elmúlt években pedig egy sor olyan alapvető régészeti munka látott napvilágot, amely alátámasztja a magyarok Kárpát-medencei őshonosságát éppúgy, mint a Kárpát-medence őslakosságának kirajzásait és visszatéréseit. Az árpádi magyarság, és a szkíta nép ősének kirajzása az i.e. 6. évezredben történt. Douglas T. Price és munkatársai 2001-ben az Antiquity nevű régészeti szakfolyóratban közölték stroncium-izotópos vizsgálataik eredményét. Eszerint Európa első magasműveltségét a Kárpát-medencéből a vonaldíszes kerámia népe vitte Nyugat-Európába i.e. 5 700-tól kezdve, mégpedig 10-20 fős kis csoportokban, amelyek főként fiatal nőkből álltak. Ez a műveltség i.e. 5 500-ban ért el a Rajnához, és később fokozatosan kiterjedt egész Nyugat-Európára. A nyugatra kirajzás kis létszámával ellentétben a keletre kirajzásra alaposabban felkészült az őslakosság, mert itt egy sokkal nagyobb szabású vállalkozásra került sor. Hatszáz évvel a nyugatra indulás után indult meg a keletre kirajzás, ám ezúttal összehasonlíthatatlanul nagyobb tömegekben. Ez a tény különös jelentőséget kap a legújabb eredmények fényében.
2004-ben jelent meg Blagoje Govedarica hamburgi régészprofesszor monográfiája „Zeptertrager - Herrscher der Steppen” címmel. Fő következtetése: i.e. 5 100-tól kezdve a Kárpát-medencéből, pontosabban az Erdély-Felső-Tisza körzetből (I) jelentős népesség települt ki az Al-Dunához (II), a Meótiszhoz (III), a Volga-könyökhöz (IV) és a Kaukázusba (V) (1. kép).
Ez az öt hatalmas művelődési központ évezredeken át meghatározója volt az eurázsiai fejlődésnek. Az i.e. 5 100-ban indult népesség-kitelepülés milliós nagyságrenddel jellemezhető, hiszen többezer településről van szó, s ezek átlagos népessége néhány száz fő. Igor Manzura orosz régész 2005-ben jelentette meg az Oxford Journal of Archaelogy-ban eredményét, amely szerint az i.e. 5. évezredtől Erdélyből nagy létszámú népesség költözött egyre keletebbre, település-hullámok egymásra következő sorozatát hozva létre a nyugat-eurázsiai síkságon (Manzura, 2005). Felmerült bennem a kérdés: mi vezethette a Kárpát-medence korabeli lakóit arra, hogy nyugat felé csak kis csoportokat, kelet felé viszont hatalmas népességet bocsásson ki?
A magyarázatra az első fény akkor vetődött, amikor felismertem, hogy ugyanez a különös jelenség bukkant fel i.sz. 1 492-ben, amikor is II. Ulászló magyar király szentesítette az ősi székely szokásjogot, amely szerint hadiállapotban a székelyek hadrafoghatók, de amíg keletre minden egyes telkes székelyt behívhatják katonának, addig nyugatra csak minden tizediket (Rugonfalvi Kiss, 1939). Első pillantásra megdöbbentő, hogy az ősi székely szokásjog szerint a székelyeknek nem mindegy, milyen irányban található az a csatatér, amelyen életüket kockáztatják. Erre a jelenségre azt a magyarázatot találtam, hogy a Kárpát-medence növény-és állatföldrajzi viszonyai alapján egy övezetbe tartozik az eurázsiai síksággal (2. kép),
hasonlóak az életfeltételek, tehát minden bizonnyal a Kárpát-medencében őshonos nép elsősorban kelet felé települt ki már az emberréválás időszakában. A Rudapithecustól a gravetti népig valóban kimutathatóak a Kárpát-medencéből történt kirajzások (Grandpierre, 2010). Így tehát a Kárpát-medencei ősnép utódai, akik tisztelték őseiket, őseik földjét, szintén elsősorban keletre települtek ki, hogy biztosíthassák népük folytonosságát. Az ősi székely szokásjog ugyanebből a hagyományból eredhet, és ez a székelyek őshonosságát új távlatok közé helyezi. Ha a jogarhordozó nép és a székelyek egyaránt az égtájak iránya szerint döntöttek életük egyik legalapvetőbb kérdésében, mégpedig jelentős különbséggel, mindketten a keleti irány javára, akkor a két nép hasonlóan gondolkodott, hasonló gondolatrendszere volt ebben a különlegesen egyedi kérdésben, tehát a két nép minden bizonnyal egymással azonos. És ha ezt a következtetést további tények is megerősítik (lásd Orbán-Grandpierre, 2009), akkor az i.e. 6. évezredben Erdélyben őshonos székelyektől származik az i.e. 1. évezredben a görögöktől szkíta nevet kapott nép! Ezt a meglepő következtetést egész sor alapvető tény támasztja alá. Ezekből mutatunk be néhányat.
Grandpierre K. Endre (1996a, 23-36), és nyomában Orbán Dezső (Orbán, Grandpierre, 2009, 29-37) kimutatták, hogy a székely népnév és a szkíta népnév ugyanannak a népnévnek két változata. Grandpierre K. Endre amellett érvelt, hogy a székely és a szkíta ugyanaz a nép (1996a, 29 és a következő oldalak). És ha ez az azonosság kimutathatóan székely eredetet jelent, az az egyik legnagyobb fordulatot jelentheti történelemszemléletünkben.
Figyelemre méltó, hogy Govedarica a „jogarhordozók népét” a „sztyepp urának” nevezi. A jogarak kétségkívül felségjevények, tehát a „jogarhordozó nép” egy királyi nép. Mekkora létszámú lehet ez a királyi nép? Manzura több, mint 800 település adatait dolgozta fel. Ezek átlagos létszáma 30 és1000 fő közöttire tehető. A szóban forgó korban és körzetben többezer településen lakott a jogarhordozó nép, tehát létszáma többszázezres, milliós nagyságrendű volt már az i.e. 5. évezredben. Az új környezetben hamarosan hatalmas fejlődés indult be, ahogy azt a királyi kurgánok építése is jelzi (lásd alább). A jogarhordozó nép 3 000 éves fennállása után folytatódik a pre-kimmerek (gerendavázas műveltség, srubnaya) és a pre-szkíták (andronovói műveltség) népében (3. kép), a Kárpát-medencétől Koreáig terjedő hatalmas övezetben.
Az i.e. 1. évezred első felében a kimmerek, a szkíták és a keletebbre a hunok uralják az egész eurázsiai síkságot. Ez a három népnév a jelek szerint ugyanazt a népet takarja. Hérodotosz (Herodotus, i.e. 440) szerint az i.e. 1. évezred elején a kimmerek királyi törzse és a nyugat-eurázsiai síkságon őshonos, a királyi kimmerekkel együtt élő nép egyenlő katonai erőt képviseltek. (Megjegyezzük, hogy a magyar fordításban – Hérodotosz, 1989, 269. o. - a bennszülöttek, őshonosak jelentésű angol „natives” szót „kimmerek”-re cserélték, és ezzel a bennszülött, őshonos jelentést eltüntették.) Ezek szerint a királyi kimmerek népe a nyugat-eurázsiai síkságot évezredek óta lakó nagy nép létszámával összevethető létszámú! Ez a királyi nép ráadásul kiemelkedően magas, rendkívüli jelentőségű tudással és gazdagsággal bírt.
Govedarica megjegyezte, hogy az (I)-(V) körzetek i.e. 5 100-tól kezdve háromezer éven át szoros kapcsolatokat tartottak fenn egymással. Ez a tény arra utal, hogy évezredeken és ezer kilométereken át képes volt ez a nép megtartani egységes szervezettségét, vagyis rendkívüli államszervező képességgel rendelkezett. A kiemelkedő államszervező képesség az őskorban és az ókorban a mágusok sajátja, éppúgy, mint a magasműveltség, a nőtisztelet, és a nők kiemelkedő tudása. Ezen jelenségek együttese tehát egyrészt azt jelzi, hogy az időszámításunk előtti évezredekben a Kárpát-medencében volt a mágusok központja, másrészt azt, hogy az eurázsiai síkság népességének a Kárpát-medence az őshazája.
A régészek rendszerint fazekasedényeikről, temetkezési szokásaik jellegzetességeiről, vagy első jelentős lelőhelyeiről nevezik el a régészeti kultúrák népét. Azt a népet, amit Govedarica egyik temetkezési szokásáról a jogarak népének nevez, a legtöbb kutató lelőhelyeiről erősdi (Erdély), kukutyini (ma: Moldva), vagy tripoljei (ma: Ukrajna) kultúrának nevezi. Ezt az erősdi, kukutyini-tripoljei kultúrát (4. kép) ma az első európai civilizációnak tekintik (History of Europe, 2010).
Fejlett írása volt az i.e. 6. évezred végén (Tordos, Tatárlaka, Vinca), és az írás innen terjedt el Délkelet-Európába (Fehérné Walter, 1975, 1. Kötet, 37.o.; Todorovic, 4. térkép).
Natalie Taranec, a Sydney-i Powerhouse Museum munkatársa 2005-ben megjelent cikkében az i.e. 5 500-tól i.e. 2 400-ig az eurázsiai síkság nyugati felén élő kukutyini-tripoljei műveltség népéről (Cucuteni-Trypillian culture, 2010) megjegyzi, hogy a kukutyin-tripoljei műveltség népének utódai a szkíták. Ha viszont az eurázsiai síkság népe a Kárpát-medence ősnépéből települt ki, akkor a Kárpát-medence őshonos népe a szkíták elődje. Mivel a székelyek magyarul beszélnek, és őrzik ennek az ősnépnek a hagyományait, szokásait, ezért arra a következtetésre jutunk, hogy a Kárpát-medence őshonos népe, a szkíták, és a székely-magyarok egyugyanazon nép, különböző korokban, különböző megközelítésben nyert elnevezései.
Különleges népjelzőnek számít, és ezért erről a temetkezési szokásáról nevezték el a kurgánok (halomsírok) népét. A halomsíros temetkezés az i.e. 5. évezredtől az i.u. 2. évezred elejéig volt jellemző, elsősorban a Kárpát-medencétől Koreáig terjedő eurázsiai síkságon. A régészek ezt a hatalmas időszakot több alegységre tagolják, ezek időrendi sorrendben a következők: a kukutyini-tripoljei kultúrával kapcsolatos Sredny Stog kultúra (ehhez fűzik a lovaskultúra megszületését az i.e. 5. évezredben), a gödörsíros kultúra, a gerendavázas kultúra, a szkíta, a szarmata, a hun, és a kun-kipcsak. Ha a kurgánok építése egy történelemből ismert néphez köthető, akkor ez a nép a szkíta-szarmata-hun-kun-kipcsak nép. Tegyük hozzá, hogy az Alföldön 40 000 kurgán létét tartják számon! A kurgánok népe rendkívüli tudású, kiemelkedő szellemi, technikai, művészi és anyagi gazdagsággal bírt. Az i.e. 3 500-3 300 időszak körül például a Kaukázus északi lábánál fekvő Kubán erdős-sík körzetben különösen gazdag, kimondottan királyi kurgánsírokat kezdtek emelni. Az óriás halomsírokat kőoszlopok övezték, s mélyükben mesés kincseket rejtő sírkamrákat őriztek. A sírkamrákban 70 literes óriás üstöt is találtak. Ezek az üstök kaukázusi eredetű, arzén tartalmú bronzból készültek, mellettük arany- és ezüstlemezekből készült, állatdíszítéses vázák, arany bikával díszített ezüst rudak, bronz fokosok és tőrök, többszáz arany, türkiz és kalcedon ékszerek feküdtek (Anthony, 2004). Az üstök később a szkíta, hun és magyar nép jellegzetes tárgyaiként ismeretesek (6. kép, törteli hun üst).
A régészeti népjelzők tárgyak jellegzetességeire épülnek, tehát az adott tárgyakat előálltó népnél rendszerint szűkebb korszakra és körzetre korlátozódnak (Grandpierre K. Endre – Grandpierre Atilla, 2006). Világos ugyanis, hogy a mai magyar nép más tárgyakat használ ma, mint száz vagy ezer évvel ezelőtt, mégis ugyanarról a népről van szó. Hasonlóan, a történelmi népnevek is gyakran leszűkítő jellegűek, különösen egy ősi és nagy körzetben élő nép esetében, mert a különböző korokban az adott nép másként szerveződhet, és a különböző szomszédos népek is másként nevezhetik. Ráadásul többféle jellemző tulajdonsága is lehet egy-egy népnek, és az elnevezés ezek közül szükségképpen egyet emel ki. A jogarhordozók népe (Govedarica, 2004) ugyanabban a korban (i.e. 5 100 – i.e. 2 400), ugyanabban a körzetben (Kárpát-medence és az eurázsiai síkság) él, ugyanazon jellemzőkkel bír, mint az erősdi-kukutyini-tripoljei műveltség népe (Cucuteni-Trypillian culture, 2010), és a kurgánok népe (Kurgan culture, 2000), tehát ez a három nép-elnevezés a valóságban ugyanazt a népet takarja. Azonosítható-e, hogy melyik, a történelemből ismert nép őseiről van szó? Próbáljuk ezt a kérdést az eddig bemutatott eredményektől függetlenül megvizsgálni! Ehhez egy újabb régészeti népjelzőre támaszkodunk. A hatalmas üstök a hunok régészeti népjelzői (Bóna-Cseh-Nagy és munkatársai, 1993). Érdekes, hogy az „üst” címszónál az üstöt az angol nyelvű Wikipédiában a magyar bogrács képével szemléltetik (Cauldron, 2010)! Erdélyben szkíta üstöket is találtak (7. kép).
A kurgánok népe szintén hatalmas üstöket állított elő (Kurgan culture, 2000), és ez azt jelzi, hogy a kurgánok népének utódai a hunok. A Tien-San hegység északi lábánál fekvő hatalmas Issyk Kul tó mélyén (a mai Kirgizisztánban) egy bámulatosan nagy szakértelemmel megalkotott 2 500 éves hatalmas üstre bukkantak. A szakértők szerint az egyes darabok egymáshoz illesztése annyira pontos, hogy ehhez hasonló pontosságot ma csak nemesgázban végzett fémmegmunkálással lehet elérni. Rejtély, hogyan volt képes elérni a 2 500 éve itt lakó királyi szaka-szkíta nép ilyen magas-technológiájú tökélyt. Különlegesen magas szintű a bronz tükrök, a díszes lószerszámok és sok más egyéb tárgy kialakítása. A víz alatt kisebb, aranyból készült drótgyűrűket és nagy, hatlapú aranytömböket találtak (Lukashov, 2008). Ez a szkíta műveltség legalább olyan magas szintű, mint az ókor legmagasabb, ismert műveltségei, a görög vagy az egyiptomi. A királyi szaka-szkíta nép öltözködése is rendkívüli műveltséget és gazdagságot sugároz (8. kép). Tegyük hozzá, hogy a legújabb embertani vizsgálatok szerint a gerendavázas kultúra népének koponya-adatai azonosíthatók az ugyanebben a körzetben utánuk következő szkítákra jellemzővel (Dolukhanov, 1996).
Az Ordos körzetéből az i.e. 8.-6. században Európába érkezett hunokat az ókori görögök szkítának nevezték (Gilbert, 2002, map 2; 9. ábra), tehát a két népnév, a szkíta és a hun, ugyanazt a népet jelzi, ugyanabban a korban, csak két különböző szomszéd nép által.
Érdekes például, hogy Ciprus szigetére az i.e. 8. században érkeztek meg a szkíták. Virágzó társadalom bontakozott ki nyomukban, királyi sírokkal, amelyeket bár kiraboltak, még mindig igazán királyi bőséggel kápráztatnak el bennünket. Lóáldozat nyomai, bronz állványok, óriási üstök szirénekkel, griffekkel díszítve, díszes szekerek, lószerszámok, elefántcsont-gyöngyök és páratlan eleganciával díszített trónok vallanak mestereik magas műveltségéről (Prehistoric Cyprus, 2010).
Nem kétséges, az ősi helynevek, amelyeket még nem fertőzött meg a terjeszkedő, hóditó hajlamtól űzött országok nyelvi imperializmusa, valamely nép ittlétének vagy ittnemlétének legszilárdabb bizonyítékai közé tartoznak (Grandpierre K. Endre, 1996b, 48). Az eurázsiai helységnevek vizsgálata alátámasztja az eurázsiai síkság településeinek erdélyi székely eredetét (Bihari, 2004). Herodotosz írja, hogy a szkíták önelnevezése: szkolota, vagyis levágva a –ta népnév-képzőt, a szkol, szikul, székely népnév mássalhangzóira bukkanunk. Bihari (2004) a világ többszáz millió helynevének számítógépes elemzésével kimutatta, hogy a sz*k*(l) népnév (itt a * jel tetszőleges magánhangzót jelöl) változatai elsősorban Eurázsiában, azon belül is a Kárpát-medencében, Erdélyben és Moldvában a leggyakoribbak. Az egész Eurázsiára kiterjesztett keresés során tömegesen bukkannak elő az erdélyi helységnevek. A helységnevek tanúsága szerint a székelyek elnevezése valójában nem más, mint az ősi szaka népnév modern változata, írja Bihari (u. ott, 91. o.). Az itt bemutatott tények értelmében azonban fordított a helyzet: inkább a szaka, szkíta népnév tekinthető a székely népnév változatának.
Vizsgálataink szerint a szkíták székely-magyar eredetűek. Az i.e. 5 100-tól az ókori görögök koráig ez a népesség sokszorosára növekedhetett. Az a földrajzi körzet, amelyben éltek évezredeken át, i.e. 5 100-tól i.sz. 453-ig, Atilla meggyilkoltatásáig, kiterjedt a Kárpát-medencétől Koreáig és Észak-Indiáig (Grandpierre K. Endre – Grandpierre Atilla, 2006; Grandpierre, 2007). Ez a tény alátámasztja, hogy az ókori történetírók a szkítákat a legrégibb és legnagyobb lélekszámú népként ismerték. „A szkítákkal egyetlen európai nép sem állhatja ki az összehasonlítást, sőt még Ázsiában sincs egyetlen nemzet sem, aki megmérkőzhetne velük, ha összefognak.” (Thukydides, i.e. 431). Terdzsüman Mahmud, I. Szülejmán szultán tudós magyar tolmácsa által megmentett Árpád nagykirály-kori magyar ősgeszta, a Tarih-i-Üngürüsz (magyarul: A magyarok története, 1982; tehát az “üngürüsz” népnév a magyarok török neve) ekképpen emlékezik meg a vízözönt követő időkben Hunor által a Kárpát-medencében talált népről: Hunor, Nimród fia - “elvált Adzsem /Perzsia/ padisahjától, és Pannonijja tartományába költözött. Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön (azaz Hunor népének a nyelvén) beszélnek az ottani népek.” Az eredetileg regősök által írt őskrónika azt bizonyítja, hogy üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott. Tökéletesen világos okfejtés és ezredéves régiségből fakadó nyom ez a magyar nemzeti lét ősi voltára és arra, hogy a magyarok már a vízözönt követően itt éltek, és innen költöztek ki a vízözön után az Európa keletén fekvő másik Szkítiába. Grandpierre K. Endre (1979, 1990) kimutatta, hogy Csodaszarvas-mondáink több tízezer évre tekinthetnek vissza, és a magyar őshazába, a Kárpát-medencébe történő visszatérés isteni elrendeléséről tanúskodnak.
Xenophon írja, hogy Európát és Ázsiát a szkíták uralják. Ezt a régészeti leletek teljes mértékben alátámasztják. A szkíta befolyás kiterjedt Koreáig és Japánig. Különböző koreai tárgyak, mégpedig nagy jelentőségűek, mint például a koreai Silla királyság koronái, szkíta jellegűek. Hasonló szkíta jellegű koronákat találtak Japán Kofun korszakában (i.sz. 250-538, vagyis az ún. hun korban) (Cambon et al., 2006, 282). A kínaiak a szkítáktól vették át az állatstílust (Mallory, Mair 2000). A hun-magyar népzene hatása a kínai népzenére máig kimutathatóan meghatározó jelentőségű (Juhász, 2006). Nagyon ősi időkben, vagy már a kínai vallás hajnala előtt, a mágusok vallásának szervezett papsága lehetett (de Groot [1982, VI, II:1187]). Az i.e. évezredekben a mágusok a kínai vallás minden szintjén vezető szerepet játszottak (Schafer [2005, 234]). Victor H. Mair, a kínai nyelv és irodalom professzora régészeti és nyelvi bizonyítékokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy az ó-kínai „*myag, mágus, természettudós, filozófus” jelentésű szó nem kínai, hanem közép-ázsiai eredetű (Mair [1990]). Kínában a mágusok tanítása elsősorban az ősi királyi vallásban volt fontos (Harper [1995]). A kínai univerzalizmus, konfucianizmus, taoizmus a mágusok tanításaira épült. Modi professzor (Modi, 1926) és Aradi Éva (Aradi, 2005) könyveiből tudjuk, hogy a szkíta-magyar-hun kultúra alapvető hatást gyakorolt az indiai történelemre és műveltségre (Grandpierre, 2007). Hiteles történetíró, Josephus Flavius (i. sz. 37) írja Antiquitates c. munkájában (Flavius, 1957, 59), hogy Magóg és Gomer népei a vízözön után „a Don folyóig, nyugaton pedig Gadeiráig (ma Cadiz), elfoglalván a térséget, amelyre rábukkantak, s amelyet előttük senki sem lakott, a saját neveik szerint nevezték el a népeket”. A Hérodotosz feljegyezte szkíta ősmondában Hargita első emberként „néptelen tájon” született, vagyis a szkítasággal jelent meg az ember a Kárpát-medencében.
Középkori krónikáinkban, néphagyományainkban megőrződött annak hite, hogy a magyar hajdanta a világ legnagyobb lélekszámú népe volt. A magyar őskirályok a négy égtáj urai, ők szervezték meg a négy égtáj őreinek hálózatát, szorosan ide tartozik a négy folyó, az esztergomi oroszlános címer négy sávja. Az őshazához ragaszkodás fejeződik ki a középkori „Extra Hungariam non est vita” (Magyarországon kívül nincs élet) szólásban is (Grandpierre K. Endre, 1996c, 68). A székelység többezer éves erdélyi őshonosságára nemrég derült fény (Orbán-Grandpierre, 2009).
Mindezek fényében ideje felismernünk: a székely-magyarság szkíta-hun eredetének tétele helyett helyesebb ma már a szkíta-hun nép székely-magyar eredetéről beszélni.
Irodalom:
Anthony, D. 2004, Bronze Age Herders of the Eurasian Steppes. http://www.novelguide.com/a/discover/aneu_02/aneu_02_00132.html
Aradi Éva, 2005, A hunok Indiában, Hun Idea, Budapest, 152
Bihari Gábor, 2004, A népek országútján. Szkíták-szakák-székelyek. A nomád népvándorlások története. Szkíta Szarvas Könyvkiadó, Nyíregyháza.
Bóna, I., Cseh, J., Nagy M., Tomka P., Tóth Á. 1993, Hunok-gepidák-langobardok.
http://www.bkiado.hu/netre/netre_hungeplan/hungeplanjobb_metaval.htm#hun%C3%BCst
Cambon, Pierre et Jarrige, Jean-François, éd. 2006, Afghanistan, les trésors retrouvés. Collections du musée national de Kaboul. Paris, Réunion des musées nationaux.
Cauldron, 2010, http://en.wikipedia.org/wiki/Cauldron
Cucuteni-Trypillian culture, 2010, http://en.wikipedia.org/wiki/Cucuteni-Trypillian_culture, letöltve 2010. április 14-én.
deGroot, J. J. M. 1982, Religious System of China, Repr. Southern Materials Center, Inc. Taipei, China, Part 6, II: 1187.
Dolukhanov, Pavel, 1996, The Early Slavs. Eastern Europe from the initial Settlement to the Kievan Rus. Longman, p. 125 (& references therin)
Fehérné Walter Anna, 1975, Az ékírástól a rovásírásig. A Magyar Őskutatás kiadása, Buenos Aires. 1. Kötet, 37.o.
Flavius, Josephus, 1957, Jewish Antiquities I-IV. With an English translation by H. H. J. Thackeray, M. A., The Loeb Classical Library. In nine volumes, Cambridge, Massachusetts, Harvard Universitsy Press.
Gilbert, Martin, 2002, The Routledge atlas of Russian history. Routledge, London, map 2.
Govedarica, B. 2004, Zeptertrager: Herrscher der Steppe. Verlag Philipp von Zabern, Mainz am Rhein. Heidelberger Akademie der Wissenschaften, 21.
Grandpierre Atilla, 2007, Királyi mágusok ősnépe: a magyar. Hun Idea, Budapest.
Grandpierre Atilla, 2010, A székelység őstörténete (előkészületben).
Grandpierre K. Endre, 1979, A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában. Kortárs XXIII. Évfolyam, 1979 december, 12 szám, 1952-1969.
Grandpierre K. Endre, 1990, Aranykincsek hulltak a Hargitára. A magyarok eredete a Tarih-i Üngürüsz tükrében. Népszava, Budapest.
Grandpierre K. Endre, 1996a, Tízezer évi küzdelem hazánk megmaradásáért. Történelmünk Központi Titkai sorozat, 6. szám.
Grandpierre K. Endre, 1996b, Mióta él nemzet e hazán? Történelmünk Központi Titkai sorozat, 3. szám.
Grandpierre K. Endre, 1996c, A magyarság őseredete. Történelmünk Központi Titkai sorozat, 8. Szám, 68. o.
Grandpierre K. Endre, 2005, Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében? Fríg Kiadó.
Grandpierre K. Endre és Grandpierre Attila, 2006, Atilla és a hunok. A szkíta-hun-magyar folytonosság. NapKút Kiadó, Budapest
Harper, D. 1995, Magic in China, in: The Encyclopedia of Religion, ed. M. Eliade, Vol. 9, p. 112
Herodotus, i.e. 440, The History of Herodotus. Translated by George Rawlinson. http://classics.mit.edu/Herodotus/history.4.iv.html
Hérodotosz: A görög-perzsa háború, IV. Könyv, 11. §, 1989, 269. o.
History of Europe, 2010, http://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Europe
Juhász Zoltán, 2006, A zene ősnyelve. Fríg Kiadó.
Kurgan culture, 2000, http://www.iras.ucalgary.ca/~volk/sylvia/Kurgans.htm
Lukashov, Nikolai, 2008, Ancient Civilization Discovered at the Bottom of Lake Issyk Kul in the Kyrgyz Mountains. http://www.redicecreations.com/article.php?id=2626
Mair, Victor H. 1990, „Old Sinitic *Myag, Old Persian Maguš and English Magician”, Early China 15: 27–47.
Mallory, J. P. and Mair, V. H. 2000, The Tarim Mummies: Ancient China and the Mystery of the Earliest Peoples from the West. London: Thames & Hudson.
Manzura, I. 2005, Steps to the Steppe: or, how the North Pontic Region was Colonised, Oxford Journal of Arcaeology, 24 (4), 313-338.
Modi, J. J. 1926, A hunokról akik meghódították Indiát. Mi volt a hunok vallása? Kéziratból fordította: Zajti Ferenc, Budapest, 21
Orbán Dezső – Grandpierre Atilla, 2009, Fejezetek a székelység őstörténetéből. Kárpátia Könyvműhely, Budapest.
Prehistoric Cyprus, 2010, http://en.wikipedia.org/wiki/Prehistoric_Cyprus
Price, T. D., Bentley, R. A., Lüning, J., Gronenborg, D., Wahl, J. 2001, Prehistoric human migration in the Linearbandkeramik of Central Europe, Antiquity 75, 593-603.
Robinet, I. 2006, A taoizmus kialakulása és fejlődése. Arany Hegy Alapítvány,
Rugonfalvi Kiss István, 1939, A nemes székely nemzet képe. Debrecen, 1. Kötet, 161-162. o.
Schafer, Edward H. 2005, Pacing the Void: T’Ang Approaches to the Stars. Floating World Editions, 234.
Taranec, Natalie. „The Trypilska Kultura - The Spiritual Birthplace of Ukraine?”. The Trypillian Civilization Society. http://www.trypillia.com/articles/eng/re1.shtml. Retrieved 21 November 2010.
Tarih-i Üngürüsz. Madzsar tarihi. Ford. Blaskovics József, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.
Thucydides, 431 B.C., The History of the Peloponnesian War
http://en.wikipedia.org/wiki/Thucydides
Thukydides, i.e. 431, A nagy háború, ford. Zsoldos Benő, 1887, II. Könyv, 190. o.
Todorovic, Jovan and Aleksandrina Cermaovic, 1961, Banjica, naselje vincanske kulture. Banjica, Siedlung der Vinca-gruppe. Belgrade, City Museum.
A magyarok élő hagyománya a régi nemzeti krónikákon alapszik, amelyek századok legendáiból és költészetéből táplálkoznak, és azt tartják, hogy a magyarok ősei Keletről, a Fekete tenger partjáról Szkithiából jöttek. Szittyák voltak.
Kevés olyan probléma akad a történelemben jelenleg is, mely bonyolultabb volna a Szkithiával és a szittya népekkel kapcsolatos kérdésnél. A görög és latin szerzők a szittya elnevezést rengeteg különböző népre alkalmazták teljesen szabadon és ezek az adatok egymásnak ellentmondanak.
Magyarországon a hivatalos tudós céh két évszázadon keresztül ösztökélte a nemzetet, hogy felejtse el a szittya származás „ abszurd elméletét”. A nemzet ezt a törekvést határozottan visszautasította, annak ellenére, hogy a tudós céh nevetséges érzelgéssel és ravasz sznobsággal vádolta az elmélet elfogadóit. Míg a művelt közönség általában elfogadta a finn-ugor összehasonlító nyelvészet igazságait a legnagyobb részének a lelkében megmaradt az a nyugtalanító érzés, hogy a magyarok eredetéről nem tudjuk a teljes igazságot.
Nem kétséges, hogy a magyar nép ősei bizonyos ideig a Meotisz legendás ingoványai között, - az Azovi tenger partján - Szkithiában éltek. Ez az a terület - a Fekete tengertől északra bizonyára része a szittyák világának - amelyet a klasszikus szerzők leírtak. Leírják ugyanazt a területet az ősi magyar krónikák is, földrajzilag meglehetősen pontosan úgy, mint azt a jó földet, amelyre a magyarokat a régebbi csodaszarvas vezette, miután az eredeti hazájuk „Evolat” (másutt Evilath – a Szerk.) túl népessé vált. Ismerjük ennek a Fekete tengernél fekvő ősi Magyarországnak a nevét is: Dentumoger, amit úgy fordíthatnánk, hogy „Magyar föld” a Don torkolatánál.
Bizánci források megerősítik ezt a tényt: ez az a hely, ahol a magyarok az első ezredév közepe táján éltek. De hát honnan jöttek oda? Hogy kerültek oda?
Az általánosan elfogadott, kéznél lévő elmélet szerint a magyarok eredeti hazájukból, az Ural lejtőiről sodródtak a Fekete-tenger partjára. De legyen szabad megjegyeznem, hogy ez a dolog nem volt olyan egyszerű. Nézzük csak a történetet a régi korszaktól kezdve.
Az emberiség hajnalán, a tűz nagy feltalálása után emberi csoportok népesítették be az eurázsiai kontinenst. A régi korszakok kalandos, észak emberei elválasztódtak a déli (útjainak) rokonaitól. A déli tengerek lakói megmaradtak a meleg tengerek kényelmes lakóhelyein, és a tengerekbe ömlő folyók partján. Az északiaknak szembe kellett nézni és meg kellett küzdeni a változó időjárással, évszakokkal és ez a küzdelem a mérsékelt, sőt a hideg égöv megfelelő lakóivá edzette, fejlesztette őket.
Az északiak ismét különböző csoportokra oszlottak. Az egyik csoport a szigorú, hideg időjárási viszonyok között klasszikus mongolokká fejlődött. Egy másik nagy csoport ugyancsak sok alcsoportra oszolva Amerikába vándorolt és az indiánoknak lett az őse. A legnagyobb csoport közülük, alapvető kaukázusi tulajdonságokkal, keresztül vándorolt az egész mérsékelt övű Eurázsián, mint a régi kőkorszak vadász népe. A kaukázusiak, akik zömmel nyugatra tartottak, valószínű ősei lettek annak a fajnak, amelyet később indoeurópainak neveztek. A másik alapjában véve rokon csoport, mely főleg Közép-Európa és Közép-Ázsia között hullámzott, sok más népnek őse lehetett, amelyeket aztán a klasszikus szerzők szittyáknak neveztek.
Valószínűleg látszik, hogy a szittya népeknek ez az ősi csoportja volt az, amely Ázsiában és Európában a soluteriainak nevezett kultúra nyomait hagyta, mintegy 35. 000 évvel ezelőtt. A soluteriaiak szakképzett vadló-vadászok voltak, és a szittyákat a lótenyésztésben való benső kapcsolatuk és a lovaglásban lévő jártasságuk jellemezte.
A szittya név használatát a legjobb klasszikus szerzőknél megtaláljuk. Hérodotosz, Strabo, Pliny, Cortius és mások gyakran magyarázzák, hogy amikor a szittyákról beszélnek, akkor ezeknek a népeknek egy nagyszámú csoportját értik, amelyek közül soknak van saját neve, de lényegileg ugyan ahhoz a nemzethez tartoznak.
El kell tekintenünk itt a százados tudományos vitáktól a klasszikus szerzők megbízhatóságát és a különböző szittya népek etnikai rokonságát illetően. A mi kiinduló feltevésünk az, hogy a kaukázusi csoportnak indoeurópaiakká és szittyákká való kettéoszlása az emberiség történetében viszonylag késői korban következett be, és a legősibb szittya és a legrégibb indoeurópai nyelv egymás közt kölcsönösen érthető testvérnyelv volt.
Megemlítjük, hogy még nagyon sok kutatómunkát kell elvégezni ahhoz, hogy a szittya népekkel kapcsolatos problémákat tisztán lássuk. Mégis egy véglegesen meghatározott névsor adása nélkül, csupán a további előadásaink könnyebb gyakorlati megértése céljából megnevezzük itt azokat a népeket, amelyeket a szittya család legfőbb csoportjának tartunk. Ezek:
1.) Az – „AZ, AS, SA, vagy Su” néven ismert népek, amelyek Kis-Ázsiát a korai korszakban nagyrészt benépesítették. Ezek lehettek az ún. „Termékeny Félholdnak” és Anatóliának, sőt éppen még a Duna völgyének is kezdetleges földművelői. Lehet, hogy ők adták Ázsiának az Ázsia nevet. A korai krétai és ciprusi kultúra rokonságot mutat az ő kultúrájukkal. Ezeket a népeket említik az ékírások feljegyzései: úgy látszik ez a nevük maradt fenn a sokkal későbbi: az Uz, Osset, Jazig népnevekben, sőt talán az Észt és a Szittyák nép nevében is.
Felmerül az a kérdés is, hogy a későbbi nyelvileg sémitává lett asszír nép is tartalmaz ilyenfajta etnikai elemeket, és hogy az „AZ” nép valamiféle módon a Kassziták és a Kazárok őse volt.
Feltételezhetjük, hogy a Sa nép volt Mezopotámiának régóta keresett, sumírok előtti népe, lakója. E tehetséges nép egyes ágazatainak a számlája javára írható. Atpatochyja a Kr. előtti 5-4. század kimagasló kulturális központja volt. Kő utcái voltak, közhasználatra szolgáló épületei, és igen finom, művészi kivitelű cserépedények maradtak fenn. Lehetséges, hogy a SA népcsoport egyike később még az EL-Ubaid néven ismert kultúrának is a hordozója volt, amelynél gyönyörű, sokszínű cserépedényeket találtak. Az igazi sumírok megérkezése után, úgy látszik, hogy a SA nép kénytelen volt észak felé kitérni, az északi hegyekbe, a sumír világ egyik részébe, amelyet az ékírásos bizonyítékok Subartunak neveznek. Az újabb irodalom ezt a népet gyakran nevezi subariannak.
2. / A SUMÍROK
Ez a tehetséges és életrevaló északi nép rokonságba volt a SA néppel, de nem volt vele azonos. Ő volt az első magas civilizációnak megteremtője Mezopotámiában. Ez a civilizáció a Kr. előtti 4. és 3. évezredben egy sok népből összeolvasztott etnikai elemből álló népcsoportra épült fel. Sir Leonard Wooley hosszú és alapos tanulmányában meggyőzően és minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy csak a sumíroknak van egyedül joguk, igényük arra, hogy őket az írás feltalálóinak tekintsék.
A régészet fejlődése újabban kiderítette azt az igazságot, hogy a sumírok valószínűleg biológiailag is, de kulturálisan minden bizonnyal elődei voltak a későbbi szittyáknak nevezett népcsoportnak.
Ezek a népek a következők:
a.) A médek
Az ókor egyik nagy nemzete, amely az asszíriaiak után és a perzsák előtt tűnik fel. Jules Oppert orientalista 1879-ben azt állította, hogy a médek turáni népek. Nemcsak a klasszikus Médeában voltak jelen: Hérodotosz a Dunától északra élő médekről ír.
b.) A dákok
A nép (dáviaia) a Kaspi tenger és az Aral tó között telepedett le és innen rajzottak ki csoportjaik. Közép-Európában a dákok uralmát a rómaiak döntötték meg, de a dákok úgy látszik fennmaradtak Romániában és Magyarország déli részén is, ahol Tahoknak nevezték őket. A dákok korabeli csoportjai sok ázsiai népet befolyásolhattak. Lehetséges, hogy a tráciaiaknak és a törököknek is ők az őseik.
c.) A hunok
A hunok, akiket az egyiptomiak unninak, a kínaiak hiun-gunak neveztek, először a Kaspi tengertől délnyugatra tűntek fel. Innen terjeszkedtek ki távoli országokba. Nyugaton Szittyáknak hívták őket. Kelet felé lovagoltak egészen addig míg el nem érték a kínai falat. Újabb keletű szovjet ásatások ezeknek a hunoknak (Szittyáknak) meglepően magas szintű kultúrájára derítettek fényt. A Kr. előtti 7. és 5. században az Altáji hegységben éltek és ott temették el halottaikat. Úgy látszik a kínaiaknak az ellenségeskedése kényszeríttette a hunokat, hogy a Kaspi tenger partjain elterülő régi hazájukba vonuljanak vissza. Innen lovagoltak a Duna felé és alapították meg Atilla alatt azt a birodalmat, amely Rómát fenyegette.
d.) Az avarok
Ez a nép a történelemben több különböző néven szerepel, mint Oberok, Varok, Parok a római időkben, mint Partusok. A Kaspi tenger partján telepedtek le, majd később az Aral tenger felé vonultak, ahol az Amu Darja (Oxus) és a Sir Darja (Jaxartes) között éltek.
Valószínű, hogy etnikai csoportjuk hasonló szittya elemekkel együtt a Korezmiai Birodalmat alapította meg, ahol már öntözéses mezőgazdálkodást folytattak.
Az avarok nagy város- és erődépítők voltak, kereskedelmük és befolyásuk kiterjedt egészen az urali népekig. Nagy Sándor meghódította az avarok országát, de nem sokkal a halála után Arsacus felszabadította az avarokat, akik az Arsac-i dinasztia alatt Krisztus után 250-ig harcoltak a rómaiakkal, amikor Róma az Aral tengerig űzte őket vissza. Innen a kök-törökök fenyegető nyomása alatt az avarok egy része nyugat felé vándorolt és 568-ban a Kárpát medencében telepedett le. Rövid életű Duna-menti birodalmukat Nagy Károly pusztította el.
e.) Turkok
Valamennyi türk nép: az újugorok, kök-türkök, ottomán törökök, ahhoz az eurázsiai népcsoporthoz tartoznak, amit mi szittyáknak nevezünk.
f.) A finn-ugorok
Ezek olyan népek, amelyek nyelvei közötti rokonság alapjait gondos tudományos kutatással állapították meg. A magyaroknak a rokonsága valamennyi többi csoporttal szemben azonban olyan távoli, hogy kölcsönös megértésről nem lehet szó. Ezek közül a népek közül a legnyugatiabbak a finnek. A keleti rokonok napjainkban a Szovjetunióban az Ural hegység minden oldalán élnek. Herodotosz némelyiket a szittya népek közzé sorolja be. Valószínűleg ezek közé tartoztak a már kihalt csudok, akikről az orosz néphagyomány, mint óriásokról és kiváló fémművesekről, kovácsokról emlékezik meg.
Folytathatnánk más csoportoknak a felsorolását is, amelyeket valamely oknál fogva a nagy szittya közösségnek tekinthetünk. Az egyik legizgatóbb probléma például az arameusoké, akiket a régi irodalomban szintén szittyáknak hívnak. Kicsodák ők?
Vajon Írország régi neve: Avan, csak véletlenül ugyanilyen hangzású? Van-e valami jelentősége a kelta és kál (kaldeus), meg a scott (skót) és a szkíta (szittya) név közötti hasonlóságnak? Hová tartoznak a baszkok? Szittyáknak kell-e tekintenünk az etruszkokat? Csábító volna, hogy ezekre a kérdésekre is kiterjedjünk és megvizsgáljuk azokat, de ezeket inkább a jövő történészeire kell bíznunk.
A SZITTYA PROBLÉMA
A kérdés, amit fel kell vetnünk és meg is válaszolunk a következő: lehetséges-e és megengedhető-e komoly tudományos kutató számára, aki az igazságot keresi, hogy a magyaroknak a szittya eredetét vegye vizsgálat tárgyává?
Szükséges ennek a kérdésnek a felvetése, mert mintegy száz esztendőn keresztül, akik ebben a kérdésben leginkább érdekeltek voltak, a magyar főiskolák hallgatóit, – a jelen sorok íróját is beleértve – úgy nevelték és módszeresen úgy igyekeztek beállítani, hogy ezt az elképzelést elvessék.
Könnyen rámutathatunk azokra a nehézségekre, amelyek a szittya rokonság bizonyítékának útjában állottak.
Az első nehézség az, hogy a modern tudomány azelőtt is zavarban volt és jelenleg is tanácstalan, hogy tulajdonképpen szabatosan mit is jelent ez a szó, hogy szittya. Különböző tudósoknak még ma is különböző a véleményük arról, hogy milyen régi népeket lehet, vagy nem lehet szittyának nevezni.
A bajok eredete az, hegy a klasszikus görög római szerzők igen sok esetben említik a szittyákat és egymásnak ellentmondóan, sokszor lehetetlen történeteket mesélnek róluk. Hipokratesz részletes leírást közöl a szittyák alkatáról. Ha igaz, amit mond, a szittyák petyhüdt, degenerált keletiek voltak. De mi tudjuk, hogy Athén városának rendőrsége szittyákból került ki, ez a tény kereken megcáfolja Hipokrateszt. Elhihetjük-e Hérodotosznak, hogy egyes szittyák kannibálok, vagy ezt az értesülést is ugyanabba a kategóriába kell sorolnunk, mint amelyek azt állítják, hogy egyes szittya törzsek féleszűek vagy kecskelábúak voltak? Egész embercsoport nem lehet született féleszű vagy kecskelábú. Ezt nem hihetjük el. De mi az, amit elhihetünk, vagy amit nem lehet elhinni?
Szerencsétlen tény, hogy a klasszikus szittyák nyelvéről nagyon kevés anyag van birtokunkban. Ennek az anyagnak a szegénysége csak meglehetősen szűk teret enged nyelvészeti spekuláció számára.
A korszerű tudomány hajlamos arra, hogy a szittya egység elméletét egészen elvesse, és azt hitesse el, hogy az csupán a klasszikus írók téves felfogásában létezett.
Végül az a tudós vélemény, amely minden olyan elméletet, amely a szittya - magyar rokonságot támogatta, erőszakosan is sutba akart dobni, - nem mulasztotta el rámutatni arra, hogy a régi magyar krónikások, akik „Szkythiát”, mint a magyar nemzet ősi hazáját írták le, nem támaszkodnak eredeti népi hagyományra, hanem „Szkythiának” a klasszikus leírását fogadják el és másolták le. Egyesek bizonyosnak vélik, hogy a magyarság Szittya eredetéről szóló leírás legenda, csak a XI.-XII. századbeli krónikások késői kitalálása.
Dehát vétkesek vagyunk a kritikátlan hiszékenységben, ha mi a középkori krónikások történeteihez térünk vissza, ahelyett, hogy az újabb kori tudomány állításait fogadnánk el? Nem ismerjük el, hogy bűnösök lennénk. Az a tény, hogy a krónikások „Szkythia” klasszikus leírását másolták, egyedül csak azt bizonyítja, hogy a klasszikus irodalmat tisztelték. Lehet, hogy hozzátették, amit a régi szerzők mondtak, ami a nemzetben, mint eredeti, ősi hagyomány élt.
Mindenki tisztában van a legtöbb klasszikus szerző pontatlanságával és megbízhatatlanságával, különösen, ami a történetírás atyját, Hérodotoszt illeti. Ha azonban nem rendelkezünk megfelelő forrásanyaggal, azt kell felhasználnunk, ami rendelkezésünkre áll.
Ne feledjük el, hogy a klasszikus irodalmon kívül a szittyákról olyan eredeti forrásaink, adataink vannak, amelyek pártatlanok és napról-napra világosabbá és értékesebbé válnak. Ez a régészet.
Az utolsó évtizedekben a szittyákról szóló leleteknek, adatoknak egész világa került napfényre. A mai tudósnak sokkal könnyebb dolga van, ha a szittya problémával akar foglalkozni, mint az ötven évvel ezelőtti tudósoknak.
A szittyákkal foglalkozó kutatók elsősorban a Szovjetunió régészeinek tartoznak hálával. Annak a területnek legnagyobb része, amelyen a szittya népek vándoroltak, most az óriási szovjet birodalomhoz tartozik. Természetes hát, hogy a szovjet régészet ezen a területen igen tevékeny. A munkát nagy hozzáértéssel és lelkesedéssel végezték.
Nyugati tudósok némelykor azt vetették az orosz kollégáik szemére, hogy túl nagy a lelkesedés és a sóvárgó vágy bennük, amikor azt törekszenek bizonyítani, hogy a szittyák az oroszok ősei, elődei. Bárki előtt, aki egy kicsit is ismeri az orosz jellemet, ez a gondolat abszurdumnak látszik. De nem szabad elfelejteni, hogy egyes szláv népekre, hatalmas szittya befolyás érvényesült, és azt sem, hogy a nagy orosz birodalom lakosságát sok szittya nép anyag gazdagította. Így az orosz kutatók igényét nem lehet egészen abszurdnak minősíteni.
Néhány fontos anyagot kaptunk délről: ilyenek a lurista bronzok. Ezek az iráni királyságból származnak.
A szittyákra vonatkozó sok újabb felfedezés közül nincsenek fontosabbak a ziwiyeni kincseknél, amelyek egy romokban lévő, a régi Asszíria és Kaspi tenger partja közötti várból kerültek elő. Ezek a kincsek kb. Kr. előtt 700-ból származnak és a szittya művészet jellegzetes nyomait tisztán és félreérthetetlenül magukon viselik. Elismert, hogy a ziwiyeni művészet ennek a stílusnak a legkorábbi megjelenése. A Nyugat-Ázsiában és Közép-Ázsiában, vagy Kelet-Európában talált híres szittya kincsek közül egyik sem korábbi ennél. Ez a tény megvilágosítja a szittyák eredetét: nyilván tévedés a szittyák őseit és művészetüket Közép-Ázsiában keresni. Népük etnikai eredetét, épp úgy, mint kultúrájukat a Kaukázus hegységtől délre, a régi Mezopotámiában kell keresnünk. Sumíria bukása után hosszú időn keresztül vándoroltak több csoportban szanaszét minden irányban. A Tigristől keletre ezek a kivándorlók nagyszerű lovas néppé fejlődtek és ez képessé tette őket, hogy egész Európán és Ázsián keresztül lovagoljanak az egyik óceántól a másikig. Mindenüvé magukkal vitték kitűnő fémkovács mesterségüket. Ez a vonás világosan megkülönbözteti településeiket és sírjaikat azoktól a szomszédoktól, akik akkor még a kőkorszakban voltak, éltek.
Mellékesen megjegyezzük, hogy a ziwiyeni művészi leletek zengő hangú elégtételt szolgáltatnak a lebecsmérlő görög szerzőknek, legalább is egy ponton. Hérodotosz és mások úgy írják le a szittya őshazát, hogy a Kaukázus hegységtől délre fekszik és a szittyák onnan vándoroltak északra. A régészet most ezt az állításukat megerősítette.
Remélhető, hogy idővel a szittya írásról és a szittya nyelvről több adatot, tudást fognak szerezni. De még e nélkül a bizonyság nélkül is; amit ezek nekünk nyújthatnak, már messze előrehaladottabb és tisztább fogalmaink vannak a szittyákról, mint valaha is azelőtt.
A kérdés legnehezebb része, hogy beszélhetünk-e a szittya népek egységéről? A klasszikus szerzők egységesnek tekintették. A modern tudomány állandóan ezen dolgozik, hogy ezt a képet lerombolja. Azt mondják, hogy az indoeurópai népek egységet alkotnak. Van egy másik egység is: a mongoloké. De a két terület közötti részen nincsen semmiféle egység. Kis népek keverékei, etnikai csoportok vannak ott, amelyek egymással összekeveredtek, szétszóródtak és erőtlenek. Szkithiát gyakran csak csupán földrajzi fogalomnak tekintik.
Miután a Szkithia népi egységének a fogalmát megdöntötték, két hasonló újabb keletű elgondolás került előtérbe. Ezek közül az egyik, amelyet mindmáig érvényesnek tartottak, megkísérelte a népcsoportok egy részét az „Ural- Altáji” népek közé sorolni. Ez a törököket és a magyarokat ugyanabba a csoportba sorolta. Az utóbbi időben azonban divatba jött, hogy az urali és az altáji népek között minden rokonságot megtagadjanak.
A másik fogalom a turáni egység volt, amelyet a modern tudósok ugyancsak támadtak és nagyon rossz hírbe hozták.
Kérdezhetjük, hogy az eurázsiai népek eredetének tisztázását és az igazság felderítését ezek a romboló támadások elősegítették-e? Tisztábban látunk-e most vagy még nagyobb zavarban vagyunk, mint a művelt emberek voltak Hérodotosz idejében?
Illő tisztelettel kijelenthetjük azt is, hogy mindezek az osztályozások, amelyek a nyelvek és népek csoportba sorolását jelentik-többé-kevésbé önkényes emberi tevékenységek, a gyakorlati célok eléréséhez. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor különböző tartalmú papírokat egy megadott számú fiókba osztályoznak. Lehetséges, hogy egyes fiókokba hasonló, más fiókokba kevésbé komoly összefüggés lehetőségét tartalmazó papírok kerülnek. Mindazonáltal sokkal könnyebben tudunk majd a papírok között eligazodni, hogy ha azokat valamilyen módon osztályozzuk.
Hagyjuk nyitva a kérdést hogy: a szittya ural- altáji, turáni egységeknek a folyamatos, állandó lerontása tisztán tudományos szükségesség volt-e, vagy volt benne bizonyos politikai, soviniszta természetű indító ok is a tudományos homlokzat mögött? Lehetséges, hogy az ösztönös nacionalista hullám adja a vágyat, hogy a saját csoportunkat erősebbnek, hatalmasabbnak, fontosabbnak, uralkodásra jobban rátermettebbeknek bizonyítsuk be, mint amilyenek más csoportok? Ki lehetne ebben biztos?
Szeretnénk azt hinni, hogy nem rejtett hiúság, hanem az az érdek, hogy tisztán lássunk és az igazság keresése vezet bennünket, amikor gyakorlati célokból arra törekszünk, hogy helyre igazítsuk az eltorzított képet és érvényre juttassuk a szittya népi egység gondolatát, ahogy a klasszikus szerzők - akik egykorúak voltak - ezt látták. Ők nem voltak ostobák.
Igaz, mi a szittya nevet olyan népcsoport megjelölésére akarjuk felhasználni, amely már sokkal régebben létezett, mielőtt Szkithia nevét valaki is kiejtette a száján, de az indoeurópaiak is régen léteztek már, mielőtt Európa és India nevet kapott volna.
Volt tehát Szkithia és léteztek szittyák. Voltak szittya szokások, kultúra, nyelv, amelyekről a görögök és rómaiak megállapították, hogy különböző az övéktől. A szittya eredet hagyománya ősi idők óta él a magyarok között és azt nem szabad mint üres mítoszt félretenni.
A problémákkal való foglalkozásnak helyes útja, hogy türelmességgel megvizsgáljuk a korai magyar történetírás minden lehető olyan forrását, amely a Skythiek „Skythiai” eredetünkre utaló adatokat tartalmaznak...
Ilyen fonások, a papok által írt régi magyar történeti krónikák, a szomszédos országokból származó német és orosz egyházi krónikák, a bizánci császárok és alattvalóik írásai és végül, de nem utoljára, a régi arab és perzsa utazók leírásai.
Az írásos kútfők minden állításait ellenőrizni kell a történelem segédtudományaival: a régészettel, néprajzzal, embertannal és biográfiával. Ezek mindegyike fontos. Mégis az ethnogenézis koronatanúja, a nép származásának, a történeti kutatásnak az a különleges fajtája, amely a nemzet eredetét keresi, - mindig a nyelv marad.
Mint már említettük, a klasszikus Szkithiából igen kevés nyelvi emlékanyag maradt ránk. De ha elfogadjuk a ziwijeni lelet tanúságát és azt az elméletet, hogy a szittya kultúra főleg sumír forrásból származik, feltehetjük, hogy a szittya nyelv a sumír nyelvből származik. Szerencsére, hogy a sumír agyagtáblák bőséges nyelvészeti anyagot őriztek meg.
Ha a szittyák a magyarok ősei, mint azt a hagyomány állítja, és ha a szittyák a sumíroktól származnak, akkor a sumír nyelvnek és a magyar nyelvnek rokonnak kell lennie. De hát így van-e?
Ha csak nincsen jogos okunk feltételezni, hogy egy nép nyelve megváltozott, akkor a nyelv tanúsága döntő bizonyítékul szolgál a népcsoport eredetére nézve. Hívjuk hát be először ezt a koronatanúnkat.
A SZKÍTÁKRÓL
Heteken át hatalmas tömeg bolyongott a „New York-i Metropolitan Museum kiállítási termében. A szkíták aranykincseit bámulták.
Ez a kiállítás nemsokára Los Angelesben is látható lesz. Gondolom, hogy ottani magyar barátaim mind szerét fogják ejteni annak, hogy megnézzék. Érdemes ezért külön erőfeszítést is tenniük az elfoglalt amerikai magyaroknak, mert ilyen látványban aligha lesz részük sok-sok évig. A kincs jelenlegi tulajdonosa ugyanis Oroszország.
A tárgyak nagyobb része egyszerű sírrablásból került az orosz magánemberek kezébe, akiktől már Nagy Péter cár elkövetelte és kincstárába szállíttatta őket.
A kincs jelentős része közvetlenül a szovjet-orosz régészek szakszerű és bravúros ásatásaiból származik.
A szovjet amerikai kultúrcsere akciója során elsősorban a szkíta kincseket kérte kölcsön az Egyesült Államok megbízottja, Thomas Hoving, a Metropolitan Museum of Art igazgatója.
Miért éppen ezeket? Egyszerű a válasz, írja Hoving a kiállítás katalógusának bevezetőjében. Ezek a tárgyak unikumok. Ő bejárt sok múzeumot, látott sok kincset, egyiptomit, görögöt, középkorit, sőt újkori uralkodók mesés kincseit is, de mindezekből egy sem éri utol szépség, mesterségbeli tudás és erő dolgában a szittyák csodálatos tárgyait.
Elmondja Hoving, hogy a szkítákról és elődeikről keveset tudunk, írást nem hagytak ránk. Kortársuk a görög Herodotosz, a történetírás atyja írt egy könyvet róluk, melyet erős kritikával lehet csak olvasni, mert sok benne a teljességgel hihetetlen, meseszerű és egymásnak ellentmondó adat. Herodotosz, mint minden görög, megvetéssel ír minden idegenről. A szkíták szerinte, nomád barbárok. De Hoving megjegyzi, hogy, még ha aranytárgyaik egy részét görög míveseknél is csináltatták is, elsőrangú ízlésű műgyűjtőknek kellett lenniük Valóban így is van, a szkíta kiállítás tárgyai egészen magas rangú műveltség tanúvallomásai.
A magyar látogató elmegy a kiállításra, megszédül a szépségektől, és eszébe jut a gyerekkorában hallott induló: „Szittya vitézek, a harc riadalma ne rettegtessen benneteket.”
Hiszen a magyarságban egészen a mi generációnkig tartotta magát a szittya (Scytha) eredet tudata, amiről régi krónikásaink írtak. Ezek után pedig kapja a magyar látogató az egyik hideg zuhanyt a másik után. Minden felirat a tárgyakon, tájékoztatás a falakon, megjegyzés a katalógusban úgy van megszerkesztve, hogy kizárja a szkíta-magyar rokonságot.
Egyetlen kivétel a katalógusban a Plate 21-hez adott rövid magyarázat: a harcos fejét egy nő ölébe hajtja: e szokás emléke él a magyar népballadában. Molnár Anna balladájáról van szó, ahol az Ajgo Márton „fejébe néz” (olyan népszokás, amivel nem dicsekedhetünk).
A legszebb, szkítákat ábrázoló aranytárgyakról azt olvassuk, hogy azokat görög aranymívesek készítették.
No, de miért van ez így? A középkorban, sőt az újkor elején is, minden tudományos tekintély egész Európában belenyugodott, hogy a magyarok a Herodotosz által leírt barbár nomád szkíták utódai, - a bibliai Góg és Magóg átkozott népei voltak az őseik. Az orosz cárok által összeszedett szkíta kincsek híre azonban lassan átszivárgott a nyugati országokba és meggyőzte az értelmesebb embereket arról, hogy az a nép, amely ezeket a műveket létrehívta, nem lehetett barbár, sőt nagyon tehetséges kellett hogy legyen. A szkíták kívánatossá lettek, mint rokonok, elsősorban a szlávok számára, akik nem voltak fémművesek, tehát szükségük van fémműves elődökre, akikre büszkék lehetnek.
Az európai tudomány tehát rövid idő alatt kitúrta a magyarságot a szittya örökségből a dicsőséges indoeurópai (indogermán) népek családja javára. Ehhez még segítettek a magyar történetírók, akiknek sikerült megtalálni a nyugati krónikákat, amelyekből a mi régi krónikásaink kimásolták Szkithia leírását. Ebből azt a következtetést vonták le szinte hihetetlenül hamisan a mi történetíróink, hogy a szittya eredet tudata nem volt ősi, azt a krónikások találták ki. Ez nincs szükségszerűen így, de a szittya eredet tanát a múlt századi Nagy Géza után már senki sem merte védelmezni. Történelmünk sok más értékével együtt a szittyák is Csáky szalmája lettek, elkaparintották tőlünk. Ezt teszi a jelenlegi kiállítás is.
Olvassuk, hogy a szittyák valószínűleg Szibériából származtak, továbbá azt a határozott állítást, hogy iráni nyelvet beszéltek ... Ezt mondja nekünk Farkas Anna, aki Brooklyn College tanárnője, a katalógus előszavában. Nem szereti ezeket a barbár nomádokat, akiknek fejedelmei, szerinte „extravagáns” fényűzéssel temetkeztek. Azt írja, hogy a szkítaság egy volt a sok nomád csoport közül, melyek a sztyeppéken éltek és az állatalakos művészet nem egy csoporté volt, hanem valamennyié.
Erre azt kell mondanunk, hogy a szibériai származás lehetséges, de olyan távoli őskorból, amelyben Szibéria meleg volt és talán a legtöbb nép őshazája volt. Az „iráni nyelv” vágyálom. Adataink gyérek és nem az irániságot bizonyítják. Ami pedig a szittya művészetet illeti, annak fő motívuma az állatküzdelem. A jó állatot, a szarvasmarhát, vagy a lovat, de leginkább a szarvast, megtámadják a gonosz állatok, az oroszlán, párduc, sas, griff. A jó és a rossz őrök, tragikus küzdelme ez. Ezt a motívumot a szkíta aranyművesek Mezopotámiából hozták, ahol megvan igen sok változatban, már a régi sumír időkben is.
A szkíta aranyművesség egyenes őse a rendkívül magas színvonalú sumír ötvösség. Nézzük meg Sir Leonard Woolley könyveiben a sumír ékszereket és azt a csodálatos arany sisakot, melyet sumír mester készített Ur városában, Kr. e. 3000. év körül, amikor a görög nemzet és művészet még nem létezett. A szkíta művészet nem Kelet-Ázsiából jött a Kaukázus vidékre, hanem megfordítva, és amelyik pusztai nép átvette az állatküzdelem motívumot, annak mesterei a szkíták, vagy elődeik, a preszkíták voltak. A kiállítás katalógusában Boris Piotrovszky erősen hangsúlyozza, hogy a szkíta művészet eredete nem a Közel-kelet. Nem mondja meg, hogy a Közel-keleti eredetet kétségtelennek tartotta Rene Grousset, a steppei népek kultúrájának nagy francia szakembere, elsősorban a Zawiyehben talált tárgyak alapján. Csak annyit mond Piotrovszky, hogy Zawiyeh dátuma a Kr. e. 6.. század és hogy újabb szkíta leletek is vannak a steppékről, melyeket 7. századinak jeleztek. De semmit sem mond a luristáni bronzokról, melyek Kr. e. 1000 és 800. között kerültek a földbe, és átmenetet képeztek a mezopotámiai és a szkíta műveltség között.
Tehát kedves barátaim, nézzétek meg a szkíta kiállítást és hallgassátok meg a tárgyak beszédét. Hallgassátok meg a görög Hérodotoszt és az amerikai katalógus íróit. A tárgyaknak hihettek, az írók mondanivalóit rostáljátok meg, mert azok mögött érdekek, indulatok és hiúságok vannak - nemcsak tiszta tudomány. Ne vegyük rossz néven, bennünk is van ilyesmi, ez emberi dolog. De ne hagyjuk magunkat félrevezetni. A szkíta-magyar rokonság ügyében idézem legnagyobb élő régészünk, László Gyula szövegét, akit különösen becsülök, mert tudományán felül józan magyar esze is van. Neki hihetünk.
„Mai történetíróink kivétel nélkül mind elvetik a magyarság szkíta származásának gondolatát mondván, hogy Anonymus Schythia leírását nyugati krónikások szövegéből másolta ki... a magunk részéről – a romantikát mellőzve –, mégsem vetnők el a szkíta és hun ősök kérdését. Mert igaz ugyan, hogy Anonymus... másolt... de nyilván nem tette volna, ha a magyar gondolkozásban nem élt volna a szkíta ősök hite. Könnyen meglehet, hogy ez éppen magyar forrásból jutott el Nyugatra.” (Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat, Budapest 1974. 99-101 oldal.)
Előszó dr. Bobula Ida:
A magyar nép eredete c. munkájához
Dr. Bobula Ida egyike a nemzetközileg elismert legkiválóbb sumírológusnak. Ezt a könyvet közel harminc esztendő, különböző országokban egyetemeken, könyvtárakban, múzeumokban és ásatásoknál folytatott kutatómunka és tanulmány alapján írta meg.
Egyetemi éveit Budapesten kitűnő eredménnyel végezte el és summa cum laude avatták doktorrá. Ő volt az első nő, aki Magyarországon egyetemi magántanári képesítést nyert. 1947 óta az Egyesült Államokban, több éven keresztül a washingtoni Állami Könyvtárban dolgozott, majd a houltoni Rickers College-ben francia-német nyelv és antropológia tanára lett, ezután pedig a délkarolinai Limestone Collegeben adott elő történelmet és szociológiát.
Bobula Ida már negyven év előtt felfigyelt Dr. Varga Zsigmond debreceni egyetemi ny. tanár, hittörténész hatalmas munkájára, aki az „Ötezer év távlatából” c. művében a sumír nyelvvita történetét, a nemzetközi tudósok közötti hosszú harc részletes elemzését, a sumír nyelvtannak a magyarral való egységét és a sumír-ural-altáji-magyar ősrokonság fennállásának elméletét igazolta. Könyvét a Magyar Tudományos Akadémia 1942-ben nagydíjjal tüntette ki. A sumír- magyar rokonság kérdésében azonban nem döntött, mert a két nyelv közötti nyelvtani egyezéseket akkor még nem támasztották alá elég szótári anyaggal.
Bobula Ida külföldre kerülve a legújabb kutatások eredményeként kibővült - külföldi tudósok által megállapított - szótári anyagra helyezte a hangsúlyt és több száz példán mutatta be és védte meg az 1951-ben megjelent „Sumerian Affiliations, a Plea for Reconsideration” c. munkájában a sumír-magyar rokonság elméletének helyességét. Ebben a művében felsorolta és bebizonyította a sumír-magyar szavak fonetikai, tartalmi és értelmi megegyezésén, azonosságán kívül a sumír szobrokról, képekről és egyéb ásatási leletekről a fizikai jellegzetességeket, emberi hasonlóságokat. Fontos mitológiai és embertani hasonlóságokat, fontos mitológiai és kultúrformák egyezését, a társadalmi intézményeknek, foglalkozási ágaknak és észjárásnak, szokásoknak és azok eredményeinek feltűnő és legtöbb esetben teljes megegyezését.
Bebizonyította, hogy a sumír-magyar rokonság nem csak a nyelv területén létezik, hanem vitathatatlan nyomai vannak a magyar élet minden vonatkozásában is.
Az 1950-es évek során megjelent cikkeit és munkáit a Buenos Aires Sumír-Magyar Társaság 1961-ben „A Sumír-Magyar rokonság kérdése” címen magyar fordításban kiadta. Ezzel a könyvel indult meg az egész világon a sumír- magyar rokonság iránti mind szélesebb körű és mind nagyobb hullámokat verő érdeklődés.
Szűk körökben általános elismerést aratott a „A Sumerien Technology” c. tanulmánya, melyet az Egyesült Államokban az ottani Tudományos Akadémiával egyenlő nagytekintélyű tudományos testület a „Smithsonian Institution” közölt az 1959. évben kiadott 68 oldalas évi jelentésében.
1966-ban jelent meg a Danubian Reserch Center kiadásában az Origin of the Hungarian Nation - „A Magyar Nemzet Eredete”, c. könyve, melyet a mexikói Institute National de Antropológia e Historia spanyol fordításban is kiadott.
Bobula Ida ezt a könyvet az amerikai és angolul beszélő, becsületes, jó szándékú, egyetemi hallgatók és értelmiségiek számára írta, hogy felhívja figyelmüket és felkeltse érdeklődésüket a világ legrégibb kultúrájának megteremtőjére, az írás feltalálójára: a sumír népre, és a sumír és magyar nép között fennálló nyelvi és eredetbeli rokonságára!
Ezért tartotta szükségesnek és célszerűnek olyan történelmi eseménynek, adatoknak és részleteknek tömör ismertetését is, amelyek itthon és külföldön élő magyaroknak, középiskolai és egyéb tanulmányainkból már ismertek lehettek, de amelyekről az indoeurópai és más népek fiatalsága, történészei, sőt tudósai is tájékozatlanok! (…)
A világ legelső kultúrnépétől való származás öntudata hatalmas, nem lebecsülendő erkölcsi támaszt és erőt jelent a létért való küzdelemben... Éljünk is ezzel az erővel, mert mint Bobula Ida klasszikus történet-filozófiai megállapítása igazolja: „Vannak korszakok, mikor egy-egy nemzet fennmaradása szempontjából döntő fontosságú, hogy mit tud a nemzet saját eredetéről, hivatásáról, de az is, hogy mit tudnak róla mások, akiknek a sors alakítására az adott pillanatban hatalmuk van.” (…)
Dr. Oláh Béla
(SKYTHA-HUN-MAGYAR FAJI AZONOSSÁG)
300 illusztrációval, mű- és térképmellékletekkel
Budapest, 1939.
(Részlet)
Történelmi és faji öntudatunk alaptétele: a skytha, – hun, – avar, – turk, – magyar faji azonosság.
A skythaság magában foglalta a hun népet, – ez a magyarságot.
A skytha, – hun, – avar, – turk, – magyarfajta népek ősi lakhelye a főtelepülési szállása a mérsékelt égöv volt Kínától a Kárpát-medence, illetve a történelmi Magyarország nyugati határvonaláig.
Kr. e. 2500 körül a skythaságot a mai Magyarország területén, Kr. e. 2000.-től kezdve Indiában ismeri a történelem, amikor is ők lettek India újabb-kori kultúr-őstelepülői. Ezt megelőzőleg a tudatos hagyomány követi a skythaságot messze évezeredek szerteágazó útjain. Az indiai „Puránák” adatai szerint a skythaság ősei az indiai özönvíz előtt 35.000 évvel, a Káspi tó keleti vidékeiről kiindulva, szerteszóródtak India, Kína területére, a Tigris–Eufrates folyók közé és Közép-Amerika partvidékeire.
Kr. e. 2500-tól kezdve a kínai krónikák is ismerik a skythaság Keleten szereplő népcsoportjait s foglalkoznak is behatóan a szomszédságukban települt skytha–hun-fajta népekkel, megszerkesztve s őrizve e nép ős írott krónikáit.
A mai idők történetírói a hunok négy csoportját ismerik: a) az Atilla-féle hunokat, b) a fehér hunokat, c) a magyarokat, akiket a fehér hunokkal – és d) az indiai hunokat, akiket a fehér hunokkal, így a magyar fajtával azonosítanak.
A fehérhunok főtömege abban az időben, amikor a kaukázusi testvérhunok névadó ősüket, „Magyart” választják fejedelmül, - India 40 állama felett uralkodtak, utódul hagyva többek között India 10 milliónyi ma is jelentős szerepet vivő „rádzsput” népcsoportját. [1] )
A magyarokat a skytha, illetve hun (fehér-hun) alap-fajból eredtetik az ősi magyar krónikák is.
A skytha, - hun, - avar, - turk és magyar fajta népek egymásból kifejlődő története és kultúrtörténete a magyarság igazi őstörténete.
Magyarország területe idő és faj-település szerint is ugyanazon népnek, a magyarság fajcsoportjainak volt minden idők óta elidegeníthetetlen tulajdon birtoka.
* * *
A skytha-hun fajta népek történelmi szerepét a kínai krónikák, a parszi (avesztai) vallásos-irodalom, továbbá az indiai újabb történelmi és régészeti kutatások jelentősen új megvilágításba helyezték. Ezek szerint az Európában Magyarországon szerepelt skytha, - hun, - avar, - turk és mindezekkel egytestvér magyar nép csak része (mikrokozmosz!) volt annak a hatalmas népegységnek, amelynek zöme Kr. előtti 3000-től kezdődően a régi Magyarországot, Észak-Ázsiát, Turkesztánt, Iránt és Indiát különböző időben és különböző nevek alatt, mint skytha, - saka-skytha, - nagy juetsi (indo-skytha), - abar, - kusan, - kidara-hun, - kisjuetsi, továbbá az eftaliták, azaz fehér hunok, majd a kazar-hunok és Bhoja hun-fajta népe, azután Toghrul bég turk-kun népe, Mahmud Gaznavi keleti turkjai, Tamerlán fejedelem s a további indiai mongol népek skytha-fajú tömege főként Indiát (makrokozmosz!) elárasztották. Ezek a népek India néprajzában különböző nevek alatt szerepelnek, így indoskytha, hun, huna, saka, abar, rádzsput, dzsát, gudzsár és megannyi néven.
E népfajok Európában a nagy skytha-hun főtörzshöz tartoznak. Európában a nagy skytha-hun főtörzshöz tartoznak. Európában használatos nevük szerint, mint skythák, hunok, parthusok, bolgárok, avarok, kazárok, uzok, bessenyők, kunok, székelyek és magyarok népcsoportjai ismeretesek.
„A hun nemzet a nagy skytha néptörzsnek egy ága. A népvándorlás után a skytha nevezet lassanként elenyészett s helyét a hun foglalá el. Már Priscus is, Atilla idejében, felváltva említi a skytha nevet a hunnal. Így Atillát skythának, Edekont hunnak, az akazirokat hol hun, hol skytha népnek mondja. Későbbi bizánci íróknál a hun helyett a turk név használata jött szokásba.”
Ugyanígy szerepel a hun név a bizánci íróknál: Menandernél és Theophylactusnál az avarok „honoknak”, sőt Theophanesnél és Cedrenusnál „nyugati hunoknak” neveztetnek; továbbá a bulgárok, turkok, kinok, magyarok és az uzok szintén hun néven fordulnak elő.
A X-XI. században a magyarok Ungri, Ungar, Hungar neve mellett a bizánci udvar, de maguk e kor történetírói is állandóan „turk” néven nevezik a magyarokat. Így Theophanes, Bölcs Leó, Constantinus, Leo Grammaticus, Cedrenus és Zanoras. Bölcs Leó művében állandóan „turk” néven nevezi a magyarokat. A császár követe a „turkokhoz” viszi ajándékát és a „turkok vezéreivel” tárgyal.
„A turkok hun eredetű nemzet.” „A dunamelletti turkok ungároknak is hivattatnak.” „A turkok ungárok.” „A turkok hunféle nép.” „Pannóniában a Duna mellett is laknak turkok.” „A madsarok turk-fajú nép.” „Árpád népe, a madsar, turk nemzet.” „A turkok „Madsarok” tűzimádók.” „A keleti skythák turkok.” „A Kaukázus északi oldalán lakó hunok turkok.” „Hun népek, akik turkok.” „A magyarok hazája Turkia.” „Árpád, Turkia nagy fejedelme.”
A byzánci császár által I. Géza királynak 1074-ben küldött korona felirata „Turkia királyának” nevezi Géza királyt.
Szorosabban számíttatnak a hun törzsekhez: Atilla hunjai, az akatzirok, vittorok, eftaliták, vagy fehér-hunok, cidariták, kuturgurok, uturgurok, unigurok, ugurok, ultizurok, sabirok, saragurok. Ezenkívül a hunok a cimmerek, a massagéták, skythák, avarok és turkok nevezetei alatt fordulnak elő. A különböző népalakulatok azonban e főnevezetekre vezethetők vissza: kun (komán), kazár, palócz, parthus, turk, uz, sabir.
A chun, cun, choan, chaon, hun, un, unnu, hiongnu, chionita, stb. nevek a hun nép megkülönböztető névváltozásai. Ugyancsak megkülönböztető névadások az ogor, ugur, ogor (Ogana, Ugradeva), ogur (oguz, uz, ouz), un-ugur, ounnougouroi, hunuguri, ouggroi, ongri, ugri, Ungri, Hungari, - továbbá a jugur, jugri, jugra, jura, juharan, joren, jaren, juhri -, Kézainál „regnum jorianorum” nevek.
Zichy Jenő gróf „A magyar faj vándorlása” c. munkájában megállapítja: „...az onogur (Priscus Rhetor 457 és Agathias), ogor, ungroi, unnugarai (Theophylactus Simocatta 558), ugur (Zemarchos 568), hunuguri (Jordanis 550), turkoi, unnoi, ungroi (Georgius Monachus 842 és Leo Grammaticus), ungri (Hinckmar 862), hungari (Regino 889), ugri (Nestor 898), unogundur és unogurdur (Theophanes), turkoi és sabartoiasfaloi (Constantinus Porphyrogenitus 950) mind egy és ugyanazon népnek különböző korú és átírású neve ... Kétségtelenül áll előttünk, hogy a hunok a Kr. u. II. századtól kezdve a Kaukázus, Don és Volga között állandóan szerepelnek, hogy a hun és az avar ugyanazon nép két ágazata, hogy a hunban benn volt a magyar fajta elem. A hun és magyar közti történeti kapcsolatot tehát többé letagadni nem lehet!”
„Világos, állapítja meg helyesen Fischer Károly, hogy a kazár, bessenyő, avar, kun, palócz nemzet, mint ilyen sohasem létezett, – hanem létezett igenis egy skytha, később hun, vagy hihetően kun, ma pedig magyar gyűjtő néven nevezett vitéz nemzet, melynek amazok csak kiegészítő részei, törzsei, illetve ágai voltak.”
„A hun-magyar nemzet önálló, magából fejlődött faj. A fekete-hunok, azaz Atilla népe s a fehér-hunok, azaz Árpád magyarjai közt egyéb különbség nem volt, mint egy kis eltérés a szó kiejtésében s a ruházat színében.”
„Az ugor népek a mai nyugati finnekkel nem faj, - hanem csak nyelvrokonok, azokká lettek a hun-magyar nép közvetítésével.”
„A királyos-skythák alatt a magyar-faj hun ágazata értendő. Priszkusz Rhétor királyos skytháknak egyenesen Atilla embereit mondja.”
A neves Nagy Géza elfogadott megállapítása szerint „végkövetkezésül azt az eredményt vonhatjuk le, hogy semmi esetre sem lehet elválasztani a skythákat azon később feltűnt közép- és belsőázsiai nomádok, hunok, magyarok, kihok, turkománok, tatárok, kirgizek, mongolok családjától, kiket turánoknak ismerünk”.
III. A skytha sors.
I. A skythák.
Az egyes ókori görög és latin írók igen sokat tudnak a skytha népről s a skytha nép jelleméről igen értékes megállapításokat közölnek. – Így Justinus:
„Nem kevésbbé fényes volt a kiindulásuk, mint birodalmuk, s nem fényeskedtek jobban férfiaik, mint asszonyaik hadi erényekben.”
„A skythák nemzetét mindig igen réginek tartották.”
„Az egyptomiak mindig a skythákat tartották régebbieknek.”
„A skythák a rómaiak fegyvereiről csak hallottak, de nem érezték azokat. Úgy a fáradalmakhoz, mint a háborúhoz hozzáedzett nemzet volt a skytha; testi erejük mérhetetlen. Semmi olyat nem szerez, aminek elvesztésétől féljen. Ha győznek, semmit sem kívánnak a dicsőségen kívül.”
Curtius mondja: A skytha követ szavai Nagy Sándor előtt; „...Bármely szélesen terjed a sík föld, még sem fogod utólérni soha a skythákat...Viszont, amikor azt hiszed, hogy messze vagyunk, táborodban fogsz bennünket látni. Fontold meg, hogy minket, birodalmad szomszédait, ellenségnek, vagy barátnak óhajtasz-e?”
„A skythák észjárása nem faragatlan, vagy csiszolatlan, mint a többi barbároké.”
A skytha abiusokról mondja: „Annyi bizonyos, hogy nagyon igazságosak voltak, tartózkodtak a fegyveres cselekvéstől, kivéve, ha megtámadták őket.”
Alexandriai Kelemen szerint az érc keverését egy skytha találta fel.
Maximus Tyrius: „A folyóknak is meg van a tiszteletük, vagy a haszon kedvéért, mint az egyptomiaknál a Nilus iránt, vagy a szépség miatt, mint a thessaloknál a Peneus iránt, valamint a skytháknál a folyó Istene iránt.”
„A skytha nép vitéz.”
„A skytha nép szabad.”
„Jött a görögökhöz a skythák földjéről egy bölcs férfi az ottani barbárok közül, sem szószaporító, sem csevegő bölcsességgel, hanem elve volt: szabados életmód, józan ész, rövid és találó beszéd.”
Läertius Diogenes: „Midőn szabadon beszélt valaki, azt mondták, róla, hogy a skytha beszédmódot utánozza.”
„Amacharsis skytha bölcs arra a kérdésre, hogy micsoda a jó is, rossz is az emberben, így felelt: „A nyelv.” Ő állította azt is, hogy jobb egy sokat érő baráttal bírni, mint a sok semmirevalóval.”
Aeschylus elnevezése a skythákról: „a jótörvényű skythák.”
Scymnus írja a pásztor skythákról, hogy közülük senki sem bánt „semminemű állatot s igavonó barmot.”
„Tejjel táplálkoznak.”
„Úgy élnek, hogy mindnyájuk birtoka és összes vagyona közös.”
Strabo (Kr. e. 66-Kr. u. 24.) írja a skythákról, hogy igen egyszerű gondolkodásúak, azaz őszintén becsületesek és a legkevésbbé sem ármányos észjárásúak voltak, nálunk sokkal szerényebb igényűek is és kevesebbel megelégedők. De azért nagyhírű filozófusaik voltak, mint Abaris, Toxaris, Anacharsis.* [2] ) Abaris és Anarcharsis nagy becsületben éltek, mert honfitársaiknak barátságos, romlatlan és igazságos jellemet tanúsítottak.
„A skythák jeles és igazságos emberek...nem ismernek jövedelemtakarítást, sem szatócskodást, kivéve az árucserét.”
„Anarcharsis és Abaris skytha bölcsek a könnyedség, tökély és igazság nemzeti jellegét tüntették föl.”
Strabónál olvassuk Ephorus következő kijelentését:
„A bölcs Anacharsis a nagyon istenfélő pásztor skytháktól származott.”
Ugyancsak Ephorus szerint: „a skythák a legigazságosabb erkölcsökben élnek.”
„Vannak némelyek a pásztor skythák között, akik igazságuk által mindenekfölött kitűnnek.”
„Anacharsis, a skytha bölcs találta fel a fúvót, a kéthegyű horgonyt és a fazekas korongot.”
Xenephon írja az abius skythákról, hogy „Ázsiában laknak, saját törvényeik szerint élnek, leginkább szegénységük és igazságuk miatt tünnek ki.”
Homeros az abiusoknak nevezett skythákat a legigazságosabb embereknek mondja. Más helyen: „A tejevő skythák a legigazságosabb emberek.”
Dio Chrysostomus (Kr. u. I. sz. közepe) a pásztor skythákról írja: „A pásztor skythákat, ámbár nincsenek házaik és sem nem vetnek, sem nem ültetnek, semmi sem akadályozza abban, hogy igazságosan és törvények szerint ne éljenek.”
Hippocrates feljegyzése: „A skytha szekerek közül a legkisebbek négy kerekűek, mások pedig hat kerekűek.”
Choirilus (Kr. e. 472-399.) mondja: „A juhlegeltető sákok, származásra nézve skythák, lakták a búzatermő Ázsiát s a vándor pásztoroknak, eme igazságos embereknek voltak gyarmatosaik.”
Phylarchos (Kr. e. 210.) jegyzi fel a következőket. „A skythák, midőn aludni készülnek, tegezt vesznek elő és ha bú nélkül találták eltölteni azt a napot, fehér kövecskéket dobnak a tegezbe, ha pedig bajjal, feketét. A meghaltaknak tegezeit kihozzák és megszámlálják a kövecskéket és ha a fehérek nagyobb számban találtatnak, mint a feketék, boldognak magasztalják az elhúnytat. Innen keletkezett az a közmondás, hogy jó napunk a tegezből van.”
Luciánus (Kr e. 120.) fejtegetése a skythákról: „Toxirisnak, a skytha bölcsnek az atheneiek, mint vendégbarát orvosnak síremléke mellett, fehér lovat áldoztak. Az emlékoszlopon skytha férfi volt kivésve, aki balkezében kifeszített íjat s jobbjában, úgy látszik, könyvet tart. Földön fekszik az oszlop, de mégis mindig meg van koszorúzva.”
Toxaris szavai a skytha barátságról: „hogy a skytha barátok sokkal hívebbek, mint a görög barátok, s hogy amazok sokkal több tekintetbe veszik a barátságot, mint emezek, azt könnyű kimutatni. Ti, (görögök) képesek vagytok jobb beszédeket tartani a barátságról, mint mások, de tetteit nemcsak nem gyakoroljátok a szavak méltósága szerint, hanem megelégszetek azt dicsérni s kimutatni, mily nagy jó az; a szükségben pedig elárulván beszédeiteket, elszöktök a tettek közepéből. Mi ellenben, amennyire fogyatékosak vagyunk a beszédekben a barátságról, annyira felülmúlunk titeket annak tetteiben... Én azt gondolom, hogy párviadalban legyőzetvén, sokkal szívesebben hagynám levágni a jobb kezemet, ami a skytha nép büntetése, mint silányabbnak tartani másnál a barátságban. Nálunk folytonosak a háborúk. Ekkor leginkább szükségesek jó barátok s ezért mi minél szilárdabban kötünk barátságokat, ezt tartván egyedüli legyőzhetetlen s felülmúlhatatlan fegyvernek... Elmondom, miként szerzünk barátokat. Nem ivás közben, mint ti, sem úgy ha valaki ifjúkori társunk, vagy szomszédunk, hanem ha valaki jó férfiút látunk, aki képes nagy tetteket véghezvinni, ahhoz sietünk mindnyájan.”
„Sokat utánuk járva mindent elkövetünk, hogy el ne tévesszük a barátságot s ne tűnjünk fel megvetendőknek. Ha pedig barátul választottunk már valakit, következik a szövetség s a legnagyobb eskü, hogy bizonyára egymással fogunk élni s ha kell, egymásért meghalni. És így cselekszünk is, mert mihelyt bemetszvén ujjainkat, serlegbe csöpögtetjük a vért s kardjaink hegyét bemártván, egyszerre iszunk mindketten belőle, semmi nincs, ami ezután minket szétválaszthatna. De legfeljebb csak hárommal szabad ilyen szövetségbe lépni; mert akinek sok barátja van, azt hasonlónak tartjuk a közös parázna nőhöz, s azt gondoljuk, hogy barátsága nem lehet többé olyan szilárd, ha sok jóakaró között van elosztva... Elmondom Dandamis és Amizok történetét; de előbb esküdni fogom a mi eskünket: „Esküszöm a Szélre és Kardra, hogy semmi hazugságot nem mondok a skytha barátokról.”... Ha a Szélre és Kardra esküszünk, ezt annyiban tesszük, amennyiben a szél (levegő) az élet oka, a kard pedig halált eszközöl.”
„...Tehát negyedik napja volt Dandamis és Amizok barátságának. Ekkor ellenség tört a skythák vidékére s mivel ezeknek a támadásról sejtelmük sem volt, mindnyájukat megfutamította s elfogta az ellenség, kivéve, akik gyorsan a folyam túlpartjára úsztak. Akkor t. i. a skythák a Don folyó két partján táboroztak. Az ellenség kirabolta a skythák sátrait s feldúlták mindenüket. Ezért a skythák nagyan szomorkodtak.”
„Amizok mikor foglyul esett, kiáltozta barátja nevét, emlékeztette a serlegre és vérre. Mikor Dandamis ezt hallotta, tüstént visszaúszott az ellenséghez s visszakérte barátját. Az ellenség azonban nagy váltságot követelt. Dandamis ekkor így szólt: „Mindenemet, amim volt, elraboltátok; de ha képes vagyok szegénységemben valamit tenni, kész vagyok rá. Ha pedig akarjátok, tartsatok meg engem barátom helyett s úgy bánjatok velem, amint nektek kedves.” Az ellenség erre szemeit kérte váltságul. Dandamis azonnal odanyújtotta, hogy szúrják ki s mikor kiszúrták, átvette barátját s azzal együtt úszott vissza a folyón keresztül. Az ellenség azonban megrémült, mert meggondolta, hogy minő jellemű férfiak ellen kell majd a jövőben harcolnia.”
Nicolaus Damascenus feljegyzése szerint „a skytháknál évenként nyilvánosan bírálják meg az ifjakat és szüzeket és aki a legjobbnak ítéltetik, azt a szüzet veszi nőül, amelyiket akarja.”
Ammianus Marcellinus ezeket a magasztaló szavakat írja: „A skythák, ez az igen jámbor faj, hozzászokott minden halandó dolgot megvetni.”
Herodotosnál olvassuk: „A skythák az istenek közül csupán ezeket imádják: mindenekelőtt Vestát (a házitűzhely istennőjét), azután Jupitert (a legfőbb istent) és Tellust (a földet), akit Jupiter feleségének hisznek. Ezek után Apollót (a világosság istenét), Vénus Urániát (az égi tisztaságú szerelem istennőjét) és Marsot (a harc istenét), meg Herculest, a kűzdő férfit jelképező isten-hőst. Ezeket az (európai) skythák mindnyájan isteneknek tartják. De azok, akiket királyi skytháknak hívnak, Neptunusnak (a tenger istenének) is áldoznak.
Szoborképmások és oltárok, meg szentélyek készítését nem tartják szükségesnek, kivéve Marsot. Mars képmása a vaskard. Ennek hoznak évente mind barom, mind lóáldozatot és inkább eme kardnak, mint a többi isteneknek.”
Procopius szerint a fehér-hunokat mint „becsületességükről és egyenes lelkűségükről híres férfiakat emlegették magasztalva.”
Menander szerint: az európai skythák, vagy másként a Fekete tenger innenső partján lakó géták önmegtartóztatásukról voltak híresek, amiről a közülük származó Menander görög vígjátékíró világosan tanúskodik.
Cicero feltűnően magasztalja Anacharsisnak, a skytha filozófusnak „csodálatos bölcseségét”.
Plinius tanusága szerint Anacharsis képmására ezt az emlékmondást szokták írni: „Beszédben, evésben mértékletesek legyünk, szégyenletes dolgoktól tartózkodjunk.”
Cassiánus, az egyházatyák iratainak híres összegyűjtője. Aranyszájú Szent János jeles tanítványa, skytha volt.
A skythák semmisítik meg a görögök baktriai uralmát és a skythák segítségével jut újból hatalomhoz az általuk benépesedett úgynevezett párthus birodalom.
A párthusokra vonatkozó bizánci és görög források szerint a görögök által Sesostris néven ismert II. Ramses Fáraó (az Izraeliták sanyargatója), akinek a felesége khita, másképpen hykszosz királynak a leánya volt, az Ázsiában és Európában vezetett diadalmas hadjárata idején skytha földön 15.000 vitéz ifjút választott ki, akiket azután Perzsiába telepített át. A perzsák „skytháktól elpártoltaknak”, „párthusoknak” nevezték el őket. Ez a párthus nép. Ruházatuk, nyelvük, törvényeik némi módosulással a skythákéval volt egyező.
Justinus nyomán Mátyás király nagynevű történetírója, Bonfinius gyűjti csokorba a skytha erkölcs értékes voltát:
„A skythák nemzete harcedzett, megfékezhetetlen, nem ismeri a fösvénységet és nagyravágyást, a legyőzöttektől semmit sem követelt a dicsőségen kívül. Tejjel és mézzel éltek. Az igazság náluk nem törvényekkel volt elfogadtatva, hanem jellemükbe volt oltva. Nem volt nagyobb gonosztett náluk a lopásnál. Ezüst, arany után, - erkölcsüknél fogva – nem futottak. Egyébként igen mértékletesek és önmegtartóztatóak s természettől fogva becsületesek voltak.”
Desericius neves magyar történetíró pedig a következőket írja:
„Az első-skytháktól, azoktól a vallásos lelkületűektől és mocsoktalan jelleműektől az idegen vétkekkel való megfertőződés következtében távolodtak el időközben a skythák... addig a korig, amelyben a skythák a magyar név alatt váltak ismeretesekké. Akkor ugyanis, mikéntha a tűztől eltávolítjuk a vizet, magától visszatér eredeti hűvösségéhez, ép úgy tértek vissza ők is, a keresztényekkel való érintkezést kezdve gyakorolni, őseredeti erkölcsi romlatlanságukhoz.”
„Béla király (IV.) korában megtalálták a magyarokat a Volga torkolatán túl. A Kaspi tengeren túl keletszerte, tatárokkal keveredve tartózkodtak és a halál árnyékában ülnek.”
„Jegyezzünk fel valamit az utókor számára a skythák természetes tehetségéről is. Csak a nagyon idegen nem ismeri s tudja, hogy a mai magyarok, mint a skythák sarjadékai, igen tehetségesek.”
„A régi skythák természetes tehetségétől sem vonandó meg a legfényesebb dicséret. Haditaktikával győzték le Cyrust, Dariust, és Perosust. Szellemes képes példázatban, burkoltsággal játszották ki magát Dáriust, választékos és finom szavakban szóltak Nagy Sándorhoz.”
„Az eddig elmondottakból igenis azt látjuk, hogy a skytha jellem méltán hordozta az idők és korok során neki tulajdonított, igazságos’, becsületes’, ,hűséges’, ,igénytelenségig egyszerű’ jelzőt.”
Stephanus Károly XVII. századbeli neves történetíró Priscus Rhetor, Jornandes és más ókori írók alapján írta a skytha-hun Atilláról magasztalólag: „Bátor és eszes férfiú, kinek észjárása éles és körültekintő, lelki nagysága óriás, elgondolása mélységes.”
Baronius, egy sok századdal ezelőtt élt, korának igen neves írója, így nyilatkozik a keresztény vallásra tért skytha-magyarokról: „Krisztus igája alá kerülve, istenfélőkké, szelídekké, emberségesekké, jóindulatúakká, szerényekké és minden tekintetben szentéletűekké váltak és oly királyok emelkedtek ki közülük, kik a keresztény vallásnak ékességére és díszére váltak.”
Barclaius a saját korában igen neves történetíró mondja rólunk, magyarokról: „A magyar nemeseknek (amint ez természetes is) szelleme magasztosabb, tekintete fennköltebb s gondolkodása nemes lelkűségre termett, taglejtése s fellépése nyájas méltóságra valló, okos tanácsban igen gazdagok.”
Hatásosan szól a magyar nemzetről II. Pius pápa, a keresztény hit legfőbb papja: „Miután a termékeny Pannoniát, Európa minden, a művelt életre szükséges dolgokkal ellátott e részét virágzó birodalom megalkotásával magáévá tette, az, aki a hitet rettentő kegyetlenséggel üldözte volt, végezetre őseink emlékezete szerint a hitünk pajzsa, vallásunk kőbástyája nevet érdemelte ki.”
[1] . Az Encyclopaedia Britannica (1929. XII. p. 187.) a rádzsputokkal kapcsolatban a következőket állapítja meg:
„A hun hódítás Indiában a fehér-hunok központi hatalmának a törökök által az Oxusnál történt elbuktatásával omlott össze (Kr. u. 565). Az ephthalita (fehér-hun) hódítás új és állandó elemmel növelte az indiai népességet. A központi hatalom bukása után a szétszóródott hun települők, miként annyian ő előttük, gyorsan hinduizálódtak és ők lettek valószínűleg a leghíresebb rádzsput törzsek néhányának őse.”
[2] . A régi görög írók, ahol pl. a magyarországi ismert folyóneveket közlik, ezekre alig ismerünk rá, – ugyanis a népek, az istenek nevei, nem különben az egyes görög személynevek is igen eltorzítva jutottak az olvasó elé. Innen magyarázható a feltűnő idegenség az ismertetett görögös átírásnál a skytha nevekben. A perzsa háborúk után, kr. e. 300 körül, csupán Athénben 1200 skytha rendőr teljesített szolgálatot!
Zajti Ferenc
(Újfehértó, 1886. – Budapest, 1961.), festőművész, könyvtáros, utazó, magyarság- és keletkutató
A Debreceni Református Kollégium elvégzése után Hollósy Simon müncheni festőiskolájában tanult. Kiállítása volt Magyarországon kívül Törökországban is. 1905-ben kezdett magyar őstörténettel, a szkíta-magyar rokonsággal foglalkozni. 1907-től a Budapesti Városháza tisztviselője. Festőként 1909-ben mutatkozott be Pestújhelyen. Az 1910-es években jó kapcsolatot tart fenn Csontváryval, aki őt nevezi meg egyik utódjának, munkássága folytatójának. Céljai érdekében beiratkozott a Református Teológiai Akadémiára, ahol összehasonlító vallástörténetet és nyelveket tanult. Bár a festészet egész életén át végigkísérte, meghatározó feladatának a magyarság eredetének kutatását tartotta.
A Református Teológiai Akadémián összehasonlító ókori vallástörténetet és nyelveket is tanult. 1918-ban megjelent az Ősmagyarok hitvilága című munkája, egy évre rá pedig Zarathrusztra Avesztájának legrégibb részét, a fohászokat adta ki saját fordításában, melyhez 70 képből álló sorozatot készített, és saját kiadásában jelentette meg. Ipolyi Arnold Magyar mythologiáját is kiadta.
1925-ben elindította az Aveszta Könyvtár sorozatot, melyben többek között Stein Aurél, Goldziher Ignác és Jivanji Jamshedji Modi párszi professzor tanulmányai is megjelentek.
Az 1920-as években megházasodik, gyermekei születnek. Jézus-könyvéhez 40 képből álló rajzsorozatot készített. Rothermere lorddal együtt egyike volt a „Justice for Hungary” (»Igazságot Magyarországnak«), a trianoni békeszerződést revizionálni szándékozó akciónak.
Zajti 1925-ben meghívta Magyarországra Jivanji Jamshedji Modit, a bombayi egyetem professzorát, hun-szakértőt, aki az Akadémián tartott előadást.
1928-ban Budapesten fogadta Rabindranath Tagore-t. Indiából hazatérve, 1929-ben, az akkor megalakult Magyar-Indiai Társaság alelnöke lett. Több mint húsz év felkészülés – nyelvek tanulása, szakirodalom gyűjtése, publikálás, könyvkiadás a hun-magyar őstörténet témájában – után indult Zajti Indiába, hogy elméletét, miszerint a magyarság eredetét, rokonait India északi részén kell keresni, a helyszínen gyűjtött bizonyítékokkal is alátámassza. 1928 telén érkezett Bombaybe, ahol előadásokat is tartott kutatásairól. Úticélja Rádzsaszthán és Gudzsarát, ahol a rádzsput nemzetségek leszármazottait, a turáni csoporthoz sorolt, hun-szkíta fajúnak tartott „gudzsár hunokat” kereste fel. A turáni népeknek, a Kaszpi-tenger környékén elterülő ún. Turáni-alföld rokon népeinek egy ágát vélte itt megtalálni, kik elmélete szerint a szkíták rokonai és India ezen területeire igen korán betelepültek. Ugyanezen népcsoportokat tartotta a magyarok közvetlen rokonainak is. A Magarának nevezett, Rádzsaszthán közepén fekvő területen nyelvi azonosságokat kutatott.
Ezt megelőzően a délebbre fekvő Gudzsarát államba indult. Baroda, majd Ahmedábád – ahol Gandhi házát is meglátogatta – után egy Dzsongrál nevű faluban készített számtalan fényképfelvételt, főként az ott élő emberek portréit.. Visszatérve Rádzsaszthánba, az Ábú-hegyi várerőd és a bhími iskola felkeresése után megérkezett az általa „India Velencéje” néven említett Udaipur fejedelmi városába. Innen tette útja talán legérdekesebb expedícióját Shobhalalji Shashtri ,az udaipuri régészeti múzeum igazgatójának társaságában, többek között a Barolíban található, 8. században épült templomokhoz, majd részt vett a bhainsrori herceg esküvőjén és a kótai fejedelem számára rendezett díszünnepségen. A bombayi egyetem professzora, J. J. Modi kalauzolásában járt Naoszari párszi városban, ahol előkelő párszi családok életébe kapott betekintést.
1929 márciusában tért haza Budapestre. Még abban az évben az Iparművészeti Múzeumban kiállítást rendezett az Indiában gyűjtött tekintélyes néprajzi, művelődéstörténeti anyagból és a saját maga által készített fényképfelvételekből. Indiai textiljeinek fennmaradt darabjai a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum gyűjteményét gyarapítják.
Indiából hazatérve, az akkor megalakult Magyar-Indiai Társaság alelnöke lett. A harmincas években Kemal Atatürk pártfogásával a Török Történelmi Társaság 12 tagú bizottságának tagjává választották, és egy türk-magyar enciklopédiát terveztek, amiből Zajti munkájával hatszáz oldal készült el. A nagy munka – Kemal Atatürk halálával a támogatás is megszűnt – befejetlen maradt.
1933-tól mintegy tizenhárom éven át a Fővárosi Könyvtár keleti könyvgyűjteményének felügyelője. Kutatásainak összefoglalása 1936-ban jelent meg Magyar Évezredek címen. 1946-ban nyugdíjazták. Életművét, kutatási eredményeit a kommunista rezsim és az azt kiszolgáló „hivatalos” tudomány elhallgatta, személyét „nemkívánatosnak” minősítették. Lakását még halála napján (1961) „ismeretlenek” kifosztották, műveinek, könyvtárának és csaknem minden értékének nyoma veszett. (!) Elveszett mindaz a hatalmas adat- és forrásgyűjtemény, amelyet egy életen át szedett össze kutatóútjain a szkíta-hun-avar-magyar rokonság bizonyítására. Életművének egy kicsiny töredékét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.
(Zajti Gábor és Czugéber Krisztina írásai alapján)
Szkíta olvasókönyvünk egy nagy múltú, hős népnek állít emléket, amelyik ott bábáskodott az emberi civilizáció és kultúra bölcsőjénél. Krónikáink, gesztáink, régi történetíróink vallották az úgynevezett „szkíta-hun-avar-magyar folytonosságot”, vagyis közös eredetünket e titokzatos, s ősi múltunkhoz ezer szállal kötődő, velünk letagadhatatlan fizikai-lelki-szellemi kapcsolatban lévő néppel. Ezt a dicső, ősi múltat kellett hát eltakarítani az útból, s ezt a mítoszok és héroszok koráig nyúló nemzeti gyökérzetet elvágni, hogy a magyarellenes politikai tényezők a több ezer éves, nemzedékről nemzedékre átörökített eredettudattól megfosszanak bennünket a halszagú finnugor rokonság érdekében.
A jeles közéleti férfiú, politikus, Werbőczy István (1458 körül-1541) híres „Hármaskönyvében” írja:
“Az erdélyi scíthákról, a kiket székelyeknek hívunk
Ezenkívül vannak az erdélyi részekben a scíthák, kiváltságos nemesek, a kik a scítha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetelétől származtak el, a kiket mi romlott néven <<siculusoknak>> nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban a legjártasabbak...” (Werbőczy TRIPARTITUM, III. rész, 4. czím)
A szkíták kutatása ma is népszerű, s a történészek, régészek, egyéb tudományágak képviselői (antropológusok, genetikusok, művészet –és vallástörténészek stb.) számos konferenciát tartottak a közelmúltban, hogy tisztázzák a szkítaság eredetével, kultúrájával kapcsolatos kérdéseket. Ma már egyértelmű, hogy nem nevezhetők műveletlen nomádnak, avagy barbárnak, hisz az állatábrázolásokról híres ötvös – bőr – és textilművészetük, a fejlett életmódról tanúskodó – nemcsak harcos, hanem városlakó és földművelő – poszt-sumér kultúrájuk a legfejlettebb ókori civilizációkkal is felveszi a versenyt. Több ókori szerző a legigazságosabb, legbátrabb népnek nevezi a szkítákat, akiknek legnagyobb kincse a szabadság volt.
Több mint egy ezredéven át uralták Belső- és Közép-Ázsiától a Kárpát-medencéig az eurázsiai térséget, ide értve az egykori Urartu, tehát Dél-Kaukázus területét is. A szkíták örököseinek több, ma élő nemzet is joggal nevezheti magát. De leginkább mi, magyarok, akik nemzettudatunkban, népi emlékezetünkben, krónikáinkban, regéinkben, hagyományainkban, szokásainkban hordozzuk a szkíta örökség megannyi kincsét.
Az "íjászok” és a „szarvas népét”, a szkítákat rendkívül harcias és legyőzhetetlen népnek tartották. I. e. 514 táján, az akkori világ leghatalmasabb uralkodója, a nagy perzsa birodalom ura, Dareiosz is megtapasztalhatta ezt, amikor arra vetemedett, hogy megtámadja a szkítákat. Hatalmas hadereje – hétszázezres hadserege és 600 hadihajója – ellenére sem volt képes legyőzni őket, és miután többször is vereséget szenvedett, kénytelen volt szégyenszemre visszafordulni. Thuküdidész ezt írta róluk: "... nem csak Európának, de Ázsiának sincs olyan népe, amely hasonlítható lenne hozzájuk; és önmagában egyetlen nép sem képes szembeszállni velük …”
Ha visszatalálunk igaz eredetünk romlatlan ősforrásához: mi is legyőzhetetlenek leszünk jelenben és jövőben, ahogy eleinkkel, a szkítákkal együtt, azok voltunk a múltban…
Pápai Szabó György - Patrubány Miklós
Az ütközet irodalmi és történelmi vonatkozásai
A magyar dicső csaták sorozatából úgy érzem kihagyhatatlan a cserhalmi ütközet története. Valójában nem számított nemzetünk számára olyan sorsdöntő jelentőségűnek, mint éppenséggel a pozsonyi csata, de az érintett területek megvédésével biztosította hazánk önvédelmi képességét, minden időben, bármilyen ellenséggel szemben. Egyik legnagyobb nemzeti királyunk, Szent László halhatatlanságát, dicső tetteit példaként emelte magasba a nemzet történetében. Legendák születtek, és hosszú évszázadokon keresztül fordult eredménnyel népünk ehhez a legendához, s fohászkodott Szent László királyhoz, ha bajba jutott. A lovagkor példaképe, Magyarország és Erdély nemzeti védőszentje, sok veszedelemből mentette meg hadfiainkat puszta legendájával. A harctereken felszálló fohász sokszor adott erőt, acélozta meg fegyvereinket, seregeinket győzelemre segítve. Ez a hit oly erős volt, hogy sok esetben még az ellenség is hitt benne és fegyvereik megremegtek. Íme, álljon itt erre egy példa a Dubnicai Krónika történetéből. [89]
„A székelyek az Úr 1345. évében vízkereszt táján egynéhány magyarral kiszállván a tatárokra, számtalan pogányt kardra hánytak. A harc három napig tartott. És beszélik, míg az üldözés tartott, Szent László király fejét a váradi egyházban sehol sem találták. Az egyház őre negyednap újból bement keresésére, akkor már ott volt szokott helyén, de átizzadva, mintha élve nehéz munkából, vagy forróságból tért volna vissza. Az őr elmondta a csodát a kanonoknak és egyéb jámbor embereknek. Egy öreg tatár, pedig megerősítette állítását. Azt beszélte ugyanis, hogy őket nem a székelyek és magyarok verték meg, hanem ama László, akit mindig segítségül hívnak. És a többi tatár szintén bizonykodott, hogy mikor a székelység rajtok ment, egy hatalmas termetű vitéz járt előtte, magas lovon, fejében arany korona, kezében szekerce, és mindnyájokat lefogyatott rettenetes csapásaival és vagdalkozásával. A vitéz feje fölött, pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündöklött csodálatos fényességben, fejében aranykorona. Világos ebből, hogy a székelyeket Krisztusért harcoltukban maga a boldogságos Szűz Mária és Szent László segítette a pogányok ellen, akik saját erejükbe és sokaságukba vetették bizodalmukat…”
Olyan erős volt a Szent Lászlóba vetett néphit és bizalom, hogy szinte minden krónikánk megemlékezett erről. Kézai Simon mester krónikája az egyetlen, amely eredeti Árpád-kori alakjában maradt fent az utókor számára. A Szent László koráról írt vázlatos műve említi a kyrioleis (Kerlés) melletti csatát, de nem szól a leányrablásról, amit csak a későbbi, XIV. századi kiegészített függelék tartalmaz. A Képes Krónikában lejegyezték, hogy mikor Salamon király Pozsonyban látomást látott, s abban, az álruhába öltözött Szent Lászlót lángoló, tüzes pallosú angyalok oltalmazták. [90]
A Képes Krónika az 1360-as évek elején, Kálti Márk barát írásából született, Nagy Lajos király idejében. A nagy történelmi művet Hertul fia Miklós festette, aki szintén jól ismerte az adott kor legendáinak történetét. Szintén Nagy Lajos király korában íródott Mügeln Henrik Krónikája, amely a festett képsorok története szerint írja le az epizódot.
Bonfini, Mátyás király történetírója szintén feldolgozta a legendát a nagy király személyes megrendelésére. Érdekessége, hogy a kunt maga az elrablott leány öli meg, ahogy az a falfestmények legtöbbjén is szerepel. A krónikás hagyomány tehát nem egységes. A fő eltérés a nő viselkedésének különböző megítélése, amit főleg Antonius Bonfini szövegében érzékelhetünk.
A szövegben olvasható, hogy László lováról leszállva, bárddal megölte a leány által földre rántott kunt, de hozzáteszi: „Egyesek azt mondják, hogy a szűz a Lászlóval birkózó kunt a megkaparintott bárddal hátulról leütötte, és megmentőjét megsegítette.” [91] Ezzel szemben mások azt mondják, hogy könyörgött az ellenségért. [92]
Az ez idő tájt alkotott, már jelzett művek hatására ekkor jelent meg Szent László király ábrázolása a magyar arany forintokon. Egyébként Bonfini a Thuróczy-krónikát tekintve alapműnek, dolgozta fel újból a történetet. A mű Hystoria sancti Ladislai címmel – ahogy a Thuróczy-krónika augsburgi címképén olvasható – maradt fenn, 1488-ból.
A Magyar Anjou Legendárium képes anyaga szintén felbecsülhetetlen adatokat szolgáltat az utókor számára, szent királyunk cselekedeteiről. A műben a szöveg csak a képek aláírásában szerepel. A csata utáni pihenés csak ebben a legendáriumból ismert, a kép aláírása alapján. Ennek utolsó fázisa, mikor a Szent Szűz gyógyítja a herceget.
Az Érdy Kódex a XVI. század elején íródott. Ebben a műben is van egyedi leírás, főleg mikor a kunt egy főembernek jelöli meg az író.
Vörösmarty Mihály mindössze huszonöt évesen írta meg monumentális művét, Cserhalom címen. Egyik legnagyobb epikai művének cselekményeit egyetlen énekben, mint hőskölteményt vetette papírra. A későbbi idők folyamán is szinte mindegyik jelentős nemzeti írónk és történészünk foglalkozott a témával: Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, Huszka József, László Gyula, hogy csak néhányukat említsem.
Ez a kutatási érdeklődés a mai napig is tart, hiszen az óriási emlékanyag szinte kimeríthetetlen. A Szent László tiszteletére felszentelt több mint 150 Kárpát-medencei templomunk felbecsülhetetlen freskó anyaga hosszú időre ad munkát a kutatók számára.
Sőt a 16. századi reformáció idején lemeszelt templomfalak kutatása és feltárása során még ma is kerülnek elő új, eddig nem ismert, a Szent László-legendáriumot ábrázoló freskók.
A legtöbb Szent Lászlót ábrázoló freskó Erdélyben maradt meg, s talán ezek közül a leghitelesebb a székelyderzsi unitárius erődtemplom északi falának festett képsorozata. A történet jelenetei csillagos hálókeretbe illeszkednek, ami azt a képzetet keltheti, mintha a történet az ég csillagai között játszódna. Ez az ábrázolás a Képes Krónikában is így szerepel.
A lovak és harcosok felszerelése, fegyverzete igen hiteles. A herceg kengyele például nyugati típusú, egyenes szárú, míg a kuné íves, a pusztai népek kengyel-formáját idézi. Szent László páncélja és koronás, glóriás feje minden jelenetben azonosan van ábrázolva. Testét és karját könyökig lemezpáncél védi. Láncinge a felsőlábszárig ér, felső testén erre van felcsatolva mellvértje. A herceg karját könyökvédős vért óvja, kezén vaskesztyű van. Igen szépen ábrázolt gyöngyveretes öve, melyről egy tőr lóg alá. Lábát láncpáncél fedi, hosszú szárú, csillagkerekes sarkantyút visel. Hasonlóan igen pontosan és hitelesen ábrázolta a művész a kun harcost is. Keleti ruházata, lovas felszerelése, fegyverzete igen részletes, és a legapróbb részletekig kidolgozott.
Mivel nem a faliképek elemzése a fő feladatom ezért csak megemlíteném, hogy számomra, mely templomok freskói jelentették a legnagyobb élményt. Erdélyben a már említett Székelyderzs, Bögöz, Gelence, Maksa, Erdőfüle, Sepsikilyén, Bibarcfalva. A felvidéken Zsegra, Kakaslomnic, Vitfalva, Karaszkó és Rimabánya freskói nyerték el legjobban tetszésem. Az egykori Zala megyei Bántornya [93] monumentális csatajeleneteit, sokalakos, hadfelvonulást ábrázoló képeit emelném ki főleg hadtörténelmi szempontból. Ezekről a képekről a soproni Storno Ferenc készített helyszíni vázlatokat, még az 1863-as esztendőben.
Összefoglalva: néprajztudósaink, történészeink remek munkát végeztek az elmúlt időszakban, megmutatva, hogy ezek a legendák eurázsiai mondakincsünk utólagos megnyilvánulásai itt, a Kárpát-medencében. Horváth Cyrill kitűnő elemzései valóban a mesék, mítoszok és legendák történetét tárják elénk. Rámutatnak miként éltek a világi és egyházi legendák nemzetünk történetében, sok-sok évszázadon keresztül.
A Szent László-ábrázolások világi és egyházi szerepe és jelentősége messze túlmutat a Kárpát-medencei hazán, ennek legszebb példái Itáliában találhatók. A Nápolyban álló Szűz Mária-templom magyar szentjeinek ábrázolásában természetesen Szent Lászlónak is kiemelt helye van a magyar szent királyok panteonjának sorában. [94] A Szent László történetét ábrázoló freskóciklus tartalmazza többek között a király hódolatát a Magyar Szent Korona előtt. [95]
A nápolyi freskó harmadik jelenete Szent László királlyá koronázását ábrázolja. [96] A negyedik jelenet a cserhalmi ütközetet ábrázolja, Szent László győztes csatáját a pogány kunok ellen. [97]
A sokalakos, kavargó csatajelenet tömegéből magasan kiemelkedik Szent László király alakja, aki győzelemre vezeti a kereszténység bajnokait a pogány hit vitézei ellen. Ez egyben mitológiailag a világosság bajnokának győzelméről is szól, aki legyőzi a sötétség, a gonosz hatalom uralmát a földön.
A valóságban a tényleges cserhalmi ütközet 1068-ban, Kerlés falu határában zajlott le.
Az is részben vitatott, hogy valójában ki is volt a betörő ellenség? A későbbi korokban íródott legendák a kunokat vádolják ezzel a gaztettel, de korántsem biztos, hogy igazuk van. Ők ebben az időben ugyanis még nem érték el a keleti Kárpát-haza határát, éppen az orosz fejedelemségekkel állottak harcban.
A másik megvádolt népesség a besenyő, akik egy része már letelepedett a Kárpát-medencében, és megmaradt társadalmuk ebben az időszakban épp összeomlásban volt.
Maradtak a vádlottak padján az uzok, amely népesség erősen hozzájárult ahhoz, hogy a besenyők bebocsátást kérjenek a Kárpátok ölébe. Ráadásul az uzokra hatalmas nyomás nehezedett a kunok részéről, akiknek útjukban álltak. A kunok elől kitérni csak az Al-Duna, vagy a Kárpát-medence felé lehetett némi esélyük. Esetleg felmorzsolódnak, mint a besenyők és más nemzetek alattvalóivá válnak. (Egyébként mind a három nép: rokonnépünk. A Szerk.)
Mindenesetre a betörés elsősorban rabszolgaszerző és rablóhadjáratként érte hazánkat. Rendkívül gyors villámháború volt, amilyen gyorsan jöttek olyan gyorsan próbáltak is eliszkolni az országból. Nem számítottak arra, hogy a magyar hadak ilyen hamar reagáljanak a betörésre, és megfelelő haderővel nyomukba szegődjenek. Mivel nem területszerzés volt a céljuk, várak, erődített telepek ostromával nem is bíbelődtek. Bihar várát ugyan meglepték, de nem sikerült elfoglalniuk. Sőt ettől a ponttól azonnal vissza is fordultak, de a zsákmány megnehezítette futásukat.
A csata jelentősége abban rejlik, hogy tudtára adta a keleti népeknek is, hogy a Kárpát-medencébe nem lehet csak úgy büntetlenül betörni. Az erdélyi székelység is örömmel vette, hogy maga a királyi had érkezett szinte azonnal segedelmükre. Bizodalmat, elszántságot adott ez számukra. Sok évszázadon át joggal számítottak, s számíthattak is a magyarság támogatására. A történelem során a székelyek sem igen hagyták cserben a magyarokat, ha ki kellett állniuk nemzetünk érdekében, vagy a haza védelmében. Háborúkat, forradalmakat vívott vállvetve a magyar és székely, míg a XXI. század elejére oda jutottunk, hogy csalódniuk kellett derék székely testvéreinknek az anyanemzet bizalmában és segedelmében. (A szerző a 2004. december 5.-i népszavazás utáni elkeseredésre utal. A Szerk.)
Ezért vissza kell nyúlni a gyökerekhez és emlékeztetni a régmúlt közös és dicső tetteire!
Mi sem nagyszerűbb példa erre, mint a cserhalmi ütközet. Ez a csata, amely legendákat szült, nemzetünk összefogásának is a jelképe kell, hogy legyen. Ezt elsősorban az erdélyiek ismerték fel és figyelmeztettek, hogy itt égnek még a nemzeti őrtüzek. A nemzet teste eggyé kell hogy váljon, mert különben lassan elenyészik.
Az emlékezet jeleként, 1998. augusztus 15-én, Cegőtelkén felavatták a Cserhalom-emlékművet. [98] Az emlékmű 10 méter magas kő obeliszkjéhez 250 lépcsőn lehet feljutni. Az út fáradalmas, mert kell, hogy emlékeztessen arra, mi végből is született. Az elesett hősök vére és verejtéke áztatta ezt a dombot, a Szent Haza védelmének oltárán. Olyan ez, mint a Golgota, ahol Krisztus megfeszíttetett. Örök mementó!
Az emlékművet az Erdélyi Magyar Közművelődési Társaság állítatta, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, a Juliánus Alapítvány, illetve és az erdélyi székelység és a magyarság nemzeti összefogásának ereje. Az ökumenikus istentiszteleten igét hirdetett az azóta elhunyt dr. Csiha Kálmán erdélyi református püspök. Beszédében Szent László királyra és a magyar vitézekre emlékezett. Felidézte a múlt véres, de dicsőséges pillanatát, amikor is ember kellett a gátra. Faragó István Ernő cegőtelki lelkész szavai szerint azért állították az emlékművet, hogy a szórványban élő magyaroknak legyen hová zarándokolni. „Az emlékmű azt üzeni, hogy harcoljunk fiainkért, leányainkért, gyermekeinkért és a hazáért” – emelte ki lelkesítő beszédében Tőkés László püspök.
Beder Tibor, a Juliánus Alapítvány elnöke felidézte, hogy öt éve még csak fakereszt hirdette Kerlés falu határában a hősök emlékét. „Szent László a csatában a leányrabló kuntól szerezte vissza a leányt, a leendő magyar anyát, édes anyanyelvünk legfőbb őrzőjét. A harc azóta sem szünetel. Szent László királyunk segíts, hogy megszűnjék nyelvünk alattvaló státusza, hogy iskolánkban újra magyarul taníthassuk a földrajzot, a történelmet, hogy otthont találjunk a hazában” – zárta beszédét Beder Tibor. [99]
Csetri Elek történész kiemelte, hogy Cserhalom nyert csatáinkra emlékeztet, szemben, az ellenségeink terjesztette nemzethalál gondolatával. Sajnos, nemcsak az idegenek, de mi magyarok is többet foglalkozzunk vesztes csatáinkkal, mint a diadalainkkal. Pedig a lelkesítő példaképek, eszmék felrázhatnák a még depresszióban szenvedő, de gyógyulni akaró nemzetet.
Az emlékmű egyben új zarándokhely Erdélyben. Itt szervezik meg a Lármafa-találkozót, amely Szent László emlékét őrzi. A Lármafa egyben az erdélyi őrvidék jelképe, ahol a csángók és székelyek évszázadok óta éberen vigyázták a nemzet álmát.
Az ellenséges haderő
Mivel a krónikák és a legtöbb történelmi mű a témában különböző etnikumhoz köti a támadó erőket, ezért először ennek tisztázása lenne a legfontosabb feladat. Az első krónikák, így a Kézai Simon mester által szerkesztett Képes Krónika idejében, még élénken élt a kunok betörésének emlékezete, ezért nem lehet csodálkozni azon, ha a korábbi 1068-as támadást is az ő rovásukra könyvelte el a nemzet. A lehetséges támadók, a besenyők, az uzok és természetesen a már említett kunok lehettek. Ezek a pusztai népek velünk együtt valójában rokon népek, a keleti puszták fiai voltak. Sorozatos hullámban közeledtek a Kárpátok felé, szorosan a nyomunkban, először is a besenyők. Ezzel kapcsolatban szép számmal születtek téves következtetések, valóságos rémtörténetek…
Kristó Gyula egyenesen a besenyőkkel zavartatja be a honfoglaló magyarokat a Kárpát-medencébe. [100] Egy állítólagos bolgár-besenyő szövetséggel alátámasztva állítását, egy bizonyos görög kútfőre hivatkozva, a hadjáraton lévő magyar harcosok családjának leöléséről tudósít. Magyarázata szerint a támadás után menekültek be a megmaradt magyarok a Kárpátok ölébe…
„És mikor a türkök (magyarok) hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették, és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak.” [101]
A besenyő támadás „valóságát” egy másik nyugati forrással is magyarázza. „A magyarokat saját lakhelyeikről kiűzték a vele szomszédos népek, akiket besenyőknek neveznek.” [102]
Valójában az említett forrásokon kívül erre semmilyen bizonyíték nincs. A magyarok egyértelműen a Kárpátok bércei között lévő területet tartották őshazának, ahová a szkíták, hunok, avarok örökében haza érkeztek. Ide várták őket, sőt hívták az őslakosok. Ezért nem is volt jelentős ellenállás a Kárpát-haza birtokba vételénél.
A legújabb DNS-kutatások bizonyító eredménye alapján igen jelentős, velünk rokon őslakosság élt a Kárpát-medencében. Árpád népe számokban kifejezve sokkal kisebb számú lehetett, mint az itt élők. Az őslakosok a szkíták, hunok utódai, az avarok és rokonnépeik voltak.
A területen szlávok, frankok és más idegen népek nem éltek jelentős számban ebben az időben. Ezért a magyarok betelepülését csak a Kárpátokon túli, idegen érdekszféra próbálta megakadályozni. Mint tudjuk éppen ezen okok miatt esélyük sem volt erre. Hisz nemzetünk ősi etnikuma már évezredek óta berendezkedett ebben a hazában. Árpád népe csak vérfrissítést jelentett a rokon népek körében. Éppen ezt az ősiséget bizonyítja a legújabb tudományos módszer, a DNS-teszt, ami megcáfolhatatlan.
Emellett a régészet is megállapította, hogy a feltárt honfoglalás kori temetőkben a gyermekek, nők, öregek és harcosok aránya kiegyensúlyozott. Tehát Árpád magyarjai családjaikkal együtt érkeztek a hazába, és nem vesztették el őket Etelközben, sem máshol.
Arról nem is beszélve, hogy ezeket a gyilkossággal megvádolt besenyőket nyilván nem engedtük volna hazánkba települni, ha valóban elkövették volna a rájuk fogott rémtetteket. Márpedig számos népességük települt le békésen hazánk területén. A Duna és Tisza mentén, Nyugat-Dunántúlon, Csallóközben, a Sajó mellett és még számos helyen az ország egész területén. Szirmabesenyő, Besenyőtelek, Besenyőd, Besnyő, Besenyőszög és még sok más besenyő eredetű helységnév jelzi letelepedésük helyét. Ezeket részben még régi okleveles adatok is alátámasztják. A besenyőket ráadásul még igen fontos határvédelemmel is megbízták az uralkodók. Sőt hivatásos katonáskodást, királyi testőrséget is vállalhattak. Ezek a fontos státuszok abban az időben is bizalmi állások voltak, és szolgálatuk megkövetelte az erkölcsi fedhetetlenséget. Teljesen nyilvánvaló, hogy ily fontos szerepet nem kaphattak volna királyainktól a korábban igen súlyos vádakkal illetett besenyők.
Besenyő vezéri nemzetségből jött népével hozzánk Tonuzaba vitéz; [103] Urkund apja, akitől a nagy tekintélyű Tomaj nemzetség [104] származott. Tonuzoba és felesége még megmaradt a régi vallás hívének, de Urkund keresztény lett. „Krisztussal együtt él mindörökké.” [105]
Taksony fejedelem is ebből a besenyő családból választott feleséget. Tonuzoba a Tisza melletti kemeji részeken, az Abád-rév közelében kapott birtokot.
Végül is a magyar hagyomány több időben bekövetkezett besenyő bevándorlásról tesz említést. Hartvik püspök arról ír, hogy egy besenyő nemzetség „Rengeteg arannyal, ezüsttel és az ékességek sokféle fajtájával megrakott szekereken a bolgár vidékek felől Pannóniába jött.” [106] E nemzetség a birtokán monostort is építtetett.
Később, 1074-ben, nem sokkal a cserhalmi ütközet után I. Géza király és László herceg befogadják Zoltán vezérükkel a besenyők egy csapatát, és Moson valamint Pozsony várát birtokló, kegyvesztett Salamon őrzését bízzák rájuk. Ezek a fontos tények tovább erősítik a besenyők ártatlanságát.
Azonban a történelmi hitelesség kedvéért röviden ismerjük meg a besenyők történetét.
A VIII. században, egy tibeti nyelven íródott, ujgur követjelentésben hallunk róluk először. A Nyugat-szibériai sztyeppén éltek a kipcsakok, a kimekek és a velük azonos kultúrájú oguz-törökök családjába tartozók, az uzok mellett. A Volga alsó folyásánál a Kazár Birodalommal voltak határosak. Sokszor háborúskodtak egymással, mígnem egyszer az uzokkal szövetkezett kazárok a besenyőkre támadtak. 894-ben ennek hatására a besenyők nyugat felé húzódtak. Ebből adódóan szokás azt feltételezni, hogy a besenyők pedig a magyarokat nyomták maguk előtt egészen a Kárpát-medencéig. A kelet-európai sztyeppén ellenőrzésük alá vonták a kereskedelmet. Az orosz-bizánci kereskedelem útja a besenyők földjén, a Dnyeperen vezetett. A besenyők a zuhatagokon átrakodni kényszerülő kereskedőket vám fizetésére kényszeríttették.
A bizánciak kereskedelmi kapcsolataik miatt igen jól ismerték a besenyőket. Bíborbanszületett Konstantin császár feljegyzéseiből ismert, hogy a besenyőknek nyolc törzsük volt. Az Al-Dunánál a Jazi-Kapan törzs, a Prut és Szeret folyók mentén a Kabuksin-Jula törzs lakott. A Dnyeszter és Bug mentén a Javdi-Erdim az oroszok szomszédságában pedig a Kara-Baj [107] törzs tanyázott. A Dnyepertől keletre a Küercsi-Csur, Szuru-Külbej, Boru-Tolmacs és a Bula-Csaban törzs élt. A törzsneveket megfigyelve azonnal láthatjuk, hogy egy jelentős részük beépült a magyar nyelvhasználatba, valamilyen formában. Például a Jula-Csaban a magyar Gyula és Csaba szavunkkal azonos. Ismert a Csur, mint csűr, a Tolmacs, pedig tolmácsként. A Küercsi törzs Ercsi városunk alakjában szerepel. Ám a Boru a Baj és a többi törzs neve is megtalálható a magyar nyelvben. Ezek a nyelvi alakok is bizonyítják, hogy a „beséket” befogadta a Magyar Birodalom.
A besenyők társadalmi viszonyairól, szerkezetéről csak a tudós császár, Bíborbanszületett Konstantin feljegyzései alapján szerezhetünk tudást. Jelentéséből ismert, hogy a besenyők három fő törzse irányította a törzsszövetséget. A Kabuksin-Jula, Javdi-Erdim és a Küercsi-Csur. Ezek közül a Jula-Gyula a magyar törzsszövetségben is főrangot jelentett. Valószínűleg a katonai legfelsőbb irányítás tisztségét jelentette a Jula-Gyula szóalak. A törzsek hármas szövetségét Konstantin császár vitéz, előkelő kangaroknak nevezi. A szóalak igen hasonlít a pusztai népek kagán, vezéri tisztségéhez.
A besenyő-kangar törzsszövetség a Türk Birodalom felbomlása után a VIII. század végétől önálló hatalmi szerepet töltött be a sztyeppén. A nyolc törzs negyven részre, törzsenként öt nemzetségre tagolódott. Ezek a nemzetségek már sok esetben nem vérségi, hanem a nemzetségi arisztokrácia irányítása alatt működtek. A méltóságviselők a néptől különvált hatalmasságok közül kerültek ki. Ez az utódlási rend a szeniorátus elvével egyenlő. Ebben az esetben az uralkodási rendet az egyenes ági rokon mellőzésével, a legidősebb férfi rokon örökli. [108]
A X. században a besenyő törzsszövetségen belül egyes törzsek önálló hadsereggel rendelkeztek, s jelentős politikai hatalomra tettek szert. Ez a folyamat a törzsszövetség lassú bomlásához, hatalmi harcok, belháború kiváltásához vezettek. Az első ismert harc Tirek és Kegen törzsei között bontakozott ki. A vesztes Belcser fia Kegen megmaradt népével a bizánciakhoz menekült és felvette a kereszténységet. Tirek törzse üldözte Kegen népét, ám ennek során ütközetre kényszerült a bizánciakkal és vereséget szenvedett. Tirek népe is kénytelen lett a keresztény Bizánc alattvalójává válni. A még megmaradt törzsek fegyveres szolgálatokat vállaltak az orosz fejedelemségekben, a lengyeleknél, Bizáncban és a magyaroknál is.
Sok esetben hadjáratot vezettek zsákmányszerzés, rabszolga vadászat, adó és béke-váltságdíj szedése érdekében. Rendszeresen támadták az orosz fejedelemségeket, a bolgárokat, valamint Bizáncot. A szomszédos országok harcaiban zsoldosként hol az egyik, hol a másik pártján avatkoznak be a küzdelembe. Így, 962-ben Kijevet vonják ostromgyűrűbe, majd 965-ben, Szvjatoszlav kijevi fejedelem oldalán harcolnak a kazárok ellen.
A Bizánc elleni hadjáratot 968-ban, Szvjatoszlav oldalán indították el, de a fejedelemnek vissza kellett fordulnia, mert más besenyő törzsek Kijevet vették ostrom alá. A hadjáratnak az vetett véget, hogy 972-ben Szvjatoszlávot elfogta egy harmadik besenyő törzs, akiktől az oroszok nem kértek átvonulási engedélyt földjükön. A „besék” vezére, Kurja megölette a fejedelmet, majd pusztai szokás szerint koponyájából ivócsanakot készíttetett magának.
Az összes besenyő törzset összefogó törzsszövetség ez után már nem alakult ki, a besenyőket magukba fogadták a környező nagyobb népek. Így a cserhalmi ütközet idejére a besenyők, már mint szétszóródott népek szerepeltek, és aligha állhatott módjukban önálló hadjáratot vezetniük a Magyar Királyság ellen. Az Al-Dunánál még megmaradt néptöredékük 1091-ben, a bizánci-kun szövetséggel vívott vesztes háború után végképp felmorzsolódott. Később, II. István [109] magyar király adott engedélyt a hazánkban való letelepedésükre. A király besenyő híveire támaszkodva igyekezett uralmát megszilárdítani Magyarországon.
A honfoglalás utáni időkből nincs adatunk arra, hogy a besenyőkkel bármiféle háborús összetűzése lett volna nemzetünknek. Ám a magyarok oldalán, mint szövetségesek részt vettek a bizánci hadjáratban. Sőt egy keleti forrás [110] szerint a magyar seregeket a besenyők taktikája segítette győzelemre. A forrás megemlíti, hogy a magyar-besenyő szövetséges sereg derékhadra, jobb és balszárnyra oszlott.
„A két szárny mellett – besenyő javaslatra – lovas osztagokat állítottak fel ezres egységekben, melyek két oldalról, felváltva rohanták meg a bizánciakat, szünet nélkül nyilazva, s közben az ellenség arcvonala előtt átszáguldottak a másik oldalra. Így forogtak körben, mint a malomkerék, amíg a bizánciak sorai fel nem bomlottak és akkor nyílt támadásba mentek át. A várakozó fősereg ekkor utat nyitott nekik, de nyomban hatalmas nyílzáporral borították el őket, majd a rendezett sorokban végrehajtott támadással közelharcban megszerezték a győzelmet.” (Lásd 110-es jegyzet)
Ez a harci taktika a magyaroknál is jól ismert és használt volt. Ez a jellemzés a magyar és besenyő népek közötti rokonságnak, azonos jellegű, szintű hadművészetének állít emléket.
A besenyő könnyűlovasság 6 nemre és 24 ágra oszlott, az ágaknak 100-100 lovast kellett mozgósítás esetén kiállítaniuk. Ide tartozott csatlakozni még a közrendűek fegyveres ereje is. Ez a katonai szabályzat a székelyekre is hasonlóan vonatkozott. Ám a kevesebb népelemmel rendelkező besenyők nyilván csak kisebb számú sereget tudtak kiállítani, mint a székelyek. Ez a néhány ezres létszám is azonban jelentős katonai erőt képviselt, mert erre vonatkozó kiváltságaik sokáig megmaradtak.
A csapatok fegyelmezett, gyors manőverezése, körforgásszerű taktikája magas szintű begyakorlást, precíz fegyverforgatást követelt. A színlelt megfutamodás, a rejtett, cseles ellentámadások, rajtaütések, sikertelenség esetén a szervezett visszavonulás, mind a pusztai népek hadművészetére jellemző. Közelharcba a besenyők is csak akkor bocsátkoztak, ha az ellenséges hadsorokat már sikerült felbomlasztaniuk. A besenyők is csak könnyűlovas hadosztályokkal rendelkeztek. Fő fegyverük szintén a messze hordó reflexíj volt. Bőrpáncélt viseltek, jellegzetes szkíta típusú, magas háromszög alakú fejfedővel. Könnyű kerek bőrpajzzsal védekeztek. Közelharcban lándzsával, szablyával, fokossal és buzogánnyal küzdöttek. Jellegzetes fegyverük az úgynevezett kun-besenyő buzogány. Ez bronzból öntött, lapjain piramis alakú tüskékkel, melyet szokás csillagfejű buzogánynak is nevezni. A magyar régészeti leletek sokasága szerint, ez igen elterjedt fegyver lehetett az adott korban a könnyűlovasok kezében. Szokatlanul nagy számuk arra is utalhat, hogy a kunokon és besenyőkön kívül mások, így a magyarok is használták ezt a népszerű fegyvert.
A sztyeppei besenyők régészeti elkülönítése a többi pusztai néptől aligha tehető meg, hiszen kultúrájuk is igen hasonló volt. Temetkezési rítusuk szintén azonos, vezetőiket, törzsfőiket rangjuknak megfelelően kurgánba, földhalom alá temették. Temetkezési szokásaiknál szintén kimutatható a részleges lovas temetkezés. Sajátságos, csak a besenyőkre jellemző temetkezési szokást eddig a régészeti elemzések nem találtak.
Az 1902-ben, Darufalván [111] előkerült kincslelet feltehetően egy besenyő vezér feleségének a tulajdona lehetett. A kutatók szerint az ékszerlelet Kijev környéki területen készülhetett a X-XI. században. A határvédelmi területre telepített besenyők birtokában volt, amit a XI. században rejtettek a földbe.
Tovább lépve, nézzük meg röviden a kunok történelmét is, hogy eldönthessük a támadó erők lehetséges etnikai hovatartozását.
A dolog azért sem egyszerű, mert mindössze néhány történelmi év választja szét csupán az eseményeket és ezek ilyen hosszú idő elteltével bizony akár kétségbe is vonhatók. Sőt mivel rabló-hadjáratról van szó, talán az sem lehetetlen, hogy többféle nációhoz tartozó népelemek törtek be a Kárpát-medencébe.
„A kígyók népe a sárgák területére vonult, szétzúzta és elkergette őket, mire a sárgák az uzokra és a besenyőkre zúdultak, és mindezek a népek egyesülve őrjöngő dühhel a rómaiakra törtek.” [112]
Ez az összesűrített híradás jellemzi, milyen összefüggő mozgásokat indított el a sztyeppén egy ellenséges hadjárat sikere. A bizánciakra törő besenyőket az uzok nyomták nyugat felé, akiket a sárgák, azaz a kunok kényszeríttettek mozgásra. Ezt a mozgást erősíti meg Sharaf al-Zaman Tahir Marvazi [113] az Állatok természete című munkájában, amit 1120 körül írt. Ő munkájában a pusztai népek mozgásának elindításával a kitajokat vádolja, akik a X. században Észak-Kínában alapítottak birodalmat.
A földjeikről elmozdított kunok hármas törzsszövetséget kötöttek más, erős rokonnépeikkel. A kunok első szövetségese a sarik lettek, akik azonosak a sárga ujgurokkal. Ezek az indoeurópai jellegű népek világos hajszínükről kapták nevüket. A szövetségesek a Tien-san hegyeit a dzsungáriai kapun elhagyva, a karlukok és oguzok földjére értek. Ezután a Kimek államból kivált kipcsakokkal kötötték meg a harmadik szövetségüket.
A kun-sari-kipcsak szövetség uralma hamarosan átterjedt az Urál hegység európai felére is, és tovább terjeszkedett nyugat felé. 1050 körül az uzokat letolták az orosz fejedelemségek területére, és 1054-ben már őket veszélyeztetik. Vszevolod prejaszlavi fejedelem még békét tud kötni velük, de csak rövid időre.
A kun szövetség három orosz fejedelemségen is áttör és 1068-ban (a cserhalmi ütközet éve) megszállják a Dnyepertől nyugatra eső területet, egészen az Al-Dunáig. Ezt a területet Kipcsak Pusztaságnak nevezik az arab és perzsa kútfők. Valójában a terület neve latinul Cumani néven vonul be a történelembe.
Ettől az időtől igen jelentős lett a kunok nyugati irányú katonai aktivitása. Először Magyarországra 1085-ben, Szent László uralkodása idején törnek be. Kutesk vezér seregei egészen a Felső-Tiszáig pusztítanak, míg Szent László seregeivel ki nem veri őket az országból.
A második nagy betörés az Al-Duna felől, a Törcsvári-szoroson keresztül éri Erdélyt. Kapolcs vezér kunjai végig dúlják Erdélyt, és a Meszesi-kapun át, Biharon keresztül száguldva, a Tiszán is átkelve pusztítanak a Duna-Tisza közén. A Horvátországban tartózkodó Szent László a Temes folyónál éri utol a zsákmánnyal menekülő kunokat, és a Pogáncs folyócska menti csatában tönkre veri őket.
Egy évvel később a kun bosszúhadjárat betörését Orsova táján töri derékba a király, és itt vezérüket, Ákost a csatában személyesen öli meg. Ez a vereség ezután végképp elveszi a kunok kedvét a magyarországi betörésektől. A magyar hadak ellentámadása 1099-ben, Könyves Kálmán vezetésével Przemyslnél kudarcot vallott az orosz-kun szövetségtől. A csatában a kunok a pusztai népek harci taktikáját alkalmazva verték meg Kálmán seregét. Később, az orosz fejedelemségek állandósult támadásainak következtében a kunok országát kettészakították, és Fehér-Fekete Cumánia néven élt tovább.
A kunok sorsát végül is egy újabb, hatalmas pusztai nép, a mongolok támadása pecsételte meg. Ám Dzsingisz kán [114] és a kunok története egy másik szálon fut, amiről most nem tisztem beszámolni.
Visszatérve a cserhalmi ütközethez, valóban ki is volt akkor a betörő ellenség? Meg kell állapítanunk, hogy erre az uzoknak volt a legnagyobb esélyük. A besenyők már felbomlottak és nagy részük hazánkba menekült. A kunok, pedig még az oroszokkal harcolva nem érhették el a Kárpát-medencét. Az uzok, pedig ott álltak a történelemben a besenyők és a kunok között. Sokan mégis azért vádolják a kunokat, mert később hasonló útvonalon és haditaktikával szinte megismételték a betörést.
Azonban ne feledkezzünk meg arról a fontos tényről, hogy ezeket a későbbi támadásokat, a hazánkat már jól ismerő uzok, mint felderítők is vezethették. Hiszen az 1068-as betörésnél jól megfigyelhették az útvonalat és a zsákmányszerzés lehetőségéről is tájékoztatással szolgálhattak a kunok részére.
Az uzok és kunok olyan közeli rokonságban álltak egymással, hogy kívülállók részére fel sem tűnt esetleges különbözőségük. Az ezen etnikumok közötti hasonló nyelvi és kulturális azonosság megtévesztő lehetett. Ezért a betörő ellenséget a magyarok jogosan akár kunnak is nevezhették, hiszen különösebb különbséget nem tudtak érzékelni a két népesség között. [115] Mivel azonban általánosan a legtöbb legenda kunoknak nevezi a betörő ellenséget, ezért írásomban én is így teszek.
A templomi freskók Szent Lászlót, illetve a cserhalmi ütközetet megjelenítő ábrázolásai szinte kivétel nélkül kun viseletben és harci felszereléssel ábrázolják az ellenséget. A művek készítésének kora idején hazánkban még jól ismerték a velünk együtt élő, de lassan elmagyarosodó kunok viseletét. A kunok ráadásul hosszú időn keresztül megőrizték nemzeti kultúrájuk, viseletük, felszerelésük egyediségét. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy V. István királyunknak a felesége, Erzsébet kun hercegnő volt. Fiuk IV. László, pedig Kun László néven lett Magyarország királya. [116]
Kun László tekintélyes kun könnyűlovasságának a segítségével nyerte meg a csehek ellen vívott morvamezei ütközetet. A kunok mégis fellázadtak királyuk ellen, aki ezért a Hód-tavi csatában leveri őket, majd később egyezséget kötnek az uralkodóval. Az egyezség ellenére azonban egy kun bérgyilkos végez a királlyal, akit Csanádon temetnek el. A kunok még ezután is sokáig maguk választhatták meg ispánjaikat, kapitányaikat. Katonáskodásukért cserébe, továbbra is megtarthatták kiváltságaikat.
A magyar királyi haderő
Árpád Nagyfejedelem államát, a Szent István-kori Magyar Királyság államhatalma szervezte újjá. Szent István királyi Magyarországa a Magyar Szent Korona hatalma alá vonta az országot. Magyarországon ezután mindenkor a Szent Koronának volt királya és nem a királynak koronája. Az átszervezett, immáron Királyi Magyarország legfőbb méltósága a Magyar Szent Korona lett. Államirányító királynak a nemzet csak azt az uralkodót ismerte el, akit a Szent Koronával koronáztak magyar királlyá. Szent István, a Magyar Szent Korona oltalma alatt az ország népével megtehette, hogy a Római Keresztény Egyház égisze alá vezesse a nemzetet. A király a kereszténnyé vált országot, tíz egyházmegyébe szervezte: Bihar, Csanád, Eger, Esztergom, Győr, Gyulafehérvár, Kalocsa, Pécs, Vác és Veszprém. Esztergom egyben a mindenkori érseki székhely is lett. Szent István korának első érseke Asztrik [117] néven ismert. A király törvényekkel szabályozta rendeleteit.
Szent István királyi vármegyékre osztja az országot. Élükre ispánokat neveztet ki, akik várispáni székhelyükről irányítják a rájuk bízott vármegyét. István felesége, Gizella bajor hercegnő kíséretében megjelennek az első német lovagok. [118] Ezáltal lassú folyamatként elindul egy nyugati típusú haderőreform, ami jelentősen átalakítja a magyarországi hadszervezetet. A haderő átalakítása azonban – főleg a nyugati drága hadfelszerelés beszerzése miatt – hosszú folyamat volt. Elsősorban a királyi és érseki testőrség csapatai, egyes gazdagabb nemzetségfők és azok fő emberei tudták csak megfizetni a méregdrága fegyvereket és páncélzatot. Azonban a fokozódó német háborúkból zsákmányolt hadfelszerelés megszerzése is jelentős mértékben hozzájárult a haderők átfegyverzésére. Ezek a német támadások Konrád, de főleg III. Henrik német-római császár idején szinte állandósultak.
Az 1051. évi német támadás – I. András királyunk idején – súlyos kudarcot szenved, s a Vértes menti csatában a magyarok győzedelmeskednek. A felperzselt, puszta föld taktikáját alkalmazva ért az éhező, elcsigázott ellenség Székesfehérvár térségébe, ahonnét kénytelen volt visszavonulni.
I. András király seregei a Vértes-hegységben szétverik és futásba kergetik a németeket. A menekülő katonák fegyvereiket, páncélzatukat elhányva igyekeznek egérutat nyerni. Az ütközet után igen nagy mennyiségű nyugati fegyver, páncél és hadfelszerelés kerül a magyarok birtokába. [119]
A következő évben III. Henrik szárazon és vízen újra megtámadja Magyarországot, de támadása ismét súlyos kudarcba fullad. Kénytelen feladni Pozsony ostromát, mivel a hajóhadát Zotmund búvárjai segítségével elsüllyesztik a magyarok. Ez a II. pozsonyi csatavesztés végül is békekötésre kényszeríti a német-római császárt. Ennek a hadjáratnak a végén is jelentős német fegyverzet került a magyarokhoz.
Történetünk idején, Salamon királysága alatt, a még mindig zömében lovas hadakkal rendelkező Magyar Királyság két fegyvernemre oszthatta seregét. A sodronypáncélos nehézlovasságra és a még Árpád örökéből származó könnyűlovasságra. A sodronyos [120] láncingek mellett a nehézlovasságnál megjelenik a vért, a lemezből kovácsolt páncélzat is. A lovagok a fejükön szintén lemezből kovácsolt fazék vagy üst formájú sisakokat is viseltek. Testük védelmére hosszú háromszög alakú, fémveretekkel erősített fa pajzsot viseltek. A pajzsokra festették nemesi címerüket, világi vagy egyházi szimbólumukat. Részben a lovaikat is páncélozhatták. Távolra ható fegyverük csak a dárda, esetleg „hajintó” bárdjuk volt. Hosszú, nehéz döfő lándzsát, csatabárdot és egyenes kétélű kardot használtak a közelharcban. Fő fegyverük a kétélű kard a szablyánál nehezebb, ez szúrásra és vágásra is alkalmas. A drága kardpengéket, mint azt a mesterjelük is bizonyítja, főleg Passauban verték. A passaui kovácsbélyeg stilizált, futó farkas alakja hosszú időn át jellemezte a helység iparát.
A mesterek Ulberth, Berthold, Sigvinius, Ingerli néven váltak híressé. Szent István királyunk Prágában [121] őrzött kardjának pengéjét is németföldön, Passauban kovácsolták Ulberth mester műhelyében. Csontból készült markolatszerelése viszont normann, viking stílusú. Markolatgombja hármashalom alakú. A korai X. századi kétélű kardok között északi, úgynevezett osztott gombos lovagkardok is szép számmal szerepelnek. [122] Markolatszerelésük arannyal, ezüsttel díszített. Szintén ismertek hazánk területén az úgynevezett kijevi típusú, kétélű kardok, amelyek markolatgombja magas kúp alakú. A magyarok bizánci kardtípust csak elvétve használtak, mivel pengéjük a nyugati típusnál rövidebb volt, így lovassági harcra kevésbé voltak alkalmasak.
A képes krónikák, falfestmények ábrázolásából szintén ismerhetjük a kor hadfelszerelését, fegyverzetét. Ezek ábrázolása nem csak művészeti hagyományokat követ, hanem a fametszők, illusztrátorok, képfestők személyes tapasztalatait, fegyverismeretét is tartalmazza. A székelyderzsi templom falfestményein látható, hiteles értékű hadfelszerelés jól szemlélteti az adott kor haditechnikáját. Szent László páncélja és fegyverzete minden jelenetben szinte azonos. Felsőtestét sodronypáncél fedi, amely egészen a felső lábszárig ér. Ezen lemezből kovácsolt mellvértet visel. Karján és lábán könyökvédős és térdvédős lemezpáncél látszik. A herceg fedetlen fővel, koronával a fején szerepel. Más ábrázolásokon azonban sok esetben fémsisakot is visel. A liptószentandrási kivonulás Váradról jelenetében a herceg fején lánccsuklyát visel, amelyre úgynevezett bacinett típusú, üst alakú lemezsisakot is festettek.
Fegyverzete közül általánosan ábrázolják a csatabárdot és a lándzsát, melyet az üldözésnél előreszegezve tart maga előtt. Oldalán, a székelyderzsi freskón jól látható egy hosszú tőr, esetleg ebben az esetben arányait tekintve, egy kétélű kard. Tőr ábrázolása és elkülönítése a leghitelesebben Erdőfüle templomának faliképén látható. A herceg kíséretének hadfelszerelése hasonló, mint a vezérükké, de náluk általánosan, bal karjukon feltűnik az Árpád-sávos festésű pajzsuk is. A pajzs kettős keresztábrázolással a herceg baljában látható, például a zsegrai freskó üldözési jelenetében. Az egyik harcos – ebben a jelenetben Zsegrán – szintén kettős kereszttel díszített hadijelvényt, lobogót visz. Kisméretű lobogók feltűnnek a zászlós kopjákon, lándzsákon is némely faliképeken, krónikákban. [123]
Érdekes, hogy kardok ábrázolása a magyaroknál meglehetősen ritkán fordul elő, a zsegrai jelenetben is csupán egy harcos kezében tűnik fel. Igaz a bántornyai birkózás jelenetében a herceg és a kun oldalán is kardot ábrázolt a festő. Ennek magyarázata ismeretlen, talán az egyenlő felek küzdelmének kihangsúlyozása lehetett a célja. A lefejezési jelenetek közül érdekes a kakaslomnici, ahol a leány kezében szablyát tart erre a célra, míg a herceg üstökénél tartja a kunt a nő elé.
A jelenetekben érdemes a lovak szerszámzatára is figyelmet fordítani, mert ezek ábrázolása is hallatlanul pontos. A székelyderzsi freskón, a lovakon hálós farhám van, és a festő igen pontosan tette helyére a nagy szíjvéget is. Szent László egyenes szárú, nyugati típusú kengyele igen figyelemre méltó, míg a kun ívelt talpalójú, pusztai kengyel fajtája is rendkívül hiteles. Ugyancsak szembetűnő a herceg csontkorongos lovagi nyerge, a kun pusztai típusú nyergével összahasonlítva. Ám a László lábán ábrázolt hosszú szárú, csillagkerekes sarkantyú csak az Árpád-kor végén jelent meg, és valójában már a gótika kora vívmányának tekinthető.
Összefoglalva: a magyar nehézlovasság Szent László idejében már jól elkülöníthető fegyvernemnek számított. Természetesen felszerelésének függvényében hadművészetük is átalakult. Mozgásuk lelassult és csupán közelharcban voltak bevethetők. Vonalba vagy ékalakba sorakozva, felszerelésük súlyának lendületével rohamozva támadtak. Ebben a fegyvernemben főleg a gazdagabb, nagybirtokos nemesség képviselte magát, így a parancsszavaknak főleg az egyéniségük szabott gátat. Fegyverforgató tudásuk magas szintű volt, ám sok estben bátran, de önfejűen cselekedtek. Saját zászlaik alatt harcoltak, saját testőrségük, fegyverhordozóik voltak. A pusztai lovakat erősebb teherbíró, de lassabb, kényesebb lovakra cserélték. A lovak felszerelése is jelentősen átalakult. Nyergeik magas kápájú, biztonságos ülést nyújtottak, de a lovakat jobban fárasztották. Páncélozott szügyelőt, fejpáncélt adtak a lovakra. Irányításukra kíméletlen feszítőzablát és sarkantyút használtak, amely sok esetben okozott sérülést a drága csatalovaknak.
A magyar hadsereg másik fegyverneme, az ősi könnyűlovasság alapjaiból építkezett. Zömét a székelyek, besenyők és más pusztai népek csapatai képviselték. Összességében fegyverzetük és hadfelszerelésük is a régi kort idézte. Távolra ható fegyverük továbbra is az összetett íj maradt, amelynek legkiválóbb használói a székelyek voltak. Erről számtalan kútfő is elismerően nyilatkozott. A könnyűlovasság hadművészete és hadszervezete továbbra is megmaradt, így felderítésre, lesvetésre, váratlan rajtaütésekre kiválóan alkalmasak maradtak. Gyorsaságuk, fegyelmezettségük némileg megbízhatóbb volt, mint a páncélosoké, de már nem a hagyományosan vett, ősi kultúrának megfelelő. A csapatvezető tisztek társadalmi rangja különbséget jelentett közöttük is.
Fokozatosan ők is áttértek a közelharcra alkalmas, kétélű kardok használatára, a szablyát már csak elvétve használták. A többi, jellegzetes könnyűlovas fegyverzetüket megtartották, esetleg buzogánnyal bővítették is. Főleg tisztjeiknél előfordult láncing és fémsisak használata. Hadijelvényként lobogókat, zászlós kopjákat hordtak. A lobogók fő szimbóluma az Árpád-sávos díszítés maradt, amelyről az ősi krónikák és falfestmények kiválóan adnak tanúságot. A hadijelvények természetesen utalhattak az adott alakulat egyházi, vagy világi urának hovatartozására is.
A magyar haderő ezen kettőssége kiválóan kiegészítette egymást, és komoly előnyhöz juttatta az ellenséggel vívott háborúkban. A nyugatiak könnyűlovassággal, míg a keleti népek nehézlovassággal nem rendelkeztek. Bizánc ez alól kivétel, mert náluk a régi római mintára felszerelt nehézlovasság továbbra is megmaradt. Saját könnyűlovasságuk nem lévén, ezt a hiányt keleti lovas népek zsoldba fogadásával pótolták. Sok esetben besenyő, uz vagy kun könnyűlovasságot szerződtettek egy-egy hadjáratra. Sőt tudunk perzsa íjászok bizánci hadba vonulásáról is. A bizánciak pozícióját tovább erősítette, hogy jól képzett, páncélozott gyalogsággal is rendelkeztek.
Nálunk a gondot inkább ennek a gyalogos fegyvernemnek a hiánya okozta. Ezért a csak gyalogosan megvívható csaták, főleg várostromok súlyos veszteséggel jártak. A bátor, de gyalogos harchoz nem szokott magyarok a történelem folyamán sokszor érezték ennek hátrányát. Ez a hiányosság főleg az igen jól képzett husziták és a török janicsárok elleni harcban volt kimutatható a történelem folyamán. A gyalogság fegyverneme hazánkban csak Hunyadi Mátyás uralkodása, és a hajdú katonák felállítása után – főleg Bocskai Istvánnak köszönhetően – javult, de igazán soha nem érte el a lovasság igen magas színvonalát.
A XI. századi Magyarországon kialakult a feudális állam, amelynek biztonsága felett jelentős számú hadsereg őrködött. A király mellett a főpapok, nagybirtokosok tartoztak önálló haderőt kiállítani az ország védelmére. [124] A vármegyék, élükön az ispánnal, szintén kötelesek voltak katonai szolgálatra állani, amennyiben a haza úgy kívánta. Ők a társadalom középrétegéhez tartoztak. [125] Egy részük a királyi várispán közvetlen hatalma alá volt rendelve, de voltak közöttük szabadon gazdálkodó, önállósult birtokosok is.
Jelentős katonai kontingensnek számított a várjobbágyok tömege is, amelyet szükség esetén szintén felfegyvereztek, míg máskor, szolgáltató-termelő feladatokat végzett.
A katonai erőt tovább növelte az úgynevezett kiváltságosok kötelező hadi szolgálata háború esetén. Ide tartoztak a székelyek, csángók, besenyők és egyéb segédnépek, akik jelentős részben a határok őrzésére voltak kötelezve. A határvédelmi erők feltételes királyi szabadsággal bírtak, társadalmi helyzetük a várnépekénél magasabb pozíciót jelentett számukra. Részben ők képviselték a magyar haderő könnyűlovasságát is. Hadba vonuláskor a sereg elő és utóvédjét is ők alkották.
A királyi testőrség, haderő igen jól felszerelt, nehézfegyverzetű, nagy katonai tapasztalatokkal rendelkező erőkből állott. Salamon király idején 600 fő alkotta a királyi csapatok létszámát. Tisztjeik a legmegbízhatóbb, legjobban fizetett, a királyhoz hű katonák lehettek. A nagybirtokosok a hadsereg szervezésével saját erejüket, hatalmukat, tekintélyüket növelték, de a király és a haza iránti kötelességüket is teljesítették. Ráadásul birtokaikat hadi érdemeik függvényében növelhették. Könyves Kálmán király a 100 arany jövedelemmel rendelkező birtokosokat egy nehéz páncélos lovag kiállítására törvénnyel is kötelezte. Bertalan comes [126] Modrus megye birtokadományának fejében 10 nehéz páncélost volt köteles háború esetén a királyi haderőbe küldeni. Külországi hadjárat esetén viszont csak négy főre kötelezte őt a törvény.
Az egyházi nagybirtokosok nem hadi szerepük, hanem vallási kötelezettségük teljesítése fejében kaptak birtok-járandóságot, de ezek védelméről ők tartoztak gondoskodni. Az új vallás és a rend törvényeinek betartatása, birtokaik igazgatása, védelme és az ott szolgáló népek féken tartása is megkövetelte az egyházi rendektől fegyveres szolgák tartását. Az egyházi fegyveresek a várjobbágyokéhoz hasonló jogokkal és kötelezettségekkel bírtak. Az egyházi rendek fegyveres katonáinak száma igen jelentősnek mondható. A pécsváradi Benedek rendi apátság Salamon király korában már 200 fegyveressel rendelkezett. Sőt fegyverzetük, hadfelszerelésük is kiválónak mondható.
Géza és László herceg ebben az időben szintén jelentős, saját katonai erővel rendelkezett. A két herceg seregének létszáma együttesen közel azonos szinten lehetett, mint Salamon királyi testőrsége. Ez a király és a hercegek közötti mogyoródi csata eseményeiből következtethető ki. Talán a hercegi csapatok még valamivel erősebbek is lehettek, hiszen legyőzték Salamon király seregét. [127] A király viszont előtte, Kemejnél szétverte Géza herceg hadait. [128]
Igaz nem csak a csapatok létszáma és fegyverzetének minősége befolyásolhatta a csata kimenetelét. Fontos lehetett a jól megválasztott csatahely és időpont, valamint a leglényegesebb a megfelelő harci taktika megválasztása. Talán László herceg bátorsága, harci szelleme is hiányzott, mivel a kemeji ütközetben nem vett részt csapataival bátyja mellett.
A hercegek közel 300 fős katonai egységet tudtak fegyverben tartani. A király és a hercegek 1200 fős seregéhez még vegyük hozzá a váradi püspök 200 fegyveresét, a bihariak [129] és más közeli, gyors reagálású haderők számát. Az együttes haderő így együtt sem lehetett több mint 3000 fő. Ehhez jöhetett még a székelyek megközelítőleg 400 fős könnyű lovassága. A királyi és hercegi, valamint a váradi püspök serege főleg páncélos lovasalakulatokból állott. Ez a „kivonulás Váradról” című freskókon és táblaképeken jól nyomon követhető. Az ábrákon is néha megjelenő, egy-két szablyás lovas alak, a felderítők jelenlétére utalhat. Nyilván a király az ellenség gyors keresésére nem nélkülözhette a környéket jól ismerő, gyors mozgású, remek székely felderítőket.
Borosy András Magyarország hadtörténete című munkájában három fegyvernemre bontja a hadsereget. Nehéz páncélos lovasságra, átmeneti fegyverzettel rendelkező lovasságra, és a még nem feudalizálódott, a régi típusú, pusztai hagyományokat követő, könnyű íjász lovasokra. Az utóbbiaknál valójában a magyarsághoz csatlakozott egykori pusztai népek segédhadára gondol. A besenyők, kunok, jászok, sőt igazából a székelyek később sem igen viseltek zárt páncélzatot. Tehát nem a feudalizálódás hatása okozta elsősorban a fegyverváltást, hanem annak szükségszerűsége. Ez a katonai-hadi tagozódás azonban Salamon király korában még nem igazán vált általánossá.
Valójában a hagyományosan vett nehéz páncélzatú csapatnem is könnyebb fegyverzettel, vértezettel rendelkezett, mint a nyugati lovagok. Az egészen zárt lemez páncélzat nálunk szinte teljesen hiányzott. A középkori kútfők többször lejegyezték, hogy a magyar seregek harcművészete és fegyverzete különbözött az egykorú nyugati lovagi seregekétől. Hogy ez így alakult, annak több oka is volt. Részben a nyugati fegyverzet méregdrága volta, s emellett katonáink a nálunk melegebb éghajlat miatt is nehezebben szokták meg ezt a súlyos és zárt harci felszerelést. Előnyösebbnek tartották inkább a szellősebb sodrony inget és a nyitott arcú sisakokat.
A későbbi, átmenetinek nevezett fegyvernem, pedig nem is igazán viselt még vértezetet Salamon király idejében. Talán csak a kard használata választhatta szét őket a hagyományos pusztai harcosoktól. A korabeli illusztrációk, így a Szent László-legendárium képanyaga is meglehetősen hitelesen bizonyítja a magyar hadfelszerelés és fegyverzet színességét.
A cserhalmi ütközet
1068 tavasza
Teljesen váratlanul, 1068 tavaszán ellenséges haderők törték át a Radnai-hágó torlaszait, és a székely határőröket elkergetve rablóhadjáratot indítottak Erdélyben. A vezérüket Ozulnak hívták, [130] akinek vezetésével nagy pusztítást okoztak vonulásuk útján. Falvakat, településeket raboltak végig. Zsákmányolva, az embereket rabszíjra fűzve, az ellenállókat legyilkolva, a falvakat felgyújtogatva, majd gyorsan tovább állva átlépték a Meszesi-kaput is. A hágó az Erdély és Magyarország közötti, viszonylagosan jól járható ősi útvonalak egyike volt. Ezt a hágót is őrizte a határvédelem, de a váratlan és gyors támadást a csekély létszámú őrség nem tudta feltartóztatni.
A támadás főcsapás iránya a Nyírségen keresztül, a meglehetősen gazdagnak mondható Bihar vármegyét érintette. A kunok Várad környékét pusztítva Bihar váráig jutottak. Bihar ebben a korban már valamilyen formában erődített várral rendelkezett. A bihari várispán embereivel behúzódott az erődítésbe, és sikerült azt megvédelmeznie a kunoktól. Erdély területén ezen felül semmilyen katonai ellenállás nem bontakozott ki a kunok ellen. Az adott területen nem tartózkodott nagyobb magyar katonai kontingens, csapatösszevonások azonban történtek és a királyi sereg Erdélybe vonulására vártak. Nyilvánvalóan a székelyek szemmel tartották a kun csapatmozgásokat, és annak irányát jelentették a váradi püspöknek, illetve más katonai elöljáróknak.
Az ellenséges erők valójában nem is igen próbálkoztak az ostrommal, hiszen nem területszerzés volt a céljuk. Nem igazán értettek különben sem a várak ostromához, erre a felszerelésük sem volt alkalmas. Idejük meg végképp nem volt egy hosszan elhúzódó ostrom befejezésére, mert közben hírét vették a magyar királyi seregek közeledésének. Ezért Bihar alatt visszafordulva, ismét a Meszesi-kapun át Erdélybe vonultak. Visszafelé csak lassabban haladhattak, mert vonulásukat lassította a nehéz zsákmány és a nagyszámú fogoly felügyelete. Sőt mivel a területet kirabolták és felperzselték, az ellátmány megszerzése és a foglyok életben tartása is fokozott nehézségekkel járt. Ozul serege a máramarosi bércek között próbált kiszökni az országból, és a Szamos völgyéből az erdélyi Sajó folyó mentére húzódott. A folyóvölgyekben haladó, viszonylag jól járható út azonban hosszasan kanyargott és fizikailag megviselt embert és lovat egyaránt.
Salamon király mikor hírét hallotta az ellenséges betörésnek, haladéktalanul intézkedett. A rendelkezésére álló, gyors reagálású csapatokkal személyes vezetése mellett szinte azonnal elindult Erdély felé. Közben értesítette a hercegeket, és más tartományurakat is az azonnali hadba vonulás fontosságáról. A hercegek sem igen tétováztak, hanem azonnal a király mellé szegődtek seregeikkel. Első útjuk Váradra vezetett. Közben, vonulásuk során csatlakoztak hozzájuk az útjuk mentén álló vármegyék seregei és várispánságai. Mire Váradra ért a pár ezres számú királyi sereg, a püspök és a várjobbágyok is felkészültek a hadjáratra. Felderítőket küldtek a szélrózsa minden irányába hírekért, és az ellenség útját mind jobban kifürkészni. Közben a király türelmetlenül várta a híreket az ellenséges erők felől. Ekkor azonban már a magyar sereg Doboka várában állomásozott. Doboka vármegyének azonos nevű ispáni székhelye ebben a korban már erődített helynek számított. Azonban a hely erődítésének leírását és jellegét nem ismerjük. Mára már teljesen romokban hever, építéstörténetét csupán egy jelentős régészeti kutatás tudná csak tisztázni.
A kun sereg megtalálásáról egy Fancsika nevű székely hírszerző szolgáltatta a legpontosabb adatokat. A híradás szerint a kunok letértek a Szamos mentéről a Sajó völgyébe, és így könnyű volt kitalálni, hogy az ellenség a Borgói-szoroson próbál eliszkolni. A kunok persze előtte mindent elkövettek, hogy a magyarok azt higgyék, miszerint ők továbbra is a Szamos folyó völgyén a Radnai-hágó felé menekülnek. Ám Fancsikát, aki nyilván jó helyismerettel rendelkezett nem lehetett megtéveszteni. A királyi sereg azonnal a szökevények nyomába szegődött.
A Kivonulás Váradról című jelenetek a legendák sorában az első helyen állva mutatják meg a magyar sereget. A képsorokat elemezve rengeteg információhoz juthatunk. Az illusztrátorok szinte kivétel nélkül Szent László alakját helyezik a központba, fején a glória és a Szent Korona. A képeken termetével is társai fölé emelik, míg a róla szóló írásos legendáriumok is e képen szólnak. „Természeti adottságaiban, pedig az isteni irgalom kegyelme a különös kiválóság kiváltságával a közönséges emberi értékek felé emelte. Mert erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak, hatalmasak a végtagjai, óriási a termete, s a többi ember közül vállal kimagaslott, úgy - hogy a benne túláradó adományok teljességét mintegy a testi megjelenés is uralkodásra méltónak nyilvánította.” [131]
Maga Várad, magas tornyokkal kiépített, jól erődített hely lehetett. A gelencei első kivonulási jelenetben feltűnik a város székesegyházának ábrázolása is. Itt az ikertornyos, kereszthajós, hatalmas bazilika indítja a képsorozatot. Homoródszentmártonban szintén kereszthajós bazilikát festettek, de csak egy magas toronnyal. Liptószentandráson viszont ismét ikertornyokat láthatunk, csak úgy, mint Rimabánya templomában. Összefoglalva, közel azonos stílusban ábrázolják a székesegyházat, ami valóban így nézhetett ki a freskósorozat készítésének korában. Szent László idejében természetesen a gótikus stílusú bazilika még nem létezhetett.
A kivonulás azt is jól illusztrálja, milyen jellegű és fegyverzetű katonák indulnak el Váradról. A Képes Krónika illusztrátora az első sorban ábrázol egy székely íjászt, mint előőrsöt. Mögötte a koronás király, páncélos vitézek, majd ismét vértezet nélküli uraság következik. Pónik templomának freskóján is láthatunk lovas íjászokat és páncélosokat vegyesen. Az ábrázolt fegyverek formájukban megfelelnek az Árpádok korának fegyvertípusaival. Liptószentandráson viszont egyértelműen már a gótikus kor fegyvereivel ábrázolják a sereget. Ez talán a „kutyafej” [132] alakú sisakformából vonható le a legkövetkezetesebben. A legtöbb freskón ennek megfelelően, a festmények korának jellegzetes, gótikus harci eszközeivel fegyverzik fel főleg a magyar sereget. A kunok könnyűlovas hadfelszerelése szinte minden falfestményen azonosan stilizált.
Közben visszatérve eredeti történetünkhöz, az üldözés folytatódott, és a magyar sereg egyre közelebb került a kunokhoz. A menekülök mozgását, mint említettük, rendkívül korlátozta a zsákmány és a sok hadifogoly. Végül Ozul látva, hogy a magyarok bekerítették, és szorosan nyomukban vannak, egy a Sajó fölé magasodó hegyre vezette népét. Mivel a nap már lemenőben volt, mindkét sereg táborba szállt. A hegyet, amire a kunok felhúzódtak Cserhalomnak nevezték a helybeliek. A terület Kerlés falu határához tartozott. Ezért is ismert a csata mind cserhalmi mind kerlési ütközet néven. [133] A hegy meglehetősen gyér növényzetű volt csupán a lábánál övezte sűrűbb erdő. A környező völgyeket és hegyeket viszont dús növényzet takarta.
A magyar sereg a Sajó folyó völgyében ütött tábort, szinte teljesen bekerítve a cserhalmi hegyet. A fáradt ellenségnek esélye sem volt megszökni, olyan erősen őrizték őket. Ezért Ozul is letáborozott embereivel, és amennyire lehetett felkészült a másnapi ütközetre. Arra gondolhatott, hogy kipihenve, világosban nagyobb eséllyel vehetik fel a harcot a magyarokkal. Győzelem esetén a zsákmányról és a foglyokról sem kell lemondania, míg a kitörés csak ezek áldozatával lehetett volna némileg sikeres vállalkozás. Ráadásul Ozul nem is rendelkezett a magyarok létszámát illetően pontos adatokkal, mert nagy részüket takarta az erdő. A felderítést, pedig a nagyszámú őrség miatt nem merte kockáztatni.
A Sajó völgye fölött lassan nyugovóra tért a nap. Csak a sűrűn felvillanó őrtüzek világították meg a tábort. Pénteki nap volt. A váradi püspök vezetésével a tábori papok az egész keresztény seregnek feladták az oltári szentséget. Az égiek segedelmét kérték a másnap eljövendő, öldöklő csatához. Maga a király, a hercegek, és a fő emberek mind ájtatos imádkozással szóltak az Úrhoz, hogy vigyázó szemeit reájuk vesse a másnapi nehéz küzdelemben. A megemlékező írások mind kiemelték Szent László Istennek szóló fohászát és lelkének mennyekig érő könyörgését szent hazájának oltalmáért. „Megvilágosította a Szentlélek kegyelme. A rá mosolygó s hízelgő világi dicsőséget esendőnek és átmenetinek vélte, az igazságot éhezte és szomjúhozta, hogy az örök hazába eljusson. Mert ámbár a világ virágjában ragyogott rá, szívében mégis az után epedett, aki iránt vágyakozva mintegy megfeszítetett. Ennek okáért halandó testében már nem is ő maga élt, hanem Krisztus élt benne.” - írja egy prédikáció a Szent László királyról szóló műben. [134]
A keresztény seregek csata előtti könyörgéséről az Úrhoz, számtalan tudósításból értesülhettünk. A magyarok a Nagy Boldogasszonyhoz, majd később Szent Lászlóhoz szóló könyörgése a csata megsegítésében általánossá vált. A csaták, vagy a várak ostromának utolsó roham előtti napján ünnepi misét celebráltak a tábori papok. Felkészültek az öldöklő ütközetre testben és lélekben is egyaránt. A legszebb ünneplő ruhájukat öltötték magukra, miután megtisztálkodtak. Ezzel jelezték, minthogy felkészültek az utolsó útra, a halálra. A katonahalál, mely minden csatába induló vitéz feje felett lebegett, így nem érhette őket felkészületlenül. Így ment utolsó útjára Zrínyi Miklós is, és számtalan névtelen magyar hős, aki életét áldozta a Szent Haza oltárán.
A derengő hajnal mozgásban találta az egész magyar tábort. A király és a hercegek hadosztályai felsorakoztak a hegy lábánál. A sereg három fő irányból három osztályra bontva várakozott a küzdelemre. A legnagyobb seregrész Salamon király személyes irányítása alatt állott. Itt sorakozott fel a váradi püspök és az egyházi seregek túlnyomó része is. A másik hadat Géza herceg, a harmadikat László herceg vezényelte. Seregeik élén ott állottak a székely lovasíjászok közvetlenül az erdő szélén. Így szabad kilövésük nyílott a két ellenséges sereg közötti viszonylagos tisztásra. A páncélos lovasság túlnyomó része hely hiányában azonban a szálerdő takarásában sorakozott fel. A vezérek így bizonyos értelemben némi fedezékben várhatták az esetleges ellenséges nyílzápor megindítását. Jól ismerve a kunok harcmodorát joggal feltételezhették, hogy az ellenséges kitörési kísérletet egy nyílzápor sorozata fogja bevezetni. Utána pedig az általános zűrzavart kihasználva, megkísérelhetik az áttörést a magyar hadsorokon. A magyar had természetesen úgy helyezkedett el, hogy seregeik ott álljanak, ahol a természeti viszonyokat is figyelembe véve, a kitörés a legvalószínűbb lehetett.
Ozul, a kunok vezére eddig tétlenségben pihentette [135] katonáit az ütközet előtt. Ő mivel nem volt fejedelme, uralkodója a kunoknak, hanem csak hadparancsnoka, mindent elkövetett, hogy hírnevet szerezzen magának. Szerfelett gőgős és elbizakodott volt a nagy zsákmány miatt, amit mindenesetre szeretett volna haza vinni. Mivel eddig magyar földön ellenállásra nem talált, gúnyosan becsmérelte a királyi sereget. Pedig azt sem tudta milyen erők kerítették be csapatait, mivel a sötétség és a kun felderítők ellentmondásai kevés információval szolgáltak. A reggeli derengésben látva a magyarok hadmozdulatait megvető hangon adta ki parancsait embereinek. „Menjenek az ifjak azokra a tehetetlen magyarokra, és vívjanak velük játék harcot.” Magyarul, a parancs értelmében az ifjaknak meg kellett támadniuk a magyarokat, akiket ezzel a hadmozdulattal ki akart csalni a fedett helyről a kun íjászok elé a nyiladékba. Ám a király emberei nem mentek lépre, ismervén a turáni hadicselnek ezt az elemét. Salamon és a herceg továbbra is mozdulatlanul várakozott. Ekkor a kunok erős nyilazással verették a magyar hadsorokat. A nyilak azonban a fák oltalmában álló magyar csapatoknak nem okoztak súlyos veszteséget. Sőt a királyi csapatok azonnal ellentámadásba lendültek, és a meredek hegyoldalon bátran megrohamozták a kunokat. A támadást a székely íjászok nyílzápora fedezte.
Közben Géza herceg csapatai is megtámadták az ellenséget. Géza okosan, csapatait kivonva a kun nyílzáporból, a nagyobb menedéket nyújtó hegyoldalon, gyors lovas rohammal zúdult a kunok nyakába. Higgadtságáról és bölcsességéről a korai kútfők is megemlékeztek. [136] A váratlan, gyors ellentámadás visszavetette a kunokat a hegy magaslata felé. Nyilaik egyre gyérebben és pontatlanul szállottak. Ráadásul László herceg is megrohamozta a hegyoldalt csapataival a harmadik oldali frontvonalon. Igen bátran és vitézül küzdöttek. A kunok lassan visszaszorultak a hegycsúcs felé. László hatalmas csatabárdjával már négy kunt is megölt, mikor az ötödik nem mervén vele kézi tusába merészkedni nyilat lőtt feléje. A nyílvessző könnyű sebet ejtett a hercegen, aki utána bárdjával halálosan lesújtott a kunra.
A tetőre jutván, a magyar király és a hercegek harcosaikkal körül fogták a kunokat és irtózatos kézitusába kezdtek. A kunok nyilaikat már nem tudták használni, mert összekeveredett a két küzdő fél. A harcot kardok, csatabárdok, lándzsák és buzogányok használata mellett folytatták. Ember-ember ellen küzdött. Az elkeseredett küzdelemben egyre inkább a magyarok kerekedtek felül. A király, a hercegek, és a vezérek személyes bátor küzdelme egekig lelkesítette a küzdőket. Egyre több kun esett el. Nemzeti szokásuk szerint beretvált fejeiket könnyebben és sűrűbben érték a magyar fegyverek. Elesett az ütközetben Ozul is, a kunok vezére. [137] Körülötte egyre fogytak a legvitézebb kunok is, és megsemmisítő, teljes vereséget szenvedtek.
Némely krónikák a foglyok szabadulásáról és a kunok elleni fegyveres támadásukról tudósítanak. [138] A fellázadt foglyok fegyvert szerezvén, hátulról rávetették magukat a királyi haddal küzdő kunokra. Támadásuk, ha megtörtént, új frontot nyitott a csatában, és súlyosan ronthatta a kunok amúgy sem rózsás helyzetét. A váratlan fordulat nagyban segíthette a magyarok győzelmét. Közben a kunok közül többeknek sikerült kitörniük a támadók gyűrűjéből, és futásban kerestek menedéket. Azonban a magyarok üldözőbe vették őket, így csak kevesek menekülhettek meg az öldöklő csatából. Az üldözésben László herceg is részt vett, így született meg az a legenda, ami halhatatlanná tette. [139]
Az üldözés legendája
A legendák szerint az egyik menekülő kun szép magyar leányt vitt magával. László ezt meglátván utána eredt. Főleg, hogy a hölgy ismerősnek tűnt neki. Az agyában megvillant gondolat szárnyán a váradi püspök leányát vélte felismerni benne. A leány ez esetben a hercegek unokahúga lett volna, és így közeli rokonuk. Ez időben ugyanis olyanok is szolgálhattak papi rendben, akik házasok lévén gyerekeket is nemzhettek. [140] Ám, ha püspökségre jutottak, nejükkel többé nem élhettek. Így tehát létezhettek előbbi életszakaszukból gyermekes, római katolikus püspökök is. Ez a felismerés tehát még inkább hajtotta a herceget a leány megmentésére. A legendákból jól ismert csataménje, Szög [141] sebesen vitte őt, de a kun lova is kiválóan futott. Valójában a nehézpáncélos Szent László lova sokkal nehezebb fegyverzetet és páncélzatot hordozott. Sőt, mint a korai leírásokból ismerjük, maga a herceg is magas, erős testalkatú dalia volt, így lova nem futhatott gyorsabban, mint a kuné. Hiszen a kun könnyűlovas felszerelésben, de ugyanakkor kettős teherrel a nyergében vágtatott. A kun és a leány együttes súlya azonos lehetett a Szög által viselt terheléssel. Valójában ezért nem tudta a herceg utolérni a menekülőt. Lándzsáját sem használhatta, mert hiszen a leány a kun mögött ült a ló hátán. Ez azért valójában szokatlan, mert inkább maga előtt jobban tudta volna őrizni és inkább így volt szokás lovon leányt rabolni. Hátul azonban a leány teste fedezte a kunt, így a magyarok íjaikat és lándzsájukat sem használhatták ellene. Ezért nem jutott a herceg olyan közel hozzá, hogy elejthette volna a kunt a leány biztonságának kockázata nélkül. Ezért egy szerencsés gondolat fogalmazódott meg benne. „Szép húgom! Fogd övén a kunt s rántsd a földre magaddal.! [142] – kiáltotta a herceg, aki előtt a kun kevéssel vágtatott. A szavai alig hangzottak el, a leány magával rántotta a földre elrablóját. László lándzsadöfést irányzott a letaszított kunra, de elvétette. A herceg is lováról szállt és birokra kelt a kunnal. Érdekes, hogy több ábrázolás is csak birkózást jeleníti meg, holott fegyvereik is voltak. Lászlónak az övén szinte minden jelenetben látszik az oldalán hosszú tőre. A kun hősiesen védte magát, de a leány hirtelen elvágta a harcos achilles-inát, s így László bárdjával könnyedén lefejezte az ellenséget. Az is kiderült, hogy a megszabadított leány nem a püspök gyermeke volt.
A Thuróczy-krónika szerint a leány igen kérte volna Lászlót, hogy ne ölje meg a kunt, hanem bocsássa szabadon, ezt azzal indokolta, hogy esetleg szerelmes lett volna elrablójába. Ám a leány viselkedése nem váltotta be ezt a gondolatot, hiszen készségesen maga hajtotta végre László utasítása alapján a kuntól való szabadulást. Ezen cselekedetével végül is a kun vesztét okozta. Bonfini ezzel szemben teljesen más felfogásban tálalja a történetet. Szerinte, míg László a kunnal viaskodott, a leány csatabárdot ragadva maga vágta főbe az elrablóját. Ám a kun kivégzését, lefejezését Bonfini is a hercegnek tulajdonítja.
A keresztény világ a herceg és a kun viadalát a jó és a gonosz küzdelmének mutatja be, ahol a herceg legyőzi a sötétség bajnokát. Szokás a kereszténység diadalát is ábrázolni a legendával, amelyben László végső csapást mér a pogányság félelmetes bajnokára. A legendáriumok, falfestmények üzenete egyértelműen tudatosítja a küzdő felek között, hogy László a kiválasztott, az igazság bajnoka. Az Érdy-kódexben említett kunt az író származási rangban Lászlóhoz hasonló főembernek emeli fel, hogy a küzdő felek egyenrangúságát kihangsúlyozza. Ezáltal ebben a krónikában László egyenesen a pogánysárkány fejének vételével emeltetik valójában szentté. Maguknak, a lovaknak a megjelenítése is utal a világos és a sötét harcának párhuzamba állítására. Szent László lova, Szög általában világos, illetve almásderes, míg a kun lova sötétbarna, vagy fekete.
A Magyar Anjou Legendáriumban [143] csupán a képek feliratozása maradt fenn az utókor számára. A képek Szent László csodálatos tetteit mutatják be, az alattuk fennmaradt magyarázó szövegek útmutatása alapján.
Ezek szerint a cserhalmi csata szövegei a következők:
10. Hogyan harcolt a tatárokkal? (Valóságban kunokkal)
11. Hogyan ütötték meg buzogánnyal?
12. Hogyan fogta a hajánál fogva, és a leány elvágta lábait.
13. Hogyan húzta a kunt hajánál fogva, és a leány lenyakazta.
14. Hogyan feküdt a leány ölében?
15. Hogyan gyógyította meg a Szent Szűz?
A krónikás leírások szerint csak az Anjou-legenda szerepelteti a képaláírás szövegében a pihentetést és a sebesült herceg gyógyítását. A jelenet szerint a herceg a leány ölébe hajtva fejét pihen, midőn amaz hálával adózva megmentőjének, kezét László fejére teszi, mintegy gyógyító, óvó mozdulattal. Ez a jelenet egyben a Szűz Anya oltalmát is kifejezi a jó megmentőjének, a keresztény szeretet háláját pedig átadja számára. Ez a hála egyben az áldást is jelenti, hiszen a herceg a Szűz előtt leomolva fogadja, mély alázattal. Az alázat nem akárkinek szól. László Gyula a rabló kezéből megmentett leányt egyenesen magával a Boldogasszonnyal azonosítja. [144] Valójában a képfestők tényleg a Boldogasszony képmására alkották meg az elrablott magyar leányt. Eszerint az azonosság gondolata e történetre már a középkor hajnalán is feltette a koronát. Hiszen a gyöngyös párta az Anjou-legendáriumban szintén arra utal, hogy égi királynő a megmentett leány.
A templomi freskók sorozatát vizsgálva a Szent László-jelenetsorok ábrázolásai megnyitották a művészek alkotó erejének minden képzeletét, és színes világuk megrendítő képsorokat hagyott az utókor számára. Az bizonyos, hogy az alkotó művészek legtöbbje ismerte Szent László nemes arcvonásait, hiszen a legtöbb művön szinte fotográfiai pontossággal hasonlítanak egymásra. Talán az ereklyetartók, vagy a nagyváradi oszlopos síremlék, esetleg a megalkotott bronz Szent László-szobrok szolgálhatták a mintát. A Győrben őrzött herma [145] mintegy 700 év történetén át mutatja a szent király nemes arcvonásait. A kisebb-nagyobb javítások, átalakítások ellenére is hiteles képet kaphatunk a királyról. A herma feje aranyozott, csak a szembogara csillog ezüstösen. Maga a korona is ezüst volt, csupán a virágdísz lett aranyozva. Az arany a középkorban a mennyei Jeruzsálem fényes ékét jelentette, ami a herma esetében Szent László égiekhez tartozását, égi királyságát jelképezte. A négyosztású égi korona Krisztus glóriájában is azonos, és a négy elem, a tűz, a víz, a föld és a levegő, a természet megőrző egységének felbonthatatlanságát, és talán a négy égtájat is jelképezi. A csillagos égboltot jelentő sodronyzománcok a mellrész lelkének egekbe emelését jelentik. Maga a herma igen régi, hiszen már a XIII. században is Szent László fejére tett kézzel esküdtek hűséget Váradon. Az antropológusok III. Béla király arcvonásait vélik felismerni a művön, aki végül is Lászlót a szentek sorába emeltette.
Az erdélyi, bögözi templom csodálatosan szép Szent László-legendája jelenetsorának elemzését Huszka József feldolgozásából idézem. „A László legenda első töredékén, az északi falon a rohanó magyarság lovainak alsó fele látszik az összeroncsolt pogány tetemek fölött. A második töredéket egészen a kunok töltik be. Egy hanyatt, más előre bukik lováról, mást ép most szúr arcon egy magyar. Kettőnek hátánál a nyeregben rablott egy-egy leány ül, akiket karddal és hátrafelé nyilazással igyekszenek megmenteni. Az összes képek közül csak itt láthatunk kettő elrabolt leányt. A kép felső részén zászló, vagy repülő kun köpeny látszik. A következő félig meddig kivehető jelenet a birkózás, ahol még a lovak is birkóznak. Még a lenyakazásból is látszik valami, amikor is a kun kínjában a herceg lábát markolja.” [146]
A gelencei freskók [147] XIV. század elejéről származó jeleneteit először szintén Huszka József írta le. A Kivonulás Váradról-jelenetsorának érdekessége a király búcsúüdvözlete, mikor is kezével a koronát – a püspök felé fordulva – kissé megemeli. A lobogós kopjákkal vonuló páncélos magyar sereg lovai közül csak Szent László lova fehér. A tiszta erkölcs az erény szimbóluma a herceg és lova. A vonulást lendületes harci jelenet követi, ahol a magyarok karddal és kopjával aprítják a kunokat. A zsúfolt csatajelenetből kiváló leányrabló kun, hátrafelé nyilazva menekül az őt üldöző herceg elől. Az elrablott sárga ruhás kisleány ábrázolása arányaiban, az ártatlanság és kiszolgáltatottság eszméjét hirdeti. Ezzel szemben a következő képen már a leány karddal a kezében lesújt a kun lábára, majd a jelenetsor végén ő maga lendíti a szablyát a kun lefejezésére. A szintén háromszéki Maksa templomának legendasorozata hasonló történetileg, mint a gelencei, csupán kevesebb alakot ábrázol, de rendkívül élethűen.
Az Udvarhelyszék megyei Erdőfüle jelenetsorában a leány csatabárddal sebzi meg a kun lábát, de a kivégzésre már itt is szablyát emel a magasba. A jelenetsor itt a herceg pihenésével zárul, ahol a leány kezét a fekvő herceg fejére teszi. [148] A homorodszentmártoni képsorozatban is a leány fejezi le a kunt, míg a herceg varkocsánál fogva tartja. Sepsibesenyő templomában és más, főleg erdélyi templomokban a történet hasonlóan zárul. Általában a kivégzés jelenetében a végrehajtás eszközét, a kun szablyáját a leány kezébe adják. A kivégzés jelenetét a felvidéki és a többi templomokban is Kakaslomnictól Rimabányáig a leány végzi el a kuntól elvett görbe szablyával. Az egykori Zala megyei Bántornyán viszont a kivégzés eszköze ismét Szent László csatabárdja.
László Gyula művében megfogalmazza a keleti mondakör rokonságát a Szent László-legendával. [149] A fegyvertelen birkózás a Belső-ázsiai mondakörökből is jól ismert. A keleti mondakörökben sem fogja a hősöket a fegyver, ezért az ottani hősénekek bajnokai is birokra kelnek. „Kard nem jár meg engem, akármint vágjatok!” – mondja jó Kerekes Izsák az ismert balladában. A magyar népköltészetben, a történelmi jeleneteket feldolgozó népmondák körében ismert leginkább a sebezhetetlenség mítosza. A magyar táltosok égi harcában is az ellenség horgas inának elvágása jelenti a győzelmet. A fák alatti pihenés során alkalmazott „fejbe nézés” is az ősi keleti kultúrák mágikus, transzcendens hagyatéka. („Fejbe nézés”, „fejben keresés” a küzdelem utáni pihenés, „ölben fekvés” során esik meg a Szent László-legendát ábrázoló freskó képeken. Egyes részletei átkerültek például a magyar balladákba és a népi imádságokba.) Hiszen számtalan keleti, török, iráni és más sztyeppei hősénekek szólnak hasonló jelenetekről. Ezek az ősi mítoszok még elevenen éltek a nép ajkán a középkorban, és gyökereik az ősi keleti pusztákon fogantak. „A hősnek a világfa alatti alvása kétségtelenül nagyon régi, lehet, hogy ez az eredeti változat. Mint az előbbiekben láttuk, a fa alatti alvás igen különböző cselekményekben és a hősi epika fejlődésének igen különböző fokain való énekekben is előfordul, tehát feltehető, hogy egykor nagyon elterjedt, és szívósan fennmaradt motívum volt.” [150] A jelenet a szkíta ötvös művészetből is jól ismert, számtalan régészeti lelet tanúskodik eredetiségéről.
A legenda a maga valóságában hűen tükrözi a magyar történelemi korszakok küzdelmeit a megmaradásért folytatott állandó harcban. Mi magyarok a bajban csak magunkra és az égiek segítségére számíthatunk leginkább. Szövetségesünk saját nemzetünk és az Isten, de ellenségünk mindenki más lehet. A legendák és a mítoszok emelik népünk nemzeti öntudatát magasra, és teszik halhatatlanná a történelemben. Ezért oly fontos megőrzésük és megismerésük, s legfőbb nemzeti kincseink sorába emelendők.
Legendák ott születnek, ahol múltjából él és táplálkozik a nemzet. Ma oly időket élünk, mikor gyökértelen nemzetek próbálnak mások kárára maguknak történelmet alkotni. Ám törekvésük hiábavaló, hiszen legendáik nem születtek, hőseik és főleg szentjeik nem írták be nevüket a halhatatlanság könyvébe, mert nem voltak. Gyökér nélkül, pedig a fának nem lesz lombkoronája, és előbb utóbb elpusztul. Mi, „magyari” népek, Európa legrégebbi államának államalkotó nemzete, erőt kell, hogy merítsünk ősi múltunkból, és újra hinnünk kell nemzetünk feltámadásában!
Elég volt a vesztes nemzet eddig ránk erőltetett, nyomasztó és hamis ideológiájából!
Emeljük fel tekintetünket magasztos szentjeinkre, s köztük Szent Lászlóra! Merjünk nagyok lenni, mert a kicsinyeket a rohanó világ magával ragadja és megsemmisíti! Mikor nagyok voltunk meg tudtuk védeni magunkat, most mikor kicsinyes erők igazgatják népünk sorsát, sorban használják ki gyengeségünket elleneink. Ez lenne hát a jövő? Nem! Felragyog még a mennyei Jeruzsálem Szent László acélos tekintetében, csak álljunk csatasorba, mint tették azt őseink Cserhalomnál, vívjuk meg vállvetve az ütközetet, és miénk lesz a végső győzelem!
Eger 2010. február hava
[89] . A Dubnicai Krónika 1497-ben íródott. Podharczky J. 1836.
[90] . Hasonló az „Attila Róma előtt” c. legendából ismert.
[91] . Henrich von Mügeln által feldolgozott német prózai, és latin verses szövegében
[92] . Képes Krónika 1358
[93] . Ma Turnisce Szlovéniában
[94] . A freskókat Pietro Cavallini festette 1310-1316 között
[95] . Az 1960-as években restaurálás során a freskót leválasztották a falról. (II. jelenet )
[96] . Nápolyi László király rendelésére festette: Carlo di Camerino 1403-1414
[97] . San Ladislao vince in battaglia contro i cumani (scena quarta)
[98] . Kolozsi Tibor szobrászművész alkotása
[99] . Szabadság: 1998. augusztus 17. szám-Kolozsvár
[100] . Az Árpád-kor háborúi. Zrínyi Katonai Kiadó Bp. 1986.
[101] . Costantinus Porphyrogenitus
[102] . Regino prümi apát.
[103] . Anonymus: Gesta Hungarorum (Tonuzoba-Disznó-apa)
[104] . Tomaj Dénes nádor a muhi csatában 1241. április 11-én esett el a tatárok ellen vívott háborúban.
[105] . Anonymus. Gesta Hungarorum
[106] . Szent István legendája
[107] . A Kara-fekete, a Kapan-kakas, Bula-tarka török eredetű szóként részben nálunk is ismert.
[108] . A magyar történelemben Koppány uralkodási joga is ez lett volna.
[109] . Uralkodott: 1116-1131
[110] . Maszúdi X. századi arab geográfus jegyzete.
[111] . Ma Drassburg, Ausztria
[112] . Edesszai Máté örmény krónikás. 1050-51
[113] . Szeldzsuk szultán udvari orvosa
[114] . Dzsingisz kán egyesítette a mongol törzseket
[115] . Lásd: Későbbi példában a mongol hadjáratot a magyarok tatárjárásnak nevezték.
[116] . IV. László (Kun László) 1272-1290
[117] . Asztrik, szerzetesi nevén Anasztáz
[118] . Vecellin, Hont, Pázmány lovagok voltak a vezéreik.
[119] . Sokan a Vértes-hegység nevének kialakulását is ebben látják
[120] . A drót láncszemekből szőtt páncél.
[121] . Prága: Szent Vid székesegyház
[122] . Pl: Székesfehérvár, Rádiótelep-lelőhelyről. Bakay Kornél: Régészeti tanulmányok a magyar államalapítás kérdéseihez. Pécs 1965.
[123] . Például a gelencei falfestményen.
[124] . Forrásainkban principes, comites, maiores, seniores, nobiles néven szerepelnek.
[125] . Milites, ministri néven
[126] . A Frangepán-család őse
[127] . Mogyoródi csata: 1074. március 14.
[128] . Kemeji csata: 1074. február 26.
[129] . A bihari ispán is legalább 200 fegyveres felett rendelkezett
[130] . Benda Kálmán: Magyarország történeti kronológiája című könyvében Ozult, mint Gyula besenyő vezér főemberét határozza meg. Bp. 1981.
[131] . Laskai Osvát: Az üdvösség kétkerekű szekere. Prédikációk a szentekről, 48. beszéd. Szent Lászlóról, a magyarok királyáról. (Első beszéd)
[132] . Hundsgugel típus. Kalmár János: Régi magyar fegyverek
[133] . Thuróczy Jánosnál: „Est-ascensus gravissimus montis illius, qui ab incolis vocantus Kyrieleis” alakban.
[134] . Sermones de sancto Ladislao rege (Forrásközlés) Madas Edit-Horváth Zoltán György: Középkori prédikációk és falképek Szent László királyról.
[135] . „Vadant juvenes anper inermes Ungaros et cum eis ludi simile bellum committant.” Idézet Thuróczytól a Chronicon Budense 128. L.
[136] . Nagyajtai Kovács István: A cserhalmi ütközet.
[137] . Halála feltételezés, abból származik, hogy a csata után nem említik Ozul nevét a források.
[138] . Bonfini: Historica Pannonica 145. L.
[139] . A legnévszerűbb és legismertebb Szent László legenda
[140] . Sancti Ladislai regis Decretorum Liber I-mus, 1. és 3. fej.
[141] . (Zug-Barna) néven is. Thuróczy
[142] . „Soror speciosa, accipe Cunum in cingulo et jacta te in terram. Thuróczy: Chronicom Budense 129. I.
[143] . Vatikáni Legendáriumnak is nevezik.
[144] . László Gyula: A Szent László-legenda középkori faliképei.
[145] . Fej ereklyetartó. Őrzési helye: Győr, Főszékesegyház.
[146] . Néprajzi Múzeum Adattára R. 10.190 sz. Budapest: Huszka József 1898. I. melléklet.
[147] . Erdély, egykori Háromszék területén
[148] . Néprajzi Múzeum A. R. 10.184.Bp. Huszka József nyomán. 1882. X. 23.
[149] . László Gyula: A Szent László legenda középkori fali képei. Bp. 1993.
[150] . Demény István Pál: Kerekes Izsák balladáról 1980.
Az MVSZ erkölcsi alapja
A magyar kérdés rendezése
nem tűr halasztást
| Adakozók: | 590 | Fő |
| Országok: | 17 | |
| Települések: | 191 | |
| Alakítók: | 72 | Fő |
| Összesen: (2012.04.26) | 8669908 | Ft |
