Dr. Grandpierre Atilla

Rokonaink-e a szkíták?

A Magyar Nemzeti Múzeumba is megérkeztek – legalábbis részben – a tavaly Németországban bemutatott szkíta aranykincsek, az emberiség ókori aranyművességének kiemelkedő szépségű, rendkívüli szakértelemmel kialakított kincsei. Ennek kapcsán Fodor István írt egy rövid tanulmányt a kiállítás katalógusába „Rokonaink-e a szkíták?” címmel. A kérdés jogos, mert egyrészt krónikáink, őshagyományaink egyértelműen a szkítákat a magyarok őseiként jelölik meg, másrészt, főleg az 1848-as szabadságharc leverése után, a hivatalos magyarországi tudomány egyértelműen tagadja ezt a rokonságot. Melyik félnek van igaza?

Nemcsak a szkíta, de bármely nép bemutatását azzal kell kezdeni, hogy elhelyezzük térben és időben. A szkíta népnév az ókorban a Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig élő lovasíjász nép ógörög neve volt. Közismert, hogy Homérosz eposzait csak az i.e. 7.-6. század körül kezdték leírni, és addig, írásbeliség híján, kétszáz éven át csak szájhagyomány útján terjedtek. Ezért nem véletlen, hogy a szkíták feltűnését ugyanerre a korra teszik: nyilván a görög írásbeliség és kultúra megjelenésével jelennek meg a szkíták első írásos nyomai, legalábbis a görög-római világban.

A régészet a görög feljegyzésekben említett tárgyi népjelzők alapján persze csak olyan műveltségeket azonosított, amelyek ezt az időszakot nem sokkal előzik meg. Térben így is óriási térségre, a kárpát-medencei Vekerzug-kultúrától a közép-ázsiai és észak-indiai „indoszkíták”-ig, a mai Kína közepén található Ordos vidékéig több mint 7 millió négyzetkilométerre terjed ki a görögül „szkítá”-nak nevezett nép régészeti műveltsége. (Ebben a hatalmas körzetben lakik ma is a világ népességének több, mint a fele.) Ha összevetjük ezt a korabeli Görögország 200 000 km²-es területével, több mint 30-szor akkora területet kapunk. Nem árt észben tartani azt sem, hogy a szkíták az aranyművesség és a műveltség sok más terén megelőzték és felülmúlták a görögöket. Ezt az alaptényt felmérve nem kerülhetjük el a benyomást, hogy a „szkíta” nép az ókori világban még a görögökénél is jóval jelentősebb műveltséget képviselt.

A szkíta-hun azonosságról most itt csak annyit, hogy az a nép, amelyet Kínában hunnak neveztek, amikor Európába érkezett, a görögök szkítának nevezték. Czuczor Gergely és Fogarasi János 1862-ben megjelent „A magyar nyelv szótára” c. munkájukban a „hun” címszó alatt megírják egy német szerző cikke alapján, hogy Indiában az indoszkíták, más néven hunok magukat „mudgara”-nak nevezték (vagyis magyarnak).

De milyen nyelven beszéltek a szkíták? Bakay Kornél „Őstörténetünk régészeti forrásai” c. munkájában kimutatta, hogy a szkíta régészeti leletek egyáltalán nincsenek összhangban a szkíta nyelv iráni besorolásával. Ráadásul, ahogy azt Aradi Éva is jelezte, a fennmaradt szkíta szavak, nevek a magyarból jobban értelmezhetőek, mint más nyelvekből. Tény, hogy az ókori Szkítia körzetében nem az iráni, hanem a magyar nyelv családja, az urál-altáji az, amely még ma is az itt lakó népek anyanyelve. Eurázsia e körzetében élő népek vallása pedig a szóban forgó időszakban (egészen az i.sz. 12. századig) nagyjából egységes természetvallás. Szabolcsi Bence adatai szerint a pentaton népzene őshazája történetesen éppen ugyanez a körzet. Juhász Zoltán „A zene ősnyelve” c. könyvében, és azóta elért újabb eredményeiben pedig tudományos alapossággal alátámasztotta, hogy (többek között) a kínai népzene nagy része a magyar népzenéből ered. Itt tehát egy olyan kulturális nagyhatalomról kell beszélni, amely mellett Kína is eltörpül.

A régészeti, történelmi, nyelvi, vallási és népzenei adatok egybehangzása tehát nem a részletkérdésekben, hanem éppen lényegében, alapjában erősíti meg krónikáink hitelét, a szkíta-hun-magyar azonosságot.

SZKÍTA ARANYKINCSEK

Magyar Nemzeti Múzeum – 2009

Az amúgy csodálatosan szép kiállításkatalógus utolsó írását Fodor István írta „Rokonaink-e a szkíták?” címmel. A finnugrista akadémikus erre egyértelmű NEM-mel felel, fittyet hányva minden történelmi, vallás- és művelődéstörténeti tényre, gesztáinkra, krónikáinkra, az újabb kutatásokra, s mindenkit nemes egyszerűséggel ledilettánsoz, aki nem azt vallja, amit a finnugristák által ellenőrzött, hivatalos történetírás. A kiállított anyag zömmel külföldi múzeumok anyagából származik, csak az erdélyi szkíta anyag hiányzik! A kiállított tárgyaknak lelke van, s önmagukért beszélnek. Megdöbbentő a szkíta díszítőművészet, s motívumvilág szépsége és egyúttal hasonlósága a hunnal és magyarral.

A szkítákat nomád lovasnépnek állítja be a kiállítás, íráskultúra nélküli indoeurópai népnek, ami nehezen hihető, miközben ott vannak előttünk a páratlan tudásról és mitológiai kincsről, ill. turáni eredetről árulkodó, csodálatos ötvöstárgyak stb... Egy ilyen fejlett  ízlésű és kultúrájú népnek ne lett volna saját írása? Elképzelhetetlen. Ha nem volt írása e „nomád” (valóban nomádok ilyen ötvösművészettel, vallási hagyománnyal, mitológiával?), akkor a nagyszentmiklósi kincseken olvasható rovásírásos szövegek mik? Holott azok szkíta kincsek egyértelműen. De a paziriki leleteken és több, Belső-Ázsiában talált leleten is van rovásírás. Pedig azok is szkíta kincsek. Fodor István is megismétli azt a bizonyíthatatlan, sőt alaptalan állítást, hogy nem rendelkeztek írással, holott a Fodornál sokkal képzettebb tudós, keleti nyelvész, Harmatta János professzor is már elismerte, hogy a szkíták nem indo-iráni nyelven beszéltek, s csak azt állapította meg, hogy nyelvük „ismeretlen nyelv, ismeretlen írással”. Ez, így abban az időben még elfogadható álláspont volt, de az is igaz, hogy akadémikusaink soha nem törték magukat, hogy ezt az „ismeretlen írást és nyelvet” megfejtsék, pedig mind a székely-magyar rovásírással, mind a sumérrel írással és nyelvvel nagy valószínűséggel ez elérhető lenne… Ám akkor kártyavárként dőlne össze a Hunfalvy-Budenz-féle hamis finnugor hipotézis. S nyilván a magyar szakértőkkel felállított kiállítás ezért nem említi meg a szkíta-hun-avar-magyar folytonosságot, amelyről gesztáink, krónikáink, írásos kútfőink bizonyságot tesznek. A hivatalos magyar akadémista-finnugrista körök nagyon félnek attól, hogy e kapcsolat, a magyarság igaz eredete napvilágra kerül… Pedig az igazságnak előbb-utóbb ez a sorsa…

Bizonyosan az sem mindegy az írás és a nyelv szempontjából, hogy mely korban élő (Kr. előtt vagy után, s azon belül is mikor?), ill. mely területen élő, s milyen életformát élő szkítákról van szó? Ahogy egyébként magukat soha nem hívták! Ám voltak szakák, dahák, masszagéták stb. stb. Biztos, hogy volt saját nyelvük és írásuk, s emellett nyilván beszéltek és írtak más nyelven/nyelveken is. (pl. görög, szanszkrit, (ó)perzsa, arámi, latin stb.) Írásuk az ékírásból kifejlődő rovásírás lehetett, nyelvük pedig bizonyosan turáni eredetű… Nyilván itt alapvető lenne a sumer, az urartui, a baktriai, méd, gudeai, arámi, szogdianai-chorezmi, szanszkrit, pártus stb. írás és nyelv tanulmányozása és összevetése… De a finnugrizmus álságos hipotézise mindent elsötétít, kijárási tilalmat rendel el, gátolja a kutatás szabadságát, s minden jelet eltüntet… Az akadémikus körök ellene vannak mindennek, ami a magyar eredethez közelebb visz, legyen az ókortudomány, ókori kultúra, művelődés- avagy vallástörténet. Erre is bizonyság sajnos a mostani, rendkívüli szép és magas színvonalú szkíta kiállítás, mégiscsak finnugor interpretációban és a feltéphetetlennek tűnő finnugor burokba csomagolva… Ordít már ez a hatalmas, világméretű hazugság!

De nem említi meg a kiállítás a városlakó szkíta kultúrát (pl. Chorezm, vagy Szkítapolisz stb. stb.), sem a földművelő szkíta népcsoportokat, kísérletet sem tesz a saját elnevezéseik megállapítására (szaka, daha, masszagéta stb.), de nem említi meg a hatalmas szkíta kulturális-szellemi-vallási örökséget sem. Pedig ez a nép Hérodotosz szerint is a világ egyik, ha nem legrégibb népe, amelyik az emberi civilizáció bölcsőjénél bábáskodott. Nem említi meg a kiállítás a szkíta Buddhát, Zarathustrát, Manit, akinek tanítója a tudós Szkítianosz volt, akinek a könyveit Mani örökölte. Nem szól az ismert szkíta bölcselőkről, tudósokról… Nincs megemlítve az ún. sumerekkel való kapcsolat, netán azonosság kérdése (az Aral alatti területek és Mezopotámia közti bizonyított, állandó és folyamatos migráció, népáramlás-népcsere kérdése, ill. hogy hová tűntek a sumerek a sémi térhódítás után, mert azt már senki nem hiszi el, hogy kihaltak…. Szóval a legnagyobb titok, a szkíta-hun-avar-magyar kontinuitás kérdése tabunak számított  e kiállításon, tehát erről egyetlen egy szó sem esik.

A kiállítást mégis meg kell nézni páratlan anyaga miatt, hisz eredetiben látható több szkíta kurgán s királysír leletanyaga, de pl. a magyar múzeumi anyagból a tápiószentmártoni és zöldhalompusztai elektron ill. arany csodaszarvas is! A kiállítás júniusig tekinthető meg. Menjünk el, s ne feledjük az igazságot beírni a vendégkönyvbe…

Pápai Szabó György

Tóth László Zoltán

A SZKÍTA SZABLYA

A Szkíta Világszövetség 2004-ben alakult, s egy vándorkiállítással mutatkozott be, mely Csodaszarvas címmel látható a magyar városokban. 2004. január 21-től február 23-ig Budapesten, a Magyarok Házában tekinthette meg a közönség. A csodálatos szkíta aranytárgyak fotóit jórészt Tibold László, a Szkíta Világszövetség elnöke fényképezte.

Az ő digitális fényképe alapján elemeztem azt a szablyát, amely a szentpétervári Ermitázs Múzeumban található, s a kelermeszi kurgán ásatásai kapcsán került elő. Tibold László már korábban rendelkezésemre bocsátotta a szablya fényképét, ezért doktori disszertációmhoz is fel tudtam használni annak szakrális képi mondanivalóját.

Sándor Csilla „Kard ki kard (Lázár Vilmos kardjairól)” címmel megjelent írása (24-29. old.)⁶ összevetésre késztetett. Lázár Vilmos 1849-es aradi vértanú szablyája nagyon emlékeztet a régi szkíta szablyára, s már azt is figyelemreméltónak találom, hogy 2000 év alatt mit sem változott a szablyák díszítésének stílusa. Arra gondoltam, hogy a szablyák formavilágát örökéletűre programozták be őseink.

Nézzük tehát közelebbről a kelermeszi kurgánban talált szablya képi világát. A Szkíta Világszövetség vándorkiállítása, a Magyar Demokrata c. hetilap 2004. január 15. száma és a Kr.e. 2100-2000 évből származó tábla összehasonlítása adta okát, hogy beszámoljunk a kiállításon szereplő, a kelermeszi kurgánban talált szablyán szereplő különleges ábrák lehetséges megfejtéséről.

Már a szablya tokján lévő „csodás” állatok is elgondolkodtatóak. Mert ki látott már sasfejű oroszlánlábú, bikafarkú nyilazó állatot? Vagy lófejű, párductestű, skorpiófarkút?

De sorolhatnám tovább is, pl. a bikafejű oroszlánlábú és farkú, vagy az oroszlánfejű nyilas állatot.

Ezekből a különleges állatokból hét következik egymás után, majd egy hármas vonal választja el őket egy nyolcadik állattól, amely szemmel láthatóan egy bakot ábrázol.

Egy dologban azonban mind a hét, és hármas vonalon túllevő nyolcadik állat megegyezik, mégpedig abban, hogy az első lapockájuk tájékán mindegyiket egy-egy hal harapja. Mivel a halak nem szokták a szárazföldön járó állatokat megtámadni, így másra kell gondolnunk.

Ha megvizsgáljuk, hogy az állatoknál a haladáskor hol van az a pont, ahol az irányváltoztatás történik, rájövünk arra, hogy éppen azon a ponton avatkozik be a hal minden egyes állatnál, ahol az irányváltoztatás megkezdődik, vagyis az első lapockánál.

Kimondhatjuk tehát, hogy a hal befolyásolja az állatok mozgási irányát, vagyis a haladás irányát mindenütt a hal adja. Kérdés, mennyire lehet igaz ez a feltételezés? Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai c.könyvében¹ így ír: „Eredetüket illetően a leghatározottabban állítható, hogy ez a rítus és tárgycsoport is déli hatásra keletkezett, elsősorban mezopotámiai és hatti-hettita, valamint urartui befolyás eredményeként”. (115. old.)¹

Bár ez a megállapítás a szkíta csörgők és rúdvégek származására vonatkozik, de éppen úgy érvényes a mi szablyánkra is, mivel ez a szablya a szentpétervári Ermitázs múzeum katalógusa szerint is urartui gyártmány.

Másrészt a szablya hüvelyének legfelső ábrája, a hozzá csatlakozó markolat alsó ábrájával megegyező, és ez tiszta mezopotámiai stílus. Miért is volt fontos ezt tisztázni? Azért, hogy az ősi mezopotámiai szövegek megfejtéséhez szükséges egyik legfontosabb segédeszközt a René Labat által szerkesztett Sumer-Akkád szótárt, e kérdés tisztázásához felhasználhassuk. (L 295 és L 61/1)⁷

Nos, e szótár 2-es számú jelének olvasata hal, megfejtése pedig siet, vagyis halad. Másik fontos dolog, hogy a test zodiákusában, a láb, a halaknak felel meg. Ezek a halak, amik a szablyánk hüvelyén szerepelnek, már méretüknél fogva is döntő szerephez jutnak.

Hova is haladhatnak ezek a csodás állatok? Szerintem a halak világhónapja felé, ahol egy fontos esemény fog bekövetkezni, hogy pontosan mikor, azt a hármas vonal utáni állat „mondja” meg, vagyis a Bak. A Bak havában, a halak világhónapjában (ugyanis a halak méretéből a precessziós időszámításra lehet következtetni) pedig egy fontos esemény következett be, ez nem más, mint Jézus születése.

Erre utal a tisztán mezopotámiai jellegű kép, az életfával és a két szárnyas istenséggel (angyallal?) együtt.

És mindez a felfüggesztésül szolgáló lyuk alatt lévő szarvas, szarvasság-fényszomjúság időszakában fog bekövetkezni, ez a zöld ág életfa, örökzöld, pedig a bevezetőben említett pecséthenger megfejtéséből eredendően bizonyosodik be. A 4. számú sor megfejtése ugyanis a Labat szótár szerint:

A SZAB jelentése: vág

Az IA jelentése: zöld ág, évelő növény

Összeolvasva: SZAB IA, vagyis Szablya.

Az aranyszarvas pedig szakasztott mása a Tápiószentmártonban talált szkíta aranyszarvasnak.

Így látható egyszerre egy műalkotáson, hogy a szkíták jelen voltak mind a Kárpát-medencében, mind Mezopotámiában, mind Urartuban.

Ez a terület a szkíta korban művészetileg is egybetartozott.

Ami az állatábrázolásoknál még szembetűnik, az oroszlán valamennyi állatban „jelen van”, vagy a feje (szellemisége), vagy a teste, vagy esetleg csak a lábai által.

Az oroszlán pedig tudjuk, hogy az uralkodásban jelenlévő hatalom szimbóluma. Ezért meglátásom szerint e csodás lények egyes népeket és uralkodóikat szimbolizálják, amint Jézus születése felé igyekezve várják a Megváltót. A Nyilas a Ló és más „szimbólumok” pedig eredetükre utalhatnak.

Végül a Magyar Demokrata alapján – mely Lázár Vilmos kardját, vagyis szablyáját ábrázolja – is látható, hogy a díszes hüvely mellett a zöld ág sem marad el. (jan. 15. címoldal)⁶

A fentiekből is kitűnik, milyen régi hagyományokat és milyen megdöbbentő pontossággal őriz népünk a legutóbbi időkig.

Látszik továbbá az is, hogy egy 2600 éves műalkotásról mennyi mindent el lehet olvasni. Vajon a mai műalkotásokról elmondható-e mindez?

Felhasznált irodalom:

BAKAY Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai I-III. köt. MBE. Miskolc, 1997-1998.

GYÁRFÁS Ágnes: TUR-ÁN népének nyelvén. MBE Miskolc, 2004. 136-138. old.

D. COLLON: Catalogue of the Western Asiatic Museum, cylinder seals II. Akkadian-post-Akkad periods. London, 1982. 169. old. 471. sz.

SKYTISCHE KUNST. Altertümer der skytischen Welt. Mitte des 7. bis zum 3. Jahrhundert v.u.Z.

Aurora – Kunstverlag LENINGRAD

SÁNDOR Csilla: Kard ki Kard MAGYAR DEMOKRATA VIII. évf. 2. szám. 24-29. old. 2004. január 15.

LABAT, René: Manuel d’ epigraphie akkadienne. Paris. 1948.

SZKÍTA
szkíta, skytta, kytta, szythi, szauti, szittya, süt, shoot

A „szkít|a” szó alapszava: süt, értsd: fegyvert elsüt. Képzése: sü-t (mint lát, vet), s úgy értendő, hogy süvítést hoz létre. Ugyanis a kilőtt nyílvessző süvítő hangot hallat. A süt szó „s” hangja „szk” is volt a régiségben, tehá eszerint: süt > szküt, mely szó „a” végződéssel: szküt|a. Erre az „s”-„szk” hangváltozásra rengeteg példa van. A süt-höz hangzásra hasonló szót, a „söt” (mint söt-ét) szót hozva példának: söt régen szkot volt. Például ógörög szkot|ia [ςκοτια] = söt|étség, homály. Ez Skócia és a skótok neve is. Hogy Szkítia és Skócia név csaknem azonos hangzású, annak oka tehát az, hogy alapszavaik, a „süt” és a „söt” szavak alig különböznek egymástól. Ráadásul a söt használatos süt kiejtéssel is, pl. le|süt|i a szemét annyi mint söt|étíti. Tehát a szkíta szó jelentése: sütő, azaz fegyvert elsütő, értelemszerűen: nyilazó, nyilas. E gondolatmenet kifogástalan bizonyítása a Czuczor-Fogarasi szótárban SZKÍTA címszó alatt megtalálható: „Lithvániában még most is hallani e szót szauti [sütni] = lőni v. lövész, nyilazni v. nyilas. Livonia, Finnland, Laponia és Kurlandban e szó skytta, kytta, kyt = ijász; s ezt a régi poroszok szythi-nek hívták.” A szkíta szó „szittya” alakban való kiejtése tehát a porosz „szuthi” szóhoz áll legközelebb, gyakorlatilag ugyanaz; süt kiejtéssel pedig egyezik az angol „shoot” (lő) szóval, és pl. „bow|shot” = íjlövés. (Magyarázat ehhez: bow íjat, pontosabban hajlót, görbülőt jelent (ez az íj lényege), s „bow” a mai magyarban bó, bo, mint pl. bó|l-int, bó|k: lényegük a hajlás.) A fentiekből következik, hogy a szkíta szó nem közvetlen népnév, hanem jellemző fegyvernem szerinti megnevezés. Mondjuk azt is rájuk, hogy „íjfeszítők”.

Varga Csaba

Dr. Gyárfás Ágnes

Az ELTE-n kapott magyar nyelv- és irodalom, könyvtártudományi és esztétikai diplomát, s ott le is doktorált. Miskolcon a Megyei Kórház Tudományos Könyvtárát vezette, majd barátaival megalapította a Miskolci Bölcsész Egyesületet, a régi magyar hagyományok képzési műhelyét, ahol magyar bölcseletet tanít. Színház- és drámatörténeti tanulmányai vezették el a színpadi idő virtualitásához, a tér-idő szemlélethez, a Világmindenség szerves egységének átéléséhez, s végül a magyar bölcseletkutatáshoz. Kutatómunkájának eszköztára a régi magyar irodalom, a magyar népköltészet és népművészet, s maga a magyar nyelv. Vezérlőelve a Lélek, ezért munkáiban is a szeretetelvűség érvényesül.

Tóth László Zoltán

Régi magyar molnár családból származik, agráregyetemet végzett. A Miskolci Bölcsész Egyesület magyarságtudomány szakán az elérhető legmagasabb szintet végezte el. (PhS)

Jelenleg Biatorbágyon lakik.

Tibold László

1947-ben Budapesten született, 1956-ban apja nemesi származása miatt elhagyni kényszerültek hazájukat. Az Amerika Egyesült Államokban települtek le, ott folytatta tanulmányait. Katolikus iskolákba járt, gépészmérnöki diplomát szerzett. A vietnami háborúban egy építő-tervező osztagban teljesített szolgálatot. Itt ismerkedett meg a fényképezés örömével. 2002-ben oroszországi, szibériai munkája során tanulmányozta és megörökítette az ott fellelhető régészeti anyagok jelentős részét, ezzel felbecsülhetetlen segítséget nyújtva a Miskolci Bölcsész Egyesület tudományos munkájához. Gyűjteményéből több alkalommal rendeztek Magyarországon kiállítást, legutóbbit a Magyarok Világszövetsége Székházában, melyen dr. Pap Gábor megnyitója után dr. Bakay Kornél tartott tárlatvezetést.

Gyárfás Ágnes

Szent aranytárgyak érkeznek az égből

Fokos, kard, korsó és eke

Református elemi iskolába jártam és már az első napokban megtanultam azt a kis történetet, amit a tanító Úr a negyedikeseknek mesélt. Eleink vándorlásuk során mindig Isten nevében kezdték a napot és az Ő nevével ajkukon tértek nyugovóra. Istennek is volt rájuk gondja, s szeretete jeléül aranytárgyakat küldött nekik az égből: fokost, kardot, korsót és ekét.

A régi magyarok tanítói, nevelői, lelki gondozói a táltosok megmagyarázták a királynak, mit jelent a négy értékes aranytárgy.

A fokos fejének mindkét oldala egyforma, ami azt jelképezi, hogy a világ másik oldala ugyanolyan, mint amit látunk.

A kard fegyver és arra való, hogy védjük vele családunkat és hazánkat.

A korsó neve régi nyelven Kárpát-haza. A szent korsóban az élet vize rejlik. Ehhez csak a hazánkban tudunk hozzájutni. A magyar ember számára a hazai víz az élet vize. Isten azért bízta ránk a Kárpát-haza vizét, hogy megőrizzük, mert lehet, hogy ez a víz lesz az emberiség megmentője.

Az ekében rejlik munkátok égi áldása, mondták a táltosok. (A magyarok vezették be az égből kapott modell alapján a fa- és később a vasekét, amely elé igás állatot is tudtak fogni, és nem bottal szurkálták a földet, mint az ősember.)

Mikor a táltosok elmondták a királynak és három fiának a tárgyak jelentését, nagy tömegben körbefogták őket a csodálkozó magyarok, akiket az akkori görögök szkítáknak neveztek, mert a szittya szót nem tudták kimondani.

– No, – szólt a király a három fiához – fogjátok meg a szent tárgyakat és vigyétek a palota legszebb termébe és állítsatok mellé őrséget.

Azonban a tárgyak a két idősebb fiú érintésétől lángot vetettek. Csak akkor szelídültek meg, amikor a legkisebb fiú érintette meg őket.

A két idősebb megfontolta a dolgot, s az egész királyságot a legkisebb királyfi kezébe adták, mert arra a következtetésre jutottak, hogy Isten is így látja jónak. Legyen egy kézben a hatalom, ne essen szét az ország. Ők pedig mindenben segítették testvérüket.

A csodaszép aranytárgyakat évente bemutatták a népnek. Ilyenkor a mesteremberek méretet vettek róluk, hogy műhelyeikben mindenkit el tudjanak látni az égi eszközök földi változatával. A bemutatás után nagy áldomást csaptak, ettek, ittak, ropták a táncot. Az énekesek elmondták a korai történeteket, Nimród, Hun(or) és Mag(or) hőstetteit, dicsőítették Tündér Szép Ilona pompáját, és káprázatos Illavárát, szépségét és gazdagságát.

Ha valaki a mulatozás alatt elaludt, másnap annyi földet kapott, amennyit a lovával be tudott járni, mert tudták, hogy egy éven belül meg fog halni. Nem büntették, ki sem nevették, nem nézték le, nem szólták meg, mivel „a szkíták minden körülmények között méltányosak voltak”, írta róluk Hérodotosz görög tudós, utazó, aki beutazta az ókori ismert világot és műveinek ötödik kötetét a szkítáknak szentelte. Ő mondta el azt is, hogy a szkítáknak nincsenek törvényeik, mert a törvények a szívük lapjaira vannak felírva.

A szkíták földje határos volt Mezopotámiával, hitviláguk, őstörténetük összefonódott, hiszen egy nyelvet beszéltek. A mezopotámiai ötvösmesterek kis pecséthengerekre vésték rá az égi tárgyak történetét. Az ő előadásukban Hun(or) és Mag(or) bárkán utazik, midőn az égből a bárkába leszállt a négy szép aranytárgy.

Mágur szinte összenőtt a csónakkal, s ez nem véletlen, mert a régiek a csónakot is Mágurnak hívták. A menetet a Boldogasszony, más néven Babba vezette, kezében három szál kalász. Ő mutatta az utat fiainak.

Mikor kikötöttek feltehetőleg a Tigris és az Eufrátesz deltavidékén, elvitték a tárgyakat atyjukhoz Nimrud királyhoz, és sorra megmutatták azokat. Anyjuk ez alatt pontokkal körülvett hatalmas csillag gyanánt ragyogott az égen.

Végül azt mutatták be, hogy a három szál kalász magjából az ekével milyen csodát varázsoltak. Kalászba borult a világ.

Volt egy öreg pákász Karcsa környékén (Zemplén megye) aki emlékezett rá, hogy a nagy-nagyapja még látta a szent tárgyakat. Attila nagy király legkisebbik fiára, Csaba királyfira bízta a felügyeletet. A kis királyfi úgy gondolta, hogy amit Isten küldött, annak legjobb helye Istennél van. Ezért, amikor seregével fellovagolt a csillagösvényre, a turáni szkíta hun-magyar nép szent tárgyait magával vitte.

Helyettük egy koronát kaptunk Istentől, hogy annak abroncsa tartson össze minket e nehéz időkben, a keresztboltozata pedig Isten országát, a Mennyországot idézze szüntelen és mentse meg a magyar népet a gonosztól (28-56. old.)

Antonio Bonfini

1427(1434) – 1502(?)

Rerum Ungaricum decades

(Partes selectae)

A magyar történelem tizedei

(részletek)

A SZKÍTÁK

[…] Senki sem tagadja, hogy a szkíta nemzet Scytháról, Herkules fiáról kapta a nevét. A história elbeszélésében azonban eltérések vannak. Diodorus egy földből született szűzről beszél, aki köldöktől fölfelé emberi, egyébként vipera alakot mutatott; ez három fiút szült: Scythát, Plutót és Napist, az első bátorságban és tehetségben kiemelkedvén, azt a birodalmat, amelyet szűköcskén vett át, kiterjesztette, és a szkítáknak nevet adott; amikor a meggyarapodott területű országot felosztották, a másikról a plutonokat, a harmadikról a napaeusokat nevezték el.^[335] Az a gyenge és lenézett nemzet, mely először az Aras^[336] folyónál lakott, nagyszerű, háborúra és dicsőségre vágyó királyt kapván, a Kaspiig elfoglalta a hegyvidéket, a síkságot pedig az óceánig és a Maeotisig,^[337] sőt azt beszélik, hogy a Donon is átkelt, fényes sikereket aratott, és Európában Trákiáig jutott el; Ázsiában is elérte a Nílust, a meghódított tartományokból sok gyarmatot alapított Szkítiában, két hatalmasat is, az egyiket asszírokból, akiket Paphlagonia^[338] és a Pontus^[339] között telepített le, a másikat médekből a Don mögött, ezt Sarmatiának nevezték el.

Herodotus^[340] azt mondja, hogy Herkules semmit sem akart érintetlenül és hódítatlanul hagyni, ezért elment Szkítiába, egy erdős, berkes vidéken egy kétalakú asszonyra bukkant, aki elvette tőle a lovait, és csak azzal a feltétellel tudta azokat visszaszerezni, ha közösül vele; ez három szép és egészséges fiút szült neki, Scythát, Agathyrsust és Gelonust; amikor a nő tanácsot kért tőle, hogy melyiküknek adja át az országot, azt felelte, hogy annak, aki erősebben meghajlítja az íjat, amelyet otthagyott; midőn felnövekedtek, Scytha hajlította meg a legjobban, ő kapta meg az ország fölötti uralmat, fivérei más lakóhelyet kerestek; Gelonus átkelt a Donon, országa határát a Dunáig kiterjesztette, Agathyrsus észak felé ment, és a Riphaeus- meg a Hyperboreus-hegyeknél^[341] alapított birodalmat. Némelyek pedig, akik a zsidók, nem tudom, miféle meséi nyomán ábrándozgatnak, azt írják, hogy a szkíták Jáfet^[342] fiától, Magógtól erednek, a hunoknak meg Nimród^[343] fiai, Hunor és Magor voltak az elei. Mi azonban inkább a roppant tekintéllyel rendelkező ősi forrásokat akarjuk követni, akár még tévedéseikben is, mintsem ezekkel akár igazságukban is egyetérteni.

A szkíták nemzetét tehát mindig a legősibbnek tartották, ezt jól mutatja vitájuk az egyiptomiakkal. Az egyiptomiak a következő érveléssel vitatták maguknak az emberi nem eredetét: azt állították, hogy a dolgok kezdetén az első emberek semmiképpen sem lakhattak ott, ahol elviselhetetlen a hideg vagy iszonyú a hőség, hiszen ezekkel szemben az elme máig sem tudott valamiféle takarót kimesterkedni; Egyiptom középen van, földje dúsan termő, éghajlata kiegyensúlyozott, a Nílus pedig a napmeleg hatására az iszapból számtalan állatfajt teremt; ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy az első emberek ott találhatók, ahol a legkönnyebben fejlődhettek. A szkíták viszont azt erősítgették, hogy ennek nincs jelentősége, az isten és a természet semmit sem csinál fölöslegesen, nem alkotott olyan helyeket, amelyek egészen üresek, az állatok és egyéb dolgok teremtése során mindent a hely és az éghajlat viszonyainak megfelelően alkotott meg, a hideg vidékekre durva testeket helyezett, mások képesek elviselni a hőséget, a növényeket és gyümölcsöket a hely és az éghajlat szerint a legcélszerűbben osztotta el; akárhogy történt is a teremtés, akár egyesülés és a dolgok összevegyülése volt az, akár a vizek áradása a földek fölött, akár tűz borított mindent, és ez szülte a világot, mint mondják, akárhogy volt is, a szkíták mindenképpen korábbi eredetűek. Mert ha az isten akaratából tűz esett a földre, azt kell hinni, hogy a tűztől először a fagyos észak szabadult meg, Egyiptom viszont és a többi terület, amely napkelet felé esik, igen lassan vált mérsékeltté, hiszen még ma sem nélkülözi a nap forróságát; ha özönvízbe merült el a talaj, a visszavonuló vízből a magasan fekvő észak bukkant ki gyorsabban, és ez nem történhetett korábban sehol, mint Szkítiában. Hogy ez milyen magasan fekszik, könnyen belátható abból, hogy minden Szkítiából eredő folyó a Fekete- és az Egyiptomi-tengerbe^[344] siet, míg viszont Egyiptom királyok és nemzedékek oly sok fáradozása és költsége ellenére mindmáig sem tud ellenállni az árvíz erejének. Ebből könnyen megállapítható, hogy a Nílus nem délről, hanem a nyugati Atlasz-hegységből folyik kelet felé. Ha az egység szétoszlásakor és a dolgok egyesülésekor a könnyebb anyagok felfelé, a nehezek lefelé mozogtak, bizony az éghez közelebbi, a kiemelkedő sarkon fekvő Szkítia emelkedett ki előbb. Az egyiptomiakat azonban nemcsak érvekkel, hanem fegyveres erővel is legyőzték. Amikor ugyanis egykor Sesostris,^[345] az egyiptomiak királya háborút indított, nemhogy a határukon várták volna be érkezését, hanem messzire elébe vonultak, mintha portyázni mennének, hogy tudniillik a király semmit se tudjon zsákmányolni tőlük; amikor ezt a támadó észrevette, otthagyta a poggyászt meg a tábort, és szélsebes futással visszavonult; a király óriási veszteségeket szenvedett, és alig tudott ép bőrrel hazamenni Egyiptomba. Sőt, ha a szkítákat a mocsarak fel nem tartóztatják, egész országát elvesztette volna. Ezek, miután visszamentek, egész Ázsiát meghódították, és uralmuk jelképeként csekély összeget kivetve adófizetőjükké tették. De minek beszéljünk Sesostrisról, és minek hánytorgassuk fel az ósdi történeteket? Gyalázatos menekülésre kényszerítették Dariust,^[346] a perzsák királyát, egész seregével együtt megsemmisítették Cyrust,^[347] lemészárolták Zopyriont, Nagy Sándor^[348] hadvezérét, egész seregével együtt; megsemmisítették a parthus és a baktriai birodalmat.

Háborúban kérlelhetetlen nemzet, fékezhetetlen, nagyravágyást és kapzsiságot nem ismerő, a legyőzöttől nem kíván egyebet, csak a dicsőséget, nem művel földet, nem épít házat, nem telepít falvakat, nincs állandó lakóhelye. A műveletlen pusztaságokon csak barmait legelteti. Szekerét házként használja, amelyet kedve szerint mozgathat, ezen szállítja az asszonyokat és a gyermekeket; vad- és nyestbőrbe burkolóznak, nem használnak gyapjút, tejjel és mézzel táplálkoznak, edényük leginkább a fejővödör, fegyverük kard és nyíl, az igazságot nem törvénykönyvből ismerik, hanem a természet oltotta beléjük. A lopást tartják a legsúlyosabb bűnnek, mert barmaikat és élelmiszerüket fedél és kerítés nélkül tartják, midőn az erdőkben kóborolnak; ha lopni szabad volna, nem tudnának fennmaradni; a máséra nem vágyakoznak, megelégednek a magukéval; aranyat, ezüstöt nem kívánnak. Egyébként kiegyensúlyozottak, mértékletesek, természettől fogva becsületesek, amit a rómaiak és a görögök még a filozófusok utasításai és tanításai nyomán sem tudtak követni. Ezeknek ugyanis többet használt a bűnök nem ismerése, mint amazoknak az erények ismerete. Joggal dicséri tehát őket oly nagyon Homerus, ahogy az előző könyvben mondtuk, de amikor kapcsolatba kerültek a föníciaiakkal, iónokkal, miletusiakkal, a görögökkel és a rómaiakkal, erkölcseik megfertőződtek, kegyetlenekké és vadakká váltak.

Ázsiában teremtettek maguknak birodalmat, ahonnan évente ezerötszáz arany adót szedtek; az adófizetésnek Ninus, az asszíriaiak királya vetett véget, ők sem a legyőzetést, sem a szolgaságot nem bírták elviselni. Pius,^[349] ama szentséges atya, megrója Trogust^[350] azért, mert azt írta, hogy a szkíták inkább csak hallottak a római fegyverről, mint érezték azt, szerinte nem voltak méltók erre a dicséretre, mert a rómaiaktól, görögöktől, macedónoktól nem maradtak érintetlenek; Sándor egészen a Sir-Darja folyóig öldöste őket, Pompeius^[351] a szkíták több seregét legyőzte, meghódította az albánokat és az ibéreket, Claudius^[352] császársága idején is a rómaiak számos ragyogó tettet hajtottak végre a szkítákkal szemben, és a többiről nem is szólunk. Ámde mindez könnyen megcáfolható, hiszen az említettek a határokig is alig jutottak el, a belső és rejtettebb területekre egyáltalán nem nyomultak be. Ha Sándor azzal henceg, hogy tett valamit, hát azt csak érintőleg és nem lényegében tette, mert ha huzamosabban ott tartózkodott volna, szerencséje aligha meg nem változik; a beljebb lakó szkíták ugyanis inkább csak hallottak Sándorról, de nem találkoztak vele. A bactrianok és sogdianok elpártolása miatt előbb tért vissza, mint ahogy a szkíták összesereglett népét meglátta volna. A római császárok viseltek ugyan hadat a dákok és a bosporusiak ellen, méghozzá igen gyakran gyászos kimenetelű hadat, de Szkítia belsejébe sohasem jutottak el, mert ez Ázsiában is, Európában is oly szélesen és hosszan nyúlik el, hogy egy másik földkerekségnek mondhatod, mely földjének termékenységét, barmainak szaporaságát, aranyának, ezüstjének, drágaköveinek bőségét tekintve nem megvetendő. De higgy nekem, ez a szentséges atya, aki sok mindent előre látott a távoli jövőben, nem nézte jó szemmel, hogy a Szkítiából származó magyarok, akik az ausztriaiakat súlyos vereséggel és csapással sújtották, és alighanem sújtani fogják megint, ily nagy dicsőséggel ékeskedő ősöket kapnak.

Ezenkívül a parthusok a szkíták pártosai voltak, amint ezt a szkíta nyelvből érteni lehet, akik ugyan a római néptől a leghatalmasabb vezérek révén három háborúban szenvedtek vereséget, mégis inkább győzteseknek, mint legyőzötteknek látszottak. Ezek, otthoni lázadásuk miatt hazájukból kiűzetvén, először azokat a pusztaságokat foglalták el titkon, amelyek a hyrcanok meg a daák, valamint az araeusok, a margianok és a bactrianok között fekszenek, szkíta nyelvüket kezdték méddel vegyítení, majd mikor sok-sok idő múlva Arsaces^[353] lett a királyuk, országukat kiterjesztették, és róla nevezték többi királyukat is Arsacidáknak. Bámulatos bátorsággal küzdöttek Antiochus,^[354] Seleucus fia ellen, aki százezer gyalogossal és 20 ezer lovassal támadta meg őket. Mithridates^[355] uralkodása idején legyőzték a médeket meg a hyrcanokat, és ő a parthusok birodalmát a Kaukázustól az Eufráteszig terjesztette ki. Fia, Phraates,^[356] Antiochus háborújában a görögök seregét teljesen megsemmisítette, és hosszú ideig fogságban tartotta. Ezek ölték meg Marcus Crassust,^[357] hatalmuk alá hajtották az uralkodó perzsákat. A hadat viselő Marcus Antoniusszal^[358] 50 ezer lovast állítottak szembe, és ha földink, Ventidius Bassus^[359] bátorsága nem szegül velük szembe, az egész római hadseregnek vége lett volna. Severus császár^[360] csalárdságát súlyos háborúval torolták meg. Gallienus^[361] uralkodása alatt elfoglalták Mezopotámiát és Szíriát. Végezetre ez a szkíta törzs elfoglalta a Kelet egész birodalmát, és a rómaiak sohasem tudták leigázni. A többit elhagyom, hogy ne kalandozzam messzire.

Azon töprenghetünk, hogy Szkítiának vajon a férfiak vagy az asszonyok virtusa szerzett-e nagyobb dicsőséget. Közülük származtak ki az amazonok, e hallatlan erejű és bátorságú asszonyok, akik nemcsak azt utasították vissza, hogy más nőkkel összehasonlítsák őket, hanem a férfiak dicsőségét is elérni, hogy azt ne mondjam, felülmúlni igyekeztek. Ptolemaeus a Volga folyó és a Ceraunius-hegy közé helyezi őket.^[362] Metrodorus Scepsius^[363] azt hagyományozta, hogy ezek a gargarensek szomszédai voltak, és a Cerauniusok lábánál éltek. Eredetüket a történetírók így írják le: Midőn Szkítiában a nagyurak áskálódása két királyi ifjút elüldözött otthonról, ezek – azt beszélik – sok ifjat gyűjtöttek maguk köré, és Cappadociába^[364] mentek, letelepedtek a Terménél, elfoglalták a themiscyrai mezőket, és ott sokáig rabló, lator életet folytattak, végül a szomszédok összeszövetkeztek, és egy szálig lemészárolták őket. Életben maradt feleségeik, mint mondják, látták, hogy száműzetésükhöz özvegység is járul, ezért kétségbeesésüket merészséggé edzették, fegyvert ragadtak, és nemcsak azért, hogy megtartsák, ami az övék volt, hanem területüket is meg akarták növelni; megvetették a szomszédokkal való házasságot, mint a szolgaságot, és a férfiak segítségét visszautasítva kiterjesztették országukat; hogy mindnyájan hasonló helyzetben éljenek, megölték a férfiakat, akik odahaza megmaradtak, majd dühüket a szomszédokra fordították, meghódították őket, aztán – hogy ki ne pusztuljanak – évente meghatározott időben közösültek velük. A fiúgyermekeket azonnal megölték, a lányokat megtartották, de nem asszonyi mesterségekre tanították őket, hanem lovaglásban, vadászatban, íjászatban gyakorlatoztatták. Jobb mellüket levágták, hogy a nyilazásban ne zavarja őket, innen származik a nevük is. Leghíresebb királynőjük Lampedo és Marpesia volt; felváltva gyakorolták az uralmat, egyikük a belső, másikuk a külső ügyeket kormányozta. Azt állították, hogy Mars nemzette őket. Alávetették Európa nagyobb részét, hatalmukba hajtották Ázsia sok városát; amikor birodalmuk megvédése végett hatalmas hadsereggel Ázsiában tartózkodtak, megalapították Ephesust, Szmirnát, Cymát és Magnesiát. Marpesiát a leánya követte, Orithyia, aki rendkívül katonás fegyelemmel szüzességét mindvégig megőrizte, az amazonok birodalmát olyannyira megnövelte, hogy méltóvá vált a Herkules és Theseus hadjáratában való részvételre, mely utóbbi hozzájuk igyekezvén Görögország ifjúságának színét gyűjtötte össze, és kilenc hosszú hajót ácsoltatott. Két nővér, Antiope és Orithyia kormányzott, Antiope a bel-, Orithyia a külügyekben. Amikor Herkules az amazonok partvidékére érkezett, Antiope nem tartott támadástól, óvatlan és felkészületlen volt, amikor megrohanták. Antiope nővérét, Menalippét Herkules, Hippolytét Theseus rabolta el, tőle született Hippolytus; a szerencsétlenek szomorúan tűrték a fogságot. Amikor Orithyia övéi esetéről értesült, és megtudta, hogy a rabló az athéniek vezére volt, segítséget kért Sagillustól, a szkíták királyától, és megtorolta az athéniek jogsértését. A legvitézebb férfival is összehasonlítható Penthesilea következett utána, aki nem félt attól, hogy tekintélyes sereggel segítséget vigyen a trójaiaknak. Fennmaradtak egészen Sándor idejéig. Thalestris királynő elérte, hogy közösülhetett Sándorral, majd nemsokára az összes amazonnal együtt meghalt. És jóllehet a történetírók különbözőképpen számolnak be róluk, mégis második Claudius, amikor a gótok fölött diadalmenetet tartott, tíz férfiruhás asszonyt vezetett egy szekér előtt, akiket amazonoknak tartottak. Piruljanak tehát a férfiak, és elsősorban azok, akik elbizakodottságukban annyit tulajdonítanak maguknak, amennyit másoknak sohasem engednek meg. Hogy az amazonok, minden századok ritka példányai, a szkíták ragyogó sarjai, mily jeles ősöknek számítanak, tetteik messze hírlő dicsősége mutatja. Ha a szkítáknak olyan kitűnő íróik lettek volna, mint a görögöknek és a latinoknak (szavaimmal nem akarom sérteni a római birodalom méltóságát), és ha minden országot igazság szerint értékelnének, félő, hogy kénytelenek lennénk a barbárok előtt pironkodni.

Bárcsak inkább elfogultságból és ne az igazságnak megfelelően mondhatnánk ezt! De az igazság szellemét mindenben tisztelni kell. Hegesippust^[365] idézzük, az elfogulatlan tanút, aki előadja, hogy amikor Titus elfoglalta Jeruzsálemet,^[366] ahol tizenegyszer százezer zsidó esett el, és kilencvenhétezer jutott fogságba, akkor voltak az alánok az ázsiai Szkítia lakói, vad és háborúban edzett nép, akiket Sándor más elvadult nemzetekkel együtt vasretesszel zárt be a Kaukázusba, hogy a Don és a Maeotis környékét műveljék, ne támadják meg a másét, de vagy a talaj terméketlensége miatt, ami nem felel meg mindig a földművesek vágyainak, vagy zsákmányra éhezve feltörték a kaput, Hyrcanián keresztül Médiára rohantak, meglepetésszerűen végigszáguldtak a médek egész országán, mindent tűzzel-vassal pusztítottak; mivel dúsgazdag királyságra bukkantak, az öldöklésbe belefáradva zsákmányolni kezdtek; Pacorus király inkább az életével törődött, mint az országgal, egy távoli biztos helyre menekült, fogságba esett feleségeit, gyermekeit, ágyasait száz talentumért váltotta ki az ellenségtől; Tiridates, Örményország királya, amikor megtudta, hogy meg fogják támadni, megpróbált ellenállni, de hiába igyekezett, az ütközetben vereséget szenvedett, őt magát is kötélre fűzték, és ha azt éles kardjával bátran el nem vágja, elevenen került volna az ellenség hatalmába; az alánoknak szokásuk volt, hogy a csatában kötelet hajítottak, és ezzel fogták el az ellenséget; Tiridates, hogy a haláltól megszabadult, otthagyta nekik az országot, hadd fosztogassák; kirabolták, felégették Médiát és Örményországot, majd hazamentek Szkítiába. Mit mondjunk az európai alánokról, akik a gótokkal szövetkezve nemcsak Trákiát, Mysiát^[367] és Pannóniát rohanták meg, hanem Illyricumot,^[368] Itáliát, Germániát, a két Galliát^[369] és Hispániát is, számos területet oly szilárdan elfoglaltak, hogy mindmáig tartják azokat? A tarragonai Hispániát^[370] most a gótokról és alánokról Gothalaniának nevezzük. Bárcsak ne ismernénk a gótok gyújtogatásainak, rombolásainak az emlékeit! A vandálok ugyanezen az úton száguldozva Afrikát foglalták el. A gótok is először nemcsak Trákiát, Macedóniát és Görögországot dúlták fel, hanem Valerianus^[371] és Gallienus császársága idején Pontust és Ázsiát is. Isten haragjának szinte minden súlyos ostorcsapása az Északról érkezett.

Bizonnyal csodálatra méltónak tarthatjuk, hogy a szkíták sohasem tűrhették huzamosabban az idegen igát, és a többieket legyőzték a háborúban. Először Bacchus és Herkules vezetett ellenük hadat, aztán Cyrus, Darius, Sándor és Pompeius, de nem tudtak fölöttük sokáig uralkodni. Véleményemmel nem áll szemben Lucius Florus,^[372] amikor úgy gondolom, hogy Mithridates,^[373] Pontus királya azért volt képes 40 éven át folytonos háborút vívni a római nép ellen, mert szíves viszontszolgálatok fejében a szkíták segítségét bírta, és ez úgy megerősítette a seregét, hogy számos vereség után sem tört meg, sőt a népeknek az a termékeny bölcsője bőséges pótlással is szolgált. Legújabban pedig mit mondjunk a törökökről, akik az ázsiai Szkítiából származnak, átvonultak Pontuson és Cappadocián, elárasztották a szomszédos területeket, és folytonos támadásaik révén akkora erőre tettek szert, hogy Galatia, Bithynia, Frígia és egész Kis-Ázsia megszállása után, majd a római birodalom súlyos gyalázatára és vesztére átkelve a Dardanellákon, Európa nagy részét elfoglalták? Hogy a magyarok mit cselekedtek, látjuk is, históriánk is erről fog szólni. De nem kell csodálkoznunk e nemzet erényein és viselt dolgain, mert abban, hogy erőben és háborúzásban kitűnnek, legfőképp e három tényező segíti őket: a magasan fekvő sarok magasztos lelkeket hoz a világra, Mars, aki a szkíta tájakon uralkodik, és az ő sajátképpeni istenük, adja a vadságot, a vidék természete pedig a testi erőt. Ugyanis a hideg környezet elzárja a test pórusait, ezáltal növeli a természetes meleget, elősegíti az emésztést, miért is a test naggyá és erőssé válik. […]

Jegyzetek:

^[335] A szkíták az i. e. VIII–II. században lakták a Fekete-tenger északi partvidékét. Kapcsolatban álltak a görögökkel, ezért a görög irodalom elég sok töredékes adatot őrzött meg róluk. A közvélemény – különösen később – szkíta eredetűnek vélt minden népet, amely arról a tájról érkezett Európába, így a hunokat, majd a magyarokat is, annál is inkább, mert Szkítián többnyire a művelt világtól keletre eső, beláthatatlan terület egészét értették. A magyarság őstörténetével foglalkozó krónikás és humanista irodalom tehát elsőrendű forrásként hasznosította a szkítákra vonatkozó tudósításokat. – Diodórosz Szikeliosz (i. e. I.–i. sz. I. sz.) szicíliai görög történetíró, világtörténetének első könyvei az őstörténetet tartalmazzák.

^[336] Örményországi folyó.

^[337] Az Azovi-tenger és mocsaras környéke.

^[338] Kis-ázsiai tartomány.

^[339] A Fekete-tenger.

^[340] Hérodotosz (i. e. kb. 484–425) görög történetíró.

^[341] Mesés hegységek a föld északi szélén.

^[342] A bibliai Noé fia.

^[343] Bibliai vadász.

^[344] A Vörös-tengerbe.

^[345] Szeszósztrisz egyiptomi király (i. e. kb. 1400–1330).

^[346] I. Dareiosz perzsa király (i. e. 521–485).

^[347] Kürosz perzsa király (i. e. 559–529).

^[348] Alexandrosz macedón uralkodó (i. e. 336–323), az ókor egyik legnagyobb hódítója.

^[349] Enea Silvio Piccolomini (1405–1464), olasz történetíró, sokáig III. Frigyes császár szolgálatában állt, majd 1458-tól II. Pius néven pápa.

^[350] Pompeius Trogus (i. e. I. sz.) római történetíró, műve elveszett, csak Marcus Junianus Justinus (II–III. sz.) kivonatában ismert.

^[351] Gnaeus Pompeius Magnus (i. e. 106–48) római államférfi, hadvezér.

^[352] II. Claudius Flavius római császár (268–270).

^[353] I. Arszakész parthus király (i. e. 250–248).

^[354] I. Antiochus Sótér, Szíria királya (i. e. 281–261).

^[355] I. Mithridatész parthus király (i. e. 171–138).

^[356] II. Phraatész parthus király (i. e. 138–128).

^[357] Marcus Licinius Crassus Dives († i. e. 53) római hadvezér.

^[358] Marcus Antonius (i. e. 83–31) római hadvezér.

^[359] Publius Ventidius Bassus (i. e. kb. 89–38) római konzul.

^[360] Septimius Severus római császár (193–211).

^[361] Gallienus római császár (253–268).

^[362] Klaudiosz Ptolemaiosz (I–II. sz.) görög csillagász, földrajzíró. – Ceraunius a Kaukázus része.

^[363] Métrodórosz Szkepsziosz (i. e. kb. 145–70) görög bölcsész, írásainak csak emléke maradt fönn.

^[364] Kis-ázsiai tartomány.

^[365] Josephus Flavius (I. sz.) görög nyelvű zsidó történetíró rosszul olvasott neve.

^[366] Titus Flavius Vespasianus római császár (69–79), 70-ben leverte a zsidók felkelését, és elpusztította Jeruzsálemet.

^[367] Balkáni tartomány, a humanista szóhasználatban lényegében Szerbia.

^[368] Horvátországot.

^[369] A két Gallia Itália északi, „Alpokon inneni” és Franciaország déli, „Alpokon túli” területe.

^[370] Spanyolország Tarragona környéki vidéke, Katalónia (Cataluna).

^[371] Publius Aurelius Licinius Valerius Valerianus római császár (253–259).

^[372] Lucius Annaeus Florus (II. sz.) római történetíró.

^[373] VI. Mithridatész Eupatór pontusi király (i. e. 121–63), a rómaiak hírhedt ellenfele.

(Kempelen Farkas Digitális Könyvtár – Bp., 1995. Balassi Kiadó. Ford. Kulcsár Péter)

ANONYMUS

GESTA HUNGARORUM

Fordította: Pais Dezső

(Részlet)

KEZDŐDIK AZ ELŐBESZÉD A MAGYAROK CSELEKEDETEIHEZ

Mesternek mondott P, a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának jegyzője, N-nek, az ő legkedvesebb barátjának, a tisztelendő és az írástudás művészetében avatott férfiúnak üdvözletét meg kérése teljesedését jelenti. – Midőn hajdan iskolai tanulmányon együtt voltunk és egyforma iparkodással olvasgattuk a trójai történetet, melyet én erősen megkedvelvén, a Frígiai Dáresnek és egyéb szerzőknek könyveiből úgy, miként mestereimtől tanultam, a magam fogalmazása szerint egy kötetbe szerkesztettem, akkor kérted tőlem, hogy amint a trójai történetet és a görögök háborúit megírtam, ugyanúgy írjam meg neked Magyarország királyainak és nemeseinek származását is: hogy a hét fejedelmi személy, aki a hét magyar nevet viseli, miképpen jött ki szittya földről, vagy milyen az a szittya föld, miképpen született Álmos, s mi okból nyeri az Álmos nevet Magyarország első vezére, akitől a magyarok királyai erednek, vagy mennyi országot és királyt vetettek maguk alá, vagy ezt a szittya földről kijött népet mi okból hívják az idegenek beszédében hungárusoknak, a maga nyelvén meg magyerinak. Meg is ígértem, hogy teljesítem a kérést; ámde más teendőktől akadályozva kérésedről is, ígéretemről is már majdnem megfeledkeztem volna, ha Kedvességed levelében tartozásom teljesítésére nem figyelmeztet. Visszagondolva tehát Kedvességedre, noha ennek a vesződséges vágtam, hogy véghezvigyem azt, amire ösztökéltél. De meg a különböző történetírók példája szerint, az isteni kegyelem segedelmére támaszkodva, magam is jónak láttam, hogy mindazt utódaink legvégső nemzedékéig feledésnek ne engedjem. Tehát legjobbnak tartottam, hogy igazán és egyszerűen írjam meg Neked, s így aki olvassa, tisztán láthassa, miképpen estek meg a dolgok. Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát. Magyarország tehát boldog, jutott neki adomány sok; hisz örülhet minden órán, deákjának ajándékán, mivel megvan íme neki királyai és nemesei származásának a kezdete. Ezekért a királyokért pedig legyen dicséret meg tisztelet az Örökkévaló Királynak és Anyjának, Szent Máriának, s az ő kegyelméből Magyarország királyai és nemesei bírják az országot boldog véggel, most és mindörökké. Ámen.

SZCÍTIA

Szcítia tehát igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernak hívnak. Kelet felé határa az északi tájtól egészen a Fekete-tengerig terjed. Mögötte pedig ott van a Don nevű folyam nagy mocsaraival, ahol szerfölött bőven találni nyestet, úgyhogy nemcsak a nemesek és alrendűek ruházkodhatnak vele, hanem a gulyások, kanászok és juhászok szintén díszes ruházatot hordanak azon a földön. Ugyanis ott bővében van az arany meg az ezüst, s annak a földnek a folyamaiból drágakő és gyöngy kerül elő. A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Mágóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól. A szittya földnek széle-hossza igen nagy. Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak nevezik a mai napig, és soha semmiféle uralkodó hatalmának az igáját nem viselték. A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette. Majd királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek fölött: minden régi épületet, amit ott talált, megújíttatott, és az egészet igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven most Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják. De elég ennyi! Maradjunk meg a történet útján. Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai, miként a következőkben majd előadjuk. A szcítiaiak, amint mondottuk, jó régi népek. Róluk a történetírók akik a rómaiak viselt dolgait megírták, így beszélnek: A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek, és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük. Ugyanis nem voltak mesterséggel épült házaik, csupán nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet ettek, és bőven volt fűszeres boruk. Nyusztprémbe és más vadállatok bőrébe öltöztek. Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt az nekik, mint a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhatták mindezt. Nem kívánták a másét, minthogy mindannyian gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán csak egy felesége volt. Ámde utóbb a szóban lévő nemzet a háborúskodásba belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy - némely történetírók szerint - haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta. Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint azt ma is megismerhetitek ivadékairól. A szittya nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá. Tudniillik Dáriust, a perzsák királyát csúfosan megkergették, úgyhogy Dárius ott nyolcvanezer embert veszített el, s nagy rettegve szaladt Perzsiába. Ugyancsak a szcítiaiak Círust, szintén a perzsák királyát, háromszázharmincezer emberével együtt megölték. A szcítiaiak magát Nagy Sándort, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen megfutamították. Ugyanis a szittyák keményen bírtak minden fáradalmat, meg testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak. Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak a dicsőséget keresték ezen az úton. Dáriust, Círust és Sándort nem számítva, a világon egyetlenegy nemzet sem merte lábát tenni az ő földjükre. A fent nevezett szittya nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon; a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei közül akármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódairól is megítélhetitek. A szittya föld éppen azért, mert annyira messze esik a forró égövtől, különösen kedvez a nemzedékek szaporodásának. Azonban - ámbár szerfölött nagy kiterjedésű - mégis a rajta született népség sokaságát sem táplálni, sem befogadni nem tudta. Ezért a hét fejedelmi személyt, akit hétmagyarnak mondottak, a helyszűkét nem tűrte tovább, hanem gondolkozott, hogy azt mindenképpen elhárítja. Akkor ez a hét fejedelmi személy tanácsot tartva megállapodott abban, hogy olyan földet foglal el magának, amelyen laknia lehet, s evégből elhagyja szülőföldjét, miképpen majd a következőkben előadjuk.

MIÉRT MONDJÁK AZT, HOGY HUNGÁRUSOK?

Most ehhez még azt kell hozzátennünk, miért hívják a szittya földről kiköltözött népet hungárusoknak. Hungárusoknak Hungvárról nevezték el őket azért, mert a szlovének meghódítása után a hét fejedelmi személy Pannónia földjére lépve, ott jó soká időzött. Innen az összes környező nemzetek Álmost, Ügyek fiát, hungvári vezérnek hívták, katonáit meg hungvárusoknak. De elég ennyi! Ezt elhagyva térjünk vissza kitűzött munkánkra, haladjunk a történelem útján, s úgy, amint a Szentlélek sugallja, végezzük a megkezdett művet!

ÁLMOS, AZ ELSŐ VEZÉR

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!

ÁLMOS VEZÉR

Álmos vezér pedig, miután világra született, nagy örömére szolgált Ügyeknek és rokonainak, továbbá Szcítia majdnem összes előkelőinek, merthogy az apja, Ügyek, Mágóg király nemzetségéből eredt. Maga Álmos meg szép, de barna orcájú volt; a szeme fekete, de nagy; a termete magas és karcsú; a keze nagy, az ujjai vaskosak. Álmos egyszersmind kegyes, jóakaratú, bőkezű, bölcs, derék katona volt; vidám adakozó mindazok részére, akik Szcítia országában abban az időben katonák voltak. Midőn pedig Álmos az érett kort elérte, mintegy a Szentlélek ajándéka jutott neki, s így pogány létére mégis hatalmasabb volt és bölcsebb Szcítia összes vezéreinél. És az országnak minden dolgát abban az időben az ő tanácsai szerint vagy az ő segítségével intézték. Mikor érett ifjúvá serdült, Álmos vezér akkor feleségül vette azon a földön egy igen nemes vezérnek a leányát. Ettől született Árpád nevű fia, akit magával vitt Pannóniába, amint majd a következőkben előadjuk.

ÁLMOS VEZÉR MEGVÁLASZTÁSA

A hungárusoknak igen vitéz és a hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzete, mint fentebb mondottuk, eredetét a szittya nemzetből vette, amelyet saját nyelvén dentü-mogyernak neveznek. És az a föld túlontúl megtelt az ott született népek sokaságával, annyira, hogy övéit már sem táplálni, sem befogadni nem tudta, mint fentebb mondottuk. Ezért akkor a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak, a helyszűkét tovább nem tűrhetvén, tanácsot tartott, és késedelem nélkül fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet. Akkor a választásuk arra esett, hogy majd Pannónia földjét keresik fel. Erről ugyanis a szállongó hírből azt hallották, hogy az Attila király földje, akinek az ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott. Ámde a hét fejedelmi személy közös és igaz értelemmel belátta, hogy a megkezdett útnak végére nem járhat, hacsak vezér és parancsoló nem lesz felette. Tehát a hét férfiú szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta magának, sőt fiai fiainak is a végső nemzedékig Álmost, Ügyek fiát, és azokat, akik az ő nemzetségéből származnak, mivel Álmos vezér, Ügyek fia, továbbá azok, akik az ő nemzetségéből származtak, jelesebbek voltak nem dolgában, meg hadban is hatalmasabbak. Tudniillik az a hét fejedelmi személy nem dolgában előkelő, hadban hatalmas, hűségben állhatatos férfiú volt. Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: „A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahova a szerencséd visz, oda követünk téged.” Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért – pogány szokás szerint – saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette. És noha pogányok voltak, mégis azt a hitet, melyet akkor egymás közt esküjükre tettek, mindhalálukig megtartották úgy, amint ez az eskü itt következik.

ESKÜJÜK

Az eskü első szakasza így hangzott: Hogy ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük. Az eskü második szakasza így hangzott: Hogy ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban. Az eskü harmadik szakasza így hangzott: Hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből. Az eskü negyedik szakasza így hangzott: Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettek. Az eskü ötödik szakasza így hangzott: Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa. Ennek a hét férfiúnak a neve volt: Álmos, Árpád apja; Előd, Szabolcs apja, kitől a Csák-nemzetség származik; Kend, Korcán apja; Ond, Ete apja, akitől a Kalán- és Kölcse-nemzetség származik; Tas, Lél apja; Huba, akitől a Szemere-nemzetség származik; a hetedik Tétény, Horka apja, s Horkának a fiai voltak Gyula és Zombor, akiktől a Maglód-nemzetség származik, amint alább majd szó lesz róla. De elég! Haladjunk a történelem útján!

KIKÖLTÖZÉSÜK

Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mindmostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak.